Magyar adatok az emberszabású majmok ismeretéhez

Dr. Bartucz Lajos

 

Nem volna igazságos dolog, ha Brehm-nek ez emberszabású majmokra vonatkozó valóban mesteri, de túlnyomóan mégis csak németországi adatokon alapuló leírása után nem emlékeznénk meg legalább röviden a magyarországi emberszabású majmokról s rajtuk hazánkban - vagy másutt, de magyar ember által - tett megfigyelésekről is. Nem a cirkuszoknak, orfeumoknak s mindenféle mutatványosoknak több-kevesebb időre hazánkban is megfordult elég nagyszámú majmaira gondolunk itt. Hisz' ezek, ha egy-két hetet vagy hónapot itt is töltöttek, egészben véve mégis csak "nemzetközi" majmok maradtak. Többnyire idegen tulajdonosaik és idomítóik hol az egyik, hol a másik európai városban mutogatták őket, sőt némelyik (Barnum) keresztül-kasul vándoroltatta velük szinte az egész ismert kultúrvilágot.

Azok az állatok ellenben, amelyek, akár a vadonból egyenesen, akár hosszabb-rövidebb szelidítés után, a budapesti állatkertbe kerültek, már némi joggal magyar emberszabású majmoknak nevezhetők. Hisz' - ha nem is a saját jószántukból - de mégis csak hazánk lett második otthonuk. Hosszabb-rövidebb ideig itt élve, itt pusztultak el. Bőrükkel, csontvázukkal magyar gyüjteményt gazdagítottak. A rajtuk végzett megfigyelések pedig a magyar tudomány eredményei gyanánt könyvelhetők el.

Sajnos, hazánk szegénysége és tengerentúli kapcsolatainak csekély volta következtében ezeknek a majmoknak a száma igazán nem nagy. S ha nagy áldozatok árán mégis hozzájutottunk néha egyhez-egyhez, akkor sem gyönyörködhettünk bennük sokáig, mert ezek a meleg égöv alatt honos s különben is nagyon érzékeny és szinte emberien gondos ápolást kívánó állatok a mi szeszélyes klímánkat nem tudják megszokni. Szegénységünk pedig megakadályozott bennünket abban, hogy számukra nagyobb mesterséges - az ő természetes viszonyaiknak megfelelőbb - berendezkedéseket létesítsünk, s így a leggondosabb ápolás mellett is jó, ha néhány évig életben maradnak. A jövőben, sajnos, még kisebb a remény arra, hogy állatkertünkben emberszabású majmokban gyönyörködhessünk. A most ott élő hatalmas orangot, Góliát Pétert, már megtámadta a pusztító kór s örülhetünk, ha a különben is 45 év körül járó állatot még egy-két évig életben tarthatjuk. Újabb emberszabású majmok beszerzése pedig szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Az érdekelt kormányok ugyanis e ma már meglehetősen ritka állatok teljes kiveszését az által iparkodnak meggátolni, hogy vadászásukat és fogságba ejtésüket szigorúan eltiltották. Annál inkább kívánatos tehát, hogy minden reájuk vonatkozó adatot a jövő számára megmentsünk s ebben a megmentésben mi, magyarok is részt vegyünk.

Az emberszabású majmokra vonatkozó magyar megfigyelések azonban nemcsak a budapesti állatkert példányaira, hanem - legalább is, ami a csimpánzot illeti - a vadonban élőkre is kiterjednek. Afrikai vadászatai és a Magyar Nemzeti Múzeum részére végzett gyüjtőutazásai által messze hazánk határain túl is tiszteletreméltó nevet szerzett derék honfitársunkat, Kittenberger Kálmánt illeti itt az érdem. 1913 május havában azzal a kitűzött céllal indult el negyedik afrikai útjára, hogy ott az emberszabású majmokat tanulmányozza. "Mily rajongó vágyakozással gondoltam arra, - írja Kittenberger mult évben megjelent hatalmas könyve előszavában - hogy ott, az emberszabású majmok hazájában kileshetem majd az őstermészet némely féltve őrzött titkát, megértem a sejtve hallott hangokat..." Azonban "fájdalom, - írja később - mikor már szinte mindennap figyelhettem a tségók tevését-vevését, kiütött a világháború és ezzel negyedik gyüjtő-vadászexpedícióm be is fejeződött és a hozzá fűzött remények, a csimpánz és a gorilla életmódjának tanulmányozása, valamint egy-két példány múzeumi célból való lelövése, semmivé foszlott". Mégis Kittenberger Kálmán az első magyar ember, aki a csimpánzoknak a vadonban való életmódjáról saját megfigyelés és a helyszínén szerzett értesülések alapján adatokat közöl. Sőt sikerült két példányt el is ejtenie. Egyiket 1914-ben, a másikat 1926-ban lőtte s utóbbinak bőre a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába került. (F.01.036.1.)

Végül azt se feledjük, hogy valaha hazánk területén is éltek majmok, nem ugyan a mai emberszabásúak, de azoknak egykori ősei. A híres pikermii faunába tartozó Mesopithecus pentelici maradványait hazánk területéről Pethő Gyula és Kormos Tivadar mutatták ki. Az előbbi Baltavárról az utóbbi Polgárdiról. Ugyancsak Kormos Tivadar Csarnótán a gibraltári török majommal (Inuus ecaudatus) rokon kihalt keskenyorrú majomfaj állkapcsát találta. A Dévényújfalu-környéki harmadkori rétegekből előkerült majomfogakban pedig Abel a Griphopithecus Suessi és a Dryopithecus Darwini maradványait ismerte fel. Ez utóbbit Schwalbe a gorillák, Gregory pedig a csimpánzok ősének tartja.

Ami a magyarságot illeti, úgy látszik, őseink elég korán tudomást szereztek a majmokról, sőt közelebbi kapcsolatba is juthattak velük. Nemcsak "majmol", "majmos", "majmoskodik", "majmoz", "majomkodik" stb. szavak elterjedt volta, hanem a török eredetű "majom" (majmun) szavunk régisége is e mellett szól. Sőt helyneveink között is van Majom nevű. Mezőtelkes régi neve például Majom volt s Gömör megyében Majom nevű helység létezését már 1592-ből való oklevél tanusítja. De bejutott a majom magyar nemesi címerbe is. Zsigmond király ugyanis egyik dunántúli nemes családnak majmot adott címerjelvényül. Ezek az adatok azonban mind a közönséges majmokra vonatkoznak. Hogy az emberszabású majmokról mikor szerzett a magyarság tudomást s hogy mikor került az első ilyen majom hazánkba, nem tudjuk. Miskolczy Gáspár azonban 1702-ben már említést tesz róluk: "mint valami értelem nélkül való vademberek vagy ember-majmok".

Gorilla tudomásom szerint sohasem élt a budapesti állatkertben, ha csak az fiatal példány nem, amelynek koponyája a 80-as években az Iszlay-féle gyüjteményben volt, s amelyet 1887-ben Török Aurél írt le először. Valószínű, hogy az Iszlay-féle gyüjtemény csimpánz- és orangkoponyái is az akkor még részvénytársasági alapon működő állatkertből kerültek oda. Különben Iszlay gyüjteményében egész csomó közönséges és félmajom koponyája is volt úgyhogy Török Aurél szerint akkor "ilyen gyüjtemény magánosok birtokában az egész művelt világban is ritkította párját". Úgy tudom, hogy e koponyák nagyobb része később az I. sz. anatómiai intézet birtokába, kisebb része pedig az embertani intézet gyüjteményébe került. Meglepő különben, hogy e koponyákról, azok eredetéről s az állatkert akkori emberszabású majmairól semmiféle részletesebb közlemény nem jelent meg. Francé (1898) közleményéből azonban megtudjuk, hogy a budapesti állatkertben a 80-as években már voltak emberszabású majmok. Egy fiatal orangot, amely valószínűleg 1898-ban pusztult el, le is rajzolt. Ez kitömve a műegyetemi állattani intézetbe került. Hitelesebb adatokkal tulajdonképpen csak 1907 óta rendelkezünk, amikor az állatkertet a főváros vette kezelésbe. Az állatkert igazgatóságának szíves felvilágosításai révén megtudtam, hogy az azóta eltelt 20 év alatt 4 csimpánz és 5 orang élt az állatkertben. Némelyikükön igen érdekes megfigyeléseket végeztek, úgyhogy érdemes róluk kissé részletesebben is megemlékezni.

Az első csimpánzokat, egy fiatal hímet és nőstényt, Ádámot és Évát 1911 májusában vásárolta Lendl igazgató. De csak egy évig bírták ki klímánkat. 1912 májusában hurutos tüdőgyulladásban mindkettő elpusztult. Raitsits Emil állatorvosi főiskolai tanár volt a kezelőorvosuk, aki a "Természet" XVI. évfolyamában a következőket írja róluk:

"Éva, mint a gyengédebb nem méltó képviselője, sokkal kedvesebb, bizalmasabb és ragaszkodóbb volt a pajzán kedvű, de ellenségesen viselkedő életpárjánál. Míg Éva a ketrecbe belépővel szemben bizalmatlanul sohasem viselkedett és hamarosan megbarátkozott, addig Ádám, talán féltékenységtől sarkalva, lehetőleg tisztes távolból, végtagjaival mérgesen topogva hallatta hangját."

A fogzás idején "időnként ujjukkal a szájukba nyúltak, mintegy mutatni akarták, hogy hol fáj". Minthogy a foghúson fekélyek keletkeztek, orvosi beavatkozásra került a sor. "Éva viselkedése velem szemben - írja Raitsits Emil - az ismételt műtét végrehajtásának ellenére nem változott. Közeledésemkor mindig barátságosan nyujtotta elülső végtagját, míg ezalatt Ádám éktelen lármával tisztes távolban biztonságba helyezte magát. Egy alkalommal a kezelés után meg akartam békíteni az ellenségesen viselkedő Ádámot, s feléje nyujtottam egy ropogós zsemlyét. Ádám hirtelen elkapta ugyan kezemből a zsemlyét, de felkúszott gyorsan a ketrec magasabb polcára, ahonnan azután felém dobta mérgesen kedvenc falatját. A majompár meggyógyult. Ádám sohasem felejtette el orvosi mivoltomat s mint rakoncátlan gyermek a doktor bácsit, úgy ő is lehetőleg ellenséges érzülettel és bizalmatlansággal fogadott. Éva azonban szívesen látta látogatásomat és amikor felé közeledtem, nyakamba csimpaszkodott. Éva evvel a ragaszkodó viselkedésével a hála legelemibb tanujelét adta."

Miután a két kis virgonc majom elpusztult, 1914 április havában Lendl igazgató ismét vásárolt két fiatal csimpánzot. Az előbbiek mintájára ezek is az Ádám és Éva nevet kapták. Úgy látszik, hogy a betegség csírája már előbb bennük volt, mert Ádám másfél hónapra általános gümőkórban elpusztult. Ugyanez lett a végzete 8 hónap mulva a kis Évának is. Pedig a 3 éves kis nőstény csimpánz nagy reményekre jogosított. Alig 3 hónapi ittlétel után már dédelgetett kedvence volt az állatkert publikumának. Július közepén már zsinóron sétáltatták az állatkertben. "Éva rettenetesen tud örülni a fáknak, a lomboknak - olvassuk a "Természet" mellékletében - s gyakran hallat olyan hangokat, amilyeneket azelőtt sohase lehetett tőle hallani. A megelégedés és jókedv hangjai ezek. A közönség között vígan járkál ápolójával együtt, s ha olyat lát, aki gyakrabban foglalkozott vele, vidáman feléje nyujtja kezét."

A fiatal állatok számára Lendl igazgató ú.n. "állatóvodát" állított fel, melyben a kicsinyek kedvük szerint játszadozhattak a friss levegőn. Séta után Éva is ide került s "a kis állatok között nagy bátorságot tanusított. A kis oroszlánokat állandóan felpofozta ha közelébe kerültek." A gondos kezelés alatt láthatóan nőtt, sőt hízott is a kis csimpánz.

Lendl igazgató, hogy a tanulékony kis majom megmaradást még inkább biztosítsa, játszótársat iparkodott szerezni neki. A lipcsei állatkerttel folytatott tárgyalásai eredményre is vezettek s már alig várták a napot, amikor kis pajtása, egy másik fiatal csimpánz, megérkezik. Ám július végén kitört a világháború s Éva pár nélkül maradt. Sőt csakhamar újabb bánat is érte, mert kedvelt ápolóját behívták katonának. "Évi nagyon búsult. Három-négy napig nem akart enni, nem akart játszani. Mindenkihez goromba és illetlen volt és sokszor búslakodott, úgyhogy az állat állapota sok gondot okozott az igazgatóságnak. Többszöri próbálgatás végre arra az eredményre vezetett, hogy a majomház szakácsnéjára bízták Évit. Úgy látszik, hogy ez a változás ismét kedvére volt a kedves kis csimpánznak, mert azóta láthatóan felélénkült. Most már minden délelőtt, amikor a kertbe kivezetik örül s vidáman hintázik." ... Séta közben megtette, hogy felmászott egy-egy fára s onnan incselkedett a közönséggel. Sőt "ki is választott magának egy szép lombos fát, mert valahányszor kiviszik a kertbe, mindig ugyanarra a fára mászik fel".

Hogy a kis csimpánznak minél több szórakozása legyen, szeptemberben biciklit vétetett számára Lendl igazgató. "Évi azonban nagyon bizalmatlanul fogadta az előtte szerfelett gyanús szerkezetet és sehogy sem akart ráülni. Különösen a kerekek forgása fokozta gyanakodását. Ha kényszeríteni akartuk, hogy a biciklire ráüljön, olyan lármát csapott és olyan sivítást vitt véghez, hogy összeszaladtak az emberek." Többszöri hiábavaló kísérlet után bent hagyták a biciklit Évi ketrecében, abban a reményben, hogy így talán majd megszokja. "Évi néhány napon át oda sem nézett a biciklire s egyáltalán nem törődött vele. Egy szép napon reggel, legnagyobb csodálkozásunkra, teljesen összezúzva, összetörve találtuk a biciklit ketrecében. Úgy látszik, álmodott valamit róla, valami rosszat, tehát amikor reggel felébredt nekiment és összetörte. Ez az esemény azonban nem kedvetleníti el az állatkert igazgatóságát, hanem majd, ha Évi még jobban megokosodik, újból teszünk vele kísérletet."

Erre azonban - sajnos - már nem kerülhetett sor, mert decemberben Évi eltávozott az élők sorából. Azóta nem is volt az állatkertnek újabb csimpánza.

Nem kevésbbé érdekesek hazánk fiának, Kittenberger Kálmán-nak Afrikában, a csimpánzok hazájában végzett megfigyelései.

"A tulajdonképpen Uganda kibiráiban nem találtam fel a tségót - írja Kittenberger - és erre vonatkozó kérdéseimre a feketék az unyorói két nagy őserdőt, Bugomát és Budongót jelölték meg a "kitéra"k hazájának. (Kitéra - bunyora neve a tségónak; a szafári emberei "szokó"-nak, "szokómotó"-nak nevezik.)"

"A kitérák jelenlétének első nyomait nem a nagy eső-őserdőben, hanem egy kis patak meglehetősen keskeny galéria-erdejében találtam, a nélkül, hogy tudtam volna akkor, hogy azok a csimpánzoktól erednek. A galéria-erdő fáin, közel egymás mellett, meglehetősen nagy számú, kisebb-nagyobb ragadozómadár fészkeit láttam. Kissé csodálkoztam a dolgon, mert kolóniákban fészkelő ragadozó madarakat nem ismerek és embereim közül egy sem világosított fel - bizonyára nem is tudták -, hogy azok a letört gallyakból összetákolt, lapos fészkek a kitérák alvófészkei. Megtévesztett az a körülmény is, hogy ez a hely egy meglehetősen nagy kávéültetvény mellett volt és meglehetősen messze a nagy Budongó-őserdőtől. Én az ültetvényes barátom vendége voltam és egy hajnalban csodálkozva és kissé kételkedve hallottam az öreg nyoró éjjeli őr jelentését, hogy éjjel a kitérák kiabálását hallotta. Nekem aztán tovább kellett mennem. Csak jóval később, egy-két hónap mulva tudtam meg, hogy amit a kis galéria-erdőben orvmadarak fészkeinek véltem, azok egy kis csapat csimpánz alvó-fészkei voltak, és azt is, hogy ebben a csapatban csak nőstények és fiatal állatok lehettek, mert a vén hímek fészkei sokkal nagyobbak és soha sincsenek oly magasra építve, mint azok voltak. Tehát, az öreg éjjeli őr igazat mondott."

Azt is tapasztalta Kittenberger, hogy nappali pihenőre is összetákolnak ily nyughelyeket. 1914. évi gyüjtőútja alkalmával két kitéra mindig az expedíció lakóhelye körül, levő fákra rakta fészkét.

Több ízben alkalma nyílott Kittenbergernek arra is, hogy a csimpánzok hangját megfigyelje.

"Már jó ideje tanyáztam Bugoma-őserdő mellett, - írja egyik helyen - mikor egy hajnalban nagyobb távolból hozzám hallatszott a kitérák kiabálása. Ez, a szavakkal nagyon nehezen visszaadható, inkább emberi, mint állati, fokozatosan emelkedő hangzavar nagyon mély benyomást tett rám. Később gyakrabban volt alkalmam hallani, leginkább alkonyat felé és hajnalban, körülbelül akkor, mikor a colobus-majmok kórusa is hallatszott. A csimpánz-"góma"-nál (góma = tánczene, ének) gyakran dobolást is hallottam, mi onnan eredt, hogy egy üres fatörzset ütögettek tenyerükkel. Ez a dobolás szerintem mindig valami indulat kitörését jelzi."

Utolsó kirándulása alkalmával, 1926 március 19-én, esős időben indult gyüjtőútra. "Mikor az eső szűnni kezdett - írja Kittenberger - különös hangok hallatszottak felénk. "Kitéra", volt az általános megállapítás embereim részéről, bár jómagam még olyszerű hangot sohasem hallottam csimpánzoktól... Vagy három órai üldözés után egészen közel jutottunk hozzájuk. Minden fa mozgott és visítás, sikoltozás, morgás, dobolás hallatszott minden oldalról felénk. Ez a "háhó-haj-háj"-ozás még erősebb lett, mert időközben felhőszakadásszerű záport kaptunk." Majd azt írja, hogy mikor az egyik hímet lelőtte, "erre tört ki csak aztán a pokoli hangzavar! Leírhatatlan, hogy hányféle hangon kiabált, rikoltozott felém a megrémített és feldühösített tségócsapat, miközben egyre gyakrabban szólt a dühös dobolásuk."

A legnagyobb csapat, amit látott, hozzávetőleges becslés szerint 60-80 darabból állhatott.

"Bugoma-őserdőben nagyon kóbor életmódot folytatnak a kitérák. Egyes erdőrészekből hónapokon át hiányzanak majd hirtelen megjelennek és napokig ott tanyáznak, ahol az éppen akkor érő vadgyümölcsben vagy nekik kedves hajtásokban dúslakodhatnak."

"Nyomaik után járva, azt tapasztaltam, hogy ők inkább a földön élik át a nap legnagyobb részét, mint a fák koronáin. Menekülésük közben is inkább a földön mozognak, mint a fákon, kivált az öreg állatok. Menésük és futásuk közben kezükkel az útba eső sűrű aljnövényzetben ügyesen nyitnak utat és mondhatni, a legritkább esetben szaladnak mind a négy lábon. Ezt nagyon jól lehetett látni a galéria-erdők mocsaras, vad datolyával benőtt helyein."

Kittenberger teljesen ártalmatlan állatnak festi a csimpánzokat: "úgyszólván semmi kárt sem csinálnak az ültetvényekben" s az emberre sem igen veszedelmesek.

Kiemeli nagyfokú kíváncsiságukat. "Az első kitéra, melyet láttam, egy fatörzs elágazása között kandikált ki rám. Az értelmes, majdnem emberi arc annyi kíváncsiságot tükrözött ki magából, hogy szinte kérdezni látszott: `hát te miféle szerzet vagy?' Több mint negyedóráig néztünk így farkasszemet, majd aztán, hogy mozgását is megfigyelhessem, feléindulva rákiabáltam, mire a kíváncsiskodó lassan lejjebb csúszott a fatörzsön, majd egy-két hatalmas saslengéssel ágról-ágra tornászva magát a földre került és csakhamar eltűnt a sűrű aljnövényzet borította őserdőrészben."

Máskor meg azt írja: "Végre megpillantottam a tségó-csapat egynéhány tagját. Leginkább fiatal állatok és nőstények voltak. Mozgásuk teljesen elütő volt a többi majmokétól. Azoknak a merész, repülésszerű ugrásait, ahogyan a colobusz vagy cerkófmajok egy fa koronájáról a másikra vetik magukat, egyáltalán nem észleltem náluk. A vastag faágakon két hátsó lábon járkáltak, miközben karjaikkal egyensúlyozták magukat, vagy pedig néha a lombozatba kapaszkodtak."

Ebből a csapatból lőtte Kittenberger a fent említett hímet. "Sajnálattal láttam, - írja tovább - hogy kissé elhamarkodva lőttem, mert mikor a mellbelőtt még néhányszor az ágakba kapaszkodva a földre zuhant, egész közelről megpillantottam egy vén hímet egy egész fiatal fa koronáján. Mikor a majdnem gorillányi állat meglátott, lelendült a fáról, miközben majdnem a fél koronáját letörte annak és aztán a földön menekült tovább."

Egy darabig követte és figyelte a menekülő állatokat: "az öreg állatok ilyenkor mind leszállnak a fákról és a földön menekülnek tovább, míg a fiatalok a fákon tornásznak el a veszély elől. Egy-két egész fiatal állatot - úgyszólván babyt - a legmagasabb fák koronáinak csúcsán fedeztünk fel, hol mozdulatlanul egy-egy ágba csimpaszkodtak. Kirongózim szerint, a menekülő kitéramamák ilyenkor visszahagyják az egészen apró kicsinyeiket, hogy aztán a veszély elmultával visszatérjenek értük. Most még inkább bántam, hogy nem kértem ki a speciális engedélyt egy-két csimpánz lövésére és fogására, mert azt hiszem, ilyen fiatal állatokat sikerült volna megfogni, ha az ágat ellőtte volna alattuk az ember."

Az emberszabású majmok lelövését különben Kittenberger nem annyira vadászatnak, mint inkább emberölésnek tartja: "Lövésük nem mulatság, mert a meglőtt majom halódása annyira emberi, hogy nagy időre elmegy az ember kedve majomra lőni."

Valóban nagy kár, hogy Kittenberger értékes megfigyeléseit és eredményes gyüjtőútját nem folytathatta.

Az emberszabású majmok közül az orang volt a budapesti állatkert leggyakoribb lakója s így érthető, ha megfigyelési adattal is reávonatkozólag rendelkezünk a legtöbbel. Itt persze csak az új állatkertben élt orangokról beszélünk, minthogy a régiekről alig van hiteles feljegyzés.

Az első orángot 1911 novemberében vásárolta az új állatkert. Ez Jella volt, a 4 éves nőstény orang, amely a budapesti állatkert összes emberszabású majmai között a leghosszabb ideig, t.i. 1911. nov.-től 1914. febr. 24-ig élt. Raitsits szerint Jella azonos Perzina Ernő Thekla nevű majmával. Ez az orang jókedélyű és jóindulatú volt.

"Ahányszor ketrecébe léptem - írja Raitsits - Jella elülső végtagját felém nyujtva az orángutánokra jellemző arcfintorítással üdvözölt és kezemet szájához emelte és összecsúcsosított ajkával érintette. Kezet csókolt, gondolhatta mindenki, aki ezt a jelenetet látta. Pedig dehogy csókolt kezet. Esze ágában se volt, sőt kezemet oly erősen szorította és hüvelykujjának körmét a kezem lágy részeibe mélyesztette, hogy alig tudtam e barátságos kézfogástól menekülni. Aki jobban megfigyelhette e jelenetet, az észrevehette, hogy Jella megszagolta kezemet és csak azután érintette összecsúcsosított ajkával vagy nyelvével, majd újból orrához emelte és így szaglászott. Így derült ki, hogy az állítólagos kezet csókoló Jella a jód szagát kedveli, amelytől kezem a folytonos jódos orvoslások miatt sohasem volt mentes. Jella egyébként minden állat iránt érdeklődött, így a kézszagolgatás után előszeretettel vette ki zsebemből parfümözött zsebkendőmet, amelyet rendszerint megszagolgatás után szétterítve a fejére borított."

Jella, mint az orangok általában, néma volt, hangját sem kezelőorvosa Raitsits, sem az ápolószemélyzet nem hallották soha.

1912 szeptemberében Lendl igazgató egy kétéves hímorangot hozatott Jellának játszótársul. A kis Péter azonban - így nevezték a hímorangot - 5 hónap mulva féregnyúlvány-gyulladásban elpusztult. A háború alatt s utána még jóideig nem is volt orang az állatkertben. 1928 júniusában azonban sikerült az állatkert igazgatóságának egész orangcsaládot vásárolni. A család a 40-45 éves Góliát Péterből, a 30-35 éves Góliát Idából s a 20 hónapos kis Góliát Pistából állott. Ida és a kis Pista úgy látszik már betegen érkezett meg, mert az előbbi csak két hónapig, az utóbbi pedig 4 hónapig élt itten s ez alatt az idő alatt is folyton betegeskedtek, Ida kevésvérűségben pusztult el.

Péter még életben van, de már sokszor betegeskedett s aligha fog sokáig élni.

Ezen az orangcsaládon Raitsits Emil állatorvosi főiskolai tanár végzett érdekes megfigyeléseket, amiket a Természet XXIV. évfolyamában ismertetett. Az ő cikkéből vesszük az alábbi bennünket közelebbről érdeklő részleteket.

A szóban forgó orangcsalád az ú.n. szumátrai orang (Pongo pygmaeus abeli Clarke) képviselője. A hím hatalmas példány. Magassága talpától a feje tetejéig 150 cm, karjának hossza 120 cm, karöle pedig 280 cm. A nőstény kisebb, gyengébb és soványabb volt, s a 20 hónapos Pistának már szembetűnő légzacskója és mérsékelt fejlődésnek indult pofaduzzanata volt.

Raitsits az állatkert orangjait óvatos, sőt meglehetősen félénk állatoknak írja le. "A hím orang nem félt ugyan minden embertől, de igen gyakran megtörtént, hogy az idegen közeledővel szemben elővigyázatosabb volt s ilyenkor ketrecének belsejébe húzódott vissza." Ugyanezt tette, ha valami szokatlan jelenséget észlelt. "A környezetében minden történésre szerfelett figyelmes, úgyhogy arckifejezésével, valamint mozdulataival azonnal elárulja a szokatlant. A nagy fehérszakállas férfiaktól félve visszahúzódik." Ida, a nőstény orang, miután egyszer csellel lefogták, hogy vért vegyenek tőle, többé nem volt rávehető, hogy karját a rácson kinyujtsa, még akkor sem, ha legkedvesebb falatját mutatták neki.

Péter, mint a legtöbb hím orang, alattomos is volt, a ketrecéhez közeledők felé váratlanul odasujtott. Ha meg valaki benyúlt ketrecébe, úgy tett, mintha oda sem figyelne, majd hüvelykujjának hatalmas körmével váratlanul odakapott. Védőösztönének úgy Péter, mint a kis Pista, akkor adta jelét, amikor a fent említett esetben a nőstény orangot lefogták, hogy vért vegyenek tőle. "Amint Ida, a mérsékelt erőszakos fogást megérezte, mély, tompa rekedt hangon egyet ordított", mire Péter és a kis Pista nyomban segítségére rohantak s Ida karját, melyet 3 ápoló fogott, olyan erős rántással szabadították ki, hogy a beteg nőstény tehetetlenül a földre zuhant.

Az orangok tápláléka az állatkertben fehér búzakenyér, szemeskukorica, cseresznye, szőlő, szilva, banán, narancs és tojás volt. A kétszersültet nem ették meg. Raitsits megfigyelései szerint a gyümölcsök kemény magvait nem nyelték le, hanem kiköpték. Ugyanígy tettek a gyümölcshéjával és rostos belső részeivel. Péter ügyesen tudta a narancsot lehámozni.

Érdekes volt viselkedésük, amikor először kaptak nyerstojást. "Úgy látszott, hogy Péter orangunk előtt a tojás nem volt ismeretlen - írja Raitsits -, mert azt azonnal fogai között megropogtatta és a héján lévő repedésen keresztül a tojás tartalmát nagy élvezettel kiszopogatta. Pista orangkölyök másként cselekedett. A tojást előbb megszagolgatta, majd fogai közé fogta és felharapni próbálgatta. Az első alkalommal ezt oly ügyetlenül, oly nagy erővel hajtotta végre, hogy a tojás híg tartalma tenyerébe ömlött. Arcvonásai az elképedést árulták el és tenyerét szétterpesztette. Hasonlóképpen cselekedett, mint a torkos gyermek, amikor torkoskodása közben kacsóit nyúlós-tapadós anyaggal bekeni. Tojástól tapadós kezével dehogy nyúlt volna valamihez. Csak tiszta, be nem kent ujjaival kapaszkodott és ha mégis tojásos kezét segítségül használta, úgy csak a még száraz ujjának végével támaszkodott meg. Tenyerét időközönként ajkához emelte és a rákent tojást kóstolgatta. Amint a tojás ízére rájött, a legkedvencebb falatjait is otthagyta és azonnal a tojásevéshez fogott. Az angolkór ellen adagolt napi egy-két tyúktojást oly művészettel harapta fel, hogy a tojáshéjának repedésén keresztül szemhunyorgatás közben a tojás híg tartalmát az utolsó cseppig a legnagyobb élvezettel kiszürcsölgette."

Ivásuk módjáról azt írja Raitsits, hogy mindig csak "egy pofára valót szívtak szájukba, melyet azonnal sohasem nyeltek le. A szájukban lévő folyadékkal néha több percen keresztül fogaikat, illetőleg szájukat öblögették", s csak azután nyelték le.

Minthogy Ida sokat betegeskedett, a kis Pistát inkább az öreg hím dajkálta. Kenyérirígységét azonban kedvenc kölykével szemben sem tudta elfojtani. Ha hamarabb készen volt az evéssel, mint a beteges Ida és a kis Pista, lelkiismeretfurdalás nélkül elvette tőlük a kedvenc falatot. Sőt megtörtént, hogy a már félig kiszopogatott tojást a kis Pistának még a szájából is kivette.

Az orángok az irodalomban általában, mint néma állatok szerepelnek. Ezt Raitsits is megerősíti, de csak a fogságban tartott felnőtt állatokra vonatkozólag. A kis Góliát Pista e tekintetben úgy viselkedett, mint a többi emberszabású majomkölyök szokott. Ha az ápoló személyzet valamely kívánságát azonnal nem teljesítette, "hátára vetette magát és éles, sivító hangon ordított. Az elkényeztetett gyermekhez hasonlóan cselekedett, mikor rögtön nem azt a falatot adják neki, amelyet éppen megkíván. A rakoncátlan, sivítása közben toporzékoló orangcsemete viselkedését az orang szülők minden hang nélkül eltűrték... Családi életük intimitása is hangtalanul, becézgetés nélkül folyt le". Raitsits valószínűnek tartja, hogy "az orangok az ember jelenlétében hangot csakis közvetlen veszély alkalmával hallatnak". Ezt a véleményét Ida, a nőstény oráng igazolta is. A különben mindig hallgatag állat ugyanis, amikor vérvizsgálat céljából lefogták "azonnal mély hangon bőgött". A szabadban élő állatokra vonatkozólag az a véleménye, hogy "ez az a állatfaj az őserdők rejtekében hangját csakis akkor hallatja, amidőn teljes biztonságban érzi magát." Többször megfigyelte ugyanis, hogy Péter, az idős hím orang a déli órákban vagy délután 5-6 óra között énekelt: "a távoli mélységből származónak tűnő, tompa színezetével kongva hangzó bugyborékolásszerű hangot" hallatott, miközben "a gégezacskó szemmel láthatóan erősen remegett, a légzacskó fokozatosan felfúvódott". Amikor azonban az állat a közelben haladó vonat zakatolását meghallotta, éneklését hirtelen abbahagyta. Véleménye szerint a gégelégzacskók kapcsolatban állanak a hangadással. "Abban az esetben, ha a körülötte lefolyó szokatlan jelenség erősebb gyanút kelt benne, úgy gégezacskója minden hangadás nélkül fokozatosan felfúvódik. Amint a különleges és gyanút keltő jelenség megszűnik, vagy ha meggyőződött annak ártalmatlanságáról, úgy a gégelégzacskó rendes nagyságára minden hang nélkül lelapul". Ezt úgy magyarázza Raitsits, hogy a veszély közeledtekor a hím orang gégelégzacskójában az esetlegesen szükségelt vészjel leadására szolgáló hang előidézésére szükséges levegőmennyiséget összegyüjti, a gégezacskók felfúvódnak és amint a veszély megszűnik, úgy a légzacskó újból eredeti nagyságára apad le".

