Főemlősök (Primates)

A rendszertan ezt a csoportot Linné óta ismeri, aki az emberen, a majmokon és a félmajmokon kívül a denevéreket is a főemlősökhöz sorozta. Ismereteink gyarapodtával azonban mindinkább kiderült, hogy ez a beosztás nem helytálló, mert a félmajmok az igazi majmokkal semmiképp sem állanak valami közeli rokonságban, a denevérek pedig még kevésbbé. Ennek következtében nagyon is eltérő szervezetük alapján a denevéreket külön rendbe helyezték s a főemlősök csoportja szűkebb határok közé szorult: némelyek csak a majmokat sorozzák ma már ide, vagy a majmok közül is csak az emberszabású majmokat, mert hiszen a "főemlős" megjelölés, legalább bizonyos értelemben csak rájuk vonatkozhatik. Ma természetesen - miután felismertük, hogy az összes majmok magas fejlettségű agyvelejük mellett, teljes fogazatukban és ötujjú végtagjaikban nagyon is ősi vonásokat tüntetnek föl - már nem olyan könnyű róluk mint legmagasabb fejlettségű állatokról beszélni. Mi Webert fogjuk követni, aki a Primatesek csoportjában egyesíti a félmajmokat és a majmokat, s ezzel ennek a csoportnak olyan rangot biztosít a rendszerben, mint amelyet például a "patásállatok" elfoglalnak.

Majmok (Simiae)

Általános jellemzés

A majmok testi jellegeik alapján az állatvilágnak rendszertanilag a legmagasabbrendű, s az emberhez valóban a legközelebb álló tagjai. Már régóta általánosan elismert tény ez, amit a legmeggyőzőbben talán éppen az bizonyít, hogy a majmokat az egész világ, szinte magától értetődően, mindig az emberrel hasonlítja össze, bennük állandóan csak az emberi alak rút, nevetséges vagy ellenszenves torzképét látja s nem jut eszébe, hogy ezáltal tulajdonképpen milyen igazságtalanságot követ el. Valóban nagyon komolyan hivatásszerűen és tudományosan kell annak már a majmokkal foglalkoznia, aki azoknak mindegyik faját - ha szabad úgy mondani - az ő saját szépségeszményük szerint ítéli meg, úgy ahogyan azt a többi állatokkal már kezdettől fogva s minden további nélkül tenni szoktuk. Lehet ugyan, hogy az ember általános szépérzékének a nagyobb és magasabbrendű emlősállatok közül éppen a majmok külső megjelenése felel meg a legkevésbbé! A majmok legalább is távolról sem tetszenek úgy neki, mint például a símajárású ragadozók, a daliás szarvas, a kecses gazella, a nemes . Pedig vannak majmok is, amelyek általános értelemben szépeknek mondhatók. Sőt minden majom lebilincseli a szemlélőt, mihelyt az ember a szabadban, az ő természetes környezetükben és mozgásukban látja őket, amint azt az összes utazók egybehangzó leírásai tanusítják.

Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miben is áll a majmok emberhasonlósága, mindenki egyformán azt feleli, hogy a koponya és a végtagok alkatában. Pedig mind a kettőt többé-kevésbbé megtaláljuk már a félmajmoknál is. Sőt az erőteljes hüvelykekkel ellátott emberszerű kéz a félmajmokon még eredetibb formájú, mint a majmokon. Utóbbiak hüvelykujja ugyanis már félreismerhetetlenül visszafejlődésben van s annak - a szakemberek által különben már régen elhagyott - téves hiedelemnek, hogy a mai emberek a mai majmoktól származnának, éppen ez a legerőteljesebb cáfolata. Ezzel ellenkezőleg a mai természettudományos felfogás azt vallja, hogy valamely, már csökevényesedésnek indult szerv a törzsfejlődés folyamán nem erősödhetik meg többé újból. Ezért a majmok hüvelykujjának elcsökevényesedése - ami egészen a teljes eltűnésig mehet - nem fogható fel máskép, mint úgy, hogy a majmok e tekintetben még az emberi fokon is túlfejlődtek. Szorosan ugyanez a helyzet a fej és az arc alkata tekintetében is. Az óvilági majmokat ugyanis éppen orrsövényük keskenysége következtében nevezik keskenyorrú majmoknak, az orangnál pedig a szemek annyira közel vannak egymáshoz, hogy azok között kiemelkedő orrhát számára már alig jut hely.

Ellenben a szemek állása az, ami a majomarcot az emberihez annyira hasonlóvá teszi s ami a majomkoponyára a bélyeget reányomja. A szemek ugyan már a félmajmokon is közel nyomultak egymáshoz s ennek következtében előre irányulnak - amint azt különösen a nagyszemű éjjeli fajtáknál láthatjuk -, a szemüregek azonban még közlekednek a halántékárokkal. E két koponyarésznek a teljes elkülönülése csak a majmokon és az emberen következik be, hol a szemeknek teljesen előre irányított állása lehetővé teszi a zavartalan távlati látást. Képzeljük csak el, mit jelent ez a szellemi élet szempontjából! A majmok szellemi élete ezáltal ugyanazon érzékszervi alapra helyezkedik, mint az emberé. Mind a kettőnek a szem az alapérzékszerve, nem pedig az orr, mint a legtöbb egyéb emlősállatnál. Az agyvelőben a szaglólebenyek elkorcsosodása által ez nyiltan ki is fejeződik. Ezért a majmok kitűnően látnak s egyenesen bámulatba ejtenek bennünket azáltal, hogy már ismert személyeket újból milyen biztosan megismernek. A többi emlős ellenben e tekintetben többnyire csalódást kelt bennünk vagy legalább is, ha pontosabban ellenőrizzük, kiderül, hogy alaptalanul dicsértük annyira. "Missie", a berlini állatkert hosszú ideig volt csimpánzprimadonnája, Hecket, még a vasárnapi olcsó publikum százai között is, bármilyen ruhában azonnal felismerte. A majomszem recehártyáján szépen ki is van ám fejlődve a "sárga folt", vagyis az a középső bemélyedés (fovea centralis), amely az igen éles látás helyét jelöli. A majmok úgy tudnak "fixírozni" s valamely tárgyat élesen szemügyre venni, akárcsak az ember és a madarak, vagyis a "látóállatok". Egyszersmind nyilván kitűnően tudnak "akkommodálni", azaz kiváló szemizomzatuk segítségével a szemgolyó domborulatát s a szemlencse működését a fixírozandó tárgy távolságának megfelelően alkalmazni. Figyeljük csak meg őket "bolhászkodás" közben s olyankor, amikor például tükördarabot tartanak közvetlenül az egyik szemük előtt! A majmokról különben - szemüket tekintve - már eleve az is feltehető, hogy jól fejlett színérzékük van. Valóban Dahl kísérletileg igazolta ezt a cerkófmajmokon. Sőt arra a jelentős tapasztalatra jutott, hogy a majmok színérzéke ugyanazon fokon áll, mint a kisgyermekeké és a természeti népeké. Ezeknél ugyanis állítólag a kék szín megkülönböztetésének képessége lép fel a legutoljára és a legnehezebben. Dahl cerkófmajma sem tudta a világoskéket a feketétől megkülönböztetni. Ellenben jól megkülönböztette a vöröset és a rózsaszínt, a világos- és a sötétzöldet, a fehéret és a sárgát, sőt a sötétzöldet a feketétől és az ibolyát a kéktől is.

Minthogy a majmok agyveleje az emberét megközelítő fejlődést ér el, agykoponyájuk térfogatban és jelentőségben emberszerűen megnövekedik s az agyvelőt és a szemeket takaró agykoponyájuk a fogazattal és orral ellátott arckoponyához képest nem húzódik annyira hátra, mint a többi emlősállaton. És éppen ebben a vázolt helyzetviszonyban, tudniillik a rágószerv előrenyúlásában s a homlok hátrahajlásban fejeződik ki fogalmaink szerint a tipikus állati, és fordítottjában a tipikus emberi. Az emberen ugyanis az agykoponya annyira előredomborodik s a rágószervvel szemben annyira túlsúlyba jut, hogy már nem mögötte, hanem fölötte foglal helyet. Az agykoponyának és arckoponyának ez egymáshoz való viszonya tekintetében már most a majmok általában középhelyet foglalnak el s csak árnyalati különbségeket tüntetnek fel. Sőt gondolkodásra ad okot az a jelenség, hogy a fiatal és nőstény majmok koponyája e tekintetben sokkal inkább emberies, mint az öreg példányoké és a hímeké. Ezzel összevág a legtöbb majom szellemi életére vonatkozó, ama sokszor tapasztalt megfigyelés, hogy e fürge és fiatalkorukban oly tanulékony és hajlékony állatok életkoruk előrehaladtával mind vadabbak és rosszindulatúbbak lesznek. Emberi szempontból tekintve tehát az állati fokra való újbóli lesüllyedés megy itt tulajdonképpen végbe. Mai felfogásunk szerint azonban ez egy okkal több arra, hogy törzstörténeti elődeinket ne a mai majmok között keressük, hanem az elmúlt geológiai időkben élt olyan - úgy a majmokra, mint a emberre hasonlító - emlősállatok között képzeljük, amelyekből, a koponya és a végtagok alkata szerint s ezzel együtt a testi és szellemi teljesítmények alapján, úgy a majmokat, mint az embert levezethetjük. (F.01.018.1.) (F.01.018.2.)

A majmok testnagysága tág határok között változik. Amíg a gorilla az erős férfinél is nagyobb, addig a selyem-majmocska a mókus nagyságát sem éri el. Testük külalakja is nagyon különböző, amint azt ezek az általában nagyon találó elnevezések: "emberszabású majom", "kutyafejű majom", "mókus-majom", minden hosszas leírásnál jobban kifejezik. Az egyik tömzsi, a másik nyúlánk, ez idomtalan, az kecses alkatú; az egyiknek vaskos, a másiknak nyúlánk végtagjai vannak. Legtöbbjüknek hosszú a farka, némelyiké rövid, egyeseknek meg egyáltalán nincs farkuk. Ugyanígy van a szőrözettel is. Az egyiknek ritka szőrözet fedi a testét, a másikét meg sűrű bunda takarja. Vedlés, a többi emlősök mintájára, kétségkívül a majmoknál is van. Bizonyos időben ugyanis azt látjuk, hogy a majmok szőrüket hullatják. Ekkor ők is "rosszbőrben" vannak, később azonban ismét símák és szépszőrűek lesznek. Szőrözetük, ellentétben a madarak tollruhájával, általában komor. Olykor azonban élénk, tetszetős színű bundájuk van. Különben általános szabály s erre a legfeltűnőbb példákat éppen a majmok között találjuk, hogy ahol az emlősállat teste rikító, világos színű, az ott magától a csupasz vagy szőrrel csak gyéren fedett (arc, far) bőrtől ered. Fehérszőrűek (albino) a majmok között is előfordulnak. Hazájukban, pl. Sziámban, Abessziniában nagyra értékelik az ilyeneket s a fejedelmek szelídítve tartják.

Az emlősök bőrében lévő festéklerakódások, amiket újabban az ifjabb Toldt vizsgált behatóbban, a majmoknál külön is megemlítést érdemelnek. Ezeknek utolsó maradványa az az úgynevezett mongolfolt, amit a keletázsiai emberrasszoknál, nevezetesen a kínaiaknál, japánoknál, malájoknál, sőt némely európai népnél is, gyermekkorban a keresztcsont táján halványkék foltok alakjában láthatunk.

A súlypontnak az agykoponyáról az arckoponyára való áttolódása az óvilági majmok öregebb hímjein különös kifejezésre jut ama többé-kevésbbé fejlett csonttarajok megjelenésében is, amelyek a hatalmas rágóizmok tapadására szolgálnak. És ezek a csonttarajok egyenesen az emberszabású majmok öreg hímjein a legfejlettebbek; s érzésünk szerint az állati bélyeget éppen ez nyomja reá koponyájukra. Az újvilági majmokon hiányoznak, miért is azoknak kerek koponyája sokkal emberibbnek tűnik fel előttünk.

A fogazat tekintetében azonban kivétel nélkül az összes majmok többé-kevésbbé állatias típusúak, mert az öreg hímek szemfogai hosszúak, ami a nagyobb testű fajoknál egyenesen a ragadozó állat benyomását kelti. E tekintetben az öreg pávián tényleg körülbelül a párduccal veheti fel a versenyt. Különben a majmok fogsora éppoly zárt és hézagnélküli, mint a miénk. Sőt az óvilági majmok fogképlete pontosan ugyanaz, mint az emberé, tudniillik mindegyik állkapocsfélben fent is, lent is, 2 metszőfog, 1 szemfog, 2 előzápfog és 3 tulajdonképpeni zápfog, vagyis összesen 32 fog van. Az újvilági majmoknak eggyel még több a zápfoguk, vagyis összesen 36 foguk van, míg a kis karmosmajmoknál 3 előzápfogat és 2 tulajdonképpeni zápfogat találunk. Valamennyi majomnak fiatal korában tejfogazata van s a fogváltás úgy megy végbe, mint nálunk: a középső felső metszőfogakkal kezdődik s az utolsó zápfogakkal vagy bölcsességfogakkal záródik.

Az emberszabású majmok gerincoszlopán, sőt más majmokén is, megtaláljuk az emberre oly jellemző s az egyenes testtartással összefüggő S alakú görbület kezdeményeit. Az öreglik azonban, amelyen át a gerincvelő az agyvelőbe megy, sohasem nyomul annyira a koponya alsó felszínére, hogy az a gerincoszlopon szabadon ülne. Sőt inkább úgy látszik, mintha elül volna arra ráakasztva. Ezért látjuk az összes majmok fejét, főleg pedig az emberszabású majmokét, a vállak között oly mélyen ülőnek, ami azután természetesen emberhez való hasonlóságukat ismét lényegesen csökkenti. A medence alakja tekintetében a gorilla tüntet fel bizonyos emberi hasonlóságot. A londoni állatkertésznek, Pococknak a véleménye szerint a fiatal emberszabású majmok jobban tudnak két lábon járni, mint az öregek, sőt a felnőtt csimpanz vagy orang állítólag sohasem megy így önként, miért is az emberszabású majmokat olyan ősöktől kell származtatnunk, amelyek legalább annyira felegyenesedve tudtak járni, mint a mai gibbonok. Lehet, hogy ebben igaza is van. Másfelől azonban az állatszelidítés és nevelés tapasztalatai világosan bizonyítják, hogy a nagyobb emberszabású majmokat is teljesen reá lehet szoktatni a két lábon való járásra. "Missie", a berlini állatkert 16 éves - tehát már jó ideje felnőtt - csimpanzhölgye egész életén át s minden alkalommal igen könnyen és biztosan járt embermódra. Ellenben, úgy látszik, hogy két lábon való járás közben lényeges különbség van a csimpanz és az orang deréktartása között. Amíg ugyanis a csimpanz ilyenkor többnyire túlságosan előre hajlítja a testét, addig az orang egészen különös módon s nekünk szinte természetellenesnek tetszően hajlítja be a derekát, egészen úgy, mint ahogyan azt a szintén Ázsiában honos gibbon teszi.

A majomkéz, már azáltal, hogy a hüvelyk a többi ujj tövéhez viszonyítva sokkal hátrább fekszik s e mellett csökevényesedésre, sőt eltűnésre hajlik, finomabb munkákra jóval kevésbbé alkalmas, mint az emberé. Működése inkább csak a táplálék megfogása s a fákon való mászás körüli tevékenységben merül ki. Mindamellett nem vonhatjuk kétségbe, hogy pl. a híres "bolhászkodás" közben "hegyes ujjakkal", vagyis a hüvelykkel és mutatóujjal igen finom dolgokat meg tudnak fogni. Vannak ugyan földön élő fajaik is, mégis a majmokat általában kúszó és fán élő állatoknak kell tekintenünk. Ez azonban ne vezessen bennünket annyira félre, hogy négykezűeknek tartsuk őket, mint ahogyan az a legutóbbi időkig történt. Mert a majmoknak, mint kúszó állatoknak, egyszerűen fogódzó lábuk van, melynek az a jellemző tulajdonsága, hogy a hüvelykujj a többitől messzire elterpeszthető. A majomláb azonban ennek ellenére is csak láb marad: sarka van, akárcsak minden más lábnak, s az alszárcsonttal felső felszíne ízül, nem pedig a hátsó, mint ahogyan azt az ember kezének az alkarral való ízülésénél látjuk. (F.01.020.1.) (F.01.019.1.)

A fákon való életben szerep jut a majmok farkának is, amely hol igen hosszú, hol meg csak rövid csonk, vagy akár egészen hiányzik is. Különös tökéletességet ér el a délamerikai majmok farka a fogódzó farokban, melynek alul csupasz végdarabja sűrű és finom ideghálózattal van ellátva. Így azután az ág körül csavarodó farkuk nemcsak biztos támasztékot ad nekik, hanem egyúttal ötödik fogódzkodó tag gyanánt is szolgál. Leutemann, az állatrajzoló, megfigyelte, hogy egy ilyen majom az ennivalót, amit végtagjaival nem tudott elérni, fogódzó farkával a rácson át könnyen és biztosan bevette.

A majmok egyéb különlegességei a pofazsebek, gégezacskók és a fargumók. A pofazsebek a szájüreg falainak kitűrődései, amelyek a szájzug mögött fekvő nyíláson át közlekednek a szájüreggel s a tápláléknak ideig-óráig való felhalmozására szolgálnak. Legnagyobb fejlettségüket a cerkófmajmokon, makákókon és a páviánokon érik el, hol még az alsó állkapocs alá is lenyúlnak. A karcsú-majmokon egészen kicsi zacskóvá törpülnek; az emberszabású majmokon, a gibbonon és az újvilági majmokon pedig teljesen hiányzanak.

A gégefőtől kiinduló gégezacskók - amelyekről általában azt tartják, hogy a hang erősítésére szolgálnak - az emberszabású majmokon a legfejlettebbek. Az öreg hím orang gégezacskói lenyúlnak egészen a hónaljüregig, a nélkül azonban, hogy őt különlegesebben erős, vagy csak említésre méltó hanghoz is segítenék. Itt tehát ezeket a gégezacskókat, akarva-nem akarva az úgynevezett másodlagos ivari jellegek közé kell számítanunk. Ám ezek belső összefüggését még nem látjuk egészen tisztán. A gibbonok mindenesetre igen hangos, messzire csengő, érces hangot hallatnak; nagyobb, csupaszbőrű s külsőleg kiálló gégefője azonban köztük csak egyetlen fajnak, a sziamangnak van. Az amerikai majmok közül a bőgőmajmoknál - már nevük után következtetve is - különösebb hangképességre számíthatunk. Az utazók tudósításai szerint valóban nem is csatlakozunk náluk ezirányú várakozásunkban. A bonctani vizsgálatok szerint a bőgőmajmok gégefőporcogója rezonáló hanghólyaggá öblösödik. A majmoknak általában nincsen valami változatos és kellemesen hangzó hangjuk, noha indulataikat különböző hangok által egészen jól ki tudják fejezni A csuklyás-majmok azonban meglehetősen sokféle csicsergő és nyöszörgő hangot hallatnak s éppen ezek szolgáltak Garnernak némileg jogos kiindulási alapul a "majomnyelv"-re vonatkozó, sokat vitatott s később az eredménytelenségbe vesző kutatásaihoz.

Fargumója (azaz elszarusodott bőrvastagodások a medence kiszélesedett ülőcsonti gumóin) a legtöbb óvilági majomnak van, az újvilági, valamint a tulajdonképpeni emberszabású majmokon azonban hiányzik; a gibbonoknál is csak egészen jelentéktelen. Ezzel ellentétben a páviánoknál pofagumókról is beszélhetünk. E pofaduzzanatok a legszembetűnőbben fejlettek a drillnél és a mandrillnál.

Végül szóljunk még röviden az arcizomzatról és a külső fülről is. Az embernek a majmokkal való összehasonlításában mind a kettő nagy szerepet játszik, s annyiban mind a kettő összefügg az úgynevezett bőrizomzattal, amennyiben izmaikat az arcideg látja el idegvégződésekkel. A majmok arcizomzata finoman fejlett, aránytalanul finomabban, mint a többi emlősöké, nevezetesen a félmajmoké. A csimpánz arcizomzata pl. már csaknem egészen emberies, amint azt Virchow Hans újabb kutatásai bizonyítják. Innen van az, hogy a félmajmok semmitmondó arcával szemben a majmoknak élénk, kifejezéstelen arcjátékuk van. Ugyanígy átmenetet látunk a megnyúlt csúcsú állati tölcsérfültől - aminő a legtöbb félmajomé - a begöngyölődött szélű emberi fülhöz. A fülnek a fejhez való odalapítottságát és mozgathatatlanságát azonban, noha e tekintetben egyes majomfajok néha még az embert is túlszárnyalják, inkább csökevényesedésnek, mint haladásnak tekinthetjük. Különben az állati fülcsúcs maradványát még az ilyen füleken is mindig felismerhetjük.

Ami a majmok agyvelejét és szellemi képességeit illeti, valóban igazságtalanok volnánk velük szemben, ha nem hangsúlyoznók, hogy az állatok közül szellemi tekintetben is ők állnak a legközelebb az emberhez. Különösen áll ez az emberszabású majmokra vonatkozóan. Ennek leghathatósabb bizonyítéka az a nyilatkozat, amelyet "az okos Hans" leleplezéséről közismert pszichológus, Pfungst, az ötödik lélektani kongresszuson tett, a berlini állatkert majomállományán végzett több évi tanulmány alapján. Ő ott a fiatal majmokról, amelyeknek fejlődését születésüktől fogva tanulmányozhatta, habozás és minden kertelés nélkül kijelentette, hogy a különböző "egyéniség" nálunk "nem kevésbbé kifejezett, mint az embernél". Ily kritikus ajakról hangzó szavak valóban sokat nyomnak a latban!

A majmok magas szellemi fokát bizonyítja már külsőleg is az agykoponyának és arcnak fentemlített viszonya. Az agyvelőn viszont a magasabb szellemi képességek tulajdonképpeni székhelyének, a nagyagyvelő-féltekéknek erősebb fejlettsége vall erre. A nagyagyvelő-féltekék még az alig mókusnagyságú karmosmajmokon is annyira hátra nyúlnak, hogy a kisagyvelőt egészen befödik. A délamerikai törpemajmoknak a többi kis emlősállattal közös jellegük ugyan a síma, barázdálatlan agyvelő, ami csekély testmagasságukkal áll összefüggésben, a nagyagyvelő féltekéi mégis éppen ezeknél a legnagyobb kiterjedésűek, úgyannyira, hogy jóval túlnyúlnak a kisagyvelőn. Ennek következtében koponyájuk annyira kidomborodik, hogy a nyakszirtpikkely és az öreglik, melyen át a gerincvelő kijut, alulra szorulnak. Élénk világot vet ez arra a szellemi magaslatra, amelyen a majmok általában állanak, főleg ha a kisebb emlősök többi rendjénél az agy- és koponyaviszonyokat is figyelembe vesszük. Másfelől azonban nem szabad elhallgatnunk, hogy a nagyagyvelő tekervényezettsége, illetve a nagyagyvelő kéregállományának tömege tekintetében - amely a legmagasabb szellemi teljesítményeknek testi kiindulópontja - a majmok nagyrésze sok ragadozó állatnak (pl. kutya, macska) mögötte marad. Kivételt alkotnak persze az emberszabású majmok. Hogy ezek sok részletben az emberhez különösen közel állanak, a többi majmoktól viszont meglehetősen különböznek, az kiderül az agyvelő elülső részének vérrel való ellátottságából is, amint azt újabban Rothmann M. közelebbről is kimutatta. Az agyvelő homloki részének fejlettsége ugyan az összes majmokon tetemesen kisebb, mint az emberen, mégis az annak megfelelő véredényviszonyok az emberen és emberszabású majmokon lényegében azonosak: tudniillik egy keresztág által összekötött két elülső agyütőerük van. Ezzel szemben a többi majomnál csak egy ilyen ütőeret találunk. Az agyütőérnek ez a megkettőződése különben még az emberszabású majmoknál sem kivételnélküli szabály. E tekintetben inkább csak középhelyet foglalnak el az ember és a többi majom között. Az agyvelőn és a vele kapcsolatos részeken tett ezen észleletekkel azonban szemben áll az élőállatokon végzett megfigyeléseken alapuló az a jogos megfontolás, hogy a majmokat az emberhez hasonló külsejük következtében szellemileg könnyen túlértékeljük. A majmok ötujjú kezükkel sok olyan dolgot visznek véghez, amire más állat testileg képtelen, pedig könnyen lehetséges, hogy az ahhoz szükséges szellemi képességek bennük is megvannak. Fölvethetjük legalább is a kérdést: vajjon a kutya nem szolgáltatna-e szellemi képességiről még sokkal messzebbmenő, szembetűnő bizonyítékokat, ha neki is majomkezei volnának. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy az eszközök használatához, amit előbb kizárólag csak az embernek tulajdonítottak - legalább is, ami a kezdetleges használatot illeti - az állatok közül legelsősorban a majmok értenek. Az újabb megfigyelések és tudósítások szerint ebben ma már nem kételkedhetünk. Meggyőző példa gyanánt felemlíthetjük itt a homokkal és kövekkel dobálódzó makákókat és páviánokat, a falombokkal legyeket hajtó gorillát, a kövekkel kopogó és diót feltörő csuklyás-majmot; sőt a berlini állatkertben végzett legújabb megfigyelések bizonysága szerint utóbbiaknak az ilynemű eszközhasználat nagyon is kezük ügyére esik.

Ami a részleteket illeti, a majmok agyvelejére jellemző az úgynevezett majomhasadék. Nem más ez, mint a nagyagyvelő fali és nyakszirtlebenye között lévő kifejlett határbarázda, amely az emberen alig észrevehető. Az ember agyvelejét úgy az állatokétól általában, mint a majmokétól is, a homloklebeny erősebb fejlettsége különbözteti meg. A homloklebeny pedig éppen azoknak a legfőbb szellemi működéseknek székhelye, amelyek az egymással összefüggő fogalomképzésben és a szavakkal való beszédben nyernek kifejezést, Ezek a legfőbb szellemi működések tehát a majmoknál is hiányoznak és az úgynevezett "majomnyelv", amelyről az amerikai Garner a sajtóban időnként oly sokat beszélt, tulajdonképpen nem más, mint kedélyhullámzásoknak Darwin értelmében vett többé-kevésbbé sokoldalú kifejeződése úgy, amint az az összes magasabbrendű állatoknál is megvan.

A majmoknak ez az úgynevezett "beszéde" azonban a különböző rendszertani csoportokban - sőt ugyanazon nem különböző fajainál is - más és más. Ezért ha az állatkert társalgóketrecében összejönnek, egymást egyáltalán nem értik, vagy legfeljebb csak ellenségesen és tévesen. Minden új majom csak harapással tud boldogulni. Ez régi állatkerti tapasztalat, és ennek lesz a végeredménye az, hogy ily módon egész pontos rangsor alakul ki közöttük, amelyben minden egyes majom az ő külön megszabott helyét foglalja el. A majmok minden fajának, sőt a rokonfajok minden egyes csoportjának is megvannak a maga veleszületett hangjai, ajakjelei, testtartásai és mozdulatai, amelyek segítségével az egymással való érintkezés alkalmával indulataikat és szándékaikat kifejezésre juttatják. Így például a barátságos üdvözlésnek - a faj- és nembeli rokonság szűk körén túl is - elterjedt jele a többé-kevésbbé vicsorgó fogakkal való bizonyos szájtátogatás. A beavatatlan előtt ez éppen olyan érthetetlen, mint bármely más tagolatlan hang- és mozdulat-sor.

Az e téren különösebb érdemeket szerzett pszichológusnak, Pfungstnak évek során át tartó beható tanulmányai magyarázták meg tudományosan úgy ezt a kifejezésmódot, mint a majmok szellemi és testi életének sok más érdekes jelenségét. Sajnos azonban, - eltekintve Pfungstnak 1912-ben, Berlinben, az ötödik lélektani kongresszuson tartott előadásától -, minderről eddig semmiféle nagyobb közlemény nem jelent meg, mivelhogy e tanulmányok még nincsenek lezárva. Azonban úgy ezekből, mint a majmokon végzett minden pontosabb megfigyelésből, meglepő egyértelműséggel az derül ki, hogy minden majomcsordában a legerősebb hímek - fogalmaink szerint valóban félelmes - nemi rémuralma áll fenn. Ez annyira megy, hogy minden gyengébb fél, még ha az hím is, az erősebbel szemben a teljes szolgálatkészség tartását veszi fel, hogy ezzel szándékos alárendeltségét bizonyítsa. Ez csak üres forma ugyan, mégis nagyon jellemző a majomra.

Másfelől kétségkívül ez a mereven tagolt társasélet az, ami - a majmoknál még inkább, mint más társas emlősállatoknál - önzetlen, emberi értelemben vett nemes tulajdonságokat termel, amelynél fogva szükség és veszedelem esetén a saját énjét a társak és az egész csoport java alá tudja rendelni. "Egy mindért és mind egyért" - ez a szép emberi jelszó a majmoknál is érvényben van. Mindig arra törekszenek, hogy a fiatalokat és gyengéket védjék, a sebesülteket, sőt halottjaikat is, magukkal cipeljék.

A fogságban - ahol nyilvánvalóan a majomnál is éppúgy, mint a kutyánál a gazda és az ápoló lelkileg a saját társuk helyét foglalja el - ez a mindig könnyen és biztosan kiváltódó segítőösztön a legérdekesebb jelenségekre vezet. Így például Pfungst ugyanazon majomketrec különböző lakóit tetszés szerint egymásra tudta uszítani, úgyannyira, hogy sokszor már puszta megjelenése is ilyen civódást váltott ki. És ezek a valóban megnyerő és tiszteletreméltó tulajdonságok: nevezetesen az ő kifejezett segítő és védő ösztönük az összes majmokat - eltérően a többi állattól - egy tekintetben igazán nagyokká teszi: s ez a gyengék és gyámoltalanok iránt való részvét, amely nemcsak a saját családjuk és fajuk tagjai iránt, hanem más rendekbe, sőt az állatvilág más osztályaiba tartozók iránt is megnyilvánul.

A majom rövid gyakorlat után elsajátítja a legkülönbözőbb mutatványokat, ami a kutyának például csak nagy nehezen sikerül. Sohasem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a megtanultat mindig csak bizonyos vonakodással, vagy legfeljebb közönyösséggel, de sohasem örömmel és odaadással teljesíti. A majom figyelmét nagyon is könnyen elterelhetjük, minthogy nála az akaratlan figyelem a szándékosat messzi felülmúlja. Ez azonban ismét csak az ő - a közvetlen életszükségleteken túlmenő - intelligenciájának magas fokát bizonyítja. Ezt Pfungst is nyomatékosan kiemeli. A majmot nem nehéz mindenféle ügyességre szoktatni. De sohasem fogja ezt ugyanazzal a gondossággal, mondhatni lelkiismeretességgel, teljesíteni, mint egy jól nevelt kutya. Igaz ugyan, hogy a kutyát évezredeken át tenyésztettük, gondoztuk, tanítottuk és gyakoroltattuk, s így egészen más lénnyé alakítottuk, mint amilyen volt. A majomnak viszont sohasem volt alkalma arra, hogy az emberrel állandó közelebbi érintkezésbe léphessen.

"A majom a tükörrel": az állatkertész szemében durva pajkosság, sok állatkerti látogató szemében viszont ártatlan tréfa, amely azonban a majmok szellemi képességeit illetőleg a legmesszebbmenő következtetésekre ad alkalmat. Arra a kérdésre, vajjon a majmok - úgy mint a madarak - látják és megismerik-e tükörképüket, valójában csak annyit felelhetünk, hogy ők a tükröt mindenek előtt összetörik és széjjelharapják, miközben gyakran kezeiket és ajkaikat is megvágják. Ekkor azonban a tükörcserepeket szorosan egyik szemük elé tartják, mint a nagy mértékben rövidlátó ember. A berlini állatkert egyik csuklyás-majma izgatottan, felindultan vicsorgott a saját tükörképére, amit különben csak szokatlan s többé-kevésbbé gyanús jelenségek láttára tett.

A majmok utánzási képességéről már a legrégibb idők óta igen sokat beszéltek. Sőt éppen ezt a hajlamukat tartották a legszembetűnőbb vonásuknak, úgyannyira, hogy több nyelvben meggyökeresedett ez a kifejezés, hogy "majmolni". Amerikai pszichológusok úgy próbáltak a kérdés mélyére hatolni, hogy a majmokat arra kényszerítették, hogy bizonyos nekik előre megmutatott készülék használata útján juthassanak csak táplálékukhoz. Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy amíg egyes majmok ily módon igen gyorsan célhoz tudtak jutni, addig ugyanahhoz a fajhoz tartozó más majmok viszont csak igen lassan vagy egyáltalán nem. Nyilvánvaló tehát, hogy a majmok utánzási ösztönére vonatkozó néphit jórészt előítéletre vezetendő vissza. Ezt az előítéletet pedig a majmok emberszerű megjelenése és mozgása keltette fel és táplálta. Pfungst egyáltalán kétségbe vonja, hogy itt utánzás történnék. A majmok idomítása mindenesetre nem alapítható ilyen utánzási ösztönre. Hisz többnyire kezüknél fogva kell őket vezetni vagy a táncban fordítani s általában csak parancsra hozzák testüket és végtagjaikat a kívánt helyzetbe vagy mozgásba.

A majmoknak kitünő emlékezőtehetségük van. Tapasztalataikat értelmesen tudják használni. Szinte ravaszsággal és fortéllyal veszik észre mindig előnyeiket, s meglepő ügyességet tanusítanak a tettetésben. A veszélyeket ügyesen ki tudják kerülni s kitünően értik a módját, hogyan védekezzenek azok ellen.

A kedélybeli izgalmak terén a majomnak van egy közös vonása az emberrel, ami a többi emlősállatnál hiányzik, s ez az elpirulás és elsápadás. A többnyire világos-színű s alig szőrös majomarcon ez pompásan is látható. Szégyenpírról persze a majmoknál nem lehet szó. Ellenben jól megfigyelhető rajtuk a haragban való kivörösödés s az ijedtségtől származó elsápadás. Bizonyos fokig még nevetésről is beszélhetünk náluk. A drill és a mandrill például barátságos érzülete és az üdvözlés jeléül pajzánan vicsorog, szemfogait mutatja, a fiatal csimpánz és orang pedig, ha oldalukat és hólaljukat csiklandozzuk, bizonyos vigyorgást és rekedt, hangtalan nyihogást hallat. Hogy sírnának is, azt eddig nem figyelték meg, legalább is Pfungst nem észlelte.

A majmokkal - éspedig csak a majmokkal - éppúgy mint az emberrel, velükszületett a csúszómászóktól, főleg a kígyóktól való félelem és irtózás. Ez annál inkább gondolkodóba ejthet bennünket, minthogy más, kisebb emlősállatok, például a rágcsálók - tehát éppen a kígyók természetes zsákmányai - az ő veszedelmes ellenségeikkel szemben gyakran teljesen gyanútlanul és jámborul viselkednek. Amikor a londoni állatkertben kísérlet céljából kígyókat vittek a majomházba, a félmajmok félelem nélkül, sőt kíváncsian közeledtek a rácshoz, míg a majmok félelmesen rikoltozva menekültek a ketrec mélyébe.

A majmok a teremtés korábbi korszakában, a meleg harmadkorban, a föld nagyobb részét népesítették be, mint jelenleg. Ma a föld meleg részeire szorítkozik hazájuk. Néhány pávián- és makákó-faj azonban meglehetősen magasra nyomul a hegységben s alacsonyabb hőmérsékletet bír el, mintsem gondolnók, így pl. a havazást. Minden földrésznek megvannak a maga külön fajai s Ázsiának legalább egy közös faja van Afrikával. Európában csak egy faj él, egyetlen csapatban. Ez Gibraltár szikláin a helyőrség oltalma alatt áll. Ausztráliában egyáltalán nincsen majom. Gibraltár különben nem a legészakibb hely, ahol még majmok előfordulnak. Egy japán makákó-faj pl. még messzebbre, körülbelül az északi szélesség 40°-áig van elterjedve északra. Dél felé mintegy a déli szélesség 35°-áig terjed a majmok hazája, de csak az óvilágban, mert az újvilági majmok elterjedési köre csak mintegy az északi szélesség 23°-ától a déli szélesség 30°-áig nyúlik.

A majmok legnagyobb részének az erdő a hazája s csak kis részük él sziklás hegyeken. Szervezetük a kúszásra utalja őket, miért is legszívesebben fákon tartózkodnak. A sziklás helyeken élők azonban csak szükség esetén kúsznak fákra.

A majmok kétségkívül a legélénkebb és legmozgékonyabb emlősállatok közé tartoznak. Már táplálékuk sokfélesége is erre utalja őket. Minden, ami megehető, ínyükre van. Gyümölcs, hagyma, gumó, gyökér, magvak, dió, rügyek, levelek és húsos növényszárak alkotják táplálékuk legnagyobb részét. De a rovarokat sem vetik meg, a tojás és madárfiókák meg egyenesen csemegeszámba mennek. Így hát mindig akad valami kifürkészni, megfogni, leszakítani, megszagolni, megízlelni való, amit aztán vagy elköltenek vagy elhajítanak. A kedves falatok után való folytonos kutatás persze sok mozgást kíván. Ezért az egész csapat sohasem nyugszik. A tulajdonjogról a kis kópéknak vajmi kevés fogalmuk van: "Mi vetünk, de a majmok aratnak" - mondják a keletszudáni arabok. A mezőket nagyon üdítő helyeknek tartják s lehetőleg jól ki is pusztítják. Minden egyes majom, hacsak meg nem zavarják, legalább tízszer annyit pusztít, mint amennyit tényleg elfogyasztani képes. Látnók csak saját szemeinkkel a majomcsordát, amint rablóútra indul, mindjárt könnyebben megértenők, hogy a gazda félholtra bosszankodik miattuk. Mindenféle ügyességnek tág tere nyílik itt. Az egyik fut, a másik ugrik. Ez mászik, amaz himbálódzik, sőt ha a szükség úgy kívánja, úszik is. Az ágakon való ügyeskedés minden képzeletet fölülmúl. Csak az emberszabású majmok és a páviánok nehézkesek, a többi valamennyi kész kötéltáncos: néha szinte repülni látszanak. Hat, nyolc méteres ugrás gyerekjáték nekik. Az egyik fa csúcsáról a tíz méterrel alacsonyabb ág végére ugranak s a lökéstől lehajlott és azután visszapattanó ágtól hatalmas lendületet kapva, kormányrúd gyanánt kifeszített farkkal vagy hátsó végtagokkal, mint a nyíl, repülnek a levegőben. Alighogy sikerült az ugrás, máris újabbra vállalkoznak. A legfélelmetesebb tüskék között is úgy surrannak át, akárcsak a parketten sétálnának. A kúszó növény nagyon kényelmes lépcső, a fatörzs meg valóságos vert út a majmok számára. Előre és hátra kúsznak rajta, hol a legmagasabb ágra fel, hol meg le. Ha valamelyik fa koronájába hajítjuk őket, egyik kezükkel megragadnak egy ágat s mindaddig türelmesen csüngnek rajta, míg az nyugalmi állapotba jut. Majd meg felkúsznak rajta s mindezt oly hallatlan egykedvűséggel, mintha csak az egész idő alatt a sík földön járnának. Ha letörik az ág, akkor esés közben másikat ragadnak meg, s ha ez sem tart, segít egy harmadik. Ha szorult helyzetben véletlenül a földre pottyannak, az sem igen hozza ki őket a sodrukból. Amit az első kezükkel nem érnek el, azt a fogódzólábukkal, vagy némely szélesorrú majmok a farkukkal ragadják meg. Farkát valamennyi majom kormányrúd gyanánt használja, ha messzire akar ugrani. De sok más célra is jó szolgálatot tesz: ha másra nem, hát arra, hogy a szomszédjának hágcsóul szolgáljon. A szélesorrú majmok farka ötödik-, vagy talán inkább elsőkézzé lett. A majom reája csimpaszkodik, tetszése szerint ring és himbálódzik rajta. Majd meg ennek a segítségével húzza elő táplálékát a repedésekből és hasadékokból, sőt lépcső gyanánt is használja a maga számára.

A majmok könnyed és kecses mozdulatai leginkább kúszásuk alkalmával ötlenek szemükbe. E tekintetben még az emberszabású majmok is kiválnak, noha már inkább az ember, mintsem legközelebbi majomrokonaik módjára kúsznak. Ez a különbség a kúszás módjában különben meglehetősen jelentékeny, s Pocock kissé messzemenő következtetéseket von le belőle. Az óvilági farkos majmok vagy "állatmajmok" legnagyobb része - így nevezik őket, szemben az emberszabású majmokkal - a fákon lényegében nem mozog máskép, mint a többi kúszó, emlősállat, így pl. a félmajmok. Kúszás közben is négylábú állat marad valamennyi, s ha ágról-ágra ugrálnak, mindig annak felső oldalán tartózkodnak és ugrás után mindig először mellső végtagjaikkal ragadják meg az ágat s csak azután a hátulsókkal. Az emberszabású majmok ellenben csimpaszkodva és himbálódzva mozognak a fákon, miközben mellső és hátsó végtagjaikkal gyakran különböző ágakat ragadnak meg. Ami a részleteket illeti, lényegében ugyanúgy kúsznak, mint az ember, azzal a különbséggel, hogy fogódzó lábuk segítségével ez nekik aránytalanul könnyebben megy. A gibbonok, amelyeket újabban az emberszabású majmok külön önálló családjának tartanak, szinte ugyanúgy kúsznak. Sőt e tekintetben nemcsak emberszabású majmoknak bizonyulnak, hanem a kúszás e módjában egyenesen a legnagyobb tökéletességet érik el. Pocock a majmok eme kétféle, ellentétes kúszásmódjára vonatkozóan azon a véleményen van, hogy fejlődéstörténetileg egyik a másikból nem származtatható. S minthogy a nem emberszabású majmok kúszásmódja alapjában a többi emlősével megegyezik, ezért arra következtet, hogy a gibbonok, a tulajdonképpeni emberszabású majmok és az ember egy közös őstől származnak. Szerinte ez a bizonyos ős nem volt már a többi emlősállat értelmében vett kúszó lény, ellenben megvolt az a képessége, hogy a földön két lábon tudott járni. Ez ősből kiindulva azután, a gibbonok és emberszabású majmok lényegében az emberével megegyező kúszásmódjukat önállóan szerezték és fejlesztették volna ki, míg az ember a földön maradva, a két lábon való járást vitte a tökéletességig. A majmok járása a földön többé-kevésbbé mindig esetlen és nehézkes. Még a legügyesebben járnak a cerkófmajmok, a makakók, a csuklyás- és a karmosmajmok. A cerkófmajmok rövid ideig oly gyorsan tudnak futni, hogy a közönséges kutya alig éri utól őket, a páviánok azonban nagyon mulatságos módon görögnek tova. Az emberszabású majmok járása már alig nevezhető járásnak. Míg az előbbiek egész talpukra lépnek, addig ezek behajlított ujjaik bütykeire támaszkodnak és testüket nehézkesen lódítják előre, miközben lábaik kezeik közé kerülnek. Kezeiket oldalfelől rakják a földre, s összeszorított öklükre s lábaik külső oldalára vagy szélére támaszkodnak. Gyakran középső lábujjaikat is talpuk alá hajlítják, míg a nagy, messze elálló hüvelykujj testük fontos támasztékául szolgál. Úgy látszik, hogy a gibbonok nem képesek ilyen módon futni. Inkább fölemelkedve járnak a sík földön, miközben valamennyi lábujjukat kinyujtják, hüvelykjüket pedig derékszögben terpesztik el lábuktól s kiterjesztett karjaikkal tartják magukat egyensúlyban. Karjaikat annál messzebbre nyujtják, mennél gyorsabban tipegnek. Számos cerkóf-féle-, újvilági-, sőt karmosmajom is tud ugyan fölemelkedve kisebb-nagyobb távolságra menni, de rögtön mellső végtagjaira bukik, mihelyt az egyensúlyt elvesztette. Komoly futás esetén pl. ha üldözik őket, vagy ha küzdelemre indulnak, mindig négy lábon járnak.

A majmok rendjének néhány neme kitűnően úszik. Mások viszont mint az ólom merülnek el a vízben. Az előbbiek közé tartoznak a cerkófmajmok. Láttam, amint néhány a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal úszott át a kék Níluson. Az utóbbiak közé számíthatjuk valószínűen a páviánokat és talán a bőgőmajmokat is. Egyik páviánunk megfulladt, amikor meg akartuk füröszteni. Az úszni nem tudó majmok roppantul iszonyodnak a víztől. Egy fán, melynek töve áradás alkalmával víz alá került, kiéhezett bőgőmajomcsaládot találtak s noha alig hatvan lépésnyire egy másik fa állott, a majmok még sem mertek a vizen át odamenekülni. Néhány év előtt a "Field"-ben fölvetették a kérdést, hogy a majmok tudnak-e úszni. Angol-Indiából nyomban több értesítés érkezett, hogy a közönséges makákó, az emse- és süveges makákó könnyen úsznak. Borneoban a nagyorrú majmon tettek hasonló megfigyelést. Közép-Indiából is arról értesít egy utazó, hogy három-négyszáz főből álló majomcsordát látott, amint a fákról a vízbe ugráltak és a folyón átúsztak. Azt írja továbbá, hogy fejüket a víz alatt tartották, amit úgy magyaráz, hogy ezáltal az ott nagyon gyakori krokodilusok támadását akarták kikerülni. Egy szelíd süveges makákó még az alámerülésre is ki volt oktatva.

Az őserdőkön átvonuló majomcsapásokat nemcsak Rudyard Kipling fantáziája találta ki, hanem minden valószínűség szerint tényleg bizonyos "csapást" tartanak be, legalább is a veszedelmesebb helyeken. A "Kosmos"-ban írja egy megfigyelő, hogy amikor a keletjávai Tengger-hegység egyik üdülőhelyén lázas betegen feküdt, hónapokon át minden délután látta, hogy ugyanaz a majomcsorda pontosan meghatározott időben s mindig ugyanazon nagy fát használta a hegyszoros egyik oldaláról a másikra való átkelésre, noha e célra a többi szomszédos fa is ugyanúgy megfelelt volna. A vízben szegény hegyeken a páviánok is egész természetszerűen ugyanazon többé-kevésbbé kényszerű csapáson járnak inni.

Valamennyi majom rendkívül erős végtagú és olyan terhet képes felemelni, amely a mi, aránylag gyenge karjainknak túlságosan nehéz volna. Egy birtokomban volt pávián hosszú ideig csüngött egyik karján, majd felhúzta azzal nehéz testét oly magasra, amilyenre csak karjai engedték.

A majmok társasélete a megfigyelő számára rendkívül vonzó. Kevés faj él csak remeteéletet, a legtöbb csapatokba verődik össze. Ezek mindegyike állandó tanyát szemel ki magának, amely kisebb vagy nagyobb terjedelmű lehet. Sivár vidéken az emberi telepek közelében fekvő erdőség valóságos paradicsom számukra. A kukorica- és cukornádföldeket, a hagyma-, gyümölcs-, dinnye- és banánültetvényeket mindennél többre becsülik. De kedvelik az olyan falvakat is, ahol annak, aki a szemtelen fickókat bántani merné, a lakosság babonás érzületével kell számot vetnie. A csapat legerősebb vagy legöregebb, tehát legkiválóbb hímje csakhamar magához ragadja a csapatvezető vagy vezérmajom tisztjét. Ehhez a méltósághoz azonban csakis a többi vetélytárssal, a csapat valamennyi többi hímjével vívott makacs küzdelem és tusakodás után juthat hozzá. A leghosszabb fogak s a legerősebb karok döntenek. Aki azután a maga jószántából nem alázkodik meg, azt harapással és ütleggel tanítják meg a rendre. A vezérmajom feltétlen engedelmességet követel és élvez és pedig minden tekintetben. A gyengébb nemmel szemben való udvariasságot nem ismeri még szerelmes állapotában sem. Szeme éles, fegyelme szigorú. A magukról, vagy helyesebben ő róla megfeledkező majomhölgyeket megpofozza és megtépázza. Ha a csapat már túlságosan nagyra növekedett, akkor egy részük az időközben erőre kapott testvérhím vezérlete alatt külön válik a csapattól s újból megkezdődik a küzdelem és tusakodás a vezérségben és a szerelemben való elsőségért. Bizonyos, hogy a majmok közt nem múlik el nap küzdelem és civódás nélkül. Különben a vezérmajom teljes biztossággal és önállósággal gyakorolja tisztét, ami alattvalóinál hiányzik. Hizelegnek is azok neki minden módon. A majomhölgyek állandóan azon buzgólkodnak, hogy bundáját tisztán tartsák. Ő pedig olyan méltóságteljes magatartással fogadja e hódolatot, akárcsak a pasa, amikor kedvenc rabszolganője a lábait vakargatja. Mindezek fejében viszont hűségesen őrködik csapata biztonsága felett, miért is állandó nyugtalanságban van. Ide-oda jártatja tekintetét s nem bízik senkiben. Így ezután csaknem mindig idejében észre is veszi az esetleg fenyegető veszélyt.

A különböző kedélyi izgalmakat minden majom nagyon változatos hangokkal tudja kifejezni. Az ember is mihamar felismeri e hangok jelentőségét. A rémület felkiáltása, ami a társakat mindig a menekülésre figyelmezteti, különösen jellemző s azt az arc eltorzulása még nyomatékosabbá teszi. Alig hangzik el e figyelmeztető hang, máris az egész csapat gyors futásban keres menedéket. Az anyák egybehívják gyermekeiket, ezek egy pillantás alatt erősen beléjük csimpaszkodnak és az édes teherrel megrakodva sietnek az öregek, amilyen gyorsan csak lehet, a legközelebbi fa vagy szikla felé. Csak, ha a vezér is megnyugodott, gyűlik össze a csapat ismét, majd rövid idő múlva visszafelé indul, hogy a félbenmaradt fosztogatást folytassa. Még a fogságban is tapasztalhatjuk e félelemkiáltás hatását a faj- és nembeli rokonokra. Különösen feltűnő ez a harcos és egymásnak vitézen pártját fogó páviánoknál és magótoknál. Mihelyt egy ilyen majom egyet rikolt, az egész majomház rögtön izgalomba jön, sőt az említett két majomnál még a legtávolabbi ketrecek lakói is. Még továbbmenve, valamennyi összezárt és együttélő majom csakhamar kölcsönösen megtanulja és megérti egymás hangját. Ha aztán az egyik közülök pl. az ápoló közeledtére elrikoltja magát, akkor valamennyi tudja már, hogy mi vár reájuk.

Ám a többé-kevésbbé gépiesen működő ösztön hatásának alávetve, mennyire megkötötteknek mutatkoznak a majmok még ebben az egymásért való síkraszállásban is. Pedig mi ebben kétségkívül a szociális érzésnek s ezzel együtt mindannak az első megnyilatkozását szoktuk látni, amire mi emberek joggal oly büszkék vagyunk. Knottnerus-Meyer említést tesz a hannoveri állatkert egyik öreg jáva-majmáról, amelyik ápolójával érzésben annyira összeforrt, hogy a többi majomra úgy hagyta magát uszítani, akár a kutya. Az együvétartozás érzésében nála az ápoló teljesen a fajrokonok helyét foglalta el. Történt egyszer, hogy új majom érkezett az állatkertbe s az a kicsomagolás alkalmával elrikoltotta magát. Alig hallotta meg majmunk jövevénytársa rikoltását, ez már is kiváltotta benne védőösztönét s az általa máskor mindig oly barátságosan üdvözölt ápolójába egyszerre beleharapott, amikor öreg kedvencének régóta ismert szelídségében bízva, röviddel azután gyanútlanul ketrecébe lépett.

Pechuel-Loesche, aki a majmokat főleg Nyugat-Afrika vadonjaiban tanulmányozta, a következőket írj róluk: "Némely vidéken évekig élhet az ember a nélkül, hogy csak egy majmot is látna. A folyók menti vizes erdőségeket és a hegyek esőlátogatta erdeit kedvelik. A víz közelsége életszükséglet számukra. Az erdei majmok csak kivételesen, csupán akkor hagyják el hazájukat, az őserdőt, amikor a szavannák jóízű bogyói már érnek, vagy ha a nekik annyira kivánatos sáskák nagyon elszaporodtak. Ilyenkor azután messzi vándorutakra kelnek a távoli füves térségek felé. A páviánok csak akkor kedvelik ezeket a puszta vidékeket, ha azok kövesek és hegyesek. Minthogy a buja tropikus őserdőkben élő majmok táplálékban bővelkednek, a bennszülöttek ültetvényeiben nem igen tesznek nagy károkat, legalább is nem hallunk róla panaszokat. Ezért feltehető, hogy csak azok a majmok tekintik a termesztett mezei terményeket kedvenc zsákmánynak, amelyek szegény vidéken élnek, vagy legalább vándorlásaik alkalmával ilyenekre vetődnek."

"Aki a majmokon ki akar fogni, annak ugyancsak óvatosan kell a dologhoz hozzákezdenie. Gyakorlat kell hozzá, míg a szem megszokja, hogy a mozgékony és ügyes tornászokat a sűrű lombozat között észre vegye. Ijedt és haragos figyelmeztető hangok nagyon is gyakran elárulják, hogy az ellenséget ők hamarább felfedezték. Fürge ugrásokkal menekülnek a lőtávolból, vagy egész csöndesen meghúzódnak a védő levelek között, hogy azután nesztelenül elosonjanak. Noha nagyon könnyelműek és az embert néha meglepő nemtörődömséggel szemlélik, mégis rendszerint igen félénkek. Úgy étkezés közben, mint a legféktelenebb játék alkalmával óvatosan figyelnek mindenre, ami körülöttük történik."

"Legkönnyebb őket a reggeli és esti órákban elejteni, ha a folyam partja mentén csónakban evezünk lefelé. Az is célravezető, ha az erdő valamely alkalmas pontján elrejtőzünk, ahol jóízű gyümölcs terem, vagy ha cserkészve közelítjük meg őket. Ha pedig a félre nem ismerhető zaj már messziről jelzi egy-egy vándorcsapat közeledtét, akkor a vadász hirtelen neki szaladással akár zajt is okozhat a bokrokban, nem kell félnie, hogy elárulja magát. Mihelyt azonban a majmok mozogni látják, már is vége a vadászatnak. Már a szem hirtelen rebbenése s a tekintetek találkozása is elegendő elriasztásukra."

"A majmok, akárcsak a szürke papagájok, ha bővében van előttük a táplálék, sokkal többet pusztítanak, mint amennyit tényleg elfogyasztanak. Az érett gyümölccsel megrakott olajpálma alatt halommal hever a sok sértetlen és kikezdett gyümölcs. Meglehetősen nehéz nekik a szorosan zárt tüskés termésen rést törniök; tisztán láthatjuk, hogyan próbálgatják minden oldalról a tüskéket leharapdálni s a gyümölcsöt ujjaikkal megfúrni. Így bánnak el más ízletes gyümölcsű fákkal is. Éjjel azután a mindenféle, kúszni nem tudó állatok, főleg a vaddisznók, tartanak ott kiadós utószüretet s a tapasztalt vadász meglesi őket ilyenkor. A déli forróság idejében a majmok az erdő homályában pihennek. Reggel 9 óráig s délután 4 óra után a legélénkebbek s ilyenkor szíves örömest keresik fel a vizek partjait."

"Valamennyi általam ismert majomfaj nagyon szívós életű s nagyon jól irányzott golyó, vagy erős sörétes lövés kell hozzá, - a legtöbben a nyúlsörétet tartják erre alkalmasnak - hogy egy lövésre kimúljanak. Ha nincsenek közel vagy biztos lövésre, akkor inkább ne lőjjünk reájuk, mert a csak megsebzett állatot már úgy sem tudjuk elfogni. A fiatalok húsa s mindenkorú állatnak a mája, finom és jóízű is."

A csapdába, - még a legesetlenebb fajtájúba is - néha igen könnyen belemennek a majmok. Mindenesetre a csalétek utáni vágy csábítja oda őket. Ez azonban minden csapattal valószínűen csak egyszer történik meg. Általában nagyon óvatosak s csak nehezen ejthetők tőrbe. Mindamellett az ember ennek is kieszeli a módját, amint ezt a magótoknak évenkénti tömeges befogása bizonyítja. Ám a majom-piacok újabban mégis többnyire szükében vannak az árunak.

A bátorságot nem vitathatjuk el a majmoktól. Az erősebbek a félelmes ragadozókkal s a még félelmesebb emberrel is merészen szembeszállnak. Nem egyszer olyan küzdelembe is bele bocsátkoznak, melynek kimenetele reájuk, mint támadókra, legalább is kétes. Ingereltetve vagy a sarokba szorítva, még a tetszetős cerkófmajmok is nekirontanak ellenségeiknek. Az emberszabású majmok és páviánok fogazata meg egyenesen félelmetes fegyver, amelynek birtokában könnyen felvehetik a harcot az ellenséggel. A nőstény majmok csak akkor bocsátkoznak küzdelembe, ha bőrüket féltik vagy fiaikat védik, de ilyenkor azután éppoly bátran viselkednek, mint a hímek. A bennszülött már a nagyobb páviánfélékkel sem száll szembe puska nélkül, a gorillával szemben pedig még fegyverrel kezében sem mindig övé a győzelem. A majmok hirtelen haragjától és erejüket jelentékenyen fokozó dühétől mindenesetre félni lehet s az a nagy ügyesség, amellyel valamennyien rendelkeznek, ellenségeiket könnyen megfosztja attól az alkalomtól, hogy döntő csapást mérhessenek reájuk.

Fogságban csakhamar hasonló uralkodói és alattvalói viszony alakul ki közöttük, mint a szabadban. Mindamellett a nagyobb fajok, - a hímek és a nőstények egyaránt - szeretetteljesen oltalmukba veszik a kisebbeket és gyámoltalanokat. Erős majom-nőstények nagyon vágyódnak kisgyermekek után, vagy más állatok kicsinyei után is, hogy azokat ide-oda hordozhassák. Amilyen goromba szokott lenni a majom más állatokkal szemben, éppoly szeretetreméltóan viselkedik kölyök-állatok és gyermekek iránt. A legkedvesebbek természetesen saját gyermekeikhez, ezért vált közmondássá az úgynevezett "majomszeretet". Ennek ellenére a majomanyák mégsem engedik, hogy étel jusson kicsinyeik kezébe, mihelyt az, - mint a fogságban mindig - csak korlátolt mennyiségben és csak szűk helyen áll rendelkezésre. Bedobott nyalánkságokra meg a legnagyobb mértékben irígyek s könyörtelenül elveszik és felfalják azokat a "kedvesek" elől. A fiataloknak tehát csak az anyai asztalról lehullott morzsák jutnak. Mennyivel mások a ragadozóállat-anyák, azok fiaiknak még oda is viszik a falatot!

A köznép szemében a majomkedélyesség legfőbb kifejeződése mindig az volt, amikor a majmok "bolhászkodnak", vagyis egymás bőrét kölcsönösen a legnagyobb gondossággal és alapossággal átkutatják. A szelíd majmok ezt még az ember fején is megpróbálják. Valóságban azonban a majmoknak ritkán vannak élősdieik. A kölcsönös bőrvizsgálgatás inkább csak arra a célra szolgál náluk, hogy a kis sós ízű bőrpikkelyeket és váladékokat felnyalják. A majmok híres bolhászkodásának eredményére, vagy inkább eredménytelenségére érdekes fényt vet az a tény, hogy a berlini állatkert egyik páviánja, amely idomítás céljából kutyákkal volt összezárva, utána még hónapok múltával is tele volt kutyabolhákkal. Látszat szerint a majom bőrén sokkal kisebb számú és kevesebbféle élősdi él, mint az emberén, mindamellett természetesen a majmoknak is megvannak a maguk élősdi fajai. Fahrenholz (Hannover), a híres speciálista újabban mind többféle majomtetűt írt le, nemcsak új fajokat, hanem új nemeket is, amelyek a magótokon vagy más makákókon, s a cerkóf-majmokon, vagy karcsú-majmokon élősködnek. A galléros pávián tetűje már régóta ismeretes és lényegesen különbözik az emberi fejtetűtől. Ellenben Hans Friedenthal semmiféle különbséget nem talált az ember és egy fiatal csimpánz tetűje között s minthogy az ápoló nem volt tetves, ezért a két élősdi hasonlóságát az ember és emberszabású majom szőrének alkatbeli hasonlóságával magyarázta.

Szaporodás tekintetében minden majom abban különbözik más vadon élő emlősállattól, hogy e tekintetben egyáltalán nincs megszabott évszakhoz kötve. Ezért minden egyes majomcsoportnál, minden évszakban látunk különböző korú fiatalokat. A nőstény majom nemi tevékenysége többé-kevésbbé az emberéhez hasonló módon megy végbe, az emberszabású majmoké pedig azzal teljesen megegyezik. A hozzátartozó testalkat így mindenekelőtt az egyszarvú méh (uterus) is teljesen ugyanaz. Van azonban egy tulajdonság, amely az óvilági majmokra, nevezetesen a páviánokra jellemző, t.i. a külső női nemi részek erős duzzadtsága, továbbá az érett petének szabályszerű, néha pontosan hónaponként bekövetkező vérzés által jelzett leválása a petefészekből. Az üzekedő páviánnősténynél ez a duzzadás olyan nagyfokú, hogy szinte gyulladásosnak látszik. Nagyon is érthető tehát, ha sok tapasztalatlan állatkerti látogató rosszindulatú betegségre gondol és a szegény állat fölött sajnálkozik. Ezen üzekedési duzzanat megokolására és magyarázására eddig semmiféle tényleges támpontunk nincs.

A majmok nem ismerése az oka annak, hogy alaptalanul különösebb érzékiség hírébe jutottak. Hisz ezen előítélet alapján még a bennszülött nők ellen elkövetett támadásaikról is beszélnek. Kétségtelen, hogy ez csak alaptalan ráfogás, mert egészen biztos, hogy az ivar ebben semmiféle szerepet nem játszik. A sokat emlegetett kereszteződési törvény valamilyen hatásáról nem lehet szó a majmoknál, amely szerint a hím állatok emberi nőket, a nőstény állatok viszont a férfiakat kedvelnék, vagy irántuk hajlamosak volnának. A majom egyáltalán különösebb módon nem érzékies, sőt a párzás gyakorisága tekintetében messze elmarad a nagy macskafélék mögött. A majmok általában egész idegrendszerükben izgékonyak és azért minden izgalom könnyen átváltódik nemi izgalommá. A párzás módja a majmoknál teljesen ugyanolyan, mint a többi szárazföldi emlősállatnál.

A majmok terhességéről és szüléséről, valamint a kicsinyek ápolásáról és fejlődéséről mindezideig vajmi kevés biztosat tudunk. Bármily sok majmot tartanak is az állatkertben és egyebütt, mégis csak kevés szaporodási eredményt tudtak feljegyezni és valóban szerencsés felnevelést még kevesebbet. A különböző korú és fajú egyedeknek, sajnos, a szükség parancsolta összezárása - legalább is az állatkertekben - mindkettőt nagy mértékben befolyásolja s minden megbízható megfigyelést nagyon megnehezít. Knottnerus-Meyer azt a kissé furcsa követelményt állította fel, hogy az állatkertekben az igazgató, egy személyben majomápoló is kell, hogy legyen, mert csak benne van meg az egyes majmok testi és lelki szükségleteinek megfelelő ama finomabb megértés, ami e magasan álló állatok valódi tenyésztéséhez szükséges. Nem valósítható meg azonban e törekvés az állatkerti igazgatók sokféle hivatali elfoglaltsága miatt, minthogy nekik összes ápoltjaik ügyét egyformán szívükön kell viselniök. De hogy mit jelent az, ha egy nagyműveltségű és mély szaktudású férfiú teljesen valamely majomcsoport beható tanulmányozására adja magát, amint azt Pfungst a berlini állatkertben már évek óta teszi, arra nézve bizonyságul szolgálnak a nagyjelentőségű állatlélektani eredmények mellett az azóta elért tenyésztési sikerek is. Azóta ugyanis 16 majom született s anyjuk valamennyit szerencsésen fel is nevelte. Közöttük több igen érdekes kereszteződés található, így pl. a drill és mandrill között. A majmok között nem nehéz korcsokat létrehozni. Terhességi idejüket átlag hét hónapra tehetjük. Ez változik a testnagyság szerint. Így az alig mókusnagyságú karmosmajmoknál jóval rövidebb ideig tart, pl. a selyemmajmocskánál - amint azt már az öreg Pallas megfigyelte - csak három hónapig, míg az emberszabású majmoknál hosszabb ideig, valószínűen éppen addig, mint az embernél. Tapasztalatokon alapuló hiteles adatokkal az egyes csoportokra és fajokra vonatkozóan ma még alig rendelkezünk. Különösen hiányoznak ezek az újvilági majmokra vonatkozóan. Közülök a karmosmajmokon kívül csupán egyetlen csuklyásmajomról ismeretes, hogy az a fogságban, 1914-ben, a berlini állatkertben szaporodott.

A majmok aránylag lassan növekednek s a fiatal majmok korát többnyire túlbecsülik. Az ivarérettség mindenesetre mindkétnemű majomnál előbb áll be, mintsem teljesen kifejlődtek volna. Így például a berlini állatkertben egy fiatal galléros pávián-pár máris erőteljes fiatalokat nemzett, bár a gallér az apamajmon még egészen fejletlen volt. A hímek azonban gyorsabban növekednek, mint a nőstények. Ez az oka, hogy noha a két nem gyakran igen különböző nagyságú, növési idejük még sem különbözik lényegesen.

A két nem különböző nagysága - legalább is az óvilági majmokra - általános szabály. A gorilla, csimpánz és farkospávián nősténye feltűnően kisebb, a drillnél és mandrillnál pedig ez annyira megy, hogy a félelmes hím mellett a nőstény egészen törpeszerű.

A két melli tejmirigy a majmokon mindig csak akkor fejlődik ki, amikor már fiat szülnek s csak zsírlerakódás nélküli mirigyszövetből áll. A nőstény csecsbimbói azonban már az élet korai szakában fejlettebbek, mint a híméi, úgyhogy némi gyakorlattal a nemet már erről felismerhetjük. A majomcsecsemő sokat lóg anyja mellén és pedig az egyiken többször, mint a másikon, miért is a két emlő egyenlőtlen nagy lesz. A csecsek befelé néznek a szívgödör felé s néha majdnem összeérnek, így a dzselada-majomnál, ahol egészen a csupasz mellfolt felett feküsznek.

A majmok egy fiat szülnek, néhány faj kettőt. A szülés többnyire éjjel történik s utána - legalább is az állatkertekben - egész különböző módon viselkednek. A berlini tapasztalatok szerint némely fajok nőstényei úgy viselkednek, mint a legtöbb állat szokott szülés után. Elharapják a köldökzsinórt és felfalják a méhlepényt. Mások egyiket sem teszik, a méhlepényt azonban kezeikkel megragadják, ismét mások viszont egyáltalában nem törődnek vele s lógni hagyják, amíg az magától leszakad. Az újszülött majom rendszerint kicsiny, csúf teremtés, kétszer olyan hosszúnak látszó végtagokkal, mint a szülőké. Arca meg annyira redős és ráncos, hogy inkább aggastyánhoz, mint újszülötthöz hasonlít. Születése után csakhamar mind a két kezével anyja nyakába csimpaszkodik, lábaival meg anyja lágyékát fogja körül, ami a legalkalmasabb helyzet arra, hogy őt futásában ne akadályozza, viszont zavartalanul szophasson. Idősebb majomkölykök veszély esetén anyjuk vállára és hátára is felugranak. A szülők gondossága - és pedig mindkét szülőé - a kicsinyek gyámoltalanságának megfelelően s az ő intelligenciájukhoz képest, bizonyára igen nagy. De az úgynevezett "majomszeretet" kifejezés, mint a káros és veszélyes túlhajtások torzképe, valószínűen csak a fiatalokkal szemben kifejlett védelmi ösztönükből ered, amelynek már az egészen fiatal majmok is gyakran nevetséges módon hódolnak. A berlini állatkert egyik mandrill nősténye, bár még maga is egészen kicsiny volt, buzgón anyáskodott egy csuklyásmajom-kölyök fölött. Egy fiatal galléros pávián-pár meg ugyanazon ketrec jávamajom-kölykét sokkal többször cipelte körül, mint a saját anyja, úgyhogy ezáltal a kicsikének még a táplálkozása is veszélyeztetve volt. Viszont a galléros páviánok egyik öreg hímjén, amikor nősténye fiat szült, a fiatalok iránti védőösztön annyira erőt vett, hogy alkalmas pillanatban a szomszédos ketrecben levő magót nőstény kölykét a rácson át elragadta. Íme látjuk, mennyire rabszolgája az állat az ő ösztönének.

Az újszülött majmok azonban nem hasonlítanak mindig szüleikhez. A kacskakezű majmoknak például egészen eltérő fehérszínű fiatalkori bundájuk van. A jáva-majmok csaknem egészen fekete bőrrel és szőrrel születnek, a magót és fajrokonaik viszont rózsás bőrszínnel, ami egész életükön át megmarad. A fiatal páviánok bőre is világos színű, idővel azonban mindinkább sötét lesz, míg a születéskor sötétszínű szőrük később mindinkább megvilágosodik. A tarkaszínű fejével föltűnő öreg drillnek és mandrillnak az arca születéskor egészen színtelen, arcduzzanataik azonban már akkor is különböznek. A csimpánz állítólag egészen meztelenül születik, a fiatal csuklyásmajomnak ellenben már az öregekéhez hasonló bőre és szőre van. Az újszülött majom azonban minden gyámoltalansága ellenére is aránytalanul mozgékonyabb és tevékenyebb, mint az emberi csecsemő. Születése után csakhamar anyja nyakába csimpaszkodik, egy hét mulva már néha egyedül mászik körül, egy hónap mulva már igazán pompásan kúszik. Ekkor a majomkölyök kezd többé-kevésbbé önálló lenni s itt-ott némi szabadságot kíván. Ezt meg is kapja. Most már szabad más majomfiakkal tréfálkoznia és játszania. Anyja egy pillanatra sem veszi le szemét róla, lépésről lépésre megy utána és szivesen megenged neki annyit, amennyit lehet. Azonban a legcsekélyebb veszedelem láttára hozzárohan és sajátságos hangot hallat, amellyel figyelmezteti, hogy mellére meneküljön. Az esetleges engedetlenséget csípéssel és ütleggel, gyakran meg valóságos pofonokkal bünteti. Ám erre csak ritkán kerül a sor, mert a majomfiók olyan engedelmes, hogy sok emberi gyermeknek is mintaképül szolgálhatna. Rendesen anyja első parancsára szót fogad. Annyira azonban már nem terjed az anyai szeretet, még a sokat emlegetett "majomszeretet" sem, hogy fiaival szemben kenyérirígységet nem árulna el. A fogságban legalább, mint fentebb láttuk, így van. Ez a kenyérirígység természetesen akkor mutatkozik csak igazán, ha úgynevezett "mostohagyermekről" van szó. Az ilyet általában enni sem engedi, hanem a neki szánt táplálékot, minden lelkifurdalás nélkül, egyszerűen maga falja fel, amazt pedig, amíg ő eszik, gondosan távoltartja a táltól. A játék sem indul ki az öregektől, hanem mindig csak a fiataloktól, és az anya sem vesz abban valóban részt.

Még nincs megállapítva, hogy a majmok általában mennyi idő alatt fejlődnek ki teljesen. Hogy ez az idő a nagyobbtestű fajoknál hosszabb, a kisebbeknél meg rövidebb ideig tart, magától értetődő dolog. A cerkóf- és az amerikai majmok hihetőleg három-négy év alatt nőnek fel, vagy legalább is ennyi idő alatt lesznek ivar-érettek. A páviánok kifejlődésére nyolc-tizenkét év is szükséges, az emberszabású majmok meg valószínűleg még jóval később érik el nemi érettségüket, amit abból is következtethetünk, hogy fogváltásuk nem igen áll be korábban, mint az embernél. A majmok növekedésére és fejlődésére vonatkozóan azért nem közölhetünk számszerű adatokat, mert legnagyobb részük a fogságban nem szaporodik s kellő tapasztalatok hiányában az élve elfogottak életkora sem állapítható meg teljes bizonyossággal. A szabadon élő majmok - úgy látszik - kevés betegségnek vannak kitéve. Legalább is semmit sem tudunk arról, hogy hébe-korba járványok pusztítanának közöttük. Hogy milyen nagy kort érnek el, nem állapítható meg. Feltehető azonban, hogy az emberszabású majmok elérik a teljes emberi életkort, vagy talán még az embernél is tovább élnek. Nem tudom, vajjon állatkedvelőknek szabad-e valamilyen majmot házi pajtásul ajánlani. A csintalan kópék sok gyönyörűséget szereznek, de még sokkal több bosszúságot okoznak. El kell készülve lennünk mindenféle csintalan tréfára, és hacsak nem éppen a majmok szellemi életét akarjuk tanulmányozni, csakhamar torkig leszünk velük. A nagyobb fajok még néha veszedelmesekké is válnak, mert rettenetesen harapnak és karmolnak. Szabadon járó háziállat gyanánt a majom nem tűrhető meg, mert örökké éber szelleme folyton valami foglalkozást keres. Ha azután gazdája ilyet nem szerez neki, akkor maga gondoskodik róla és pedig többnyire nem az ember kedve szerint. Sokkal kényelmesebb és kellemesebb a majomtartás ez állatok hazájában.

"Amikor a mi juhászkutyánk, Triene, megkölykedzett - írja Pechuel-Loesche, a Loangó-expedícióból - bolhától hemzsegő kölykeit a cerkófmajmok ketrecébe tettük. Ott nagy örömmel fogadták őket. Nyomban serényen és gyöngéden tisztogatni és dédelgetni kezdték, míg az öreg kutya kívülről egészen értelmesen figyelte a dolgot. Hatalmas sivalkodás keletkezett azonban, amikor a kis ápoltakat ismét elvettük tőlük, mert már széjjelosztották egymás között és valószínűen azt hitték, hogy végleg náluk maradhatnak."

"A bolondos szerecsenmajmok hűségesen összetartott a gorillával és udvarunk fejedelmével: Mfuká-val, a pompás, símaszőrű kossal. Páviánunk, Jack, egy jóvágású malaccal kötött barátságot s annak hátán gyakran a legfurcsább lovagló művészkedést produkálta. Később a vidor malac helyébe egy felnőtt kutya lépett, amellyel a majom a legmókásabb játékot űzte. A mogorva Izabella egy szürke papagájt választott magának játszótársul. Mikor azonban egyik nap szép vörös farktollait egyenként kitépni kezdte, egyszerre felbomlott a sajátságos baráti viszony."

"Azt állítják a majmokról, hogy mohón vágyakoznak a szeszesitalok után. A mieinken sohasem tapasztaltuk ezt, sőt inkább roppantul undorodtak azoktól. Amikor egyszer rumba áztatott naranccsal kínáltuk meg őket, amitől néhányan megrészegedtek, jóideig csak a legnagyobb bizalmatlansággal fogadták el a gyümölcsöt s többé becsapni nem hagyták magukat. Egy cerkófmajom, amelyet Európában éveken át teljesen szabadon tartottam, örömest ivott vörösbort és jó sört, különösen annak a habját s noha tetszés szerint ihatott belőle, mégsem lépte túl soha a mértéket."

A majmoknak az állatkertekben való tartása s ezzel együtt megmaradásuk és élettartamuk az újabb időben lényegesen megváltozott. A tüdőgyulladás ma már nem állandó vendége az állatkerteknek s nem az a rémszörny, ami egykor volt. A legnagyobb, szinte kínos tisztaság, valamint különleges építkezési berendezkedések mellett, főleg annak a tartásmódnak köszönhető ez, amelyet Landois, a kiváló vesztfáliai állatismerő honosított meg először a münsteri állatkertben. Landois ugyanis a majmok belső és külső ketrece között csapóajtókat alkalmazott, melyen át azok az egész évben, télen és nyáron egyaránt, tetszés szerint ki és bejárhattak. A majmok ezt igen gyorsan meg is tanulták. Sőt az újítás annyira előnyükre vált, hogy most észrevehetően hosszabb ideig éltek és egészségesebbek maradtak, mint előbb, amikor egész télen át bár meleg, de többé-kevésbbé rossz levegőbe voltak bezárva. A régebbi idők majomházai alig voltak mások, mint bűzbódék, melyben az állatok javarésze elpusztult. Igazán nem kellett tehát valami nagy genialitás annak a belátásához, hogy a hideg, de jó levegő a bűzös, rossz levegőjű melegnél sokkal többet ér. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a hideg csakis a rossz levegőjű melegnél ér többet, nem pedig általában a melegnél, amint az utóbbi évtizedek akklimatizációs üzleti reklámjai által félrevezetett laikusok hiszik. Mert az ilyen tropikus (melegövi) állatoknak, aminők a majmok, mégis csak a meleg, de jó levegő lesz mindig a legtermészetesebb légkörük. Kétségtelen ugyan, hogy edzés által sokat elérhetünk, feltéve természetesen, hogy a majmok a levegő lehülését bundájuknak mind sűrűbbé való válásával követni tudják. Sőt vannak kevésbbé kényes természetű majmok, aminők elsősorban az óvilági makákó és pávián, továbbá az újvilági csuklyásmajom. Ezeket még az északeurópai fogságban is egész éven keresztül a legtöbbször minden baj nélkül a szabadban hagyhatjuk. Mindazonáltal ennek is, mint mindennek a világon, meg van a maga határa. S azután, ami az egyiknek jó, nem következés, hogy a másiknak is az. Itt is érvényes, hogy a próba nélkül való korai általánosítás megbosszulja magát. Egyes állatkedvelők tapasztalatai alapján tudjuk, hogy néha még a délamerikai nedves, forró klímájú őserdőkből származó kis selyem majmocska is aránytalanul nagyobb hideget bír nálunk elviselni, mint sem gondolnók. Viszont azonban azt is tapasztaltuk, hogy az orángutánnal folytatott téli sétákat, amiket némelyek állandó napi programnak szántak, már karácsony előtt be kellett szüntetni és pedig a főszemély távolmaradása következtében, minthogy az belefáradván az akklimatizálódásba, elhúnyt. Werderben, a Berlin mellett lévő gyümölcsös vidéken egy megszökött magót-majom, őszidőben, amikor táplálékban nem szenvedett hiányt, több hónapig egészen vadon élt, míg csak egy vadász le nem lőtte.

Olyan eset, hogy a majom egészen meghonosodott, vagyis hogy évekig teljesen szabadon élt, csak egy ismeretes. Ez még a XVIII. században történt Kassel mellett gróf Schlieffen birtokán Windhausenben egy gibraltári majommal, a magót-tal. Az érdekes és látszólag teljesen sikerült kísérlet befejezését az hiusította meg, hogy évek mulva egyszer veszett kutya marta meg a majmok egy részét, miért is valamennyit meg kellett ölni.

Minthogy a fogság és a szelídítés az emlősállatok testére érthetően körülbelül olyan hatással van, mint a kultúra az emberére, nevezetesen a gyermekére, ezért a majmok, főleg ha fiatal korban fogják el és fosztják meg szabadságuktól, többnyire fejlődési betegségekben, a csontfejlődés zavaraiban szenvednek, ami kedvezőtlen körülmények között a növésben lévő gyermekeken is mutatkozik. Fiatal páviánokon nem ritka a tulajdonképpeni angolkór, az igazi rachitis. Egyébként azonban egy más csontbetegség, nevezetesen az ostitis fibrosa az amit az állatkerti praxisban a fiatal majmoknál rachitis-nak szoktak nevezni. Ez a második csontbetegség, amelyet újabban Pick tanulmányozott behatóbban, nincs a fiatalkorhoz kötve s végül azt a megduzzadt, vastag koponyát idézi elő, amit a majmok között minden állatkertész jól ismer. A betegségnek ezt az alakját D. v. Hansemann öregkori rachitis néven írta le. Különös gyógyszere nincsen. Csak az segít és pedig legjobban megelőzőleg, ha az állatot kedvezőbb életkörülmények közé helyezzük. Emberszabású majmok között a fogságban gyakori a vakbélgyulladás. A farkosmajmok meg ápolójukat gyakran azzal bosszantják, hogy farkukat a hegyétől kezdve végig véresre kaparják. Hogy a viszketés, amely őket arra ingerli, mindig harapástól, csípéstől vagy más valamilyen külső okból, avagy pedig belülről, vérkeringési zavartól származik-e, egyes esetekben nagyon nehéz eldönteni. Még legközelebb fekszik az a gondolat, hogy farkuk hegye elfagyott. Ez mindenesetre arra figyelmeztet bennünket, hogy a gyengébb és különösen a hosszúfarkú cerkófmajmokkal kissé elővigyázatosak legyünk az "akklimatizálás"-ban, az éghajlathoz való szoktatásban.

Nagyjelentőségű volna, különösen a Panama-csatorna megnyitása óta, ha az a gyanú beigazolódnék, hogy a majmok (bőgőmajmok) a sárgaláz terjesztésében részesek. Nyugat-India fekete bőrűi között ugyanis az a néphit van elterjedve, hogy e félelmes ragály rögtön meglátogatja őket, mihelyt az erdőben majomhullát találnak. És Balfour angol orvos tudósítása szerint úgylátszik, hogy e néphitnek is, mint sok másnak, van valami kis igaz magva. Viszont az is igaz, hogy a tüdőtuberkulózissal való fertőzés veszedelme, a mellett a módszer mellett, ahogyan ma a majmokat az állatkertben tartják, szinte a nullával egyenlő, noha az ismert patologusnő, Rabinowits Lydia, vizsgálatai szerint a majomtuberkulózis bacillusa az emberének csak alig eltérő válfaja. Koch-féle tuberkulinnal való beoltás, - amit ma már nem annyira gyógyítás céljából, mint inkább annak biztos megállapítására használnak, hogy tuberkulózis van-e jelen, vagy sem - Pfungst és Ziemann vizsgálatai szerint a berlini állatkert majmainál semmiféle reakciót nem adott. Pedig ők az oltóanyagot a legtömörebb alakjában, vagyis az úgynevezett ó-tuberkulint, használták. Csak néhány új jövevény majom bizonyult gyanúsnak, ezek azonban hamar ismét elkerültek onnan.

Azt az érdekes esetet, hogy a majmok a szabadban a mérgezést ellenméreggel hatálytalanítani tudják, - amit különben más állatokról is állítanak - Jávából ismerjük. A "Vossische Zeitung" holland tudósítója írja róluk 1906-ban, hogy az ültetvényeket fosztogató majmok, amikor strychninnel akarták elpusztítani, bár a méreg hatása világosan felismerhető volt rajtuk, mégis ép bőrrel menekültek el, mert a temblikán nevű gyom leveleit ették ellenméreg gyanánt.

A majmok hazájukban - különösen kevésbbé termékeny, de emberlakta helyeken - sokkal több kárt okoznak, mint hasznot. A bennszülöttek egyes fajok húsát eszik, más fajok bőrét szőrmének, zacskónak, stb. dolgozzák fel. Ez a csekély haszon azonban nem jöhet tekintetbe a nagy kár mellett, amit a majmok az erdőben, mezőn s a kertben okoznak. Valóban megfoghatatlan, hogy az indusok még ma is szent állatoknak tartják őket s úgy ápolják és tenyésztik, mintha valóságos félistenek volnának. Az embernek mindenütt természetes joga, hogy kártevői ellen védekezzék. Ezzel szemben viszont az embernek, aki büszkén nevezi magát kultúrlénynek, kötelessége, hogy a társteremtményeknek - így a majmoknak is - az élethez való jogát tiszteletben tartsa. Annak, hogy a vadon közepén, ahol senkinek sem ártanak, 30-40 kis cerkófmajmot, csupán kedvtelésből lelőjjenek, és a bőrüket azután a tábor szemétdombján hagyják, amint azt Gieseler német Kelet-Afrikában egy fehér vadász részéről tapasztalta, sohasem volna szabad előfordulnia. Hisz némely majomfaj bizonyos vidékeken, - pl. az épp olyan szép, mint kártalan selyemmajom a Kilimandzsárón - már annyira megfogyatkozott, hogy nemsokára, mint "természeti emlékeket" kell őket megvédenünk.

Újabban azonban a majmok nagy hasznot is hajtanak az emberiségnek és bizonyos érdemeket szereztek maguknak azáltal, hogy mint kísérleti állatok, az emberiséget pusztító leggonoszabb ragályos betegségek tanulmányozására szolgálnak. Neiszer, az ismert kutató ily célra Jáva szigetén, Batáviában nagy majomcsordát tart fenn s azonkívül egész csomó orángot és gibbont. Gyógyszérumok nyerésére azonban a majmokat sohasem használták. Ezeket a közismert kísérleti állatok (nyúl, tengeri malac) mellett mindenféle ragály ellen nagyobb háziállataink szolgáltatják. Hogy a ragályos betegségnek az egyes testrészekre való hatását megismerjük, olyan emlőstestre van szükségünk, amelyik az emberéhez lehetőleg hasonlít. Azonkívül teljes szabad rendelkezésünknek kell lenni felette, hogy adott pillanatban felboncolhassuk s így a kívánt és szükséges felvilágosításokat valóban megszerezhessük. Ilyen értelemben a majmok, mint az emberhez legközelebb álló szervezetű lények, az emberiség javára valóban nagy szolgálatot tesznek. Az elmúlt évtizedekben egy nagy pávián, a berlini akvárium ú.n. "Munk"-féle majom, amelyen a híres fiziológus Munk úttörő agy-kísérleteit és vizsgálatit végezte, e tekintetben már bizonyos hírnévre tett szert. Sőt az akkori porosz közoktatásügyi miniszter, v. Gossler, a képviselőházban élő például idézte arra nézve, hogy az élveboncolás (vivisectio) mennyire hasznos és mily elkerülhetetlenül szükséges.

E nagy haszonnal szemben csak mint érdekességet említjük meg, hogy majmokat (magót) sikerrel használtak bagolykunyhókon az uhu pótlására. Nemcsak nagyszerűen odacsalogatták a levegő ragadozóit, hanem éles szemük segítségével már előre elárulták őket a vadásznak is.

A szérumkutatások korszakában illik, hogy néhány szót szóljunk a "rokonsági reakcióról" is, mert a szó valódi értelmében vett vérrokonság eme kémiai bizonyítékának éppen a majmoknál különösen jelentős háttere van. Hisz Friedenthal Hans vizsgálataiból kiderült, hogy az emberszabású majmok vére az emberével sokkal inkább egyezik, mint a többi majoméval. Majd Uhlenhuth és mások kimutatták, hogy az embervérrel preparált nyúlvér az emberszabású majmok vérével éppen olyan erős rokonsági csapadékot ad, mint az emberével! A pávián és cerkófmajom vérével ugyan még elég jelentékeny, de csak hosszabb idő mulva fellépő zavarodást kapunk. Az újvilági- és karmosmajmok vérével már csak igen későn és igen gyenge csapadék mutatkozik, míg a félmajmok vérével semmiféle reakció nem áll elő.

A legújabb tudományos kutatások eredményeinek találó párhuzama az az ősi néphit, amely mindenütt megvan, ahol az ember emberszabású majmokkal él együtt. Sehol sem tartják őket állatoknak, hanem mindig csak "erdei ember"-nek, akik valamilyen oknál fogva nem tudnak beszélni. A majmok természetesen ama régi kultúrnépeknél is szerepet játszottak, akik velük összejöttek, így nem utolsó sorban a régi egyiptomiaknál is. Erre vonatkozólag Dümichen barátom a következőket írja: "A majmok rendjéből leggyakrabban a galléros pávián és a babuin képével találkozunk. Ritkán, de mégis egynéhányszor Kelet-Szudánnak mind a két cerkófmajma is előfordul. Az öreg Memphis haláltarlójához tartozó faliképeken, Beni-Hasan sziklasírjain, a thébai Nekropoliszon és más síremlékeken, valamint templomfalakon csaknem mindig a galléros pávián hímjét látjuk, amelynek itt állandóan mitológiai jelentősége van, és pedig többnyire a holddal áll kapcsolatban. Nagyon kedvesek azok a különféle kövekből faragott és néha valóságos művészettel megalkotott kicsiny alakok, melyek az ülő galléros páviánt (Hamadryas) ábrázolják. Ezekből Európa minden egyiptológiai múzeumában találunk néhány példányt. Minthogy Egyiptomban sem a Hamadryas, sem a babuin nem otthonos, sőt a két cerkófmajomfaj sem tartozik az Alsó-Nilus állatvilágához, jogos a következtetés, hogy a történelemnek már az amaz őskorában, melyből a nevezett emlékek származnak, összeköttetésnek kellett lenni Egyiptom és a mi négy majomfajunk hazája között."

"Ami most különösebben a galléros páviánt illeti, annak hieroglifás leírása így szól: An, Anin, Anon, Anőn, ami szószerint fordítva annyit jelent, hogy utánzó, majmoló. E szavak az An gyökből származnak, s alapjelentése annyi, hogy valamely tárgyat képben, vagy szóban utánzás révén valamilyen módon kifejezni."

"E fali képek kivitelének mesteri tökéletessége s az "Anan" és "Kafu" szavak mellett álló két majomkép meglepő élethűsége kétségtelenné teszi, hogy az "Anan" a galléros páviánt és a "Kafu" a babuin-t jelenti. Utóbbira vonatkozik a bibliai "Kof" is, amelyről Salamon király ophiri utazása alkalmából van szó."

"A kutatások megállapították, hogy a galléros pávián is azok közé az állatok közé tartozott, amelyeket a régi egyiptomiak templomaikban szent állatok gyanánt tartottak, kimúlásuk után pedig bebalzsamoztak. Ilyen állatok múmiáira már több ízben ráakadtak. Tudjuk, hogy a galléros páviánt különösen Thot (Hermes) istennek, mint az írás és az összes tudományok urának és mint holdistennek is szentelték s hogy különböző templomokban, így Hermapoliszban is tartották."

"A babuint és a két cerkófmajmot csak az ó-egyiptomi házakban találjuk. Az előkelő egyiptomi házában zene és tánc, törpék, kutyák és majmok alkották a gyönyörködtető szórakozást. Az ilyenféle jeleneteket ábrázoló képeken gyakran szerepel az utóbbi vidám majmok valamelyike, amint gazdája karosszékéhez kötve, komikus ugrándozásaival és arcfintorgatásával hangolja őt jókedvre."

A majmok rendszerében mindenekelőtt két nagy alcsoportot, az ó- és újvilági majmokat vagy a keleti és nyugati majmokat kell megkülönböztetni. Ezek eddig ismert ásatag rokonaikkal és előfutárjaikkal együtt élesen elválaszthatók egymástól s minden átmeneti tag nélküli csoportot alkotnak. Az élő alakok megkülönböztető jellegei a fogazaton kívül a pofazacskók és ülőgumók. Utóbbi kettő teljesen hiányzik az újvilági majmokon, míg a megkapaszkodásra alkalmas fogódzó farok viszont az óvilági majmoknál nem fordul elő. Az óvilági keskenyorrúak (Catarrhini) és az újvilági szélesorrúak (Platyrrhini) mellett harmadik egyenértékű csoport gyanánt még a kis délamerikai karmosmajmokat szokták megkülönböztetni, minthogy sajátos eltérő fogképletük van, valamint azért is, mert Darwin nagy vitázó és kutató társa, az annak idején iránytadó angol anatómus, Huxley, azt mondotta róluk, hogy egy ilyen karmos majmocska egész testalkatában sokkal kevésbbé hasonlít az emberszabású majmokhoz, mint ezek az emberhez. Általánosságban ez bizonyára igaz is. A részletekben azonban azt látjuk, hogy a karmosmajmok fogazata, a fogak számának kisebb volta mellett úgyszólván csak látszólag különbözik a többi amerikai majométól az által, hogy éppen az utolsó zápfog, a bölcsességfog nem jelenik meg többé, ami talán ezen állatok kicsinységével és állkapcsuk rövidségével függ össze. A karmos végtagok alkata tekintetében sem állnak egyedül e törpe majmok dél-amerikai fajrokonaik között. Hasonlót találunk pl. az ugró majmoknál s ezért fenntartás nélkül a szélesorrúak közé sorozzák őket. Az ugró majmokat, mint a Callitrichidae (legismertebb nemük a Callithrix, előbb Hapale alapján) családját szembeállítják a többi amerikai majmokkal, a Cebidae (legismertebb nemük a Cebus után) családjával. Sőt ez ellen a szétválasztás ellen is aggályok merültek fel, amióta megtudtuk hogy az ugró tamarin (Callimico goeldii Thos.) összekötő kapcsot alkot a cebus-koponyához és fogazathoz, valamint a mókusmajmok hosszú, oldalról összenyomott karmához.

A majmok őstörténetéről

A majmok őstörténete természetszerűen kapcsolatos a félmajmok régibb és ősies főemlős-rendjével. A majmokhoz vezető fejlődés útját a régibb harmadkorból való s az amerikai eocenben Wyoming körül előkerült Anaptomorphus nem mutatja. A pleistocén végéről való madagaszkari Nesopitheus (Archaeolemur)-nemet viszont leírója Forsyth őrnagy vagy a legfejlettebb makifélének, vagy a legalacsonyabb rangú majomnak tartja. Ez magában véve nem jelent ellentmondást. Mert a családfa ágai annál közelebb állnak egymáshoz, minél régebbi korról van szó. Ezért Weber szerint eldöntetlen ma még az a kérdés, hogy a majmokat és a félmajmokat egy közös törzs önálló ágai gyanánt kell-e felfognunk, vagy pedig, hogy a majmok félmajomszerű fejlődési fokon mentek-e keresztül. Ő maga inkább az utóbbi vélemény felé hajlik. Mindenesetre a majmokat is igen régi emlőstörzsnek kell tartanunk, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ötsugarú végső résszel ellátott végtagjaik alkata ősi állapotban maradt és hogy hézagnélküli fogazatuk, szabályszerű, semmiféle speciális célra nem differenciálódott fogaik, valamint a többnyire egyszerű gyomor és egyéb jellegeik szintén ilyen ősiek. A két főcsoportra, tudniillik óvilági és újvilági majmokra való elkülönülésnek is már az őstörténet igen korai szakában kellett végbemennie. Mindkét csoportnak ugyanis teljesen különböző alkata van. Wingével egyetértve az óvilági majmokat talán az újvilági majmokból lehet, vagy kell levezetnünk. Legalább is Ameghino lelete alapján úgy látszik, mintha az eocénből, vagy miocénból való Homunculus Amgh., Anthropops Amgh. nemben és más leletekben a karmosmajmok és a tulajdonképpeni szélesorrú majmok bizonyos törzsalakjai állanának előttünk. Bluntschli szerint a második lábujj körmének eltérő alkata is szerepet játszik itt. Ez a köröm ugyanis a félmajmokon többé-kevésbbé meg van, a nyugati majmokon pedig - szerzőnk vizsgálata szerint - legalább is nyomokban kimutatható. Ezt mindenesetre rokonság jele gyanánt kell felfognunk. Magyarázatot találhatunk azután Ameghino ama feltevésében, hogy Délamerika, Afrika és Ausztrália között szárazföldi összeköttetés volt, ami különben más okok alapján sem olyan valószínűtlen, mint amilyennek az első pillanatban látszik.

Óvilági keskenyorrú majmokat eddig csak az európai középtercierből találtak, amelynek akkor trópikus klímája volt. De már itt is fel kell tételeznünk, hogy a közönséges majmok és az emberszabásúak, beleértve a gibbont is, korán szétváltak. E két csoport közös gyökeréhez a kerek-koponyájú karcsú majmok állnak még a legközelebb. A jól ismert és csaknem teljes csontvázú Mesopithecus pentelicus Wagn. ugyanis, melyet a híres görög lelőhely, Picermi alsó pliocén rétegében találtak, kapcsolatot tüntet fel úgy a karcsú majmokkal, mint a makákófélékkel. Délfranciaország, Olaszország, sőt India pliocénjében pedig már mai értelemben vett tulajdonképpeni karcsú majmok is fellépnek. Éppígy a makákók és páviánok mai elterjedési területükön fosszilis állapotban is kimutathatók, sőt makákók ezenkívül még Olaszországban, Franciaországban, Németországban és Angliában is előfordultak. (F.01.041.3.)