Raitsits tapasztalatai szerint az öreg hím orangnak nemcsak a vészjeladásra, hanem a bánat, vágyakozás kifejezésére is van hangja. Nagyon érdekesek erre vonatkozó megfigyelései.

"Nem sokára bekövetkezett a szomorú végzet és nőstény orangutánunk elhagyta az élők sorát. Ettől a pillanattól kezdve hím orangunk rendszeres éneklésbe fogott. Minden délután 4-6 óra között, rendszerint az esti etetés után legtöbbnyire egy szakaszban 2-5 percig tartó vágyakozó hangja megremegtette a majomház üvegfalát. Hím orángunk a közönséggel szembefordultan karjait felfelé kiterjeszti és minden alkalommal kezdetben a leírt bugyborékoló hangon kezdi meg éneklését, miközben a gégezacskótájék remegése és a légzacskók fokozatos felfúvódása volt észlelhető. A rendszerint egyfolytában hangzó mély, bugyborékolásszerű hang minden átmenet nélkül hirtelen a szarvas bőgéséhez hasonlatos, de annál élesebb hangban folytatódik. Éneke közben fejét magasra tartja és látszólagosan önfeledt állapotában ajkait hegyesen felcsúcsosítja. Amikor élesen bőgő akkordjait fújja, igen szembetűnően észrevehető a gégelégzacskók erőteljes összehúzódása. Az ének végén a meglazult bőrredő alatt csak ökölnyi nagyságú a légzacskó. A hím orangutánunk vágyakozásának hangját, sajnos, hamarosan a bánat hangja váltotta fel".

Szem és fültanúja voltam annak a jelenetnek - írja Raitsits -, amidőn 20 hónapos csemetéje elhullott. Amikor már fiatal orangutánunk kiterítve feküdt, a hím orang a vágyakozás kifejezésénél sokkal keservesebb éneklésbe fogott. A gyászének 5 percnél hosszabb ideig is eltartott. Mindnyájunk szívét, akik ennél a szomorú cselekménynél jelen lehettünk, mélységes bánat érzése hatotta át. A bánatos éneklést a következő három napon keresztül a nap minden szakában folytatta, a gyász, az elhagyatottság első napján majdnem szünet nélkül, ezt követőleg mindinkább ritkábban énekelt. Most már csak elvétve hallatja hangját a déli órákban, de minden este álomdalának éneklését nem felejti el".

Kívánatos volna, hogy úgy Góliát Péteren, mint a jövőben esetleg még az állatkertbe kerülő emberszabású majmokon még behatóbb s minden irányban kiterjedő tudományos vizsgálatok végeztessenek.

2. család: Hosszúkarú majom vagy gibbon félék (Hylobatidae)

Semmiféle majomcsoportban sincs meg hasonló mértékben az elülső végtagok fejlettsége úgy mint a gibbonok vagy hoszúkarú majmok (Hylobatidae) családjában. Nevüket a legteljesebb joggal viselik: mert minden megszokott mértéket meghaladó hosszú karjuk, ha tulajdonosuk egyenesen áll, a földet éri. Ez az egy bélyeg elég volna ahhoz, hogy a hosszúkarú majmokat rendjük minden más tagjától megkülönböztessük.

Meglehetősen jelentékeny nagyságúak, noha egyik fajuk sem magasabb 1 méternél. Testük, erős és domború mellük ellenére is nagyon karcsú, mert lágyékban - mint az agárkutyáé - elkeskenyedik. Hátulsó végtagjaik az elülsőknél sokkal rövidebbek és egyik fajuk hosszú kezét az egymással részben összenőtt mutató- és középsőujj is jellemzi. Fejük kicsiny és tojásdad, arcuk az emberi ábrázathoz hasonló. Pofazacskóik nincsenek. Fargumóik kicsinyek és farkuk kívülről nem látszik. Testüket dús, gyakran selyemlágyságú bunda takarja. Szőrözetük egy sajátságban megegyezik az emberszabású majmok és ember szőrzetével és viszont eltér a többi emlősétől abban, hogy a szőrdűlés az alsó karon alulról felfelé irányul. Főszínűk fekete, barna, barnásszürke és szalmasárga. Minden gibbon rendkívül hangosszavú és különösen a reggeli órákban szeret kiáltozni; mindazonáltal gégefőjükön semmiféle különleges képződményt sem találunk, mint például a bőgőmajmokén.

A gibbonokat azelőtt az emberszabású majmok közé sorolták, újabb időben külön családba osztották, mert nekik is, mint az alsóbbrendű majmoknak bárha kicsiny, de felismerhető csupasz fargumóik vannak. E fargumók alapzatául szolgál a medencén a kifelé irányult, érdes ülőcsonti gumó; általában a medence egész alakját tekintve sem emberi, hanem hosszú és keskeny. A gerincoszlopon sincs meg az S alakú görbülés úgy, mint az emberszabású majmoknál és embernél, azonban bizonyos közeledést ahhoz már felismerhetünk. A gerincoszlop tagozódása ellenben, különböző szakaszainak egymáshoz való viszonya, teljesen az emberéhez hasonló; éppígy rövid, széles mellkasuk és széles, rövid, egységes mellcsontjuk révén a gibbonok még jobban hasonlítanak az emberhez, mint az emberszabású majmok. Lábuk alkotása és izmaiknak elrendeződése közeli hasonlóságot mutat az amerikai pókmajokkal, noha ezeknek hosszú fogódzó farkuk is van, míg a gibbonoknak nincs is külső farkuk. Klaatsch egyáltalában úgy vélekedik, hogy a gibbonokat nem annyira a karcsúmajmokkal, mint inkább a pókmajmokkal kellene összehasonlítani; és tényleg, a gibbonok sík földön való helyváltoztatási módja, félig egyenes járása amazokra emlékeztet, csakhogy azok elülső végtagjai távolról sem oly hosszúak, mint a gibbonokéi. Legjobban meghosszabbodott az alsókar és a kéz; a hüvelykujj ellenben kicsiny, szokatlanul lent válik el a kéz többi részétől és annyira hátul izesül, hogy alkalmatlan a fogásra. Keskeny, hosszúujjú kezüket sokkal inkább, mint fogódzó kúszó-kampót használják sajátságos ingó-lengő mozgásuk alkalmával, az fákon való mászkálásuk közben; ilyenkor inkább az ágakon csüngnek, mintsem más majmok módjára azokon futnának és ugranának. A kicsiny, kerek fej és koponya szemlélésekor, - melynek semmiféle csonttaraj vagy előreugró arcorr sem kölcsönöz állati külsőt - Klaatsch ismét az amerikai pókmajmokkal való hasonlóságra figyelmeztet, amely oly nagyfokú, hogy az orrlyukak egymástól távolabb és jobban az oldal felé helyezkednek el, mint az alsórendű óvilági majmoknál. Az orr és orrcsont visszafejlődése nem oly nagyfokú, mint ezeknél. Noha az állkapcsuk kicsiny, rövid és egyáltalában nem előugró, fogazatuknak mégis van egy alacsonyrangú bélyege, nevezetesen az erősen meghosszabbodott szemfogak. Ellenben a lassú, későn beálló fogváltás ismét magasabb fejlettségi fokot árul el. Végül aránylag kicsiny agyuk egyes részei és szívük elhelyezése arra mutatnak, hogy közbülső helyzetet foglalnak el az emberszabású és többi majomfélék között. Mindez azt bizonyítja, hogy a gibbonok rendszertani helye a tulajdonképpeni emberszabású majmok mellett van, vagyis azokkal közvetlen kapcsolatban nincsenek; inkább jogos az a feltevés, hogy önállóan fejlődtek ki alsóbbrendű majomalakokból. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy külsőleg sok tekintetben az emberhez nagyon ne hasonlítsanak. Sőt a gibbonok szemlélésekor ez még az avatatlannak is rögtön feltűnik az eltorzítóan túl hosszú karok ellenére is; a gibbon-magzat emberszerűsége - mivel annál a hosszú karok csak későn fejlődnek ki - a szakbuvár szemében is valósággal meglepő, amint az Selenka klasszikus vizsgálatai bebizonyították. Így nem nehéz annak a föltevése, hogy a gibbonok ásatag elődeinek, amelyek a kar fejlődésének külön útján még hátrább voltak, sokkal emberhez hasonlóbbaknak kellett lenniök, és ez magyarázza meg azt is, amiért bizonyos részéről Dubois híres egyenesjárású majomemberét, a Pithecanthropus erectus-t gibbonnak vélik; végül is ez csak más kifejezési forma a tény számára, hogy mi körülbelül úgy és nem másképpen képzeljük el a keresett közbülső alakot.

A gibbonok két nemzetségben és nagyobb számú, részben egymáshoz igen hasonló fajban terjedtek el Hátsó-Indiában és a hozzátartozó szigetvilágon, Hainan szigetén is. Ezek a "fajok" azonban, úgy látszik, igen kétes értékűek. Még maga Elliot is azt mondja nagy majomművében, hogy az általa adott meghatározó kulcs az elismert fajoknak csak a "tipikus stílusát" írja le; azonban ezek a fajok mind változékonyságnak vannak alávetve, sőt némelyek a lehető legnagyobb mértékben úgy, hogy a fekete fajokon belül gyakran fehérszínű példányok különböző fokozatban és sokféle színárnyalatban, másrészről meg a világosszínű fajoknál egészen vagy részben feketék fordulnak elő. Ezért valamely múzeum gibbon-gyüjtménye mindig valósággal megzavaró tömege az egy- és többszínű bőröknek. És azok az eltérő példányok nem bizonyos termőhelyekre szorítkoznak, hanem ugyanazon a vidéken, sőt ugyanabban a csapatban is előfordulnak, ami cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy ezeknek a színeltéréseknek a rendszertanban nincs jelentőségük, hanem csak a természet véletlen játékai és a komoly tudományos vizsgálat szempontjából értéktelenek.

Így ír Elliot, akinek mindent szívesen elhiszünk, csak utolsó szavait nem; mert a kutatás számára épp az ilyen változó fajoknak van a legnagyobb jelentőségük abból a magasabb nézőpontból, hogy még ma is a nem teljes megszilárdulás és megmerevedés állapotát ábrázolják nekünk, amelyben jól-rosszul, de minden faj egyszer leledzett. A londoni állatkertben az is megtörtént, hogy egy gibbon színét vörösessárgáról feketére változtatta. Újabban Boutau, a francia Szian-utazó megállapította, hogy a fehérarcú gibbon (Hylobates leucogenys Og.) kis, 6-7 főnyi csoportjai közt a rendes színű fekete-fehér szakállú példányok többsége mellett állandóan megfigyelhetők kisebb számban aranysárga-színű szakáll nélküli példányok is, melyeket Pousargues egy orleansi herceg tiszteletére H. heurici Pous. néven írt le. Egy hainani gibbon, amely - kimutathatóan kétéves korában - a londoni állatkertbe került midőn előbbi tulajdonosa annakidején - mintegy féléves korában - bennszülöttektől vásárolta, sötét füstszürke volt, azonban hamar megfeketedett és így maradt éveken át. Londonban azután néhány hét alatt ismét annyira megszürkült, hogy a változás előbbi tulajdonosának is feltünt; ez a folyamat márciustól nyár közepéig annyira előrehaladt, hogy az állatot többé nem lehetett felismerni; ősz elejére teljesen ezüstszürke lett, kivéve a fej közepén lévő fekete szalagot, mely a fejoldala irányában és hátrafelé halványabb színt öltött. Ellenben az a hím-példány, melyet a londoni nőstény előbbi tulajdonosa mintegy tizenkétéves korában ismert, fekete volt és maradt. Pocock ebből, meg Swinhoe formozai kutató régebbi adataiból azt hajlandó következtetni, hogy a szürkébe való átszíneződés az ivaréretté lett nőstény sajátossága.

1. Sziamangok (Symhalangus Glog.).

A sziamang külön nemzetséget képvisel (Symphalangus Glog., Siamanga), mivel mutató- és középsőujja a tövétől fele hosszáig összenőtt és csupasz torokzacskója van. A legnagyobb az összes hosszúkarú majmok között; és az is jellemzi, hogy karja aránylag kevésbbé hosszú, mint a többi fajé.

A sziamang (Symphalangus syndactylus Desm.) (F.01.043.1.)

Duvaucel joggal mondja csúnyának "kivált azért, mert alacsony homlokát csak a szemöldökívek képviselik, szemei mélyen fekszenek üregeikben, orra széles és lapos, oldalraálló orrlyukai igen nagyok, és szája csaknem az állkapcsok zugáig kitátható. Ha tekintetbe vesszük ezenkívül még a csupasz torokzacskót, mely mint valami zsíros begy petyhüdten lóg alá nyaka elején és kiáltozás alkalmával kitágul, továbbá görbe, befeléálló végtagjait, amelyek mindig hajlítottak, előreugró dudorok közé süllyedt pofáit és csökevényes állkapcsát, akkor bátran elmondhatjuk, hogy majmunk nem tartozik rendjének legszebb képviselői közé. Testét sűrű, hosszú, lágy és fényes szőrökből álló mélyfekete bunda borítja; csak szemöldöke vörösbarna. Herezacskóján hosszú szőrzet van, amely lefelé nem ritkán térdigérő pamatot alkot. Alsó karjának szőrözete hátrafelé, felső karjáé előfelé irányult, úgyhogy könyökén pamacs keletkezik." Teljesen fehérszőrű példányok is előfordulnak; Bock K. elevenen kapott egy ilyet. A felnőtt hím 1 méternyi magasságot ér el, de karjaival csaknem kétszerannyit fog át.

A sziamang tulajdonképpen amang, mert "szi" a maláji nyelvben, annyit jelent "a", vagyis névelő. Szumatra erdőségeiben közönséges. Életét úgy a szabadban, mint a fogságában megfigyelték. Azonban a maláji félszigeten is él; Wray a hegységben még 6-7000 angol láb magasban is hallotta; Szumatra szigetének padangi fennsíkján a sziamangot 1450 méter tengerszínfeletti magasságban már külön hegyi alak képviseli, amelyet Pohl felfedezőjének tiszteletére volzi néven alfajként írt le hosszú, durva, bozontos és fénytelen szőrzete alapján. A Szumátrától délre fekvő kis Pageh-szigeteken él még egy szigeti törpealak (klossi Mill-nevű alfaj), melynek lágy, selymes szőre van.

2. Gibbonok (Hylobates Ill.)

Ismereteink mai állása mellett a tipikus Hylobates Ill. nemzetségből csak a következő fajokat kívánjuk egész röviden ismertetni:

A hulok (Hylobates hoolock Harl.) (F.01.043.2.)

Mintegy 90 centiméter magas hosszúkarú majom. Bundája szénfekete, csupán homlokán húzódik egy fehér pánt; a fiatal állatok fekete-barnák, a test középvonalában, a végtagokon és hátukon hamuszürkék. Blanford szerint azonban a világosabb színű, barnásfekete, sőt világos sárgásszürke példányok éppen nem ritkák, úgy látszik, hogy ezek mindig nőstények. A hulok Hátsó-Indiában él és Blanford szerint erdős hegyvidékeken található Asszámtól délre le Arakánig, Anderson szerint Martabánig, továbbá Bhamo alatt az Irravádi völgyében, Felső-Burmában és Jünnan keleti határáig. Nevét - amely tulajdonképpen uluk - a hinduk adták neki igen hangos kiáltása miatt.

A fehérkezű gibbon (Hylobates lar L.) (F.01.042.1.) (F.01.042.2.)

A lar vagy fehérkezű gibbon körülbelül éppoly nagy, mint a hulok. Feketésszürke színű; ülepe cserhéjbarna s fehér szőrök által környezett; keze és lába mindig világosszínű, valamint csupasz részein fekete arca is, melyet többnyire fehéres szőrkoszorú övez. Egész színezete feketétől sárgásfehérig változik; világosszínű állatok sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint a huloknál, és némely vidéken túlnyomóan ilyenek. Hazája a maláji félsziget és Tenasszerim, ahol 1100 méter magasságig él. Tickel azt állítja, hogy ez a gibbon Pegu északi határáig, Anderson pedig azt, hogy Arakánig is előfordul.

Az unka (Hylobates agilis Desm.)

Az unka vagy helyesebben ungka, ungka puti (Hylobates agilis Desm., variegatus, rafflesi) Szumatra szigetén él. Egyike a legváltozékonyabb fajoknak, színe sárgásfehér és szénfekete közt ingadozik, legfeljebb szeme fölött van keskeny, fehér pánt. Változékonysága természetesen sok zavart okozott és így több latin név alatt szerepel. Rosenberg a hegyi erdőkben találta 1000 méter magasságig.

A vauvau (Hylobates leuciscus E. Geoffr.) (F.01.042.3.)

Az igazi vauvau vagy ezüstgibbon Jáva lakója; ellentétben az előbbivel kevésbbé változékony s legfeljebb csak annyiban, hogy a fejetetején lévő fekete harántfolt és a feketés ábrázatát környező fehér vagy szürke szőrkoszorú erősebben vagy gyengébben fejlett.

A hosszúkarú majmokat egész szervezetük a kúszásra utalja, és pedig ama sajátságos függő és lebegő kúszásra, melyet hosszú karjuk és kicsiny hátulfekvő hüvelykujjú kezük tesz lehetségessé. A karok viszonylagos hosszúsága leginkább összehasonlítás révén tűnik ki. Az ember tudvalevőleg épp annyit fog be karjaival, mint amilyen hosszú a teste: a gibbon azonban hosszúságának kétszeresét éri át. Az egyenesen álló férfinak leeresztett keze alig éri el a térdet, a gibboné azonban bokáig ér. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kar négykézláb járásra majdnem használhatatlan: csupán kúszásra alkalmas. Ezért a hosszúkarú majmok járása hátulsó lábukon való bizonytalan dülöngés, testüket ilyenkor nehézkesen tolják előre, s egyensúlyát csak kiterjesztett karjaik segítségével tudják fenntartani. Az állatok oly nagyszerűen kúsznak és oly könnyedén és fáradhatatlanul lendülnek egyik ágról a másikra, mintha a nehézkedés törvénye rájuk érvénytelen volna. A gibbonok a földön idegenül érzik magukat, a fán azonban épp az ellenkezője áll: valóságos madarak, majomalakban. De mindennek ellenére, az összes "négykezűek" közül a gibbon jár a legügyesebben és legszívesebben két lábon. Híres ugrása pedig inkább pallózás, miközben az alatta lévő ág végére veti magát, melynek részben rugalmassága dobja őt igen messzire. Hogy felfelé önállóan magas ugrást végezzen, ahhoz hátsó végtagjai túl gyengék. Az ungka - Duvaucel szerint - 40 angol láb (több mint 12 méter) hosszút ugrik és a madarat röptében is elfogja. Ez a faj állítólag inkább párban él.

A lar ellenben 6-20 tagú csapatokba verődik, fiatalok-öregek és mindkét nembeliek együtt. Tickell szerint lényegében nem egészen oly élénk és fürge, mint a hulok, és termetére nézve is kissé nehézkesebb. Úgy iszik, mint a hulok és a sziamang: kezével meríti a vizet s ami ujjairól lecsöpög, azt nyalogatja. Mindenesetre valamennyi gibbon így iszik. Ez az eleinte fonáknak látszó "kézből-ivás" igen könnyen és alaposan megmagyarázható abból, hogy a gibbonok a szabadban nem szeretnek a földre lejönni, s így a dsungelvizekből is bizonyára függő helyzetben isznak, úgyhogy kezüket belemerítik és azután, kivált szőrös kezükfejét nyalogatják le. Ha ilyenkor valamelyik nőstény mellén fiatal állat csüng, könnyen úgy tűnik fel, mintha a kicsinyét "mosná". Ilymódon magyarázza meg Pocock nagyon egyszerűen és világosan a régebbi utazók valószínűtlen adatait. A lar rikoltozását is egész másnak találták, mint a hulokét, és a Hainan-beli gibbon megint máskép kiabál. Ezt a londoni állatkertben összehasonlítóan lehetett megfigyelni. Míg a hulok két különböző hangnemben szól, körülbelül így: hahu, hahu, hoha, huhah, addig a Hainan-gibbon magasan kezdett rikoltása ugyanabban a hangmagasságban marad és még rikácsolóbb, mint a hulok magasabb hangja. Kiáltása 3-6 hangból áll, amelyek igen gyors egymásutánban ismétlődnek. Pocock megfigyelései alapján határozottan úgy véli, hogy ilyenkor nem a nyelv - mint gondolni lehetne -, hanem csak az ajkak működnek. Azután egy pillanatig szünet áll be, majd ismétlődik a hang, mintegy ekképpen: ha, ha, hu, hu; hu, hu, hu; hu, hu, hu, hu, hu stb. A lar a fa ágain annyira kizárólag elülső végtagjait használja, hogy a tárgyakat, amelyeket magával vinni akar, lábaival tartja, különösen, ha menekülés közben rablott gyümölcsöt óhajt biztonságba helyezni.

Testalkatának megfelelően, a sziamang mozog a legnehézkesebben, mert nemcsak lassan jár, hanem elég bizonytalan a kúszásban is és csak az ugrásban árul el gyorsaságot. De a földön a többi is csak nehezen tud haladni. "A szobában vagy a sík földön - írja Harlan a hulokról -, egyenes testtartással jár s elég jól fenntartja teste egyensúlyát. Eközben kezeit feje fölé emeli, karjait csuklóban és könyökben kissé behajlítja s jobbra-balra dülöngve, meglehetősen gyorsan fut tova. (Lásd: Különböző emberszabású majmok testállásai (F.01.023.1.)) Ha nagyobb gyorsaságra ösztökéljük, kezeit leereszti a földre s támaszkodva gyorsabban halad. Inkább szökdel, mint fut, azonban testét mindig elég egyenesen tartja." A többi fajról azt mondják, hogy oly benyomást tesznek, mintha testük nemcsak túlságosan hosszú, hanem nagyon nehéz is volna a rövid és vékony comb arányában. Azért a törzs előreesik s az állatnak járás közben két karját kell mankó módjára használnia. "Ily szerrel lökődik előre, mint a nagyobb megerőltetéstől tartó, mankón járó aggastyán". Ennek egészen az ellenkezőjét látjuk, ha az állat kúszó mozgást végez.

Duvaucel szerint a vauvau hihetetlen gyorsasággal és biztossággal mássza meg a bambusztörzset vagy kúszik fel valamely fasudárra, illetve ágra s miután néhányszor föl és alá vagy ide-oda himbálódzott, a visszapattanó ág erejétől ellódítva, a legnagyobb könnyűséggel röpül át 12-13 méternyi térségen, háromszor-négyszer egymásután, s oly benyomást tesz, mint az ellőtt nyíl, vagy a ferdén alácsapó madár. Minden szükség nélkül átveti magát olyan közökön, melyeket kis kerülővel könnyen elkerülhetne, ugrás közben irányt változtat s megkapaszkodik a kezeügyébe eső első ágon. Majd ismét ide-oda mászkál, himbálódzik és ring rajta, és kivetteti magát ismét a levegőbe, hogy elhibázhatatlan biztonsággal törekedjék új célpontja felé.

Anderson Jünnan keleti határán, a Kakhyen-hegyek közt, ahol a hulok közönséges, napfelkeltekor a csapatok lármájából - amikor azok a mély, meleg völgyben lévő hálóhelyeikről mintegy 4000 angol láb (1200 méter) magasba vonultak fel - meg tudta ítélni, mily csodálatos gyorsan jutnak előre az ágak közt. A terep közepén foglalt helyet és onnan először gyönge mormogást hallott; a hang percről-percre erősbödött, élesbedett, míg végül az egész csorda valóságos orkánszerű hanggal, "huoko, huoko"-t kiáltva, száguldott tova. Néhány perc mulva kiáltásuk már magasan a hegyről hangzott.

Egy Londonba került eleven vauvau-nőstényen nemzetségének mozgékonyságát akarták tanulmányozni s e végből nagy teret rendeztek be neki. Itt-ott, különböző távolságban fákat ültettek, hogy a lég gyermeke csodálatos mozgását szabadon gyakorolhassa. Az egyes ágak között csak 6 méternyi volt a távolság, tehát édeskevés oly majomnak, mely a szabadban ennek kétszeresén szokott átlendülni, de túlságosan sok a szabadságától megrabolt, idegen és ellenséges éghajlat alá hozott állatnak, mely szokott táplálékát is nélkülözte, a csak imént érkezett meg hosszú, fárasztó tengeri útjáról. Azonban a gibbon mind e kedvezőtlen körülmény ellenére is, oly fényes próbáját adta mozgási képességének, hogy amint tudósítóm mondja, "minden szemlélő magánkívül volt a bámulattól és csodálkozástól". Az egyik ágról a másira lendülni kicsiség volt neki, pedig sohasem lehetett észrevenni, hogy bármi csekély előkészületet tett volna hozzá, s mindig következetes biztossággal jutott a kitűzött célhoz. Légi ugrásait hosszú időn át folytatta megszakítás nélkül, s a nélkül, hogy láthatóan egyszer is újra neki készült volna; az ugráshoz szükséges lendületet mindig abban a pillanatban szerezte meg amikor a célul kiszemelt ágra nehezedett. Amily biztosak voltak mozdulatai, ugyanolyan volt a szeme és a keze is. A nézők azzal mulattak hogy ugrása közben gyümölcsöt hajítottak neki, ő pedig, mialatt a levegőt átszelte, felfogta a gyümölcsöt s nem tartotta fáradságra érdemesnek, hogy emiatt megszakítsa repülését. Mindig és teljesen uralkodott mozdulatain. Leggyorsabb ugrása közben a kezdett irányt meg tudta változtatni; a leghevesebb rohanásban megragadott egyik kezével egy ágat, hirtelen rántással odavonta hátulsó lábait, megfogta velük az ágat, s egy szempillantás alatt oly nyugodtan ült, mintha sohasem lett volna mozgásban.

Annál figyelemreméltóbb Forbes H. O.-nak a sziamangra vonatkozó észlelete. A következőket mondja: "Helytelennek tartom, ha azt állítják, hogy ezek a majmok fáról-fára oly nagy távolságokon képesek átugrani, mert ha a falu közelében irtottuk az erdőt s valamely sziamangcsapat csak 30 lábnyi köz által volt elszigetelve a legközelebbi fától, az állatok minden fejszecsapás után a legnagyobb aggodalommal mászkáltak föl s alá és nem merték a közbeeső távolságot átugrani. Még ha a fa alá is zuhant, akkor sem mertek leugrani és így a ledőlt fa összezúzta őket". Ebből még nem következik, hogy 10 méternyi közt, különösen rézsutosan lefelé, ne tudnának átugrani; s az is lehetséges, hogy szokatlan és veszedelmes helyzetükben megijedve és megzavarodva, nem gondoltak arra, hogy a szokásos módon meneküljenek. Igaz, hogy a sziamang Wallace szerint is sokkal lassabban mozog, mint más gibbonok és nem kedveli az "óriási ugrásokat", mindazonáltal azt mondja, hogy ez is képes magát "nagy távolságban álló fák között átlendíteni".

A szabadban különben nehéz a gibbonok megfigyelése, mert majdnem valamennyi faj elkerüli az embert és csak ritkán mutatkozik az erdőségek tisztásain. Duvaucel így ír a sziamangról: "Többnyire nagy csapatban él, amelyet egy vezér irányít. Ha az ember a földön lepi meg őket, el is foghatja - mert vagy megzavarodnak a félelemtől, vagy maguk is érzik gyöngeségüket és belátják a menekülés lehetetlenségét. Bármily sok tagból áll a csapat, sebesült társát mindig elhagyja, kivéve az egészen fiatal állatot. Ilyen esetben az anya ragadja fel gyermekét s menekülni igyekszik vele. Ha talán elesik ilyenkor, heves, fájdalmas sivításban tör ki és felfújt torokzacskóval és kiterjesztett karokkal fenyegetően állja útját az ellenségnek". A malájok azt is állítják, hogy a sziamang gyakran a tigris prédájává lesz, ami, ha egyáltalában igaz, legfeljebb annyit mond, hogy a halálos félelem teljesen eszét veszi e majomnak.

A hulokra vonatkozóan hasonlóképpen részletes feljegyzésekre támaszkodhatunk. Ez a majom, Harlan szerint, leginkább alacsony hegyvidékeken tartózkodik, mert a hideget nem bírja. Tápláléka gyümölcs; azonban bizonyos füveket, gyenge faágakat és más növényrészeket is eszik, még pedig olyképpen, hogy összerágja őket és kiszívja nedvüket, az összerágott tömeget pedig eldobja. Blanford azonban azt közli - amint ez úgyszólván minden majom természetének megfelel -‚ hogy szívesen fog rovarokat, kivált pókokat. Candler nem vonja ezt kétségbe, azonban ő azt tapasztalta, hogy a fogoly hulok a rovarokat, pl. pillangókat visszautasította, talán keserű ízűk miatt; de éppúgy a tojást is. Ha rovart vagy kis madarat kap, akkor mindig széttépi, egyszer-egyszer bele is kóstol és megízleli, de ebből még nem lehet arra következtetni, hogy az ilyesmi a szabadban is rendes táplálékai közé tartozik. Ez utóbbi, Candler szerint, főleg gyümölcs, a bambusz, meg mindenféle erdei fa leveses hajtása. Candler szerint a hulok rendkívül félénk és nehezen figyelhető meg. A manipuri Katsar-dsungelben mindenhol hallható kiáltása, ha valamely őserdei ösvényen lovagolunk keresztül; mihelyt azonban letérünk az útról vagy valamiképpen figyelünk a majomra, legott halálos csend áll be, mígnem megúnva a várakozást, folytatjuk az utat. Az állat kiáltása igen kellemesen cseng, majd erősödik, majd gyengül s némileg a nyúlászó kutyák falkájának ugatására emlékeztet. Különösen kora reggel hallatszik; a nappal forró időszakában elnémul és csak este, naplementekor hallható megint. "Hulu, hulu"-val lehetne visszaadni, úgyhogy a hangsúly a "hu"-ra esik; azonban, Candler meggyőződése szerint, betűkkel szemléltetni nem lehet. Midőn megfigyelőnk naponta lovagolt a dsungelen keresztül, úgy tetszett neki, mintha a hulok lakóhelyét egészen tervszerűen osztaná be táplálékkeresés végett, mint az ültetvényes teaültetvényének különböző részeit. Ha ugyanis pl. ma egy bizonyos terület csak úgy hangzott a majom lármájától, ott másnap semmit sem lehetett hallani; ámde vagy egy hét mulva az állat visszatért ugyanarra a helyre. A régebbi időkben, úgy látszik, kevésbbé félénk volt és ez talán azzal magyarázható meg, hogy akkor még a fehér ember csekély mértékben szállta meg azokat a vidékeket. Owen szerint, aki csaknem két esztendeig élt a hulok hazájában, ez a faj alkotja a legnagyobb csapatokat, amennyiben 50-100 főnyi csapatokba verődik az erdőségben. Blanford szerint a vén hímek különválnak a csapattól, s mint oly sok emlősnél tapasztaljuk, magános életet élnek. Többnyire kedvenc fáik koronájában látjuk őket, amelynek gyümölcsét különösen kedvelik; némelykor azonban, a gyalogutakat követve, a sűrű erdőből a nyílt tisztásokra is kimerészkednek. Owen egy ízben csapatjukra bukkant, amely vigan játszadozott, közeledésére azonban rögtön lármát csapott és a bambusznád-sűrűségbe menekült. Más alkalommal, amint egy újonnan feltárt úton egyedül haladt, váratlanul nagy majomtársaságtól látta magát körülvéve. A majmok nagyon meg voltak lepetve, de még inkább haragra gyúltak, hogy ily idegenszerűen öltözött lény tolakodott birodalmukba. A gibbonok, amit Hasskarl közli velem, éppoly óvatosak, mint kíváncsiak, s nem ritkán mutatkoznak a megmívelés céljából kiirtott tisztások szélén, különösen ott, ahol a vadászok még nem vadították el őket; de egy szempillantás alatt eltűnnek, mihelyt észreveszik, hogy valaki megfigyeli őket vagy közeledik feléjük.