Az emberszabású majmokat Weber érthetően kevésbbé hosszúkarú ősgibbonokból származtatja. Ezek ugyanis koponyaalkatuk tekintetében a karcsúmajmok őseivel hozhatók kapcsolatba s a mai gibbonoktól csak nehezen választhatók el. Legközelebb áll hozzájuk a miocénból való Pliopithecus Gerv. nem, amelyet Délfranciaországból, az Alpok területéről és Augsburg vidékéről mutattak ki, tehát Közép-Európa csaknem egész nyugati részén el volt terjedve. Ellenben a Dryopithecus Lart., amely a délfranciaországi középmiocénban élt, nagysága és fogazata tekintetében a tulajdonképpeni emberszabású majmokhoz számítható és a csimpánzzal hasonlítható össze. Az alsóbbrangú majmokhoz csak az állkapocs egyes jellegei tekintetében áll közelebb. Hasonló az eset a Palaeopithecus Lyd. nemmel is, amely a Siwalik-hegységből, a híres északindiai lelőhely pliocén rétegéből került elő. Ez a lény egyébként annyira hasonlított a csimpánzhoz, hogy később leírója, Lydecker, maga is azzal akarta összekapcsolni. Minthogy pedig ugyanazon lelőhelyen és ugyanazon rétegben már kétségtelen orang és újabban egészen gorillaszerű embermajom (Sivapithecus Pilgrim) maradványai is napfényre kerültek, úgy látszik, hogy az emberszabású majmok keletkezési helyét ide kell tennünk. Másfelől viszont az újabb nyomok egészen az oligocénig vezetnek vissza. Schlosser ugyanis az alsóegyiptomi híres Fajumból származó Propliopithecus haeckeli Schlossert tartja az emberszabású majmok kétségtelen ősalakjának. A piltdown-i (Sussex, Anglia) ember állkapcsa, amelyet Smith Woodward Eoanthropus dawsoni néven írt le, Gerrit Miller, a washingtoni zoológus vizsgálata szerint fosszilis csimpánzénak bizonyult s ezzel kiderült, hogy a késő harmadkorban és a kora diluviumban Európában még éltek csimpánzok.

Az ős-gibbonok azonban úgy látszik nemcsak az emberszabású majmokhoz, hanem az emberhez vezető fejlődés útját is mutatják. Legalább is erre vall a sokat vitatott Pithecanthropus erectus Dub., amelyet Dubois hollandi gyarmatorvos 1894-ben Jáva-szigetén Trinil mellett a Bengava folyó partján fiatal harmadkorúnak tartott, később azonban ódiuviálisnak nyilvánított tuffarétegből ásott ki és egy koponyatető, három zápfog és egy combcsont alapján írt le és nevezett el. E névben: "felegyenesedve járó majomember" egyúttal a felfedező és leíró nézete is kifejeződik. (F.01.041.1.) Nem kevesebbet mond ezzel, mint azt, hogy a Darwin óta annyit keresett "missing link"-et, az ember és állat között feltételezett összekötő kapcsot, találta meg e leletben. És bizonyára világtörténelmi nevezetességű óra volt az, amikor a leydeni nemzetközi állattani kongresszuson az értékes leletet bemutatta. Virchow R. volt a gyűlés elnöke, aki korábban maga mondotta, hogy ha valahol, úgy legelőbb még Hátsó-India szigetvilágán találhatjuk meg "a hiányzó összekötő kapcsot". Dubois nézetét a combcsont s főleg az izülő fej finomabb alkatára alapítja s feltételezi, hogy e combcsont tulajdonosa sokkal jobban tudott felegyenesedve járni, mint bármely élő, vagy kihalt emberszabású majom. A koponyatető alkatából s főleg annak nagyságából, domborúságából pedig arra következtet, hogy e lény agyveleje nagyobb volt, mint amilyen bármely majomnak van. Hogy a két lábon való járásnak csaknem olyan fokával van itt dolgunk, mint az embernél, azt a nyakszirtcsont alsó részének hajlása bizonyítja. A megmaradt kevés fog rosszabb megtartási állapotban van, semhogy belőlük valamilyen fontosabb következtetést vonhatnánk le. Különben az egész leletet a különböző tudósok az ő általános álláspontjuknak megfelelően különbözőképpen ítélték meg. Az, hogy Virchow Rudolf a koponyatetőt majoménak, a combcsontot pedig emberének tartotta, Klaatsch szerint legfőbb bizonyíték a mellett, hogy ez a lény tényleg középhelyet foglal el és hogy még nem mondották ki az utolsó szót fölötte.

 

ELSŐ ALREND Keskenyorrúak (Catarrhini)

A majmok első alrendje, a keskenyorrú majmok (Catarrhini) óvilági vagy keleti majmok, az orrsövény s a fogak alkatára és számára nézve külsőben az emberhez hasonlók. Állkapcsukon azonban, ellentétben az ember felső állcsontjával, a szemfog és a metszőfogak között egy hézag van az alsó szemfog befogadására. Jellemző rájuk még a koponyának megnyúlt, csontos hallójárata. Azonkívül egyetlenegy keskenyorrú majomnak sincs kapaszkodófarka, sőt a fark itt egészen elsatnyul s az emberszabásúakon teljesen eltűnik. Az utóbbiak között csak a gibbonoknak vannak ülőgumóik, s az valamennyi óvilági majomra jellemző sajátság. Ugyanez vonatkozik a pofazacskókra is; ezek, eltekintve az emberszabásúakétól, csak a selyemmajmokon rendkívül kicsinyek, s a karcsúmajmok csoportjában teljesen hiányzanak. Már ebből is kiviláglik, hogy a keleti majmok és az emberszabásúak között mélyebb űr tátong, s éppen ezért az előbbieket ez utóbbiakkal szemben kutyafejű majmoknak lehetne nevezni, bár a modern rendszer újabban két család közé harmadikul a gibbonok családját ékelte, amelyeket régebben még a szűkebb, értelemben vett emberszabásúak közé soroltak. Mint az óvilági emlősök általában, úgy az óvilági majmok is többnyire nagyobbak és erősebbek amerikai rokonaiknál.

1. család: Emberszabású majomfélék (Pongidae)

Az állatvilág legmagasabb rangú s az emberhez leghasonlóbb csoportját az emberszabású majmok (Pongidae, Anthropomorphae) családja alkotja. Nevüket teljes joggal viselik. Az emberhez való hasonlóságuk oly nagy, hogy aki az állatkertben csak egyszer is látja őket - hát még aki behatóbban foglalkozik velük -, azonnal maga is így nevezné őket, ha már régóta nem ez volna a nevük. Ennek az emberhez való hasonlóságnak is vannak persze némi korlátozásai: legnagyobb magzat- és csecsemőkorban, kevésbbé kifejezett már felnőttkorban s legkisebb fokú az öreg hímeknél. A magzat- és csecsemő-alakok általános jelentősége alapján tehát alkalmunk nyílik arra, hogy a közös multból származó ősi vonásaikat megismerhessük, egyben pedig ujjmutatás arra nézve, hogy az ember és emberszabású majmok alkatbeli hasonlóságát hogyan értsük. Az emberszabású majmok éppoly kevéssé ősei az embernek, mint bármely más ma élő majomalak. Majmoktól való származás ilyen értelemben, amint az sok laikusnak a fejében még mindig kísért, valójában nem létezik. Az embertanban, sőt a tanultabb körökben is, ez ma már rég meghaladott álláspont. Az embertanban ma az a nem alaptalan meggyőződés van érvényben, hogy legfeljebb csak közös ősalakról lehet szó, amelyből az ember és a majmok, főleg persze az emberszabású majmok, levezethetők. Ez az ősalak a földkéreg rég elmult fejlődési korszakaiban kellett hogy éljen s örüljünk, ha szerencsés véletlen folytán elkövesedett csontmaradványaira rábukkannánk. Ilyeneket azonban eddig még nem találtak. Ebből a feltételezett ősalakból származtatva azután az emberszabású majmok, éppúgy mint általában a majmok, olyan oldalág gyanánt foghatók fel, amely végtagjainak alkatában és életmódjában a fákon való kúszáshoz alkalmazkodott; míg az ember ősi formájában a földön maradva, a két lábon való járás elsajátítása következtében fejét a szó teljes értelmében felszabadította, s így a legmagasabb rangú gondolkodó lénnyé, "agyvelő-állattá" fejlődhetett. Az ember tényleg "a legjobb részt" választotta, amely őt a föld és a föld összes többi lényei felett való uralkodáshoz segítette. Vele szemben az emberszabású majmok úgy tűnnek fel, mint valami mellékes, a természet háztartásában egészen jelentéktelen hasonló törzs, amely az őserdőkbe s annak fáira vonult vissza, miért is szellemileg nem fejlődhetett magasabbra. Jellemző azonban, hogy az emberszabású majmokat lakóhelyüknek egyetlen bennszülött törzse sem tekinti állatoknak, hanem mindenütt "erdei emberek"-nek nevezik őket. És a primitív népek e szilárd meggyőződése megerősítést nyert az ellentétes oldalról a legmodernebb szérumkutatások ama tényleges eredménye által, hogy Nuttal, Uhlenhuth, Friedenthal vizsgálatai szerint az embervérrel preparált házinyúl vére az emberszabású majmok vérével éppoly erős rokonsági reakciót ad, mint az embervérrel.

Az emberszabású majmokat valójában csak az őserdőben való élet s főleg a kúszó életmód ismerete alapján érthetjük meg. Lényüknek ez a legfőbb meghatározó vonása s ez mindenekelőtt végtagjaik alkatában fejeződik ki. A végtagok viszonya náluk fordított mint az emberen, amennyiben a karok hosszabbak, mint a lábak s lábuk kifejezetten fogódzóláb, amelyen a hüvelyk messzire eláll a többi ujjtól s azokkal szemben működve, biztos fogást tesz lehetővé. Ez a fogódzóláb azonban, azért, mert fogni tudnak vele, még nem kéz. Valamennyi majomnak ugyanis sarka van és jogtalanul viselték sokáig a "négykezű" nevet. Ugyanígy - fordítva mint az emberen - az alkar is hosszabb, mint a felkar, a kézhüvelyk pedig igen gyengén fejlett és jóval kisebb munkateljesítményt tud kifejteni. A hüvelyk a keskeny, hosszú kézen aránylag hátul ül s a legtöbb majmon a csökevényesedés félreismerhetetlen jeleit mutatja, sőt néhol, mint pl. a karcsúmajmokon, teljesen el is tűnhet. Az emberszabású majmoknak kúszásra való lábuk és kezük van. A hosszú ujjakkal ellátott s kúszóhorog gyanánt szereplő kezeket a fákon való függő és lóbálódzó mozgásban csak akadályozná a nagy s elül fekvő hüvelyk. A lábon viszont a többi ujjakkal szembehelyezhető erős hüvelyk a biztosabb fogódzásra szolgál. Az ágak között való ügyes mozgással szemben a földön való félig felegyenesedett járásuk valóban esetlen. Nem annyira talpukra, mint inkább annak külső szélére lépnek, s testüket a behajlított ujjakra támaszkodó hosszú mellső végtagok között himbálva úgy lódítják előre, mintha csak mankón járnának. (F.01.021.1.) (F.01.022.1.) (F.01.023.1.)

Az emberszabású majmok legfeljebb félig felegyenesedett testtartásának megfelelően, medencéjük is még mindig állatias típusú, azaz keskeny és hosszú, nem pedig a szó valódi értelmében vett tálalakú medence, mint az emberé, melyen a belek rajta pihennek. Ezt bizonyítják Prochownick legújabb vizsgálatai is, aki megerősíti Hartmann ama régi állítását, hogy az emberszabású majmok medenceöve csontvázuknak legkevésbbé emberies jellegű része. Kétségkívül mindegyik emberszabású majomfaj medencéjén találunk egy vagy több ponton kifejezett emberhasonlóságot. Ez az emberhasonlóság azonban mindegyiknél más helyen van s azonkívül a két nem medencéje között alig van náluk eltérés, míg az emberi medencén tudvalevően a nemi különbség nagyon is kifejezett. Igaz viszont, hogy Fritsch vizsgálatai szerint az alsóbbrangú emberrasszok medencéjén ez a nemi különbség kevésbbé kifejezett. Ami a gerincoszlopot illeti, a félig felegyenesedett járás következtében már náluk is mutatkozik némileg az emberre oly jellemző S-alakú ágyéki görbület. S noha külsőleg a faroknak nyoma sem látszik, a bőr alatt mégis négy-öt többé-kevésbbé csökevényes farkcsigolya van. Ezek különben az emberen sem tűntek el egészen. A mellkas - mint az embernél, az emberszabású majmoknál is - a bordákkal együtt széles és bödönalakú, ellentétben az alsóbbrangú majmok és a többi emlős hegyes, hajógerincalakú mellkasával. A bordák mellső porcos részei, éppúgy mint az embernél, az emberszabású majmoknál is - szemben a többi emlősállattal - a szegycsont két oldalán egymással gyakran összeköttetésbe kerülnek, miáltal a mellkasnak szilárdabb tartást kölcsönöznek. Sőt a mellkas alsó része feltűnően kiszélesedik s belsejében a szívet és a tüdőket már abban az elhelyeződésben találjuk, amely az emberre jellemző. Az emberszabású majmok nyaka igen rövid s ezért fejüknek távolról sincs meg az a szabad mozgása, mint az emberének. Fejük inkább a vállak között fekszik, s a félig felegyenesedett járás közben annyira beékelődik azok közé, hogy szinte természetellenesnek tetszik. Ebben szerepet játszik a fejnek az emberétől eltérő rögzítése is, amennyiben náluk a fej gerincoszlopon inkább elöl függ, mint felül ül. Törzsük nagysága és súlya elérheti, sőt felül is múlhatja az emberét. Rövid végtagjaik és csak félig felegyenesedett testtartásuk következtében azonban a majmok alacsonyabbaknak látszanak, mint az ember. (F.01.025.1.)

Koponyájuk a csecsemőkortól az aggkorig nagy változáson megy keresztül, ami különösen a hím állatokon szembetűnő. Az emberszabású majomcsecsemő koponyája, éppúgy, mint az emberé, síma és kerek. Agykoponyájuk arányban van az arckoponyával, vagy esetleg azt még felül is múlja. A szemöldöktarajok - amik különben az alsóbbrendű emberrasszokon is megvannak - mind erősebben kifejlődnek, az arckoponya, főleg annak rágó része, mindjobban előre nyomul, míg az agykoponya növekedésében visszamarad. És ha azután a koponyán fent és hátul csonttarajok is fejlődnek, akkor az emberhasonlóságból végül már alig marad meg más, mint a fogazat. De az öreg hímeken a meghosszabbodott szemfogak ennek is bizonyos állatias jelleget adnak. Megjegyzendő mindenesetre, hogy Virchow Hans vadonélő s a szabadban elejtett emberszabású majmok koponyáján odvas fogakat talált. Valószínű azonban, hogy ezek valamilyen sérülés által keletkeztek. A fogodvasodás okozóját eddig nem sikerült megállapítani. (F.01.024.1.)

Hasonló a helyzet az agyvelő tekintetében is. Weber az emberszabású majmok agyvelejét olyan leegyszerűsített emberi agyvelőnek nevezi, amelyből semmi lényeges nem hiányzik. Azonban a hatalmas gorilla agyveleje se nem nagyobb, se nem nehezebb, mint az emberi újszülötté. Amíg ugyanis az ember agykoponyájának űrtartalma férfiaknál átlagban 1500 cm3, addig az emberszabású majmoké a legjobb esetben is alig több 500 cm3-nél, sőt legtöbb fajuknál nem igen haladja meg a 400 cm3-t. Hogy az agyvelő alkatának ez a megegyszerűsödése az emberével szemben az agyközpontok különböző számában fejeződik ki, arról az általános bevezetésben már a legszükségesebbeket elmondottuk. Ennek ellenére az emberszabású majmokat szellemi képességeik alapján mégis az emberhez leghasonlóbb és legmagasabban álló emlősöknek kell elismernünk. Ők az állatlélektan legfontosabb kísérleti állatai. Ezért a modern kísérleti lélektan csak következetesen cselekedett, amikor Rothmann keresztülvitte, hogy néhány éve az előnyös klímájú Teneriffa szigetén emberszabású majmok részére megfigyelőállomást rendezzenek be, ahol egy fiatal pszichológus is működik.

A gégefőtől nagy légzacskók türemkednek ki, amelyek a hónaljüregekig érhetnek. Utóbbi eset éppen azokon a nemeken van meg, melyeknek legkevésbbé van hangjuk, s minthogy mindig az öreg hímeken a legfejlettebbek, ezért nem hangerősítőknek, hanem inkább légpárnáknak tartjuk őket, amelyen a hatalmas állkapoccsal ellátott fej nyugszik. Csupasz ülőgumóik nincsenek, valamint emberi értelemben vett húsos faruk sem. Törzsük inkább keskenyen és hegyesen végződik, ami hátsó nézetben ember-hasonlóságukból sokat levon. Ellenben talpuk és tenyerük, valamint az összes végső ujjpercek csupaszok. Arcuk is csak finom, rövid pihével van borítva, mint az emberen s egyébként is szőrözetük nagyon emberies. Nagy megegyezést találunk az egyes részletekben is, aminő pl. az emberi értelembe vett bajusz és szakáll, amely azonban nem tévesztendő össze más emlősállatok merev tapintószőreivel. A felkaron a szőrök lefelé, az alkaron meg felfelé irányulnak, éppúgy mint az emberen. Viszont másfelől szőrözetük teljesen állatias, éppen ellentéte az emberének, annyiban, hogy az emberszabású majmokon is, mint valamennyi többi emlősállaton, éppen azokon a helyeken találjuk a legkevesebb szőrözetet, ahol az emberen a legtöbb van: így a fejen, főleg a fejtetőn, hónaljban és a szeméremtájon. Az emberrel ellentétben - viszont a többi állattal megegyezően - hiányzik az emberszabású majmokon a belső nyálkahártyának az arci felszínre való folytatódása, a rózsás ajak. E két utóbbi részlet kétségkívül a legnagyobb nehézség, mely az emberi alaknak állati ősből való származtatása ellen szól. Az emberszabású majmok ajka aránytalanul mozgékonyabb, mint az emberé, minthogy a felső ajak - helyesebben szólva, a száj körkörös izma - nincs összekötve az orral, amely nem áll ki az arc síkjából. Az ajkak ennek következtében egész csodálatosan messze előrenyujthatók, amit azután az emberszabású majmok fel is használnak egy, bár emberies, de sokkal feltűnőbb indulat-kifejezésre. Mindezt újabban Virchow Hans tanulmányozta behatóbban.

Az emberszabású majmok a nyugatafrikai Guinea partjától a belső afrikai tavak vidékéig, valamint a nagy Szunda szigeteken, Szumatrában és Borneóban élnek. Az emberszabású majmok bizonyára sohasem tartoznak a nagy tömegben előforduló állatok közé. A bennszülöttek az ő primitív fegyvereikkel sohasem okoztak nagy kárt bennük, más ellenségük meg alig van. Amióta azonban a fehér ember modern fegyvereivel lakóhelyeikhez mindinkább közel férkőzött, állományuk annyira megcsappant, hogy szinte jövőjükért kell aggódnunk. Az afrikai gyarmatokon vadászatukat rendeletek korlátozzák.

Az emberszabású majmoknak a szabadban való életéről régebben csak a bennszülöttek meséi és fantasztikus vadásztörténetek alapján tudtunk valamit. Lényegesen megszaporodtak azonban ismereteink az újabban mind gyakoribb kutató utazások következtében. A különböző fajok életmódja a közös őserdei élet ellenére is annyira eltérő, hogy kevés olyan közös vonásuk van, ami ne volna egyúttal közös majomi jelleg is. Ilyen a többi között az is, hogy az emberszabású majmok - a fogságban végzett megfigyelésekből következtetve - főleg növényevők, bár az állati táplálékot sem vetik meg. Ellenben magukban állanak azzal az általános szokásukkal, hogy alvófészket építenek, vagyis este letörött gallyakból és lombokból két villaszerű faág között puha éjjeli vackot raknak maguknak. Minthogy a fogváltás az emberszabású majmokon körülbelül ugyanabban az életkorban megy végbe, mint az emberen, arra következtethetünk, hogy ők is körülbelül annyi ideig élnek, mint az ember. A többi majommal egyeznek s az embertől eltérnek azáltal, hogy a két ivar nagyságbeli különbsége feltűnően nagy, ami az öreg hímeknek a nőstényekkel és fiatalokkal szemben kifejtett védőszolgálataiból csak tökéletlenül magyarázható meg, s nem is érvényes az összes emberszabású majmokra.

Fogságban az emberszabású majmok meglehetősen egykedvűen viselkednek, s régebben az állatkertekben egyformán sok gondot okoztak, mert tüdő- és bélbetegségben korán elpusztultak. Újabban szerencsére javult a helyzet. Jellemző azonban, hogy ennek oka nem annyira a testi ápolás javulása, mint inkább az, hogy ezek a szellemileg magasan álló és többnyire gyenge gyermekkorban befogott teremtmények kedélyi szükségleteiknek megfelelően, nagyobb szeretettel teli és megértőbb bánásmódban részesülnek. Schmidt (Frankfurt) volt annak idején az első, aki a fiatal emberszabású majom mellé külön ápolót állított, akivel azután körülbelül úgy kezeltette és neveltette azt, mint a gyermeket szokás. Drezdában Schöpf, Berlinben Heck, majd mások követték e példát, s az emberszabású majmoknak ilyen módon való tartása ma már egészen általános. Ennek az lett az örvendetes eredménye, hogy egész csomó emberszabású majmot sikerült így szépen felnevelni. Ezek tízéves korig, vagy még tovább is éltek, s emberi ápolás alatt ivarérettek lettek. A fiatal emberszabású majomnak ugyanis éppúgy szüksége van arra, hogy gyermekes ragaszkodási ösztönét kielégítse, mint akár az emberi újszülöttnek, aki éppen azért sír oly rettenetesen, mert egyedül kell feküdnie a bölcsőben. Az ápolónak tehát arra kell törekednie, hogy új ápoltját mielőbb rászoktassa, hogy karjaiba jöjjön. Ha azután a kis majom-árva ilymódon ápolójához a szó szoros értelmében hozzá szegődött, akkor inkább jókedvű marad, ami aztán a lelki hangulat útján minden bizonnyal fokozni fogja testi ellenálló képességét is a fogság és az időjárási viszonyok kedvezőtlen befolyásával szemben. Ma már, ha fiatal emberszabású majom egészséges állapotban jut kezünk közé, minden reményünk megvan arra, hogy hosszabb ideig is életben tudjuk tartani. Sajnos, félreérthetetlen tapasztalatok arra tanítanak bennünket, hogy sok emberszabású majom már akkor magában hordja a betegség csíráját, amikor Európába jön. Amint sok bennszülött, már hazájának parti városaiban rendkívül hajlamosnak mutatkozik tüdővészre és más betegségre, nyilván így van ez az emberszabású majmokkal is. Amíg fiatalok és egészségesek, okosságukkal és szeretetreméltóságukkal sok örömet szereznek. Nem egyszer valóban meglepő ember-, helyesebben gyerekhasonlóságuk következtében - amiben szellemi lényük fejeződik ki - akaratlanul is többre tartjuk őket, mint egyéb fiatal állatokat. De végül is nem kell szégyenlenünk magunkat annak a bevallása miatt, hogy hasonló vonzalmat érezünk irántuk, mint a kis gyermekek iránt. Persze csak akkor, ha állat- és gyermekszeretők vagyunk. Aki nem az, csak a fejét fogja csóválni ilyen különös rajongás láttára. - Amint azután a kis ápolt fejlettebb lesz, vagy felnő, megszaporodik természetesen a baj is vele és a vele való bánásmódban az ápolónak el kell találnia az elnézés és szigor helyes mértékét. Az ivarérésben levő nőstények a hószám idején gyakran adják jelét rosszullétüknek és rosszkedélyüknek. Öregkorban befogott emberszabású majmok sohasem békülnek ki sorsukkal s tulajdonképpen lassú éhhalállal pusztulnak el. Ilyen esetek azonban, érthető módon, csak ritkán fordulnak elő.

Az emberszabású majmok betegségeiről a szabadban való élet alatt semmit sem tudunk. A fogságban a már fentemlített tüdő- és bélbetegségeken kívül, számos tapasztalat szerint, még a vakbélgyulladásra is nagyon hajlamosak. Ezenkívül nagy szerepet játszanak a csontbetegségek, helyesebben mondva, a csont fejlődésének betegségei. Ezek a betegségek állatainknál sokszor akkor is megvannak, amikor az állat látszólag teljesen egészséges és hosszúéletű. A new-yorki állatkertben a század elején egész csomó emberszabású majom elpusztult, állítólag a vastagbélben élő ázalék-állatka (Balantidium coli) következtében, melyet az állatok az állatkert óriási teknőseitől kaptak.

Az emberszabású majmok káros vagy hasznos voltáról csekély számuk és zárkózott életmódjuk következtében alig lehet szó. Ha megtámadják az embert, aki életükre tör, ez csak természetes és jogos önvédelem. Fel kell azonban itt hívnunk a figyelmet arra, hogy az emberszabású majmok száma ma már annyira megcsappant, hogy "természeti emlékek"-nek kell őket tekintenünk és mint ilyeneket védenünk.

A természettudósok az ázsiai orángot már a régebbi időkben is megkülönböztették az afrikai csimpánztól és gorillától s mind a hármat külön önálló nemnek tekintették. Ma már tudjuk, hogy e három nem mindegyikén belül nemcsak több vagy egész sor faj különböztethető meg, hanem az afrikai csimpánz név alatt összefoglalt majmok is több csoportra oszlanak.

 

1. Gorillák (Gorilla Is. Geoffr.)

A gorilla neve az ókori karthágóiak idejéből ered, amikor Hanno nagy hajóhadával az ő "Periplus Hannois"-ára vállalkozott, hogy a nyugatafrikai partokon gyarmatokat alapítson. Ámde az általuk ott látott "vademberek", amelyeket a tolmácsok gorillának neveztek, bizonyára nem azok voltak, sőt még nem is csimpánzok, hanem valószínűen páviánok. A gorilla mai neve tehát tulajdonképpen éppen olyan jogosulatlan, mint sok más állatnév. Gorgadas néven is emlegetik, amiből azután Zell Thomas arra következtetett, hogy a klasszikus ókor gorgoja tulajdonképpen gorilla volt. E föltevésre az ókori írásokban sokkal több bizonyítékot találunk, mintsem hinnők. Áll ez Zellnek arra a másik gondolatára is, hogy Polyphem gorillát jelent, noha e gondolat az első pillanatban nagyon is kalandosnak látszik. Gondoljunk csak arra, hogy a cyklop a görög szójelentés szerint nem egyszeműt, hanem kerekszeműt jelent, vagyis kerek szemnyílást, amely mellett a szemfehérjéből kevés látszik. Már pedig ez éppen a majmokra jellemző az emberrel szemben. A fölfedezések korában Battel angol világjáró és tengeri kalóz az első, aki 1590 körül a gorillát nemcsak ismerte, hanem Pongo néven a csimpánztól meg is különböztette. A gorilla szó talán a bennszülöttek: jina, n'jina, indjina, m'guyala szavaiból vezethető le, úgy mint a pongo a: n'pungu, m'punguból. 1847-ben azonban Savage angol misszionárius már pontosabb híradást küldött a minden más állatnál félelmesebb és a csimpánzt messze túlszárnyaló gorilláról. Erős csontlécekkel ellátott koponyájáról rajzokat is készített. E rajzok, valamint az ugyanezen évben Bristolból kapott két koponya alapján írta le azután Owen, a nagy anatómus, az állatot Troglodytes savagei néven. Ugyanabban az időben - valószínűleg Wilson amerikai misszionárius által - juthattak majmunkról adatok Amerikába is, ahol Troglodytes gorilla néven írták le. Majd 1856-ban a gorilla révén híressé vált Du Chaillu került Gabunba és ő a gorillára vonatkozó ismereteinket olyan temperamentummal és olyan fantáziával bővítette, hogy azok szinte már valótlanoknak kezdtek látszani. Ezért Reade Winwood Afrikába utazott, hogy Du Chaillu közlésének hitelességét ellenőrizze. A gyarmatosítás kiterjedése óta a gorillára és addig nem gyanított széleskörű elterjedésére vonatkozólag németektől kaptuk a legfontosabb híreket. Legalább is a berlini múzeumnak van a leggazdagabb koponya- és bőrgyűjteménye, amely a különböző gorillacsoportok tudományos leírásához komoly alapot szolgáltat.

A gorillát a csimpánztól - egész általánosan szólva - bizonyos testarányok és koponyajellegek különböztetik meg. A gorillának törzséhez viszonyítva hosszabb karja van ugyan, mint a csimpánznak, lába viszont rövidebb. Végtagjainak emberhasonlóságát még inkább fokozza a hosszú felkar, amely egyszersmind kevésbbé kifejezett kúszó életre vall. A gorillának a keze is a leghasonlóbb az emberéhez. A majmok között neki van a legszélesebb tenyere, a legrövidebb ujja és a legerősebb hüvelykje. (F.01.026.1.) Lába ugyan a messzire elálló hüvelyk következtében tipikus fogódzóláb, mindamellett rövid, széles talpa és erős sarka azt bizonyítja, sokat jár a földön. (F.01.027.1.) E mellett egész talpával lép a földre, nem csupán a külső szélével, mint a többi majom. Különösen jellemzi a gorillát a két nem roppant nagyságbeli különbözősége, ami itt még sokkal nagyobb mint az orángnál. Az öreg hím gorilla valósággal birkozóbajnokszerű izomszörny s koponyáján is szembetűnő nemi jellegek vannak. Az az óriás-gorilla, amelyet pl. Paschen 1900-ban Jaundeban elejtett (F.01.032.1.), s amely most a Rothschild-múzeumban, Tringben van, hozzávetőleges becslés szerint kétszázötven kilogrammot nyom s fejetetejétől a lábujjáig több mint két méter hosszú, pedig lábai meglehetősen rövidek. Képzelhetjük, hogy mekkora lehet akkor a törzse! Karöle, vagyis kiterjesztett karjainak a hossza pedig 2.80 méter. Még nagyobb, szinte mesés adatokat küldött E. Brussaux, a szerencsés gorillavadász, a középső Sanga folyása mellől francia Kongóból a "La Nature" című folyóiratnak: háromszázötven kilogramm testsúly, a jobb kar súlya külön 2 és fél kg, egész testhossz 2.30 méter, még az ülő hulla magassága is körülbelül egy álló bennszülöttével egyenlő, vállszélessége pedig 1.10 méter. Tényleg az öreg gorilla vállszélessége az emberéhez viszonyítva egyenesen szörnyűnek mondható, és a hatalmas vállak, az erőteljes, domború mellkas fogalmainkat meghaladó mértékben van izmokkal megrakva. Ilyen hatalmas izmok tartják a fejen a nehéz állkapcsot is. Ezek két oldalról mennek fel a koponyatetőre, ott a középvonalban összeérnek és Klaatschal szólva szinte összepréselik azt, úgyhogy a hatalmas izmok megkapaszkodására szolgáló csonttömeg hosszanti csonttarajjá lesz a koponyatetőn, sőt oldal felé a nyakszirtre is hosszú tövisnyulványok vannak. Ezért a rövid nyak a nyakszirttel és a háttal egyenes vonalat alkot s szinte úgy látszik, mintha a fej közvetlenül a törzsön ülne. Az izmok a koponya mellső részén a szemgödör feletti duzzanatokig nyúlnak, amelyek a gorillánál szintén igen erősen fejlettek. Az öreg hímnek természetesen hatalmas fogazata is van kiálló szemfogakkal. A nősténynél mindebből semmi sincs, az alig nagyobb, mint a csimpánz. (F.01.028.1.)

A részletekben különbözik a gorilla a csimpánztól, kicsi, - vagy legalább is kisebb és emberszerűbb - fülei által, amelyeken léc és ellenléc, szöglet és ellenszöglet, sőt kicsi, szabadon álló fülcimpa is van. További különbségek azután: a duzzadt, kifelé hajló körvonalú, tágnyílású orrlikak, a kevésbbé mozgatható és kevésbbé előrenyujtható ajkak, a csupasz mell és a három középső kéz- és lábujj között levő kötőhártya. A gorillának állítólag megvan az a képessége is, mint az embernek, hogy a homlok- és a fejbőrét mozgatni tudja. Amikor ugyanis leírják, hogyan támad a vadászra, gyakran említik előreeső üstökét is. Szőrözete a nyakon, vállakon, csipőkön gyengén hullámos, különben merev és meglehetősen hosszú, sőt bozontos. Az arc elülső részén fölfelé a szemöldökívekig, oldalt a járomívek közepéig, lefelé az állig, továbbá a fülön, a kezek és lábak oldalsó szélén, valamint a tenyéren és talpon nincsen szőr. Meglehetős szabályszerű sűrű szőrözet takarja azonban a test többi részét, a fej tetejét, nyakszirtet, vállakat, felső karokat, alsó karokat, combot és alszárt. Itt a szőrhossza néha tíz centiméter, vagy még annál is nagyobb. Legritkább a szőrözet a mellen s a hason. Öreg állatoknál a hát közepén és alsó részén rendesen lekopott. Iránya elülről és felülről hátrafelé és lefelé halad, az alkaron ellenben alulról felfelé. Szakáll is előfordul. A csupasz felületek mindenütt sötét palaszürkék, a szőrrel fedett részek pedig homályos-barna, cserzett bőrszínűek. A szőrözet színe ellenben nehezebben írható le. Kevés vörös és sok szürke által előidézett komor, sötétszürke az alapszín. A két színnek keveredése arányosabb a fej felső részén egészen rózsaszínűek. A háton inkább a szürke, a combok belső oldalán pedig inkább a barna szín jut érvényre. A faron ritka, piszkosfehér szőr van. A nőstények, főleg a fiatalabb példányok, sötétebb színűek és színük egyöntetűbb. Az egészen fiatal állatok igen sötétek, halványfeketék. Viszont minél öregebb lesz a gorilla, annál inkább előtűnik az egész testen a szürke szín.

A gorillák elterjedése és fajai
(F.01.029.1.) (F.01.029.2.) (F.01.030.1.) (F.01.031.1.) (F.01.032.1.)

A koponya és a fogazat alapján -, de a szín és szőrözetbeli jellegek alapján is - ma már egész csomó gorillaalakot különböztetünk meg. A gorillák sokkal jobban el vannak ugyan terjedve, mint korábban hitték, de mégsem annyira, mint a csimpánzok. Legalább is nyugatra nem; ott a Guineai-öböl vidékéről eddig nincsenek adataink. Nyugatibb és északibb elterjedésükről is csak annyi van, amennyit von Oertzen, Mansfeld és Diehl a Kros folyó vidékén Kamerun és Nigéria határán gyűjtöttek. Kelet felé, Afrika belseje felé azonban a gorilla is, éppúgy, mint a csimpánz, az egész északi Kongó-medencén keresztül a Nilus, Csád-tó és Niger-vidék vízválasztójáig, valamint Német-Kelet-Afrika felé a Kiwu és Tanganyika tó vidékéig el van terjedve. Sőt éppen ott, a keleti határzónán, a Kiwu-tó vulkános vidékén különös hegyi gorillaalakot fedeztek fel. Ez az egyetlen, amelyet Elliot külön, önálló faj gyanánt elismer. Valamennyi többit a legjobb esetben talán alfajoknak tartja. Ilyet azonban Matschie már egész csomót állított fel, többnyire a koponyák és bőrök felfedezőjéről és gyűjtőjéről elnevezve. (G. diehli, jacobi, graueri, hansmeyeri, zenkeri.) Rothschild egyet Matschie-ról is elnevezett (G. matschiei.). A legrégibb idő óta ismert gorillafaj a tulajdonképpeni vagy gabun-gorilla. Ez a Gabun partjától befelé van elterjedve. Legrégibb tudományos neve: Gorilla gorilla Wyman (savagei, gina), és többnyire az általunk fent ismertetett faji jellegeket mutatja. E fajhoz tartozott a fiatal "Mpungu", a berlini akvárium első híres gorillája, amelyet Falkenstein a Loango-expedicióból hozott magával. Bundája a leírások szerint sötét feketésszürke, egyes fehér szőrszálakkal keverve. A fent említett kameruni óriási gorilla, amelyet Paschen Jaundeban ejtett el, később Rotschild birtokába jutott, aki ennek alapján állította fel a Matschie-ról elnevezett Jaunde-gorillát. (G. matschiei Rothsch.) E gorilla legszembetűnőbb jellege fejének feltűnően vörös színe volt. Néha gesztenyés vörösbarna szőrcsuklyát látunk az állat fején, ami azután alapul szolgált arra, hogy a francia Kongóból már 1862-ben egy vörösfejű gorillát: (G. castaneiceps Slack) írjanak le.

A legeltérőbb és éppen ezért általánosan önálló faj gyanánt elismert gorillaalak a hegyi gorilla: (G. beringei Mtsch.) Ez a Kiwu tótól közvetlenül északra fekvő vulkánok vidékén él. Ott a Kirungán, háromezer méter magasban ejtette el Von Beringe kapitány 1903-ban az első példányt s azt Hecknek küldötte el, aki viszont a berlini múzeumnak adta át. Később Grauernek, a kiváló gyüjtőutazónak sok fáradtsággal és kitartással sikerült a wabembe vadászok segítségével még további példányokhoz is jutnia. Ez a gorillaalak ugyan a koponya és a fogak jellegei tekintetében teljesen megegyezik az összes többi gorillákkal, mégis a hosszú, vastag s a combokon kissé fürtös szőrözet azt bizonyítja, hogy itt sajátos külön hegyi alakkal van dolgunk. Azonkívül szakálla is van. A nőstények és a fiatal példányok bundája fénylő fekete-színű. Az öreg hímeken a fejen lévő szőrök végükön vöröses színűek, a vállak és a karok feketék, a vállak alatt pedig sárgásfehér szalag vonul keresztbe a háton. Egyébként - mint az öreg gorillákon általában - szürkével kevert a szőrözet.

A gorillák életmódja

Amit a gorillának szabadon való életéről tudtunk, az a legújabb időkig alig volt egyéb, mint fantasztikus vadásztörténetek leírása. És ebben Du Chaillu vezetett, aki éppen ezek által lett híressé. Reade W. azonban, - aki egyenesen e kérdések tisztázása céljából utazott Afrikába - a londoni állattani társaság ülésén kifejtette, hogy biztos meggyőződése szerint Du Chaillu tulajdonképpen soha nem lőtt le egyetlen gorillát sem. Reade valamennyi régi tudósítói közt - úgy látszik - a legmegbízhatóbb. Ő az összes bennszülötteket, akik csak gorillát ejtettek el, - így a belingiket Muniban, a sikeniket Gabunban, a komikat Fernandovazban, valamint a Belső-Afrikából származó rabszolgákat is, akiket uraik vadászokul használtak - a leggondosabban kikérdezte és a következőket írja:

"Az ő közleményeik a majmokat még annyira sem festik le vadaknak, mint Savage és Ford elbeszélései. Tagadják, hogy a gorilla, ha nem ingerlik, az embert megtámadná. Hagyjátok őket békén - mondják ők - és ő is békén hagy titeket. Ha azonban evés vagy alvás közben hirtelen meglepik, akkor félkörben megfordul, szemeit az emberre irányítja s kellemetlen, panaszkodó kiáltásban tör ki. Ha a vadász fegyvere csütörtököt mond, vagy csak megsebzi a majmot, akkor az néha elmenekül. Néha azonban dühös tekintettel lelógó ajkkal s előreeső üstökkel ellenfelére rohan. Úgy látszik, nem valami gyors, mert a vadászok gyakran el tudnak előle menekülni. Rendesen négy lábon támad, megragadja az illető tárgyat, szájába kapja és beleharap. Általában azt beszélik, hogy a fegyver csövét összeharapja. Ezen azonban nincsen semmi csodálni való, mert a bennszülöttek olcsó fegyvereit minden erősebb állkapcsú állat össze tudja roppantani. Azt a vadászt, aki engem Ngumbi erdőségeiben kalauzolt, egyszer a gorilla megsebesítette. Keze teljesen elnyomorodott, és a fogak által ejtett sebek forradásai az izületben még most is láthatók. Felkerestem őt, hogy mutassa meg nekem pontosan a gorilla támadásmódját. Én alakítottam a vadászt, ő a gorillát. Meghajlott testállásba helyezkedett, én meg úgy tettem, mintha rá akarnék lőni. Most négy lábon rámrohant, megragadta kezemet a csuklónál, szájához húzta, beleharapott és elfutott, - így tett velem a gorilla - mondta ő. A leopárdot általában vadabb és veszedelmesebb állatnak tartják, mint a gorillát. Ha a csimpánzot megtámadják, az is rátámad az emberre. Ugyanezt teszi az orangután és ugyanezt teszik az összes állatok az elefánttól kezdve egészen le a rovarokig. Én tehát semmiféle alapját nem látom annak a feltevésnek, hogy a gorilla vadabb volna, vagy hajlamosabb volna az embert megtámadni, mint más állatok."

"Személyes tapasztalatok alapján a következőket mondhatom: Láttam a gorillák fészkeit és leírtam azokat, mégis nem vagyok abban a helyzetben, hogy határozottan megmondhatnám, vajjon állandó, vagy csak időleges fekvőhelyül használják-e. Éppígy gyakran találtam gorilla-lábnyomokat, s ezért állíthatom, hogy a majom rendesen mind a négy lábán fut. Fogságban lévő fiatal gorillát és fiatal csimpánzt is megfigyeltem és mondhatom, hogy mind a kettő egyformán tanulékony volt. Végül állíthatom, hogy a gorilla - legalább is néha - az ember elől elmenekül; mert elég közel voltam és hallottam, amint az egyik elmenekült."

"Amíg a csimpánz a kisebb puszták szomszédságát kedveli, addig a gorilla úgy látszik az őserdők homályos szürkületében érzi jól magát. A fákról ágakat és leveleket tép le, ha azok számára a földről elérhető magasságban vannak. Néha a fákra is felmászik, hogy gyümölcsüket élvezze. Egyik fűfajtát - valószínűleg az Amonum granum paradisi-t, amely a Scitemineak-hoz tartozik és a nedves cserjeerdőkben nő - annyira szereti, hogy ahol ez előfordul, ott gorillára biztosan számíthatunk."

Később, a mult század hetvenes éveiben, von Koppenfels Hugó, a szenvedélyes vadász tett többször utazást Gabunban és az Ogowe földön, hogy a gorillát otthonában fölkeresse. Koppenfels az első európai, aki a gorillát a vadonban tényleg megfigyelte és maga ejtette el. Ő nagyrészt megerősíti Reade és másoknak hallomáson alapuló adatait és saját tapasztalataival egészíti ki azokat. "A gorilla öreg hypochondrikus emberek módjára él szűk családi körben és mert nagymennyiségű táplálékra van szüksége, nomád életet élve bolyong. Ott üti fel éjjeli sátorát, ahol az alkonyat éri. A gorilla tehát minden este új fészket épít és ezt egészséges, karcsúnövésű, körülbelül 30 cm átmérőjű fákra rakja 5-6 méter magasságban. Fészke gólyafészekszerű és az erősebb ágak első elágazódásánál zöld gallyakból van rakva. A fiatalok és ha még melegre szorulnak, az anyák is, ott alusznak, míg a hím a földön összekuporodva s hátával a fa törzsének támaszkodva tölti az éjszakát. Így védi övéit a leopárd támadásai ellen. A száraz időszakban, amikor az erdők belsejében a víz és táplálék fogytán van, a gorilla felkeresi a bennszülöttek ültetvényeit is és ott majommódra nagy pusztításokat visz végbe. A bennszülöttek ilyenkor őröket állítanak és a legtöbb esetben sikerül is nekik, hogy ismételt tüzelés által elrémítsék. Néha azonban előfordul, hogy az éhség által űzött öreg hím gorillák ez által nem hagyják magukat zavartatni, hanem éjjel folytatják a pusztítást. Ilyenkor azután a károsultak kényszerülve vannak, hogy a telhetetlent kilessék, vagy utána menjenek, hogy ártalmatlanná tegyék. Persze ez csak a legritkább esetben sikerül, mert a ravasz fickó üldözői komoly szándékát azonnal kiszimatolja és akkor egy időre tovább áll."

"A gorilla, ha nem háborítják, nem támadja meg az embert, sőt elkerüli a vele való találkozást is. Ha azonban meglepik, akkor két lábra áll, melléből utánozhatatlan, rövid, szakadozott, majd röfögő, majd rikácsoló ordítás tör elő, óriási ökleivel veri hatalmas mellét, miközben fogcsikorgatás és végtelenül gonosz arckifejezés kíséretében fej- és tarkószőrét remegve felborzolja. A dühöngő öreg gorilla valóban félelmetes látványt nyujt. Ha az ember nem izgatja őt és idejében lassan visszavonul, mielőtt dühe tetőpontra hágna, akkor alig hiszem, hogy támadásba menjen át. Ha azonban az embert az a szerencsétlenség éri, hogy csak gyengén sebezi meg, akkor meg vagyok győződve, bár magam sohasem éltem át, hogy a vadászra támad. Amennyire megfigyelni alkalmam volt, a gorilla növényi anyagokkal táplálkozik. A fiatalok azonban a fogságban nagyon kedvelik az állathúst is. Ebből arra következtethetünk, hogy a vadonban sem vetik meg a húst és a tojást. A bennszülöttek a gorillát különbözőképpen nevezik. A mpongwe-, orunku-, kama-, galloa-négerek ndsina-nak, a mpangwék (fan, vagy pan, amint ők magukat nevezik) nguyala-nak hívják."

Koppenfels 1874 karácsony ünnepén ejtette el első gorilláját. Egy ibafa közelében állt lesbe. Azért választotta ezt a fát, mert a gorilla nagyon szereti ennek a gyümölcsét s a fa alatt még frissen harapott gyümölcsdarabok hevertek. "A fa törzse mellől előre nézve gorilla-családot pillantottam meg, amint gondtalanul majszolta a gyümölcsöt. A család a két szülőből és két különböző korú fiatalból állott. Az emberi kor mértékével mérve, lehetett az öregebbik vagy hatéves, a fiatalabb pedig körülbelül egyéves. Megható volt nézni, mily szeretettel gondozta a nőstény a kicsiket. Az apa ellenben mással nem törődött, mint éhsége csillapításával. A jobb gyümölcsöket más felehették, amikor a nőstény gorilla nagy gyorsasággal felkúszott a törzsre és érett gyümölcsöt rázott le."

Az idézett helyen még részletesebben is leírja von Koppenfels, hogy a nehézkes, kényelmes öreg állat hogyan szedeti a nősténnyel és a fiatalokkal a gyümölcsöt. Odaviteti magának, szidásszerű röfögéssel pofonokat osztogat, ha nem hordják neki elég gyorsan és kiadósan, vagy pedig ha a családtagok - véleménye szerint - túl sokat esznek. Tehát A gorillánál is azt a basatermészetet tapasztaljuk, mint a többi majomnál. Csak talán még kiélezettebben, amennyiben a nőstény és a fiatalok nemcsak meghagyják a vezérhím számára a legtöbb és legjobb falatot, hanem még oda is kell neki vinniök.

"Az öreg gorilla most majszolva a közeli víz felé igyekezett, hogy szomját csillapítsa. Egy pillanatra sem tévesztettem őt szem elől. Már majdnem a víz partjához ért, amikor egyszerre nyugtalan lett és guggoló helyzetben mereven a felé a fa felé nézett, amely engem eltakart. Egy pillanat elég volt arra, hogy a mozdulatlanul szembenéző vadat célba vegyem. A lövés eldördült. A hím gorilla halálosan találva arcra bukott. A fiatalok egyszer röviden felsikítva a sűrűségbe menekültek. A nőstény a meglehetősen magas fáról a földre ugrott és utánuk sietett."

Nem sokkal azután véletlen találkozás alkalmával lőtte le von Koppenfels a legerősebb gorillát, amelyet valaha elejtett. Poggyászhordói kíséretében keskeny vadcsapás mentén haladt az erdőben. "Egyszerre hátam mögött a hozzám legközelebb álló galla kiáltását és figyelmeztető felszólítását hallom: Vigyázz uram, egy nagy gorilla! S a gyáva fickók máris ledobták terhüket és elfutottak. A kiáltás megdöbbentett, s csak amikor oldalról tompa dörmögés hallatszott, vettem észre, hogy alig tizenöt lépésre valami hatalmas tömeg ágaskodott fel előttem. Ez volt a legnagyobb gorilla, amit valaha láttam, és az első, amely szembeszállt. Ha kihasználta volna meglepetésemet, elveszett ember lettem volna. A próbára, hogy vajjon ez a kölcsönös szembenézés mennyi ideig tartana, persze nem voltam kíváncsi. Amikor a kétcsövű puskát felemeltem, az ordítás ugatásszerűbb lett, az állat mind hevesebben dobolt mellén, bozontos üstöke fölborzolódva remegett s láttam, hogy rettenetes ellenfelem támadásba megy át. Meg vagyok győződve, hogy ha idejében óvatosan visszavonultam volna, a gorilla nem támadott volna meg. Ez azonban nem volt szándékomban. Felindulásomat leküzdve nyugodtan és biztosan céloztam az állat szívére. A lövés eldördülése után az állat a levegőbe emelkedett, majd karjait kiterjesztve, és körülfordulva, arcra esett. Közben egy öt centiméter vastag liánt ragadott meg és ereje oly hatalmas volt, hogy azzal együtt száraz és zöld ágakat rántott le a földre. Súlyát kétszáz kilogrammra becsültem és testének hossza 1.90 m volt."

A gorillára vonatkozó ismereteink nagyot fejlődtek és gyarapodtak Kamerun nyugatafrikai német gyarmat átkutatása által. Azok között a vadászok, gyüjtők és megfigyelők között, akik e tekintetben érdemeket szereztek, mindenekelőtt Zenkert kell említenünk. Szerinte nagyon sok emberi vonás van ebben az erdei óriásban. A nőstények a fatörzsön ülő öreg hímnek gyümölcsöt visznek s lábai elé rakják, ő pedig hosszú karját a nőstény vállaira teszi, s morgó, krákogó, nyivákoló, szinte nevetésnek tetsző hangon tréfálkozik velük. Ha legyek nagyon bántják, letör egy ágcsomót, amelyet azután továbbhaladás közben is kezében tart és azzal legyezi magát. Ez kétségkívül azt bizonyítja, hogy az állat eszközt használ már a vadonban is, - ahol pedig sem az ember utánzásáról, sem pedig az általa való biztatásról nem lehet szó. Zenker megfigyelte, hogy az öreg gorilla nagyobb számú nőstény és fiatalabb hímek kíséretében, tehát nagyobb társaságban él. Lakóhelye az emberi telepektől távol eső őserdő, ahol táplálékkeresés céljából egyik helyről a másikra kóborol, a nélkül, hogy valahol állandó tanyát ütne. A fiatalabb hímek mennek elöl, azokat követik a nőstények és hátul cammog az öreg hím lassan, mindent figyelve. Időről-időre ugyanis fölemelkedik s minden irányban körülnéz. Íme, a nagy óvatosságnak és aggódásnak egyik nehezen megmagyarázható esete a védekezésre a természet által eléggé felszerelt állatnál. Sőt még ennél is több, mert olyan állatról van szó, melynek a fehér emberen kívül alig van más, életét veszélyeztető ellensége. A bennszülöttekről ugyanis azt állítja Zenker, hogy a gorillától nagyon félnek és rögtön elmenekülnek, mihelyt valahol neszét veszik. Félelmük valóban érthető is; Zenker ugyanis azt írja, hogy a gorilla lesből támad és megöli a gyanútlanul környezetébe jutott négert. Valószínűen adott esetek alapján győződött meg erről. Ha az öreg gorilla veszélyt sejt, akkor, mint Zenker mondja, halk figyelmeztető trombitálást hallat, oly módon, hogy száját kitátja és a kezével veri. Mihelyt azonban nagyobb állatot, vagy embert pillant meg, gyors ütemben öklével veri a mellét, - ez az a közismert melldobás, amiről az összes gorillavadászok és megfigyelők írnak - és szökdelve ront ellenségére. Azokat a régebbi elbeszéléseket, hogy a megsebesült gorilla félelmetes ordítással a szerencsétlen vadászra veti magát, hogy átkarolja, agyonnyomja és agyonharapja, Zenker is megerősíti. De megszorítóan hozzáteszi, hogy csak akkor, ha az illető nem tudott valamilyen búvóhelyet találni. Lehet, hogy szavahihető tudósítónkkal történtek olyan esetek, vagy talán hitelt érdemlő egyénektől hallotta, hogy a sebesült gorilla a vadászt nem támadta meg. Úgy látszik tehát, ami különben természetes is, hogy az emberrel szemben a gorilla éppen úgy viselkedik, mint más veszedelmesnek ismert állatok, t.i. az embert nem minden esetben és nem minden körülmények között támadják meg. A gorilla éjjeli alvására vonatkozólag Zenker megismétli a korábbi leírásokat, hogy csak a nőstények és a fiatalok számára készítenek a fákon fészkeket, az öreg hímek pedig a földön a fához támaszkodva alusznak. Bizonyos, hogy a hatalmas testű gorilla a magasban elhelyezett ilyen szellős ágy számára kissé túl nagy teher is lenne. Zenker beszél déli pihenőről is, miközben az öreg hím ugyancsak az említett helyzetet foglalja el, a többi pedig körülötte leül, vagy a földön kinyujtózva hever. A gorilla futásáról azt mondja Zenker, hogy az meglehetősen gyors. Karjait az állat ilyenkor kívülre rakja és a vastag gumókkal ellátott ujjbütykökre támaszkodik.

Von Oertzen leírja a gorilla sötét, barátságtalan őserdei otthonát. A levegőt párás, tikkasztó meleg tölti meg. A hatalmas fák sűrű lombkoronáján keresztül csak ritkán tud utat törni magának egy-egy napsugár, miért is az alsó fákra örök alkonyat borul, mit még jobban fokoz a kúszó növények áthatolhatatlan sűrűsége, s a fákon élő ezerféle élősdi növény, minden virág vagy barátságosabb szín nélkül. A földön leomlott, óriás fatörzsek korhadnak. Évenként nyolc hónapig tart az esős időszak, miközben hol a szakadatlanul és egyenletesen ömlő eső, hol meg a sűrű felhők takarják el hetekre is a napot, a megdagadt folyók és patakok pedig árvízzel borítják el az egész környező területet. Moszkitókon és fáradhatatlanul cirpelő cikádákon kívül alig vesz észre más állati életet az ember. Dél-Kamerunban, Akoazim mellett az Ayno mocsarakban egy elhagyott ültetvényen von Oertzen nem kevesebb, mint 16 gorillafészket talált. Ezek közül 9 a földön volt, 7 pedig csak három-öt méter magasságban az ernyős ágak között. Ebből nagy valószínűséggel arra következtet, hogy legfeljebb tíztagú csorda pihent itt, bár megengedi, hogy legtöbbjük talán már nem az első fészek, amelyet itt maguknak készítettek. A gorillacsordák sohasem szoktak oly nagyok lenni, mint a csimpánzé, mivelhogy a gorilla általában jóval ritkább is. Az összes élő példányok száma a különböző állatfajoknál bizonyára igen különböző. És von Oertzen azt írja, hogy a gorilla minden ereje és nagysága ellenére is pusztító lény, megközelítően sem bír el olyan lövési sérüléseket, mint a csimpánz, s azonkívül bizonyos betegségek is pusztítják. A gorilla, mint tudósítónk szellemesen mondja, fejlődésében zsákutcába jutott. Semmiféle természeti képességből nem hozott annyit a világra, hogy a létért való küzdelem nehéz problémáiban jól megállhassa a helyét. Ő a természet háztartásában nincsen bizonyos helyre úgy odaállítva, hogy fajának fennmaradása minden lehető módon biztosítva volna. Sem nem ügyes kúszó, sem nem kitartó futó. Hatalmas foga van, mint a ragadozóknak, de növényi koszton él. Atléta-ereje van s a támadás elől szívesebben futásban keres menedéket. Az őserdőben érzékszervei sem fejlődhettek úgy ki, mint a pusztai majmoknál.

Tudósítónk szerint a gorilla nincs elterjedve nagy összefüggő területeken, hanem csak szigetszerűen, csak bizonyos helyeken tartózkodik, bár ennek külső okait nem ismerjük. Déli Ebolowa-bozótban például von Oertzen, tíznapos erdei út közben csak három kisebb gorillaterületet talált. Közülök kettő a lakatlan őserdőben volt, egy pedig helységek közelében Sang Melima állomás mellett. Ez a csorda sokkal elővigyázatosabb, de viszont támadásra is sokkal hajlamosabb volt, mint a másik kettő, amelyik csak ritkán jött az emberrel érintkezésbe. Amazok közül négy vagy öt darabot lőttek le s mégsem hagyták el a helyet. Észak-Kamerun Bascho nevű kerületében von Oertzen egy házban nem kevesebb, mint kilenc gorillakoponyát talált. Ezek fetis gyanánt voltak ott felakasztva; az utolsó két év alatt a közelben ejtették el őket. Az egészen öreg, egyedül járó gorillák von Oertzen szerint még szűkebb körben mozognak, nem ritkán egy régi farmot szállnak meg, amelyet azután minden jövevénnyel szemben makacsul védenek. Kam őrállomás mellett a bennszülöttek által elhagyott egyik ültetvényben ilyen öreg gorilla ütötte fel tanyáját. A gorilla veszélyességéről szóló általános hiedelmet von Oertzen még inkább alászállítja, mint Zenker. Neki mindig az volt a benyomása, hogy az állatok félénkek s inkább futásban keresnek menedéket, mintsem támadnak. Sőt ismert bennszülött vadászokat, akik húsz vagy még több óriási majmot is elejtettek a nélkül, hogy azok megtámadták volna őket. De a mesebesült gorillára vonatkozóan ő is a következőket mondja: "Jaj annak a vigyázatlannak, aki a felizgatott óriás közelébe jut." Egyik baschobeli öreg vadásznak, aki késsel akart a gorillával elbánni, a dühös állat tőből tépte ki a combját és szörnyen szétmarcangolta. Kam közelében pedig a sebesült gorilla egy vadásznak négy ujját harapta le.

A gorilla kedvenc tápláléka von Oertzen szerint a Jaundeban esun és etoè néven ismert gyümölcs. Mindkettő közel rokonleveles növény s vörös, hosszúkás becőik közvetlenül a föld fölött csüngenek. A puhahéjú gyümölcsöt a gorilla feltöri, savanykás tartalmát kiszopogatja és az apró fekete magvakkal együtt lenyeli. A szárnak a belét is megeszi, amennyiben a hosszú ágakat óvatosan lehajtja, hosszában felhasítja és a nedvdús belet kiszedi. Egy ujjaslevelű fa szivacsos gyümölcsét, valamint az adjab nevű fáét is szívesen eszi a gorilla. Sőt úgy látszik, hogy bizonyos időben kizárólag ezekből a gyümölcsökből táplálkozik. Legalább is a hulladék vizsgálata azt bizonyította, hogy táplálékában nincs nagy változatosság. Ízlésének inkább savanyú ételek élvezete felel meg. Ezért a gorilla plantákat és banánokat csak ritkán eszik és az édességet legfeljebb cukornád és fiatal kukoricacsövek alakjában szereti. Heinicke szerint a gyökereket is kikaparja. Dél-Kamerumban az egyedülálló gorillák fészkeit a földön bozótokban találták meg s a fej számára a fű a fészek egyik végén párnaszerűen fel volt hányva. A sűrű, magas, nádszerű fűben szűk csapás vezetett oda.

Haberer szerint Kamerun és Jaunde partvidékéről a gorilla csaknem teljesen eltűnt. A hegyes bakok-földön még elég gyakori, sőt a Kongó-medence ritkán lakott déli részén, a Dsah és Bumba folyók vidékén sem ritka. Ott Haberer hat faluban tizennégy felnőtt hímgorilla koponyáját tudta összegyüjteni, amelyeket a bennszülöttek trófeák gyanánt kunyhóik szegletébe akasztottak. Nem volt azonban közöttük egyetlen nőstény, vagy fiatal állat koponyája sem, valószínűleg azért, mert rendesen a támadásra hajlamosabb öreg hím került mindig először eléjük. Egyik főnök ilyen harc alkalmával a fél szemét veszítette el és mély sebhely volt a homlokán. Az asszonyok elrablásáról szóló rémtörténeteket Haberer nem hallotta ott; ellenben azt igen, hogy az elefánt kitér a gorilla elől. Szerzőnk maga is valószínűnek tartja, hogy az őserdő atlétája ordításával és melldobolásával nem teszi valami kellemessé a vidéket az érzékeny vastagbőrű számára. Haberer szerint a gorilla valódi földön élő állat és az, hogy Paschen az ő óriás példányát fáról lőtte le, csak annak bizonyítéka, hogy az állat már nagyon sarokba volt szorítva.

Azt, hogy a gorilla az Amomum-fajok fűszeres gyümölcsét tényleg nagyon szereti, Sokolowszky azon a gorillán is igazolta, amelyiket Dominik, az ismert kameruni, Hagenbeck állatkertje részére Stellingenbe szállított. Ételmaradványait a hamburgi növénykertben vizsgálták meg s azok a kameruni kardamon (Amomum angustifolium Sonn.) száraz gyümölcseinek bizonyultak. A gyűjteményben ilyen magok már régebb idő óta vannak s azok is gorilla gyomrából származnak. A gyümölcsöt az aromatikus magvak kedvéért más állatok is örömmel eszik. Sokolowszky azt hiszi, hogy a gorilla izgatószer gyanánt, étvágya és emésztése fokozása kedvéért eszi azokat.

Hans Meyernek a keletafrikai tavak vidékén 1911-ben tett utazása alkalmával Dr. Houy, akit azóta sajnos meggyilkoltak, egy nőstény öreg hegyi-gorillának, valamint kölykének a gyomortartalmát vizsgálta meg és megállapította, hogy mindegyikben a mi bürökünkhöz hasonló, körülbelül 1 m magas növénynek a rügyei voltak. Ez a növény Sabinjoban és a többi vulkán vidékén az erdőben általánosan el van terjedve. Átható szagáról már messziről felismerhető. Stemmermann gyarmati tiszt, ki e gorillát elejtette, azt állítja, hogy a holt állatok e növénytől egyenesen elviselhetetlen szagúak. Íme egy másik adat Sokolowszky közleményéhez, amely érdekes fényt vet a majmok érzékszervi életére.

Úgy Grauer, mint Frigyes Adolf herceg, hiába fáradoztak azon, hogy az impundut, - így nevezik a gorillát a vulkánok vidékén, - maguk megfigyeljék és elejtsék. Eredménytelenül ütötte fel a herceg táborát egy hideg, barátságtalan hegy nyergén, ahol a hőmérő éjjel a fagypontig leszállt s Grauernek sem sikerült a Tanganyika-tó északnyugati partján kilesnie élő kingusit, ahogyan a gorillát az ott lakó vabembék nevezik. Pénz, jó szó, vagy talán inkább gazdag ajándékok által sikerült mégis a vabembék szultánját, Sibotoit arra rábírni, hogy tíz legjobb vadászát vadászatra küldje ki. Nyolc napi körülményes előkészület után, ami főleg varázsitalok főzésével telt el, végre elkészültek. Csak övkötényt vettek magukra, testüket vörös földel kenték be s 2 1/2 m hosszú erős dárda volt a fegyverük. Harmadnapra már elejtettek egy gorillát, de az emberek közül is többen megsebesültek, még pedig kettő oly súlyosan, hogy ágakból és liánokból készült hordágyon kellett őket vinni. Grauer 1911-ig 16 gorillát tudott így összegyüjteni. Valamennyi sebesülés harapástól származott. Ezért tudósítónk azon a véleményen van, hogy a gorilla a harcban csak fogait veszi igénybe, bámulatos izmokkal ellátott karjait ellenben nem tudja jól kihasználni. A vadászok gyakran napokon át követik az állatnak az őserdő nedves talajában könnyen felismerhető nyomait. Mikor aztán ágak törésének zaja vagy igen hangos, rekedt kutyaugatáshoz hasonló ordítás elárulja, hogy az állatok már nincsenek messze, akkor óvatosan oly közel lopózkodnak hozzájuk, amennyire csak lehet, mígnem egyikőjüknek sikerül dárdáját az egyik gorilla testébe beledobnia. Most a vabembék hirtelen félkörben állanak s mialatt a gorilla a támadók egyikére veti magát s azt földre teperi, a többi minden oldalról gyorsan az állat testébe döfi dárdáit. A gorilla húsát a vabembék pompás csemegének tartják. A pofákat, valamint a kéz és láb húsos részeit mindig a szultán számára teszik félre. Még a bőréből is nyúlós kását főznek és megeszik. A vabembék földjén Grauer szerint a gorilla nagyon gyakori s nagyobb csordákban él. Minden egyes csordában azonban csak egyetlen egészen öreg, szürkésfehér bundájú hím található. Az emberi ültetvényeket és telepeket ott ritkán keresik fel. A vadászok levágják a halott gorilla felső és alsó ajkát, előbimbóit, összes körmeit, aztán a húsos részeket megaszalván, talizmán gyanánt hordják azokat. Paszberg R. írja, hogy a Paschen által elejtett gorilla, amelyet száz néger üldözött és a főkaraván útra hajtott, három vigyázatlan jaundebeli férfit megragadott és mellkasukat bezuzván, megölte őket.

Az a kísérlet, hogy fiatal gorillákat élve hozzanak Európába, rendesen nem sikerült Egyedül a német Loango-expedició tagjai értek el e tekintetben eredményt. Falkenstein, az expedició orvosa és zoológusa szerencsés véletlen folytán jutott hozzá egy ilyen fiatal gorillához. Azonban ez is majdnem a többi sorsára jutott és csak az ő fáradhatatlan gondosságának volt köszönhető, hogy az állat Afrikában, majd a berlini akváriumban hosszabb ideig megfigyelhető és megbámulható volt.

Falkenstein a gorillát 1875 október 2-án Pontanegrában, a portugál Laurentino Antonio dos Santos raktárában a hídmérleghez odakötözve találta. Természetesen sietett minden lehető árat felajánlani érte. Laurentino azonban pénzt nem fogadott el tőle, hanem neki ajándékozta hálából azért az önzetlen orvosi kezelésért, amelyben Falkenstein őt és földijeit részesítette. Így azután "Mpungu", - ez volt a gorilla neve, - Csincsotcso állomásra került, ahol eleinte mint bágyadt lábadozó, a nap legnagyobb részét a sarokban összekuporodva alvással töltötte. Gyakran még evés közben is elaludt. Szívesen itta azonban a kecsketejet s láthatóan jó étvággyal fogyasztott bizonyos gyümölcsöket, így nevezetesen a füves pusztákon tenyésző Anona senegalensist. Lassan mindjobban hozzászokott a kultúrgyümölcsökhöz, a banánhoz, guajavéhoz, narancshoz, mangohoz, úgyhogy minél erősebb lett és minél gyakrabban részt vehetett ura lakomáin, annál inkább kezdett mindent enni, amit környezete evett. "Amikor láttuk, - mondja Falkenstein - hogy így lassan sikerülni fog mindenféle táplálék elfogadására és megevésére rábírni, megnövekedett a reményünk, hogy szerencsésen hazaszállíthatjuk Európába. És bizonyára ez az egyetlen mód, ahogyan minden fiatal gorillát az Európába való szállításra elő lehet készíteni. Minden olyan kísérlet, nevezetesen, hogy az elfogás után közvetlenül hajóra tegyük, a nélkül, hogy előbbi életmódjáról leszoktatnánk és a változott viszonyokhoz lassan és tervszerűen hozzánevelnénk, mindig újból csődöt fog mondani és előbb vagy utóbb az állat megbetegedésére, sőt elpusztulására fog vezetni."

"A mi gorillánk néhány hét alatt annyira hozzá szokott környezetéhez és az ismerős személyekhez, hogy szabadon járhatott-kelhetett a nélkül, hogy szökésétől kellett volna félni. Sohasem volt megkötve vagy bezárva és nem kellett jobban felügyelni reá, mint ahogyan játszadozó kisgyermekre szokás. Olyan gyámoltalannak érezte magát, hogy az ember nélkül semmit se tudott csinálni, ezért ápolói iránt csodálatos ragaszkodást és bizalmat tanúsított. Némelykor azonban nagyon önfejűnek is mutatkozott. Kívánságait és érzéseit különböző hangokkal tudta kifejezni. Ezek közül némelyek a nyomatékos kérés, mások a félelem és rémület sajátos hangjai voltak. Ritkább esetekben ellenszenves, védekező morgásfélét is hallatott."

"Amit a gorillák sajátságos dobolásáról írnak, azt teljesen igazolva találtuk, mert a mi Mpungunk különböző alkalmakkor - így túlságos jókedvében, de tisztán szeszélyből is - mindkét kezével mellét verte, miközben hátsó lábaira egyenesedett. Különben úgy tudom, hogy ezt azután európai tartózkodása alatt többé nem figyelték meg. Valószínűleg azért, mert akkor már egészsége nem volt olyan fokon, mint annak idején hazájában. E mellett hangulatának gyakran egészen emberi módon, kezei összeverése által adott kifejezést, amire sohasem tanították. Máskor meg ide-oda topogott, maga körül forgott, mintha táncolna, úgyhogy néha határozottan azt hittük, hogy talán valamilyen módon megrészegedett."

"Különösen feltűnő volt evés közben tanusított ügyessége és óvatossága. Minden csészét, minden poharat nagyon óvatosan emelt fel, mindkét kezével átfogta az edényt, mialatt szájához vitte s azután csendesen és óvatosan tette megint le. Nem emlékszem, hogy háztartásunkban bármit is eltört volna. Pedig sohasem tanítottuk sem az edények használatára, sem más ügyességekre, hogy annál természetibb állapotban hozzuk Európába. Mozdulatai evés közben nyugodtak és illedelmesek voltak. Mindenből csak annyit vett, amennyit hüvelykje, mutató és középső ujja közé tudott fogni. Azt is közömbösen nézte, ha az előtte felhalmozott táplálékból valamit elvettek. Ha azonban semmit sem kapott, türelmetlenül morgott. Az asztalnál lévő helyéről pontosan szemmel tartotta az összes tányérokat, s ha a négergyerekek valamelyike egy-egy tányért elvitt, bosszús dörmögéssel vagy röviden feltörő köhintésfélével kísérte azt. Sőt megtette, hogy a mellette elmenő karját megfogta, s harapás vagy esetlen ütés által nyomatékosabban is kifejezte nemtetszését. A következő pillanatban azonban ismét úgy játszott velük, mint pajtásaival. Szopva ivott, amennyiben lehajolt az edényhez a nélkül, hogy kezeivel megfogta vagy felemelte volna. Kisebb edényeket azonban szájához is emelt. A kúszásban meglehetősen ügyes volt. Egyszer azonban mégis leesett, noha szerencsére nem valami magas fáról. Úgy látszik, hogy a gorilla csak akkor mászik fára, ha táplálékot keres, rendes tartózkodási helye azonban az erdő talaja. Éppen így éjjel is a földön tartózkodik s minden oldalról leveleket és ágakat hord magának össze fekvőhelyül. Így tettek a mieink is mégpedig olyan buzgósággal, hogy közben szinte mindenről megfeledkeztek, ami körülöttük történik."

"Említésre méltó volt majmunk tisztasága. Ha véletlenül pókhálóba vagy valami hulladékba nyult, akkor furcsa arcfintorgatás közben próbálta azt magáról lerázni és mindkét kezét oda tartotta, hogy segítsünk rajta. Neki magának nem volt semmi szaga s nagyon szeretett a vízben játszani és ide-oda lubickolni. Az egyéniségét jellemző tulajdonságok közül jólelkűsége és ravaszsága, vagy helyesebben kópésága érdemel még említést. Ha megfenyítették, ami kezdetben gyakran megtörtént, akkor a verés után sohasem futott el, hanem könyörgően jött oda, átkarolta az ember lábát és olyan különös arckifejezéssel nézett fel, hogy minden neheztelést lefegyverzett. Nincs az a kisgyermek, aki bensőségesebben és behízelgőbb módon tudná óhaját kifejezésre juttatni, mint ő tette, ha valamit el akart érni. Ha azután mégsem sikerült az neki, akkor cselhez folyamodott s buzgón kémlelte, vajjon nem figyelik-e. És éppen ilyen esetekben volt megállapítható, amikor valamely eszmét makacs szívóssággal iparkodott keresztülvinni, hogy a majmot tetteiben előre kigondolt tervszerűség és a keresztülvitel módjainak alapos megfontolása irányítja. Ha pl. nem engedtük ki a szobából vagy be a szobába s ez irányú minden kísérletét elutasítottuk, akkor látszólag úgy tett, mintha megnyugodott volna sorsában és az illető ajtótól nem messze, tettetett közönyösséggel leült. De csakhamar leskelődve emelte fel fejét, hogy meggyőződjék, vajjon kedvező-e már az alkalom. Azután lassan mind közelebb és közelebb csúszott, közben óvatosan jobbra, balra gondosan körülnézett, majd a küszöbhöz érve óvatosan felemelkedett, még egyszer körül sandított, s azután egy ugrással átugrott és olyan gyorsan eliramodott, hogy nem lehetett őt követni."

"Hasonló kitartással iparkodott célját megvalósítani, ha az étkezőszekrényben álló cukorra vagy gyümölcsre kapott étvágyat. Ilyenkor egyszerre abbahagyta a játékot és kitűzött céljával éppen ellenkező irányban indult el. Mikor azután már azt hitte, hogy nem látják, akkor hirtelen irányt változtatott, egyenesen az illető szobába sietett, kinyitotta a szekrény ajtaját, gyors és biztos fogással belemarkolt a cukordobozba, vagy gyümölcstálba - néha még a szekrény ajtaját is behúzta maga mögött - s kényelmesen hozzálátott a zsákmány elfogyasztásához. Ha meg észrevették, akkor gyorsan elfutott azzal. Egész viselkedésével világosan elárulta, hogy nagyon is jól tudja azt, hogy most a tilosban jár."

"Egészen különös, szinte gyermekiesnek nevezhető örömet talált abban, hogy üres tárgyak kopogtatása által hangokat idézzen elő. Ismeretlen zörejektől azonban nagyon irtózott. Így nagyon aggasztotta a mennydörgés vagy az esőnek a lombtetőzeten való pergése, még inkább a trombita vagy síp hosszan elnyujtott hangja, ami a szimpatikus idegrendszer útján gyors bélkiválasztásra ingerelte. Ilyenféle zenével könnyebb indiszpozíciói alkalmával sokkal alaposabb hatást értünk el, mint máskor bármilyen hashajtóval."

"Ápoltunk folytonos gondozásunk mellett 1876 február elejéig szemlátomást gyarapodott. Ebben az időben azonban heves görcsökkel járó maláriába esett. Négy héten át aggódtunk napról-napra, hogy elveszítjük őt, míg végül a kinin és kalomel állandó használata mellett, rendkívül erős szervezete legyőzte betegséget."

"Nem lesz érdektelen, ha megfigyeljük Mpungu növekedését megszerzésétől, vagyis 1875 október 2-től, 1877 november 13-án bekövetkezett haláláig. Az első mérés eredménye a következő: egész hossza a talpától a feje tetejéig, kinyujtott állapotban 73 centiméter, törzse hossza 46 cm., magassága, természetes állapotban 65 cm., vállainak szélessége 25 cm., testsúlya 14 kilogramm. Az utolsó mérés alkalmával egész hossza 86.5 cm., törzshossza 56.5 cm., magassága állva 76 cm., vállszélessége 29. cm, súlya pedig 21 kilogramm volt. Két év alatt tehát magasságának egyhatodával és eredeti súlyának felével növekedett. Legerőteljesebb és legegészségesebb korában percenként 24-et lélekzett, pulzusa 88-at vert, testhőmérséklete pedig a bélben mérve 37.7° Celsius volt."

"Halála rohamos tüdősorvadás tünetei között következett be, amihez az utolsó napokban még heves gyomor- és bélhurut is járult. A legkiválóbb szakember jelenlétében végrehajtott boncolás arra a meglepő eredményre vezetett, hogy Mpungu rövid élete folyamán és pedig valószínűleg a legutolsó időben, több súlyos betegségen ment át, amiket azonban rendkívül erős szervezete legyőzött. Nemcsak korábbi szívburok- és mellhártyagyulladás, hanem nagyon kiterjedt bélbetegség nyomai is mutatkoztak s az állat mindezt szerencsésen kiállotta." Amikor a hullát Virchow és Hartmann felnyitották s a koponyatetőt lefűrészelték, majd az agyvelőt kivették, az összes jelenlévő orvosokat meglepte a koponya alapjának bámulatos emberhasonlósága. A felnyitott koponyán az összes bemélyedések, véredény-elágazások és idegszálak annyira hasonlítottak egy gyermekéhez, hogy a leggyakoribb anatómus sem vett volna észre közöttük semmiféle különbséget. Amikor azonban az alsótestet nyitották fel, a máj és a lép lesüllyedt helyzete rögtön elárulta a gorilla és az embergyermek között lévő különbséget. Bélcsatornája ismét úgy a nyálkahártya, mint a béltartalom tekintetében bámulatosan hasonlított a bélhurutban elhunyt kisgyermekéhez. A vakbélben meggörbült gombostűt és kesztyűgombot találtak. Azonban egyik sem idézett ott elő semmiféle gyulladásos jelenséget.

E gorillán végzett megfigyeléseiről Hermes, a berlini Akvárium igazgatója, a német természettudósok és orvosok hamburgi vándorgyűlésén tartott előadásában a következőket mondotta: "A mi körülbelül kétéves hím gorillánk csaknem három láb magas. Testét selyemfinomságú, deresszürke, fejét vörhenyes szőr borítja. Vaskos, zömök testalkata, izmos karjai, síma, fénylő fekete arca, jól formált fülei, nagy, okos, eleven szemei, valami meglepően emberi vonást kölcsönöznek neki. Ha orra kissé formásabb, egészen néger gyermekhez hasonlított volna. Ezt a benyomást fokozza egész lényének gyámoltalansága is. Minden mozgása inkább mulya gyermekre, mintsem majomra emlékeztet. Amikor, mint valami hindu bálvány trónol előttünk s tekintetét végigjáratja a bámuló közönségen, majd fejét bólintgatva hirtelen tenyerébe tapsol, nyomban megnyerte mindenki rokonszenvét. Szívesen van nagy társaságban, különbséget tesz fiatal és öreg, férfi és nő között. Két-hároméves gyermekkel szemben nagyon szeretetreméltó, szívesen csókolja őket, minden csínjüket eltűri, a nélkül, hogy fölényes erejét éreztetné velük. Idősebb gyermekekkel már kevésbbé gyengéden bánik. Ha örömest játékba bocsátkozik is velük, s versenyt fut az asztalok és székek körül, amelyeket gyakran felborít, e mellett azonban ingerkedő módon majd az egyikre, majd a másikra mér tenyerével ütést, sőt attól sem riad vissza, hogy játék közben valamelyiknek a combjába harapjon és azon próbálja ki fogainak erejét. A hölgyek karjában nagyon hálásan viselkedik; átöleli őket, vállaikra borul és szívesen marad sokáig ölükben. A közös majomketrecben nagy örömmel játszik s ott ő a föltétlen uralkodó. Még a csimpánz is ellenkezés nélkül aláveti magát fölényének. Ő azonban úgy bánik vele, mint rangjabelivel, játszótársul is csaknem kizárólagosan őt választja s állandóan dédelgeti - míg a közönséges majomcsőcselékkel egészen kíméletlen. Megfogta a csimpánzot, szorosan tartotta, majd ide-oda gurult vele a földön. Ha elszökött tőle, akkor a gorilla, mint az ügyetlen gyermek, előrenyujtott kezekkel a földre bukott. Járás közben a talpára lép, miközben kezeinek külső oldalára támaszkodik. Lábait azonban jobban széjjel rakja, mint a csimpánz és fejét egyenesebben tartja. Gyakori jókedvében nyelve piros hegyét kidugja fénylő fekete arcából, ami a néger gyermekhez való hasonlóságát még inkább fokozza."

"Amint egész lénye, úgy életmódja is az emberéhez hasonló. Reggel nyolc óra körül ébred, felül ágyában, ásít, néhány helyen testét megvakarja s álmosan, érdeklődés nélkül bámul, amíg reggeli tejét meg nem kapta, amelyet pohárból szokott inni. Most egészen felvidulva elhagyja ágyát, körülnéz a szobában, vajjon nem akad-e valami, amin romboló kedvét kitölthetné. Kitekint az ablakon, elkezd tapsolni, majd más megfelelő társaság hiányában ápolójával játszik. Az ápolónak mindig mellette kell lennie, nem szabad egy pillanatra sem elhagynia őt, mert sikítva ríkoltoz utána, ha eltávozik tőle. Kilenc órakor mosdatják, amit nagyon szeret. Örömének kuncogó hangon ad kifejezést. Minthogy ápolójával együtt él, ezért étkezni is vele egy időben szokott. Reggelire egy pár bécsi virslit vagy frankfurti kolbászt kap, vagy hamburgi füstölthúst, berlini tehénsajtot és vajaskenyeret. Ehhez a legszívesebben hideg vizet iszik. Nagyon eredeti, amikor a hatalmas poharat rövid, vastag ujjaival körülfogja s bizonyára elejtené, ha nem venné hozzá segítségül egyik lábát is. Gyümölcsöt szívesen és sokat eszik s a cseresznyéből gondosan kiszedegeti a magot. Délben egy órakor hozza az ápoló felesége az ebédet. A forró nyár idején lakásomban élt és sóvárogva várta mindig ezt az órát. Sohasem engedte, hogy más nyissa ki a folyosó ajtaját, ha csengettek. Amikor belépett az asszony, megvizsgálta az ételeket és szívesen torkoskodott abból, ami a legjobban ízlett neki. Torkossága rendes következménye egy pofon volt. Akkor azután illedelmesen várakozott, míg az evés ideje elérkezett, de közben egy pillanatra sem vette le szemét az ételekről. Először egy csésze levest kapott, amit egy hajtásra fenékig kiürített. Utána hússal rizs vagy főzelék, különösen burgonya, sárgarépa, karalábé következett. Az asszony vigyázott reá, hogy illedelmesen viselkedjék és tényleg ügyesen is használta a kanalat. Mihelyt azonban azt hitte, hogy nem figyelik, rögtön szájával kapott a tányérba. A végén legkedvesebb volt neki egy darab sült tyúk. Az ételben nem válogatós, amit az ápoló evett, az volt az ő étele is. Mennyiség dolgában sem igen maradt el ápolója mögött. Ha vége volt az evésnek, akkor pihenni akart. Egy, esetleg másfélórai alvás ismét jókedvre hangolta. Délután gyümölcsöt, este tejet vagy teát kapott vajaskenyérrel. Kilenc órakor ment aludni. Matracon aludt és gyapjútakaróval takaródzott. Az ápoló mindig mellette marad, amíg elalszik, ami nagy álmossága mellett nem is tart sokáig. Szívesebben alszik ápolójával egy ágyban, miközben átöleli és fejét reá hajtja. Egész éjjel mélyen alszik és nyolc óra előtt nem szokott felébredni."

A következő időben azután több fiatal gorilla jutott élve Európába, így a berlini Akváriumba is. Egyikőjük sem élt azonban annyi ideig, hogy ismét általános figyelem tárgya lehetett volna. "Darwin ma már nem divat", mondta akkoriban egy okos berlini nő. A gorillának így az állatkertekben csakhamar rossz híre lett és tekintve az érte követelt magas árat, senki sem szánta rá magát többé vételre, annál is inkább, mert egy nagyobb, már körülbelül egy méter magas s nyolc évesre becsült hím, melyet 1892-ben Gabunból hoztak, a berlini Akváriumban alig két hónapig élt. Ez az állat azonban ismét alkalmat nyujtott arra, hogy az emberektől való irtózását és korábbi rossz nevelésén alapuló gonoszságát megismerjük. Senkitől sem engedte magát megérinteni, kivéve ketrecszomszédjától, a kis csimpánztól. Az ember kezének utána kapott vagy beleharapott s Hermes igazgató elől barátságtalan, a disznóröfögéshez hasonló hangok hallatása közben menekült, amióta az egyszer bottal mutatkozott előtte. Ha azután Hermes akkor a majomra kiáltott, a nélkül, hogy bot vagy korbács lett volna a kezében, az oly dühös lett, hogy hangosan ordítva s száját erősen feltátva rontott rá és a ketrec rácsán keresztül utána akart ugrani. Ha az ápoló gyümölcsöt nyujtott neki, többnyire röfögve ütötte ki a kezéből vagy ismételt odanyujtás esetében elfogadta ugyan, de a földre dobta. Hogy a földön fekvő vizescsészéből igyék, kezére támaszkodott, lehajtotta a fejét és előre csucsorított ajkakkal szürcsölt. Gyapjútakaróját összehajtotta, ráült, kiálló széleit kezével megfogta, maga alá tűrte és rátette lábait. Ezt mindaddig ismételte, amíg fekvőhelye kerek fészekhez nem hasonlított. Járás közben lábának egész talpát használta, de először mindig a külső oldalsó szélére lépett. A banánhoz annyira hozzá volt szokva, hogy két napig éhezett, amikor nem volt kapható. Végül elfogadta a datolyát s akkor azután ki is tartott mellette, míg csak ismét banánhoz nem jutott. Kezdetben két fontot is megevett naponta. Egészben véve semmi iránt sem érdeklődött, nyugodtan ült és morgott, ha valaki közeledett. Csak a szomszéd csimpánzot tűrte. Sőt amikor egyik nap beengedték hozzá, még az ellen sem volt kifogása, hogy a kis gézengúz a mellére csimpaszkodjék. De amikor ismételten elcipelte takaróját, barátságtalanul röffentett és végül is karjába harapott. Azóta persze a csimpánz sohasem megy többé hozzá. Két esetben, amikor nagyon felizgatták, a mellén is dobolt, de nem ökleivel, hanem csak kezefejével. Az egyik eset akkor történt, amikor magnéziumfény mellett fotografálták, a másik meg, amikor ketrecéből megszökött. Éhség és szomjúság azonban visszaűzték őt, de csak este, az alkonyat beálltával, amikor a reáleső ápolókat nem is láthatta. Izgatott állapotában nyaka hátsó részén és tarkóján haját is felborzolta s úgy nézett ki, mintha egyik fülétől a másikig fodor volna rajta. Halála után pontosan megmérték s méretei meglehetősen nagyok. Fejtetőtől talpig 119 centiméter, (fejtetőtől farig 67, onnan a talpig 52 cm), karjának hossza a válltól a középső ujj hegyéig 78 centiméter, (a kéztőig 53 centiméter, tenyere 12, középső ujja 13 centiméter), talpa az ujjak hegyéig 25 centiméter, (a lábujjak csak 5 centiméter), mellkerülete 66 centiméter, vállszélessége 30 centiméter volt. E nagy méretek dacára a gorilla csak a fogváltás elején állott, mert fent kettő s alul csak egy nagy állandó metszőfoga volt még. Eddig legtovább a boroszlói állatkert "Pussi" nevű nősténygorillája tartott ki, amely ott négy évig élt, miáltal valóban híres állattá lett. Fején okkerbarna folt volt. Ennek azonban még a nyoma sem látszott 1897-ben, amikor négyéves korában odakerült. Ez a fejszíneződés Grabowszky közlése szerint csak 1901-ben tűnt fel és csak 1903-ban vált teljessé. Az állat nőstény voltának megfelelően, háta nem volt világos és csak a far feletti tájon nőtt egy csomó fehér szőr. Nem is valószínű, hogy ez a szín később változott volna, mert miután az első négy év alatt, 1901-ig, súlya 1.75 kilogrammról 30.5 kilogrammra emelkedett, legjobb egészsége dacára sem gyarapodott tovább. Ebből azután Grabowszky némi valószínűséggel azt a következtetést vonta le, hogy ez a nőstény gorilla a becslés szerinti nyolc évvel elérte teljes kifejlődését. Azonban már 1898-ban, vagyis öt éves korában, - feltéve persze, hogy az állat korát nem becsülték túl alacsonyra, ami a majmoknál gyakran előfordul, nemi izgalmakat vettek rajt észre, ami azután 1899 óta szabályszerű négyheti időközökben megismétlődött. Vérzés azonban nem volt kimutatható nála, éppígy duzzadás sem, csak legfeljebb némi vörösödés. Mindkettő figyelemreméltó különbség a csimpánzzal szemben. Ez a hószám hol egy napig, hol több napig tartott. Az állat szemei ilyenkor merev, vad kinézést nyertek s egész arca elváltozott. Ha valami ismerős férfiszemély mutatkozott a majomházban, a gorilla meglehetősen szétvetett hátsólábakkal állt oda s kezeivel addig verte teste hátsó részét, míg az illető el nem távozott, vagy meg nem fenyítette, ami azonban csak rövid időre használt. Közben a majom semmiféle hangot nem adott, hanem inkább összepréselte ajkait s fejét meglehetősen magasra tartotta, étvágya a hószám idején nagyon gyenge volt. Fogváltása csak 1901-ben fejeződött be. Ez év tavaszán az állat engedte, hogy alsó tejfogait a gyulladásban lévő foghúsból kivegyék. Ápolója arról lett erre figyelmes, hogy az állat kezével gyakran a szájába kapott. A fogváltás befejezése után a gorilla néha - úgylátszik jókedve jeléül, - előbb soha nem hallott hangokat: u! u! u! u! uh! uh! uh! hallatott; majd utána rövidebb időközökben még: gu! gu! gu!-t mondott. Grabowszky és Falkenstein a fiatal gorilla melldobolását is úgy fogják fel, hogy ez az állat jólétének a jele. Pussi ilyenkor hátára feküdt vagy ritkábban lábaira állva guggolt és mindkét öklével váltakozva egy darabig hevesen verte a mellét. Élete két utolsó évében azonban már soha nem tette ezt. Nyilván azért, mert akkor már kezdett mutatkozni a krónikus vesegyulladás, amiben később elpusztult. Már előtte való évben ismételten kólikaszerű görcsökben szenvedett és a vizeletvizsgálat a betegséget hitelesen is igazolta. Pussi többször bebizonyította, hogy milyen jól tudja használni érzékszerveit. Így például sohasem fordult meg, ha a majomketrec előterében a látogatók léptei között ápolójáét hallotta, hanem egyenesen ketrece ajtajához ment és ott várta meg ápolóját. Éppen így nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy őt kint már messziről, nyolcvan-száz méter távolságból is észrevette és megismerte. Minden táplálékot megszagolt, még akkor is, ha az ember azon semmiféle szagot nem érzett s hosszabb szagolgatás után is csak bizalmatlanul látott hozzá vagy el sem fogadta azt. Ezért az etetés néha nehézségekbe ütközött annál is inkább, mert Pussi étvágya is nagyon változó volt. A berlini Mpunguval ellentétben, Pussi csak növényi tápot vett magához és soha semmiféle állati eledelt nem fogadott el. A vadonban való táplálkozásának megfelelően, eleinte banánon kívül csak szénát evett. Csakhamar lenézte azonban a gyümölcsöket és inkább kenyeret és zsemlét evett. Sokáig megmaradt a főtt lóhere mellett, amelyről a virágfejeket és a leveleket gondosan leszedte és megrágta. De evett friss lóherét, fiatal akácfalombot és rózsavirágot is. Az ivóvizet különösképpen csak akkor fogadta el, ha az gyengén meg volt sózva. Erre akkor szokott rá, amikor egyszer sósvizet adtak neki, hogy az urin ivásról leszoktassák. De sokat ivott, nyáron három litert is napjában. Csucsorított ajakkal rövideket szörpintett a nélkül, hogy szürcsölő hangot adott volna. Jó ideig nagy előszeretettel ette bizonyosfajta gumifa friss leveleit, miért is azt azután a majomketrec környékén elszaporították. Megszokta azonban a külföldi gyümölcsöket, diót, sárgarépát is. Burgonya és rizs volt az egyetlen főtt takarmány, amit elfogadott. A szomszéd csimpánzra nagyon irígykedett, amikor azt etették, vagy vele foglalkoztak. Néha mégis ételt tolt át hozzá, ha nem tudta már azt megenni. Zivatar alkalmával, vagy ha lövöldöztek, félelmében hasmenést kapott és egész testében remegett. A bot elől is rögtön elmenekült, noha soha nem verték meg. Éppígy elbújt négerek és más sötétbőrű emberek elől, nyilván azért, mert visszaemlékezett fogságbavételére és fogsága első idejére. Egyúttal nagyszerű bizonyíték ez jó emlékezőtehetsége mellett. A szénát éjjeli fekhelyül Pussi a ketrec egyik szögletébe cipelte, közepébe ült s körül gondosan maga alá nyomkodta. Majd magára húzta takaróját és ülve aludt. Napközben néha egész embermódra oldalára feküdt, egyik kezét feje alá tette, vagy könyökére támaszkodott. Viszont ismét egész majomias volt az, ahogyan lába talpával az állát fogta. Járásában volt valami szögletes és feszes. Kúszni és tornázni rendkívül nyugodtan s minden mohóság nélkül szokott. Nagy hőségben, vagy ha erőlködött, úgy izzadott - főleg homlokán, - mint az ember. Kipárolgása is egészen emberies volt. "Fekete kenyér szaga van, mint az orosz parasztleánynak", mondta egyik elfogulatlan ember- és állatismerő tréfásan. Valójában azonban nem volt egészen igaza. Kiesewalter portrészerűen és természethűségben lefestette a híres állatot s így legalább képe megmaradt a boroszlói állatkertben. Méretei a következők voltak: Magassága tetőtől talpig, négy lábon állva 72 cm, hossza a felső ajaktól a fejen és háton keresztül a farig 90 cm, legnagyobb mellkerülete 78 cm, mellső végtagjai a válltól a bokáig 60 cm, a hátsók 48 cm, a felkar legnagyobb kerülete 35 cm, a combé 45 cm, a láb hossza ujjakkal 23 cm, a nagy lábujj távolsága a kicsitől 13-15 cm, vörös fejlemeze pedig 16 cm hosszú és 12 cm széles volt.

Perzina Ernőnek is volt egy sokat ígérő gorillája, amely szinte duzzadt az egészségtől s forrt benne a csapongó jókedv. Ápolómestere gondozása alatt bizonyára pompásan ki is fejlődött volna, ha szerencsétlen lezuhanás következtében el nem pusztul. A boncoláskor agyhártyagyulladást állapítottak meg a halál okául. Perzina is hangoztatta a fiatal gorillának sokszor egészen szembetűnő ügyetlenségét, ami alapjában véve csak emberhasonlóság. Ez a gorilla naponként eszeveszett játék közben űzte a melldobolást és nálánál jóval nagyobb művésztársainak, egy csimpánznak és egy orangnak soha nem hagyott nyugtot.