Annál gyakrabban hallani őket. Hangos szavuk hajnalban és alkonyatkor oly rémítő rikoltozássá fajul, hogy a közelben lévő ember majdnem megsüketül; és valósággal megrémül az, aki a különös zenét nem szokta meg. Ők az ó-világ bőgőmajmai s a maláji hegyilakók ébresztői, de egyúttal a városi embernek bosszantói is, akinek nyaralójában való tartózkodását megkeserítik. Lármájuk állítólag egy angol mérföldre is elhallatszik. E rikoltozást a fogságban tartott hosszúkarú majmok is gyakran hallatják, még pedig nemcsak azok, melyeknek torokzacskójuk van, hanem még azok is, melyek híjával vannak e hangerősítődobnak. Az oly gondosan észlelő Bennett, eleven sziamangján azt tapasztalta, hogy valahányszor felindult, ajkait mindannyiszor tölcséralakúan hegyezte előre, majd levegőt fújt torokzacskójába és azután rikkantott, majdnem úgy, mint a pulykakakas. Örvendetes felindulásában csakúgy rikoltozott, mint haragjában. Olykor a Londonba került ungkanőstény is hangosan kiáltozott, még pedig nagyon sajátságos, dallamos módon. Kiáltozását nagyon jól lehetett lekótázni. "E" alaphanggal kezdődött és azután félhangokban egy teljes oktávával emelkedett, a chromatikus skálán végigfutva. Az alaphang mindig hallható maradt és minden következő hangnak előhangja gyanánt szolgált. Az emelkedő skálában az egyes hangok mindig lassabban következtek egymásra, a lehágóban azonban mindinkább gyorsulva, végül roppant gyorsan. A dallamot mindig egy átható, teljes erejű rikoltás fejezte be. Általános csodálkozást keltett, mily szabályszerűen s mily gyorsasággal és biztossággal uralkodott az állat a hanglétrán. Úgy látszott, mintha a majmot magát is nagyon felizgatta volna éneke, mert minden izma megfeszült és egész testén remegés futott végig. Tickell a lar énekét is nagyon pontosan lekótázta. Az a hulok, amelyet jó rég láttam elevenen a londoni állatkertben, minden időben és nagyon örömest hangoztatta szavát, akár ápolója szólította meg, akár másvalaki hangjának utánzásával ösztönözte. Mondhatom, hogy, az emberét kivéve, soha semmiféle emlősállat hangját nem találtam oly dallamosnak és kellemesnek, mint amilyen ez a gibboné volt. Kezdetben csodálkoztam, később el voltam ragadtatva ezektől a mell mélyéből teljes erővel előtörő s éppen nem kellemetlen hangoktól, melyeket talán némiképp a "hu, hu, hu" szótagokkal lehetne kifejezni. Más fajok szava sokkal kevésbbé kellemes. Így a vauvau - amint Hasskarl közli velem - egyes, szótagolt "ua, ua" hangokkal kezdi énekét, ezt gyorsabb ütemben követi "ua, ua, ua", majd "ua, ua, ua, ua", végül mindinkább panaszosabb és gyorsabb nembe csap át, az "u" megrövidül, úgyhogy csaknem "v"-nek hangzik, az "a" megnyúlik, amire az egész társaság hasonló hangnemben csap belé az előénekes szavába. Hasonlóan "énekelt" az a négy ezüstgibbon is, amelyet újabban ápoltak a breslaui állatkertben. A legnagyobb kezdte az éneket rövid, szaggatott, ugató hangon, mindig gyakrabban és hangosabban adva az egyes hangokat. Lassanként a többi is ráhúzta és kiáltásuk oly erős volt, hogy messze környéken hallatszott; később fokozatosan eső skálával, csicsergő hangnembe mentek át, amely a madárénekhez hasonlított és közben az állatok egész testét heves remegés járta át.

A lar szaporodásáról azt mondják, hogy a fiatal tél elején születik és anyja majdnem két hónapig hordja magával, míg önálló nem lesz.

A hosszúkarú majmok szellemi tehetségeiről nagyon különböző a megfigyelők véleménye. Duvaucel a sziamangnak nagyon rossz bizonyítványt állít ki. "Az ember társaságában ugyan csakhamar éppoly szelíd és bizalmas lesz, mint amilyen vad és félénk volt előbb, azonban mindig tartózkodóbb, mint a többi faj. Ragaszkodása sohasem éri el azokét s alázatossága inkább leírhatatlan közönyösségének, mint bizalma megnyerésének eredménye. Jó és rossz bánásmód mellett mindig egyforma marad... Többnyire összekuporodva, hosszú karjaiba burkolózva, fejét combjai közé rejtve pihen s alszik. Nyugalmát és hosszú hallgatását csak időről-időre szakítja félbe, bizonyos kellemetlen, minden jelentőség nélkül való rikoltással mely sem érzést, sem vágyat nem fejez ki. Úgy látszik, még az éhség sem költi fel természetes álomszuszékságából. Fogságban a táplálékot közönyösen fogadja el, étvágy nélkül rakja szájába és ellenkezés nélkül hagyja azt elvenni is. Ahogy iszik, annak a módja is teljesen megfelel szokásának. Kezét bemártja a vízbe és azután leszopogatja róla a cseppeket." A fogságba került gibbont Bock K. is lomhának és ostobának mondja. Azonban az ilyen, egyes példányokon tett tapasztalatokat nem szabad általánosítani, annál kevésbbé, mert más észlelők sokkal kedvezőbb véleménnyel vannak majmainkról.

Forbes H. O. fiatal sziamangot kapott, mely lelőtt anyjával együtt zuhant le a fáról. "Igen rövid idő alatt megszelidült s igen kellemes társsá lett. Arckifejezése nagyon értelmes, sőt olykor majdnem emberi volt. Kedélyét szomorúvá s nyomottá tette a fogság, azonban izgalmak hatása alatt egészen földerült. Mily előkelően és illedelmesen fogta gyöngéd, hegyes ujjai közé, amit odanyujtottak neki! Ha inni akart, nem nyúlt ajkaival az edénybe, hanem szájához emelte az italt, amennyiben félig összecsukott kezét belemártotta és a cseppet félszegül lenyalta ujjairól. Nagyon kedves volt, amint hosszú karjait gyöngéd szeretettel fonta nyakam köré s fejét mellemre hajtva, megelégedetten dörmögött. Minden este együtt sétáltuk körül a falu piacát, miközben kezét karomba fűzte. Sajátságos és mulatságos látvány volt, amint kissé görbe lábain egyenes testtartással nagy sietséggel tipegett tova s e közben szabadon maradt egyik hosszú karját a legfurcsább módon lóbálta feje fölött, hogy az egyensúlyt megtartsa."

Bennett már majdnem elérte Európát egy sziamanggal, mely rövid idő alatt valamennyi emberi útitársának rokonszenvét megnyerte. A matrózok iránt igen barátságos volt, mihamar megszelidült, egyáltalában nem volt lassú, sőt ellenkezően nagy elevenséget és ügyességet tanusított; örömest mászkált a vitorlakötélzet közt és mindenféle ártatlan tréfában lelte örömét. Gyöngéd barátságot kötött egy kis pápua leánnyal s karjait nyaka közé fűzve a kétszersültet majszolva, gyakran üldögélt vele. Úgy látszott, hogy a hajón lévő többi majommal is örömest megbarátkozott volna, csakhogy ezek félénken elvonultak előle s nagyon barátságtalanul viselkedtek iránta. Ám ezért megbosszulta magát. Ahogy csak szerét ejthette, megfogott egy-egy fogolytárs-majmot és farkánál fogva valósággal agyongyötörte. A nála hiányzó farkánál fogva hurcolta a szegény kópét gyakran véges-végig az egész hajón, vagy felkúszott vele valamely vitorlarúdra és leejtette; szóval tehetett vele, amit akart, a nélkül, hogy az ily módon kínzott állat szabadulhatott volna tőle. Nagyon kíváncsi volt, mindent megtekintett, az árbocra is gyakran fölkúszott és onnan nézett körül. A mellettünk elvitorlázó hajót mindaddig kísérte szemével magas ülőhelyéről, míg csak el nem tűnt a látóhatáron. Érzelmei rohamosan váltakoztak. Könnyen megharagudott és ilyenkor a neveletlen gyermek módjára viselkedett, eszeveszett hadonászással és arctorzítással hempergett a fedélzeten, minden kezeügyébe eső tárgyat eltaszított magától és e hangot hallatta: "ra! ra! ra!"; ezzel a hanggal fejezi ki mindig haragját. Nevetségesen érzékeny volt s a legcsekélyebb neki nem tetsző tett által lelke mélyéig meg volt sértve. Keble zihált, arca elkomorult s nagy felinduláskor gyors egymásutánban pergett haragos hangja, mellyel úgy látszik sértőjét akarta megfélemlíteni. A legénység sajnálatára kiszenvedett, mielőtt Angliát elérte.

Az a hulok, melyet Harlan öt hónapig tartott elevenen, egy hónapnál rövidebb idő alatt annyira megszelidült, hogy gazdája kezébe kapaszkodva sétálgatott, miközben másik kezével a földre támaszkodott. "Hívásomra - mondja Harlan - előjött, mellém ült a székre, velem reggelizett s tojást, vagy csirkeszárnyat vett ki a tányérból, a nélkül, hogy a terítéket bepiszkolta volna. Kávét, csokoládét tejet, teát stb. is ivott s noha iváshoz rendszerint csak kezét mártogatta az italba mégis ha szomjas volt, két kézbe fogta az edényt és emberi módra ivott. Legkedvesebb eledele volt a főtt rizs, beáztatott tejeskenyér, banán, narancs, cukor s több efféle. A banánt nagyon kedvelte, de rovarokat is örömest evett, a házban pókokat szedegetett s jobb kezével ügyesen fogta el a közelébe jött legyeket. Úgy látszott, hogy a húseledelt nem szerette. Az én foglyom rendkívül békés lény volt s hozzám való ragaszkodásának minden módon kifejezést adott. Amidőn reggelenként meglátogattam, vidor és messzehangzó "vau, vau, vau"-al üdvözölt. Ezt mintegy 5-10 percig ismételgette s csakis akkor hagyta abba, ha lélekzetet kellett vennie. Erre kimerülten feküdt le, megfésültette s megkeféltette magát és világosan elárulta, mennyire kellemes neki mindez. Majd az egyik, majd a másik oldalára fordult, hol ezt, hol azt a karját tartotta oda és ha úgy tettem, mintha menni készülnék, karomnál vagy kabátomnál fogva tartott vissza és magához húzott. Ha nagyobb távolságból kiáltottam neki és felismerte hangomat, rögtön rákezdte szokásos rikoltozását, panaszosan, de amint megpillantott, rögtön szokott vidám hangjába csapott át... Egy ugyanahhoz a fajhoz tartozó nősténymajom, melyet szintén ápoltam, Kalkutta felé utaztamban tüdőbajban múlt ki. Betegségében szemlátomást nagy kínokat szenvedett. A melegfürdő megkönnyebbülést látszott szerezni s oly jól esett neki, hogy amint kivették, magától újból visszament a vízbe. Viselkedése rendkívül gyöngéd, kissé tartózkodó, sőt idegenekkel szemben határozottan félénk volt. Azonban már néhány nap alatt annyira hozzám szokott, hogy ha valamilyen szabad térre vittem, sietve visszafutott hozzám, karjaim közé ugrott és átölelte nyakamat. Sohasem volt gonosz, sohasem harapott, sőt még ingereltetve sem védekezett, hanem inkább valami sarokba húzódott."

Az előbb említett vauvau-nőstény is szeretetreméltóan viselkedett s mindenki iránt nagyon barátságos volt, akit egyszer vonzalmával megajándékozott. Helyes érzékkel különböztette meg a férfiakat a nőktől. A nőkhöz önként közeledett, kezet nyujtott nekik és cirógattatta magát; a férfiakkal szemben, bizonyára egyesektől szenvedett korábbi bántalmazások következtében gyanakvó volt. Egyébiránt előbb mindenkit gondosan szemügyre vett, gyakran hosszabb ideig, de azután, ha erre méltónak látszottak, a férfiakkal is barátságot kötött.

Mindazok, akik a hulokról írnak, dicsérik annak engedékeny, kedves természetét. Az öregek is egész rövid idő alatt megszelidülnek és így azután nem is lehet csodálni, ha Katsarban a teaültetvényesek - Candler szerint - a hulokat állandóan félháziállatként tartják s szabadon engedik járni. E majmok gyakran naphosszat ülnek a fa sudarán, de a reggelihez hirtelen ott teremnek a szék karfáján, de soha semmit sem vesznek le az asztalról, egyáltalában hibátlan modorúak, és bundájuk is szép tiszta. Napnyugtakor, jól behuzódva valamely ágvillába térnek aludni, de ily félszelíd állapotban csak ritkán hallatják hangjukat; Candler úgy véli, mert egyesével élvén társaik ösztönző szava hiányzik ehhez.

Moesch Bekallaban, Szumatra-szigetén a battokoktól kapott egy sziamangot, amely tágas ketrecében tartott többi majomtársára kedvenc magas ülőhelyéről bizonyos előkelő tartózkodással tekintett le és még egy nagy, tolakodó jávai majmot is hosszú karjai hatalmas pofonával tartott távol magától. A kisebb majmokat némelykor farkuknál fogta meg és megforgatta őket feje körül. Gazdájával szemben rögtön, már első nap, bizalmas lett és azután naponta kora reggel kezéből vette el a banánt és engedte, hogy cirógassa, sőt hogy kezét megfogja és tartsa, amit a majmok rendesen nem szívesen tesznek. Miután Moesch elutazott Európába, a majom csak szomorkodott, mindig azt az ajtót nézte, amelyen ura szokott belépni, nem fogadta el az eledelt sem és három nap mulva elpusztult.

A gibbonok - állatkerti tapasztalatok szerint - könnyen tarthatók fogságban, mert szelídek, bizalmasak és engedékenyek; sajnos, az európai éghajlatot nem bírják, hamar elpusztulnak. Minél inkább megszerettük az ily kicsiny "majomembert" kedves természete miatt, annál fájdalmasabb azután ápolójának látni, mint senyved el nyomorultul. Vannak azonban dicséretes kivételek is, amelyek biztatnak a további próbálkozásra; így újabban a frankfurti állatkertben egy gibbon 7 1/4 évig maradt életben. Minden gibbon, amely valamennyire egészségesen és jó erőben jön át a tengeren, igen hamar ápolója kedvencévé válik, sőt e téren a csimpánzzal is felveszi a versenyt. A berlini állatkertben mindig nagyon hamarosan az ápoló őr szobájába kerülnek a gibbonok és ha az asszony az ebédet hozza, rögtön kényelmesen ölébe ülnek. Egészen sajátságos, mily ellenállhatatlan hajlandósággal viseltetnek a gibbonok a becézés és kényeztetés iránt; Vosseler mondása szerint valósággal született kedvencek.

A londoni állatkert nőstény Hainan-gibbonján, - amely az átszíneződésnek fentebb említett sajátságos példáját is szolgáltatta - igen fontos megfigyeléseket tettek a növekedésre és fejlődésére vonatkozóan. A nőstény ivarérettségnek első jelét hetedik életévében nyilvánította; a hónapszám azután oly időközökben ismétlődött, melyek mindenkor két vagy három nappal többet foglaltak magukban, mint a naptári hónap; és minden alkalommal két-három napon át tartott. Az állat betegsége alkalmával kimaradt addig, míg meggyógyulása után ereje helyre nem állott. E nőstény klitorisa oly nagy volt, hogy az állat előbbi tulajdonosa ivartalanított és meg nem gyógyult sebű hímnek tartotta; és Welch szerint más gibbonfajok nőstényei is ilyen összetévesztésre adtak alkalmat. Másrészről a londoni állatkertben ugyanazon megfigyelő megállapította, hogy ülő helyzetben 35 cm magas hímeknél a herezacskó nyoma sem volt meg és a herét kitapintani sem lehetett. A Hainan-gibbon hímjének herezacskója csak két év mulva kezdett fejlődni és csak további két év mulva fejlődött ki egészen; nem csüngő, hanem tövén széles s hegybefutó alakja volt és rövid fekete szőrözet fedte.

Újabb időben a gibbonokat a kultúremberiség is felhasználta, amidőn az emberi- és marhatuberkulózis iránt való fogékonyságát vizsgálták kísérleti alapon. Dungern e vizsgálatok alkalmával nem talált különbséget a következményekben, akár emberi-, akár marhatuberkulózis bacillusait fecskendezte be, ami viszont a megfelelő következtetést engedi meg a marhatuberkulózisnak az emberre való veszélyességéről.

3. család: Cerkófmajom félék (Cercopithecidae)

Ez a család valamennyi hosszú- és csökevényes farkú kutyafejű majmot egyesíti. Az idetartozó majmok négykézláb járnak, s ilyenkor tenyerükkel és talpukkal egészen érintik a földet. Ennek megfelelően gerincoszlopuk csak egyszer, tehát nem S-alakúan hajlott, mellkasuk oldalról összenyomott, inkább csónak-, mint hordóalakú, mellcsontjuk hosszú és keskeny. Kezüket még nem tudják csuklójuk körül egészen szabadon forgatni, és pedig azért, mert azok futásra és kapaszkodásra inkább alkalmasak, mint finomabb mozgások végzésére. A medencén az ülőcsontdudorok többé-kevésbbé kifelé hajlott, széles és érdes felületet alkotnak, amelyen az ülőgumók vannak elhelyezve. A belső szervekre vonatkozólag megjegyzendő, hogy a gége hatalmas zacskóalakú kitüremlést alkothat (páviánon) s a gyomor befűződés által néha kettéosztott.

A kutyafejű majmok földrajzi elterjedésüket illetőleg az afrikai cerkófmajmok, páviánok és kacskakezű majmok élesen elkülönülnek a magotoktól és a karcsú majmoktól. Csak egy farkatlan majom, a magot él Észak-Afrikán kívül a Gibraltáron is. Ennek ellenére annak a lombevő kacskakezű és karcsú majmoknak megvannak a helyettesítő alakjaik mind a két világrészben és az ázsiai makákók bizonyos alakjai külsejükben legalább többé-kevésbbé némely afrikai páviánra emlékeztetnek. Ennek megfelelően az óvilág valódi majmait ismét két alcsaládra osztjuk: a kacskakezűekre, vagy karcsú majmokra (Colobinae) és a szűkebb értelemben vett cerkófmajmokra, amelyek az összes többit felölelik (Cercopithecinae).

1. alcsalád: Kacskakezű v. karcsúmajom formák (Colobinae)

A farkos óvilági majmok második alcsaládja, a kacskakezű-majmok vagy karcsú-majmok (Colobinae) az eddig tárgyalt s közönséges értelemben vett tulajdonképpeni majomnépségtől nemcsak a külső megjelenésben, hanem belső természetében és szellemi lényében is oly lényegesen különbözik, hogy némelyek csodálkozni fognak, miért nem választja el élesebben őket a legújabb, egyébként a hajszálfinomságig részletekbe menő rendszertan. Az állatbarát és megfigyelő szemében egyáltalában nem hasonlíthatók össze más majmokkal: egészen más a megjelenésük, lényük egészen más, csendes visszahúzódó, hogy ne mondjuk, unalmas. Ebben az értelemben nem is igazi "majmok", és mivel azonkívül sajátszerű táplálkozási módjuk következtében a fogságot is rosszul állják, az állatkereskedelemben ritkák, az állatkertekben meg éppen semmi szerepet sem játszanak. Zöld növényeket, leveleket esznek, táplálékukat tehát aránylag egyszerűen szerzik meg és ezzel összefüggnek nemcsak közvetlenül a testi, hanem, mint minden további nélkül belátható, közvetve szellemi tulajdonságaik is. Zápfogaikon észrevehetően kifejlett harántredők vannak és az alsó állkapocs főmozgása rágásnál hátulról előre irányul. Az egész koponya általában síma és kerek, nincs rajta sem kiemelkedő taraj, sem hosszúra nyúlt arcorr és ezáltal nagyon emberszerű benyomást tesz. Még jellemzőbb azonban a gyomor alkotása, amely háromszor olyan nagy, mint a rendes majomé és bizonyos három részre osztott; különösen felötlő a kiszélesedett eleje és a számos kiöblösödéssel ellátott vége. Az egész annyira meggörbült, hogy az eleje és a vége egymás mellé kerül és a külső és belső ívben futó két izomköteg között képződnek éppen a kiöblösödések. Ez a gyomor, amelyet v. Berenberg-Gossler újabban ismét pontosan megvizsgált fejlődéstanilag is, már igen messzemenő alkalmazkodást mutat a kizárólagos növényi, - szabatosabban mondva - a levéltáplálkozáshoz; sokban nemcsak a kenguruk gyomrával, hanem a kérődzőkével is megegyezik. Sőt van egy garatbarázdájuk, amely közvetlenül csatlakozik a nyelőcsőhöz és az ivóvizet rögtön a hátsó gyomorrészbe vezeti, a nélkül, hogy az a többnyire táplálékkal telt előgyomorban elveszne! Ez utóbbi óriási tömegeket tartalmaz: 3-5 fontot 13-15 fontnyi testsúly mellett! Ilyen sokat kell ez állatoknak a levéleledel csekély táplálótartalma miatt magukhoz venniök és azután éppúgy kénytelenek ismét órák hosszat lomhán kuksolni, hogy nyugodtan emésszenek. A vakbél is, ellentétben a többi majom vakbelével, igen erősen fejlett hosszú, tágas zsák, ami, mint ismeretes, hasonlóképpen biztos jele a kifejezetten növényevő természetnek. Pofazacskóik nincsenek, azonban torokzacskók előfordulnak náluk, melyek a hónaljgödörig terjedhetnek. Külső megjelenésük elütő annyiban, hogy az egyes szőrök úgyszólván alig gyűrűzöttek, mint a majmoknál általában, s inkább csak egyszínűek, ami azonban bizonyos tarkaságot és hatásos rajzolatot egyáltalában nem zár ki. A legfeltűnőbb azonban a karcsú, hosszúfarkú és hosszú végtagú, egyenesen sovány alak, s ettől - a karcsú majmok - joggal nyerték jellemző nevüket. E mellett a hátulsó végtagok hosszabbak az elülsőknél, ami az óvilági majmoknál egyebütt nem fordul elő és ez nemcsak körvonalzat- és testtartásbeli tökéletes sajátosságot eredményez, hanem azt a hajlamukat is, hogy bizonyos távolságokat hátulsó lábaikon félig felegyenesedve futnak végig. Ily körülmények között valamely ábrán rögtön meg lehet látni, hogy eleven után rajzolták-e, vagy egyszerűen valamely közönséges majomalak "vázára" húzták rá.

1. Nagyorrú majmok (Nasalis E. Geoffr.)

A Nasalis E. Geoffr. nemzetség egyetlen képviselője:

A nagyorrú majom (Nasalis larvatus Wurmb) (F.01.044.1.) (F.01.044.2.) (F.01.044.3.)

A borneói nagyorrú majom vagy kahau, (Nasalis larvatus Wurmb. Semnopithecus nasicus) csontos koponyáján felötlenek a hosszú, oldalnézetben kissé előreugró orrcsontok; az öreg hímnél ezeken kívül a nemcsak hosszú, hanem közepén szélesen, hosszában barázdált, kampós, s szája felett lecsüngő uborkaorr; ez nemcsak megérdemli az emberéhez hasonlóan teljes mértékben az orr elnevezést, hanem minden majomi és emberi orrt messze felülmúl. A nőstényeknek és fiataloknak csak kicsiny felálló piszeorruk van, amilyet már az előbbi nemzetségeknél találtunk. Ezen orrnak egész magzati fejlődését első kezdeményeitől kezdve újabb időben Wiedersheim, a freiburgi anatómus, kimerítően tárgyalta és kimutatta, hogy fejlődése az emberi orréval teljesen megegyező. Mint az előző nemzetségeknél, úgy a nagyorrú majomnál is a testalkotása valamivel durvább és a végtagok hossza meglehetősen egyenlő, a fark ellenben igen hosszú, mint a valódi karcsúmajmoké. Szőrözete gazdag és lágy; feje tetején a szőrme rövid és sűrű, arca két oldalán és tarkóján hosszabb s a nyak körül mintegy gallért alkot. A fej tetején, a tarkón s a vállon élénk vörösbarna; a háton s a testük felső részén fakósárga, sötétbarnán hullámozva; a mell és a has felső része világos vörhenyes-sárga. A keresztcsont tájékán éleshatárú szürkés-fehér folt található, mely csúcsával a fark töve felé irányul. A végtagok felső fele sárgás-vörös, az alsó, a farkhoz hasonlóan hamuszürke. A kéz belső csupasz felülete s a fargumók szürkés-feketék. Szóval ez a majom is igen élénk színezetű. A kahau mintegy 1,5 m hosszúságot ér el; teste 70 centiméter, s a farka ennél valamivel hosszabb. A nőstény kisebb, de állítólag már növésének befejezte előtt szaporodásra képes.

A kahau társasan él Borneo szigetén. Wurmb báró, az állat felfedezője, aki 1781-ben Batáviában hollandi kormányzó volt, a szabadban való életéről körülbelül ezt mondja: Reggelenként és esténként a fákon és a folyóparton számos csapatban sereglenek össze és olyanforma ordítozásban törnek ki, mely a kahau szóhoz igen hasonlóan hangzik. Innen az állat neve. Az állatok gyorsak és ügyesek, roppant készséggel rendelkeznek az ugrásban és kúszásban. Szellemi tulajdonságaikat kevéssé ismerjük; mindazonáltal azt állítják, hogy nagyon gonoszak, vadak és alattomosak s ez okból megszelidítésre nem alkalmasak. Mondják, hogy meglepetve elrejtőznek a fákon, azonban megtámadtatva nagy bátorsággal védekeznek. A dajákok szorgalmasan vadásszák a nagyorrú majmot, mert húsát eszik és ízletesnek mondják. Ezek egyébként állatunkat nem kahaunak nevezik, hanem bakaranak, a malájok ellenben baka-után-nak.

Bock K. írja: "Ez a majom a folyóparti sűrű erdőségben lakik és a legmagasabb fák csúcsát választja ki. Lassú mozgású s nem egykönnyen zavartatja meg magát. Emlékszem, hogy egy alkalommal a dajákok három nagyorrú majmot mutattak, amelyek, lőtávolon kívül, igen magas fán sütkéreztek. A vademberek lármát csaptak; azonban a majmok föl sem vették azt, míg lövést nem adtam le rájuk, amire két nagy ugrással eltüntek a sűrű lombozatban." Bock azt mondja, hogy rendesen nyugodtan menekülnek, amikor néhány jól kimért, legalább 20 lábnyi szökéssel ugranak ágról-ágra. "Vadgyümölccsel és falevéllel táplálkozik. Minden majom közül a legnehezebb fogságban tartani. Mindenekelőtt bajos őt rizstáplálékra rászoktatni, azonkívül a fogságban mintha elsatnyulna, habár a természetben sem igen élénk. Rendkívül búsak és én sokáig láttam ugyanabban a helyzetben vesztegelni őket a nélkül, hogy bár a legcsekélyebb mozdulatot tennék, sőt haragjuknak valami arcfintorgatással vagy egyéb jellel akkor sem adnak kifejezést, ha az ember bosszantja őket. Teysmann úr Buitenzorgban három példányt mutatott nekem, amelyeket két éve tartott már; hosszú ideig frissen szedett erdei falevelet kaptak enni, azonban lassanként a rizshez is hozzászoktak."

Selenka közli, hogy az öreg hím orra, mint a bunkó, petyhüdten csüng le a szája fölött. A bunkó minden mozdulatnál ide-oda fityeg. Ha az állat enni akar, - tápláléka kizárólag falevélből áll, amelyet tömegesen eszik és ez hatalmasan felfújja a hasát - akkor fityegő orrát oldalra tolja és a másik kezével vagy lábával teszi a falevelet szájába.

Lenz is, a lübecki múzeum korábbi igazgatója, közül egyet-mást az állat szabadban való életéről Storm kapitány észleletei nyomán, aki az eleven óriás-orangok Európába szállításával tette nevét ismertté. E szerint a nagyorrú majom különösen a mocsaras vidéken és folyóparton növő bizonyos fák fiatal rügyét eszi, továbbá különféle mocsári növényt és egy kicsiny, keserű ízű erdei gyümölcsöt. S éppen ebben rejlik a fogságban való megszoktatásának nehézsége. Az öregek minden táplálékot megvetnek és elpusztulnak, a fiatalok pedig csak addig élnek, míg tejjel eltarthatók. A szabadban nem ritkán 30-40-en vannak együtt. Estefelé szívesen keresik fel a folyópartot és közvetlenül a víz mellett éjjeleznek fent magasan a fa sudarán, ahol friss légáramlat fúj és nincsenek moszkitók. Késő délelőttig alszanak, amíg a nap a hasukra nem süt. Veszély idején két ugrással a legmagasabb fáról is leszöknek és eltünnek a sűrűségben. A nagyorrú majmot durva sörét ritkán öli meg rögtön, mert bőre igen vastag és erős. A nagyorrú majom gyakran él együtt egy sötétszürke-színű karcsúmajommal.

Hornaday ugyancsak a víz fölé hajló fákon találta a nagyorrú majmot és újabb időben megfigyelték, hogy jól úszik. A parti fákon szoktak kényelmesen sütkérezni és ezzel a tájat valósággal megelevenítik. Hornaday szerint kiáltása így hangzik: "houk" vagy pedig mint "kihouk", hosszan elnyujtva, mély hangon, mint a nagybőgőé. Beebe a széles Rejang-folyó közepén találkozott egy úszó nagyorrú majommal. A majom elülső végtagjait az úszó kutya módjára használta, azonban hol az egyik, hol a másik oldalra feküdt és hátulról nézve, a majom inkább ember módjára úszott. Amidőn a maláji hajókormányos rálőtt és elhibázta, 28 másodpercre alámerült és azután derekasan úszott tovább, mint előbb. A nagyorrú majom gyakran lakik a folyók félig alámerült nipapálmával benőtt deltáján, amelybe a tengeráramlás messze behatol és itt elég alkalma van, hogy úszási művészetét gyakorolja.

Az első és bizonyára egyetlen nagyorrú majom, amely Európában és Németországban elég hosszú ideig élt, az a tompaorrú még fiatal állat volt, amelyet 1901-ben egy francia nő hozott magával s amely azután Hagenbeck Vilmos-nak, az ismert állatkereskedő, állatbehozatal és állatidomítás terén hasonlóan nagyérdemű testvérének birtokába került.

2. Tömpeorrú majmok (Simias Mill.)

A tömpeorrú majom (Simias concolor Mill.)

Szumatra déli partjánál fekvő déli Pagek- vagy Nassau-szigeteken él. Ugyan neki is csak kicsiny piszeorra van, de már igazi, nagyorrú majomra emlékeztető koponyája. Külsejét jellemzi fekete színe és állítólag csupasz, csak végén bojtos farka, amely még 20 cm hosszú sincs.

3. Piszeorrú majmok (Rhinopithecus A. M. E.)

A piszeorrú majmok nemzetsége közvetíti az átmenetet a legkülönösebb majomalakok egyikéhez, a tulajdonképpeni nagyorrú majomhoz.

A piszeorrú majom (Rhinopithecus roxellanae A. M. E.) (F.01.043.3.)

A tibeti langur vagy piszeorrú majom keleti Tibet és szomszédos nyugati Kína lakója. Európa számára David, a kínaiak nagyérdemű misszionáriusa fedezte fel, aki oly sok tekintetben gazdagította zoológiai ismereteinket és a David-szarvast is felfedezte; a kínaiak azonban állatunkat már 2200-ban Kr. e. ábrázolták és pedig jellemző módon mint embert. Pisze orrocskája ugyan kicsiny, de hihetetlen merészen fitos: egészen föl a szeme tájáig! A piszeorrú majom, mint egyáltalában a majmok egyik legészakibb előőrse, oly erdős vidékeken él, amelyekét az év legnagyobb részében hó borít és gyümölccsel meg bambuszsarjjal táplálkozik. Elevenen még soha sem került Európába.

4. Tarka karcsúmajmok (Pygathrix E. Geoffr.)

A következő faj testének és csaknem egyenlő hosszú végtagjainak alkotása a többi karcsúmajommal szemben annyira durva, hogy külön nemzetségbe (Pygathrix E. Geoffr.) való elkülönítése már külső ismertető jegyek alapján is jogosult. Ide tartozik:

A duk v. tarka karcsúmajom (Rygathrix nemaeus L.)

Cochinchínában él. Legfeltűnőbben jellemzi tarka színe, "ruházata": hogy képiesen fejezzük ki magunkat, szürke "dolmányt", alsókarján fehér "ingujjat", fehér "mellényt", fekete "térdigérő nadrágot", barna "harisnyát", fekete "cipőt" és "kesztyűt" visel. A fantáziadús Buffon ilyen felfogás révén tette fajunkat híressé. Különben annak dacára, hogy hazája francia gyarmat, semmit sem tudunk róla és élve meg éppen sohasem jutott el hozzánk.