Úgy a különböző gorillaalakok megismerése, mint élő gorillák behozatala tekintetében a németafrikai Kamerun átkutatása vezetett nevezetesebb eredményekhez. Erre vonatkozóan von Oertzen egész világosan a következőket mondja: "Kamerunban az emberszabású majmokra való vadászat ma már szerencsére el van tiltva. A bennszülött vadászok a fehér ember megbízásából jó ideig nagy pusztítást vittek véghez ezen érdekes vad állományában, mert a csontvázak és bőrök eladása gazdag nyereséget biztosított az európaiaknak. Lábnyomaik felismerése a mindig nedves őserdőtalajban nem okoz nehézséget s e mellett útjok meg letördelt faágakról, kitépett gyökerekről és gyakori hulladékukról is könnyen felismerhető. Az állatok pedig már messziről elárulják jelenlétüket a faágaknak játékból való tördelése és mellüknek időnként való verése által. Az európaiaktól a jaundák is megtanulták, hogyan kell a nagy majmokat hálóval fogni. "Tíz méter hosszú vadhálóval veszik körül az állatok éjjeli szállását, a puhafájú fákat pedig a fészek közelében gyorsan kivágják. Lárma és a fészekhez eresztett kutyák a csapatot szétugrasztják. Egyik vagy másik állat belefut a hálóba, ledöfik, elfogják, és megölik. Öreg állatok azonban úgy tépik szét a hálót, mintha az csak pókháló volna. Volt rá eset, hogy ilyen vadászat alkalmával négy állatnál is többet elfogtak. Ezek azonban rendszerint elpusztultak. A nemes vadak érdekében kívánatos, hogy a vadászásnak ez a módja ne nagyon jöjjön divatba." Ez a remény teljesült is. Az állatpiacon már jó ideje nincsenek gorillák, mert nem szerezhető általuk sem nagy vagyon, sem kitüntetés. A berlini Akvárium azonban 1907-ben, a nagyérdemű kameruni őrnagy, Dominik révén ismét hozzájutott egy gorillához. Hagenbeckhez pedig Stellingenbe, a gorillaáradat ezen időszakában, két év alatt nem kevesebb, mint nyolc példány került Kamerunból. Hagenbeck azonban csak ápolásra fogadta el őket s így nemcsak magát kímélte meg a veszteségtől, de a tulajdonost is a nagy nyereségtől. Mert a gorillák közül egy sem élt annyi ideig, hogy el lehetett volna őket adni. Ha az ember, mint állatápoló a stellingeni állatkertben a nagy állatraktár-épület sarokhelyiségébe lép, amelyet emberszabású-majomháznak neveznek ugyan, amelyben azonban ezen magasrangú állatok tartására és gondozására vonatkozólag nemcsak semmiféle új gondolat nincs megvalósítva, de még a legszükségesebb egészségügyi berendezések is hiányoznak és ha azt látjuk, hogy ezek a szegény gorillák a ketrec szögletében arccal a fal felé fordulva ülnek vagy feküsznek, miközben arcukat kezeikkel betakarják és semmi iránt nem érdeklődnek, mintha csak a világgal vagy önmagukkal meghasonlottak volna, - akkor az ember boldog, hogy nem ő a felelős ápolójuk. Mert minden élesebb szem észreveheti, hogy ezek már halálra vannak szánva. Általában a majmok elpusztulásának utolsó okait nem annyira testi, mint inkább lelki területen találhatjuk. Von Oertzen a gorillát vérmérsékleténél fogva alkalmatlannak találja a létért való küzdelemre; szenvedéseibe könnyen belepusztul. Továbbá azt mondja tudósítónk: "Sok magasrangú állatnak a fogságban való tartása azért ütközik különös nehézségekbe, mert a testi ápolás mellett mindenekelőtt érzékeny lelkük kíván megértő kezelést. És hogy a lelki nyomottság a test állapotára milyen befolyást gyakorol, azt mindenki megtudja ítélni, aki valaha látta, hogy a fogságban mennyire összeesnek azok a négerek, aki európaiakkal még soha sem érintkeztek, pedig sokkal jobb táplálékot kapnak, mint otthon a szabadságban." Végül von Oertzen bátran és tárgyilagosan levonja a tanulságot arra nézve, hogy szerinte mi az egyetlen helyes és eredményre vezető út, ha fiatal gorillákat akarunk a fogságban felnevelni: "Azt hiszem, hogy csak akkor fogunk eredményt elérni, ha az ember az állatot olyan korában kapja meg, amikor az nem jött még létének és környezetének tudatára, amikor védelmét még anyja látja el. A természetes anyát azonban fekete anyával is lehetne pótolni, aki azután ápoltját éppúgy kezelhetné, mint a gyermeket. Nem hiszem, hogy az emberi méltóság megalázása volna az, ha egy asszony az elárvult állatgyermeket táplálja, hogy a tudománynak ez által kiváló szolgálatot tegyen. Hisz tudvalevő, hogy a délamerikai és Csendes-óceán szigeti bennszülött nők fiatal macskákat, kutyákat, sőt még disznókat is szoptatnak. (F.02.040.2.) Miért ne nevelhetne fel tehát a néger asszony gorillát is. Az eddig elfogott gorillákat többnyire már Afrikában minden megértés nélkül tartották s így a halál csíráját már ott beléjük oltották." Az utóbbi megjegyzés bizonyára a fentemlített kameruni gorillákra s főleg azokra vonatkozik, amelyek már kissé idősebbek voltak, minek következtében az elfogatás és a fogságban való élés szörnyűségeit és szenvedéseit kevésbbé tudták elviselni. Nem áll ez azonban bizonyára arra a "Hum-hum" nevű fiatal nősténygorillára, amelyet Heinicke kapitány ugyancsak 1908-ban hozott Hagenbecknek, miután előbb már két évig állomáshelyén, Ebolovában tartotta. Ahogyan régebben Falkenstein nevelte Csincso-csóban az első híres Mpungut, ugyanúgy tartotta s ugyanolyan eredményt ért el e majommal az afrikai fogságban Heinicke is, mert mint írja, a boldog gyermekkor napfényében sütkérezett. Ő "Hum-hum"-nak még játszótársat is adott két néger gyermek személyében, akiket azután Európába is magával hozott. Hagenbeck gondozásában azonban ez a gorilla is hamar tönkrement. Az otthon után való vágy Stellingenben őt is elfogta és mint Hagenbeck: "Von Tieren und Menschen" című munkájában von Oertzennel megegyezően írja, a kameruni gorillák korai halála is ennek következtében állott be. Egyébként ennek a gorillának a viselkedése, amint az Afrikában két év alatt megfigyelhető volt, pontosan hasonlított Falkenstein Mpungujáéhoz, főleg abban a tulajdonságban, hogy nagyon érzékeny és meggondolt volt, aminek következtében lénye bizonyos előkelőséget árult el. Ezek a szavak a majmok leírásában gyakran ismétlődnek és a többi között Sokolowszkynak, "Beobachtungen über die Psyche der Menschenaffen" című munkájában is előfordulnak ott, ahol Heinicke szóbeli közlését ismerteti. Az előkelőség megnyilvánul a fiatal gorillák tartózkodó magaviseletében, melyet akkor tanusítanak, amikor az ember a szertelen és semmire tekintettel nem lévő csimpánzokkal hozza őket össze. Ezt Haberer is megerősíti a kameruni Lolo faluban végzett megfigyelései alapján, és ezért a leghatározottabban kétségbe vonja, hogy a két emberszabású majom között kereszteződés történnék, amiben különben ma már senki sem hisz.

A lélegző- és emésztőszervek megbetegedésén kívül, ami az európai fogság káros befolyásának tulajdonítható, a fiatal gorillák kimutathatólag gilisztakórban is szenvednek. Így Sokolowszky szerint a Hagenbecknél annakidején egymásután elpusztult összes kameruni gorillák vérében számos mikroszkópikus kicsinységű fonalféreg (filaria) volt s tudósítónk véleménye szerint a majmok már hazájukban megfertőződtek velük. Ismerve lakóhelyüknek, az őserdőnek mocsaras voltát, ez könnyen érthető is. Ezek a fonalférgek azonban nem tekinthetők a halál tulajdonképpeni okául, mert a csimpánzok, noha az ő vérükben is kimutathatók voltak, e mellett egészen jól érezték magukat. Inkább a nagyfokú általános vérszegénység volt a baj, ami különben a csimpánzok és más majmok hulláinak felnyitása alkalmával is a legtöbbször csak az egyetlen tényleges lelet. A hamburgi állatkert utolsó fiatal gorillája azonban 1910-ben kétségkívül érdekes gilisztakórban múlt ki, amit az állat már Afrikából hozott magával. Ennél az állatnál a bélfodor (mesenterium) mirigyei erősen megduzzadtak, sötét feketésbarna színűek voltak és részben szürkéssárga gennyet, részben barna nyúlós folyadékot tartalmaztak, amelyben igen kicsi gilisztaszerű férgeket találtak. A gennyet és a fonalférget tartalmazó mirigyek többnyire szorosan egymás mellett voltak.

 

2. Csimpánzok (Pan Oken)

Afrikában két feketeszínű emberszabású majom: a csimpánz és a gorilla él. Ezek egymással közelebbi rokonságban vannak, mint az oranggal. Kettőjük közül a csimpánz: Pan Oken (Troglodytes, Anthropopithecus) ugyan a kisebbik és gyengébbik, az állatkertekben való nagyobb gyakorisága következtében azonban ő a sokkal ismertebb, sőt mondhatnánk a népszerűbb. Megelégedett s eleven lénye mindenkit lebilincsel. A csimpánznak hosszabb lába van, mint az orangnak, karja azonban rövidebb s alig ér a térden alul. Az öreg hímek testmagassága Hartmann szerint 1.70 m-ig is felmegy, a nőstények azonban alig érik el az 1.30 m-t. Általában kisebbeknek látszanak, mint aminők a valóságban, mert az emberszabású majmok módjára csak félig felegyenesedve, a behajlított kézujjakra támaszkodva, járnak a földön.

Koponyájukon az agyi rész már gyermekkorban is egészen lapos, ami Virchow Hans szavai szerint az orangéhoz viszonyítva, valami különösen állati külsőt ad nekik. Arcuk középső része viszont, főleg az orrtáj szélesebb volta folytán, ismét inkább emberies. A csimpánz lapos, alig kiálló orra külső megjelenésében lényegesen különbözik a gorilláétól az által, hogy nem határolják duzzadt orrcimpák. A két rézsútosan álló és behajtott orrlik együtt félholdakat ad. Felső szélük sohasem öblösödik ki felfelé, minek következtében hosszanti és haránt ráncokkal ellátott kidomborodó felső ajkuk még nagyobbnak látszik. Alsó ajkuk, éppúgy, mint a gorilláé, kissé előbbre áll a felsőnél. Mindkét ajkuk nagyon mozgékony, csucsorítható és jól előre tudják nyújtani. Agykoponyájukon még a hímeknél sem fejlődnek ki soha olyan erős csonttarajok, aminők a gorilláén és sok orangén láthatók. Ellenben állcsontjuk néha igen erősen előre áll s a fogak nagyon rézsútosak. Fogaik különben gyengébbek és rövidebbek, mint a gorilláé. Ugyanígy szemgödör feletti duzzanatuk is gyengébb a gorilláénál, de erősebb az orangénál. Barna szemük meglehetősen nagy s kellemes kifejezése van. Fülkagylójuk nincs úgy visszafejlődve, mint a többi emberszabású majomé és az emberé. Magassága 7 cm, szélessége 5 1/2 cm, s a fejtől erősen elálló. Alakja azonban emberies, mert cimpája van. (F.01.028.2.) (F.01.029.3.) (F.01.029.4.)

Végtagjaik s törzsük csontjai karcsúbbak, finomabbak, nem oly masszívak, mint a gorilláé. Az orangtól nemcsak a mellső és hátsó végtag, hanem a felkar és alkar arányaiban is különböznek. Utóbbiak a csimpánzon egyforma hosszúak. E jellegek, valamint az erősebben fejlett s hosszabb lábak arra vallanak, hogy a csimpánz bár túlnyomón, de már nem oly kizárólagosan van a fákon való életre utalva, mint az orang. Mell-, váll- és karizmai sohasem oly vaskosak, mint az öreg hím gorilláé s lábukon nincsen lábikra. Kezüknek keskeny, hosszú tenyere van. Ujjaik hosszúak, de az öreg állatokon igen vaskosak, erősek, ráncosak, közöttük pedig az első tő-perc közepéig kötőszöveti hártya van kifeszítve. Hüvelykujjuk feltűnően gyenge s annyira hátul ered a kézen, hogy kinyújtva hegye a mutatóujj tő-percének közepéig sem ér. Ha összehasonlítjuk az ember kezével, rögtön láthatjuk, hogy a többi ujjakkal való erőteljesebb együttműködésre nem alkalmas s világosan elárulja, hogy éppen úgy, mint más majmoknál, a csimpánznál is csökevényesedésben van. Ezzel ellentétben a láb öregujja hosszú, erős s mély bevágás választja el a többi ujjtól, melyekkel együtt igen erős fogódzó lábat alkot. Ezzel kapcsolatban megint a sarok csak gyengén fejlett. Körmeik kerekdedek, domborúak s feketés szarubarnák vagy egészen feketeszínűek. (F.01.026.2.) (F.01.027.2.)

A csimpánzok négy lábon járnak, miközben behajlított kézujjaiknak gumókkal ellátott felső felületére támaszkodnak. Lábaikat ugyanígy behajlított ujjakkal használják, de csupasz talpukon is járnak. A két lábon való járást a csimpánz nem bírja ki sokáig. Közben mindig valami támasztékot keres kezei számára, vagy azokat kissé hátrahajtott feje mögött összeteszi, mintha csak az egyensúlyt akarná velük fenntartani.

Bundájuk aránylag ritka, főleg a hason és a mellen s a végtagok belső oldalán. Szőrük símaszálú, nem gyapjas, vagy bozontos; a vállakon hosszú, úgyszintén a háton, valamint a felkar és alkar külső oldalán és a combon és alszáron is. Bőrük színe sötétfekete. Szőrözetükről és színükről általában többet nem mondhatunk, mert mai ismereteink mellett úgysem volna az érvényes az összes csimpánzfajokra. Így pl. a fekete szín néha halvány vörösbarnába megy át, vagy pedig a szőröknek a hegyei a végtagokon, különösen öreg példányoknál szürkék, vagy rókaszínűek, ami azután e részeknek majd hamuszürke, majd fakóvörös színt kölcsönöz. Az alsó arc többnyire vékony, rövid, fehéres szőrrel van fedve s az emberi szakállhoz hasonlít. Ilyenféle a szőrözet a faron is, csak itt hosszabb és sűrűbb. A fej elülső és felső része szintén szőrözettel lehet fedve. Néha azonban kopasz fej is előfordul.

Jelentős színkülönbségeket ismerünk ma már a bőrön is, különösen a csupasz részeken, mint az arcon, tenyéren és talpon. A bőr színe itt egyszer egészen világos, máskor egészen sötét. Mégis a szemtájon többnyire sötét, a száj környéke világos, a tenyér és talpak pedig foltosak.

A csimpánzok elterjedése és fajai
(F.01.029.3.) (F.01.031.2.)(F.01.032.1.) (F.01.033.1.) (F.01.034.1.) (F.01.035.2.) (F.01.039.3.)(F.01.041.2.)

A csimpánzok rendszertanát Elliot majdnem olyan reménytelennek mondja, mint az orángokét. Azt állítja, hogy nincs két teljesen egyforma csimpánzkoponya, hanem náluk is olyan egyéni különbségek vannak, mint az emberi koponyákon. De ez talán nem is lehet máskép. Az a kérdés csak, vajjon nincsenek-e mégis bizonyos változatlan jellegeik, legyenek azok akár a koponyán, a szőrzetben, a színezetben, vagy bárhol a testen? Mindenesetre Elliot is meg van győződve, hogy több csimpánzfaj van. Ő maga nem kevesebb, mint tizenegyet ír le, bár az ezekkel kapcsolatban felmerülő kérdésekre felelni nem mer. Matschie-nak nagyobb bátorsága van. Ő azonban a védőcsapatok tisztjei és hivatalnokai révén, továbbá Frigyes Adolf mecklenburgi herceg eredményes gyüjtő és kutatóútjának kihasználása által olyan tömeg koponya és állatbőr birtokába jutott, hogy a kérdés eldöntésére bárki másnál hivatottabbnak kell lennie. Ő csakugyan három további csimpánzfajt nevez meg, amelyekre Eliot csak céloz, de kimondani nem mer s azonkívül még hat német-keletafrikai fajt említ. Ez kissé túl soknak tetszik. Matschie azonban a kétkedőknek azt feleli, számolják meg, hány megkülönböztethető négertörzs lakik Közép-Afrikában a nyugati partoktól a belső nagy tavak vidékéig. A modern rendszertant ebben a merész előretörésben mi itt csak annyiban követhetjük, amennyiben vezérfonalul szolgál nekünk arra, hogy a szemeink elé kerülő különböző élő csimpánzfajok között eligazodhassunk.

Ott van mindenekelőtt a tulajdonképpeni vagy helyesebben Gambia-csimpánz: Pan chimpanse Meyer (Anthropopithecus troglodytes) (F.01.037.1.), amely földrajzilag is a legészakibb és legnyugatibb faj. Ennek - főleg fiatal korában - az általánosan ismert csimpánzarca van. Színe szája és orra körül világos, a szemek körül sötét, a szemöldökívek táján ismét világos. Állán rövid fehér szakálla van, a halántékot és pofákat pedig hosszabb fekete szőr borítja. A homlok közepén a fejtető felé keskenyedő kopasz mező van. A homlok és előfej oldalán, mintha a haj el volna választva. Ez a faj, amely Európához legközelebb él, az állatpiacon már a régebbi időkben is gyakori volt. Külseje annyira jellegzetes, hogy semmiféle különösebb kétkedésre, gyanúra, vagy összecserélésre nem adott alkalmat.

Más a helyzet a feketearcú csimpánzokkal.(F.01.036.1.) Ezek mindjárt abba a gyanúba keveredtek, hogy gorillakorcsok. Ez a hiedelem, melyet eleinte von Koppenfels is megerősített, sokáig nem akart megszűnni, noha nem sokkal azután már maga von Koppenfels sem hitt benne. Hartmann, a kiváló berlini antropológus pedig, már a mult század nyolcvanas éveiben hangsúlyozta, hogy "koponyájuk hamisítatlan csimpánzkoponya". Még jóval előbb Du Chaillu, a híres Kongó-utazó is ezt a természetes következtetést vonta le és a tulajdonképpeni csimpánztól nemcsak a cségót, hanem a kulukambát is megkülönböztette.

"Amikor Asiraföld közelében" - írja von Koppenfels - "egy nagy csimpázcsordából a rendkívül erős hímállatot lelőttem, amely véletlenül éppen egy gorillacsaláddal együtt koladiót fogyasztott, magam is megtévedtem s az volt a gyanításom, hogy a Du Chaillu által felfedezett "Kulu Kamba"-t ejtettem el, és abból, hogy a gorillát és csimpánzot békés együttesben találtam, arra a lehetőségre gondoltam, hogy talán kereszteződésről lehet szó. A kulukamba azonban semmi más, mint nagy csimpánz, amelyet a bennszülöttek a saját nyelvükön különbözőképpen neveznek. A malimbák "kulu"-nak nevezik őt. A mpongwe, galloa, kama, orunku törzsek ellenben "ncsiego"-nak hívják. E törzsek némelyike, például a kamá-k közelebbi megjelölés gyanánt még hozzáteszik, hogy "mbuve", ami annyit jelent, hogy "fészeképítő majom."

Pechuel-Loesche írja: "A Loango partvidéki és a yumbai bennszülöttek a csimpánznak két válfaját különböztetik meg, amelyek sohasem társulnak egymással. Az egyik nagyobb, ritkább, csak a hegységben honos s ezt "csimpenzó"-nak nevezik. Ebből eredt az általánosan használt elnevezés s körülbelül annyit jelent, mint "gyökérásó". A másik faj közönségesebb s ezt "nsiku"-nak nevezik. Mi ezt ismertük meg s úgy élő, mint holt állapotban ilyet hoztunk Európába. A csimpenzóra a vadászatban jártas bennszülöttektől, a legtávolabbi vidékeken is, lényegében egészen megegyező adatokat kaptam. Ez ravaszabb, jóval nagyobb és erősebb, valamint rosszindulatúbb, mint a nsiku. Simább, inkább szürke, néha meg egészen barna bundája van; arca mindig fekete, mint a gorilláé. A gonosz állatok csak kis családokban élnek együtt, nem pedig csordákban, mint a nsiku." A drezdai állatkert majma, mafuka valószínűleg csimpenzó volt.(F.01.035.1.) (F.01.038.1.) Mindenesetre a Loango partvidékéről származott, és Jumbában szerezték. Ő volt a cségók első általánosan ismert és híressé vált nőstény képviselője Európában. Őt követték azután "Johanna", Barnum és Bailey amerikai cirkuszában és "Missie", a berlini állatkertben. Johanna származása, sajnos, ismeretlen. Missieről azonban egész pontosan tudjuk, hogy Langheld Gabriela asszony ajándéka gyanánt került Berlinbe. Előbb azonban Zenker-nek, a kiváló gyüjtőnek a birtokában volt s az ő kerületéből, Kribiből (Kamerun), a Lokundje folyó vidékéről származott. A cségó Kamerunban és a délről szomszédos Gabunban széltében el van terjedve és ezért nem csodálkozhatunk, hogy több fajra oszlik. Itt csak a legrégibb idő óta ismert, mondhatni "törzsalakot", a tulajdonképpeni cségót: Pan satyrus L. (Troglodytes niger, tschego) említjük. E csimpánzfaj nagy, kissé megnyúlt testalkatú, egész arcában sötétszínű, erős szemöldökduzzanatokkal, amelyek azonban jóval elmaradnak a gorilláé mögött. Állcsontjuk nem nagyon széles, de előreugró. A fejtető lapos, sőt gyakran annyira lapos, hogy ennek alapján külön csoport gyanánt, a laposfejű cségót különböztetik meg, melynél a fülek a fejtető fölé nyúlnak. E - Kamerunban honos - laposfejű cségó állcsontja feltűnően előreálló, felsőajka pedig annyira domború, hogy szinte dagadtnak látszik. Azonkívül a cségóknak fejlett fargumójuk van s öreg korban a fejtetőn, a hát alsó részén és a combokon éppoly világos színűek, mint a legtöbb gorilla. Matschie belső Kamerunban a Lobo folyó felső folyásánál élő laposfejű cségók eme eltérő színét a háton és a combon piszkos világosszőkének, a fejtetőn piszkos barnásnak mondja s ezért e fajt Anthropopithecus ochroleucus Matsch-nak nevezi.

Sok csimpánz, - főleg öreg korban - hajlamos a kopaszodásra. Du Chaillu leírt egy fajt, amelyet egyenesen kopaszfejű csimpánznak: Pan calvus Du Chaillu-nak nevez. Erre nézve Elliot és Matschie eltérő véleménnyel vannak. Elliot ide szeretné számítani a híres "Sally"-t, amely a mult század nyolcvanas éveiben a londoni állatkertben élt. Matschie viszont a Du Chaillu leírásában talált adatok alapján, a Du Chaillu által leírt kulukamba: Pan koolookamba Du Chaillu élve Európába hozott első példányának tartja. Ez a legjobban eltérő csimpánzalak, amely minden valószínűség szerint megérdemli, hogy legalább alnemnek, - ha nem is önálló nemnek - tekintsük. Ilyen egyhangúan sötétbarna, kopasz, kerek fejet, ily kevéssé előre álló állcsonttal s hozzá az oly nagy, az archossz háromnegyed részét kitevő fület, amilyen Sallynak már fiatal korában volt, azóta semmiféle más élő csimpánzon nem láttunk. A múzeumokban lévő bőrök és csontvázak alapján pedig megtudjuk, hogy a kulukamba, mely a francia Kongó belsejétől az Ogo folyón túl egész a belső Kongóállamig el van terjedve, nagyon nagyra nő, nagyobbra mint a nősténygorilla s igen hosszú kezei vannak, aránylag hosszú hüvelykujjal. Koponyájára jellemző a merőlegesen fölszálló ízületi ágakkal ellátott rövid, erős állkapocs. Bartelett ápoló szerint, a londoni Sally hajlamai és képességei tekintetében is különbözött. Sally patkányokat fogott és agyonharapta azokat. Örömmel evett apró madarakat és fiatal galambokat s utána olyan szemetet hagyott hátra tollakból és más megemészthetetlen részekből, mint a ragadozó madarak. Sokkal intelligensebbnek mutatkozott, mint a közönséges csimpánzok, úgyhogy Romanes, a kiváló pszichológus nagyon messziremenő - igaz, hogy eredményeiben nem egészen kifogástalan - kísérleteket végezhetett vele.

Vannak olyan csimpánzok is, melyeknek arca egészen világos és szemük tája sem sötét. Ilyen például a Gambia-csimpánz legközelebbi szomszédja, a guinea-csimpánz: Pan leucoprymnus Less. Ez Sierra Leonában és Libériában él. Szőrözete vékony, elváló a fejen, barnás csomókat alkot a száj körül és rövid, vastag szakálla van az arc oldalán. A leghosszabb és legerősebb barkója a belsőafrikai csimpánzoknak van. Ezek azonban, minthogy a nagytavak vidékéig el vannak terjedve, már a német-keletafrikai állatvilághoz tartoznak. Ilyen világos arcú, hosszú szakállú faj a Schweinfurth-csimpánz: Pan schweinfurthi Gigl., a Nyam-Nyam földről. A Tanganyika tó nyugati partján honos marungu-csimpánznak: Pan marungensis Noack, sötétszínű arca van. Ilyen a szoko, vagy szuaheli nyelven helyesebben nsoko: Pan castanomale Mtsch. is, amely a Tanganyika tó északkeleti partjain él. Ennek szénfekete arc-, haj- és szakállszőre van, alsó testén ellenben sötét gesztenyebarnaszínű a bundája. Ehhez a Matschie által felállított új fajhoz kell számítnunk azt a hím állatot is, amely legalább tíz évig a berlini állatkertben Soko név alatt szerepelt s amelyet az ismert Afrika-kutató és gyarmati hivatalnok, Stuhlmann adott az állatkertnek, miután az előbb az Amaniban lévő tudományos kísérleti állomáson Vosseler gondozása alatt pompásan kifejlődött és híres állattá lett.

Annak bizonyítékául, hogy a régiek a csimpánzot már ismerték, arra a híres mozaikképre szoktak hivatkozni, amely egykor Pränesztében Fortuna templomát díszítette. Ez a kép a Felső-Nílus vidékének sok más állata között a mi emberszabású majmunkat is ábrázolta, amelyet a régi Egyiptomban állítólag "Djeng"-nek hívtak. Állatunkat az elmult évszázadok sok írója említi, többnyire "insiege", vagy "ncsiégo" név alatt. Közép-Afrikában a csimpánzot még ma is így nevezik. Ezt a nevet Battel, az első angol világutazó a XVII. század elején "enjocko"-ra rontotta el. Ugyanazon évszázad végén azonban Lopez portugál hajós a Kongo vidékén már ismerte a csimpánzot és kevéssel azután már az első élő csimpánz is Európába került. Tulpius hozta az orániai herceg állatkertje számára. Egy későbbi példányt Tyson boncolt fel és írt le. Ettől az időtől kezdve az állat mind gyakrabban jutott el hozzánk, újabban pedig már egész rendszeresen megtaláljuk az európai állatpiacokon.

Régente azt tartották, hogy e csimpánz kizárólagos hazája Felső- és Alsó-Guinea és a mögötte elterülő vidék, körülbelül a Sierra Leonától a Kongóig. A csimpánz ott a part melletti folyók erdőit és a hegyeket lakja. Von Koppenfels Gabun és Ogowe vidékén vadászott rá. Dél felé a német Loango-expedíció megfigyelése szerint a Kongó folyó vidékéig közönséges. Német kutatóktól ma már tudjuk, hogy belső Afrikában messzire, egész a tavak vidékéig el van terjedve, körülbelül addig, ahol az olajpálma és a szürke papagáj található. Már Heuglin mondja: "A Nyam-Nyamok földjén a folyók mentén levő sűrűlombú magas erdőkben embernagyságú majom, a Mban (helyesebben Baam) él párosan és családokban... Ez a majom nagy fészkeket épít magának a fák koronáira...Olajbarna, nem sűrű bundája van, arca csupasz, hússzínű, fartája fehéres".

A csimpánzok életmódja

"Nem állíthatjuk", - írja Savage Guineából - "hogy a csimpánzok társas életet élnek, mert csak ritkán találunk ötöt - s legfeljebb csak tizet - egy társaságban. Szavahihető tudósítások alapján mondhatom, hogy játszás céljából alkalmilag nagyobb számban is összegyülekeznek. Tudósítóim egyike azt állítja, hogy egyszer ilyen alkalommal nem kevesebb, mint tizenöt példányt látott együtt, amint korhadt fatörzseken örvendező kiáltozással és dobolással mulattak. Az emberek lakóhelyeit, amennyire csak lehetséges, elkerülik. Lakásaik inkább fészkek, mint kunyhók. Fára rakják azokat, általában nem magasra a talaj felett. Kisebb-nagyobb ágakat lehajlítanak, megtördelik, keresztberakják és valamely ággal vagy villaszerűen elágazó fával megtámasztják. Némelykor a fészek valamely vastag, gazdag lombozatú ágnak a végén 8-12 méterre van a földtől. Láttam azonban olyat is, amelyik legalább tizenhárom méter magasan volt. A csimpánznak nincs állandó tanyája, tartózkodási helyét a táplálék keresése céljából vagy más okokból a körülmények szerint változtatja. Gyakran látjuk magasfekvésű helyeken, bizonyára azért, mert a bennszülöttek a mezőgazdaságra alkalmasabb alföldek fáit megritkítják, s így ott fészeképítésre alkalmas fákat nem igen találnak. Egy és ugyanazon fán, sőt még ugyanazon környéken is ritkán találunk egy-két fészeknél többet. Csak egy ízben láttak ötöt egy fán."

A szabadban élő csimpánz rendesen ülőhelyzetben pihen. Többnyire állni vagy járni látjuk őt s ha észreveszik, rögtön négylábra ereszkedik s futva menekül a szemlélő elől. A csimpánz, mint már testalkatából is sejthetjük, ügyes kúszó. Játék közben nagy távolságokra dobja magát egyik fáról a másikra, és csodálatraméltó gyorsasággal ugrik. Tápláléka valószínűleg ugyanazon növényekből és gyümölcsökből áll, amiket a gorilla fogyaszt. Gyümölcsök, dió, levél, virágrügyek s talán gyökerek is kedvenc táplálékai. Nem ritkán felkeresi a banánt és más gyümölcsfákat is, amelyeket a négerek kukoricaültetvényeik között ültetnek. Sőt belátogatnak elhagyott néger falvakba is, hol a Papaya nagy mennyiségben terem, s ott addig időznek, amíg csak táplálékot találnak, majd annak elfogyasztása után ismét kisebb-nagyobb vándorutakra kelnek.

A csimpánznak a szabadban való életéről újabban von Koppenfels közleményei adnak felvilágosítást. Ezek különösen becsesek azért, mert saját megfigyelésen alapulnak. "A csimpánz a gorillához hasonlóan a gólyáéval azonos fészket épít kicsinyei számára, azzal a különbséggel persze, hogy nagyobb, erősebb fákra, magasabbra és kisebbre rakja. A hím csimpánz az éjszakát a faágak villaszerű elágazódásai között, közvetlenül családjának fészke alatt tölti." Csimpánzokkal való találkozását von Koppenfels a következőképpen írja le: "Egyszerre hallom az ágak zörgését, a zaj mind nagyobb lesz s látom, hogy a kóladiófákon nagy csapat csimpánz lakmározik... Rézsutosan felettem egy éles szemű csimpánz volt... Az alatt a rövid idő alatt, amelyet a harasztok védelme alatt a megfigyelésnek szentelhettem, föltűnt nekem az a kimért óvatosság, amellyel a csimpánzok négykézláb az ágak legvégére szaladtak, hogy a diót leszakítsák. Ha az ágak vékonyodtak, úgy háttal a föld felé fordulva reácsimpaszkodtak, s mindegyik kezükkel egy-egy ágat ragadtak meg. A továbbmozgás alkalmával így mindig három biztos támpontjuk volt, amikor egyik szabad kezükkel a gyümölcs után kaptak, amelyet azután kevésbbé nyaktörő helyen fogyasztották el. Utána újból megkezdték hajmeresztő mászkálásukat."

A loangovidéki csimpánzokról a továbbiakban így ír Pechuel-Loesche: "Némely vidéken, így a Kuilu mentén és a Banja (Jumba) torkolatánál - legalább is mindenfelől hallatszó rikoltozásukból ítélve - rendkívül gyakoriaknak kell lenniök. Családokban és csapatokban élnek együtt. Reggel és este, sőt némelykor éjjel is, fel-felhangzó rettenetes jajgatásuk és dühös rikoltozásuk valósággal gyűlöletessé teszik ezeket az állatokat. Minthogy a fülsiketítő és a visszhang által megsokszorozódó hangok létrehozásában valóságos művészek, sohasem tudja az ember megbecsülni, hogy hányan vesznek részt a vad lármában. Néha száznál is többet vélünk hallani. Aki fogalmat akar alkotni magának arról, hogy egy csimpánzcsalád milyen pokoli hangversenyre képes, utazzék néhány napra a Kuilu mellékén levő hegységbe és figyelje meg, hogy melyik irányba húzódott a cerkófmajmok egyik csapata. Erős a gyanúm, hogy ezek az örökké nyugtalan és rakoncátlan majmok ingerlik fel a gyámoltalan emberszabású majmokat szinte kézzelfogható módon annyira, hogy az őserdő rikoltozásuktól visszhangzik. A vadonban és telepeink közelében gyakran volt alkalmam ezt megfigyelni."

"Úgy látszik, hogy a csimpánzok rendszerint a földön, sűrű bokrok és Scitamineák közt tartózkodnak, s a magas fákra csak a gyümölcs leszedése kedvéért másznak fel. Puha talajon tisztán látszik lábnyomuk. Ahol az Amomum terem, ott szíves-örömest tartózkodnak, s ilyen helyeken nagy területen szétszórva találjuk az élénkpiros terméshéjakat."

Valószínű, hogy a csimpánz csak akkor bocsátkozik az emberrel küzdelembe, ha önmagát akarja védeni. Ha attól tart, hogy fogságba kerül, akkor úgy védekezik, hogy karjával ellenfelét átkarolja, magához húzza és harapni igyekszik őt. Savage látott egy férfit, aki ilyen alkalommal lábain súlyosan megsebesült. "A felnőtt csimpánz szemfogainak erős fejlettségéből a hústáplálék iránti hajlamra következtethetnénk. Ilyet azonban csak megszelidített állatoknál tapasztalhatunk. Eleinte minden húst visszautasítanak, később azonban mind nagyobb előszeretettel fogyasztják el. A korán fejlődő szemfogak tehát inkább csak védelmül szolgálnak. Ha a csimpánz az emberrel keveredik harcba, az első amit tesz, vagy tenni akar, hogy harap."

Savage-val szemben Falkenstein, megerősítve von Koppenfels észleleteit, azon a véleményen van, hogy a csimpánz éppúgy, mint a gorilla, a vadonban is örömest elfogyaszt mindenféle állati táplálékot, hacsak hozzájuthat. "Egy kis előítélettől szabadulva" - mondja Falkenstein a Loango-expedicióról írott művében, - "mindenfajta majomnak bátran adhatunk húseledelt valamilyen formában. Erről ők maguk győznek meg bennünket, ha alkalmunk van őket a szabadban megfigyelni, mert valóságos szenvedéllyel vadásszák a rovarokat, különösen pedig a pókokat, sáskákat, sőt fáradhatatlanok a madarak és tojások felkeresésében is. Csimpánzok számára a patkány valóságos csemege, amelyet társaik minden irígykedésével szemben energikusan megvédenek, és ugyanígy a gorillának is szüksége van a húsra, hogy jól fejlődhessék. Az erdőben, ha a vadászat nem sikerül, bizonyára gyümölcsökkel is meg kell elégedniök. Legalább is két nagy elejtett csimpánz gyomrában csak növényi maradványokat találtam. Mégis meg vagyok győződve, hogy ez csak véletlen eset volt és hogy más alkalommal éppoly könnyű volna állati táplálékot kimutatni."

Büttikofer szerint Libériában a néger-angol nyelven "baboon" (vagyis tulajdonképpen pávián)-nak nevezett csimpánz Goro és Fali vidékén nem ritka. Ott félnek tőle, ritkán ejtik el és nem eszik úgy, mint más majmokat, állítólag azért, mert nagyon emberies kinézése van. De ez nem akadályozza őket abban, hogy fiatal példányokat elfogjanak és az angol postahajókra eladják. "A csimpánzok, ha lakóhelyeiken a takarmány, gyümölcs, kukorica, rizs stb. fogyóban van, nagyobb utakat is megtesznek és olyan falvakat is meglátogatnak, ahol ilyen vendégeket azelőtt sohasem láttak".

Kamerunról ellenben Haberer tény gyanánt említi, hogy ott az emberszabású majmokat a bennszülöttek húsuk kedvéért mindenütt kíméletlenül üldözik. Véleménye szerint ott valószínűleg már több fajt és alfajt kiirtottak, vagy csak néhány példány tengődik még belőlük elszórva a kultúra által megtámadott őserdők táján. A csimpánz, Haberer szerint, nem fél annyira az embertől s nem olyan kimondottan őserdei állat, mint a gorilla. Gyakran hallani őt emberi telepek közelében rikoltozni, sőt néha még a közlekedési utakon is megpillanthatjuk. Haberer nem tartja kizártnak, hogy a bennszülöttek az annyira jellemző dobnyelvet, amely Kamerun egyes vidékein nagyon ki van fejlődve, a csimpánzoktól tanulták, amelyeknél a dobolás és kalapálás szokásban van. Éppen így meg van győződve, hogy a feketék "a keserű-aromatikus ízű vörös, magvas gyümölcsök" élvezetét is az emberszabású majmoktól lesték el. Ezek a gyümölcsök ugyanis az őserdő tisztásain széleslevelű, hosszúszárú növényeken közvetlenül a föld felett nőnek és az emberszabású majmok kedvenc táplálékát alkotják.

Junker szerint a csimpánzok különösen kedvelik a pusszó vagy puschio (Treculia) gyümölcsét. Ez a kenyérfa-félék (Artocarpeák) családjába tartozó óriási növésű fa, amelynek fejnagyságú, gömbölyű gyümölcse, vagy ezer darab babnagyságú magot tartalmaz. Ennek a fának törzse három-négy méter vastag oszlopot alkot s tizenkét-tizenöt méter magasra nyúlik fel ágak nélkül a levegőbe, ahol tíz méter magasságú koronát fejleszt. Nagyszerű hely ez arra, hogy a csimpánzok rajta kúszási tudományukat bemutassák.

Von Oertzen, a kameruni védőcsapatok egyik tisztje, aki a legjobb és legbuzgóbb állatmegfigyelők egyike, úgy írja le a csimpánzok közönséges rikoltozását, hogy az ember a bőgő majmok híres énekére emlékezik. Volt idő, amikor alig töltött el éjszakát a nélkül, hogy valamelyik csimpánzcsorda fülsiketítő rikoltozását ne hallotta volna. "Egy öreg hím mély hangon, lassan emelkedő hó-oh-hu-hu-ba kezd, mire az egész csapat ua-ua-ua-ba csap. A hangok mind erősebek lesznek, azután lassan, fokozatosan gyengülnek, míg végül a félelmes koncert egy állat szólójával végződik. A hangokat nemcsak a levegő kifúvásával, hanem annak beszívásával is előidézik. Az ébredező társaság már a fészkekben hallatja ordítását, majd a táplálék keresése közben félóránként megismétli, még éjjel is, különösen holdvilág alkalmával." A csimpánzok tápláléka von Oertzen szerint teljesen ugyanaz, mint a gorilláké. Befogott állatai a leírt gyümölcsök mellett különösen egy kúszónövény leveleit falták nagy szenvedéllyel, amely a mi madársóskánkhoz hasonló s épp olyan savanykás ízű, mint az. A csimpánz azonban értékelni tudja az emberi tápnövényeket is. Sőt von Oertzen szerint talán még szívesebben él emberi telepek közelében, mint a sűrű, lakatlan őserdőben. "A régi és új ültetvények egyaránt nagy vonzóerőt gyakorolnak reá." Tudósítónk dícséri a csimpánzot, hogy "kitünő futó s a tartós és erős vágtatást is bírja... A fészek építése úgy történik, hogy több ágat behajlítanak. Az állat a behajlított ágakra ül, mialatt karjaival új ágak után nyúl. Száraz ágakat és leveleket sohasem használnak a fészeképítéshez, hanem csak azokat a frisseket, amelyeket kézzel el tudnak érni. A fa sűrűsége szerint változik azután a fészek sűrűsége is. Magas, ernyős fákon a fészek meglehetősen átlátszó." Von Oertzen egyik este megfigyelt egy nőstény csimpánzot, amint a frissen készített fészekben hanyatt feküdt, kölyke pedig anyján ide-oda tornászott. Az öreg meglehetősen álmos lehetett már, mert a kis gézengúzt ide-oda nyomkodta, hogy nyugalomra bírja. Végül, mikor aztán bealkonyodott, a kicsike is elfáradt s lefeküdt anyja mellé, úgyhogy fejét annak mellére hajtotta.

Böhm ideje óta utitársának, az őt túlélő Reichard-nak tudósításából egy keletafrikai, helyesebben belsőafrikai csimpánzról, a nsokoról is tudunk már egyet-mást. Ez az állat a Tanganyika-tótól nyugatra él s így már Német-Keletafrika állatvilágához tartozik. "Egy száraz esővíz-árokban hatalmas majom friss lábnyomait láttam. Amint a nyomok mutatják, a majom hátsó lábaira támaszkodva ment, miközben egyik kezét támasztékul használta. De csak a mutató és középső ujj második percének a nyomai látszottak erősen a homokban, és pedig külső oldalukkal. Az utolsó előtti ujj lenyomata mindig egészen gyenge volt, a kisujjé pedig csak egy helyen látszott. Általában a nyomok azt a benyomást keltették, mintha járás közben az állat testsúlyának csak kis része nehezedett volna az első végtagokra. A lábak benyomata mély és éles volt." Föltehetjük tehát, hogy a csimpánzok - legalább is időnként - félig felegyenesedve járnak. A szóbanforgó állat hatalmas fickó lehetett, mert lábnyomai még valamivel nagyobbak voltak, mint Reichard cipői, tudniillik harmincegy-harminckét centiméter. Reichard látott alkarvastagságú egészen frissen letört faágakat. Pedig ezek letörése, tekintve a fa szívós voltát, a majomtól meglehetős nagy izomerőt követelt. A majom az egyik letört faágat arra használta, hogy vele borsónagyságú szürkés-kék bogyókat verjen le. Ha a csimpánzok a bennszülöttek ültetvényeibe betörnek, ritkán bántják a szorghum magjait, noha Reichard bélsarukban néhányszor megemésztetlen magvakat is talált. Inkább a növény édes szárát rágják, úgy, amint azt a négerek is szokták.

Afrika szívéből a csimpánzot nem kisebb ember, mint Schweinfurth ismerteti. A nyam-nyamok földjén honos hosszúszőrű, hosszú szakállú, hosszú végtagú, keskeny, hosszú koponyájú, olajbarna arcszínű faj neve: Pan schweinfurthi Gigl. A bennszülöttek egyik este egész csomó koponyát hoztak a nagy utazónak, amelyeket ő néhány rézkarikáért becserélt, s elbeszélték neki, hogy az állat a közeli erdőkben nagyszámban található. A nyam-nyamok úgy vadásszák a csimpánzt, hogy huszonöt-harminc ember összeáll és a hatalmas, ügyes állat után huszonöt méter, vagy akár még magasabb fákra is utána másznak, hurkokba és hálókba űzik, amellyel azután a majmot megfogják. Az állat persze közben kétségbeesetten védekezik, sőt néha a vadász kezéből is kiragadja a dárdát s azt üldözője ellen fordítja. Annyi bizonyos, hogy ezek a vadászok semmitől se félnek annyira, mint a hatalmas szemfogak harapásától és a majom hatalmas karjainak szorításától. A nyam-nyamok a csimpánzt Rana- vagy Manjaruma-nak nevezik. A szudáni araboknál, akik úgy látszik már régóta ismerik ezt az állatot, Baahm az általános neve. Nagyon szereti a folyók partján fekvő erdőket. A nyam-nyamok déli szomszédainak, a mombuttu négereknek sűrűn lakott kulturterületein, az Uelle folyó vidékén azonban lehetőleg visszavonul a magányba. Schweinfurth már azt is kiemeli, hogy különbség van az öreg és fiatal csimpánzok életmódja között. Sőt valószínű, hogy ez az állítás jóval általánosabb érvényű, mint korábban gondolták. Az öreg állatok párosával vagy egyedül járnak, s csak fiatalokat találunk nagyobb csordákba verődve. Junker még tovább folytatja a vadászat leírását, amennyiben hozzáteszi, hogy az üldözött csimpánz szívesen lemászik a földre, mert ott a bozótok között könnyebben tud elillanni. Ez persze a hálóval való fogást s a dárdával és nyíllal való elejtést csak megkönnyíti. Casati szerint az Albert-tó vidékén a csimpánzt egyáltalán nem vadásszák, mert szerintük az korábban ember volt. Legalább is a bennszülött vanjorok ezzel palástolják gyávaságukat maguk előtt s a kérdezősködő kutatók előtt. A valeggák viszont, ugyancsak Casati szerint, úgy fogják, hogy sörrel megrészegítik. Ez Afrikában nagyon elterjedt módja a majomfogásnak. Egy mambuttu főnök azzal dicsekedett Casati-nak, hogy a csimpánzhús épp olyan jó, mint az emberé és ízének finomságát semmiféle más hús nem éri el. Munza, a Schweinfurth által híressé vált mombuttu király pedig mint nyalánkságot tálaltatta fel a nagy utazónak. A törpe akkák is vadásszák a csimpánzot, hisz ők az őserdők híres vadászai.

A belsőafrikai csimpánzokra vonatkozó ismereteink legjavát Frigyes Adolf mecklenburgi herceg megfigyeléseinek és gyüjteményének köszönhetjük, amelynek eddig hozzáférhetetlen tömegéből merítette Matschie többek között azt a fajt, amelyet Pan adolfi-friderici Mtsch.-nak nevezett. A fenséges utazó ezt az új fajt a vulkánok vidékén, az érdekes, alacsony termetű batva nép területén figyelte meg és mindjárt azt is meg tudta állapítani, hogy alvóhelyül az igen magas és koronájáig ágak nélküli Podocarpus-t (umufu), valamint a Mutoie-t (Sapotacea) kedvelik. Reggel hét-kilenc óra körül hagyják el a cségók alvó fészkeiket. Nagy gyorsasággal lekúsznak a fa csupasz törzsén a földre s ott a fiatal bambuszhajtásokat eszik. Minden egyes családnak megvan a maga területe, erdőkerülete, amelyet nem szívesen hagy el. Kora reggel, napfölkeltekor és este, ha az alkonyat beállt, már messziről hallhatjuk gyengén kezdődő, mindjobban fokozódó s végül fülsiketítő rikácsolásba kitörő éneküket, mely mindig csak rövid pillanatokig tart és szabálytalan közökben ismétlődik. Amikor a herceg hajnali szürkületkor a vadászatra készen állt, szerencsétlenségére vezetőül olyan batva négert kapott, kinek törzse a lélekvándorlási hit alapján az impudu-t (emberszabású majom) umucimu-nak (szent állat) tartotta, s akit csak azzal lehetett megnyugtatni, hogy a vadászatban fegyverrel nem kell részt vennie. A mély hegyszakadékokban való hangtalan barkácsolás, majd túl a hegy oldalán a lianok, bambuszok, tövisek hihetetlen tömegén keresztül való felmászás alapos vadásztúra volt, s a batva vezető tanácsát, hogy a ruhákat vessék le, nem követhették. Mikor azután egy pillanatra szabad kilátásuk nyílott fölfelé, fáradozásukat egy villámgyors, de jól irányzott lövéssel elejtett hatalmas majom jutalmazta, amely magasan, körülbelül hatvan méter magas mutoie-fa ágai között ült. Nagy zuhanás és dühös ordítás következett. A súlyosan sebesült állat egy darabig még futott a lejtőn lefelé, majd az őt üldöző feketék előtt megállt, kik azután dárdájukkal elejtették. Amikor a herceg a következő reggel másik magas fáról egy fiatalabb állatot lelőtt, egyszerre megelevenedett a bozót s tizenöt lépésre öreg hímállat feje és vicsorgó fogazata jelent meg. Ezek többnyire csak bizonyos távolságról kísérik a családot s egyedül mennek. Az áldozatnak kedve lett volna a támadásra, de a mellének irányzott golyó hamar kioltotta életét. A majomcsorda azonban ennek dacára sem hagyta még el a csatamezőt. A rezgő fák és bambuszok még jelezték a vadásznak a megharagított állatok közellétét, s jó idő eltelt, amíg lassan elvonultak. Az öregnek szürkéssárgával kevert bundája volt, mély fekete arccal és kezekkel, míg a fiataloknak a bundája volt fekete, arcuk és tenyerük ellenben világossárga színű.