5. Karcsúmajmok (Presbytiss Eschz.)

Amint a kacskakezű majmok csoportja jellemző Afrikára, épp úgy a karcsúmajmoké (Presbytis Eschz.; Pygathrix, Semnopithecus) Indiára és a vele határos szigetvilágra nézve. Ezek, mint nevük is mutatja, karcsú- és könnyedtermetű majmok, végtagjaik hosszúak, finomak, farkuk igen hosszú, fejük kicsiny és magas, arcuk csupasz, arcorruk megrövidült és pofazacskóik nincsenek. Ülőgumóik igen kicsinyek. Csontalkotásuk a keskeny formák révén a gibbonok csontvázára emlékeztet. Kezük hosszúujjú; kezük hüvelykujja ugyan megrövidült, azonban nem oly csökevényes, mint a kacskakezű majmoké és lapos körmöt visel. A szőrözet csodálatosan finom, színezete mindig megnyerő, egy fajé pedig rendkívül sajátszerű; a fej szőrözete gyakran nagyon meghosszabbodik. A különböző nagyságú torokzacskó valamennyi fajnál megtalálható.

Dél-Ázsia szárazföldje, Ceylon és az indo-maláji szigetvilág a karcsúmajmok hazája. Kisebb-nagyobb csapatokban élnek itt az erdőségben, legszívesebben a folyópartok közelében, azonban nem kevésbbé szívesen a falvak és ültetvények szomszédságában is; mivel majdnem mindenütt kímélik őket, rendkívül kellemes életet élnek. Hogy szabadban való életük általános képét kevés szóval megfesthessük, mielőtt a fontosabb fajok tárgyalásába bocsátkoznék, néhány megjegyzést közlök, miközben Tennent és Wallace feljegyzéseire támaszkodom.

Ha a karcsúmajokkal honi erdőségeikben találkozunk, rendesen húsz-harminc főnyi csapatokban látjuk, amint legtöbb esetben buzgón keresnek táplálékot. A földön rendkívül ritkán észleljük őket, legfeljebb, ha a fáikról lehullott kedvenc gyümölcsöt akarják lent összeszedni. A bennszülöttektől cseppet sem félnek, sőt egyáltalában nem is törődnek velük; azonban az idegenszerűen öltözött európai emberre több percig is hosszasan rámeresztik szemüket s azután lehető gyorsasággal tűnnek el. Kíváncsiságukat a kutya megjelenése is hasonló módon felcsigázza; ennek mozdulatait azonban nem figyelik, sőt lármájuk stb. révén mindig jelentkeznek és elárulják magukat. Megfélemlítve, gyakran a fák lombozatában rejtőznek el és ezt oly mesteri módon teszik, hogy a csapat, mely talán valamely pálmán lakmározott, a legrövidebb idő alatt láthatatlanná válik. Ha nem érzik magukat biztonságban, akkor menekülnek, és pedig oly gyorsasággal és művészettel hogy alig lehetne őket ebben elérni s még kevésbbé túlszárnyalni. Az egyik fa ágairól roppant messze ugranak egy másiknak valamivel alacsonyabban levő ágaira, rendesen úgy, hogy a ráugráskor mélyen lekonyuló és ismét visszapattanó ág újból felveti őket; azonban ugrás közben is képesek irányt változtatni, hogy szükség esetén más, megfelelőbb ágat érjenek el és tovább lökhessék magukat. Igen mulatságos - mondja Wallace - látni, mint követi a többi kisebb-nagyobb ugrásban a vezért; ilyenkor nem ritkán megesik, hogy a csapat végén levő egy vagy két majom egyáltalában nem mer ugrani, míg a többi el nem tűnt szem elől. Most azután, félvén magukban maradni, valóságos kétségbeeséssel szöknek fel a levegőbe, áttörik a gyenge ágakat és gyakran a földre zuhannak. Ahol zavartalanul űzhetik játékaikat, ott tolakodókká lesznek, megjelennek közvetlenül a házakon vagy azok közelében és némi károkat is okoznak; sőt előfordul, hogy a gyermekekre nézve is veszedelmesekké válnak. Táplálékukat a legkülönfélébb növényrészek szolgáltatják, mindenféle gyümölcs, rügy, levél s virág, s ily körülmények között nem csoda, hogy a fogságban nem oly jól tarhatók, mint a rendes, mindent evő majmok.

A karcsúmajmok nemzetségét még öt csoportra lehet osztani: a többnyire vörös vagy vöröses kontyos karcsúmajmokra, a sötét, ezüstös vagy feketesisakos karcsúmajmokra, a barna- és feketeparókás karcsúmajmokra, a feketés- vagy ezüstszürke, borzasfejű karcsúmajmokra és a nagy, kevéssé, vagy egyáltalában nem kontyos, egyszerű színezetű hulmánokra.

A hulmán (Presbytis entellus Dufr.) (F.01.045.1.) (F.01.045.2.)

Az összes karcsúmajmok közt legelőször érdemel figyelmet a hulmán vagy langur, hanuman - amint az indusok nevezik, a maraathok nyelvén wanar -, az indusok szent majma (Presbytis entellus Dufr. Seenopithecus). Elő-India legtöbb vidékén a legközönségesebb majom és mindjobban terjed, mert nemcsak oltalmazzák és dédelgetik, hanem bizonyos vidékeken meg is telepítik. A felnőtt hím teljes hossza - Elliot szerint 1 57 m, Jerdon szerint néha 1 72 m-ig, amiből azonban 97 cm esik az aránylag igen hosszú, bojtos farkra. Testsúly 9-11 kg. Bundájának színe sárgás-fehér, a csupasz testrészek feketés ibolyaszínüek. Arca, keze és lába a szőrözet kezdetéig, valamint a szemei fölött levő merev szőrfésű feketék; ellenben rövid szakálla sárgás.

Blanford szerint a hulmán Pandsab és Sind-ben nem él, hanem csak ettől keletre déli Radsputánaban, Gudserat-ban, Bombay-ban, a középső tartományokban, délnyugati Bengáliában és Orissaban, talán a Godawazitól délre is. Hutton állítja, hogy Audh-ban is előfordul és általában a Himalája lábánál is.

A hegyihulmán (P. schistaceus Hodgs.). A hulmánt a hegységekben a himaláji karcsúmajom vagy hegyi hulmán, (P. schistaceus Hodgs.) helyettesíti, mellyel könnyen összecserélhető, azonban - Kasmirtól Bhutanig honos lévén, - 2000 m magasságon alul sehol sem ereszkedik.

A kontyos hulmán (P. pileatus Blyth). (F.01.046.4.) tovább keletre, Hátsó-Indiáig, Assam, Tsittagong és Felső-Birmán át terjedt el e harmadik igen hasonló és közeli rokonfaj, a kontyos hulmán, vagy sapkás langur, P. pileatus Blyth.

A madrasi hulmán (P. priamus Blyth}. Madras délkelet-indiai részében és Ceylon-sziget északi részén él az ugyancsak idetartozó madrasi hulmán, (P. priamus Blyth), amelyet egyebek közt világossárgás keze és lába különböztet meg.

A hulmán a hinduk megszámlálhatatlan istensége közt nem az utolsó helyet foglalja el és ennek a tiszteletnek már ősrégi időtől fogva örvend. Ravan, az óriás - így szól az ó-hindu monda - elrabolta Szitát, Sri-Ráma feleségét és elvitte Ceylon szigetén fekvő lakásába, a majom azonban kiszabadította a hölgyet fogságából és visszavezette férjéhez. Azóta nagy a hősi híre. Sokat beszélnek szellemének erejéről és ügyességéről. A legértékesebb gyümölcsök egyikét, a mango-t hasonlóképpen neki köszönik: ezt az óriás kertjéből lopta. Lopásáért büntetésül tűzhalálra ítélték, ő azonban eloltotta a tüzet és közben megégette arcát s kezét, amelyek azóta feketék maradtak.

E majmot hazájában már régóta megfigyelték, de éppen ezért a legkésőbben ismerkedtünk meg vele igazán. Ebben nem a legkisebb része volt annak a körülménynek, hogy nehézségekkel vagy még inkább veszéllyel járt a szent állat megölése; mert csupán a marathok nem mutatnak irányában tiszteletet, minden más indus törzs óvja, ápolja védi és segíti. Az európai, aki meg meri a szent állatot támadni, életét kockáztatja, ha mint fehér ember egyedül van a könnyen fölhevülő tömegben. E majmot valósággal szentnek tartják és a tisztelet a szent állat iránt mai nap is ugyanaz, mint régebben volt. A hinduk nyugodtan tűrik, hogy a szemtelen kópé kifossza kertjüket, meglopja házukat, a nélkül, hogy bármit is tennének ellene és ellenséges indulattal vannak mindenki iránt, aki a majmot meg meri sérteni. Duvaucel közli, hogy kezdetben lehetetlen volt ilyen majmot megölnie, mert a lakósok mindig megakadályozták ebben. Ahányszor meglátták a természetbúvárt fegyverrel kezében, mindig elriasztották a majmokat és egy jámbor brahmin nem riadt vissza attól, hogy teljes hónapon át őrt álljon az európai kertjében, hogy a kedves állatokat épp akkor riassza el, amikor az idegen vadászni kezdett reájuk. Forbes állítása szerint Duboyban ugyanannyi majom van, mint ember. A majmok a házak legfelső emeletét lakják és az idegenre nézve elviselhetetlenek. Olyan merészek, hogy nemcsak a kerteket fosztogatják, hanem étkezési időben a házak belsejébe hatolnak és az emberek kezéből szedik ki az ételt. John misszionárius említi, hogy csak megfeszített éberséggel tudta ruháit és egyéb holmiját a tolvajoktól megvédeni, és egy másik misszionáriussal megtörtént, hogy őrizetlen pillanatban kis gyermekét halálra marták!

Indiában mindenütt vannak majomtemplomok, amelyeket e farkos szenteknek szenteltek és ezekben mindig van egy emberi szent is, egy öreg pap vagy fakír, aki a templomi majmok jólétéről gondoskodik és táplálja őket. Ez azonban gyakran alig szükséges; mert nemcsak a bennszülött hívők, akik a templomban imádságukat végzik, tartják illendőnek, hogy a szent állatoknak is ilyen kiadós módon mutassák meg tiszteletüket, hanem az európaiak is, akik a majomtemplomokat mulattatólátványosságként keresik fel, ugyanezt teszik tréfából és szórakozásból. Így történhet meg az, hogy a közelben állandóan ólálkodó majom-szentek a látogatóktól egyenesen követelik az "áldozatot". Egy ilyen banda vezérmajma a Galta-szorosban fekvő Dsaipur városában (Madras) Ostermayer müncheni festőt teljes dühvel támadta meg, mert harmadik látogatásakor nem gondolt arra, hogy mindjárt eledelt adjon neki; az öreg templomi pap közbenlépésére volt szükség, hogy a festőt komolyabb szerencsétlenségtől megóvja.

Arcátlanságukat nem tekintve, ezek a majmok csinos és vonzó teremtések. John nyomatékkal említi, hogy sohasem látott a hulmánoknál szebb majmokat. Egymás iránti barátságos viselkedésükkel és roppant ugrásaikkal minden megfigyelőt lebilincselnek. Csodálatos fürgeséggel kúsznak fel a földről a fák csúcsára, onnan újból leereszkednek a földre, mintegy tréfából vastag ágakat tördelnek le, messze levő fák sudaraira ugranak s egy percnél rövidebb idő alatt a kert egyik sarkából a másikban teremnek, a nélkül, hogy a földet csak érintették is volna. Gyakran néhány perc lefolyása alatt hihetetlen tömegben sereglenek össze, erre hirtelen eltűnnek, de pár perccel később ismét ott teremnek.

A hulmánok mindennapi életfolyása és társasélete közös a többi majmokéval. Az erdőben, tulajdonképpeni lakóhelyükön, számos bandába verődnek, melyek élén a makacs küzdelemből győzelmesen kikerült hímek állanak; ezek vezérlete alatt portyázzák végig az erdőt, a szomszédos mezőket és kerteket, fosztogatva és rabolva; többet pusztítanak, mint amennyit elfogyasztanak, a károsultak kínjára, a jámbor bolondok és semleges kutatók gyönyörűségére. Egyes vidékeken, főképpen ott, ahol a hívők védelme alatt állanak, aggodalmat gerjesztően szaporák, ellenben Felső-India magasabban fekvő vidékein, ahová letelepítették és letelepítik őket, bebizonyíthatóan csakhamar kipusztulnak. Blyth közli, hogy a hárem törvényeire féltékeny majomszultán kiűzi csapatjából a legyőzött hímeket s arra kényszeríti őket, hogy külön társaságot szervezzenek. A bennszülöttektől hallotta, hogy a különböző csapatok szakadatlan harcban állanak egymással. Valóságos csatákat vívnak. Hughes mint szemtanu ír le egy ilyen küzdelmet, amelyben először a vezérek vívtak párviadalt és az egyik halálosan megsebesült. Csak azután léptek közbe a nőstények. Hutton hasonlót figyelt meg a hulmán himalájai rokonánál. A Jakko-hegy magaslatán Simla mellett lévő majomtemplom fakírja beszél egy olyan párviadalról is, melyet a vörös "radsak"-k, tehát valószínűleg bunder-majomcsapat, - mely addig a templomot birtokolta - és egy szürke langurcsapat közt folyt le, s mely a szürkék győzelmével és a vörösek kiűzésével végződött. Tehát az öreg langur-hím bizonyos körülmények között az öreg bunder-hímmel szemben nemcsak hogy megállja a helyét, de különb is annál! A hulmán éppúgy mint a hegyi hulmán is - úgy látszik - némelykor nagyobb kóborlásokra vagy vándorutakra kél, emez a magaslatokon beálló hidegebb évszakban, amaz, hogy a hívő lakosságtól beszedje a dézsmát. A hulmán kedvenc tartózkodóhelyének az indiai szent fügefát tartják. Beszélik, hogy e fák alatt mérges kígyók is tanyáznak s a majmok folytonos ellenségeskedésben élnek velük. Egyébként azt is állítják, hogy a hulmán bizonyos növényi mérgekkel szemben érzéketlen; a strychnin-nek oly adagja, mely más hasonló nagyságú állatot megöl, reá nézve hatástalan.

Mozgékonyságukról Jerdon ezeket mondja: "Meglepő fürgeséggel szökdelnek ágról-ágra és szükség esetén csodálatosan nagy ugrásokat tesznek. Láttam, hogy fáról-fára, 6-9 méternyire ugrottak, miközben rézsútos irányban lefelé talán 12-16 m-re is vetik magukat. Négykézláb is igen gyorsan futnak s ilyenkor apróra szedett szökésekkel szaladnak a földön". Blanford közlése szerint hosszú farkukat futás közben hátuk fölött előre hajlítják. Ezen megfigyelőnk szerint soha sincsenek távol a víztől. "Hangja - mondja más helyen - hangos s különösen reggel s este gyakran hallható. Két legszokottabb hangjuk közül az egyik messzehangzó, örvendező, kellemes hívogatás, bizonyos ujjongás, melyet az ágakon átvergődve hallatnak; a másik érdes torokhang s ezt üldöztetéskor vagy bosszúságukban hallatják. Ezt az utóbbit jól ismeri a tigrisvadász, akinek a hulmán a legjobb barátja. Abban azonban tévednek a vadászok, amikor azt vélik, hogy az érdes torokhang mindig tigris vagy leopárd jelenlétét adja hírül; mert éppoly gyakran hallatják ezt a majmok, ha valahogyan bármi is meglepi őket. Akkor is hallottam, ha a majmok csupán menekülő szarvast láttak, és azt hiszem, hogy a hirtelen megjelenő embert sem üdvözölnék másképpen". Egyébként Blanford a hulmánt nyugodtabbnak, kevésbbé kíváncsinak és nem oly szemtelennek, valamint kevésbbé civakodónak mondja, mint amilyenek a makákók. A fogságban levő öreg állatok nem ritkán mogorvákká és gonoszakká lesznek.

A londoni állatkertben 1912 áprilisában egy fiatal kontyos hulmán született, az öregétől elütő fiatalkori ruhában: arca, füle, keze, lába halvány hússzínű, mint - úgy látszik - minden újszülött majomé; fejének elülső része kopasz volt; szőrruhája aranybarna; merev, fekete szempillái keskeny sorban helyezkedtek el. Három hónap mulva kezdett mutatkozni a bőr sötét festékanyaga és hat hónap mulva a csupasz részek feketék voltak. Ősszel a csecsemőruhát hosszabb szürkésbarna szőrzet váltja fel; de még tizennyolchónapos korában sem kapta meg a fiatal az öregek szőrözetének színét és a hosszú fehér szakáll s felfelé álló fejtetőkontya sem fejlődött még ki. A második fiatal ismét némileg különbözött külsejére nézve; homoksárga bundát viselt, fejének elülső része kevésbbé kopasz, kisebb szeme és kevésbbé fekete szempillája volt, úgyhogy az a gyanú merült fel, hogy az első fiatal apja egy, akkoriban ugyanazon ketrecben élő igazi hulmán lehetett.

A budeng (Presbytis auratus E. Geoffr.) (F.01.046.1.) (F.01.048.1.)

Igen szép majom a jávaiak budengja. Felnőtt korban fénylő fekete, arca és keze, mint a bársony, háta mint a selyem; de nem mindig, mert színe gyakran szürkén futtatott; valószínűleg több fajt és alfajt kell megkülönböztetni, amelyek Szumatra és Borneo szigetén vannak elterjedve. A alsótest, amely gyérebben szőrös, mint a felsőtest, barnás árnyalatú. A fejet sajátságos szőrsapka fedi, mely elöl homlokára s orcái két oldalán kétfelé csüng. Az újszülött fiatalok aranysárgák, azonban a szőrük hegye a hátsó alsó részén, a fark felső oldalán és a farkbojton sötétebb. A feketeség azonban csakhamar továbbterjed s az állat keze, feje felső része és farkbojtja már néhány hónap mulva megfeketedik és ettől kezdve mindinkább az öreg állat színezetét ölti magára. E szép majom teljes hossza csaknem 1 5 m, amiből több, mint fele a farkára esik.

"A budeng - mondja Horsfield - nagy tömegben él Jáva kiterjedt erdőségeiben. Számos társaságban találhatók a fák sudarán, nem ritkán 50 főnyinél is nagyobb csapatokban. Az ember közeledtére hangos kiáltást hallatnak és borzasztó lárma kíséretében oly dühösen ugrálnak az ágak közt, hogy gyakran a korhadt fákról erős ágakat is letördelnek."

Másképpen jellemzi őt Bertram, a berlini állatkert egykori őre, - a jó megfigyelő - a Jáva melletti Bali szigetén gyüjtött tapasztalatai nyomán. Ott a budenget nem ritkán, mintegy 30 főnyi társaságokban lehet látni, éppúgy a sík vidéken, mint a hegységben, 1000 méter magasságig, azonban sohasem emberi lakások közelében. Éppúgy kikerüli az élénk, nyugtalan makákó-hordákat is. Főtápláléka valószínűen levélből és bogyóból áll. Bertram sohasem látta, hogy a budengok valami mást ettek volna. Az őserdei magas fák bogyóját egyenként tépik le kezükkel és rakják szájukba. Csapdába nem csalhatók és a bennszülöttek ezért úgy fogják, hogy magános fára terelik őket, amelyre azután egyik ember felmászik. Ekkor az összes majmok a földre ejtik magukat és lent lepedőkkel és hálókkal fogják meg őket. Azonban rendesen csak néhány napig tarthatók, mivel a táplálékul nyujtott rizshez nem nyúlnak és nem egyszer vizet sem isznak. Bertram a Bali-szigeten honos budeng szokásaként említi, legalább is némely vidékeken, hogy az állat az embertől már 150-200 méter távolságra, magas ülőhelyéről leejti magát, hogy azután a földön, a sűrű aljnövényzetben eltűnjék. "Gyakran láttam, amint a budeng 25-30 méter magasból szökellt alá és gyorsan elillant. Azt lehetne hinni, amikor a test és fark földre csapódását halljuk, hogy e majmok minden csontja szükségképpen ilyenkor eltörik." A budeng hangját, melyet este a sötétség beálltával szokott hallatni, Bertram borzasztó ordításnak nevezi s ilyenkor azt lehetne hinni, hogy legalább is valami ragadozót hallunk; mindig úgy látta, hogy a csapatnak csak legerősebb példányai adták e hangot, melyet azután egyik csapat átvesz a másiktól.

A budeng fogságban sok hónapon át komoly marad és mivel így egyáltalában nem szórakoztatja a bennszülötteket, ritkán találhatjuk a helységekben. Itt-ott azonban Jáva szigetén a budeng félvad állapotban él, a bennszülöttek védelme és ápolása alatt. "Meglátogattam - beszéli Jagor - a Progo forrását, amely Kadu tartományt, Jáva kertjét öntözi és az Indiai-óceánba ömlik. Alig érkeztünk meg, midőn a közeli fákról egy csomó majom és pedig budeng, ereszkedett alá és félig bizalmasan, félig merészen tolongott körülöttünk. Kukoricával etettük meg őket. Ez a félig szelid majomtelepülés már régi idő óta fennáll, - az engem kísérő törzsfőnök bemondása szerint - melyet később többször megerősítettek." Noha a budeng általában a bennszülöttek előtt tiszteletnek örvend, - Horsfield közlése szerint - mégis vadásznak reá, mivel bundáját felhasználják. E vadászatok alkalmával, melyeket rendesen a törzsek főnökei szerveznek és vezetnek, az állatokat parittyával és kővel támadják meg és gyakran sokat elpusztítanak. A bennszülöttek egyszerű módon, de igen jól készítik ki a budeng bundáját és úgy, mint az európaiak nyeregtakarókra és mindenféle hadi díszre használják; különösen azokat becsülik, amelyek egészen feketeszínűek és szép, hosszú selyemszőrűek. Amikor a budenget az amsterdami állatkertben elsőízben láttam, meglepődtem szépségén. Ez a majom minden szemlélő figyelmét felköltötte, habár mit sem tett amivel az emberek tekintetét magára vonta volna. Csendes és nyugodt, de nem rosszkedvű és kedélytelen. Az a pár, mely Amsterdamban élt, állandó hűséggel ragaszkodott egymáshoz. Rendszerint ketrecük magas keresztpóznáján szorosan egymás mellett gubbasztottak, kezüket mellükön keresztbe fonták s hosszú, szép farkukat könnyedén aláeresztették. Megjelenésük komolyságát növelte sajátságos szőrkucsmájuk, amely mélyen arcukba csüngött. Ha eledelt adtak nekik, akkor lassan s óvatosan ereszkedtek le érte, de mint mindig, úgy ilyenkor is nyugodtak és megfontoltak maradtak. Időnként, kivált este és éjjel két üstökös páviánnal kellett együtt lenniök. A budengeken meglátszott, mily rendkívül kellemetlenek voltak nekik a tolakodó fickók és mennyire féltek tőlük. Mihelyt a fekete ördögök a ketrecbe léptek, amazok aggodalommal telve néztek le reájuk. Midőn kínzóik öklétől szenvedtek, sokszor fájdalmasan kiáltottak fel; ez azonban csak fokozta a páviánok dühét s mennél gyávább volt a két budeng, annál arcátlanabbak és kegyetlenebbek voltak ők. Antverpenben kicsiny cerkófmajmok és makákók közt tartottak egy budenget. A ketrec minden lakója alig volt félakkora, mint ő s mégis ő volt a bosszantás és kínzás céltáblája. Abban az időben, amidőn az állatkertet meglátogattam, egy alig egyéves cerkófmajom vitte az üstökös pávián szerepét s a jávai majom ezzel az arcátlan afrikaival szemben is a szenvedő és alázatos szerepét játszotta. Nagyon furcsa volt, hogy a nagy majom úgy táncolt, amint a kis jószág fütyölt; teljesen hatalmában tartotta, ütötte, pofozta, csípdeste és tépázta, valóba siralmas módon. Nem volt kétség a felől, hogy a budeng főjellemvonása a jóindulat.

Úgy látszik, hogy északi éghajlatunktól a budeng is sokat szenved. Meglátszik rajta, mily jól esik neki minden napsugár, mily boldog, ha csak egy sugara érte az éltető égitestnek. Az állatpiacra és állatkertekbe ritkán kerül. A berlini állatkert 1909-ben két példányt kapott fent említett korábbi őre révén Baliról, a Kis-Szunda-szigetek legnyugatibb tagjáról, amely szorosan csatlakozik Jávához. Ezek nem egészen fekete, hanem kissé szürkén futtatott bundát viseltek és nyugodt, ártatlan állatoknak mutatkoztak. Gondos ápolójukkal és feleségével, aki mindig hozott nekik valamit, azonban hamarosan megbarátkoztak; különösen a fiatalabb hím jött oda a ketrecrácshoz és simogatni engedte magát. Ez némelykor az idős nőstényt játékosságával annyira zaklatta, hogy az csak úgy védekezett, ha eltaszította.

A fehérszakállú vagy fehérhátú karcsúmajom (Presbyti cephalopterus Zimm.) (F.01.046.2.)

A hulmán mellett, legalább az előtt, a ceyloni fehérszakállú v. fehérhátú karcsúmajmot (Presbytis cephalopterus Zimm. Semnopithecus leucoprymnus) a szingalézek kalu-ját lehetett leggyakrabban látni; újabb időben kevésbbé jut el hozzánk. Mint két neve is jelzi, fehér, oldalra fésült és előre kicsúcsosodó pofaszakálláról és hátának szürkésfehér aljáról ismerjük meg; egyébként sötét, füstbarnás színű.

Tennent szerint Ceylon szigetén gyakori, a szabadban élénk és fürge; a fogságban ellenben, mint minden karcsúmajmot, a mi szemünkben mindig bizonyos komolyság és szomorúság jellemzi, amelyet méltóságteljes fehér szakálla még csak növel. Igazi lényében gyengéd és bizalmas, a jó bánásmód iránt rendkívül fogékony és vonzalmának hamar hajlandó kifejezést adni, amikor is mély, panaszos hangot hallat. Igen tiszta és sok időt eltölt bundájának kefélgetésével és tisztogatásával. Tennent foglyai nagyon szívesen ették a banánt; legkedvesebb nyalánkságuk azonban a vörös ziliz (Hibiscus) rózsaszínű virága volt. Sok más fa levelét is megették, sőt a kéreg levelesebb részeit is. A szabadban bizonyára csak akkor jönnek le a földre, ha kedvenc gyümölcsük lehull. Meneküléskor csodálatot kelt ugrási készségük, azonban Tennent szerint, nem is annyira ugranak, mint inkább ágról-ágra lendülnek, miközben erős karjaikat fölváltva használják: ez tehát a gibbonok módjára való helyváltoztatás. Ha az állatok a távolságban csalódnak, még a levegőben oldalt fordulnak, hogy a szemben levő fa alacsonyabb ágát megfogják és ennek a rugalmassága által vetetik magukat ismét a magasba, a magasabban és távolabb fekvő ágakra.

Már Tennent leírásából következik, hogy Ceylon különböző vidékein, a hegységekben és síkon más fajok vagy alfajok élnek, ezek megkülönböztetésénél azonban a fehérszínű eltérések zavart okoznak.

A maha (Presbytis ursonus Blyth)

A ceyloni bennszülöttek a nagyobb alakot megkülönböztetik maha néven, amelyet európai alig látott még, mert csak a déli Ceylon hozzáférhetetlen hegyi erdeiben él; sokkal vadabb és erősebb, mint az előbbi faj. Gyorsan ismételt "hau, hau" szava a kora hajnali szürkületben azon szellős magaslatokon egyike a legjellemzőbb állati hangoknak.

A nigliri langur (Presbytis johni Fisch.)

A fehérszakállú karcsúmajom rokona a délindiai szárazulaton a nilgiri langur, P. johni Fisch.; a hasonlónevű hegyet lakja, Travancore és a nyugati Ghatson át a Komorin-foki terjedt el, de sehol sem száll le 2500 angol lábon (760 m) alul. Ezt - ellentétben India legtöbb majmával - a bennszülöttek sokat üldözik bundája és húsa miatt, amelyet bizonyos kasztok esznek; ezért igen félénk és óvatos. Blanford szerint 5-10 főnyi kis csapatokban lakja a shola-kat, a Nilgiri-n elterülő sűrű, de élesen elhatárolt erdőket és a többi délindiai fennsíkokat, de az erdős lejtőket is és nagy lármát csap, hangos, aggódást és figyelmeztetést kifejező torokkiáltásával.

Az álarcos majom (Presbytis obsucurus Reid.)

Sziám és Malakka lakója; ugyancsak füstszürke színű. Az eleven állatnak a szeme és szája körüli csupasz fehérszínű bőr egészen sajátságos álarcot kölcsönöz.

A fekete kontyos v. vörös karcsúmajom (Presbytis melalophus Raff) (F.01.046.5.)

Szumátra szigetén él. Fenti két neve lényegében már le is írta állatunkat. A két utóbb faj nagy ritkaság nálunk; a berlini állatkertben csak egyszer volt képviselve.

6. Kacskakezű majmok (Colobus Ill.)

Az e nemhez tartozó majmok általában még kevésbbé karcsútestűek és hosszúlábúak, s kiváltképpen mellső hüvelykujjuk csonkszerű elcsökevényesedésével tűnnek ki, s ennek köszönik nevüket is. Igen feltűnő gazdagon szőrözött, sajátságos színezetű és különös, de szép sörénnyel vagy egyéb szőrcsoportosulattal díszített állatok. Teljes hosszuk mintegy 1 50 métert elér, ennek több mint fele a farokra esik. Földrajzi elterjedésük középső Afrikán keresztül a nyugati tengerparttól keleten Zanzibár szigetig terjed. Mint falevélevők és őserdőlakók az emberrel persze alig kerülnek érintkezésbe; sajnos azonban újabb időben szép bőrük miatt helyenként oly erősen üldözik őket, hogy fennmaradásuk veszélyeztetve látszik. Megkülönböztethetünk vörös és fekete kacskakezű majmokat vagy talán jobban mondva: ilyeneket vörös színnel és a nélkül; az utóbbiak alapszíne fekete, de többnyire fehér rajzolatú. A fiatalok ettől eltérően egészen fehéren jönnek a világra.

Az ördögmajom (Colobus satanas Wtrh.)

Az egészen fekete afrikai sátán- vagy ördögmajom először a guineai öbölben fekvő Fernando Po szigetéről vált ismeretessé, Elliot szerint azonban Nyugat-Afrikában széltében van elterjedve. Senegambia és Sierra Leone, Gabun és Kongo a hazája, felemlítik Kamerunban való jelenlétét is. Hosszú, durva szőrruhát és előrecsüngő kontyot hord; csak a farka rövid szőrű és végpamacsa nincs. Az állatkereskedelemben és az állatkertekben is korábban színe és neve révén sokszor összetévesztették, nem annyira ugyan a kis amerikai, sátánmajmomnak is nevezett fajjal, mint inkább a körülbelül éppoly nagy és hasonló szőrzetű kongói köpenyes mangabéval. Állatunk maga aligha jutott el valaha élve hozzánk.

Az ördögmajomból vezethető le Lydekker szerint a fekete alcsoport többi fajai szőrruhájuk bizonyos helyein való meghosszabbodása és fehérszínűsége révén és így jutunk el a híres zászlósfarkú majomhoz, amely szőrköpenyével és farokbojtjával tökéletesen állandó tartózkodási helyéhez, az őserdő zuzmótakarta faóriásaihoz alkalmazkodott. Hogy miként kell persze a közbülső fokozatokat megmagyaráznunk, ezt Lydekker szerint, a kevéssé ismert állatok szabadban való életének alapos kutatása dönti majd el. Lönnberg mind e "jelvényeket egyszerűen, díszként értelmezi", amint ez a majmoknál különben is oly gyakran előfordul.

A köpenyes majom (Colobus palliatus Ptrs.)

A német-keletafrikai köpenyes-majmon vagy fehérvállú selyemmajmon - különböző alfajaival - már megjelennek a köpenyképződés kezdő fokai; azonban a fehér dísz még csak a vállakra, halántékra és pofákra, valamint a fark végső részére szorítkozik, amely utóbbi egyébként szürke.

Vosseler szerint a köpenyes-majom a német-keletafrikai partvidéken terjedt el a Szigi és Rufidsi folyóvölgyek mangrove-erdeiben az Usambara és Ulunguru hegységen át a belső részekig és az Amani-ban lévő tudományos intézet környékén is gyakori, ahol nevezett szakemberünk oly sokáig működött. "Ha nem üldözik, akkor kevéssé élénk. Megriadva hihetetlen biztossággal fut a legvékonyabb ágakon át egyik fasudaráról a másikra. A legnagyszerűbb látványt azonban a menekülő csapat nyujtja a meredekfalú hegyi szakadékok erdeiben, ahol kimagasló, óriási fák sorakoznak egymás fölé.

Egy öreg hím vezérlete alatt száguld a csapat a fennsíki erdő lombozatán át, felkúszik a legközelebbi fa koronájába, a felső szakadékszélre és egy pillanatra megáll. Azután pedig majdnem vízszintesen kifeszített lábakkal repül az állatok apraja-nagyja, kis távolságokra egyik a másik után, le a legközelebbi alsó fasudárra. E közben pompásan üt el a fehér, hosszan lebegő vállszőrözet a fénylő fekete bundától. Halljuk, hogyan zuhan az állat magasból a sűrű lombtetőre, s a következő percben már a mélységből hallatszik egy hatalmas csattanás. Két-három ily ugrás és után nyugalom. A majmok a sűrű fa koronájában rejtőztek el, sorjában ülnek az ágakon és gondosan körülnézve figyelnek, vajjon közeledik-e új veszély. Ha eléggé biztonságban vannak és semmitől sem kell félniök, akkor mindegyik állat eledel után lát, azonban rendesen nem távozik messze társaitól. De, úgy látszik, hogy az idősebb hímek, valamint a szoptató nőstények fiaikkal szívesen különülnek el. Látható gondatlansággal sürögnek az ilyen remeték 30-50 méternyire a figyelő előtt valamely fán, majd lehorgasztott fejjel pihennek, kényelmesen lépkednek az ágakon ide-oda vagy leveleket és rügyeket, bizonyára gyümölcsöket is tépnek, e közben jól érzik magukat, ha sütkérezhetnek a napon. A köpenyes-majom - úgy látszik - teljesen fánlakó állat. Sohasem hallottam, hogy a földön is mozogna és pl. az ültetvényekbe törne. Egy már kiszínesedett s a kúszásban tökéletesen ügyes fiatal a földre téve igen gyámoltalanul viselkedett és békaszerű ugrásokkal igyekezett elmenekülni. E közben lábait jól szétterpesztette, de faágakon rendes lépéssel járt föl és alá. Mint a legtöbb majom, a kacskakezű-majmok is korán térnek nyugovóra. Este felé alkalmilag még hallatják erősen csengő, mélyen érdes hangjukat. A csapatok különböző nagyok: néha 6-8, 10-20 darabból áll, néha talán még többől is. A levéltápláléktól az egész fogazat, leginkább az előfogak, mélyfekete színűek, mintha lakkal lennének bevonva. Szellemi képességeik igen alacsonyak, legalább is jelentékenyen alacsonyabbak, mint a cerkófmajmoké".

A tulajdonképpeni zászlósfarkú majmoknál vagy a legrégebben ismert abessziniai fajról nevezett gerezáknál a jellemző fehérszínű oldalsó köpeny tökéletesen megvan és a farktőig ér.

A nyugati zászlósfarkú majom (Colobus occidentalis Rocherbr.)

A nyugati zászlósfarkú majomnak, amely Kamerunt, a Csád-tó, Niger és a Kongó vidékén lakik, köpenye még elég vékony; de a farok fehér végzászlója annak egyharmadára ráterjed.

Az abessziniai zászlósfarkú majom (Colobus abyssinicus Oken.)

Az abessziniai zászlósfarkú majom köpenye gazdagabb, azonban a zászló csak a farknak végére szorítkozik.

A fehérzászlós gereza v. mbega (Colobus caudatus Thos.) (S.01.065.1.) (F.01.047.1.)

A köpenyszőrözet legmagasabb fejlettségét a fehérzászlós-gereza, a szuaheliek mbega-ja képviseli, amely Német- és Angol-Keletafrikát, különösen a Kilimandsaro vidékén él. Gazdag fehér oldalköpenye és egészen fehér, a tövig hosszan, lófark módjára szőrös farka révén, kétségtelenül a legszebb faj s egyáltalában a legszebb majmok egyike; hozzá még feje hosszúkás, sötét, fehéren szegélyezett arca és mintegy rövidre nyírott fejeteteje közepétől kétoldalra magasan fésült hajfrizurája folytán egész sajátszerű benyomást tesz. A sörény, amint a gereza oldalgallérját talán nevezhetném, mint valami dús beduinköpeny csüng le a test két oldalán és pompásan ékesíti azt. Szőrszálai a leglágyabbak és finomabbak és jelentékeny hosszúak is. Az alsó test fekete bundája itt-ott keresztül csillan az értékes köpeny hézagain.

Már Ludolf Hiob említi ugyan a 17. század végén a gerezát és Oken adta neki az első tudományos nevét, a szép állatnak közelebbi ismeretét és jó állapotban lévő bőreit azonban csak Rüppel Ed. hozta el, aki a gerezát abessziniai utazása idején Godsam tartományban fedezte fel és az országban használatos nevét tudományos nevévé tette. Heuglin is gyakrabban megfigyelte Abessziniában és a Fehér-folyó mellett. Később Thomson a fehérzászlós gerezát a Masszai-földön találta meg, a Kikuju vidékén és Johnston szerint Meyer Hans is megtalálta nemcsak a Kilimandsárónál, hanem tovább délre meglehetős gyakran a Kahe-vidéken, nyugatra a Dsibe-tóig, túl az Ugueno-hegyen.

A gereza, amint velem Schimper közölte, az északi szélesség 13. fokától kezdve Abessziniában mindenütt megtalálható, leggyakrabban 2-3000 méter tengerszín feletti magasságban. Itt él 10-15 főnyi társaságokban a magastörzsű fákon, szívesen a hegyi folyóvizek közelében és gyakran a szentelt fák árnyékában magányosan álló templomok mellett. Úgy látszik, különösen kedvel egy borókafajt (Juniperus procera), amely ellentétben a nálunk növővel, oly óriási arányokat ölt, hogy még luc- és jegenyefenyőink is eltörpülnek mellette. A majom, mint tudósítóm külön kifejezéssel mondta, "a legeslegnagyobb mértékben fürge állat"; egyenesen csodálatos merészséggel és biztonsággal mozog. Ahol a gereza nem szenved az üldözések miatt, ott Heuglin szerint, nem félénk, és macskaszerűen kipuposított háttal kedélyesen ráugat és rikolt arra, aki nyugalmából felzavarja. Üldöztetés alkalmával mutatja igazi szépségét. Ugyanannyi kellemmel, mint könnyedséggel, ugyanannyi merészséggel, mint számítással ugrik e csodálatosan ékesített teremtés ágról-ágra, vagy akár 15 méternyi magasságból a mélységbe, miközben fehér köpenye úgy szállong körülötte, mint az arabs lován vágtató beduin burnusza lobog a ló és a lovas körül. Egyébként a gereza csak olyankor száll le, ha üldözői már nagyon a nyakán vannak: mint tökéletes fánlakó állat mindent megtalál a szellős magasságban, amire szüksége van. Tápláléka ugyanaz, mint más fánlakó majmoké: rügy, levél, virág, bogyó, talán gyümölcs is, mellékesen rovar stb. Az összes bennszülöttek más majmokkal ellentétben jámbor teremtéseknek tartják, főképpen bizonyára azért, mert az ültetvényeket megkíméli, vagy legalább nagyobb pusztításokat nem okoz.

A gallák földjén, írja Menges, a gereza kivált a mély, meleg és nyirkos hegyszakadékokban tartózkodik; ellenben a Ruwensori-expedíció a nagy belsőafrikai tavak vidékén találta, olykor 8500 angol láb (mintegy 2600 m) magasan, az erdő határán.

A szuaheli-nyelven mbega-nak nevezett fajt legjobban Meyer Hans jellemezte. Álljanak itt legelőször sajátságos hangjára vonatkozó adatai: "Messziről felismerhető a gereza-csapat jelenléte egyhangúan éneklő zümmögéséről, amelyet váltakozó tempóban adnak elő az együtt ülő családtagok. Ha az ember közelebb jön, kényelmesen megfigyelheti 4-8 főnyi csapatokban a pompás öreg és fiatal állatokat, melyek a magas sudarakban részint nyugodtan emésztenek és zümmögnek, részint a borókafa fiatal sarjait és bogyóit ízlelik. Ha észrevették a megfigyelőt, akkor a társaság azonnal elhallgat; halkan meglapulnak a sűrű lombú ágak és fatörzsrészek között, szakadatlanul tekintgetnek lefelé, a nélkül, hogy elmenekülnének. A vezérlő hím azonban óvatosan közelebb jön, nyugtalanul tekintget a gyanús jelenségre s rövid időközökben figyelmeztető hangot hallat, amely a dürgő pulyka szavához hasonlít, többé-kevésbbé hosszú "oa" hangtól kísérve. A lövés hangját általánosan gyors visszavonulás követi, mely azonban korántsem menekülés és pompás látvány, amint hosszú ugrás közben fehér sörényük és farkuk lobog. A majom valósággal repülni látszik ilyenkor." Meyer Kilimandsáróról szóló jeles művében ezeket írja: "Az erdő észrevehetően nedvesebb és árnyasabbá válik. 2200 méter magasságtól kezdve a fákat mindinkább bevonja a hosszan lengő szakállas zuzmó és egyidejűleg megjelennek az összes afrikai majmok legszebbjének, a Colobus caudatus-nak első csapatai, mely állat fehér sörénye csodálatosan egybeolvad a fák szakállzuzmóival. A pompás állatok ezen a félreeső hegyvidéken a legkevésbbé sem félénkek és könnyen lőhetők, ha már egyszer a zuzmólepte fasudarakon felfedeztük őket. Ha az állatok ugranak, fehér szőrgallérjukat szárnyakként terjesztik ki és valóban úgy véljük, hogy fáról-fára repülő állatokat látunk lebegni. Sajátságos ennek a majomfajnak nagy vertikális elterjedtsége. A hegység déli oldalán, ahol azonban már ritkasággá vált, Kahe és Arusa oázis-erdeiben, tehát 700 m magasan találtam a szép állatokat és a nyugati oldal őserdejében is Kibonoto fölött a felső erdőhatárig, tehát 3300 m magasságig. A forró síkságon azonban, amint az általam lőtt és vásárolt példányokon láttam, nem oly hosszúszőrűek, mint a magashegyi erdőkben."

Ugyanezt Schillings is megerősíti, azonban sajnos, már 1905-ben hozzá kell fűznie azt is, hogy Kahe és Arusia-Thini oázisaiban, amelyeknek magas faállománnyal szegélyezett és a Kilimandsaro erdőségével összefüggő vízfolyásai mentén a mbegák azelőtt mint szent állatok, a bennszülöttek védelme alatt állottak, Moschi állomás aszkariainak hátultöltő puskái miatt megritkultak. Igen jellemzően és joggal szól az "ol gozoi" - amint a masszaiak állatunkat nevezik - hirtelen, hebe-hurgya mozdulatairól, melyekkel a leveleket az ágakról tépdesi és szájához viszi. "Az elfogottak sohasem tesznek kísérletet a harapásra addig, míg kezükkel át nem fogták ellenségüket és szájukhoz lehető közel nem juttatták azt." Nagy, majdnem kérődző gyomruk hihetetlen tömegben tartalmaz különféle aromatikus illatú leveleket. Gyakori böfögés szakítja meg a táplálkozást, amely csak reggel és este szokott történni. A zümmögő éneken kívül gyakran hallat a mbega rövid mormogó hangot is. "Egy akkoriban általam felfedezett kullancsfaj (Ixodes schillingsi Neum.) némely erdőben rendkívül gyötri őket. Ezek a kullancsok kizárólag majmaink szemhéjára szívódnak és ekképpen rosszindulatú gennyes szemgyulladást idéznek elő." Neumann Oszkár von der Marwitz nyomán közli, hogy Kahe erdejében a guerezák gyomra bizonyos fák gyümölcsérése idején egészen telve van azok gyümölcseivel. Ugyanő megfigyelte, hogy az állatok mily mesterien tudnak elrejtőzni a fákon, miközben a legközelebb eső lombos ágakat kezükkel maguk alatt összefonják.

Berger is tapasztalta Angol-Keletafrikában tett kutatóútján, hogy mily nehéz az őserdőben meglátni a gerezákat. Az Elgejo-völgy lejtője mellett, a partokat övező erdőkben, nyugatra a Baring-tótól, elejtett egy öreg nőstényt, melynek mellén néhánynapos fiatal csüngött. Ez göndör fehér bundát viselt, csak arca és fülei voltak feketék. Azonban kell, hogy meglehetősen korán nyeri felnőtt korára jellemző fekete-fehér színezetét, mert több későbben elejtett s még jó kicsiny fiatal állat már az utóbbi ruhát viselte.

Jó puskához szokott kézzel az abessziniai talán kiirtotta volna a gerezát; korábban ugyanis különös dicsőségszámba ment, ha valakinek olyan pajzsa volt, amelyet ennek a majomnak bundája díszített. Gondarban, a régi abessziniai fővárosban egy tallérral fizettek egy ilyen bőrt, amelyért 5-6 kövér birkát lehetett venni. Ma már jelentékenyen megcsappant ennek az ékességnek az értéke: a leírt pajzs már szerencsére nem használatos. Berger szerint azonban a Kenia körül lakó bennszülöttek használják még az állat bőrét díszül és az Elgejo-völgy táján oly módon vadásszák a gerezát, hogy az emberek, mihelyt egy csapat megfutamodik, a fiatalok vészkiáltását utánozzák, amivel az öregeket a vélt fiatalok keresésére ösztönzik. Ez a kiáltás körülbelül így hangzik: "hm bau!" Mindenesetre sokat szenvednek e szép majmok mindenütt, ahová a fehér ember befészkelődik és ahol a feketék is jobban vannak felfegyverkezve. Erről igazán csak Schilings tudna beszélni. Míg azelőtt a masszai-el-morane-k csak azért ejtették el a mbegát, hogy prémjét lábdíszül használják, újabb időben az egész Kilimandsaro- és Meru-vidéken heves üldözés indult meg ellenük. Az egyes kerekedőknél, éppúgy a görögöknél, mint az indiaiaknál, Schillings gyakran talált egyszerre sok száz gereza-bőrt, készen az Európába való szállításra. Egy misszionárius szabad óráiban oly eredményesen foglalkozott - eladás végett - ennek ott a helyszínen is 4-7 márka értékű majomnak elejtésével, hogy egy hónap alatt 80 darabot és még többet is zsákmányolt. Schillings a hegyi erdőkben tett kóborlásai alkalmával gyakran talált vékony, kötőtűknél nem sokkal vastagabb és különösen a mbega elejtésére készült mérgezett nyilakat. Ezeket a bennszülöttek eredménytelenül lőtték ki és úgy vesztek el. Éppen a gereza-bőröket, amelyek pontosan meghatározott pénzértéknek felelnek meg, a kereskedők megrendelésére szívesen szállítják a bennszülöttek. Ezért újabb időben szükségessé vált, hogy a mbegáról a német-keletafrikai vadvédelmi rendeletekben gondoskodjanak és az elejtésre engedélyezett példányok számát a vadászati igazolványokon szabályozzák. Azonban segít-e ez addig, míg a bőrök a feketéknek jelentős hasznot hajtanak és míg a kereskedők végül is valahová kivihetik azokat?

Amit a köpenyes- és gerezamajmok felneveléséről és fogságban való tartásáról tudunk, azt itt röviden elmondjuk. Vosseler a köpenyesmajom két megközelítően egyforma nagyságú fiatalján, amelyek, tökéletesen sértetlenül és a magasból való zuhanásuk dacára, anyjuk elejtésekor annak kihűlt tetemén keresgéltek táplálék után, éppúgy a csaknem hófehér, selyemfényű, finoman fodros fiatalkori ruhát, mint annak gyors eltűnését észlelte. A nagyobbik fiatal állat már tökéletesen kiszínesedett volt, mint az öregek. Ugató, érdes hangon vakkantott és kapott az emberi kéz után; az ifjabb azonban igen símulékony volt ápolójához. Azonban ez is csak három hétig bírta ki és életének utolsó napjaiban már kezdett megfeketedni, még pedig elsősorban a farkon, a végtagokon a térd- és könyöktől lefelé és a test oldalain. Hogy a fiatal kacskakezű-majmok alig nevelhetők fel, azt megerősíti Vosseler megfigyelése, aki kudarcot vallott e téren, noha szeretettel és hozzáértéssel ápolta a majmokat.

Így hát a gerezák a régebbi években csak egészen kivételesen kerültek el egyszer hozzánk: az első Abessziniából 1877-ben, ugyanazon Essler nevű vadász révén, akinek az első felnőtt dzseládákat is köszönjük. Három további példányt Heck 1890-ben vásárolt Menges közvetítésével egy görög kereskedőtől a berlini állatkert számára és ezek voltak az elsők, amelyek szélesebb körben ismertekké váltak, sőt Mützel elevenen le is rajzolta őket. Nem éltek ugyan nagyon sokáig, de azért huzamosabb ideig és "zöldség" evő természetüknek megfelelően, különösen a salátatáplálékhoz szoktak; a salátafejeket mindenkor sajátságos, hangszínezetben a csuklyásmajmok szűkölése és a fiatal mandrillok károgása között álló kiáltással üdvözölték. Csakhamar rászoktak arra is, hogy a hadiszénából is válasszák ki a nekik valót és jó étvággyal fogyasztották. Amidőn a német gyarmatosítási mozgalmak, a gyüjtő és kutató utazások állattani ismereteinket is gazdagították, egyúttal az élő gerezák további behozatalát is elősegítették. Mindenekelőtt Schillings volt az aki 1900-ban egy gerezát mesteri lövéssel úgy sebesített meg, hogy azt elevenen keríthette hatalmába és oly jól megszoktatta, hogy két évig élt a berlini állatkertben. "Csak napok hosszat tartó hiábavaló fáradozás után - írja Schillings - sikerült a majmot annyira venni, hogy egy Fagara-faj leveleit és hajtásait, amelyeket a mbega főtáplálékául ismertem fel, elfogadja és megegye." De ezeket is csak akkor vette el a majom, ha teljesen frissek voltak. "Az alkalmazkodás a teljesen meghatározott életmódhoz a gerezánál annyira szűk határok közé szorított, hogy az állat a neki nyujtott ágakat mindig heves, tépő fogással igyekezett leveleitől megfosztani, amint ehhez szabad életében hozzászokott. Lassan és kényelmesen veszi fel a tárgyakat, amit e majom számára a kéz hüvelykujjának hiánya is megnehezít. Csak igen lassan és fokozatosan sikerült banánhoz is hozzászoktatnom." Öregen befogott mbegák, Schillings szerint, ellentétben más majmokkal, az ember minden közeledését visszautasítják és láthatóan szenvednek. Viselkedésük sohasem majomszerű vagy komikus, sőt inkább mindig méltóságteljes, komoly, kimért és tartózkodó s így marad hosszabb ideig tartó fogságuk alatt is. Órák hosszat ül az ilyen őserdei különc mozdulatlanul kúszófájának egy ágvillájában, egyfelől lábaira, másfelől farára támaszkodva, mintegy parádéban és hullámzó fehér díszszőrzetével a közönség számára ugyan megcsodálni való díszpéldány, de nem igazi majom. Újabban az állattan iránt különösen érdeklődő v. Oertzen Jasper a nyugati gerezát is szerencsésen elhozta a berlini állatkertbe.

A még hátralevő nyugatafrikai kacskakezű-majmok az ördögmajommal szemben sokkal kevésbbé térnek el, mert kevés vagy semmi köpeny- vagy "zászlós"-képződményt sem találunk rajtuk, csupán fehér rajzolatukat tartották meg. Egyik ezek közül:

A fehércombú majom v. fehérszakállú kacskakezű majom (Colobus vellerosus ls. Geoffr.) (F.01.047.2.)

E faj Senegambiát, az Aranypartot és Togot lakja. Combjának hátsó és külső oldala fehér, s ezenkívül fehér farok, fehér homlokszalag és az arcot kereken övező fehér pofaszakáll jellemzi.

A kacskakezű medvemajom (Colobus polycomus Schreb.) [Más neve: ursinus Penn.] (F.01.048.2.)

Állítólag az előbbivel azonos vidékeken él; csak combjának fehér színezete hiányzik, ezzel szemben azonban a vállköpeny kezdeménye fellelhető már rajta.

A fehércombú majom újabban hébe-hóba elevenen is eljutott Európába, a berlini állatkertbe is, és mind a két most említett faj, még a prémkereskedelemben is szerepet játszott, "sapkásmajmok" gyüjtőnév alatt. Húsz évvel ezelőtt, Brass szerint évente nem kevesebb mint 100000 darab prémjük került piacra; ezeket 5-10 cm hosszú, fekete selyemfényű szőrszálaik révén, melyek a középvonaltól két oldalra omlanak, muffok készítésére igen jól felhasználhatták. Azután kimentek a divatból, de azért még most is mintegy 10000 darab kel el belőlük évente.

A főleg barna- és vörösszínű kacskakezű-majmok még sokkal ritkábbak, mint a fekete-fehérek, eleven állapotban csaknem teljesen ismeretlenek és ezért itt igen röviden kell velük végeznünk. Leginkább Nyugat-Afrikában laknak; de éppen egy keletafrikai, Zanzibárban élő faj az, amelynek életéről Neumann Oszkár révén valamit tudunk. Ez a faj

Kirk kacskakezű majma (Colobus kirki Gray.)

Kékesfekete ábrázata, fehér orra és előrecsüngő kontya díszíti. Sajnos, Neumann kénytelen jelentését szomorú jóslatként leadni. Régebben ugyanis e majom valószínűen az egész szigeten el volt terjedve de már a mult század kilencvenes éveiben a fejlődő kultúrától visszaszorítva, csupán a sziget déli felének erdőiben élt, és pedig az annak belsejében fekvő Mojoni és a keleti parton fekvő Jambiani falvak között. Napjai meg vannak számlálva. Neumann szerint, ellentétben a fekete-fehér fajokkal, inkább egyenként él; oly erdőkben tartózkodik, amelyek a szárazság idejében majdnem víz nélküliek és meglehetős bizalmasan viselkedik. A sziget őslakói, a wahadimuk, állítólag a hajnali szürkületben kézzel fogják, miután éjjel a hálófa alá lopództak. Neumann három darabot kapott. Már néhány nap után tökéletesen szelídek voltak és különösen egy nőstény csakhamar annyira hozzászokott, hogy barátságosan jött feléje, mihelyt a szobába lépett és hangos panaszkiáltást hallatott, ha elhagyta a szobát. A falevelet, ha csak néhány órája szedték is nekik, ezek a kacskakezű-majmok is megvetették; semmiféle gyümölcs sem kellett nekik, ellenben szívesen ették a papaya leveleit. A sáskák csemegét jelentettek számukra. Midőn Neumann elhagyta Zanzibárt, az állatok igen hamar elpusztultak.

2. alcsalád: Cerkófmajom formák (Cercopithecinae)

A német Meerkatze elnevezéssel (szó szerinti jelentése: tengeri macska) már a XVI. században találkozunk, s ez népetimológia szerint az indiai markata szóból eredt. A cerkófmajomra ma is használják. Angolul Guenon-nak hívják őket, mely franciául nősténymajmot jelent, a német azt mondja ezekre: Fratzenschneider, arcfintorgató. Elterjedésük Afrikára, a rák- és baktérítő zónájára szorítkozik. Ahol őserdők vannak, ott ráakadunk a cerkófmajmok nagy sokaságára is. Nyirkos vagy legalább is folyóktól átjárt erdőségeket a száraz hegyvidékeknél jobban kedvelik. Vetések közelében különös előszeretettel telepednek meg és szinte biztossággal számíthatunk arra, hogy Afrikában oly vidékeken, ahol papagájok élnek, cerkófmajmokat is találhatunk, vagy megfordítva: ott, ahol a cerkófmajmok otthonosak, ott papagájoknak is kell lenniök.

Lehetetlen a cerkófmajmok seregét az őserdőben észre nem vennünk. Ha törzsfőnökeik váltakozó hangú jeladásait el is kerüli figyelmünk, annál jobban hallhatjuk meg azt a lármát, amelyeket ez a tovasurranó és ugráló társaság a fák tetején véghez visz. S ha ez nem is üti meg fülünket, akkor látjuk, hogyan futnak, hogyan játszanak, hogyan pihennek, hogyan sütkéreznek, s milyen szolgálatra készek a szerelemért. A földön akkor találjuk őket, ha valami ennivaló akad, különben a fák lombkoronái között bujkálnak, ágról-ágra ugrándoznak, még a legsűrűbb tüskebozótokon keresztül is.

A lombozat zörgése és a száraz gallyak tördelése - írja Pechuel-Loesche -, vagy a megelégedett hangok, melyeket civakodás szakít meg olykor-olykor, elárulják a beavatottnak a majomsereg közeledtét s azt, hogy az milyen irányba vonul. Ha vándorútra készülnek, ha határozott célokra törekszenek, akkor hosszú sorokban sorakoznak, mindegyik állat az előtte lévőnek nyomdokába lép, s ugyanazon az ágon veti magát át egyik fáról a másikra. Minthogy pedig a hajlékony ágra nem merészkednek mindaddig, amíg az az előttük lévő társuk ugrásától imbolyog, a menet minduntalan megszakított. De a megfigyelő felhasználhatja ezt az alkalmat, hogy megközelítse ezt a társaságot.

"Mindegyik csapat tulajdonképpen csak egy terjedelmes családból áll és ritka kivételtől eltekintve, izoláltan él egyik vén, tapasztalt hím vezetése alatt, legalább is sohasem pillantottam meg nőstényt élükön. A vezető nagyon lelkén viseli az övéi sorsát: elöl jár, pihenéskor a legmagasabb helyet foglalja el a fán és körülnéz, elsőnek keresi fel a vizet, s a többieket különféle hangon hivogatja, csábítgatja és inti. Ezeket a hangokat hamarosan meg lehet különböztetni, de leírni aligha. Legfeltűnőbb, úgy látszik, a messzire elhangzó riadó; csak a vezérmajom fujja, jómagam sohasem észleltem fogságban tartott majmokon. Félig cuppogásra, félig ugatásra s némelykor valami kipattanó pezsgősüvegdugó zajára emlékeztet. Ez kétségtelenül a teljes megelégedettség jele, mert ezt majdnem kizárólag estefelé, néha még éjszaka hallatja, amikor a jóllakott és kifáradt társaság egyik fát választja ki nyugvóhelyül. Akkor aztán gyakran látjuk a víg ugrándozókat, mielőtt még alvásra összebújnak, egy faóriásnak kimeredező, lehetőleg száraz ágain, amikor azok lombozatát a lemenő nap sugarai megaranyozzák. Itt láthatjuk, amint egymást tisztogatják, amint fenséges magasságukból irígylésreméltóan tekintenek le az alattuk elterülő szép világra. Alváskor, úgy látszik, a villásan kinyúló ágakat választják, s a törzs közelében szorosan egymáshoz símulva, alaktalan tömegekbe verődnek és így melegítik egymást. Hűvös reggeleken alig lehet őket egymástól szétválasztani. Egyik reggelen ilyen alvó társaságot pillantottam meg egy rakáson melegedve és szinte összeolvadva; a majmoknak csak lelógó farkából lehetett azok számára következtetni. De ha mulatni akarunk egyet - őnekik ugyan ez kisebb mulatság -, akkor elég, ha rájuk ripakodunk vagy köhintünk egyet - és szétrobban a gomolygó tömeg.

Ha ilyen hordának vezérét lepuffantottuk, a többi eszeveszetten, hanyatt-homlok menekülve szóródik szerteszét. Ám annyira sohasem zavarodnak össze, hogy még egy lövést bevárnának, mielőtt biztonságban elhelyezkednének. Legjobb esetben még egyszer célba vehetjük őket, de ahhoz is biztos kéz kell. Egy pillanatra az egész társaság szinte kővé mered az ijedségtől, de azután hihetetlen kavarodás áll be köztük. A megrémült jószágok jajgatva ugrándoznak szerteszét az ágakról a törzsekre, vagy pedig az ágak végeire rohanva, s ha nem találnak elég mentő ágat, ahonnan más fákra vethetik át magukat, vagy liánokat, hogy rajtuk hosszú láncsorokban csúszhassanak le, akkor arra is képesek, hogy végső szükség esetén símára kinyújtózva s az ugrást hosszú farkukkal kivédve, találomra vetik magukat a bokrok közé. Egy nagy zuhanás, csattanás és zörej - s egy pillanat alatt, mintha felszívódott volna az egész társaság.

"Rendes körülmények között a csapatok külön maradnak, s találkozáskor keveset törődnek egymással, de ha valamely kedvelt gyümölcsfán akadnak össze, akkor rögtön egyenetlenség támad közöttük, melybe haragos szitkozódás és csacsogás vegyül. Ezalatt azonban nem mulasztják el, hogy kúszva vagy ugrásokkal - gyakran a legvakmerőbb helyzetben csüngve az ágakon - le ne szedjék a várva-várt gyümölcsöt. Eközben ügyesen használják hosszú farkukat támasztékul, amennyiben oldalvást az ághoz szorítják vagy vele az ágat körülfonják."

"A víztől nem félnek. Mert azok, amelyek apály idején a mangroveberkekben rákokra és kagylókra vadásznak, bátran belenyúlnak a vízbe, sőt láttam, hogy bőrig ázva kúsztak fel a gyökereken, úgyhogy csak úgy rázták bundájukról a vizet. Kuilu és Banya vidékének bennszülöttei egybehangzóan állították, hogy a cerkófmajmok kitünő úszók, s hogy olykor-olykor egy egész csapat önként is neki vág a széles folyóvíznek."

"Az erdőben, természetükhöz híven, sok mindenféle szórakozást találnak ki. Szívesen himbálódznak a mangrovék síma kötelek módjára lecsüngő indáin, ráugrálnak a kúszó liánok feszes indáira, vagy kezükkel ráncigálják és csapkodják, vibráló mozgásba hozva őket, s mint a húrokat megpendítve, zúgást és zümmögő hangokat csalnak ki belőlük."

"Úgy látszik, az emberen kívül csak a leopárdokban és krokodilokban látják igazi ellenségüket. Egészen védtelenül ülő cerkófmajmokat láttam, melyek legkevésbbé sem ijedtek meg a közvetlen fölöttük elsurranó nagy sasoktól, ellenben kegyetlenül megrémültek szelíd majmaink, amikor egy régi, szalmával és levelekkel gyarlóan kitömött leopárdbőrt ráncigáltunk elő. A kígyókkal szemben bizalmatlanul viselkedtek ugyan, de azoktól meg nem rémültek, a kutyát pedig semmibe sem vették. Ellenkezően, ha egyébként nagyon bátor juhászkutyáink ennivalót kaptak és majmaink előkerültek, hogy alaposan megvizsgálják a fazék tartalmát, hosszú tapasztalat után, a kutyák lettek óvatosak, visszavonultak és nehéz szívvel nézték tisztes távolból, hogyan viszik el e pákosztos fickók a legfinomabb falatokat."

Fölötte vonzó a szemlélőre, ha egy rablásra kivonuló ilyen csapatot megfigyelhet. A vén és tapasztalt családfő vezetése alatt az egész banda a vetések felé tart. Az anyák kicsi kölykeiket hasukon hordozzák, de a kicsinyek ezenfelül még farkukkal hurkot kötnek az anyjuk farka köré. Kezdetben óvatosan, többnyire fákról-fákra ugrálva közeledik a majomsereg. Az öregúr mindig elöl jár; csapata lábnyomról-lábnyomra követi őt, nemcsak ugyanazokon a fákon, de ugyanazon ágakon is. Nem ritkán a legmagasabb fa koronájára kapaszkodik fel az óvatos vezér s onnan tart szemlét; ha nincs közelgő veszély, akkor azt megnyugtató mormogással adja tudtul társainak, ellenkező esetben a szokásos vészjeleket adja le. A vetésekhez legközelebb eső fáról leereszkedett csapat most hatalmas ugrásokkal iparkodik a paradicsomba jutni. Itt igazán példátlan tevékenység indul meg. Az állatok először is minden lehetőségre felkészülnek. Gyorsan tördelik le a kukoricacsöveket vagy durra kalászt, a magvakat kiveszik és annyit esznek belőle, amennyi csak lehetséges. Csak, amikor már ezek az éléskamrák is megteltek, akkor helyezkedik el ez a társaság nagyobb kényelemben, de egyúttal egyre válogatósabbnak és finnyásabbnak mutatkozik a táplálkozásban. Most minden letört csövet és kalászt gondosan megszaglásznak és ha ezek - mint ahogy ez gyakran megesik - ezt a próbát nem állják ki, hasznavehetetlenül nyomban el is hajigálják. S így megesik, hogy tíz kukoricacsőből csak egyet fogyasztanak el ezek a tékozlók, vagy csak egy-két magot szednek ki inyenceink és a többit eldobálják, amivel a bennszülötteknek határtalan gyűlöletét vonják magukra.