Paschen Hans, a legnagyobb gorillák egyikének szerencsés elejtője, említi, hogy Kamerun déli határán, a Kampo folyó melletti Ntum vidékén folytatott vadászatai alkalmával látott csimpánzokat, amelyek öklükkel éppúgy doboltak mellükön, mint ahogy a gorillákról mondják. Azt is írja, hogy a lelőtt majom fekete arcú s körülbelül 120 font súlyú öreg hím volt, "küzdőállásban ment előtte, mellét verte és dühös ordítást hallatott":

A "St.-Hubertus" c. vadászlap szerint egy másik kameruni németet, Stachelhausen-t illeti az érdem, hogy Isongó-ban sok ragadozón és vaddisznón kívül 14 csimpánzt is elejtett. Az állatpszichológus méltán csodálkozhatik azon, hogy ezek a csimpánzok nem tanultak társaik szomorú sorsán s aránylag rövid idő alatt közülük oly sokan ugyanazon csapdába beleestek. 1911-től kezdve azonban a német gyarmati hivatal Kelet-Afrikában eltiltotta a csimpánzok vadászását. Kamerunban, az emberszabású majmok e fontos hazájában az olyan állatokra való vadászást, "amelyeknek fennmaradása tudományos szempontból fontos, a kormányzó ideiglenesen vagy akár állandóan is betilthatja". Togó-ban a birodalmi gyarmatügyi hivatalnak a vadászatról és vadvédelemről szóló hivatalos kiadványa szerint a csimpánz egyáltalán nem fordul elő.

A párzás, terhesség idejéről és körülményeiről s a fiatalok fejlődéséről eddig édes keveset tudunk s már csak ezért is megérdemelné s fáradságot, ha arra alkalmas helyen úgynevezett "csimpánzparadicsomot" rendeznének be, ahol az állatok lehetőleg természetes módon élnének s ezen természetes életmódjukban rendszeresen tanulmányozhatnók őket. Bizonyára sok mindent meg lehetne így állapítani, ami azután ismét az embernél lévő hasonló folyamatok megértését könnyítené meg. Vajjon nem lehetne-e Kamerun egyes vidékein az őserdő némely részeit az emberszabású majmok védőterületéül nyilvánítani? Ami a csimpánzok fejlődését illeti, arra vonatkozólag csak az elfogott fiatal példányokon végzett megfigyelések alapján tudjuk, hogy növekedésük sokkal lassabban történik, mintsem korábban gondolták. Amint a legtöbb fiatalon befogott majomnál, a csimpánznál is könnyen túl alacsonyra becsülik életkorukat. A csimpánzok csaknem teljesen csupaszon születnek, az állatpiacokra azonban már mindig szőrösen kerülnek, ha csak nincs valami bőrbetegségük. A szabadon való párzásról, terhességről és szülésről semmit sem tudunk. A berlini állatkert nagy csimpánzain végzett legújabb megfigyelések szerint némely régebbi állítással és elbeszéléssel szemben megállapítható, hogy ezek a folyamatok teljesen úgy történnek, mint a többi nagyobb emlősnél. A védőcsapati tisztek és a gyűjtő utazók alkalmi közleményeiből arra következtethetünk, hogy a kameruni csimpánzoknál van bizonyos fiadzási s ezzel kapcsolatban bizonyos üzekedési időszak. A majomkölykök legalább is többnyire az esős időszak elején születnek.

A hallei állatkert egyik fiatal csimpánzánál, amely húsvét körül négy kilogramm nehéz volt, a négy felső és négy alsó metszőfog, valamint mindkét oldali egyik zápfog már teljesen ki volt bujva. A teljes tejfogazatból tehát, amely itt is, mint az embernél, húsz fogból áll, még csak a második zápfog és a szemfog hiányzott. Ezek a zápfogak májusban és júniusban bújtak ki, a felső zápfogak pedig csak július folyamán jelentek meg. Az alsó szemfogak helyén a foghús ebben az időben már erősen meg volt duzzadva, amiből arra következtethettünk, hogy ezek az utolsó szemfogak is nemsokára elő fognak tűnni. Ennél a fiatal csimpánznál a fogzás teljesen úgy folyt le, mint a legtöbb gyermeknél, noha közben súlyban egy kilogrammal gyarapodott. Náthája volt, ujjait szájába dugta és legszívesebben azt szerette volna, ha ápolója egész nap a karján hordozza. Ez ismét annak a bizonyítéka, hogy a fogság és a háziállati mivolt az állatoknál ugyanazon következményekkel jár, mint az embernél a kultúra. A másik fiatal csimpánzot, amelyet ugyanazon állatkert elsőkézből kapott, előbbi birtokosa április végén vett el lelőtt anyjától, amikor még egészen gyámoltalan csecsemő volt, s még fogaiból semmi sem látszott. Nagyon nehezen, csak karácsony körül kezdett futni és kúszni, hüvelykujját még a következő nyáron is szopta, a tejet azonban már pompásan itta csészéből, amelyet egy kézzel vitt szájához.

A csimpánzok növekedésére és súlygyarapodására vonatkozólag csak fogságbeli adatokkal rendelkezünk, s ezek érthető módon, meglehetősen eltérők. Bizonyára az is szerepet játszik itt, hogy az egyes példányok nagyobb vagy kisebb növésű fajhoz tartoznak-e. Az egyik esetben például a majom súlya öt év alatt tizenegy kilogrammról huszonháromra emelkedett, tehát bőven megduplázódott. Másik esetben ugyancsak öt év alatt a testsúlynak 7.5 kilogrammról huszonöt kilogrammra való emelkedését, vagyis megháromszorozódását látjuk. Egy harmadik esetben már négy év alatt tizenötről ötvennyolc kilóra emelkedett a testsúly, vagyis majdnem megnégyszereződött. Utóbbi esetben a felegyenesedve álló állat testmagassága egy év alatt nyolc cm-rel s utánakövetkező félév alatt három cm-rel gyarapodott. Egy másik félnövésben elfogott hím csimpánz négy év alatt testmagasságban 85 cm-ről 117 cm-re növekedett, mikor is már 78 cm-es körfogatú mellkasa volt.

A fogságban végzett vizsgálatok szerint a fogváltás nem kezdődik meg hatéves kor előtt. Egyes esetekben ugyan azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy az állatot elfogatásakor túl fiatalra becsülték. Az állat minden valószínűség szerint már a hetedik, sőt a nyolcadik évébe is belelép, amikor a szemfogak váltódnak. Egy esetben a felső és alsó szemfogak kibúvása között körülbelül két évnyi idő telt el, valószínűleg a fogság hatására beállott fejlődési zavar következtében.

A fogváltás befejezése után, vagyis a nyolcadik év körül, a nőstényeknél minden valószínűség szerint nemsokára beáll az ivarérettség is. Az ivarérettség szabályszerű havi vérzésekben nyilvánul meg, amivel kapcsolatos a külső nemi részek feltűnő megduzzadása. Ezek a megduzzadások néha már előbb is jelentkeznek. Öt nap mulva többnyire visszafejlődnek, de nem teljesen. Sőt gyakran ebben a félig visszafejlődött állapotban továbbra is megmaradnak, legalább is az eddig megfigyelt, fogva tartott csimpánznőstényeknél (Johanna, Missie) így volt. A berlini Missie-n ilyen napokban kedélybeli állapotában is lényeges változás állott be. A majom lusta, rosszkedvű volt s nem igen volt kapható azokra a kis kópéságokra, amelyeket előbb ápolója felszólítására a látogatók előtt oly szívesen mutatott be. Kíméletesen kellett vele bánni és lehetőleg nyugton hagyni. Felnőtt hímcsimpánzokat eddig még ritkábban figyeltek meg, mint nőstényeket. A spermatozoák szempontjából csak egy tizennégyéves állatot tanulmányoztak, de eredmény nélkül. Nagyon valószínű tehát, hogy a termékenyítési képesség a hímcsimpánzon legalább három-négy évvel később áll be, mint a nőstényeken. A többi majmokon tett észleletek alapján és a két nem különböző testnagyságából ítélve, ez nem is várható máskép.

A csimpánzok viselkedése tekintetében abban nyilvánul meg bizonyos nemi különbség, hogy a hímek - főleg felnőtt korban - sokkal hajlamosabbak doboló táncra, melyet a tenyér ütögetésével kísérnek, mint a nőstények. A berlini Missie-t legalább is sohasem lehetett ilyen értelemben táncra bírni. Míg a két nagy hím, amelyeket ott az utolsó évtizedekben megfigyelhettünk, t.i. a korábbi Sokó és a mostani Móric tapintatos fellépésével és kevés tapsolással könnyen rávehető volt, hogy legott vad táncba kezdjen, amit azután Klaatsch az ausztráliaiak korobberi táncával hozott összefüggésbe. Ha most azután még figyelembe vesszük, hogy nemcsak az európán-kívüli úgynevezett vadaknál, hanem még némely európai népnél is a kozákokig, sőt a felsőbajorországi járdakoptató ficsurakig is a táncban az oroszlánrész a férfira esik, úgy ez mindenesetre némi okot ad a gondolkodásra. Hát még akkor, ha a teneriffai majomállomás jelentéseiben azt olvassuk, hogy ott egyik nagyobb nősténymajom is táncolt, de egészen máskép, mint a hímek: t.i. tánc közben forgott s tenyerével váltogatva verte a földet.

A szabadban a még növésben levő mindkét nembeli ivaréretlen csimpánzok nagyobb bandákba verődnek össze, s nagy lármával vonulnak az őserdőn keresztül. A felnőttek ellenben kisebb családi csoportokban egy öreg hímállat vezérlete alatt tartózkodnak, melyet nőstényei s annak szopós kölykei kísérnek. A fiatal állatoknak ez a csordás életre való hajlama a teneriffai majomállomáson is megfigyelhető volt. Alig engedték ki ugyanis őket a nagy füves kertbe, mindjárt csordába verődtek a legnagyobb hím vezetése alatt, amely figyelmeztető hanggal jelezte, ha idegen ember közeledett feléjük, míg egy nagyobb nőstény figyelmesen hátrafelé tekintgetve, az utóvéd szerepét töltötte be. Amikor azután az állatok megszoktak és szelídek lettek, mindez megszűnt.

Von Oertzen is megfigyelt egyet-mást a csimpánzok gyermekkori életéből. Az anyák kölykeiket körülbelül hároméves korukig mellükön hordják s ezek görcsösen kapaszkodnak anyjukba. Ez a teher az anyákat sem a mászásban, sem a futásban nem akadályozza. Legkedvesebbek a kicsinyek első járási kísérletei. Az öreg majom a földre teszi a kis kölyköt. Az félelmében élesen sikítani kezd és rögtön visszamenekül anyja védelmet nyujtó mellére. Anyja mindenáron azon fáradozik, hogy az aggodalmaskodó kicsikét letegye. Végül az bátorságot kap s néhány lépést csúszik előre. Közben nem támaszkodik kinyujtott kezének második ujjpercére, mint a felnőtt állatok, hanem kezének egész hátsó felületét teszi a földre. Néha túl nagy merészségében egy-egy növényt tép ki, miközben elveszti az egyensúlyt s gurul a földön. Nemcsak az anya, de az öreg hímek is védelmezik a kicsinyeket. Amikor von Oertzen embereivel egy ilyen majomkölyköt üldözött, amely látszólag anyját elvesztette, a kis majom félelmesen kezdett sikítani. Erre a sűrűből felborzolt szőrű öreg hím tört elő s nem hagyott fenn kétséget az iránt, hogy az üldözőkre akar rontani.

A csimpánzokat már hazájukban is sok helyen tartják szelidítve s szabadon ide-oda futkosni engedik őket. Az európai állatpiacokra kerülő majmok legnagyobb része már Afrikának valamelyik európaiaktól lakott házában átment ilyen előiskolán. Ezért már szelídek s nemcsak hozzá vannak szokva az emberhez, hanem bizalmasak és ragaszkodók is. Ha azután az ember lényüknek és képességeiknek megfelelően inkább a kisgyermek, mint az állat módjára bánik velük, sok örömet találhat bennük. Persze a fogságbavétel után még alapos iskolára van szükségük. Pechuel-Loesche, legalább az ő idejében a Loango-expedíció majorjában tartott csimpánzokról, amelyeket a bennszülöttek csekély csereérték ellenében bőven hordtak oda, nem a legkedvezőbben nyilatkozik. Tagadja, hogy ezeknek a majmoknak különösebb egyénisége, magasan fejlett természetes intelligenciája volna. Lényük szerint kivétel nélkül közönséges állatoknak mondja őket, amelyek az emberben kevés rokonszenvet keltenek s bár általában sem nem gonoszak, sem nem jólelkűek, de viszont szeretetreméltóknak vagy hálásaknak sem nevezhetők. Mellettük a fiatal gorilla (amelyik a berlini akváriumban később oly híres lett) sokkal előkelőbb teremtmény. Mindenesetre "csimpánzsöpredékről" lehet itt szó. Junker ugyanis nagy örömet talált egy fiatal csimpánzban, mellyel megható, gyermekiesen emberies viselkedése miatt nagyon sokat foglalkozott. Ha Junker egy ládát felnyitott, akkor a majom mint a gyermek, kíváncsian odajött, bekukucskált, szagolgatta, tapogatta az egyes tárgyakat. Majd ismét csendesen ült, sebeit nézegette, - dárda által ejtett seb volt ugyanis a kezén - szabadon lévő egészséges kezével egészen emberies kézmozdulatokat téve, védekezett a legyek ellen s mutatóujja körmével távolította el a gennyet és a vart a seb felületéről. Később beteg lett, sokat köhögött, még pedig egészen emberi módon. Valószínű, hogy betegségét még Afrikában szerezte.

Von Oertzen Jokóban (Kamerun) fiatal csimpánzt kapott, ötnapos kartöréssel. A törés helye forró volt s erősen megdagadt. Tizennégy nap mulva a csonttörés begyógyult s a kar újból használható volt. Egy másik, körülbelül nyolcéves csimpánz megszökött, s amikor ismét megfogták, ötven méter magas fáról dobta le magát, miközben a levegőben többször megfordult. A lepottyanás tompán hangzott s úgy látszott, mintha összes csontjai eltörtek volna. De csakhamar talpra állott a kis szökevény. A félelmes esés csak egy kis orrvérzést okozott. Az a négy csimpánz, amelyet megfigyelőnk Akoasinban tartott együtt, a legjobb barátságban volt egymással. Amikor hosszabb távollét után újra találkoztak, megható módon üdvözölték egymást: hátsó lábaikon állva ölelkeztek és élénk felkiáltásokkal tudatták örömüket. A közös étkezések alkalmával illedelmesen viselkedtek és nem irígykedtek egymásra. Csak az egyik Jokóból származó nősténycsimpánz volt némileg önző és veszekedett, ha úgy érezte, hogy megkárosították. Von Oertzen azonban más véleményen van. Szerinte valamennyi csimpánz hörcsögtermészetű. Ha a két szóbanforgó csimpánzot ápolóik útközben letették s gyalog kellett egy darabig menniök, akkor visítottak mérgükben, hanyatt vetették magukat, s kezeikkel a földet verték. Mikor azután a karaván könyörtelenül tovább ment, ők is meggondolták magukat s elkezdtek a karaván után cammogni. Megszökésre azonban sohasem gondoltak. Egyikőjüknek hörghurut miatt inhalálni kellett, miért is megkötötték s száját kipeckelték. Ettől kezdve mindig remegett dühében s még ápolóját is bántotta, kivel pedig különben a legjobb viszonyban volt. Egyedül v. Oertzen-t nem merte soha megtámadni, mert tőle egyszer egy ilyen alkalommal alaposan kikapott. v. Oertzen csimpánzai a majomállomáson kedvük szerint járhattak-kelhettek, sőt néha még a szabadban is aludtak. Ilyenkor azonban mindig készítettek maguknak alvófészket. Már egészen fiatal, egy éves állatok megtették ezt még akkor is, ha a déli órákban a fán pihentek. Egy hároméves cségó, melyet homoki bolhák leptek el, sebes kezeivel és lábaival sohasem mert mászni, később meg éppen szédülésben szenvedett. 2-3 méter magasra még nagy óvatossággal felmászott, ekkor azonban olyan aggasztó érzés szállta meg, hogy sem előre, sem hátra nem mert mozdulni és szívrehatóan könyörgött segítségért. A földön ellenben rendkívül ügyes volt. Bohókásan táncolt olyanféle testmozgással, mint a néger nők, félórákon át dobolt "négykézzel" a jelződobon. Ha meg kockázó katonákra akadt, beállott közéjük kockázni s oly ügyesen dobálta, forgatta a kauri kagylókat, mint valami kitanult régi játékos. Épp így megtanulta, hogyan kell bambuszpálcikával homoki bolhára vadászni s fogait néger módra tisztítani. Amikor gazdája sátrát állították fel, ő is mindjárt kést ragadott s azzal iparkodott a sátor fala körül árkot csinálni. Majomtársainak ilyesmi nem jutott eszébe, miért is v. Oertzen ebből némi joggal arra következtet, hogy a magasabbrendű állatok képességei egyénileg fejlődtek.

Sokoról, a tanganyikai csimpánzról Vosseler, aki azt 7 éves korában Amaniban kapta nevelés céljából, nem sok jót tud mondani. Goromba, felfuvalkodott, sőt álnok fickónak festi. Nyilván a négernek sem volt valami nagy nevelő képessége, kire a majom élete legnagyobb része alatt bízva volt s ezért ápoltja a rakoncátlanság igazi díszpéldánya lett. A négerek már megpillantására is menekültek, a fehérek pedig mindig széttört edényekkel és bepiszkított fehérneművel fizették meg látogatását. Legnagyobb mulatsága a bádogtetőkön való dobolás volt, amiben nagy kitartást árult el. A kutyakölyköket gondosan karjaiba vette, öregebb kutyákon ellenben a bakugrást gyakorolta. Az európaiakkal szemben kitűnő emlékező képessége volt. Ha ismerőssel találkozott, már messziről hangos rikkantással üdvözölte, amit, mint minden örömkiáltását néhány mélyebb hang előzött meg, majd kezet szorított velük. Ha túlságosan örült valaminek, akkor még topogott is a lábaival. Sötét alkonyatkor kilométeres utakat tett meg s teljes biztossággal kúszott a fákra, hogy gyümölcsöt (például Papaya) szedjen magának. Ha órákon át holtfáradtra kidühöngte magát, akkor készségesen engedte, hogy ismét láncra kössék. Hirtelen haragú volt, s ha kívánsága nem teljesedett mindjárt, még jótevőjét is megharapta. A fenyítés nem nagy hatással volt reá. A botot iparkodott lehetőleg elkapni, hogy vissza üthessen vele. Jólelkű, de buta néger ápolója nemcsak, hogy nem nevelte, hanem engedékenységével még el is kapatta. Nagyon értelmesen viselkedett azonban, amikor orvosi kezelés alatt állott. Szerette ha mosták vagy kefélték, kezével vizet locsolt az arcára, majd eldörzsölte, sőt azt is megtette néha, hogy magától ment fürödni a fürdőkádba. Gyermekekkel szelíden bánt, kezeiknél fogva vezette őket s két lábára állva körülsétált velük. Szerette a dohányfüstöt, szivart vagy pipát vett a szájába, valójában azonban nem dohányzott. Rendkívül érzékeny volt a csiklandozás iránt, úgy, hogy azonnal vicsorgó nevetésbe kezdett, ha az ember tréfából úgy tett, mintha torkát vagy oldalát akarná vakargatni. S ha azután valóban megcsiklandozták, szinte magatehetetlenül hempergett a földön. Nagy kedvvel játszott, de többnyire durván. A játék szünetei közben azonban kedélyes is tudott lenni. Cirógatta a vele pajtáskodó európaiak arcát, szakállát, majd meg ruháikkal kezdett babrálni. Néha a parancsot is teljesítette, például odahozta a megjelölt tárgyat, legtöbbször azonban nem fogadott szót. Különösebb mértékben kifejlett értelmi képességekről azonban nem lehetett nála szó. A legszívesebben a trópusi gyümölcsöket ette s hihetetlen mennyiségben fogyasztotta azokat, de a majmok módjára sokat el is pocsékolt belőlük. A maniókát és édesburgonyát meghámozta, mint a négerek s jó étvággyal ette a cukornádat. A rovarokat nem szerette, sőt sietve rázta le magáról. A húsétellel nem sokat törődött, ellenben üldözte a szárnyasokat. A berlini majomház középső ketrecében, ahová Stuhlmann ajándéka gyanánt jutott, vad táncával és hangos rivalgásával keltett nagy feltűnést. A kísérő zenét is maga szolgáltatta hozzá, amennyiben kezével, lábával dörömbölve verte ülődeszkáját és a padlót. Ha bőrszíjon az ápoló szobájába vezették rögtön az ablakhoz sietett s ilyenkor az ablakon való kinézést minden csemegénél többre becsülte. Ez a csimpánz szellemi képességeinek kétségkívül nem megvetendő bizonyítéka.

Az emberszabású majmok közül ma a csimpánz kerül leggyakrabban Európába. Sajnos azonban, 2-3 évnél tovább alig marad nálunk életben, holott Nyugat-Afrikában - mint mondják - 20 évig is elél a fogságban, sőt naggyá és erőssé fejlődik.

Az eddigi tudósítások mindig úgy szóltak, hogy a fiatalon elfogottak szelídek, okosak és szeretetreméltóak. Ezért már a korábbi századokban megkísérelték - és pedig nem minden eredmény nélkül -, hogy emberies viselkedésre tanítsák. Így például Buffon csimpánza, mint valami illedelmes gyerek, hallgatott a szóra vagy jelre, az embereknek karját nyujtotta, körülsétált velük, asztalhoz ült, asztalkendőt használt s ha ivott, megtörülte ajkait. Ő maga töltött bort magának, koccintott másokkal, tálcát, csészét hozott elő, a csészébe cukrot tett, arra teát töltött s hűlni hagyta, mielőtt ivott. Traill csimpánza elé tükröt tartottak s figyelme rögtön le volt kötve. Kérdően nézett urára, majd ismét a tükörbe, mögéje ment, majd visszajött, újból szemlélte tükörképét és tapintás útján próbált meggyőződni, hogy valóban testi jelenséggel vagy csak tüneménnyel van-e dolga - egészen úgy, mint a természeti népek tesznek, ha először kerül tükör a kezükbe. Sayer hadnagy említést tesz egy fiatal csimpánzról, amely nagy előszeretettel viseltetett a ruhadarabok iránt. Ami csak kezeügyébe került, mindent eltulajdonított, nyomban vackára vitte, megelégedett röfögéssel ráült s csak kemény küzdelem árán s a legnagyobb felháborodás jelei közt adta ki ismét kezéből. Gazdája ekkor egy darab gyapotszövetet adott neki s most meg - általános derültségre - attól nem akart megválni. Mindenhová magával cipelte s hiába volt minden csalogatás, hogy csak egy pillanatra is megváljon tőle. Manapság a majomházakban már minden csimpánznak külön takarója van s nagyszerűen érti a módját, hogyan kell abba jó melegen beburkolódzni.

Ezeket a tudósításokat saját tapasztalataim alapján magam is megerősíthetem, sőt ki is egészíthetem, minthogy évekig ápoltam csimpánzokat s jól megfigyelhettem őket. Ezekkel a majmokkal nem bánhatik úgy az ember, mint az állatokkal, hanem úgy kell velük érintkezni, mint az emberekkel. Lényükben, viselkedésükben - minden sajátossága ellenére is - oly sok emberi vonás van, hogy az ember szinte elfelejti bennük az állatot. Ízléstelen volna, ha ilyen magasan álló lény csínyjeit és tetteit egyedül és kizárólag a minden ítélőképesség nélkül való utánzóösztönnel magyaráznók, amint azt általában tenni szokták. Kétségtelen ugyan, hogy a csimpánz utánoz, ez azonban hajszálra úgy történik, mint ahogyan a gyermek utánozza a felnőtteket, vagyis értelemmel. A csimpánz tanulékony és tényleg tanul is. Ha keze annyira hatalmában volna s éppoly használható lenne, mint az emberé, bizonyára még sok minden mást is utánozna és megtanulna. A csimpánz annyit tesz, amennyit csak tenni tud s végrehajtja, amire csak képes. Minden tette határozottan megfontolásról tesz tanuságot. Megérti, amit mondanak neki és mi is megértjük őt, mert tud beszélni, igaz ugyan, hogy nem szavakkal, de oly kifejezésteljesen hangsúlyozott hangokkal és szótagokkal, hogy kívánsága felől teljesen tisztában vagyunk. Ismeri magát és környezetét s helyzetének teljesen tudatában van. Az emberrel való érintkezésében alárendeli magát a magasabb fokú tehetségnek és képzettségnek. Az állatokkal szemben viszont éppoly önérzetes, mint az ember. Más állatoknál, nevezetesen más majmoknál jobbnak, magasabban állónak tartja magát. Különbséget tesz a felnőtt ember és a gyerek között. Az előbbit tiszteli, az utóbbit szereti, föltéve, hogy nem olyan gyermekekről van szó, akik vele ingerkednek vagy más módon bosszantják. Vannak tréfás ötletei s úgy az állatokkal, mint az emberekkel szemben nem egy csínyt enged meg magának. Érdeklődéssel viseltetik olyan tárgyak iránt, melyek természetes életszükségleteivel semmiféle kapcsolatban nem állanak, sőt az állatok iránt is, noha azokhoz úgyszólván semmi köze, mert sem barátságot nem köthet, sem valamilyen más viszonyba nem léphet velük. Nemcsak kíváncsi, hanem valósággal tudnivágyó. A tárgyak, amelyek figyelmét felkeltették, csak nyernek előtte értékükben, ha azt is megtanulta, hogyan kell azokat használni. Tud ítélni, egyik dologról a másikra következtetni s szerzett tapasztalatait új viszonyai között is célszerűen tudja használni. Ravasz, sőt alattomos; makacs, de nem csökönyös. Megkívánja, ami megilleti, a nélkül, hogy erőszakos volna. Vannak szeszélyei és hangulatai. Ma vidám és pajzán, holnap szomorú és mogorva. Az egyik társaságban jól találja magát, a másikban unatkozik. Az illő tréfába bele megy, az illetlent elutasítja. Érzelmeit úgy fejezi ki, mint az ember. Derült kedvében ugyan nem nevet, de mégis mosolyog kissé, vagyis elfintorítja arcát s a vidámság félreismerhetetlen kifejezését ölti fel. Szomorú hangulatát azonban nemcsak arckifejezésével, hanem panaszos hangjával is tudtul adja s azt mindenki meg is éri, mert legalább oly mértékben emberies, mint állatias. A jó indulatot hasonló érzelemmel viszonozza, a rosszakaratot pedig lehetőleg szintén. Ha megbántják, olyan, mint aki kétségbe van esve. Hanyatt vágódik a földön, arca eltorzul, kezével, lábával hadonász maga körül, sikoltoz és haját tépi.

A csimpánz, melyet ápoltam, eleven volt, tett-vett szakadatlanul, kora reggeltől késő estig. Mindig talált valami foglalkozást, ha mást nem, hát kezeivel tapsolt, paskolta a talpát, éppen úgy, mint ahogy a kis gyermekek szokták. Amilyen ügyetlennek látszott, ha két lábon ment, éppen olyan ügyes és gyors volt minden más mozgásában. Rendszerint négylábon járt, úgy mint a többi emberszabású majom. Testét rézsutosan tartotta s ujjait behajlítva támaszkodott kezére, miközben vagy egyik lábát tette karjai közé, a másikat kívül, vagy pedig mindkét lábával karjai közé lépett. Ha valamilyen terhet vitt, akkor csaknem teljesen felemelkedett; csak egyik kezével támaszkodott a földre, különben éppen olyan ügyesen mozgott, mint máskor. Teljesen felegyenesedve, vagyis csak két lábon, a nélkül, hogy egyik karjára támaszkodott volna, csupán akkor járt, ha különösebben felizgult, például ha azt hitte, hogy ápolója el akar nélküle menni. Mikor két lábon járt, könyökben behajlított karjait két oldalt a feje mellett lógatta le és fel, hogy egyensúlyozza magát. Négylábon való járása bukdácsoló volt, mégis gyorsan haladt így, gyorsabban, mint az ember fut. Tulajdonképpeni ügyességét és gyorsaságát kúszás közben mutatta meg s ebben a csimpánz, valószínűleg éppúgy, mint a többi emberszabású majom - lényegesen különbözik más majmoktól. A csimpánz úgy kúszik, mint az ember, nem pedig úgy, mint a többi állat s kitünően tornászik is. Karjaival megragad egy ágat, vagy más támasztékot s meglepő ügyességgel veti magát meglehetősen nagy távolságokra, de mindig úgy, hogy egyik kezével vagy mind a kettővel, új támasztékba kapaszkodik. Mászás és tornászás alkalmával a lábak a kezekhez képest alárendelt szerepet játszanak, noha természetesen azok is kiveszik részüket belőle. A pompásan mozgatható hüvelyek meg egyenesen nagyszerű szolgálatot tesz. A neki adott tornaszereken talál magának dolgot reggeltől estig s jól érti a módját, hogyan használja ki azokat mennél jobban. Percekig kényelmesen hintázik, a függő létrán le- és felkúszik, azt ide-oda mozgatja. Kezeivel görcsösen megkapaszkodva ide-oda jár a nyujtón s más tornamutatványokat is a legnagyobb ügyességgel visz véghez, pedig nem tanította senki. Amilyen biztosnak érzi azonban magát az ismert tornaszereken, éppoly aggodalmas arcot mutat, mihelyt olyan tárgyra kúszik, melyet nem tart eléggé szilárdnak. A billegő szék például nagy aggodalmat kelt benne. Mindenféle munkájában a legnagyobb szerep kezeinek jut. Azokkal kutat, tapogat, velük ragadja meg a tárgyakat, míg lábai csak kisegítő fogóeszköz gyanánt szerepelnek. Kezeit lényegében úgy használja, akár az ember, azzal a különbséggel, hogy az egyes ujjakat nem tudja úgy mozgatni s főleg a hüvelykkel, valamint teli kézzel nem tud úgy fogni. Ha valaminek a pontos megvizsgálásáról van szó, ügyesen használja közép- és mutatóujját is.

Jó kedvében, meg ha nem fér a bőrében, de még inkább, ha dühös, még a szelíd csimpánz is nemcsak kezeivel csapkod a földre, hanem lábaival is fel s alá topog, különösen, ahol jól hangzik; miáltal dobolásszerű zajt idéz elő. Valósággal el van ragadtatva, ha valaki szintén hasonlóan kopog. Az ismerősöket meg egyenesen ráveszi, hogy vele ily módon játszanak.

Csimpánzom jól ismeri barátait s biztosan megkülönbözteti őket az idegenektől. De csakhamar megbarátkozik mindenkivel, aki szeretettel közeledik feléje. Legjobban érzi magát családi körben, különösen, ha egyik szobából a másikba mehet, ajtókat nyitogat- és csukogathat, vagy bármiképpen is szórakozhat. Az ember szinte látja, mennyire emelkedik önérzete, amikor egyszer, iránta jóindulatú emberek között szabadon járkálhat és velük egy asztalnál ülhet. Ha észreveszi, hogy tréfái tetszenek, kezeivel dobolni kezd az asztalon és roppantul örül, ha ebben a háziak is követik. A mellett azzal is szórakozik, hogy minden képzelhető dolgot a legalaposabban megvizsgál, kinyitja a kályhaajtót, megnézi a tüzet, kihúzogatja a szekrények fiókjait, kirakosgat belőlük. Mindennel játszik, amit talál, ha csak nem gyanus az előtte. Mert a csimpánz nagyon ijedős, még a gumilabdától is megrémül esetleg. Nagyon jól észreveszi, hogy figyelik-e vagy sem. Első esetben csak azt teszi, amit szabad, utóbbiban azonban némi túlkapást is megenged magának. Ápolójának puszta szavára is engedelmeskedik, ha nem is mindjárt azonnal. A dicséret sarkalja, különösen, ha hintázásról és tornáról van szó. Ha megajándékozzák, vagy kellemesen meglepik, hálásnak mutatkozik, amennyiben a nélkül, hogy arra tanították volna, karjával átöleli jótevője vállát, kezet nyujt neki, sőt emberi módon meg is csókolja. Ugyanígy tesz, ha este ketrecéből kihozzák és a szobába viszik. Az időről is fogalma van s már egy órával előbb nagyon nyugtalan, mielőtt szobájába viszik. Ebben az utolsó órában nem szabad őt ápolójának elhagyni, mert máskép panaszos jajgatásba kezd, arcát fintorgatja, földre dobja magát, kezével, lábával toporzékol és elviselhetetlen rikácsolásba tör ki. E mellett pontosan figyelemmel kíséri, melyik irányban indul el ápolója s csak akkor kezd panaszos jajgatásba, ha azt hiszi, hogy az elhagyja őt. Ha ápolója fölveszi, mint a gyermek ül karjára, fejét mellére hajtja és látszik, hogy rendkívül jól érzi magát. Most már nyilván csak az az egy gondolat vezérli, hogy mihamarább szobájába juthasson. Itt leül a pamlagra és hűséges tekintettel néz barátjára, mintha csak azt akarná arcáról leolvasni, vajjon ma este vele marad-e vagy pedig elhagyja őt. Ha az előbbit hiszi, nagyon boldognak érzi magát, míg ha ellenkező véleményre jut, nagyon szomorú lesz, bánat ül arcára, ajkait kicsucsorítja, jajgatva felkiált, ápolója ölébe kúszik és görcsösen átkarolja. Ilyen hangulatban a barátságos rábeszélés is keveset használ, noha, máskülönben sohasem téveszti el célját, valamint, hogy nagyon elérzékenyül, ha megszidják. Határozottan mondhatjuk, hogy a hozzá intézett parancsokat teljesen megérti, mert minden vonakodás nélkül követi azokat és minden tilalmat szem előtt tart. Tulajdonképpen azonban csak ápolójának fogad szót, idegeneknek nem, különösen, ha azok nem átalják, hogy barátja jelenlétében kivánjanak tőle valamit.

Amikor először mutattuk meg hathetes kislányomnak, előbb csodálkozva szemlélte a gyermeket, majd egyik ujjával gyöngéden megcirógatta az arcát és végül barátságosan kezet nyújtott neki. Ezt a jellemvonást, melyet valamennyi általam ápolt csimpánznál tapasztaltam, azért kell különösebben kiemelnem, mert azt bizonyítja, hogy majmunk, még a legkisebb gyermekben is mindig felismeri és tiszteli a magasabban álló embert. A maga fajtájabeliekkel korántsem bánik ilyen barátságosan. A fiatal nőstény csimpánz, melyet ezelőtt ápoltam, nem tanusított semmiféle részvétet, se örömet vagy barátságot, a neki társul adott kis hím iránt, pedig az fajtájabeli volt. Sőt határozottan durván bánt a nála gyengébb állattal, ütötte, csípdeste, úgy, hogy végül el kellett őket választani. A gyermekekkel egyik csimpánzom sem bánt így soha.

Csimpánzom - más majmoktól eltérően - késő éjjelig virgonc vagy legalább is addig, míg a szobában világosság van. Legjobban ízlik neki a vacsora, miért is a szobába érve, alig tudja megvárni, hogy a szakácsnő teáját behozza. Ha késik, úgy az ajtóhoz megy és hangosan megkopogtatja. Ha meg a szakácsnő bejön, örvendezve üdvözli: "Óh! Óh!" - sőt kezet is nyújt neki. Ha megvacsorázott, még nem akar ágyba menni, hanem házacskájában szórakozik egy kissé. Hoz magának egy darab fát a kályha mellől, kezére húzza ápolója papucsát s úgy csúszkál a szobában. Máskor törülközőt, vagy zsebkendőt vesz elő, vállára veti, vagy a padlót súrolgatja, törölgeti vele. Különösen a súrolás, tisztogatás és törülgetés kedves szórakozása s ha egyszer kezébe kerül valamilyen kendő, alig lehet azt tőle elvenni. Eleinte nagyon tisztátalan volt, de csakhamar megszokta, hogy ketrecét, szobáját és ágyát nem szabad bepiszkítania. Ha azután véletlenül az a balsors éri, hogy szennybe lép, nagyon bosszús lesz és úgy viselkedik, mint az ember hasonló esetben. Határozottan undorral néz lábára, amilyen messzire csak lehet, eltartja magától, rázogatja, majd egy maroknyi szénával tisztogatja meg magát. Azt is látták, hogy az ilyen célra használt szénát azután kidobta ketrecének ajtaján. Mihelyt a lámpát eloltják, lefekszik, mert fél sötétben maradni. Kígyók és más csúszó mászók láttára a csimpánzot nevetséges félelem szállja meg. Hacsak meglátja őket, már is megborzad. Ha krokodilusokat mutatok neki, félig ijedten, félig bosszúsan mondja: "Óh! Óh!" - s iparkodik mielőbb elillanni. Ugyanígy kiált fel, ha kígyókat mutatok neki üvegen keresztül. Ilyenkor azonban csak kivételesen igyekszik megugrani, mert az üvegfal jelentőségét igen jól ismeri. De ha kígyót, gyíkot, teknőst veszek a kezembe, legott gyors futásnak ered, hogy magát biztosítsa.

Ma, amikor e sorokat írom, a kiváló állat már nem él. Tüdőgyulladás, majd az azt követő nyakmirígy daganat kioltotta életét. Több csimpánzot láttam betegen és néhányat kimúlni is, de egyikük sem viselkedett élete utolsó napjaiban ilyen emberi módon, mint ez. Az említett hím példány már betegen érkezett Európába. Ez beteg gyermek módjára makacskodott, ijedten karolta át ápolóját. Majd meg mozdulatlanul pihent fekvőhelyén, egyik vagy mindkét kezével tartva fájó fejét. Az orvosságot nem akarta bevenni és egyébként is engedetlen és illetlen volt. A fentebb jellemzett csimpánz azonban még betegsége alatt sem tagadta meg jónevelését. Több orvos a leggondosabb ápolásban részesítette s legjobb lesz, ha ezen orvosok egyikét Martini dr.-t szólaltatom meg magam helyett.

"Az előtt gyakran megfigyeltem a csimpánzot s nem egyszer csodálkozva szemléltem eleven lényét, élénk arcjátékát, fáradhatatlan mozgékonyságát és ápolójához való határtalan szeretetét. Annál inkább meglepett az a benyomás, amit a beteg majom gyakorolt reám. Feje búbjáig takarójába burkolódzva, arcán a szenvedés kifejezésével csendesen és egykedvűen feküdt ágyában, mit sem törődve azzal, ami körülötte történik. A köhögés rohamaitól gyötörve, gyorsan és felületesen lélegzett s időnként fájdalmas sóhajjal vetette fel szemét. Mint a gyermek hőkölt vissza tőlem, az idegen embertől s e napon lehetetlenné tett minden pontosabb vizsgálatot. Ez csakis néhány nap múlva sikerült, amikor résztvevő szóval és barátságos közeledéssel már megnyertem bizalmát. Most megállapíthattam, hogy nyirokmirigyei nyakának mindkét oldalán meg voltak dagadva, mind a két tüdő csúcsának szövetei elváltoztak s baloldali alsó tüdőlebenyében újabb gyulladás keletkezett. Ehhez járult még a gégefő előtt és mögött fekvő gennyedő daganat, mely kétségkívül a nyirokmirigyek megbetegedésével állott összefüggésben és már a gégefőt és a gégét is összeszorította. A daganat tehát előbb vagy utóbb fulladást kellett hogy okozzon, vagy, ha esetleg befelé fakad ki, tartalmát valószínűen a közbülső hártyák közé önti, miáltal újabb veszedelem forrásául szolgálhat. A sajnálatra méltó teremtés úgy látszik, tudta, hogy lélegzését az említett daganat akadályozza, s amint a torokgyíkban szenvedő gyermek légszomjában a fájdalom helyéhez kap, úgy húzta a csimpánz tapogatódzó kezemet újból és újból a nyakán lévő daganathoz, mintha homályos sejtelmében ettől várt volna segítséget."

"Egyik kartársammal való tanácskozás után, szükségesnek láttuk, hogy e daganatot a gégefő vonalában vágással felnyissuk. Könnyű volt a megállapodás, de annál nehezebb a kivitele. A sebészi műtét alatt a szenvedő állat legkisebb mozdulata halálos, vagy legalább is súlyos sebesülést okozó irányba terelhette volna a kést. Kloroformos altatást a tüdő súlyos betegsége miatt nem alkalmazhattunk. A próbaképpen használt 3 grammnyi chloralhydrat pedig nem eredményezett teljes aléltságot, hanem csupán félszendergést. Három órai eredménytelen várakozás után, végre erőszakhoz nyúltunk. Négy férfinak kellett az állatot fogni. Ám hiába, mert a csimpánz minden erejét összeszedve, félrelökte őket és addig nem szűnt meg tombolni, míg a vélt kínzókat ki nem küldtük az ajtón. Amit erőszakkal nem tudtunk elérni, most legnagyobb csodálkozásomra, önként lehetségessé vált. Barátságos rábeszélés és kedveskedés által megnyugodva, a szenvedő állat minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy daganatát újból megvizsgáljam s most is könyörgő tekintettel húzta oda kezemet. Ez arra bátorított, hogy az operációt kábítószerek és minden erőkényszer nélkül kíséreljem meg. Ápolója ölében ülve, hátra hajtotta fejét s készségesen tűrte, hogy ebben a helyzetben tartsa őt. A szükséges vágás hamar megvolt. Az állat meg sem rándult s egy hanggal sem adott fájdalmának kifejezést. A sebből sok híg genny folyt ki s kiürülése után lelohadt a daganat. Most egyszerre szabadabb lélegzés állott be, bár a meglévő tüdőgyulladás még mindig szapora lélegzetvételre kényszerítette az állatot. Az öröm és megkönnyebbülés félreismerhetetlen jelei tükröződtek a beteg arcán s felszólítás nélkül hálásan nyujtotta felénk mindkét kezét s boldogan ölelte át ápolóját. Sajnos, az egyik baj megszüntetése nem volt elég arra, hogy életét megmentsük. A nyakseb meggyógyult, de a tüdőgyulladás tovább terjedt. Amily hősiesen és értelmesen viselkedett a beteg csimpánz a sebészi műtét alatt, éppoly készségesen és engedelmesen vette a neki nyujtott orvosságokat s ily szelíd és türelmes volt élete utolsó óráiban is. Úgy halt meg, mint az ember, nem pedig, mint az állat".

A 90-es években az azóta megszűnt Nill-féle stuttgarti állatkertnek fő vonzóereje egy pompás csimpánz-pár volt. Specht a kiváló állatfestő főleg szívélyes nevetésüket dícséri. Amikor egyszer az egyik majom kezét fogva, vele, krétával állati alakokat rajzolt a ketrec falára, a majom nyugodtan tűrte azt, miközben figyelmesen odanézett. De alig, hogy Specht elengedte a majom kezét, az a legnagyobb gyorsasággal törülni kezdte a rajzokat, úgyhogy csakhamar semmi sem volt már belőlük látható. Amikor a hím, melyet később vettek, vattával bélelt szállítóládájából kilépett, a két állat, hátsó lábra állva egy pillanatig némán szemlélgette egymást, majd szívélyesen egymás karjaiba omlottak és ismételten össze csókolództak. Ezután a nőstény előhozta takaróját, a földre leterítette, ráült s jelekkel hívta a hímet, hogy foglaljon helyet. Étkezéskor illedelmesen ültek az asztalnál s kanállal - a legcsekélyebb kenyérirígység nélkül - fogyasztották kásájukat. Ha az ivópoharakat odaállították, a nőstény óvatosan maga elé húzta a hím poharát, ivott belőle, s azután éppoly nyugodtan vissza tette. Nem kell, hogy a férfi olyan sokat igyék" - teszi hozzá Specht kedélyesen.

A csimpánz kuncogó vicsorgását, minthogy azt ugyanolyan alkalmakkor hallatja, amikor az ember nevetni szokott, joggal nevetésnek nevezhetjük. Van azonban a majomnak egy másik szokása is, amelyet meg ugyanolyan joggal csókolásnak mondhatunk. A fogságban élő, egészen megszelídült példányok ugyanis az üdvözlés jeléül előre csucsorított ajkukkal érintik különleges barátjuk száját, főleg ha ez arcát nekik oda is tartja.

A drezdai állatkert híres csimpánza volt "Mafuka", a már fent említett nősténycségó, amely a 70-es években élt ott. Az idősebb Schöpf egészen emberi módra külön szobát rendezett be Mafuka részére asztallal, székekkel és ággyal. Az ágyban szalmazsák, párna és paplan volt. Itt aludt éjjelenkint Mafuka földijével, egy kis bajuszos cerkóf majommal szorosan összeölelkezve. Rövid idő mulva már megható gyöngédséggel csüngött Schöpfön. Átölelte és csókolta őt, amikor csak tehette s útjába állt, ha elmenni készült. Reggel udvariasan ült kávézó asztalához, csészét vett magának s maga öntött bele. A fehér kenyeret és hagymát sótalan vajjal megkenve szerette. Ha véletlenül a vaj mégis sós volt, akkor a kis inyenc körmével kaparta le azt s pomádé gyanánt fejére és vállára kente. Megtanult a seprővel és surolóronggyal ügyesen bánni. Amikor meg egyszer az igazgató zsebéből kilopta a rács kulcsát, mindjárt ki tudta vele nyitni a rácsajtót. A kéményseprőt - úgy látszik - először néger gyermeknek tartotta - Afrikában ugyanis egy néger gyerek volt az állandó játszótársa - mert amikor meglátta, üdvrivalgással üdvözölte. Amint azonban a rácson át megtapintotta lábait és a koromszagot megérezte, rögtön az ujjába harapott s dühében majd széttépte a rácsot.

A kis gyermekeket úgy szokta megijeszteni, hogy két lábára állva hátrafelé kezdett menni, majd hirtelen a rácsra ugrott s azt minden erejéből megrázta. Egyáltalán nem volt jótermészetű, idővel pedig mind rakoncátlanabb lett. Egyik éjjel, amikor a nagy zivatar felizgatta, még a kis cerkóf majom is áldozatául esett hirtelen kitörő dührohamának. Farkánál fogva ragadta meg a kis majmot s úgy csapdosta a falhoz és földhöz. Amikor Schöpf elősietett s a dühöngő állat karmaiból kiszabadította, már nem lehetett rajta segíteni, pár perc mulva kimúlt. Az ingerült állat a kis majom hulláján még másnap is ki akarta dühét tölteni. Viszont nagyon megható volt búcsúja kedvelt ápolójától, amikor halálát közeledni érezte. Megpróbált felemelkedni, karjait még egyszer ápolója nyaka köré fonta s magához szorította őt, pedig az utolsó hetekben, amikor egészen részvétlenül feküdt, már sohasem tette ezt. Azután összeesett és lassan kimúlt.

Amint Mafuka, az összes újabb csimpánzok is, amelyek hosszabb ideig életben maradtak, felnőttek és ismertebbek lettek, többé-kevésbé mindnyájan hozzászoktak az emberi módon való viselkedéshez, különösen pedig az embermódra való evéshez és iváshoz. Sőt ez egészen könnyen, szinte játszva sikerült nekik, a nélkül, hogy valamilyen erősebb kényszereszközök alkalmazására szükség lett volna. Az ember szinte hajlandó azt gondolni, hogy a csimpánzoknak egészen bámulatos és az emberivel határos velük született képességük és hajlamuk van a művelődére és nevelődésre. E századnak összes nevezetesebb csimpánzai ilyen félemberi fogolyéletet folytattak s ilyen körülmények között majdnem csodálkoznunk kell azon, hogy a csimpánznak látványossági célokra való iparszerű oktatása, - amik az ő természetüknek annyira megfelel - már sokkal korábban nem jött divatba. Először egy amerikai csinálta ezt meg, kinek "Konsul" nevű gentleman csimpánza frakkban, lakkban és klakkban járt, a varietében fellépett és elsőrangú hotelben lakott. A csodaállat híre szóban és képben csakhamar az egész világon elterjedt, menedzsere óriási összegeket vágott zsebre, sőt még jelentős biztosítási összeget is kapott a világhírű majom drága életéért. Heck, az első "Konzul"-t, amelynek később sok követője akadt, utolsó vonaglásában látta. Akkor persze már ő is fordítva feküdt a hotel-ágyon, fejével a lábvégen és épp olyan közönséges majom volt, mint a többi. Kétoldali tüdőgyulladásban pusztult el a szegény pára. Valójában úgy ő, mint a többiek, amelyeket utána hasonló néven neveztek, alapjában véve semmi jobbat nem teljesítettek és semmi csodálatraméltóbbat nem tudtak, mint amit bármely ügyes csimpánzápoló az ő ápoltjával az állatkertben is játszva produkálhat. Csak éppen hogy ott hiányzik a vakító reklám. Említsünk meg most még az ismert csimpánzok életéből néhány olyan jellemző vonást, amik különösebb képességeikre vallanak és megérdemlik, hogy munkánkban megörökítsük őket.

Az összes csimpánzok, de más majmok is, feltűnően könnyen tanulják meg a kerékpáron való járást. Sőt ezt a művészetet a vele kapcsolatos mindenféle ügyességekkel együtt olyan magától értetődő biztonsággal gyakorolják, hogy az embernek szinte csodálkoznia kell. Ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy fogódzó lábukkal a pedált is szorosan át tudják fogni és mint fán élő állatoknak különösen finom érzékük van az egyensúly iránt. A mozgásoknak finomabb értékelése mindenesetre meg van bennük. Valamennyien maguk öntenek maguknak a kancsóból a csészébe és az üvegből a pohárba a nélkül, hogy valamit elcseppentenének. A kulcsot is beteszik a zárba és zárni-nyitni tudják azt. Amikor azonban ilyen teljesítményeket látunk, sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire segítségükre van ebben emberszerű kezük, amely más okos állatoknak, például a kutyáknak hiányzik. A lakatok vagy zárak nyitásánál és zárásánál azonban kezük az emberével szemben kevésbbé használhatónak mutatkozik. A gyenge, hátul fekvő hüvelykujj következtében a csimpánznak próbálgatnia kell, hogy a kulcs fogantyúját a tenyere és behajlított négy ujja közé fogni tudja. Az első csimpánz, amelyet Knauer a bécsi Viviarium részére vásárolt, alighogy kiengedték a szállító ketrecből, azonnal nyakába ugrott és csak nagy fáradsággal lehetett onnan elvenni. Ily nagy a fiatal csimpánzok ragaszkodási ösztöne. Bámulatra méltó volt ennek a majomnak az emlékező képessége emberekkel és állatokkal szemben. Egyik látogatót, akihez különösen ragaszkodott egy év mulva is rögtön megismerte és vad örömmel üdvözölte. Jóideig egy fiatal maláji medve volt a játszótársa, melyet azonban később kivettek a majomketrecből s két más fajtájabelivel zárták össze. Mégis, amikor többhónapi távollét után egyszer a három állatot a csimpánz ketrece elé hajtották, az rögtön felismerte volt játszótársát és a rácson át buzgón cirógatta. Amikor meg egyik majom ketrecéből megszökött, a csimpánz a majomketrec ajtaját kezeivel addig döngette, míg csak nem jött az ápoló s akkor hangos torokhangot hallatva, állandóan az ablak felé nézett, melynek felső szögletében a kis szökevény kuporgott. A bécsi állatkertben volt egy "Maja" nevű nőstény csimpánz. A bécsiek tréfásan Mayernek hívták őt. Ez a majom külön házban lakott ápolónőjével együtt. Ha ez azt mondta neki: "Hideg van, fűts be", akkor a majom rögtön a kályhához futott, kinyitotta annak ajtaját, a szoba egyik sarkából papirost, szalmát hozott elő, azt kiteregette a kályhában, kis fadarabot rakott rá, a gyufaskatulyából gyufát vett elő, ügyesen végighúzta s ezzel a papirost a kályhában meggyujtotta. És mindez az ápolónő legcsekélyebb beavatkozása nélkül történt. A kis nőstény csimpánz a kályhaajtót is becsukta, majd egy darabig várakozott, amíg a tűz lángra kapott és csak akkor jött ápolónőjéhez. Frigyes Adolf mecklenburgi herceg a frankfurti állatkertnek ajándékozott egy "Basso" nevű Kongo-csimpánzt. Ez az állat nemcsak egész varietéprogramot eljátszott, amely bármikor magas bevételt biztosítana, hanem mint számolóművész is kiváló volt. Fatáblácskákkal egytől tízig számolt. Noha nevelője nagyon vigyázott, hogy semmiféle jelet ne adjon neki, mégis mint Priemel igazgató közli, az emberi szem alig észrevehető önkénytelen rebbenése elég volt arra, hogy Basso a helyes számot megtalálja, úgyhogy látszólag nehezebb feladványok megfejtése is rögtön és biztosan sikerült neki. Még 1915 tavaszán bekövetkezett ivarérése után is nyájas és udvarias maradt a 60 kiló súlyú állat. A kertben szabadon lehetett a látogatóknak mutogatni, ellentétben "August"-tal, az időközben odakerült másik csimpánzzal. Ez rendkívül erős állat volt, de mert öregebb korában került fogságba, már nem lehetett nevelni. Nagy fáradsággal sikerült ugyan őt is némileg idomítani, mégis mindig makacs és veszedelmes fickó maradt és időről-időre több ápolóra volt szükség, hogy makacsságát közös erővel kiverjék belőle. Ha eleget kapott, akkor szinte bocsánatkérően jött ápolójához. Néha már az utolsó, de biztos hatású eszközhöz, a robbanó pisztolyhoz kellett fordulni, hogy tekintélytiszteletre tanítsák s az ápolóknak vele való érintkezését lehetővé tegyék. Dührohamai - amint Priemel írja - rettenetesek voltak. Mint az őrült, járt-kelt ketrecében. Össze izmai a legvégsőkig megvoltak feszülve, hosszú, merev, fénylő, fekete szőre pedig fel-felborzolódott. Egymásután többször mindkét kezével egyidőben a földre, majd meg az asztalra, székre, vagy más tárgyra csapott, hogy csak úgy rengett. A rácsapással egyidejűleg a lábaival is felugrott a földről. Dühtől eltorzult arcát csaknem mindig bosszúságának tárgya felé irányította. Hatalmas mellkasa emelkedett és süllyedt, miközben csaknem szakadatlanul rekedt, átható ordítást hallatott. A csimpánzok ismert "hu-hu" kiáltása ordítássá lett, rekedt, visító hangokkal átszőve. Támadáskor a dühös állat elsősorban mindig hatalmas fogainak erejét próbálta ki.

A dohányzást a majmok könnyen megtanulják. Az üzletszerűen tanítottak és bemutatottak a közönség bámuló vidámsága közben valamennyien gyakorolják azt. De csak parancsra teszik és úgy látszik, nem találnak nagy élvezetet a dologban. Csak a rotterdami állatkert egyik csimpánza volt kivétel. Szemmel láthatóan örömmel szívta cigarettáját és óvatosan tette le tüzes végével kifelé a fal párkányára, ha tornáznia vagy valamilyen mutatványt csinálnia kellett. De ismételten visszament érte és néhányat szippantott mihelyt ideje volt hozzá. Az artista csimpánzok a görkorcsolyán való futást is megtanulják. Ebben azonban nem oly ügyesek, mint a kerékpározásban, mert már a kétlábon való állás is szemmel láthatólag nehezükre esik. Éppen a lábak mondják itt fel a szolgálatot, minthogy azok a fán élő majmokon gyengébben fejlettek. Alapjában véve ezek a csimpánzmutatványok legkevésbé sem "a dresszura csodái", bármily hatásteljesek legyenek is azok a nagyközönségre, amely az ember nevetséges torzképét látja bennük. Akármelyik átlagos lovardaszámban tulajdonképpen több komoly munka és idomítóművészet rejlik. A legkevesebb ízlésről és ítélőképességről azonban a new-yorki milliárdosok tesznek tanuságot, akik ezeket a majmokat luncheikhez és diner-ikhez meghívták. Persze ezek "Gentlemen" majmok voltak és "full dress"-ben jelentek meg.

Néhány év előtt az a hír terjedt el az újságokban, hogy egy csimpánz ápolójára rontott és úgy beleharapott annak kezébe, hogy kalapáccsal kellett az állat koponyáját szétverni. Hogy ebben az esetben ki volt a hibásabb, az ember-e, vagy a majom, arról lehet beszélni. Mindenesetre mindkét félre nézve becsületesebb dolog volt az másik újsághír, amely szerint egy tigrisszelídítő mutatványaihoz csimpánzt is akart használni. Amikor gyakorlás közben egyik tigris váratlanul hátára ugrott, a csimpánz minden vonakodás nélkül a tigrisre rontott, noha különben jó barátságban volt vele s így megmentője lett gazdájának.

Tudományos kísérletekre, intelligenciavizsgálatokra és más célra már régebbi időben is használtak csimpánzokat. Különösen értékesek az angol pszichológusnak, Romanes-nak "Sally"-n, az általa híresé vált kulukamba-nőstényen végzett kísérletei. Újabban e célra egész rendszeresen használják a berlini tudományos akadémia által Teneriffa szigetén berendezett emberszabású-majomállomás állatállományát.

Romanes eredményes kísérletei szélesebb körökben is ismertté váltak, de csak az által, mert könnyelműen azt állították róla, hogy Sally-t megtanította a számolásra. Ő sokkal óvatosabban nyilatkozik. Tudósításában leírja, hogy az állatkert kedvezőtlen viszonyai között, az állat figyelmének a látogatók által való folytonos zavarása dacára az ápoló segítségével mennyire sikerült neki a majmot arra bírnia, hogy bizonyos szám megnevezésére a megfelelő számú szalmaszálat fekhelyéről elővegye és a rácson kinyújtsa. Ötig ez egész jól ment. Sőt bizonyos valószínűséggel azt is meg lehetett állapítani, hogy Sally a számolást tényleg, mint olyat fogja fel, mert valóban egytől elkezdve, számol. Ezt pedig az által tudta Romanes elérni, hogy a majomnak a szalmaszálakat a szájában kellett összegyüjtenie mindaddig, amíg a kívánt számot el nem érte. Mihelyt azonban ötön túljutottak, a tanítvány bizonytalan lett. Sőt annál inkább szaporodtak hibái, minél inkább közeledett a tízhez; ezért tizen túl már nem is mertek vele kísérletezni. Ezt az eredményt megvilágítja egy másik, Romanes által egy varjúpáron véghezvitt kísérlet. A fészken ülő varjúpárt úgy akarták megcsalni, hogy előbb több vadász a búvóhelyen lesbe állt s azután egy kivételével, mind eltávozott. Ebben az esetben is ötig kellett felmenni, hogy a madarat megcsalhassák, noha itt mindenesetre inkább közvetlen számbecslésről, mint tulajdonképpeni számolásról volt szó. Ez alapvető különbség s egyes esetekben, főleg, ha kis számokról van szó, nehéz feladat. Másfelől viszont Romanes azt hiszi, hogy Sally-nak még a szorzásról is volt fogalma. Többször megkísérelte ugyanis, hogy egy hosszú szalmaszálat kettétörve, adjon oda kettő helyett. Romanes színkísérleteket is végzett befestett szalmaszálak segítségével. Ezek azonban rosszul sikerültek. Sally ugyan a fehéret meg tudta különböztetni valamennyi többi színtől, tovább azonban már semmiképpen nem tudott jutni, úgyhogy kutatónk végül is arra a gondolatra jött, hogy talán az állat színvak. Párhuzamul megemlíthetjük, hogy a természeti népek, az úgynevezett vadak is, a számolás és a színmegkülönböztetés tekintetében még egészen kezdetleges fokon vannak, a magasabb számok és a szivárvány legtöbb színe számára nyelvükben egyáltalában nincsen kifejezés.

A teneriffai majomállomás hét csimpánzán többek közt megfigyelhető volt, hogy - legalább is az ott található gyíkokkal szemben - nem volt meg bennük a majmoknak a csúszómászó állatokkal szemben velük született útálata. Sőt a gyíkokat farkuknál fogva megragadták, egyet meg sarokba szorítottak, úgyhogy körbe álltak körülötte. Az érzékszervek használatára vonatkozóan megjegyzésre érdemes, hogy a csimpánzok gyakran úgy szereznek szagérzést valamely tárgyról, hogy azt előbb mutatóujjukkal megérintik s azután az ujjukat szagolják meg. Egy nagy ivarérett és egyedül elzárt cségónőstény ösztönszerűen mindig ételkészletet gyüjtött. És jellemző, hogy azt csak a vezérhímmel osztotta meg. Ha ez eljött, akkor hozott két banánt s az egyiket neki adta. Ha a csimpánzok aludni mennek, egyikük sem tudja elfojtani magában a fészeképítés ösztönét, amely tehát úgy látszik, velük született. Némelyek alvás közben élénken mozognak, hangokat adnak, ami csak álmokkal magyarázható. Szóérzésük annyira megy, hogy egyes parancsokat, mint: egyél, feküdj le, jöjj ide, menj ki, nyisd ki az ajtót, - a karmozgások és arcjáték teljes elkerülése mellett is - helyesen megértik. Tovább azonban már nem megy a dolog. A karokkal való taglejtés, mint az emberi beszédnek közismert kísérőjelensége, Teuber szerint a csimpánzoknál is ki van fejlődve. Különben ez kézzel bíró emlősállatoknál természetes is, például a nyitott tenyér odatartása, ha a csimpánz valamit akar. Másfelől viszont meglepően emberi vonás az, ha a majom egyik kezével a fejét vagy a törzsét vakargatja, amikor valami felett gondolkodik és habozik. Nem szabad azonban elhallgatnunk, hogy az állatkertekben eddig nem tettek ilyen megfigyeléseket, vagy legalább is nem közölték azokat. Hasonló áll a majmok "bolhászkodásáról", a test hátsó részének az alázatos barátság jeléül való odatartásáról, valamint arról a megfigyelésről is, hogy a majomállomány csimpánzai csókoláskor a rágott gyümölcsdarabokat szájukból a barát szájába tették. Teuber lehetségesnek tartja, hogy a csókmozgás eredete az utóbbiból indul ki. Megfigyelései szerint a csimpánzok nevetni és sírni is tudtak, mint az ember. Nevetésük azonban néma volt, erősebb jókedvük alkalmával csupán lélekző mozgásaik hallhatók. Sírásuk meg könny nélküli. A tulajdonképpeni intelligencia tekintetében a majmok feltűnő egyéni különbségeket árulnak el. Általában Teuber szerint nem emelhető ki eléggé a csimpánzok élesen kifejeződő egyénisége. Valamennyi nagyon gyorsan megtanulja az emelőszerkezettel ellátott vízvezeték használatát. Sőt annak működését csökkenteni is tudják, hogy a vízsugarat vele szabályozzák. A legnagyobb teljesítményt e téren kétségkívül az az intelligenciája által kiváló hím érte el, amelyik, mikor az ápoló a vízvezeték csapját az ajtón kívül elzárta, a hiábavaló kísérletek után, hogy vizet kapjon, kinyitotta az ajtót, elcsavarta a zárókészüléket, majd visszafutott és ivott. A cségónőstény időváltozás alkalmával is tanuságot tett intelligenciájáról. Ha kiengedték és az idő hűvös volt, akkor visszatért, elhozta gyajútakaróját, leterítette a földre és arra ült. Az eszközök használatát az bizonyítja, hogy a nagy hím véletlenül ott fekvő botot a nélkül, hogy arra tanították volna, a számára elérhetetlen banán leütésére használta. De nemcsak ez. Köhler írja a következőt: "Ha egy nádszál pl. nagyon rövid arra, hogy a kívánt tárgyat vele elérje, akkor másik vékonyabbat néhány centiméternyire az előbbibe beletol s így éri el a megfelelő hosszuságot". Vajjon, nem az eszközkészítés kezdőfokának tarthatjuk-e ezt?

A csimpánzok betegségeit csak a fogságból ismerjük. Ezek pedig főleg azok a betegségek, amelyeket a fogságban való élés, a hazájuktól különböző idegen légkörben való felnövekedés és az emberekkel való érintkezés idéz elő. Némelyik csimpánz már Európába való jövetele alkalmával bőrbetegséggel van fertőzve, amelyről azonban még semmi közelebbit nem tudunk. A szőrök kihullanak, a bőr ráncos lesz, száraznak, fehérnek és korpásnak látszik. Sőt korpásan porzik, ha az állat az állandó viszketésre vakaródzik. E betegségre vonatkozólag a legfontosabb megállapításokat és tapasztalatokat a kölni állatkertben tették. A különben pompásan fejlett csimpánzon különös módon megérkezése után csak két évvel vált észrevehetővé a betegség. "Minden Afrika-utazó, aki Kamerunban vagy bárhol másutt csimpánzt nevel, - írja Wunderlich igazgató - ismerte ezt a betegséget, amely Afrikában a bennszülöttek között is gyakori, miért is egyszerűen néger betegségnek nevezik. Mindenki tudott is valami biztos gyógyszert. Valamennyit megpróbáltuk, de eredménytelenül." Közben a majom egészen csupasz, ijesztő külsejű teremtmény lett, s reggeltől estig vakaródzott. Ekkor arzénkúrára szántuk el magunkat, ami segített is. De többször meg kellett szakítani a kúrát, mert használata következtében étvágytalanság állott be. A betegség tulajdonképpeni okozóját azonban nem sikerült megállapítani. Ebben a bőrbetegségben szenvedett az a csupasz csimpánz is, amely "Zizi-Bambula, a majomember" név alatt mint gorilla és néger nő állítólagos korcsa szerepelt. Élelmes reklámozói még 1908-ban is mint "Missing-Link"-et mutatták be "anyjával" együtt a hiszékeny párisi sajtónak és nagyközönségnek. A fiatal csimpánzokat nálunk főleg fejlődési betegségek látogatják, amiket a többé-kevésbbé zárt helyen való felnövekedés, a mesterséges ételek élvezete, szóval az európai kultúrélet hoz magával. Elsősorban csontbetegségek tehát ezek. Ilyen a közismert rachitis, az angol ipari proletariátus úgynevezett "angol betegsége", amely a gyermekek görbe lábait okozza és csak gyermekkorban lép fel. A majmokon e mellett egy másik, újabban Pick által pontosabban tanulmányozott csontbetegség (ostitis fibrosa) is szerepel. Ez a csontanyag állandó feloldódásában és újra való lerakódásában áll és az egész életen át tart. Ilyen csontbetegségben szenvedett néhány hosszúéletű csimpánz is, s vastag, nagy fejük által tűntek fel. Kettő a londoni állatkertben élt, egy a drezdaiban s fejük háromszor olyan nagy volt, mint a közönséges csimpánzfej. Nill tapasztalatai alapján ítélve, régebben állítólag a foghús skorbutszerű megbetegedése is előfordult, az állkapocs csontszújával és a fogak kihullásával összekötve. Ez a betegség azonban nemcsak frissen befogott majmokon lépett fel, mint a rossz tápláltság következménye, hanem hosszabb idő mulva is általános vérmérgezés következtében halálokká válhatott, úgy mint például a papagájoknál. Újabban, amióta a tengeri utazás gyorsabb és a majmok tartása hygiénikusabb, ezekről a betegségekről kevesebbet hallunk. Ama betegségek közül, amelyekről az emberi társadalomban ma oly sokat beszélnek, főleg a vakbélgyulladás követel az elfogott csimpánzok között sok áldozatot. Angliában a vizsgált hatvanegy csimpánzhulla közül tíznél volt vakbélgyulladás a halál oka. A majmok leggonoszabb öldöklője mégis a tuberkulózis. Ez azonban nem csupán a közönséges tüdőgyulladás alakjában fordul elő, hanem a bélben, lépben és a nyakmirigyekben is felléphet. Ma hajlunk arra a nézetre, hogy ezt a betegséget ezek az állatok már az afrikai kikötővárosokban megszerzik, aminthogy a szárazföld belsejéből származó négerek is megkapják, mihelyt a partok tájára jönnek. De évek óta befogott és kifejlett csimpánzokat is megtámad a tuberkulózis és gyorsan végez velük. Példa erre a berlini állatkert Missie-je. Attól kezdve, hogy ápolója katonának vonult be, nem jutott többé a szabadba s unalmas, elerőtlenítő, szobai életet kellett élnie. Nem ritka azonban az sem, hogy az ember tuberkulózist vár, s a hulla vizsgálata anémiát, vérszegénységet, fonnyadt szerveket, nevezetesen zsugorodott lépet mutat. Végül fogoly csimpánzainknál bélférgeket is találunk. Azonban csak olyanokat, amelyek az emberen is előfordulnak, aminő az általánosan ismert gyermekgiliszta (Oxyuris vermicularis). Ez tömegesen is felléphet. Frissen befogott csimpánzoknál a tenyér bőrhólyagjaiban állítólag fonalférget (Filaria) találtak. Erre vonatkozó pontosabb vizsgálatok azonban még hiányoznak.

 

3. Orangutánok (Pongo Lacép.) [ Régi neve Simia.]

Az orang Ázsiában Borneo és Szumatra szigetén él. Teljes neve orangutang, erdei embert jelent. (F.01.037.2.) A Borneo-szigeti dajákok, meias- vagy majas-nak, Észak-Szumatrában (Deli) maras-nak nevezik. Elliot a majmokról szóló nagy munkájában az emberszabású majmok között a legalacsonyabb, az embertől a legtávolabb eső helyet juttatja neki. Az orangot már az első pillanatban megkülönböztethetjük afrikai rokonaitól, vékony, de többé-kevésbé hosszú és bozontos bundájának vörös színéről, melynek árnyalatai a világos és feketés sötét vörösbarna között ingadoznak. Ha közelebbről szemügyre vesszük, sok alaki sajátságot találunk nála. Ilyenek mindenekelőtt a túl hosszú karok, amelyek alig rövidebbek a gibbonénál s felegyenesedett testtartás mellett a bokáig leérnek. Az emberszabású majmok között az orangnak vannak a leghosszabb karjai s a legrövidebb lábszárai, ezért legtávolabb áll az embertől. Az agykoponya alakja tekintetében viszont éppen az orang áll legközelebb az emberhez, különösen gyermekkorban. Virchow Hans szerint az orangkoponyának ezt az "egész különlegesen emberi, sőt elképesztően emberi, szinte azt mondhatnók: kellemetlenül emberi vonását" a középarc felett meredeken feldomborodó homlok alkotja. Az arckoponya, ha ormányszerűen előre is áll kissé, mégis igen keskeny, az orrszélesség igen kicsi, a fiatal csimpánzénak a felénél is kisebb. Később ugyan az öreg hím orang koponyáján is kifejlődnek azok a csontlécek, amelyek a nagy majmokra jellemzőek; a nőstényekén azonban hiányoznak. A nőstények különben a szemöldöktarajok gyengébb fejlettsége következtében is hasonlóbbak az emberhez. Ugyanígy az orang fogazatában is látszólag az emberéhez hasonló változatosságot tapasztalunk. Legalább ezt bizonyította annak a koponyagyüjteménynek tanulmányozása, amelyet Abbott az Egyesült-Államok nemzeti múzeuma számára a Sekajan folyó mellett, Landack vidékén (Nyugat-Borneó) gyüjtött, s amelyeket Hrdlicka dolgozott fel tudományosan. Ő a fogazat alapján néha még a teljesen kifejlett állatokat is el tudta különíteni. Talált számfeletti zápfogakat, valamint azt is gyakran észlelte, hogy az utolsó zápfogak - főleg a nőstényeken - feltűnően kicsinyek. Az orangnak elöl csupasz koponyáját a hátulról előre nyúló haj éppúgy fedi be, mint ahogyan némely kopasz emberen látjuk. Testszőrözetük a háton ritka, a mellen vékony. Annál hosszabb és dúsabb azonban a vállakon, karokon, a test oldalain és a combokon, ahol kuszált sörény módjára lóg le s öreg hímeken 50 cm hosszúságot is elér. Utóbbiaknál még az ujjpercek hátoldalait is 10 cm hosszú szőr borítja. A vörösbarna bozontos bunda, a pohos has, a mértéktelenül hosszú alkarok, amelyeken a könyök felé irányuló szőrözet feltűnően kiáll, továbbá a fiatalkorban inkább keskeny és magashomlokú koponya, melyet a hátulról előre nyúló haj a tető közepéig betakar s mindez vörös színben, - az orangnak annyira jellegzetes majomkülsőt ad, hogy fekete rokonával, a csimpánzzal, amely az állatkertekben a legtöbbször ketrec-szomszédja vagy ketrec-társa, valóban semmi körülmények között nem téveszthető össze. Szemük kicsiny, a fülkagyló meg egész jelentéktelen.

Mindkét nemű öreg orang további szembetűnő ismertetőjele az erősen fejlett gégetömlő, amely Fick vizsgálatai szerint külső nyúlványaival a hónaljig leérhet s kifelé nyílásban végződik. E tömlőnek a hanghoz semmi köze, különben is az orang csaknem egészen néma. Ezért inkább hajlandók vagyunk feltenni, hogy a gégetömlő a légpárna vagy vízpárna szerepét tölti be, amelyen a nehéz koponya nyugszik. Öreg hímeken néha dús szakáll, sőt emberi értelemben vett kétségtelen bajusz is látható, amely azonban a felső ajkat jobbadán szabadon hagyja. Különleges díszük, amelynek célját és jelentőségét még teljes homály fedi, a félholdalakú, 20 cm hosszú s legszélesebb helyein 10 cm széles pofaduzzanatok. Ezek kötőszövetből és zsírból állanak s a halántéktól a szájig nyúlnak le. A gégetömlő és a pofaduzzanatok természetesen szemünkben egyáltalán nem teszik széppé az öreg orangot, sőt bennünk inkább a barátságtalan, utálatos szörny képét keltik. A pofaduzzanatok különben már korán felléphetnek náluk. A frankfurti állatkert egyik fiatal hím orángján, mely ülve mindössze 40 cm magas volt, már a következő évben megjelentek, miközben az állat súlya 6750 grammról 11850 grammra emelkedett. Ismét két év mulva pedig már egészen jól ki voltak fejlődve, s az állat súlya 24500 grammra, vagyis több mint háromszorosára növekedett.

Végül jellemző még az orangra, hogy a hátsó végtagok hüvelykujján a köröm hiányzik. Valószínűleg hiányzik ilyenkor az első ujjperc is, vagy talán össze van nőve a másodikkal. Az is lehet azonban, hogy ez az összenövés csak késői öregkorban áll be. Virchow Hans úgy erre, mint általában az ember és az emberszabású majmok lábára vonatkozólag, sokat ígérő vizsgálatokat végzett.

A két nem nagysága tekintetében az orangnál is olyan jelentékeny különbséget találunk, mint sok óvilági majomnál, de különösen az emberszabású majmoknál t.i. az öreg hím végül óriássá fejlődik. Matschie említi, hogy a berlini állattani múzeumban egy Szumatrából származó ilyen óriás orangnak a bőrét őrzik, amely a fejetetejétől a talpáig 1,80 m, lábszára pedig 90 cm hosszú. Egy másik szumatrai példányon 1883-ban végzett mérés eredménye az amszterdami Kerbert összehasonlító táblázatban 1,94 m fejtető-talp hosszúsággal szerepel. Másfelől viszont két, öregkorban elfogott és 1894-ben európai kiállításokon mutogatott Borneo-orang, a híres "Max és Móric" csak 1,33 illetve 1,38 m, a serdangi szultán által 1913-ban az amszterdami állatkertnek ajándékozott "Szultán" pedig csak 1,18 m magas volt. És mégis valamennyit joggal óriás orangnak nevezték. Az "óriás" kifejezés különben itt nem annyira az abszolút testmagasságra vonatkozik, hanem inkább arra a bámulatosan nagy felsőtestre: a hatalmas fejre, roppant széles vállakra, rendkívül hosszú karokra és kezekre, melyek - minden hasonlóságuk dacára is - az emberi arányokat tetemesen túlszárnyalják. Ha ilyen óriás orangnak a ketrece előtt megállunk, nem mindennapi látvány az, amikor a szalmán összekuporodva fekvő vörösbarna bozontú, medveszerű tömeg előttünk egyszerre megmozdul. Ha azután az óriási állat lassan felemeli leírhatatlanul rút fejét, amelyről a pofaduzzanatok mint valami nagy szemellenzők állanak el, ha előrenyúló torkát feltátja és sötétszínű, hatalmas fogait vicsorgatja s hozzá még a kicsiny, mélyenfekvő szemek is alattomosan villognak és a csupasz, ráncos gégetömlő a fej mozgásai alkalmával a mérhetetlenül széles vállak között ide-oda mozog, majd meg a hihetetlenül hosszú karok az ujjak hegyéig bozontos szőrrel fedett óriási kezeket a ketrec egyik végéből a másikba átjnyujták s végül a szörnyeteg egész barátságtalan nagyságában és tömegében - mely mellett a legerősebb ember is gyermeknek tetszik - a szemlélő előtt felemelkedik: az valóban páratlan s akaratlanul is hátborzongást keltő feledhetetlen pillanat mindenki számára, még ha különben alig érdeklik is az állatok és a természetrajz.

Azonban ha a külső emberhasonlóság így csak puszta torzkép csupán, a fent említett óriás-orang hullájának felnyitása alkalmával Fick mégis mindig újból elcsodálkozott, amikor annak "az emberéhez való egyenesen mesés belső hasonlóságát látta". Saját bevallása szerint mindannyiszor felmerült előtte a kérdés, hogy ebből a Homo satyrus-ból mi hiányzik hát tulajdonképpen ahhoz, hogy Homo sapiens-nek lehessen nevezni? Mert mindazok a különbségek, amelyek a boncolás alkalmával itt-ott mutatkoztak, szorosan véve mégis csak egészen alárendelt jelentőségűek voltak. Kivételt egyedül az agyvelő alkotott. "Móric"-nál, az említett óriás-orangnál ez mindössze 400 grammot nyomott, szemben az ember 1350-1500 grammos agyvelejével.

Az orang rövid lábszárai térdben egészen kifelé fordulnak s a lábak alul oly ferdén ízülnek, hogy az állat a lábfejnek csak külső szélén, befelé fordított talppal, tud járni. Az ilyen hátsó végtagok ugyan pompásan alkalmasak kúszásra, annál kevésbbé azonban a földön való futásra. Ezért az orangot gyakran látjuk, amint testét kézbütykeire támaszkodó hosszú karjai között lóbálva előretolja s lassan, nagy fáradsággal úgy vonszolja magát, mintha mankón járna. Ha pedig - igaz, hogy csak a fogságban és ha felizgatják vagy arra kényszerítik - egészen felegyenesedve jár, akkor térdeit és derekát szinte természetellenesen előre hajlítja, hosszú karjait pedig keresztben vállai körül csavarja, mintha csak önmagát akarná átölelni. Nyilvánvalóan így még a legkönnyebben tudja megtartani az egyensúlyt, de így is csak kis darabon, lassan s ügyetlenül széjjelrakott lábakkal tud járni. Ellenben sajátságos végtagarányainál fogva, amelyek a mozgásműködést egészen a test elülső felére helyezik, annál ügyesebb és biztosabb kúszó. Sőt kizárólag a fákon való életre van utalva éppúgy mint a gibbon és bizonyára sokkal inkább, mint az afrikai emberszabású majmok. Az ujjak az utolsó perc feléig vagy harmadáig kötőhártyával vannak összekötve. A kifejezetten kúszó láb sajátossága az is, hogy a lábikrák fejletlenek s a sarkok keskenyek és laposak.

Az orangután fajtái

Az orangok rendszertana hihetetlenül zavaros, és Elliot róluk írott munkájának minden szavából a modern rendszerező kétségbeesése cseng felénk a fölött, hogy azon egyelőre változtatni sem lehet. Pedig a legszebb jellegeket látjuk magunk előtt a koponyán, a síma és duzzadásos pofákban, a világosabb és sötétebb színezetben, amelyek teljesen elegendők volnának arra, hogy az alfajok egész sorát állítsuk fel, sőt fajokat különböztessünk meg, hacsak biztosan tudnók, hogy e jellegek hogyan függnek össze egymással s mennyiben egyeznek a földrajzzal. Ezt azonban nem ismerjük. Így tehát az emlősök rendszertanának egyéb területeken elért eredményei dacára is ilyen fontos és két szigeten elterjedt nemnél, mint az orang, akarva-nemakarva meg kell elégednünk egyetlen fajjal, a rendszerbe már rég idő óta bevezetett Simia satyrus L.-vel. E mellett még megvan legalább az az elégtételünk, hogy az öreg Hoppius-nak 1763-ból való "Amoenitates Academicae" című munkája alapján még az előbbinél 3 évvel idősebb fajnevet: Pongo pygmaeus Hoppius is adhatunk neki. Ha pedig a borneói és szumatrai orangot meg akarjuk különböztetni, úgy a borneói orang neve Pongo p. pygmaeus Hoppius, a szumatrai orangé pedig Pongó p. abeli Clarke. Élve elfogott példányokról tudjuk, hogy pofaduzzanata úgy a borneói, mint a szumatrai orangnak van, továbbá, hogy a borneóiak rendesen sötét vörösbarnák, az Észak-Szumatra keleti partvidékéről valók pedig világos vörösbarna színűek. A csupasz részek az öreg és sötétszínű orangokon kékes vagy palaszürke színűek, míg a fiatal és világosszőrű példányokon a száj és szem körül inkább hússzínűek (F.01.037.1.) (F.01.037.1.) (F.01.039.2.) (F.01.040.1.).

Az orangután - legalább hallomásból - már nagyon régen ismeretes. Már Plinius beszéli, hogy India hegyei között szatirok élnek "emberi ábrázatú, nagyon gonosz állatok, melyek majd felemelkedett testtartással, majd négykézláb járnak s oly gyorsak, hogy csak akkor kerülnek fogságba, ha már elaggottak vagy betegek." Mégis Trouessart-tal együtt kétségbe kell vonnunk, hogy a klasszikus ókor az orangot valóban látásból ismerte volna. Mindazonáltal Plinius elbeszélése századról-századra öröklődik és közben majdnem elfelejtik, hogy állatokról beszélnek; a majmokból majdnem vademberek lesznek. A 17. század közepén Jávában élt hollandi orvos, Bontius, volt az első, aki saját tapasztalatai alapján beszél. De úgy nála, mint a későbbieknél, azt találjuk, hogy az orangutánok hátsó lábaikra állva felegyenesedve járnak, noha hozzáteszi, hogy "mind a négy lábukon is tudnak futni". Az utazók abban a sok kalandos mesében, amit leírnak, tulajdonképpen ártatlanok, mert ők csak a bennszülöttek elbeszéléseit mondják el. Ezek pedig tudvalevőleg az emberszabású majmokat általában nem állatoknak, hanem embereknek tartják, akik csak valamilyen ok miatt, szándékosan nem beszélnek, például abból - a bennszülöttek logikája szerint nagyon nyomós - okból kifolyólag, hogy ne kelljen dolgozniok. Az élő állat első jó leírása, mint Kerbert közli, 1778-ból A. Vosmaer-től származik. Ő az orániai herceg múzeumának és állatkertjének volt az igazgatója Het-Lo-ban, Hága mellett. Leírása arra az első fiatal példányra vonatkozik, melyet 1776-ban Borneóból Jáván át hoztak be. Peter Camper, a híres hollandi anatómus akkor több orangot boncolt és már ő leírta a gégezacskót.

Az orangután életmódja

Wallace jeles kutatásai révén ma már a szabadban való életüket is pontosabban ismerjük. "Tudjuk" - mondta Wallace - "hogy az orangután a két nagy szigetet, Szumatrát és Borneót lakja. Úgy látszik azonban, hogy az előbbin jóval ritkább, mint az utóbbin. Itt nagy területen el van terjedve. A dél-nyugati, dél-keleti, észak-keleti és észak-nyugati partvidék nagy kiterjedésű tájain honos, de mindenütt kizárólag az alacsonyfekvésű, mocsaras erdőségekben tartózkodik. Sadongban csak vízben gazdag s magas őserdővel fedett sík vidéken találjuk. A mocsarak közelében sok magányos hegy van, amelyeket a dajákok laknak és részben gyümölcsfával beültettek. Az orangután (a bennszülöttek nyelvén meja) számára ezek kitűnő vonzó pontok. Meg is látogatja azokat a gyümölcsök kedvéért, bár éjszakára mindig a mocsaras erdőkbe vonul vissza. Ama vidékeken, hol a talaj kissé magasabbra emelkedik és száraz, nem tartózkodik az orangután. Így például a Sadong mellékének mélyebb völgyeiben gyakori, de azon a ponton túl, amelyen belül az áradás és apadás észrevehető, már nem fordul elő. A nagy területre kiterjedő, megszakítás nélkül összefüggő és egyforma magas őserdőben érzi jól magát. Az ilyen erdő neki nyílt vidék, amelyen minden irányban mozoghat. Egyik fa csúcsáról a másikra kúszik és sohasem száll le a földre. A magasan fekvő, száraz vidékek, amelyek előbb tisztásokkal, majd később azokon növő alacsony berkekkel vannak födve, nem felelnek meg a mi állatunk sajátszerű mozgásának, meg sok veszélynek is volna itt kitéve. Valószínű azonkívül, hogy a neki kedves vidéken gyümölcs is nagyobb változatosságban található. A kicsiny, szigetszerűen kiemelkedő hegyek ugyanis kertül vagy ültetvényül szolgálnak, úgyhogy a mocsaras síkság közepén is a felföld fái tenyészhetnek."

"Különös és lebilincselő látvány, az erdőben kedélyesen tovahaladó orangot látni. Óvatosan megy végig valamely nagyobb ágon, félig felemelkedett testtartással. Feltűnően hosszú karjai és aránylag rövid lábai kényszerítik erre. Mindig olyan fát szemel ki, melynek ágai a szomszédos fáéval össze vannak fonódva, s ha közel van hozzá, kinyujtja hosszú karjait, mindkét kezével megragadja az ágakat, megvizsgálja erősségüket, majd vigyázattal átlendíti magát a szomszéd ágra, amelyen, mint előbb, szépen tovasétál. Sohasem szökik vagy ugrik és sohasem látjuk, hogy sietne, mégis csaknem olyan gyorsan halad, mint ahogyan valaki a sík földön szaladni tud." Egy másik helyen azt írja Wallace, hogy az orang egy óra alatt kényelmesen megtesz öt-hat angol mérföldet. "A hosszú, hatalmas karok nagy hasznára vannak. Segítségükkel a legmagasabb fákat is könnyen megmászhatja. Gyümölcsöket és gyenge leveleket szed velük olyan vékony ágakról, amelyek az ő súlyát nem bírnák meg, s leveleket és ágakat gyüjt velük, hogy fészket készítsen magának." Amikor kutatónk egy orangot megsebesített, alkalma volt megfigyelni, hogyan történik a fészek építése. "Mihelyt lövésem eldördült" - beszéli Wallace - "a meja mind magasabbra mászott a fa koronájában s csakhamar elérte annak legmagasabb csúcsát. Itt azonnal köröskörül ágakat kezdett tördelni s azokat keresztül-kasul rakosgatta. A helyet pompásan választotta meg. Egyik, még sebesületlen karját nagy gyorsasággal nyujtogatta minden irányba, nagy könnyűséggel tördelte a vastag ágakat és háta mögött keresztbe rakta őket. Néhány perc mulva már tömött lombtorlasz emelkedett mögötte, amely teljesen eltakarta szemeim elől. Hasonló fészket készít a meja csaknem minden éjjel alvásra is. De ezt kisebb fára és alacsonyabbra rakja, rendesen 8-15 m magasságban a földtől, valószínűleg azért, mert itt kevésbbé van a szélnek kitéve, mint fent. A meja állítólag minden éjjel új fészket készít. Én azonban ezt nem tartom valószínűnek, mert ha így volna, akkor gyakrabban kellene ilyen maradványokat találnunk. A dajákok azt állítják, hogy ha nagyon nedves az idő, akkor a majom panadusz-levelekkel vagy nagy harasztokkal takarja be magát. Talán ez vezetett ahhoz a téves hiedelemhez, hogy a fákon kunyhót épít magának.

"Az orangután fekvőhelyét csak akkor hagyja el, amikor a nap már jó magasan jár és a harmat a levelekről teljesen felszáradt. A nap középső óráit evéssel tölti el s csak ritkán szokott visszatérni két napon belül ugyanazon fához. Amennyire alkalmam volt megfigyelni, csaknem kizárólag gyümölccsel táplálkozik. Alkalmilag azonban a leveleket, rügyeket és fiatal hajtásokat sem veti meg. Az éretlen gyümölcsöt látszólag jobban szereti, mint az érettet, s a nagyon savanyút vagy keserűt is megeszi. Különösen bizonyos nagy vörös gyümölcsnek a húsát kedveli. Némelykor a nagy gyümölcsnek csak a kicsiny magvát eszi meg, s ilyenkor sokkal többet pusztít és elhány, mint amennyit elfogyasztani képes, úgyhogy az ilyen fa alatt, melyen étkezett, állandóan nagy csomó hulladékot találunk. Nagyon szereti a duriánt s e pompás gyümölcsöt nagy mennyiségben pusztítja. De inkább lemond róla, semhogy tisztásokon menjen keresztül érte. Az orangután csak a legritkább esetben száll le a földre, valószínűleg csak akkor, ha éhségtől hajtva, a parton nedvdús hajtásokat keresgél, vagy ha nagy szárazság idején víz után megy, amit egyébkor a levelek hüvelyében kellő bőségben szokott megtalálni. Csak egyszer volt alkalmam két félig felnőtt orangot a földön egy száraz lyukban látni. Ott játszadoztak egymással; fel-felállottak s kölcsönösen karon fogták egymást. Ez a majom sohasem jár felegyenesedve, legfeljebb ha kezével magasabban fekvő ágakra kapaszkodik, vagy ha megtámadják."

"Úgy látszik, hogy a meja nem nagyon fél az embertől. Azok az állatok, amelyeket alkalmam volt megfigyelni, sokszor percekig bámultak le rám s azután lassan a szomszédos fára kullogtak. Megtörtént, hogy amikor egyet közülök megpillantottam, ezer lépésre is el kellett mennem, hogy fegyveremet elhozzam. Mégis, amikor visszaérkeztem, többnyire mindig ugyanazon a fán találtam vagy legfeljebb néhány száz lépésnyi kerületben. Két felnőtt állatot együtt sohasem találtam, ellenben úgy a hímet, mint a nőstényt, többször láttam félig felnőtt fiaitól kísérve... Csak kivételesen fordul az elő, hogy az orangután az emberrel harcba keveredjék. Az egyik napon néhány daják azzal a hírrel jött hozzám, hogy előtte való nap a meja egyik társukat majdnem megölte." Mikor az állat a parton a pálma sarjait dézsmálgatta, a dajákok megtámadták őt s az állat csak védekezett. Majd támadóját mindkét kezével megragadta, karját egy szempillantás alatt szájába kapta, dühösen beleharapott a könyök fölött izmaiba, s rettenetesen széjjelmarcangolta.

Az újabb tapasztalatok szerint az orang sokkal kizárólagosabb növényevő, mint afrikai rokonai. Még az óriás orangok, Max és Móric is megvetették a galambhúst, és a "Preussen" nevű Lloyd-gőzös orvosa írja róluk, hogy nem sokkal a Singaporeból való elutazása után, húsleves-élvezés következtében majdnem elpusztultak. Ellenben a szabadban az orang az indiai cibetfa (Durio zibethinus L.) és a mangostana (Garcinia mangostana L.) gyümölcsei után annyira vágyódik, hogy kedvükért a dajákok ültetvényeit is felkeresi - és ebben ismét egészen emberi ízlésről tesz tanuságot. E gyümölcsök ugyanis úgy a tövises héjú, bár rothadt szagú, de csodálatosan finom ízű durionok, mint a narancs-kinézésű mangiák, Holland-India legkedveltebb gyümölcsfajtái közé tartoznak. Wenckstern - amikor Deli környékén az őserdőben dohányültetés céljából széles utat vágtak, miközben a gyümölcsfákat meghagyták - maga is tapasztalta, hogy az orangok szívósan ragaszkodnak e gyümölcsfákhoz. Valószínű, hogy a szegény "erdei emberek" csak ezekkel tudják szomjúságukat csillapítani s így mindennapi szokásuk által hajtva, végül életveszedelembe jutnak, amelyben aztán elpusztulnak. Wenckstern ily módon nem kevesebb, mint 6 példányt ejtett el és megfigyelhette rajtuk, hogy az orang természeténél fogva nem nagyon fél az embertől. De miért is félne, mikor más ellensége nincsen, az embert meg ezelőtt nem ismerte? "Az orang a legnagyobb pontossággal látogatott meg naponként egy ilyen fát, kora reggel és délután" - írja Wenckstern. Az első lövés után az állat "megrázkódott, kinyujtózkodott és vigyázva az erdő mélye felé indult, miközben karjait messzi előrejnyujtva, erős faágakat fogott meg, lábaival pedig a közvetlen alatta lévő ágra lépett". "Az ember a fa tetején éppen így mozog" - mondja Wenckstern nagyon helyesen. Azt a gyakran hallható állítást, hogy az üldözött orang ágakkal dobálódzik, tudósítónk a leghatározottabban kétségbe vonja. "Hisz' csaknem minden fakoronán van száraz ág is. Egy alkalommal a menekülő és jól megfigyelhető állat alatt egész szárazgally-eső hullott a lábaim elé, pedig jól látható volt, hogy minden törekvése csak arra irányult, hogy előbbre jusson, miközben egy sokgallyú, száraz ágat letört." Azt is megfigyelte szerzőnk, hogy a súlyosan sebesült orang, ha már nem tud tovább menni, ilyen ágcsúcson leül s - mint alváskor szokta - letördelt faágakkal iparkodik magát eltakarni. "Néhány könnyen elérhető, lombos ágat letört s azokat részint a faágak közé részint testének felénk fordított oldalára rakta."

Egészen hihetetlennek mondja Wenckstern az orang szívósságát. Az egyiknek pl. 13 olyan sebe volt, amelyek közül az ültetvény orvosa hetet nagyon súlyosnak talált. Meggyőződése szerint mindegyik külön-külön is elég lett volna arra, hogy egy embert mozgásra képtelenné, sőt valószínűleg alélttá tegyen. "Az orang azonban el tudott menekülni és csaknem egy óra hosszáig fenntartotta magát szellős ülőhelyén". Wallace fent közölt adataival szemben, Wenckstern az orangnál semmiféle támadási kedvet, sőt még önvédelmet sem talált. "A lezuhant, súlyosan sebesült állatok egy esetben sem kísérelték meg a védekezést vagy támadást, amikor megfogták és elcipelték. Kezemet mindegyik lelőtt állatnak kezébe tettem, amikor is mindegyik gyengén, mohóság nélkül összeszorította kissé a tenyerét. Ez annyira az elfogadott kézfogás benyomását keltette, hogy alig bírtam magamban elfojtani bizonyos lelki megindultságot. Hát még, ha az állat szemeit láttam, amelyekből végtelen fáradt szomorúság tükröződött, különös ellentétben bozontos fejének és hatalmas fogazatának vad kinézésével". Ez a tapasztalat csak úgy magyarázható meg, hogy a kérdéses orang vagy túlsúlyosan sebesült meg és a fáról való lezuhanás következtében annyira megsérült, hogy már nem tudott védekezni vagy pedig hogy nem talált okozati összefüggést megsebesülése és a vadász között. Wallace által közölt esetben, amikor közel küzdelmet folytattak a vadakkal, ez semmiféle akadályokba nem ütközött.