Ha a majomsereg az ültetvények között teljes biztonságban érzi magát, akkor a majomanyák megengedik gyermekeiknek, hogy egymással játszadozzanak. D a szigorú felügyelet, mely alatt ezek az apróságok állanak, ekkor sem szűnik meg, és mindegyik anya éber tekintettel kíséri kedvencét, igaz, hogy az egész társaság biztonságával egyikük sem törődik, hanem mindegyikük a törzsfőnök éberségére bízza sorsát. Ez időnként a legjobb falatozás közben is hátsó lábaira ágaskodik, emberi módra felegyenesedik és körülnéz. Mindegyik szemlélődés után megnyugtató makogást hallat, ha nem vett észre semmi gyanusat: ellenkező esetben utánozhatatlan reszkető és mekegő kiáltozással figyelmeztet. Egy pillanat, és mellette terem alattvalóinak sokasága, mindegyik anya gyermekét hívja és egyszeribe mindegyik menekülésre kész, bár sebtiben még megkísérli, hogy legalább még annyi eleséget összekaparintson, amennyit magával cipelhet. Többször láttam, hogy egy majom öt nagy kukoricacsővel is volt megrakva. Kettőt a jobb karjával szorongatott, a többit kezében és lábaival tartott, még pedig úgy, hogy járáskor mindig a kukorica csövével söpörte a földet. Komoly veszélykor savanyú arccal ugyan, de mégis megválnak terhüktől, de az utolsó zsákmánytól csak akkor, ha az ellenség már a nyakukon jár és ha az állatoknak csakugyan szükségük van kezükre és lábukra. Meneküléskor mindig a legelső útjukba eső fát rohanják meg és megfigyeltem, hogy a cerkófmajmok egészen magányos fákra is felkapaszkodtak, s azokról kénytelenek voltak ismét leugrálni és tovább menekülni, ha őket ott felriasztottam, de amikor elérték az erdőt, ott teljes biztonságban érezték magukat. S ilyenkor akadályt nem ismernek. Nem tartóztatják fel őket sem a borzasztó tüskék, sem a járhatatlan rengetegek, sem a távoli fák. Minden ugrásuk biztos, ami csodálatba ejt, hiszen egyetlenegy hazai kúszóállatunk sem közelíti meg őket e részben. Még arra is képesek, hogy farkuk kormányzásával ugrásuk irányát megváltoztassák. Ha egyik ágról lecsúsznak, egy másikba kapaszkodnak, a fák koronájáról egy alsó ág végére ugranak, és azzal lódíttatják magukat tovább, egy ugrással a fatetejéről a földön teremnek, árkon-bokron keresztül ismét egy másik fára surrannak fel, nyílsebesen kúsznak fel annak törzsén és azután tovább iramodnak. A vezérmajom itt is elöl jár és jellegzetes, kifejező hangjával majd gyorsabban, majd lassabban vezeti csapatát. Félelmet és bátortalanságot sohasem észlelhetünk a menekülő majmokon, inkább csodálatba ejt az a lélekjelenlétük, melyet minden körülmény között megtartanak. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy nem ismernek veszélyt. Csak az álnok emberi lény igázza le őket kitünő fegyvereivel. A ragadozók elől is megmenekülnek és ragadozó madarak veszélyét is legyőzik, ha kell.

Ha a vezér jónak találja, akkor félbeszakítja futását, villámgyorsan kúszik fel a fa tetejére, s ha látja, hogy elmúlt a veszély, megnyugtató hangokkal hívja egybe csapatát. Őreá most fontos feladat vár. Az őrült hajsza után egyiküknek sem jutott eszébe, hogy bundájukat a bojtorjántól és tüskéktől megtisztítsa. Bőrük ezekkel teli és mélyen átjárva. Tehát mindenekelőtt ezektől kell szabadulniok. Megkezdődik a leggondosabb tisztogatás. Az egyik majom hosszában az ágra fekszik, a másik melléje ül és legalaposabban kutatja át egész bundáját. Mindegyik bojtorjánt kiszedi, minden egyes tüskét kihúz, közben sorra kerülnek az élősködők is. Szenvedélyesen hajszolják és meg is eszik őket, de ez a munka nem mindig tökéletes, némely tövis olyan mélyen rejtőzik, hogy hiába próbálja azt kihúzni. S ez csakugyan így van, mert jómagam is lőttem egy cerkófmajmot, amelynek bőrében egy mimóza-tüskét találtam, amely alulról nyomult belé és átjárta a kezét. Csak, amikor ez a tisztálkodás megtörtént, akkor vonul vissza ismét ez a majomsereg, vagyis újból a mezőre tér, hogy megkezdje galádságait. Ezért van az, hogy a bennszülöttek sohasem szabadulhatnak meg ettől a társaságtól, mely nem kisebb csapást jelent az ültetvényekre, mint a sáskahad. Ha az embereknek nincsenek puskáik, akkor csak többszöri elkergetéssel védekezhetnek ellenük, mert semminemű más védekezés itt nem használ e pajkos fickók ellen, még a szentek és varázslók sérthetetlen igéi sem. S éppen azért Észak-Afrika barnabőrű szülötte minden majmot istentagadónak és vallástalannak tart.

Szudán keleti részében a cerkófmajmokat nem vadásszák, hanem többnyire megfogják, még pedig hálóval, melyek alá csalétket helyeznek. A majmok, amikor a csalétekhez nyúlnak, a hálóba jutnak és ott annyira összegabalyodnak, hogy dühös ficánkolásuk ellenére sem szabadulnak meg. Mi, európaiak, minden nehézség nélkül ejtettük el fegyverrel ez állatokat, mert ezek csak akkor menekültek, ha néhány társukat halva találták. Az embertől nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem félnek. Meg se moccannak, ha gyalogszerrel, vagy lóháton vagy öszvérrel megyünk el azok alatt a fák alatt, melyeken tartózkodnak, de ha kutyát látnak, rémkiáltásokban törnek ki.

A majomvadászaton úgy jártam, mint sokan előttem. Egyszer ugyancsak elment tőle a kedvem. Egy cerkófmajomra lőttem, amikor az éppen arccal fordult felém; a lövés talált és az állat lefordult az ágról, ülve maradt és anélkül, hogy egy hangot is hallatott volna, arcából több helyről patakzó vért kezével letörölte, akárcsak egy ember, úgyhogy jómagam megilletődve siettem hozzá, s mivel nem volt több golyóm, vadászkésemet szúrtam többször mellébe, hogy megszabadítsam szenvedésétől.

A ragadozók nem nagy ártalmára vannak a cerkófmajmoknak. A ragadozó emlősökkel szemben nagyon is fürgék, úgyhogy legfeljebb a leopárdnak sikerül hébe-korba egy vigyázatlan majmocskát elcsípni. A ragadozó madaraknak egyesült erővel állanak ellen. Hazájuk orvmadarainak egyik legmerészebbje, a héjasas (Lophoäetus occipitalis), amely a harapós földi mókust könnyűszerrel felkapja a földről és egy cseppet sem törődik éles fogaival és harapós prüsszögésével. A majmokat azonban csak ritkán, egyszernél többször aligha támadja meg, miről magam is meggyőződtem. Amidőn egy szép napon az őserdőben vadászgattam, az említett rabló éppen fejem fölött suhintott el, s a következő pillanatra rá, rémítő majomordítás üti meg a fülemet: a madár egyik egészen fiatal, de már az anyai védelem alól felszabadult majomra csapott le, el akarta ragadni, hogy egy félreeső helyre vigye. Ám a rablás nem sikerült. A kis majom annyira görcsösen kapaszkodott az ágba, hogy a sas nem birta magával cipelni. Közben pedig jajgatott. Erre valóságos kavarodás támadt a majmok között és a sast rövidesen legalább tíz majom vette körül. Szörnyű grimaszokat vágva és átható ordítozás közben mentek neki és minden oldalról meg is ragadták. A tolvaj most már aligha gondolhatott zsákmányára, hanem bizonyára arra, hogy ott ne hagyja fogát. Ám ez nem ment oly könnyen. A majmok fogva tartották, s meg is fojtották volna, ha nem szabadította volna ki magát nagy nehezen karmaik közül s nem menekül el hirtelenül. Ám a fark- és háttollai a levegőben röpködve elárulták, hogy szabadságát nem nyerte áldozat nélkül vissza.

Ilyen hasonló ragadozóktól tehát a majmok éppoly kevéssé félnek, mint az embertől. Annál jobban rémítgetik őket azonban a csúszómászók és kétéltűek, kiváltképpen a kígyók.

Elfelejtettem megjegyezni, hogy majmaink a madarak fészkeit könyörtelenül leszedik és nemcsak a tojásokat szedik ki belőlük, de a madárfiókákat is felfalják. De ha egy barlangi madár fészkét akarják kifosztani, a legnagyobb óvatossággal járnak el. Sohasem nyúl bele a majom egyetlen merész mozdulattal vaktában a mélységbe, hanem mindig megszakításokkal, egyre mélyebbre és mélyebbre, miközben mindig fülel és belekukkant a nyílásba, hogy nem tartózkodik-e benne valami félős csúszómászó.

Újabban (1905) Bates mindezeket még néhány Dél-Kamerunban tett megfigyeléssel toldja meg. Többször akadt magányos, öreg, kivert hímekre, s ezekben ő egészen helyesen bolyongó remetéket és törzsfőnököket pillantott meg. Vetélytársaik kiütötték őket a versenyből, mint ahogy ez minden társas életet élő emlőssel is megtörténik. Gyakran hallotta a vezetőmajmok hangos, érdes ugatását, melyet az állatkertek szelid cerkófmajmain is előidézhetünk, csak a fogóhálót kell nekik előmutatni. A földön Bates sohasem akadt rá egészséges cerkófmajmokra; ezzel szemben azonban ő azt hiszi, hogy ezek az ügyes kúszók és ugrók folyókon is átkelnek, úgy, hogy a kimeredő faágakkal átlódíttatják magukat. Bates még felveti azt a jogos kérdést is, hogy mért van az, hogy a cerkófmajmok mért nem esnek le alváskor a fákról, hiszen nincsen meg az ujjak zárómechanizmusa, az a berendezés, mellyel a madarakon találkozunk. Állatkertekben ezek a majmok mindig megtalálják alvóhelyüket vagy valami deszkán, vagy a falon. Azt mondja, hogy sokszor egyazon csapatban különféle fajok verődnek össze, s azok hangja nagyon hasonló, bár kis gyakorlattal könnyen megkülönböztethető.

A szabad természetben élő cerkófok szaporodása, úgy látszik, nincsen időhöz kötve. Mindegyik családban csecsemőket, gyermekeket és félig felnőtteket látunk, melyek már nem szorulnak az anyai gondozásra. Az európai állatkertekben ezek aránytalanul ritkábban szaporodnak, mint a makákók és páviánok. A hallei állatkertben 1908-ban egy sárga és szürke cerkóf érdekes korcsa jött a világra, s ez fehér arcával és fülével és sötét hajzatával ütött el szüleitől.

Afrikai hosszas tartózkodásom alatt sok majmot, köztük rendesen cerkófokat is tartottam fogságban és e helyen az itt tett megfigyeléseimet közlöm ez állatok szellemi életéről. Bízvást feltehető, hogy ez állatok mindegyikének megvan a maga egyénisége és ez nekem alkalmat nyujtott vonzó és mulatságos megfigyelésekre. Az egyik majom civakodó és harapós volt, a másik békés és szelid, a harmadik mogorva, a negyedik mindig vidám; egyik csendes és egyszerű, másik furfangos, ravasz és folytonos ízetlen és gonosz dolgokon törve fejét. Egy dologban azonban valamennyien megegyeztek: nagyobb állatokat szeretnek megtréfálni, kisebbeket ellenben megvédenek, kényeztetnek s ápolnak. Saját helyzetüket mindig elviselhetővé tették. A mellett állandóan tanujelét adták éles eszüknek, számító ravaszságuknak és valóságos megfontolásuknak, nem kevésbbé azonban a legnagyobb kedélyességüknek és más állatok iránt való gyöngéd szeretetüknek és áldozatkészségüknek, mi miatt egyeseket közülük szívből megszerettem.

Az egyik hím volt; Koko-nak hívták. Sorsát méltósággal és lelki nyugalommal viselte el, és már másnap délben durra-magot és más eledelt evett, amit elébe dobtunk. Velünk szemben heves volt és mindenkit, aki megközelítette, megharapott; mindazáltal mégis akadt egy élettársa, mindenesetre a legfurcsább különc: egy szarvorrú madár. Ugyanabból az erdőből, az ő hazájából hoztuk magunkkal. Nemsokára szoros barátság fejlődött ki közöttük. Koko társával szemben szemtelenül követelően lépett fel, de az semmit sem törődött ezzel. Teljesen szabad volt és oda mehetett, ahová akart. Gyakran önként is a majomhoz közeledett, s megengedte, tegyen vele, amit akar. Azzal, hogy szőr helyett tollak borították társát, Koko vajmi keveset törődött; a tollait éppúgy átkutatta, mint az emlősök szőrét tetvezéskor. A madár ezt annyira megszokta, hogy saját maga is felborzolta tollait, ha majom megkezdte kedvenc foglalkozását. Béketűrő barátját egy cseppet sem bosszantotta az, ha tisztálkodás alkalmával össze-vissza ráncigálta őt csőrénél, lábainál, nyakánál fogva, s szárnyait és farktollait huzogatta. Rendesen a majom mellett tartózkodott, elette előle a kenyeret, megtisztította tollait és szinte értésére adta neki, hogy foglakozzon vele. Csak a madár halála vetett véget ennek a baráti viszonynak. Koko ismét magára maradt és unatkozott. Bár megkísérelte, hogy a belopódzó macskákkal is kikezdjen, de ezektől több jutott a nyaklevesből, mint a kedvességből és egy alkalommal egy mérges kandurral komoly harcba elegyedett. Rettenetes prüszkölés, nyávogás és ordítozás között vívták meg a harcot, amely, habár a véletlenül megragadott egérvadász visszavonulásával végződött, mégis eldöntetlen maradt.

Végre egy fiatal, anyátlan majomban talált Koko szórakozást. Mihelyt megpillantotta ezt a csöppséget, magánkívül volt az örömtől és vágyakozva nyujtotta oda kezét. A kis állatot is elengedtük, s láttuk, amint Koko felé tart. Ez neveltjét szeretetből majdnem megfojtotta, magához szorongatta, megelégedetten makogott, s mindenekelőtt hozzáfogott elhanyagolt bundája tisztogatásához. Minden porszemet, szilánkot és tüskét, mely ezekben a bogáncsokban, bojtorjánokban és tüskékben gazdag vidéken az emlősök prémjében akadva marad, kikapart és kigyomlált, s ezt újabb ölelések és a gyengédségnek újabb megnyilvánulásai követték. Amikor egyikünk Koko gyámfiát el akarta tőle venni, dühbe jött, s ha csakugyan elvettük, elszomorodott és nyugtalanság fogta el. Úgy viselkedett, mintha anyja vagy hitvese volna a gyámfiának. Az pedig nagy odaadással csüngött jótevőjén és engedelmeskedett szavának.

Sajnos, a kis állatocska, a leggondosabb ápolás dacára is, néhány hét mulva meghalt. Koko magánkívül volt fájdalmában. Sokszor észleltem mély szomorúságot az állatoknál, de soha oly mértékben, mint ennél. Először karjaiba vette halott kedvesét, dédelgette és cirógatta s gyöngéd szavakkal szólt hozzá, aztán a földre tette, kedvenc helyére, s mikor látta, hogy összeroskad, örökre mozdulatlanná lett, akkor újból szívettépő panaszban tört ki. Hangja egészen megváltozott, meghatóan, lágyan, melódikusan és színesen csengett, majd végtelen fájdalomba, kétségbeesésbe fulladt. Végre elvétettem a kis majmot, mert nemsokára a halál után oszlásnak indult, s kis tetemét átdobtam egy magas falon. Koko figyelmesen nézte ezt, csakhamar tombolni kezdett, néhány pillanat alatt elszakította kötelét, átugrott a falon, visszahozta a holttestet, s karjaira véve, régi helyére tért vissza. Újra megkötöztük; elvettük a halottat és messzibbre dobtuk. Koko ismét kiszabadult és hasonlóképpen cselekedett. Végre elföldeltük az állatot. Egy fél órával később Koko eltűnt. Másnap meghallottuk, hogy az erdőben, egyik falu közelségében, ahol rendesen nem tanyáznak majmok, egy szelidített majomra akadtak.

Egyik barátomnak, aki a Keletindiai Társaságnak üzletében lakott, szintén volt egy cerkófja. A legnagyobb gyöngédséggel ragaszkodott az emberhez, de tisztaságra nem volt szoktatható. Mialatt gazdájával játszott, gyalázatos módon bepiszkolta és sem verés, sem fenyegetés, amelyet az ember ilyen esetben alkalmaz, nem használt. A mellett ez a majom nagy tolvaj is volt, s minden csillogó tárgyat, melyhez hozzáfért s elvihetett, rögtön ellopott. Egy napon észrevette a barátom, hogy kedvencének mindkét pofazacskója tele volt tömve; magához csalogatta, megnézte az éléskamrákat és az egyikben három, a másikban két guinát talált. A majom nyilván a pénztárból emelte el a pénzdarabokat.

Visszatérésemkor egy cerkófot hoztam hazámba. Csakhamar megnyerte szüleim és mások rokonszenvét, azonban sok pajkos csínyjével magára vonta mások haragját. Anyám tyúkjait szinte a kétségbeesésbe hozta, mert legnagyobb örömet okozott neki, ha ezeket alaposan megkergette és megijesztette. A házban, konyhától a pincéig, mindent bejárt, minden kamrába, sőt a padlásra is bedugta orrát, s ami megtetszett neki, azt szétrágta, megette, vagy magával hurcolta. Senki sem multa őt felül a tyúkok fészkének felkutatásában sem. Bármitevők is voltak ezek, Hasszán - így hívták a majmot - megtalálta rejteküket, elvette és kiitta a tojásokat. Anyám megszidta és megfenyítette, amikor száján meglátta a tojássárga nyomát. Minden földi élvezet között a tej és a tejfel volt a legnagyobb gyönyörűsége. Nem tartott sokáig, és máris ismerte az éléskamra minden zugát és tudta, hol vannak elrejtve a nyalánkságok. Nem mulasztotta el sohasem, hogy falánkságát kielégítse. Itt is tetten érték és megdorgálták érte, miért is a jövőben furfangosabban cselekedett. Legközelebbi alkalommal ugyanis a tejesbögrét magával vitte a fára és a tejet ott szent nyugalommal kiitta. Eleinte az üresre kinyalt bögrét lelkiismeretlenül elhajigálta s össze is törte, s amikor ezért is megbüntették, anyám nagy mulatságára, szorgalmasan visszahozta az üres, de egészen ép bögrét!

Nagyon mulatságos volt az is, ha a kályhára mászott, vagy ha egy meglehetősen hosszú kályhacsőre kapaszkodott fel s kétségbeesetten ugrált a nagy melegben, amely nem volt ínyére. Ilyenkor a legfurcsább táncokat járta, de annyi esze már nem volt, hogy az áttüzesedett csövet elhagyja, mielőtt megégetné magát. Háziállataink iránt közömbös volt, de egy nőstény páviánnal, melyet éppen akkor hoztam, szoros barátságot kötött. Tőle szívesen tűrte, hogy dédelgesse és kényeztesse, mintha maga is fiatal majom lett volna. Éjjel mindig a pávián karjaiban aludt s olyan szorosan ölelkeztek össze, mintha összeolvadtak volna. A pávián és cerkóf különféle torokhangon társalogtak és határozottan megértették egymást. Ápolónője iránt, meglett kora dacára is, gyerekes engedelmességgel viseltetett, mint a fent említett kis majmocska jótevőjével szemben. Mindenhol nyomában volt, ahová csak vezettük ezt az állatot és mindjárt abba a szobába jött, melybe anyai barátnőjét vittük. Csak az ő társaságában volt kapható nagyobb kirándulásokra; de ha saját tetszésére kóborolt, nem ment messzire és mindig érintkezésben maradt vele. Még határozott erőszakot is eltűrt tőle, a nélkül, hogy megneheztelt volna érte. Minden jó falatot megosztott nevelőanyjával; ez azonban ezt a szívjóságát ritkán ismerte el és nem volt érte hálás. Mihelyt Hasszán valamit meg akart magának tartani, megváltozott közöttük a viszony. Mert a hatalmas pávián ragadozó módjára rontott rá a szegény fráterre, kinyitotta száját, ujjával kikaparta az ételt Hasszán pofazacskójából, megette és a védtelen kis állatot hozzá még jól elpüfölte. Velünk szemben kedves volt, de önállóságát nem adta fel. Ha kedve tartotta, akkor tüstént jött hívásunkra; máskülönben felelt ugyan, de nem mozdult. Ha megfogtuk, erősen fogva tartottuk. Gyakran mesteri módon tetette magát, mintha a következő pillanatban meg akarna halni, de mihelyt kiszabadult, a fogságért harapással bosszulta meg magát és sokatmondó mormogással osont el.

Az állatkertekben a cerkófmajmok kevésbbé nyerik el ápolóik és a közönség kegyét; ebben a tekintetben a makákók, páviánok és kapucinus majmok mögött messze elmaradnak. Bár nem koldulnak annyira és nem tolakodók, korántsem ártatlanabbak és jóindulatúabbak, felnőtt korukban pedig sokszor kegyetlenül harapósak még társaikkal szemben is. Fiatalon, gyermekkorukban igen takaros, bizalmas és játékos állatokként mutatkoznak be, de általában az a benyomásunk, hogy a fogságba nem tudnak úgy beletörődni, mint ketreceink kedvelt majomhősei, tehát szellemi tekintetben is mögöttük maradnak. Fogságban tartásuk különben sok mindent igényel.

Nem hagyhatjuk szó nélkül e helyen még azt, hogy a cerkófmajmok valamikor régen, évszázezredekkel ezelőtt Közép-Európában, sőt hazánkban is éltek. A Mesopithecus pentelicus Wagn. két állkapocs töredéke, melyet a Földtani Intézet gyüjteménye őriz - Pethő Gyula írta le a nyolcvanas évben Baltavár környékéről - kétségkívül igazolja ezt. Ez a faj ugyan a Dolichopithecus-hoz közelebb állónak látszik, de viszont a Polgárdi mellett talált zápfoga ennek a majomnak inkább a Cercopithecus sabaeus Cuv.-ra emlékeztet, mondja Kormos Tivadar.

A cerkófok rendszere a sok és át nem tekinthető alrend és csoport ellenére ma már jobban tisztázott, mint a kapucnis és karmos-majmoké, mert itt legalább sikerült az önálló fajokat megkülönböztetni, s bizonyos az is, hogy a faji jellegek élesebben domborodnak ki. S mindezt néhány jeles szakember fáradhatatlan kutatásának köszönhetjük. Minthogy azonban Elliot nagy majommunkájában több, mint 100 cerkófmajomfajt sorol fel, úgy látszik, az alnemek felállításának, ha valahol, úgy itt van jogosultsága, amennyiben ezeket külső megkülönböztető bélyegekre lehet alapítani.

1. Cerkófmajmok (Ceropithecus Erxl.) (S.01.066.1.)

A szorosabb értelemben vett valódi cerkófmajmok úgy külsejükre, mint szokásaikra nézve, általában valamennyi óvilági majmok közül a legkevésbbé vonhatók párhuzamba az emberrel. Sokkal inkább igen fürge, ügyes és kecses fánlakók, kúszók és ugrók gyanánt jelennek meg. Talán a legszebb majmokként aposztrofálhatnánk, mert a majmok szépségversenyében talán őket illeti meg a pálma.

A cerkófmajmok gömbölyded fejükkel, rövid arcorrukkal, könnyed és kecses testalkatukkal, karcsú végtagjaikkal, finom, rövid kezeikkel, hosszú hüvelykujjukkal és hosszú farkukkal, továbbá tág pofazacskóikkal és nem túl nagy ülőgumóikkal tűnnek ki. Farkuk nem végződik bojtosan. Színezetük többnyire meglehetősen élénk, egyes fajoknál vonzóan tarka. A cerkófmajmok a legbarátságosabb, legfürgébb, legvidámabb és legkedélyesebb majmok. Inkább csapatokban, családokba elkülönülve azonban alig élnek.

a) Koronásmajmok (Miopithecus.)

A talapoin vagy koronásmajom (Cercopithecus talapoin Schreb.)

Kezdjük meg rendszerünket ezzel a gabuni és délkameruni sárgászöld törpe cerkófmajommal, amely önálló alnem felállítására késztette a búvárokat. (Miopithecus Geoffr.) Harmadik alsó zápfogán ugyanis egy gumóval kevesebbet hord. Megérdemli a "törpe" jelzőt, mert Elliot szerint mindössze 81 cm, melyből a farkra 36 cm esik. De a koponya alkotásában is törpének bizonyul, mert a fiatal majmok koponyájának jellegeit az agykoponyájának az arcvázzal szembeni kifejlődését egész életén keresztül megőrzi. Azonkívül szokatlanul nagy füle és rövid keze van, az ujjak között úszóhártyával. (F.01.051.1.)

Dél-Kamerunban törpe majmunk - itt ozem-nek nevezik - sohasem hagyja el a nagyobb folyók környékét, többnyire a partmenti fákon tartózkodik s kárt tesz a környéki falvak ültetvényeiben. Hangja elüt a többi cerkófétól, valami recsegő, sistergő "Ksss"-nek hallatszik, úgy, mint akkor, amikor egy botot a vízbe dobunk.

b) Igazi cerkófok (Cercopithecus)

Szőreik szürkén, és sárgán vagy barnásan gyűrűzöttek, s ez hátoldaluknak zöldes színt kölcsönöz. Karjaik, lábaik világosabb szürkék, hasoldaluk világos, fehéres.

Az egyes fajok ezen az általános színezeten belül finomabb eltérések alapján különböztethetők meg: szakálluk állása és színe, arcuk színe, homlok- és farmustrázatuk és herezacskójuk színe alapján. A zöld cerkófmajmoknak széles elterjedéskörük van Afrikában: Szenegambiától keletre Abessziniáig, délre a Kapföldig mindenütt megtalálhatók, ott, ahol steppék vannak; az őserdőben kevésbbé. Nagyságuk nagy macskáéval megegyező, a nőstények e részben messze elmaradnak a hímek mögött. A zöld cerkófmajmok között talán megkülönböztethetünk olyanokat, melyeknek keskenyebb, kihegyesedő és olyanokat, melyeknek szélesebb, kerekebb fejük van, és ez a megkülönböztetés annál könnyebb, ha a keskeny fejjel többnyire, de még mindig erősebb szőrképződés is együtt jár.

A sárgabarkójú cerkófmajom (Cercopithecus callitrichus Is. Geoffr.) [Más neve: sabaeus Erxl.]

Ez a faj, melyet az öreg Cuvier Callitrichenek nevezett, Senegambiát, Sierra Leonet, Észak-Liberiát lakja, de a zöldfoki szigeteken, sőt a nyugatindiai szigetvilágon is meghonosították, mint pl. Barbados-ban. Sárga, felfelé és hátrasímuló pofaszakállával, karcsú, hosszúkás fejével tűnik ki. Fülét nem éri a szakálla, s a pofáján forgót alkot. Fehér homloksávja nincs. Herezacskója zöld. Elliot szerint teljes hossza 130 cm, melyből 76 cm a farkra jut. Az állatkereskedelemben ez a faj a leggyakoribbak egyike, s az állatkereskedők őróla, valamint a következő fajról, ami azok értelmi fokát, s különösen kivénült hímekét illeti, elég kedvezőtlenül beszélnek. (S.01.067.1.)

A tantalusz cerkófmajom (Cercopithecus tantalus Ogilb.)

Földrajzi elterjedésében a Callitriche-vel megegyezik, s szélesebb homloksávjával és fehér vagy sárgás szakállával jellemezhetnők legrövidebben. Több helyi változattal van képviselve Közép-Szudánban, azonban Togo és Kamerun keleti részében is és a nílusmenti tartományokban a következő fajba olvad bele.

A fehérbarkójú cerkófmajom v. grivet (Cercopithecus aethiops L.) [Más neve: griseoviridis Desm.]

A tantalusz-majomnak keleti képviselője és közeli rokona ez a majomfaj, s könnyen lehet fehér szakálláról felismerni. Északkelet-Afrikában, a Felső-Nílus környékén, Abessziniában, Sennarban és Kordofánban él, s ez utóbbi helyen 4000 angol láb magasságig (1200 m) vonul fel a hegyekbe és Cuvier természetrajzában Grivet néven szerepel. A hosszú, fölfelé és hátrafésült pofaszakálla annyiban tér el az előbbi fajétól, hogy ráborul a fülekre is s azonkívül szemeit felül fehér homloksáv köti össze, miáltal sötét arca mintha fehéren volna szegélyezve. A test egész felső része eltérő, szürkészöld, a farkon és a végtagokon a szürkébe csap át. Húsoldala fehér, a farktájék alsó felülete is, s a tövén kétoldalt hosszabb fehér szőrpamacsot visel. Herezacskója palaszürke. Ennek a fajnak valóságos albinóját mutogatták régebben a frankfurti, majd a drezdai állatkertben. A maga nemében páratlan díszpéldány volt ez, hófehér bundával, vörös szemekkel és hússzínű fülekkel, kezekkel és körmökkel. Az állat Dél-Abessziniából származott, ahol úgy látszik, csapatától száműzve és kitaszítva egy tanya közelében keresett menedéket, míg aztán Menelik négus parancsára katonák elfogták és az adis-abebai királyi udvarba hozták. Ott Menelik azt egy mérnök nejének ajándékozta, aki aztán az állatot Németországba hozta. (F.01.049.1.)

Blanford a fehérbarkójú cerkófokat nagyszámmal találta az észak-abessziniai Anseba-folyó mentén, Nubia felé, ahol ezek 20-30 főnyi csapatokban a partvidékek magas fáin tartózkodtak, s bizonyos nyugodtság és kevesebb pajkosság benyomását tették reá.

A malbruk (Cercopithecus cynosurus Scop.)

Ez az állat a déli Kongómedencét és Mossamedest lakja s a Kunene- és Okawango-vidékig, tehát a legészakibb Német-Délnyugat-Afrikáig nyomul. Rövidbarkós, vastag- és kerekfejű cerkóf ez; fehér, hátrafésült pofaszakálla csak alul és elöl takarja kopasz, fekete fülét. Arca éppúgy, mint ülőgumója világos, hússzínű, csak helyenként, különösen az orron sötétebb, s ezt a fajt még biztosabban jellemzi, mint kék herezacskója, habár a kereskedelemben "kékzacskós"-nak is hívják. Bundája felül inkább feketéssárga, mint zöldes színkeveréket árul el. Végtagjai alul és belül szürkésfehérek. A farkára már alig jut valami a sárgásszínből, legföljebb a tövére, de itt már hiányzanak a szőrpamacsok. A szemek fölött közvetlenül elhelyezett nagy fekete szemöldökök, a fehér homloksáv alatt erősen feltűnnek.

Martin W. C., a londoni állatkertben tett megfigyelései szerint a malbrukban bizonyos lomhaság a fesztelen és bosszúálló természettel egyesül. Egyik vén hím ugyan kedvesnek, bizalmasnak látszott és szerette, ha kedveskedtek neki és vele foglalkoztak, de vidámnak és játszókedvűnek nem volt mondható. Egy másik ellenben nagyon alattomos volt és habár nem is vad, mégis bizalmatlan; könnyen kijött a sodrából, dühbe gurult, s akkor rosszkedvűen ellene fordult annak, aki megzavarta és fogvicsorgatva és szemét róla le nem véve, iparkodott benne minden lehető módon kárt tenni.

Lalande cerkófmajma (Cercopithecus pygerythrus Cuv.) [Más neve: lalandei ls. Geoffr.]

Ez a faj, - angolul és franciául Vervet - az előbbihez hasonló, de karcsúbb; feje finomabb alkotású. Dél- és Kelet-Afrika steppéit lakja a Kapföldtől kezdve Natalon, a Njassa-földön Mosambique-n keresztül és Német-Kelet-Afrikát a Viktoria-tóig, valamint Észak-Ugandát. Valamennyi cerkóf közül ez vonul legdélebbre és széles elterjedésében sok helyi változatot alkot. Minél délebbről valók ezek, annál egyenletesebb feketén pettyezettek, ezáltal szürkés alaptónust öltve, s minél északabbra mennek, annál sárgábbak és elvesztve a fekete pettyezést oldalt egyformán sárgák s ez a szín kissé a vörösbe is átcsaphat. A tulajdonképpeni dél-afrikai Verveteket sötét szürkészöldeknek mondhatjuk, fekete pettyezéssel; pofájuk, farkuk és testük alul vörösesfehér; farktövük és fenekük vörös; arcuk, különösen álluk, kezük és lábuk, s farkuk egyharmada fekete. Az élesen kifejlődött homloksávjuk sárgásfehér, és a pofák világos szőrözetével olvad össze, úgyhogy az arc olyan, mintha fehér gyűrűvel volna szegélyezve. A pofaszakáll hosszú és többé-kevésbbé ráborul a fülre, de a csúcson szürkésfeketén pettyezett, úgyhogy ott nem üt el a hajzat színétől, a sötét szemöldökök azonban erősen kirínak. Szőrruhájuk egészben véve hosszú és durva. A hátsó comboknak hossz szőrei fehéresek, a farktő alatti szőrözet és a türkiszkék herezacskó körül fehér, előtte pedig skarlátpiros.

Sclater W. L. Kapföldről említi, hogy a Vervet szívesen tartózkodik erdős csapásokban és igen könnyen és ügyesen úszik. Több tucatból álló csapatokba verődik, fiatalabb, kifejlődött hímeket azonban ritkán látunk egyenként, s ezeket nyilván a vének kergették el. Főtáplálékul főleg a mimózák ragadós nedvét és magvát emlegetik, de ha rászorul, megeszi az Opuntiák termését és húsos leveleit is. Egyik fiatal majom, mely a londoni állatkertben nevelkedett, csodálatos módon szopáskor anyjának mindkét emlőjét szájába vette s ugyanazt tette a Vervet-nek egy korcsa is, amelynek anyja a pretoriai állatkertnek egy parókás majmával, tehát nem is a cerkófokhoz tartozó majommal kereszteződött. Natalban ez a majom még bizonyára igen gyakori, mert a durbani állatkert 1912-iki útmutatójában azt olvassuk, hogy ez az állat alkalom adtán a város kertjeibe is ellátogat és a gyümölcsfákra felszökik.

A tumbili (Cercopithecus pygerythrus rufoviridis Is. Geoffr.)

Ez a zöld és pirosszínű cerkóf nevét a szuaheliektől kapta. Északon csatlakozik a többi fajhoz, és a Zambezi folyásától a német-kelet-afrikai partvonal mentén a német kolónia északi részéig, Tangáig zöldessárga, feketén pettyezett bundája a hátoldalon inkább okkeres színt játszik, oldalvást fakóvörösre változik; rövid szakálla szürkés, vége fekete. Álla fehéres, és csak farka vége feketés. Kezei és lábai is alig sötétebb szürkék, mint amilyenek a végtagjai is egyebütt. A farktöve felül és köröskörül szürke. Herezacskója világoskék, és éppúgy világít a has vékony, fehér szőrözetén is keresztül. Legjellemzőbb sajátsága azonban alfelének vöröses szőrözete.

Böhm a tumbili-t Német-Kelet-Afrikában, főleg a folyók partján találta, amelyeken az erdőség is, sűrűbb szokott lenni; de magányos hímekre vagy nőstényekre kölykeikkel együtt nem ritkán ráakadt a steppre magányosan álló fáin is. Az ember láttára bosszúsan bólintgatnak fejükkel, komikusan ugrálnak és eltünnek, ami a cerkófmajmok bizalmatlan éberségének biztos jele. Hangjuk rendkívül változatos és egy magas sikolyból, sivításból és egy trillából, majd csikorgásból és jajgatásból áll. Az előbbiek alkalmasint fiatalok, utóbbiak a vén hímeknek hangjai.

c) Őserdei cerkófok (Lasiopyga)

Az őserdők cerkófjainak e nagy tömege tulajdonképpen az összefüggő rengetegekben él s legjobban a Lasiopyga Ill. elnevezés alatt foglalható össze. Az ide tartozó majmok arcukon furcsa ismertetőjegyeket hordanak, innen a "bajuszos" és "fehérorrú" majom elnevezés.

A kékorrú cerkófmajom (Cercopithecus cephus L.)

Ez a faj tulajdonképpen nem egyéb, mint a bajuszos majom. Kék pofáján a száj fölött világos folt marad vissza, s ez annyira feltűnő, hogy bajusznak látszik. Háta, nyakának felső része, feje és végtagjai kívül piszkos olajzöldek, aranyos csillogással. Végtagjainak alsó és belső oldala lefelé sötétedik és majdnem fekete tónust ölt, egyébként kékesszürke. Szép kobaltkékre hajló arcát sárga pofaszakáll övezi, melyet fekete vonal választ el az olajbarna hajzattól, míg felső ajka világos foltot visel, amely messziről fölfelé pödört bajusznak látszik, annyira feltűnő. Farka majdnem elejétől végig rozsdásbarna. Ennek a fajnak teljesen egészséges, erejük teljében lévő példányai ezt a színezetet olyan tökéletesen őrzik meg, vagy mintha beléjük volna pácolva, vagy mintha be volnának mázolva.

A kékorrú cerkófok Alsó-Guineában, még pedig Yumbától a Kongóig 30-40 főnyi csapatokban sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint más fajok. Délkamerunban osok-nak nevezik őket, mondja Bates. Kedvenc tartózkodási helyeik a folyók partjain elhúzódó kiáradások erdőségei a tengerig és befelé a hegyvidékek esőben gazdag erdőségei. A partvidékek mangrove ligeteiben is elég gyakoriak, és úgy látszik, hogy ottan rákokra és egyéb állatra vadásznak, mert más táplálékot az egyhangú manglare-k nekik nem nyujthatnak. A nyílt térségeken füves helyeken már ritkábbak.

Pechuel-Loesche-nek fenti leírása főleg ezeknek a csinos majmoknak, muidók-nak - így hívják őket Loangóban - a szabadban eltöltött életére vonatkoznak. Műhelyekben, az Alsó-Guinea felé közlekedő hajókon majmunkat megnyerő, kedves modoráért, értelmességeért és pajkos vidámságáért általában nagyon szeretik. Pechuel-Loesche tapasztalásai szerint aligha akad cerkóf, mely fogságban tartásra alkalmasabb lenne, mint ez. "Egy Muido nevű nőstényt, melyet még fiatalon szereztem Kongóban és gondosan felneveltem, majdnem 5 évig háziállatként tartottam, s ez a legjobb egészségnek örvendett. Rajta világosan láthattam, hogy kezdettől fogva gondos ápolás és megfelelő bánásmód mennyire előnyösen hat a majom kedélyére, de viszont mennyire elvadítják őt az ingerkedések, durva tréfák és meggondolatlan kínzások. Tulajdonképpen sokkal ritkábban panaszkodnánk a fogságban tartott majmok komiszsága, ingerlékenysége és alattomossága miatt, ha azokat, mint ahogy az mindenkori nevelésnek első feltétele, már kezdettől fogva megóvnók minden káros behatásoktól."

"Cerkófunk Európában korlátlan szabadságot élvezett, akadálytalanul járt-kelt minden szobában, az asztalon-szekrényeken keresztül, de olyan ügyesen és óvatosan, hogy sohasem tett kárt. Kilépett az ablakokon is, tornázott a balkonon, a ház párkányát is bejárta, lecsúszkált a tető vízcsatornáin és a kertben és az udvaron szaladgált. Mint egy hű kutya, kisért minket el sétáinkon erdőn-mezőn, pókokat, lepkéket, sáskákat fogdosva örömében szinte tombolt. Mindez bizonyára egészségére vált és meg is edzette, úgyannyira, hogy később már a frissen esett hóban is meg hömpölygött, a nélkül, hogy az ártalmára lett volna. Ilyen alkalmakkor mindenkivel bizalmaskodott, habár e téren kissé válogatós volt; különös előszeretettel ijesztgette meg a jámbor földműveseket, búvóhelyéről hirtelen előugorva, a nélkül, hogy bárkit bántalmazott volna. Kis kutyákkal szivesen elszórakozott, a nagyokat kerülte, de ha ezek megfenyegették, akkor bátran nekik esett, nyakukba ugrott, pofozta őket, megtépázta fülüket és olyan elszántan mart, hogy azok végre is eszeveszetten menekültek. Békáktól és gyíkoktól egyáltalán nem félt, de nem is bántotta őket. Ha kezét bepiszkolta, mindjárt iparkodott azt megtisztítani, s ha ez nem sikerült, akkor könyörögve fordult hozzánk."

"Otthon csak egy kellemetlen szokása volt, hogy t.i. nem volt szobatiszta és erről a rossz tulajdonságáról nem tudtuk leszoktatni. Egyébként szigorúan engedelmeskedett, parancsra alvókosarába tért, vagy ketrecébe, magára is húzta az ajtót, s ha pajkos volt, elég volt, ha egyszerűen lepisszegtük. Szivesen játszott puha bábukkal, kis vagy nagy gumilabdákkal, s a parafadugót és a fadarabokat is szerette. Egyeket ezek közül különösen kedvelte és magával cipelte alvókosarába, a többit gondosan elrejtette szekrények mögé vagy alá és függönyök közé és mindenesetre annyira sajátjának tekintette, hogy azoknak érintése vagy elvitele jogtalan beavatkozás volt előtte. Tág pofazacskóiban diónagyságig mindenféle lehető tárgyat eldugott, lehetőleg kisebbeket, amilyeneket mindenfelé talált."

"Bizonyos tárgyak iránt különös előszeretettel viseltetetett: ha elvesztek, akkor már tudtuk, hol fogjuk azokat megtalálni. Feleségem bizonyos időtől kezdve esténként mindig kiürítette kedvencének pofazacskóit. Eleinte vonakodott, de később maga is előkotorta kincseit, ha ölbe vették. S ezt úgy segítette elő, ha kezével kívülről nyomogatta arcát. És ilyenkor kavicsok, borsók, babszemek, szögek, gyűszűk, üvegdugók mindnapfényre kerültek. Amelyik nem kellett nekünk, azt megtarthatta, mert tudtuk, hogy nem veszt el egy darabot sem."

"Nagy örömmel nézegette a képeskönyveket, különösen a szineseket, és nagy figyelemmel kisérte a lapozást. Eleinte villámgyorsan kapott oda a könyvbe belerajzolt sáskákhoz és pókokhoz, akár szinesek, akár feketék voltak azok; de végre rájött, hogy csalódott bennük. Kígyók és gyíkok képei nem ijesztették meg, de felismerte őket, amint megváltozott hangjából kitűnt."

"Mindent megevett, ami az asztalra került: csak a vajaskenyeret és a tejet vetette meg, habár szörnyű arcokat vágott ilyenkor és kétségbeesetten ugrált, habár megette azt. A tinta nem ízlett neki; az aranyos, sárgás tollat kivette a tintatartóból, gondosan félretette és addig dugdosta bele ujját az üvegbe, míg meg nem elégelte. A dohányfüstöt nem bírta. A vörösbort és sört szivesen itta, de sohasem fogyasztott túl sokat, legszivesebben a sör habját szürcsölte. Éppúgy mindenféle gyümölcs is ínyére volt, különösen a ribiszke, pöszméte és eper. Ezeket kecsesen szedegette le, a nélkül, hogy azokban tékozló lett volna, mint ezt más majmoknál látjuk. Tojás nem kellett neki, a fészkeket épp azért nem is bántotta, sőt egy légykapópárral, amely évenként az erkélyünkön költött, élt a legbizalmasabb, de más madarakkal, cinkékkel, és harkályokkal is ugyanezt tette. Ezeket ablakunkon etettük, és ők egészen bátran bemerészkedtek a szobánkba. Napi tevékenységét a reggelivel kezdte meg. Mihelyt kibújt alvókosarának meleg takarója alól, az asztalhoz futott, hogy el ne mulassza azt, amidőn mi meggyújtjuk jó kávéfőzőnk alatt a spirituszlángot, hogy a neki átengedett égő gyufaszálat kezével megkopogtatva és megdörzsölve kioltsa. Aztán tárt karokkal ágaskodott a főzőedények fölé és figyelmesen nézett a spiritusz lángjába, amelynek lobbanása és fénylése éppúgy lekötötte figyelmét, mint víz sistergése és forrása. Aztán úrnője tetőtől talpig szépen végigkefélte, és ezt annyira élvezte, hogy szinte minden felszólítás nélkül is tisztogatásra kész állásba helyezkedett; a mindennapi arcmosdást már kevésbé szerette és a fürösztéstől és beszappanozástól, melyet hetenkint egyszer végeztünk rajta, egyenesen irtózott."

"A látogatót hol örömmel, hol ellenszenvvel fogadta és azok iránti viselkedését később sohasem változtatta meg, s őket rögtön megismerte. Akiket kedvelt, azoknak huzigálta ruháját és különféle hangokkal és mozdulatokkal avatta be a játékba. Ölükbe ugrott, megengedte, hogy vakarják, cirógassák és annyira kedves játékos volt, hogy sok barátot szerzett vele. Akiket nem kedvelt, azokat észre sem vette és ha azok mégis foglalkozni próbáltak vele, kikerülte őket; s ha a látogató mégis közeledni próbált feléje vagy hangosan nevetett, vagy "baziliszkust játszott", vagyis négykézláb szétterpeszkedett, fülét hátralapította, száját jól kitátotta, nyelvét öltögetve röfögött és fenyegető magatartást tanusitott. Ilyenkor már ideje volt, hogy közbelépjünk, mert máskülönben támadott volna. Jómagunk emberre és szárnyasokra úgy ráuszíthattuk, mint egy kutyát. Meggyőződtünk arról, hogy személyekről egynéhány külsőség alapján alkotta meg véleményét: a barátságos arc, kellemes hang, előkelően nyugodt gesztusok rögtön lebilincselték, de csapkodó mozdulatok, s merev és hideg tekintet, nyers és kemény szavak elriasztották. Gyermekkel azonban kivétel nélkül szivesen elszórakozott s nem bánta, ha kíméletlenkedtek is vele, elhancúrozott és dulakodott velük és ha megsokallta, ott hagyta őket. Sohasem fenyegette meg a gyermekeket, sem meg nem karmolta, vagy marta; valamennyien jóbarátai voltak."

"Megható volt feleségemhez való ragaszkodása. Úgy érezte, hogy ő van hivatva őt megvédeni, s aki őhozzá nyult, vagy csak a kezét rázta, máris ott termett mellette a kis állatka, vagy vállán, vagy ölében, támadásra készen. Amikor pedig úrnője súlyosan megbetegedett, a majom elszomorodott, elkedvetlenedett és ott ült órák hosszat az ajtó mellett, könyörögve, hogy beengedjék. Amikor ez végre hetek mulva megtörtént, rögtön gazdájához ugrott, halk panasszal símult hozzá, karjaival átölelte nyakát, úgyhogy nem lehetett tőle szabadulni."

"De ekkor nagy hibát követtünk el. Eddigelé Muidot minden utunkra magunkkal vittük, amikor azonban egy dél-afrikai útra készültünk, egy nagyon kedves állatbarát gondjaira bíztuk, akivel a kis majom igen jó viszonyban volt. De a balsors úgy akarta, hogy kedvencünk hazatértünk előtt két hónappal más kezekbe kerüljön, hol aztán bőségesen kijutott neki a sok rossz tréfából és kínzásokból, melynek ott ki volt téve. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy Muidot vad, ideges és ingerlékeny állattá változtassa; bundája nem fénylett többé és összeborzolódott, néhány ujja eltört és merevre gyógyult be, úgyhogy egyik kezét már nem használhatta. Többé már nem volt élénk és pajzán, hanem inkább vad, sőt kíméletlen, végtelen ijedős és bizalmatlan, mindenkivel szemben rosszindulatú és valóságos őrjöngésbe hozták bizonyos ártatlan benyomások, amelyek bizonyára az azelőtt elszenvedett kínzásokat juttatták eszébe, és már egyes idegenek hangja is nagymértékben felingerelte. Zavartalan örömünknek íme vége volt. Idegeneket már nem engedhettünk közelségébe. További gyöngéd bánásmód ugyan sokat enyhített állapotán, de nem tudta többé mindezeket eltörölni. És egy ízben mégis, mintha feltámadtak volna jó tulajdonságai. Akkor, amikor gyermekünk született. A gyámoltalan kisded minden figyelmét lekötötte. Habár eleinte aggódva, de később mégis hozzáengedtük, hiszen megint ragaszkodónak, illedelmesnek és szeretetreméltónak bizonyult. Amikor gyermekünk legelőször végigcsuszkált a szobán, megkezdődött a nagy öröm: a gyermek és majom benső barátságot kötöttek; együtt henteregtek a szőnyegen, a takarókat ráncigálták össze-vissza, és felségesen mulattak. Ha a fiút kikocsikáztattuk, a majomnak sem volt szabad hiányoznia, és ezt a furcsa kíséretet meg is engedtük, mert a városon kívül laktunk. De ismét fordulat állt be. Muidoban valóságos majomszeretet vett erőt, csakhamar féltékennyé vált. A gyermeket sajátjának tekintette és úgy gondolta, hogy mindenki annak ellensége. Tehát senki se nyuljon hozzá, senkise kényeztesse! S az odáig vezetett, hogy megtámadta a dajkát, s megharapta a gyermek anyját is. Végre is én maradtam az egyedüli, aki a gyermeket baj nélkül felemelhettem, dédelgethettem és elvihettem. Ha kis fiam nem volt a szobában, különösen este, ha aludt, Muido úgy viselkedett úrnőjével szemben, mint azelőtt: ragaszkodóan és kedvesen; de mihelyt ott volt a gyermek is, akkor nem létezett előtte más, mint az ő védence, akit immár mindenkivel szemben meg kellett védenie. Muido most már valóságos rögeszmében szenvedett s ezt nem lehetett fejéből kiverni. Elhatároztuk tehát, hogy túladunk rajta."

"Hangja nagyon terjedelmes volt. 13 különböző hangot vagy hangnemet különböztettünk meg a halk melódikus és változatos cirpeléstől, csicsergéstől és dorombolástól, mely a teljes megelégedésnek, a kérésnek és az örömnek a jele volt, egészen az éles sivításig és rikoltozásig, s ezzel dühét fejezte ki."

"Ha esténként a sötét szobában magára maradt, borzongott és tuk-tuk-szerű hangokat hallatott. Ha ijedtsége és izgalma fokozódott, akkor megváltozott és így hallatszott: tek-tek. A végén pedig makogásban, röfögésben és dörömbölésben tört ki."

"Reggelenkint, amikor a nap sugarai átszűrődtek ablakunkon, az asztalon, ablakon vagy a padlón megvilágított foltot keresett ki magának, a nap felé fordult és felágaskodott, karjait csöndesen lengette, száját csucsorította és 5-6-szor egymásután adta ki mély lélekzettel kromatikus skálájának nagyobbik felét s ezt egy mély és hosszú "ő"-vel fejezte be. Fölötte furcsa hangok voltak ezek; majmoktól ilyeneket még sohasem hallottam."

A vörösorrú cerkófmajom (Cercopithecus erythsotis Wtrh.)

Ez a faj tulajdonképpen a fehérorrúakhoz alkot átmenetet. Feltűnő színű majomnak mondható; vörösesbarna orrfoltja, ugyanolyan színű fülpamacsai és élénk vörös farka van. Törzse egyébként szürke, lábai és kezei feketék, szakálla sárgás.

Fernando Po és Dél-Amerika őserdeiben otthonos ez a szép állat. Újabban elevenen is került Európába.

A kormoscerkóf (Cercopithecus ascanius Audeb.) és a szívjegyű cerkóf (Cercopithecus a. schmidti Matsch.)

A fehérorrú cerkóf sorából e két alakot kell még megemlítenünk. Kameruntól a nagy tavak világáig lakják Afrika őserdőit, és földrajzi változatszámba mennek az állatkertekben. Az első Kongó déli részét és Angolát, a második a felső Kongót, Manjema-földet és Ugandát lakja. Schmidt Rókus nevéről keresztelték el, aki Emin pasával való találkozása alkalmával először hozta elevenen ezt az állatot Európába, Berlinbe.

A színek eloszlásában e két faj között éles különbség nincs. Testük felül sötét, a fején sárgás, a törzsön okkersárgás pettyezett, alul szürkésfehér. Végtagjaik, homloksávjuk fekete, arcuk felül kékes, az orron szívalakú folttal és a hússzínű ajkakkal. A fark azonban az előbbi fajon sötét, Schmidt majmán ellenben inkább vörös. A kormos cerkóf halványvörös, a szívjegyű ellenben inkább fehér, hosszú szőröket visel fülén. De a legfőbb különbségek a pofaszakállban rejlenek. Innen nyerte az előbbi majom a "kormos szakáll" elnevezést, mert ennek a pofaszakálla - felül legalább is - koromfekete. Azonkívül ennek az állatnak füle előtt hosszú, sárgásfehér hajzata forgóalakúan helyezkedik el.

Schmidt majmán ellenben a hatalmas, ívalakúan elálló pofaszakáll alulról és felülről szögletesen símul egymásba, éles szögletet alkot, melyen keskeny fekete sáv indul ki az arc szögletéből. Ennek a sávnak szélességét és általában a pofaszakáll hajzatát illetőleg Pocock a londoni állatkert néhány példányán mindenféle átmeneteket talált és ez az oka annak, hogy e két itt felsorolt majomfajt csak mint alfajokat lehet egymástól megkülönböztetni.

Megjegyezhetjük még, hogy ezeknek a majmoknak vörös farkával a Kongó-őserdők bennszülöttei íjaikat díszítik.

A sujtásos cerkófmajom (Cercopithecus petaurista Chreb.)

Ez a faj inkább hasoldalán világosszínű, egyébként feketésbarna: hátszőrei arányos gyűrűzéssel; füleit hátul széles fekete sáv köti össze, amely a homloksávval koszorúszerűen borul rá a fejre. Ezek a világos színű, fehérorrú cerkófok újabban alig értek elevenen Európába; szűkebb afrikai elterjedésük még ismeretlen. Ellenben az Aranypartról gyakran világosabb, vagyis hasukon fehér példányok kerültek elő, s ezek felül is világosszínűek és zöldessárga, s többé-kevésbbé a vörösbe átmenő, feketén pettyezett hátukkal tűntek ki, a nélkül azonban, hogy sárgásan csillogó hátszőröket viseltek volna. Fülüket pedig keskeny fekete tarkósáv köti össze. Megjegyezhetjük még, hogy ezt a fajt Matschie Cercopithecus petaurista fantiensis néven írta le, melytől Büttikofer majma (Cercopithecus petaurista büttikoferi Jent.) abban különbözik, hogy egyáltalában nem hord tarkóján sávolt. Ennek a cerkófnak hazája Libéria és Sierra Leone. Nem túlságosan gyakori állat. A fajta típusa a leideni múzeumban van. Fogságban ezek a világos cerkófok, különösen fiatal korukban nagyon vonzó, bizalmas és játékos állatok; a mellett mindig vidámak és fürgék. Azonkívül mókás piperkőcök benyomását keltik, mert fölfelé kihegyesedő hajzatuk fejüket szinte kúpalakra formálja. Szemük sötét, ajkuk világosabb. Rövid szakállal övezett arcukból a röviden, fehéren szőrös orr valósággal kíváncsian és kotnyelesen emelkedik ki.

Az avemba (Cercopithecus nictitans L.)

Bates szerint hazájában és a francia Kongóban Avemba névvel illetik. Fehér, háromszögű orrfoltján kívül nincsen semmi világos foltozata és bundája inkább igen sűrű és vastag, alul szinte fekete, felfelé világosabb, fehéren és sárgán pettyes.

A fehérpártás cerkóf (Cercopithecus leucampyx Fisch.)

Az afrikai őserdők cerkófjain nincsen fehér orrfolt. Egyik alakja Pluto cerkófmajma (C. l. pluto Gray.) Angolában él, a másik: Stuhlmann cerkófmajma (C. l. stuhlmanni Mtsch) Német-Kelet-Afrikában. Ezek a sötétszínű majmok Közép-Afrikában széltében vannak elterjedve, az őserdők kiterjedését követve. Állukon nem viselnek barkót, de e helyett igen sűrű és köröskörül elálló pofaszakállt. A pártás cerkófnak pedig fehér homloksávján kívül, melytől nevét nyerte, még egy fehér keresztsávja is van combján.

A szamangó (Cercopithecus samango Is. Geoffr.)

E fajt a következő ismertetőjegyei révén választhatjuk el a többitől. Teste felfelé egyre sötétedő, hátoldala világosabb. Sárga pettyezése a sárgán gyűrűs szőreitől ered. Végtagjai és farka feketések, ez utóbbi azonban a tövén piszkosfehér, akárcsak az álla, torka; törzsének alsó része és lábainak belső felülete.

Kapföld keleti részén, King Williamstown kerületben, továbbá Natalban él, Zululandtól Inhamberig Portugál-Kelet-Afrika déli részéig terjed, de másfelől Peters szerint Angolában is előfordul. Turner szerint csak legsűrűbb rengetegekben tanyázik, többnyire sötét és nyirkos mélyedésekben, ahová alig hatol be a napsugár. Bundájának valamikor magas volt az ára és a zulukafferek fénykorában nagyon keresett ipari cikk volt; bizonyos harci nép hadijelvényeit ékesítette.

Brazza cerkófmajma (Cercopithecus neglectus Schl.) [Más neve: brazzae M. Edw.]

Ennek is meg van ugyanaz a fehér combfoltja, mint előbbi rokonának és ugyanaz az alapszínezete is, azzal a különbséggel, hogy az sokkal világosabb és feltűnőbb: törzse szürkészölden pettyes, farka és lábai feketék. Barkója és fejének mustrázata azonban egészen elütő.

Izzó vörösszínű, középütt csakugyan diadémszerűen kiszélesedő homloksávjával s e mögött a fejen végighaladó még egy keskenyebb fekete harántsávval inkább ő szolgálna rá a "pártásmajom" elnevezésre. Azonkívül erősen fejlett, fehéres szakállt visel nemcsak állán, de torkán is és ezáltal már az első pillanatban is elüt a többi majomtól; egyike a legsajátságosabb és legszebb cerkófoknak. Kamerunt és Kongót lakja a Fehér-Nílusig és a Rudolf-tóig. Bates szerint Dél-Kamerunban, ahol csak folyók partjait keresi fel, Arut és Fün néven ismeretes.

A fehértorkú cerkófmajom vagy kima (Cercopithecus albogularis Sykes.)

Ezt a fejt legjobban sötét, zöldesszürkén pettyezett alapszínével, feketés farkával és végtagjaival és a hát vöröses színezetével lehetne jellemezni. Újabban Zanzibárból és Német-Kelet-Afrikából gyakran érkezik hozzánk. Alfajaival együtt Afrika őserdőségeiből Guinea belsejéig igen széles elterjedésnek örvend; a sötétebb kameruni helyi változata, Preuss-majma (C. a. preussi Mtsch.) Preuss botanikusról nyerte nevét. A valódi kelet-afrikai fehértorkú majom hátoldala vöröses, torka világosszínű és Lydekker szerint ez a legnagyobb az összes fán élő cerkófok között. Elliot 150 cm összméretet állapított meg rajta, melyből 83 cm jut a farkra.

Lönnberg előadása szerint ez a faj a Kilimandzsaro esőverte erdőségeiben igen gyakori. A vadsaggák kosárszerű csapdával fogják, melyet ültetvényeikben állítanak fel. Vén cerkófok vadak és haragosak, nem szelídülnek meg. Vosseler a kimá-t - így nevezik ezt az állatot Szuaheliben - inkább a hasadékokban, mint az Usambara hegyvidék magasabb régióiban találta és itt ügyesen látta őt a vízmosások fölött a liánokon átrebbenni. Estefelé hangos kiáltásukat hallotta az alvóhelyül választott fák koronáiról. "Időszakonkint fogai, mint ezt a karmos majmokon látjuk, mintha fekete lakkal volnának bevonva. Valószínűleg sajátságos kedvenc táplálékuktól ered ez, melyet ez idő szerint nem ismerünk. Grote szerint a kima Német-Kelet-Afrikában is szívesen látogatja a bozótos steppéket és a kókuszültetvényeket és nem veti meg az állati táplálékot sem: a kis reptiliákat és sáskákat. Grote azonban azt is megfigyelte, amint egy kékcsókának fejét leharapta és az aránylag termetes madarat felfalta. Egy fogságba ejtett példányt Grote rövid kötéllel póznához kötött, s ez drótgyűrűvel volt ellátva. Ez könnyen fennakadt egy kiálló ág tövén. "Amint a majom erről ismételten meggyőződött, a gyűrűt, mielőtt lefelé kúszott volna, óvatosan leoldotta az ágról". Ugyanez a majom igazi majomszeretettel ragaszkodott egy csíkos mangusztához: gyöngéden átölelte és annyira féltékenyen őrizte, hogy etetéskor csak csellel sikerült őt eltávolítani. Később, amikor a manguszta megnőtt, tetemesen alábbhagyott a nagy szerelem.

Egyéb cerkófok

Mint egy megvörösödött fehér cerkóf, úgy fest Stairs tetőtől talpig rókavörös cerkófja (C. stairsi Scl.). Csak elülső része csap át a feketés szürkébe; lábai világosabbak, halványabbak. Hazája az alsó Zambezi, Mozambik és Német-Keletafrika déli része. Jó fajnak nevezhető és egyedül fülét felülről szegélyző, tűzvörös sörényével is feltűnik.

Moloney cerkófja (C. moloneyi Scl.) is világosabb. Oldalt, fején és végtagjain szürke, hátán vörösen pettyezett, állán és torkán pedig szürkésfehér szint visel; csak kezei, karjai, lábai és farka sötétek; ez utóbbi egészen tövéig.

A Nyassza- és Tanganyika-tó közötti fennsíkon él.

Hasonlóan, de igen kirívóan és tarkán színeződik Kandt cerkófja is (C. kandti Mtsch.), a Kiwu-tó környékéről. Ruanda első kormányzójáról nyerte nevét és ennek a csoportnak legtarkább képviselője. De szűrkén csíkolt alapszíne még mindig felismerhető; csakhogy a hátoldalán ezt az alaptónust barnásvörös szín takarja el, míg végtagjai, feje és farka vége fekete, pofaszakálla és homloksávja pedig kissé megsárgult. Igen jellegzetes a törzs alsó részének és a végtagok belső felületének telt téglavörös színe, amely a test többi részének a szőrözetét is átjárja. Csupasz arca a szemek körül sötét, a szája és orra körül világosabb, inkább ólomszürke.

Ennek a ritka és szép cerkófnak legelső eleven példánya hosszabb ideig élt az antwerpeni állatkertben, egy másik példánya Langem-Steinkeller kapitány ajándékaképp a berlini állatkertben és itt igen szelíd és kedves lénynek bizonyult, s amellett a hideget is viselte.

A legszebb cerkófok egyikéül a továbbiakban a körszakállas vagy csuklyás cerkófmajmot (C. l'hoësti Scl.) (F.01.068.1.)említhetjük. Közép-Kongó ősrengetegeiből csak ritkán érkezett elevenen kontinensünkre. Vállai, végtagjai, alsó teste, farkának külső oldala és töve fekete, fejére sapkaszerűen borul és fekete folt, és ehhez járul még a csupasz arcnak az a színezete, amilyennel az apácamajmon találkozunk. A szemek tájéka kék, az orré hússzínű.

Ide tartozik a csodálatos szép Cercopithecus grayi Fr (erxlebeni) vagy Erxleben cerkófja (F.01.046.3.), mely vörösesbarna hátával, fekete karjaival és fekete farkával tűnik ki. Egyébként jellemző reá, hogy testének erősebben pettyezett részei kissé a sárgába csapnak át, s hogy sárgásan pettyes hajzata szinte taréjosan felduzzadva símul hátrafelé, s egy keskeny középső és két hátrafelé szélesbedő fekete halántéksávot visel. Mindhárom a homlokból indul ki.

Még világosabb, szinte fehér a Büttikofer Petronella-cerkófmajom (Cercopithecus petronellae Bütt.) feje és hullámszerű oldalsörénye. Karjai eltérően olajbarna színűek. Eddigelé csak kevés példányban érkezett a Felső-Kongó vidékéről, míg a törzsfaj az Alsó-Kongó és Dél-Kamerun vidékéről való.

Közeli rokonuk Wolf cerkófmajma (cercopithecus wolfi Meyer). A Monar Campbell-csoporttal a hát-, fej- és farkmustrázat tekintetében ez megegyezik, de más az első megtekintésre is tűzvörös hátsó végtagjai, és közelebbi vizsgálat után fülének vörös szőrpamacsa révén más fajokkal össze nem téveszthető. Eddigelé csak elvétve került hozzánk a francia Kongóból (Brazzaville).

A Dianamajom (Cercopithecus diana L.)

Ezt a fajt tulajdonképpen a Cercopithecus l'hoësti Scl. mellé kell sorolnunk, mert bundájának szintén megvan a szürkésen pettyezett alaptónusa, háta alul vörösesbarna, s feje, farka és végtagjai szintén feketék. Tetszetős külsejéért ezzel a mitológiai névvel aposztrofálják, de erre tulajdonképpen azzal a félholdalakú, diadémszerű foltjával szolgált rá, melyet homlokán visel. Csípőfoltja, nyaka, melle és felsőkarja is fehér, de a combok belső felülete élénk rozsdavörös. Feltűnő ismertető jele: rövid, tövén fekete kecskeszakálla fehéren végződik.

Egyik alfaját, a szakállas Diana-majmot (C. d. roloway Schreb.) csak újabban választották el a törzsfajtól. Hosszú, fehér kecskeszakállt visel és combja belső felülete fehéres vagy sárga (lásd: Cerkófmajmok, és (F.01.050.1.)).

Az apácamajom (Cercepithecus mona Schreb.)