Az oráng fészkéről és fészeképítésről Selenka utazása óta jól vagyunk tájékozva. Ő a berlini múzeumnak egészen jómegtartású fészket küldött, amelyik ott ki is van állítva. Ezt a fészket 14 m magas és 30 cm vastag fának 11 m magasan lévő, hármas ágelágazódásában találta. Tehát nem volt magasan és a fa sem volt nagyon vastag. Ez, úgy látszik, általános szabály s az orang valószínűleg nem szereti a magas fákat, mert ott erős a szél és nyugtalan az alvás. Selenka különben erről a következőket írja: "Minden este vagy legalább minden másodikon, új fészket készít magának, többnyire kicsiny fákon és nem magasan. Az őserdőben egy nap alatt egész tucat ilyen fészket is találhatunk. Viharok időről-időre elsöprik őket. Fekvőhelyét az orang kis zöld gallyakkal és letépett levelekkel párnázza ki. A gallyakat csak egymásra rakja és sohasem fonja össze". A berlini múzeumban lévő orangfészek kb. 1 40 m hosszú két végén 30 cm, közepén 80 cm széles és 20 cm magas. Az egész talán 20-25 ágból van összerakva, amelyek többnyire egy irányban egymás mellett és fölött feküsznek. Több közülük el van törve s az egyes darabok hegyes szög alatt hajolnak össze. E fölött azonos fajtájú, sok laza levél van. Botanikusok a Dipterocarpacea nemhez tartozó Shorea-nak határozták meg, amely az indiai szigeteken egész erdőket alkot. Ilyen fészken egy nagy orangnak egészen jó helye van. Még kinyujtózkodva is tud rajta feküdni. A fészeképítési hajlam az oranggal vele született, mert már az egészen fiatalon elfogott példányok is megcsinálják azt az európai fogságban. A londoni állatkertből megszökött egyik orang, a majomketrec közelében lévő fán, azonnal fészket rakott. De a berlini állatkert orangjai is gyakran megtették ezt, amikor néha szándékosan szabadon engedték őket. Ez a fészeképítési hajlam, mint igazi ösztön nyilvánul meg akkor is, mikor annak semmi értelme nincs. Így a régebbi berlini akvárium egyik orangja a ketrecébe benyujtott lombos égerfagallyakat a falra magasan odaerősített alvódeszkájára hordta s este takarójába burkolódzva, azokra feküdt le.

Schneidernek, a bázeli gyüjtőnek, érdekes élménye volt egy nőstény oranggal. Amikor az állatot halálosan megsebesítette, úgy tűnt fel neki, mintha valami a feje fölött repült volna el. S csakugyan, 15 m távolságra a bozótban, 40 cm hosszú kis majomkölyköt talált. Egyszerűen közöljük az esetet, a nélkül, hogy azt a magyarázatot kapcsolnánk hozzá, hogy az öreg majom a csöppséget szándékosan dobta volna el, hogy a veszélytől megmentse. Egyszerűbbnek és közelebbfekvőnek találjuk azt a magyarázatot, hogy az eldobás egészen önkénytelenül történt, abban a pillanatban, amikor az öreg érezte, hogy súlyosan megsebesült. A majomanyák ilyen esetekben, úgy látszik, csakugyan eldobják kicsinyeiket, mert Wallace is talált ilyet fejjel a mocsárba fúródva, amikor az anyát három lövéssel leterítette.

Egyik vadászat alkalmával sikerült Wallace-nak egy fiatal orangot elfognia. "Amikor hazavittem - szól a tudósítás -, kezeivel oly görcsösen kapaszkodott szakállamba, hogy csak nagy fáradsággal tudtam lefejteni, mert ujjait kampósan begörbíti. Még egyetlen foga sem volt, néhány nap mulva azonban már előbujt két alsó metszőfoga. Ha ujjamat szájába dugtam, nagy erővel kezdett szopni, orcáit minden erejével beszívta. Ám hiába iparkodott némi tejet kisajtolni. Csak miután egy darabig még erőlködött, hagyta abba a szopást s kezdett sírni, mint ahogyan a gyermek szokott ilyenkor. Ha dédelgettük és dajkáltuk, akkor nyugodt és elégedett volt. De mihelyt letettük, állandóan sírt, különösen az első pár éjszakán, amelyeket nagy nyugtalanságban töltött el. Kis szekrényből bölcsőt csináltam és puha derékaljat adtam neki, melyet naponta váltottunk és tisztítottunk. Pár nap mulva azonban szükségessé vált, hogy a kis meját meg is mossuk. Ez, nehányszori próba után, annyira megtetszett neki, hogy rögtön sírni kezdett, mihelyt piszkos lett, s mindaddig nem hagyott fel a sírással, míg ki nem vettem és kúthoz nem vittem. Az első vízsugár hatására egy kissé rugdalódzott, furcsa grimaszokat vágott, de rögtön megnyugodott, mihelyt a víz fején csurgott végig. A lemosást és ledörzsölést rendkívül szerette és teljesen boldognak látszott, ha bundáját kefélgettem. Ilyenkor egészen csendesen feküdt és kinyujtotta kezét, lábát, amíg hátán és karján hosszú szőrét fésülgettem. Az első napokban kezével, lábával belekapaszkodott mindenbe, amit csak el tudott érni. Kezeivel a levegőben hadonászott és szeretett volna valamit megragadni. Ha sikerült neki egy botot vagy rongyot megmarkolni, akkor egészen boldog volt. Más hiányában, gyakran a saját lábát fogta. Egy idő mulva csaknem mindig keresztbe rakta karjait s mindegyik kezével ellenkező oldali vállának szőrébe kapaszkodott. Mivel láttam, hogy mennyire szereti a szőrt, mesterséges anyát iparkodtam adni neki, olyképpen, hogy egy darab bivalybőrt gombolyagba kötöztem s nem messze a földtől felakasztottam. Eleinte ez nagyon tetszett neki, mert lábaival kedve szerint kapálódzhatott rajta s mindig akadt egy kis szőr, amibe belecsimpaszkodhatott. Abbeli reményem, hogy a kis árvát boldoggá tegyem, teljesülni látszott. Ám csakhamar szopni kezdett. Felhúzódott a magasba, amennyire csak lehetett, s kereste mindenütt az emlőt. De csak szőrrel és gyapjúval lett tele a szája. Ettől azután elkedvetlenedett, keservesen sírni kezdett és két-háromszori kísérlet után, abbahagyta a hiábavaló fáradozást. Az első hét elmúltával úgy találtam, hogy jobban tudnám kanállal etetni, s így változatosabb és tartalmasabb táplálékot is tudnék neki adni. A jól beáztatott, némi tojással és cukorral kevert kétszersültet, máskor meg az édes burgonyát, jóízűen megette. Én meg pompás mulatságot találtam abban, hogy furcsa arcfintorgatását figyeltem, amivel tetszését vagy nemtetszését fejezte ki a neki nyujtott táplálék fölött. A szegény kis teremtés ajkát nyalogatta, behúzta orcáit s a legnagyobb megelégedés jelével forgatta szemeit, ha szája tele volt azzal, amit különösen szeretett. Máskor meg szájával, nyelvével ide-oda forgatta a falatot, mintha csak az ízére akart volna rájönni, s ha nem találta elég édesnek vagy ízletesnek, az egészet szabályszerűen kiköpte. Ha aztán újból azt az ételt kapta, elkezdett sikoltani és hevesen hadonászott maga körül, úgy, mint ahogy azt a kis gyermek teszi haragjában."

"Amikor már 3 hétig volt birtokomban a kis meja, szerencsére egy fiatal makákót kaptam, amely kicsiny, de nagyon eleven volt s már maga tudott enni. Mejához tettem be s rögtön a legjobb barátok lettek. Egyik sem félt a másiktól. A csöpp makákó a legkisebb figyelem nélkül a testére, sőt az arcára ült mejának és mialatt az utóbbit etettem, ő is mindig ott ült, minden lehullott morzsát felszedegetett, sőt néha még a kanalat is megragadta kezével. Mikor az etetéssel készen voltam, mohón lenyalogatta a meja ajkáról az odatapadt ételmaradékot. Sőt végül a száját is felrántotta, hogy lássa, maradt-e még benne valami. Társa testét kényelmes vánkosnak tekintette, gyakran ráfeküdt és a gyámoltalan meja kis pajtása minden pajkosságát szinte példa nélküli türelemmel tűrte. Örült, hogy egyáltalán valami élő van mellette vagy valami tárgy áll a rendelkezésére, amit karjaival gyengéden átölelhet. Ha aztán pajtása ott akarta hagyni, hátának vagy fejének mozgékony bőrénél, vagy farkánál fogva oly sokáig tartotta vissza, amíg csak tudta és a makákó csak sok erőlködő ugrándozás után szabadulhatott tőle. Érdekes volt e két meglehetősen egykorú állatnak viselkedése. Meja egészen úgy tett, mint a kis gyermek. Gyámoltalanul feküdt hátán, lassan ide-oda gurult, végtagjaival hadonászott a levegőben, abban a reményben, hogy valamit megfoghat. De még nem volt képes ujjait egy határozott tárgyra irányítani. Ha elégedetlen volt, kinyitotta csaknem fogatlan száját s kívánságainak a gyermekéhez hasonló sírással adott kifejezést. A fiatal makákó ellenben állandó mozgásban volt, ide-oda ugrándozott, amikor és ahová éppen kedve tartotta. Mindent megvizsgált s a legnagyobb biztonsággal markolta fel a legkisebb tárgyat is. A ketrec peremén minden megerőltetés nélkül egyensúlyban tartotta magát, felmászott az egyik karón s minden ehetőt hatalmába kerített, ami csak útjába akadt. Nagyobb ellentétet képzelni sem lehet. Meja, a makákó mellett még sokkal inkább kis gyermeknek tetszett, mint egyébként."

"Amikor kis foglyom már körülbelül egy hónapig volt birtokomban, látszott, hogy már egyedül is megtanul járni. Ha a földre tettük, lábaival tolta magát tovább, fel-felbukott s nagy üggyel-bajjal jutott csak előre. Amikor bölcsőjében feküdt, annak szélén szokott felágaskodni s 1-2-szer sikerült is neki kikecmeregni belőle. Ha piszkos vagy éhes volt, vagy valamilyen módon elhanyagoltnak érezte magát, akkor addig sírt keservesen, míg csak nem segítettünk rajta. Ha senki nem volt otthon vagy sírására senki sem jött elő, egy idő múlva magától elhallgatott. Amint azonban lépteket hallott, annál keservesebben rákezdte. Öt hét mulva előbújt két felső metszőfoga. Utóbbi időben cseppet sem nőtt, nagyságban és súlyban még a régi volt. Kétségkívül a tej és más ily tápláló eledelek hiánya okozta ezt. Rizslé, rizs és kétszersült csak sovány pótlék volt, a kókuszdió kipréselt nedvét pedig, melyet néha adtam neki, nem bírta a gyomra. Ennek a tápláléknak tulajdonítottam a hasmenést is, amelyben sokat szenvedett a szegény teremtés. Egy kis adag ricinusolajjal sikerült azonban a majmot meggyógyítani. 1-2 hét mulva ismét megbetegedett, mégpedig komolyabban. A tünetek ugyanazok voltak, mint a váltóláznál, még a feje és lába is megdagadt. Minden étvágyát elvesztette, s mialatt egy hét alatt csontig-bőrig lesoványodott, kimúlt."

Wallace-nak, a fiatal orangutánról festett ama pompás életképe után kiegészítésül még néhány régebbi adatot közlök. Az első pontosabb megfigyeléseket az orániai herceg fent említett állatkert igazgatójának, Vosmaer-nek köszönhetjük, aki hosszabb ideig tartott egy nőstényorángot. Az állat jóindulatú volt és sohasem mutatkozott gonosznak vagy csalfának. Az ember minden aggodalom nélkül szájába dughatta a kezét. Külső megjelenésében volt valami szomorúság és búskomorság. Szerette az emberi társaságot nemre való tekintet nélkül, de előnyben részesítette azokat, akik a legtöbbet foglakoztak vele. Az állatot láncra kötötték, ami néha valósággal kétség beejtette. Ilyenkor a földre vetette magát, szánalomra méltóan sivalkodott s darabokra tépett minden takarót, amit adtak neki. Mikor egy ízben szabadon eresztették, gyorsan felkúszott a tető gerendázata közé s itt oly fürge volt, hogy négy embernek egy óra hosszáig tartott, amíg ismét be tudták fogni. E kirándulás alkalmával egy üveg malagabort fedezett fel s a dugót kihúzván, tartalmát az utolsó cseppig kiitta, a palackot meg szépen helyére tette. Minden megevett, amit eléje adtak, de a gyümölcsöt s a fűszeres növényeket minden más ételnél többre becsülte. Párolt és sült húst, vagy a halat szintén nagyon kedvelte. Rovarokra nem vadászott. Egy eléje tartott veréb sok ijedelmet okozott neki, végül is agyonharapta, néhány tollát kitépte, megízlelte húsát s azután elhajította a madarat. Nyers tojást gyönyörrel szopta ki. Legkedvesebb csemegéje azonban, úgy látszik a szamóca volt. A lefekvés előtt állandóan nagy készülődésbe fogott. Szénából fekvőhelyet készített, a szénát jól felrázta, azután még egy külön nyalábbal tett a feje alá és betakaródzott. Nem szívesen aludt egyedül, mert a magányosságot egyáltalán nem szerette. Napközben néha elszundított, de sohasem hosszú időre. Ruhát adtak neki, melyet aztán majd a derekára, majd meg a feje köré csavart és pedig hűvös időben éppúgy, mint a legnagyobb forróságban. Amikor egy alkalommal lánca lakatját kulccsal felnyitották nagy figyelemmel nézte azt. Majd egy darabka fát vett elő, bedugta a kulcslyukba s forgatta jobbra-balra. A kötél legbonyolultabb csomóit ügyesen az ujjaival bontotta ki, ha meg a csomó nagyon feszes volt, a fogaival. Abban is nagy öröme tellett, ha mindenkinek, aki közelébe jött, szépen kioldhatta a cipőit. Hátsó végtagjait éppoly ügyesen használta, mint a mellsőket. Így például ha valamit a kezével nem tudott elérni, hanyatt feküdt s lábával húzta oda a tárgyat. Sohasem rikoltozott, csak ha egyedül volt s hangja kezdetben a kutya szűköléséhez hasonlított.

A Cuvier által Párisban megfigyelt orang mintegy 10-11 hónapos volt, amikor Franciaországba érkezett s ott még körülbelül félévig maradt életben. Mozdulatai lassúak s a földön nehézkesek voltak. Kezeit ökölbe szorítva rakta maga elé, rátámaszkodott hosszú karjaira, testét előrenyomta s lábait a karok között a kezek elé téve csúsztatta magát előre; majd ismét ökleire nehezedett s így tovább. Ha egyik kezére támaszkodhatott, fennállva, hátulsó lábain is tudott járni, de mindig lába külső szélére lépett. Ülni, a keleti népek szokása szerint, magaaláhúzott lábakkal szokott. Igen könnyen kúszott. Ha két fa ágai összeértek, játszva ment át egyik fáról a másikra. Párisban szép időben sokszor szabadon eresztették a kertben. Ilyenkor hirtelen felkúszott a fára s letelepedett az ágakra. Ha valaki utána mászott, teljes erejéből rázni kezdte az ágakat, mintha el akarta volna ijeszteni az illetőt. Ha azután követője visszavonult, ő is felhagyott védekezésével, de rögtön megújította, mihelyt a kísérlet újra kezdődött. Az étkezés idejét pontosan ismerte. Mindig pontos időben állított be ápolójához s megette, amit kapott. Idegenek látogatása terhére volt s ilyenkor gyakran mindaddig takarója alá bújva várt, míg a vendégek el nem távoztak. Ismerősökkel szemben sohasem tett így. Csak ápolójától fogadott el táplálékot. Amikor egy ízben idegen ember foglalta el ápolója szokott helyét, eljött ugyan, de mihelyt az idegent észrevette, nem fogadott el többé semmiféle táplálékot. Leugrott a földre, sivalkodni kezdett s kétségbeesve verte a fejét. Az ételt ujjaival vitte a szájához s csak ritkán szedte fel mindjárt ajkaival. Előbb mindent óvatosan megszagolt, amit nem ismert. Étvágya szinte kielégíthetetlen volt; mint a gyermek minden időben kész volt az evésre. Néha harapott és védekezésül hadonászott maga körül, de csak gyermekekkel szemben s inkább türelmetlenségből, mint haragból. Általában szelíd volt és szerette a társaságot. Szívesen hagyta magát cirógatni s a szó szoros értelmében csókokat adott érte. Ha nagyon sóvárgott valami után, erős torokhangot hallatott. Néha akkor is hallatta ezt, ha mérges volt, de ilyenkor gyakran a földön hempergett s duzzogott, ha kívánsága nem teljesült. Két fiatal macskát különösen kedvelt. Az egyiket gyakran karjában tartotta vagy a fejére tette, noha a macska karmaival kapaszkodott bőrébe. Néha szemügyre vette a kis mancsokat s ujjaival próbálta a karmokat kihúzni. Minthogy azonban ez nem sikerült, inkább tűrte a fájdalmat, mintsem abban hagyta volna a játékot kedvenceivel.

A másik közlés is jó megfigyelőtől származik, aki egy orangutánt három hónapig tartott magánál a hajón. Amíg a hajó az ázsiai vizeken tartózkodott, az állat a fedélzeten lakott és csak éjjel alvásra keresett magának védett helyet. Napközben rendkívül derűs volt, játszott más kisebb majmokkal, amelyek a fedélzeten voltak és sétálgatott a vitorlakötélzeten. Ügyessége és a mozgások közben megnyilvánult izomereje bámulatos volt. Megfigyelőnk, Smitt kapitány néhány száz kókuszdiót hozott magával, amiből a majom naponként kettőt kapott. A dió két hüvelyk vastag, rendkívül szívós héját, amit baltával is csak nehezen lehetett átvágni, az orang hatalmas fogaival nagyon ügyesen tudta szétfejteni. Hatalmas fogait a dió hegyes végére illesztette, ahol a gyümölcsön kis kiemelkedések vagy púpok vannak, majd jobb lábával megragadta a diót s így tépte szét az erős héját. Ekkor ujjaival megfúrta a dió természetes nyilásainak egyikét, melyen át kiitta a tejet, majd valamilyen kemény tárgyon szétzúzta a diót s megette a magot.

Amikor a hajó a Szunda-szorost elhagyta, a hőség csökkenésével az oráng is mindjobban elvesztette vidám kedvét. Felhagyott a tornával és játékkal, a fedélzetre is csak ritkán jött fel. Ágyának gyapjú takaróját magával hurcolta s mihelyt csendesen ült, rögtön egészen beleburkolódzott. A mérsékelt déli égöv alatt nagyobbára a hajófülkében tartózkodott s a takaróval a fején gyakran órákig ült ott mozdulatlanul egy helyben. Ágyát a legnagyobb gondossággal készítette el magának. Sohasem feküdt le a nélkül, hogy derékalját 2-3-szor kezének hátával ki ne porolta és el ne egyengette volna. Ekkor hátára feküdt, magára húzta takaróját, úgy, hogy csak orra és vastag ajkai látszottak ki s ebben a helyzetben feküdt egész éjjel, vagy 12 óra hosszáig teljesen mozdulatlanul. Hazájában felkelése és lefekvése egészen óraszerű pontossággal történt. Reggel, pontosan 6 órakor, vagy napkeltekor ébredt s mihelyt a nap utolsó sugara a láthatárról letűnt, vagyis pont este 6 órakor, feküdt le ismét. Minél tovább vitorlázott a hajó nyugatnak s így minél nagyobb lett az időbeli eltérés, annál korábban ment ágyba. De annál korábban is kelt fel, mert most is éppen 12 órát aludt. Ez a változás a lefekvésben nem állott ugyan pontos arányban a hajó időszámításával, bizonyos szabályszerűség azért félreismerhetetlenül volt benne. A Jóreménység foka körül már délután 2 órakor nyugalomra tért s hajnali fél 3 órakor kelt fel. Ezt a két időpontot később is betartotta, noha a hajó időszámítása az utazás további folyamán még két órával eltolódott.

Kókuszdión kívül szerette még a sót, húst, lisztet, szágót stb. s minden cselt megpróbált, hogy étkezés alatt bizonyos mennyiségű húst biztosítson magának. Amit egyszer megragadott, nem adta többé vissza, még ha meg is verték. 3-4 font húst a legnagyobb könnyűséggel megevett egyszerre. A lisztet naponként a konyhában szerezte s közben a szakács pillanatnyi távollétét mindig ügyesen ki tudta használni arra, hogy a lisztesbödönt felnyissa. S miután jól belemarkolt, fejéhez törülte kezét úgy, hogy mindig kipuderezve került vissza. Kedden és pénteken, mihelyt ebédre csöngettek, elmaradhatatlanul megtisztelte látogatásával a matrózokat, mert ezeken a napokon cukorral és fahéjjal meghintett szágót kaptak. Épp ily pontosan állított be 2 órakor a hajófülkébe, hogy az ebéden résztvegyen. Evés közben nagyon csöndes s a majmok szokása ellenére, tiszta is volt. De sohasem sikerült annyira vinni vele, hogy a kanalat rendesen használja. A tányért egyszerűen a szájához emelte s megitta a levest, a nélkül, hogy csak egy csöppet is kiöntött volna. A szeszesitalokat nagyon szerette s azért minden délben kijárt neki a pohár bora. Ezt sajátos módon ürítette ki. Alsó ajkából előrecsúcsorítás által 3 hüvelyk hosszú s csaknem ugyanolyan széles kanalat formált, ami elég tágas volt arra, hogy egész pohár víz beleférjen. Ebbe a kanálba öntötte az italt és sohasem ivott úgy, hogy ezt előbb meg ne csinálta volna. Miután neki nyujtott poharat gondosan megszagolta, megcsinálta a kanalat, beleöntötte a folyadékot s nagyon óvatosan, lassan szürcsölte föl a fogai között, mintha csak huzamosabb élvezetet akart volna magának azáltal szerezni. Ez a szürcsölés gyakran percekig tartott s csak azután tartotta még poharát is oda, hogy azt újból megtöltsék. Edényt sohasem tört, mert mindig óvatosan tette le. Az utazás folyamán ritkán mászkált össze-vissza és akkor is csak lassan és óvatosan. Rendszerint akkor tette ezt csupán, ha a másik kis majmot, az ő kedvencét, valami neveletlenség miatt meg akarták büntetni. Ilyenkor a csöpp majom rendesen az ő nagy barátja keblére bújt, görcsösen belekapaszkodott és Bobi, - úgy hívták az orangutánt - felsétált védencével a vitorlakötélzet közé, míg a veszély elmúlt. Csak kétféle hangot lehetett tőle hallani: egy gyenge, fütyülő torokhangot, mellyel kedélyizgalmát fejezte ki s egy rettenetes bőgést, - mely a megriadt tehenéhez hasonlított. Utóbbi félelmét jelezte. Ezt egyszer akkor hallatta, mikor egy csomó busahal a hajó közelében úszott el, máskor meg különböző vízikígyók láttára, melyeket gazdája Jávából hozott. Arckifejezése mindig ugyanaz maradt. Sajnos egy kellemetlen eset véget vetett az állat életének, mielőtt Németországot elérte volna. Véletlenül teli rumosüveg került a kezébe, melyet egészen kiürített a nélkül, hogy valaki észrevette volna. A dugót ügyesen kihúzta és mohón élvezte az annyira sóvárgott szeszesitalt. Mintegy tíz perccel az eset után Bobi nagyon élénk lett. Felugrott az asztalokra és székekre, nevetséges mozdulatokat tett és fokozódó élénkséggel hadonászott, mint a részeg s végül, mint az őrjöngő ember. Lehetetlenség volt őt megfékezni. Ez az állapot körülbelül 15 percig tartott, akkor földrerogyott, hab jött szájából és mereven, mozdulatlanul feküdt. Néhány óra mulva ismét magához tért, de heves ideglázba esett, ami azután életének véget vetett. Betegsége alatt csak boros-vizet és az előírt orvosságot fogadta el, egyébként semmit sem vett magához. Miután gazdája egyszer megtapintotta ütőerét, ezentúl mindig feléje nyújtotta kezét, valahányszor ágyához közeledett. E közben nézésében annyi megindító s emberies vonás volt, hogy gyakran könnyek szökte ápolója szemébe.

Több orangutánt megfigyeltem, de egyet sem találtam, amelyet a hasonlókorú csimpánzzal össze lehetett hasonlítani. Valamennyinél hiányzott az utóbbira oly jellemző, ingerkedő vidámság és a tréfálkozó kedv. Az orangok ellenkezőleg a végletekig komolyak. Sőt több közülük csöndes és épp ezért nagyon unalmas volt. Mozgásuk lassú és kimért, barna szelídtekintetű szemük végtelenül szomorú, így hát csaknem minden tekintetben ellenkezői a csimpánznak. Vannak azonban kivételek is. Ilyen volt az a négyéves orang, amelyet 1878-ban a frankfurti állatkert egyik jótevője hozott magával tengerentúlról, miután már előbb 3 évig Jávában szelíden tartotta.

Schmidt Max kimerítő tudósításából tudjuk, hogy ez az orang, az ő nagyreményű ápoltja, rendkívül élénk volt. Egész nap fáradhatatlanul játszadozott és mászkált. Már Nápolyban, ahol Schmidt kapta, szellemi képességeinek és az emberi gyermekre emlékeztető lényének figyelemreméltó bizonyítékait szolgáltatta. "Egy darab madzag, melyet a majom az alomszalmában talált, hosszú időre kellemes szórakozást nyujtott neki. Azt ketrecének lécrácsába fűzte, mégpedig úgy, hogy az egyik nyiláson kidugta, a másikon meg visszahúzta és így tovább. Később a madzag elveszett és most szalmaszálakat használt erre a célra. Ezek azonban törékenyek voltak és többször el is törtek... Éjjel egész nyugodtan aludt. Csak egyszer ébredt fel teljesen, amikor késő este jöttem haza és gyertyával kalitkájába világítottam. Ekkor nem is nyugodott meg addig, míg ismét tejet nem adtam neki. Ebben is minden tapasztalt anya egészen kis gyermeke viselkedését fogja felismerni. Az a mód, ahogyan ilyenkor akaratát keresztülvinni iparkodott, szintén egészen gyermekies volt. Csak akkor kezdett nyöszörögni, ha már a száját előbb félrehúzta, mint a síró ember. Közben ide-oda ugrált a kalitkában, sarkával hevesen rugdosta az ajtót, kezeivel meg a szalmát hányta össze-vissza. Ilyen alkalommal egyik nap észrevette, hogy szállítóládáját oldalnyomással el tudja a helyéről mozdítani. Ezt a tapasztalatot kellően ki is használta, miáltal sok kellemetlenséget szerzett nekem. A további vasúti utazás közben, amelyet az orang ápolójával külön fülkében tett meg, egészben véve csendesen viselte magát. Főleg azzal foglalkozott, hogy figyelmesen szemlélte a vidéket, melynek gyors tovatűnése nagyon tetszett neki. Az alagúton át való utazás nem izgatta, ha azon az oldalon voltam, ahol láthatott engem, mikor azonban a másik oldalra mentem, kinyujtotta kezét a ketrecből vagy halk nyöszörgést hallatott. De rögtön megnyugodott, mihelyt néhány szóval jelenlétemet tudtára adtam. Ha állomásokon való tartózkodás alkalmával készülődtem, hogy a vagont elhagyjam, a majom csaknem mindig sírni kezdett. Nyöszörgése, a sírás nevet nagyon megérdemli, mert egyidejűleg síró módra húzza el az arcát. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ilyenkor sohasem láttam nála könnyeket, bármennyire is figyeltem. Éjjel az állat a vasúton is aludt, de hogy a vonat rázását ne érezze oly nagyon, három kézzel fogódzott ketrece rácsába. Egy éjjeli utazás alkalmával a vonat heves oldallökései végül neki is kellemetlenek lettek. Fölébredt, elkezdett halkan nyöszörögni. S amikor úgy látta, hogy ennek dacára sem törődöm vele, nyugodtan felém nyujtotta a kezét s ujjainak állása rendkívül könyörgő és segélytkérő kifejezést mutatott. Amikor aztán kezemet nyujtottam neki és néhány barátságos szót szóltam hozzá, mindjárt megnyugodott és próbált elaludni". Frankfurtban ápolójával külön szobát kapott, amely tornaszerekkel és mászó alkalmatosságokkal volt felszerelve. Ezzel megkezdődött az emberszabású majmok tartásának az a módja, amely újabban mindenütt szokásos lett. A legnagyobb örömet egy körülbelül 15 cm átmérőjű fagolyó szerezte a majomnak. Azt görgette, karjára vette, időnként meg oly magasra emelte a feje fölé, amilyenre csak tudta, miközben megelégedetten nézett utána. Még nagyobb volt öröme, amikor a golyó a padlóra esett s gurulva zörgött. Ezért, hogy a zörgést újból hallhassa, többször földhöz is vágta. Mikor azután belefáradt a játékba, az egyik sarokba vitte a golyót, amely azonban, minthogy a talaj lejtős volt, ismét csak elgurult. Erre kutatva körülnézett, fogott egy darab kenyeret, azt a golyó alá dugta úgy, hogy az ott maradt meg állva, ahol éppen akarta. Volt egy kis fakalapácsa is, melyet rögtön a nyelénél fogva fogott meg s úgy verte vele a padlót. Pár nap mulva a rácson kívül szöget fedezett fel, amely a deszkából kissé kiállott. Egy ideig az ujjaival ide-oda mozgatta, majd fogta a kalapácsot s azzal iparkodott a szeget beverni." E művelet megítélésénél ne feledjük azonban el, hogy ez az orang már Jávában 3 évig fogságban volt s emberekkel érintkezett. Már a hajón való utazása alatt többször megtette, hogy nagy ív papírossal nevetséges módon feldíszítette magát, amennyiben "a papiros sarkát az álla alatt úgy fogta össze, mintha csak csuklya lett volna az arcán." Ha pedig a papiroson nagy kerek lyukat vágtak, "rögtön keresztül dugta a fejét rajta sőt a karjait is bele akarta szorítani, úgy, hogy a papiros elszakadt... A kezébe adott kis papirossapkát mindjárt a fejébe tette, sőt a két végénél fogva úgy ráhúzta, hogy az ott meg is maradt... A papirost gyakran arra használta, hogy golyóját belecsavarja, amit nagy ügyességgel csinált... Kedves mulatsága volt, ha ápolójával vagy más ismert személlyel ingerkedett és birkózott", de "minden egyes ismerősével másként bánt... Ha oldalához értek, az csiklandozta őt. Amikor szalmaágyára lefeküdt, sohasem mulasztotta el, hogy keze hátával az egyenetlenségeket el ne simítsa, a kenyérmorzsákat és más effélét le ne söpörje... A világos, barátságos színeket az orang nagyon szereti. Amikor ágyára fehér helyet szürke takarót kapott, kikereste az alatta lévő fehéret s azzal takaródzott. Az egyenruhák világos vörös színét sokáig nézte." Világos bizonyítékát adta annak is, "hogy kis gyermekek iránt egészen különös vonzalmat érez s a kalapácsának vagy más tárgynak odajnyujtása által iparkodott azokat a vele való játszásra rábírni."

Arcjátéka nagyon kifejezésteljes. "Ha valami huncutságon töri a fejét, akkor szája körül derűs vonás jelenik meg, éppúgy, mint némely embernél. A játék vagy valamilyen csíny feletti örömét mosolygással fejezi ki, miközben száját szélesre húzza szét. Ha nagyobb öröm érte, valamint pajkos jókedvében, szinte nevetésben tör ki. Száját feltátja, ajkait visszahúzza, hogy fogai láthatók legyenek, miközben többé-kevésbbé hangos, nyihogó hangot hallat. Amikor félelem vagy aggodalom vesz erőt rajta, mindkét ajkát jól előrenyújtja, úgyhogy az alsó ajak jobban előreáll, mint a felső. Ezt a kifejezési módot különben az összes emberszabású majmoknál megtaláljuk. Az említett nyihogás mellett nagyobb felindulás alkalmával még gyenge röfögésféle hangot is hallatnak. A verebet, amely szobájának ablakán halálra zúzta magát, előbb csak a legnagyobb óvatossággal fogta meg. Majd játszani kezdett vele, s végül teljesen széttépte, mint gyermek a játékot. Tükörképe előtt, amelyet egyszer egészen váratlanul a rácson kívülálló tükörben látott meg, először félénken visszahúzódott, majd feléköpött s kalapácsával és kenyérdarabokkal kezdte dobálni. Ha a tükröt feléje közelítették, akkor megint hátrálni kezdett. Így pl. "papírdarabot vett elő s a tükör felé nyujtotta, amennyire csak tudta, majd ide-oda mozgatta, mint ahogy mi szoktuk tenni, hogy hasonló esetben a gyermek figyelmét felkeltsük. Hogy a tükörképben önmagát felismerte-e, nem volt megállapítható. Ez annál csodálatosabb, mert a jelenlévő személyeket a tükörből felismerte. Előbb merően nézte a tükörképet, majd meg az illetőre vetette tekintetét, csak meg akarta volna állapítani, hogy csakugyan őt látja-e". Amikor meg a tükröt elvitték, meglepődve szemlélte a fal ama helyét, amelyen az imént egy egészen új világ képe tárult fel előtte, majd, amennyire lehetett, közeledett hozzá, mintha csak pontosan meg akart volna győződni arról, hogy már csakugyan nem volna ott semmi a látottakból? Felmászott a fára, ide-oda kúszott a rácsfalon és így vizsgálgatta különböző pontokról a különös helyet. Persze, szobáját is pontosan megvizsgálta. "A fal megvizsgálása pl. úgy történt, hogy előbb fejével nyugodtan végignyomkodta azt. Ezután következett a kézzel való végigtapogatás, ami azonban inkább a tapétának szólott, mert azt ott, ahol tompán (üregesen) kongott, ujjaival le is kaparta. A mászófát úgy próbálta ki, hogy mindig csak egy ággal lépett feljebb, miközben újból és újból visszament a földre. A gyűrűhinta kötelét ugyan megfogta és himbálta, lábaival azonban a földön maradt állva, s ha a karikák fent csikorogtak, a kötelet rögtön eleresztette s aggodalmasan pislogott felfelé. Létrán úgy ment fel, mint akár az ember; mindegyik fokra egyszerre csak egyik lábával lépett. A mennyezeten stukko-dísz volt, de csak festve. Ezt a majom ismételten megtapogatta ujjai hegyével. Nagyon kedvelt egy bécsi nádszéket, amelyet mindenféle elképzelhető játékra felhasznált. Ugyanígy csinált rögtön alvóládikájával is, hacsak korán reggel el nem vették tőle. Megtette, hogy a meglehetősen nehéz ládát kezével a két végén megfogva, felemelte, majd homlokával megtámasztván, alulról fogta meg s egészen felemelte. Ugyanígy támasztotta meg a fejével a leeresztéskor is és mielőtt az még egészen földet ért volna, ujjait ügyesen kihúzta alóla.

Megjegyzésre méltó s az emberszabású majmok szellemi képességeire általában nagyon jellemző az az élénk érdeklődés, amit majmunk a rácson kívül és közelébe került mindenféle tárgy iránt tanusított. Ez az érdeklődése megnyilvánult még olyan tárgyak iránt is, amik - pl. a plakát, vagy hőmérő - az ő jólétével semminemű praktikus kapcsolatban nem állottak, amiknek tehát előtte egészen közömbösöknek kellett volna lenniök, aminthogy más, szellemileg szintén nem alacsony fokon álló állatok előtt bizonyára azok is maradtak volna. Így például, amikor az egyik napon Schmidt a rácsajtót felnyitotta, úgy, hogy az orang a mindig türelmetlenül várt narancshoz, - amit az ápolója éppen neki hámozott, - hozzá juthatott volna, nem oda sietett, hanem a plakátot tépte le előbb. S amikor egyszer megfelelő hosszúságú bot jutott a kezébe, az első őrizetlen pillanatban arra használta, hogy a hőmérőt a falról leüsse vele. A hőmérőt messzebbre akasztották. Amikor azonban a majom alkalmilag egy sétapálcát kaparintott, mindjárt kieszelte, hogy ezzel most már megint el fogja érni a hőmérőt és újból le is ütötte azt. A legyet meg, amely a falon magasan ült, a kezével akarta megfogni, de bármennyire is nyujtózkodott, sehogyan sem tudta elérni. Ekkor egy botot hozott, melyet a végén már csak ujjai hegyével fogott, hogy minél messzebbre érjen vele, de még így is hiába. Máskor meg hintája kötelének a végével próbálta a legyeket agyonütni.

Kedvenc tréfája volt, hogy ismerőseinek szakállát ráncigálta, - ami ellen azok természetesen minden erejükkel védekezni próbáltak. Hogy célját elérje, bizonyos fogásokat alkalmazott, amelyek a ravasz megfontolás kétségtelen jelét viselték magukon. Megtette pl., hogy előbb az egyi kezével nyiltan és egész lassan nyúlt a szakáll felé, majd meg a másikkal hirtelen odakapott, miáltal terve a legtöbbször sikerült is. Máskor meg csalogatásul valamilyen játékot tartott maga elé, vagy ha annak nem volt foganatja, akkor egy darab kenyeret s mikor azután az illető úgy tett, mintha bele akarna harapni, a másik kezével villámgyorsan belemarkolt a szakállba, "miközben arcvonásai a jól sikerült csíny felett való örömét eléggé elárulták."

Schmidt abból a játékból, - hogy az állat, amikor felszólítják, hogy az általa majszolt ételből adjon valamit s akkor mindig ad is egy darabot, - egész jogosan ismét az emberszabású majmok magasfokú szellemi képességére következtet és találóan teszi hozzá, hogy "egyetlen más (nem emberszabású) majmot sem lehetne erre önként, vagy akár csak pár szóval is reávenni."

Tapasztalt állatápolók és idomítók, mint például Perzina, az orang szellemi képességeit - legalább ami a képzelet idomítását illeti, - lényegesen alacsonyabbra értékelik, mint a csimpánzét. Míg utóbbi, például a kerékpározást, rögtön megtanulta, addig Perzina az oranggal hónapokon át hiába kísérletezett. Színházainkban és cirkuszainkban nem régen szerepelt egy "Urian" nevű közepes nagyságú orang. Ez nemcsak a trapézon tornászott kitünően, hanem emberi ruhában ugyanazokat a mulatságos emberi alakításokat végzete, amelyeket a mult évtizedben elhúnyt "Konsul" nevű csimpánztól elég jól ismertünk. A new-yorki állatkert igazgatója, Hornaday szerint, az egyes orangok nagyon is különböző szellemi képességűek. Az általa egyidejűleg nevelt 2 orang közül az egyiket tanulékony utánzónak, a másikat "önálló gondolkodónak" mondja. Az első nagyon gyorsan megtanulta, hogyan kell ember módjára viselkedni és ruhában előadást tartani. A másik ilyesmire nem volt kapható, azonban - Hornaday szerint - fölfedezte a maga számára az emelőrúd használatát. Trapéz-hintájának tölgyből való keresztrúdjával például ketrecének rácsozatát széthajlította, hogy a fejét kidughassa. Majd szétfeszítette vele alvóládáját stb. Hasonlót beszél Karl Hagenbeck az ő "Jakab" nevű orangjáról, amely a tornaszerek közül hozott vasrúddal egy redőnylakatot széjjelfeszített. "Róza" nevű nőstény párja pedig a drótrácsot vette ki ügyesen a rámájából, hogy a szabadba juthasson.

Az orang többnyire nyugodt és meggondolt. Flegmatikus, ha a régiek négyféle vérmérsékletének egyikét akarjuk reá alkalmazni. Ezért nehezebben és lassabban mutatja ki azt, amit tud s nehezebben jön ki a sodrából, mint például a heves szangvinikus csimpánz. Ez megnyilvánul már gyermek korában, amikor pedig az állat társulási szükséglete még igen nagy. Így azután végül a fiatal orang is kap szeretetteljes ápolót, kinek ugyanannyi örömet szerez, mint akár a csimpánz.

Egészen mások természetesen az öregebb korban elfogott állatok, vagy az egészen öreg óriásorangok. Ezek teljesen megközelíthetetlenek és tulajdonképpen lassú éhhalálban sínylődnek. A fogságban csak nagyon kevés táplálékot vesznek magukhoz, mert nem tudnak már ahhoz hozzászokni. Részvéttelenül és magukba zárkózva feküsznek a szalmán, mint valami nagy vörösbarna gyapjútömeg, melyből csak néha nyúlik elő egy hosszú, lecsüngő gyapjúcafrangokkal fedett pózna, a sovány, de erős kar s a legalább 30 cm hosszú kéz bosszúsan csap a rácsra a terhére lévő látogatók felé. Ha azután túlságosan terhére kezdenek már lenni, akkor felemelkedik a maga nemében egyedülálló s mindenki számára, aki egyszer látta, feledhetetlen fej, a szinte érthetetlen pofaduzzanatokkal, a visszataszító nagy gégetömlővel, feltátja vékonyajkú széles száját s vicsorognak a piszkosszínű s tompa, de nem kevésbbé félelemgerjesztő fogak. A két első óriásorangot a Preuszen nevű Lloyd-gőzös egyik tisztje hozta magával, kitől Pinkert, a lipcsei állatkert vállalkozó szellemű tulajdonosa vette meg gyors elhatározással Génuában. Max és Móric, - így hívták a két majmot, - Európában csak novembertől januárig éltek. Brüsszelben és Párisban voltak kiállítva s naponta 28-35.000 látogatót vonzottak az állatkertbe. Ugyanilyen hatásos, de éppily rövidéletű volt a másik két óriásorang is: "Anton" a hamburgi s "Jumbó" a berlini állatkertben. A serény Pinkert közben összeköttetésbe lépett Storm lübecki hajóskapitánnyal s tervszerű üzemet rendezett be. Így azután ma már elég tájékozottak vagyunk az öreg orangok fogása felől, ami éppen nem könnyű feladat. Storm beszéli, hogy mielőtt "Lübeck" nevű hajójával Borneoba érkezett, a dajákok öreg orangok elfogásával nem igen törődtek, minthogy ilyeneket náluk nem kerestek. Az ő biztatására azonban naiv felbuzdulásukban, - ami a természeti népekre oly jellemző, - nyomban új fogási módot is eszeltek ki. Ha az őserdőben ilyen öreg orangra bukkantak, felűzték azt lehetőleg magányosan álló magasabb fára, a körülötte lévő alacsonyabb fákat és bokrokat meg kivágták, hogy a fa körül nagyobb szabad tér maradjon. Azután néhány napig őrt álltak a fa körül, míg az orang megéhezett és megszomjazott. Ekkor az alsó ágakra a Tuba nevű kúszónövényből készített émelyt keltő mérges tejjel telt edényt akasztottak. E mérget a hagyományok szerint vízbe is szokták önteni, hogy a halakat vele elbódítsák. A szomjúság által kínzott orang azután a végzetes italtól úgy megrészegszik, hogy vagy leesik a fáról, - ami azonban nem kívánatos, mert megsértheti és halálra zúzhatja magát, - vagy pedig a kivágott fáról szívós ágakból font ketrecbe boríthatják. Előbb azonban biztonság okából még borsosvizet is locsolnak a szemei közé.

A legújabb élve mutogatott óriás-orang az amsterdami állatkert "Szultán"-ja. A szerdangi szultán ajándéka gyanánt került oda, aki viszont Borneoból hozta. Ez a majom, - Kerbert tudósítása szerint, - elődeivel ellentétben nagyon jóindulatú volt s még azt is tűrte, hogy ápolója bozontos bundáját fésülje és tisztogassa. A koncertzenétől nagyon félt s mihelyt hallotta, reszketve bújt el. Egy darab vasdrótot egészen félreérthetetlenül fogpiszkáló gyanánt használt, miből azután Kerbert arra következtetett, hogy az állatok is ismerik az eszközök használatát.

Az ápoló egyszer hallotta "Szultán" ordítását is. Szabadban élő öreg orang ordításáról egyedül csak Heiland utazó beszél, nyilván a gorillaordításról szóló leírások által félrevezettetve. A többi, fogságban élő óriásorang az eddigi megfigyelések szerint, úgy látszik, sohasem adott ilyen hangot. A fiatal orangokról meg azt állítják, hogy csak halk nyifogásfélét, magas, hosszan elnyujtott hangot hallatnak. Általában az orangok némák s ebben is ellentétjei a csimpánznak.

Többször hoztak már szoptatós orang-anyát a kölykeivel együtt Európába. 1901-ben a lipcsei állatkertben lévő ilyen orangcsaládon megfigyelhettük, hogy az anya kölykének zsemlyét csócsált és azt a szájába dugta. A fiatal orang még szopott, bár Pinkert szerint már 2 1/2 éves volt. Anyja már nem vitte mindig magával, de ha emberszabású majom módjára ökleire támaszkodva a ketrecben körülsétált, akkor a kicsike is ugyanúgy billegett utána.

Az élve elfogott óriás-orangokat haláluk után természetesen a tudomány számára értékesítik. Így például Milne-Edwards, párizsi múzeum-igazgató több francia zoológusnak és anatómusnak Maxon és Móricon végzett vizsgálatait az élőállatokról készített pompás képekkel együtt közzétette. A Lipcsében elhúnyt "Antal"-t pedig Fick, a kiváló anatómus, tanulmányozta s főleg az állat gégefőjén végzett beható vizsgálatokat. "Móric" Milne-Edwards szerint 1 40 m magas volt, kiterjesztett karjainak hossza 2,62 m-t tett ki s lesoványodott állapotban, halála után még 73,5 kg-ot nyomott. Széles, nagy pofadudorából - mely mögött a kicsiny fülek egészen elvesztek, - és csontvázának bizonyos jellegeiből következtetve, Móric már befejezte növekedését s az ajkain levő fehér szőrökből ítélve, már öreg lehetett. Minthogy az orang és általában az emberszabású majmok növekedését nem egészen alaptalanul, körülbelül az emberéhez hasonlítják, Móric életkorát 50-60 évre tehetjük. Max kisebb, könnyebb és fiatalabb volt s pofagumói sem voltak még nagyon kifejlődve. Antal még Móricnál is öregebb volt, korát 60 évre becsülhetjük. Szultán legalább 30, valószínűleg azonban 40-50 év között lehetett. Antalnak 1,25 m-es testmagassága mellett 1,11 m hosszú karja volt.

Egyes esetekben fiatalon fogságba jutott orangokról is kielégítő adatokkal rendelkezünk. Így például a világosbarna színű, szumatrai származású "Péter", a drezdai állatkertnek meisszeni porcellánban is megörökített híres majma, Schöpf ápolása alatt 9 1/2 évig élt, dús szakállával pompás látvány volt. Halála előtt 1/4 évvel meglehetősen fájdalmas foghúsdaganat kíséretében bújtak ki utolsó zápfogai. A frankfurti állatkert nőstény orangja 6 évig élt s halála előtti évben lett ivarérett. A bázeli állatkert egyik orangja szintén legalább ennyi ideig élt. Úgy ez, mint a berlini orang, sokat voltak a szabadban, a drezdai Péter azonban soha. A londoni állatkert hatalmas hím orangja hazájában és Singapuréban már előbb 17 évet töltött fogságban.

Storm adatai szerint a dajákok, minthogy öreg orangra nem volt szükség, az anyákat mérgezett nyilakkal lőtték le s csak a fiatalokat ejtették foglyul. Trouessart szerint azonban már régidő óta az öreg hímeket is lelőtték húsuk kedvéért. Az orang halványszínű, puha és édes húsát ugyan az európai nem szereti, a dajákok számára azonban finom csemege, valószínűleg még abból az időből, amikor emberevők voltak. Az elejtett állat testéből a mérgezett nyíl által hasított sebet kivágták s nagy ünnep volt számukra, amikor a hullát feldarabolták és a húst tűzön megsütötték.

Az orangot éppen úgy, mint a csimpánzt, a modern gyógyszérum kutatásban kísérleti állat gyanánt is eredményesen használják. Neisser, Jáva szigetén, Surabajaban lévő kísérleti intézetében e célra más majmok mellett sok orangot is tart. A turini Agazzotti egy orangot a légpumpa alá helyezett és azt tapasztalta, hogy 450 mm barométer állásnak megfelelő ritka levegőben az állat sokkal nyugodtabb lett, 300 mm-nél elaludt és 270 mm-nél öntudatlanság és teljes érzéstelenség állott be. 470-450 mm barométer állás mellett a lélegzés sűrűbb és gyengébb, 300 mm-nél pedig egészen szabálytalan és görcsös volt. Ezen elváltozások alapjában véve ugyanazok, mint amiket hegyi betegség alkalmával az emberen is megfigyeltek.




Hátra Kezdőlap Előre