Ezen a fajon a fehér mustrázatnak a pofákon, a mellen és a végtagok belső felületén való eloszlása körülbelül olyan, mint az előbbi rokonán, azzal a különbséggel, hogy kecskeszakálla nincs, szájának és arcorrának tájéka pedig hússzínű. Húsának vöröses színezete kétoldalt inkább a zöldbe csap át, s előrefelé annyira kiszélesedik, hogy a tarkót is eléri; hátrafelé pedig, a medence tájékán, sötétebb. Igen jellegzetes vonása ennek a fajnak az az ékalakú fehér folt, mely a fark tövét díszíti. Az Aranypartokat, a Niger folyamrendszerét és Kamerunt lakja ez az állat, s Nyugat-Indiában is meghonosodott.

Cambell majma (C. campbelli Wtrh.) az apácamajomtól eléggé eltér abban, hogy nem őrizte meg jellegzetes fehér foltjait és hasának vörös színezetét sem.

2. Huszármajmok (Erythrocebus Trt.)

Vannak földi cerkófok is: a huszármajmok. Vörös bundájukkal rászolgálnak ez elnevezésre.

Eltérő életmódjuk miatt joggal sorolhatjuk ezeket külön nemzetségbe (Erythrocebus Trt.) és futó járásukat már egyedül hosszúra nyult, de amellett rövidujjú végtagjaik is igazolják. Ennek következtében majmaink, melyek úgyis nagyobbak a cerkófoknál, még sokkal termetesebbeknek látszanak. Feltűnően lapított és símán szőrös fejüknek előreszökellő arcorra vaskos állkapcsokat visel, hosszú felső szemfogai az alsó állkapocs egész szélességén túlérnek. Tekintetük sötét, arcuk mintha fekete korommal volna bekenve és bepiszkolva. Szakálluk köröskörül majdnem a szemükig ér, fekete, mint hasoldaluk, végtagjuk is. Farkuk fehéres, fejük búbja és hátuk tűzvörös. Ezen az alapszínezeten belül azonban a huszármajmok rendkívül variálnak, ami azoknak Afrikában széltében Szenegambiától és az egyiptomi Szudántól északra a Niger folyamrendszeréig és délre Német-Keletafrikáig nyomuló elterjedésével áll összefüggésben. Ennek eredményeképpen ma már egész sereg változatot sikerült megkülönböztetni. Legrégebben a feketeorrú huszármajom (Erythrocebus patas Schreb.) ismeretes, (Cerkófmajmok, és (F.01.052.2.)) még pedig Szenegálból. Szőrös orra fekete. Később írták le ennek a fajnak keleti "pendant"-ját, a Nisnas-t, vagy fehérorrú huszármajmot (E. pyrrhonotus H. E.) Kondofánból, Darfurból és Sennarból, amely fehér orrával különbözik az előbbitől. Egyéb leírásokba itt nem bocsátkozhatunk, csak annyit kell itt megemlítenünk, hogy Matschie még egyéb új huszármajmokat is leírt s gyarmataink érdemes személyiségeinek nevével tisztelte meg azokat. (F.01.051.2.)

Amennyire emlékszem, jómagam csak egynéhányszor láttam a huszármajmot: a Kék-folyó erdőségeiben, Sennartól északra; Heuglin és Hartmann ellenben többször találkozott vele, még pedig a steppék gyér erdőségeiben, vagy fűrengetegekben, ezeknek színére különben a bundájuk is emlékeztet. Ott nagyszerűen elrejtőznek s minthogy igen félénkek és éberek, csak a nagy lőtávolságra irányuló mai fegyverekkel lehet őket elejteni. Rainsford saját tapasztalatai szerint Angol-Keletafrikában nehezebb egy huszármajom közelségébe férkőzni, mint bármely más afrikai vadat megközelíteni. A huszármajomra a Nsoia-fensíkon bukkant, s itt, ha egyáltalában vannak, akkor nem nagyok az erdővidékek. De azért az erdőt mégsem kerülik. Elvégre valamennyi majom a fán találja meg legjobb helyét és De la Brue elbeszéli, hogy Szenegálban a huszármajmok egyik csapata a csónakokat először a partmenti fák alsó ágairól figyelte meg gyanakvóan, s aztán száraz gallyakkal megdobálta. Amikor a fegyver eldördült és néhányan lebuktak, a visszamaradottak éktelen ordítozást csaptak és megkettőzött erőfeszítéssel dobálták a köveket, ágakat és más hajítanivalókat és végül elmenekültek.

Nyugat-Afrikából nem ritkán kerül a huszármajom állatkertekbe, de dacára feltűnő külsejének, mégsem ragadja meg érdeklődésünket. Arckifejezése örökké mogorva és barátságtalan. Természete egy cseppet sem hazudtolja meg ezt a külsejét. Fiatal korában még egy ideig barátságosnak mutatkozik, de a korral egyre jobban fokozódik ingerlékenysége. Hogy más majmokkal, esetleg társaival barátságot kötne, arra alig lehet gondolni. Pusztán egy görbe pillantás is felingerli, s a nevetés valóságos dühbe hozza. Amennyire tudja, kitátja száját, s szokatlanul nagy fogait vicsorgatja, s iparkodik ezeket ellenfelén lehetőleg ki is próbálni. Nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam volna igazán szelíd öregebb huszármajmot, sokkal gyakrabban találkoztam dühöngő és alattomos példányokkal. Fiatal huszármajmok jókedvükben határozott ütemre mind a négy lábukon szoktak táncolni, ami nem is látszik esetlennek, sokáig nézve legfeljebb csak kissé unalmas. Ez a hajlamuk éppen a földhöz alkalmazkodott életmód mellett szól. A párizsi növénykert 1905-ben egyik gyarmatbeli tiszttől fehér (albino) huszármajmot kapott ajándékba, a frankfurti állatkertben pedig valóságos barátság jött létre egy fiatal huszármajom és egy házinyúl között, annak bizonyságául, hogy ez a majom is, annak ellenére, hogy haragos természetének hírében áll, ismeri a majomszeretetet. Mindketten egymáshoz símulva ültek, a majom meg is bolházta a nyulat, és ez hátraszaladt és felágaskodott a rácson, ha barátja arra felmászott.

Lydekker szerint a Nisnas, vagy a szudáni fehérorrú huszármajom az, amelyet oly gyakran látunk az ó-egyiptomi emlékeken, és Älianus leírása szerint valószínűleg a klasszikus ókor "Cebus"-a az a faj, mely a Vöröstenger partjairól van feljegyezve.

3. Jelzettorrú majmok (Rhinostigma Elliot)

Hamlyn cerkófja (Rhinostigma hamlyni Pock.)

Hamlyn cerkófja közbülső forma s így ez a valódi cerkófok és a szerecsen-majmok közé ékelhető. Kongó szívében az Ituri erdőt vallja hazájának, ahonnan az Okapi is előkerült. Eddigelé csak két példányát ismerjük, amelyek a londoni és az antwerpeni állatkertekben éltek, de ezekből is kitűnt, hogy ők is megőrizték a mangabék hosszú arckoponyáját és ötgumós zápfogát, míg külsejükben még a valódi cerkófokhoz közelednek, és a sötétszínű, feketesárgán pettyezett, alul és a végtagokon a feketébe átmenő bundájukkal leginkább a Pluto-csoportban találnák meg helyüket. Elliot e szerint talán nem tévedett, amikor a Hamlyn cerkófját önálló nemzetséggé (Rhinostigma Elliot) avatta, s ennek egyetlen képviselője éppen ez a faj. S a szerző ezzel az elnevezéssel tulajdonképpen ennek az állatnak még egy sajátságos ismertető jegyére figyelmeztet, amikor azt mondja, hogy ez az igazi fehérorrú cerkóf: egy széles, fehér sávra. A szemek között indul ez ki és az orron keresztül a felső ajakig húzódik.

4. Szerecsenmajmok vagy mangabék (Cercocebus E. Geoffr.)

Ha már megkíséreltük, hogy a huszármajmok csoportját a többitől elválasszuk, akkor ez az elválasztás még úgyis jogosult a jóval nagyobb és egyszínű Mangabék vagy Mangabey-k (Cercocebus E. Geoffr.) csoportjában. Buffon-nak tévedése folytán nyerték nevüket a madagaszkári szigetvilág egy kis szigetéről, amelyen csak félmajmok élnek. A mangabék megnyult arcorrukkal és kiszökellő szemöldökíveikkel az ázsiai makákókhoz közelednek, különösen azonban - s erre a rendszerezők igen nagy súlyt helyeznek - az utolsó alsó zápfognak egy hátrafelé álló, ötödik gumójával, és Matschie éppen ezért, hosszú farkukat is tekintetbe véve, ezzel kapcsolatban "hosszúfarkú makákók"-nak aposztrofálta őket.

A valódi mangabék azután ismét két csoportra tagozódnak: a közönséges, rövid szőrű mangabékra, amelyeket a karcsú test, a hosszú vékony láb és a hosszú fark jellemez; és a parókás mangabékra, amelyek részben nemcsak fejükön, hanem egyebütt is hosszú hajzatot viselnek. Egyes alakjaik még megőrizték sajátságos fehér szempilláikat és ujjaik közötti úszóhártyáikat. A második és harmadik ujj között úgy a kézen, mint a lábon, az ujj egész hosszában fejlődtek ezek ki. Egyes fajaiknak sötét bundájuk van, s ezek szinte egészen fekete kölyköket hoznak a világra. Ez az eltérő gyermekkori színruha természetesen "rossz fajok" leírására vezetett.

A mangabék Afrika nyugati partjától a keleti partokig terjednek el, a guineai öbölből és Kongótól Angol- és Német-Keletafrikáig; elevenen és pedig több fajban inkább csak nyugatról kerülnek hozzánk. Életmódjukat illetőleg lényegükben társas életet élő erdei és fán lakó majmok ezek. Állatkertekben sokkal inkább szerepelnek mint igazi majmok, mint a közönséget mulattató arcfintorító Paprika-Jancsik szerepelnek a cerkófokkal szemben. Nyugtot nem ismerve és változó hangulatban locsogó hangon szólítják meg ápolójukat és látogatójukat, barátságos, kúszó mozdulatokkal és közben fogukat vicsorgatva közelednek feléjük, kezüket és lábukat a rácson keresztül nyujtogatva ki rájuk, míg végre is dühös röfögéssel, melybe a mély és magas hangoknak egész skálája vegyül, neki rontanak. Azonban ha igazán veszélyben érzik magukat, s ezt az a bizonyos csapdaháló jelenti számukra, akkor különösen a vén hímek érdes, megszakított, szinte dörgő ugatást hallatnak.

A szerecsenmajom (Cercocebus fuliginosus E. Geoffr.) (F.01.053.1.)

Ez a magabéknak legismertebb alakja, mely Sierra Leona és Liberia lakója; általában füstösszínű, mint már neve is elárulja, csupasz, sárgásbarna arccal, mely a valódi trópusi arcszint mutatja, s amelyen szinte élesen kirínak fehér szempillái.

A vadonban Büttikofer ezt a fajt, amelyet Libériában elég ritkának tart, többnyire a földön találta meg, lehulló gyümölcsöket keresve. A fogságot jól bírja, a berlini állatkertben szaporodott is, Zipperlen pedig a cincinnati állatkertből jelenti, hogy ott egy mandrill és egy szerecsenmajom korcsa jött a világra, amely egészen a szerecsenmajom apára ütött, de sajnos, nem maradt sokáig életben.

Hasonló, de világosabban színezett és alul majdnem fehéres a fehérjegyű mangabé (Cercocebus Lunulatus Temm.) (azelőtt aethiops Is. Geoffr.), melyet fejebúbjának fehér foltjáról és hússzínű arcáról lehet felismerni. Hazája az Arany-partoktól Togóig terjed és állatkertjeinkben nem ritka. Rokona, a kalapos mangabé (Cercocebus agilis A. M. E.) még gyakoribb; Kamerunban és a francia Kongóban él, inkább olajbarnán pettyezett és nevét onnan nyerte, mert fejebúbjának hajzata köröskörül lelóg, előre lecsüngve a szemeket is éri, míg a fejkötős mangabé (Cercocebus galeritus Ptrs.), melynek hajzata hasonlóképpen rendeződik el, de a füleket is takarja, s amely a Tana-folyó környékéről és Német-Keletafrika határáról ismeretes, eddigelé csak egyetlen példányban került elő és talán átmenetet alkot az üstökös mangabékhoz.

Majomketreceinkben még ennél is gyakrabban láthatjuk a vörösbúbos vagy örvös mangabét (Cercocebus torquatus Kerr). Kamerun, Nigeria és Kongó a hazája s főbb ismertetőjegyeit már kettős neve is elárulja: fejének teteje barnásvörös, s torkán fehér jegyet visel, amely kiterjed a hosszú és felfelé kunkorodó körszakállára is. Egyébként füstösszínű, csak farka vége fehér. (F.01.054.2.)

Üstökös mangabék

Ezeket néhány évtizeddel ezelőtt még oly kevéssé ismerték minálunk, hogy egy akkoriban itt-ott elevenen hozzánk kerülő fajt, dacára annak, hogy hüvelykujja megvolt, mégis konokul a kacskakezűek közé (Colobus) sorolták. Pedig a valóságban ez nem volt más, mint a szürkepofájú vagy galléros mangabé (Cercocebus albigena Gray). Néhány alfajával együtt Nyugat-Afrikától Kelet-Afrikáig széltében elterjedve tulajdonképpen a kameruni és a német-keletafrikai faunának egyaránt képviselője. A kereskedelembe azonban újabban mindinkább Kongóból kerül ez a faj, s manapság nem nagy ritkaság. Üstöke középütt fekete, oldalt szürke, és ez a szürke csík a pofákon és nyakon keresztül a vállig fut, ahol szinte gallér módjára borul a különben fekete és egyébként is hosszú szőrözetre.

Minden jel arra vall, hogy a félalbinók, tudniillik olyanok, melyeknek részben világos a szőrözetük vagy világos folttal van tele, és hússzínű csupaszbőrük is kilátszik, az üstökös mangabék között nem nagyon ritkák. A londoni, rotterdami és antwerpeni állatkertekben már láttuk ezeket a formákat, s még nagyobb zavart csináltak a nomenklaturában, az elnevezések körül. Schwarz (Frankfurt) újabb kutatásai szerint a szürkepofájú mangabé mellett csak a Kongo-melléki fekete üstökös-mangabé-t (Cercocebus aterrimus Oud.) lehet önálló fajnak tekinteni. Ezt feje tetejének magasan elálló hegyes üstöke és testének fekete szőrözete, továbbá halványbarna körszakálla jellemzi. Már egyedül ezzel a fejdíszével és normális színezetével is furcsán fest ez a majom, hát még akkor, amikor félig albinószerű: pofája, keze, lába hússzínű, szőrözete világos és csak fejebúbja maradt meg feketének. Vajjon a természetnek nem a legszeszélyesebb kilengése ez! De megjegyezhetjük, hogy valódi albinók (fehér példányok) is ismeretesek közöttük. (F.01.053.2.)

Pechuel-Loesche ezeket mondja: "A Mbukunbuku - így nevezik őt a Loango-partvidék bennszülöttei - nagy kiterjedésű erdőségekben tanyázik, de sehol sem gyakori. Csapatosan nem jár, hanem másod- és harmadmagával; vén hímek magányosan is barangolnak. Nem annyira nyugtalan, mint a cerkófmajmok, de azért az ágak között épp olyan fürgén és éppoly nagyokat ugrál; a földön is gyorsan szalad és a mellett ügyesen úszik. Arcával és fogazatával szinte megijeszt, amikor dühében felborzolódik üstöke, különösen, amikor ellenfelére szögezi szemét és kitátva száját, fenyegetően rázza fejét. Legerősebb pomerániai vadászkutyánkat egyszer jól megtépázta ez a majom, úgyhogy az a Tschintschotscho-ban tartott szelíd majom útjából is kitért."

"Mbukumbuku elnevezést ez az állat ordító hangjától nyerte, amelyet azonban csak a hím hallat ilyen erősen. Ordítása kétféle: vagy gyorsütemű és kedve szerint megismétlődő erőteljes röfögés, valahogy ilyenformán: Hu-u, hu-u, hu-u, vagy pedig hosszabb időközökben kiejtett mélyebb hang, s ilyenkor huh-nak, vagy huf-nak hangzik. Az egyszer hosszan, másszor röviden kiejtett hu-u az első szótagját a levegő kilélegzése, a második szótagját belélegzése okozza; lármásan és dörögve hallatszik, miközben az állat arcát fintorgatja, üstökét rázza, hátát legörbíti, és hosszú farkát sokszor égnek mereszti. Minthogy ez a termetes jószág néha percekig ebben a helyzetben marad, azt a benyomást kelti, mintha haragos beszédet mondana. A vadonban azonban kedvező körülmények között hangja több kilométerre is elhallatszik; közben gyakran láthatjuk folyók partjain, nem nagyon magas ágon; ezeket szószékül választja és időnkint elhagyja, ha befejezte mondókáját. De azt is megfigyeltem, hogy a rengetegben is, miközben a gyümölcsöt fogyasztja, nem egyszer megszólal. Ez mindenesetre előnyös a vadászra, aki hangját így végighallgathatja és az állatot megközelítheti. Az örömtől felizgulva, a "hu-u"-t a "hö" kiáltás váltja fel, melyet röviden meg is ismétel. Egy elevenen udvarunkba került szelíd és erős hím - Mórnak kereszteltük el - még négy más hangnemet is hallatott, hogy kívánságait kifejezze. Ebből kettőt oly rendszeresen használt, hogy mindenkor jól tudtuk, mit akar: ennivalót-e vagy inni, hogy valami kellemetlenségnek vagy bajnak elhárítását kívánta-e, amint ez a majmok életében ugyancsak megesik. Ha a szél az esőt belefújta abba a bödönybe, amely a póznához volt erősítve és amelyben aludni szokott, s ha azt szerette volna, hogy nyílását oldalra fordítsák, akkor még éjjel is utánam kiáltott, éppúgy, mint amikor a póráza beleszorult valahová és nem volt annyira ereje, hogy azt kihúzza."

"Mórunkat bizonyára sok természetes ésszel áldotta meg a természet és szellemi képességei gondozásunk alatt még jobban fokozódtak. Ragaszkodó volt, hálás és szeretetreméltó azokhoz, akik vele jót tettek, azonban változatlanul gyűlölte szívből mindazokat, akik szándékosan és ismételten megbántották. Fékezhetetlensége és rakoncátlan természete ellenére is jó barátunk volt ez az erős és ügyes állat, de félelmetes ellenség is. Akárcsak egy kutyát, úgy lehetett ellenszenves személyekre ráuszítani. Ha pórázáról véletlenül elszabadult, mint ez gyakran megtörtént, akkor a cselédség hanyatt-homlok menekült. Mert azokat, akikkel le akart számolni és akiket a sok közül is megismert, hamarosan megleckéztette. Hirtelen rájuk támadt, ruhájukat letépte, megtépázta hajukat, megkarmolta és össze-vissza pofozta s némelykor alaposan meg is marta őket. Minthogy termetes és erős volt, még a felnőtteket is a földre terítette, ha rájuk vetette magát. A fehérnépet, amely reggelenként a háztartási dolgokról gondoskodott, nem bántotta, de egyik gorilla segítségével megvizsgálta kosaraikat és kivette azt, amire szüksége volt. Itt-ott tyúkot vagy galambot is fogott, amelyet azonban azonnal ki is szabadítottunk karmai közül; ezért történt, hogy egy alkalommal zsákmányával a közeli erdőbe menekült, ahonnan azonban másnap, mintha mi sem történt volna, ismét visszatért. Gorillánknak legjobb játszótársa volt, legeszeveszettebbül hentergett vele és amellett hű barátságot kötött Mfukával, az egyik báránykával, amely egyébként az udvar minden emberének és állatának összetűzésekor a békebíró jogait gyakorolta. Ennek az állatnak, amikor az gyakran meglátogatta, nem egyszer hosszasabban ült nyakán és fején és nem mindig a leggyöngédebben szórakozott el vele. Rendszerint hosszú és vékony pórázon volt, úgyhogy a majmok közös házát, melyben csimpánzok és cerkófok éltek, még elérhesse, felkapaszkodhatott annak tetejére is, pedig oly magas volt, hogy ereszét nem tudtam fejemmel elérni. Ugráskor oly nagy és biztos erőt fejtett ki, hogyha hét méternyi távolságra mentem az eresztől és kezeimet kinyujtva rákiáltottam: "Mór, gyere", szétterpesztett tagokkal, örömrivalogva ugrott karjaimba és ott mindjárt meg is találta egyensúlyát. Ha még messzebbre mentem, akkor nem engedelmeskedett hívásomnak, minthogy teljesítő képességének határát jól ismerte. Ugrás előtt mindig megigazította előbb pórázát és csak aztán dobta maga elé, hogy ne zavarja ugrásában."

"Majmunk ahhoz is értett, hogy pórázának csomóját is feloldozza, amennyiben ez nem volt még rézdróttal is külön körülcsavarva; de sohasem oldotta ki a gyűrűhöz kötött mások végét, hanem mindig azt, amely derekához volt erősítve. Ha póráza valamiképp összecsomózódott, akkor figyelmesen követte lefutását visszafelé és végre kibogozta.

Meglehetősen értelmes páviánjaink ezeket a hókuszpókuszokat nem tudták utánozni: állandóan emberi segítségre szorultak. Erre türelmesen vártak, de érte sohasem esdekeltek. Mórunk az ő és a mi mulattatásunkra egészen meglepő ügyességeket produkált. Amidőn egy alkalommal üres láda került póznája közelébe, dobogva ugrált rajta és örült annak, hogy ugrásaitól hogy hangzik és kong az üres láda. Aztán fürgén átugrotta a láda és a pózna közötti távolságot De csakhamar sokkal nehezebb feladatra vállalkozott: felült annak szélére, háttal a póznának s bukfencet hányva, fejével érte azt, majd ismét visszafordult a ládára. S ezeket az ugrásokat olyan gyorsan és annyiszor ismételte meg, hogy szinte ide-oda röpködő gumilabdának látszott. Nem telt el sok idő és annyira vitte, hogy a ládáról legalább is a póznára ugrott s ezalatt másfélszer fordult meg a levegőben. Azonkívül különös előszeretettel viseltetett a hinta iránt, pedig azt kevés majom kedvelte. Ezt az élvezetét pedig különféle módon elégítette ki. Egyik fán, melyet elérhetett s egy közeli kunyhó tetején és a póznájához erősített hordóján, melyben aludni szokott, több oly helyet fedezett fel, amelyet előnyösen kihasznált, még pedig úgy, hogy hosszú kötelét becsíptette vagy körülcsavarva erősítette meg, hogy aztán annak végén, mely derekának övét tartotta, kénye-kedve szerint nagy kilengésekben himbálódzék. A mellett csodálatos tanulékonysággal járt el és a szükséghez képest mindig eltalálta kötelének hosszúságát; ha rövid volt vagy túl hosszú, akkor felmászott rá és igazított rajta. Az egyszer kipróbált módszerét rögtön újból alkalmazta, ha mindjárt csak hónapok multán is volt alkalma azt érvényesíteni."

"Ennek a majomnak néhány más fajtáját egyes ügynökségeken volt alkalmam megfigyelni s szellemi képességeik tekintetében éppoly élénknek mutatkoztak, mint a mi Mórunk, úgyhogy ez állatok gazdái nagyon megkedvelték őket."

5. Makákók (Pithecus E. Geoffr.) (F.01.055.1.)

A makákó elnevezéssel (macaco portugál nyelven majmot jelent) a tudomány nyelvén egy fajokban gazdag nemzetséget jelölünk, (Macacus, vagy a régebbi elnevezés szerint Pithecus E. Geoffr.), melynek tagjai egynek a kivételével Dél- és Kelet-Ázsiában élnek. Következő sajátságaikkal tűnnek ki. Termetük alacsony, középhosszúságú végtagjaik erősek. Homlokuk hátrafelé csapott, s csak az erős szemöldökívekkel borul rá a szemekre; arcorruk kevésbbé előreálló, mint a cerkófmajmoké, de mindig bekerített; orrlyukaik nem az orr végén ülnek. Állkapcsuk vaskos, rövid hüvelykujjuk lapos, többi ujjuk pedig félhengeres körmöket hord. Csupasz ülepükön jól feltűnnek az ülőgumók. A fark hosszú és vastagsága rendkívül változik; némelyütt majdnem a test hosszát eléri, máskor azonban elsatnyult, de nem talán azért, mintha kevesebb számú csigolyái volnának, hanem sokkal inkább kicsinységüknél fogva. Hajzatuk középütt kettéválasztott, vagy pedig parókaszerűen borul a különben kopasz fejtetőre. Körszakálluk hiányozhat, de egyes fajokon hatalmas nagyra is duzzad.

Fogazatuk tekintetében a makákók a mangabókhoz sorakoznak, mert alsó állkapcsukban megvan a nagy hátsó zápfoguk. Az ötödik gumót hordják és a mellett "sarkuk" van. Halvány, tompított színeikben is a mangabókra emlékeztetnek, de azokkal ellentétben éppen esetlen és idomtalan a testformájuk. Ebben a tekintetben, valamint alakjuk kecsességét, mozgásukat illetőleg, de színezetükben is még jobban távolodnak a cerkófoktól. Másfelől azonban ezek a majmok otromba, kurtafarkú fajaikkal a kutyafejű páviánok termetes, nagy alakjait juttatják eszünkbe és így szinte áthidalják a legkarcsúbb cerkófok és a legotrombább kutyafejű majmok közötti nagy űröket.

A rég elmult geológiai időkben a makákók Európában is széles elterjedésnek örvendtek, és máiglan is, délázsiai elterjedésük és a szigetvilágon való előfordulásuk mellett messze északra, a tengerszíne feletti magasságokban is felvonulnak, mint azt Tibetben, Khínában és Japánban való elterjedésük igazolja. Életmódjukban is közbülső helyet foglalnak el a cerkófok és páviánok között, mert hiszen részben fánlakók, részben a földön élnek. Ez utóbbiakhoz tartozó fajoknak éppen ez a földi életmódja kisebb védelmet nyújt, miért is azokat a természet máskép kárpótolta; nemcsak védelemre, de támadásra kész állatokká fegyverezte fel, s ez a fogságban is egész lényükre rányomta a maga bélyegét. Állatkertekben a makákók a majomketrec lakóinak zömét teszik ki és itt mint Paprika Jancsiknak kell gondoskodniok verekedő mutatványaikkal a nevetésre vágyó és ingerkedő közönség mulattatásáról. Az ápolóknak, kik az állatokért felelősek, és az igazi állatbarátoknak ez igazán vajmi kevés örömöt szerez; de a "nép akarata" ezt kívánja és a majmok ennek a nevelésnek hatása alatt nőnek fel.

Fiatalkorukban jámborak, játszókedvűek, bizalmasak és könnyen megszelídülnek, de néhány "szolgálati év" leteltével a nagy ketrecben csakhamar többé-kevésbbé haragos, veszélyes és csendbontókká válnak, össze-vissza harapnak mindenkit és nemcsak a látogatóknak, s kiváltképpen a gyermekeknek, de az ápolóknak is óvakodniok kell.

Hogy ennek mi az eredménye, az érthető. Harapdálás, veszekedés és civakodás, mint azt már a majmokról szóló általános bevezetésünkben részleteztük. Ha az állatkertekben felnevelkedett makákóknak, meg is vannak a maguk rossz tulajdonságai, mégis sok örömet okoznak szellemi képességeikkel. Ezekkel minden alkalommal kétségtelenül kitűnnek s fogságban legalább is - a cerkófokat messze felülmulják és a mangabék sorába emelkednek.

Szervezetük különösen alkalmas a fogság elviselésére, itt legtovább bírják ki, sőt szaporodnak is. Innen tudjuk, hogy 7 hónapig tart terhességük. A párosodás idejében a nőstények ivarszervei erősen megduzzadnak, akár csak a páviánnőstényeké.

A következőkben a makákók legkülönfélébb alakjait tárgyaljuk a hosszúfarkúaktól kezdve, a közép-, rövid- kurtafarkúakig, a fark alapján ugyanis a makákókat újabban természetesen ismét több nemzetségbe különíthetjük el, noha sokszor Pithecus E. Geoffr. néven is (Macacus, Cynomotgus) egyesítik azokat. A hosszúfarkúakat mindenesetre a Pithecus-ok nemzetségébe sorolhatjuk, a közép- és kurtafarkúaknak a Simia (Inuus), és a gyűrűsfarkúaknak a Nemestrinus Rehb nemzetségekben adhatunk helyet.

A közönséges makákó (Pithecus fascicularis Raffl.*) [Régi neve: Macacus cynomolgus L.]

Ettől a fajtól nyerte ez az egész csoport nevét, s a jávaiak Monjet, a malájok Krá néven ismerik.

Legfeljebb 115 cm hosszúságot ér el, melyből a farkra 50-58 cm esik; vállmagassága 48 cm. Körszakálla rövidre "nyírott", a hajzata különösen a vén hímeken erősen hátrasimított, nőstényeken és fiatalokon többé-kevésbbé taréjosan felálló és középütt felkunkorodó; bundája felül zöldes olajbarna, feketével átitatva, alul, ahol gyérebb a szőrözete, piszkosfehér, a lábuk belül szürkés, kezei, lábai és farka egyébként feketések. Arca ólomszürke, szemei között fehéres, fülei feketék, a szempillái fehérek, szivárványhártyája ellenben barna. 1913-ban egy teljesen fehér makákó került a frankfurti állatkertbe.

Mindenütt, ahol megjelenik, közönséges. Hátsó-Indiától a bengáli öbölig otthonos, az Andamani és Nikobári szigeteken éppúgy előfordul, mint Keleten a Philippini szigeteken, s az ezeken való elterjedése következtében egy sereg földrajzi változatot hozott létre. Ezek ugyan egymáshoz sokszor az összetévesztésig hasonlók, a leíróik adatai szerint sokszor mégis annyira mások, hogy egészen eltérő koponyáik vannak. Ezeknek a makákóknak leírása terén Elliot és Miller nagy érdemeket szerzett. Az előbbi búvár a majmokról szóló nagy művében nem kevesebb, mint 26 fajt sorol fel. Már az állatkertekben is feltűntek ezeknek az állatoknak nagy különbségei, csak a bundájuk színét kell megfigyelnünk, meg végtagjuk színét, az előbbi a sötét zöldesszürkétől a sárgán keresztül a vörösig variál, az utóbbi, majd fekete, majd világosabb, akárcsak farkuk. Mauricius szigetén a makákót a régi írók tanubizonysága szerint már a portugál tengeri hajósok meghonosították. A kereskedelemben is a legközönségesebb árunak mondható ez az állat; mindig olcsón kapható, noha újabban a bunder, úgy látszik, kiszorította.

A legkimerítőbb részleteket a jávai majomfajról Junghuhn leírásaiban találjuk, aki a következőket mondja a Pithecus fascicularis mordax Thos. Wrought-alfajról: "A monjet mindenféle gyümölcsöt szívesen megeszik és azért is az őserdőkben 1600 m magasságig éppoly gyakran előfordul, mint a tengerpartok rhizophora-erdőségeiben, ahol gyakran látni, amint apály alkalmával a parton visszamaradt rákokat és kagylókat szedegeti és elfogyasztja. Tíz-tizenöt tagú hordákban él. Sokszor gyönyörködhetünk ennek a vidám, a vadonban sem ijedős majomnak tréfáiban, amidőn alkalmunk nyílik végignézni, amint a fiaikat mellükön hordozó anyák a fákon ugrálnak, vagy ha másokat pillantunk meg, melyek mit sem törődve az arra haladó utazókkal, a patak fölé messze kihajló ágakon himbálódznak."

Martens-től tudjuk, hogy az a majom, melyet Jávában tartózkodó európaiaknál láthatunk, nem egyéb, mint a makákó. Gyakran tartják istállókban, akárcsak minálunk a kecskéket és házinyulat: a jávaiak szerint ugyanis a lovak ilyenkor nem unatkoznak annyira és jobban fejlődnek. Blanford szerint a makákó kitűnően úszik és pompásan bukik a víz alá. Tichell adataira hivatkozva, megjegyzi azt is, hogy egy ilyen fogolymajom nemcsak kiugrott a csónakból, de a víz alá is bukott, 50 m távolságban úszva így tovább, hogy ezáltal meneküljön meg támadóitól.

Állatkertjeinknek és állatseregleteinknek a makákó rendes, elmaradhatatlan lakója, és itt is, ott is sok barátot szerez. Határozottan esetlenebbül mozog, mint a cerkófmajmok, de mindig elég ügyesen. Őt is örökké vidám és többé-kevésbbé jóindulatú majomnak mondhatnánk; meglehetősen megfér társaival és rokonaival, nagyobb majmokkal is békésen együtt él, sőt a páviánok szeszélyét és gorombaságait is eltűri, ha a sors összehozza őket. Azon, hogy ügyefogyott pajtásait támogatja és nála kisebbekkel éppoly rosszul bánik, mint ahogyan ő vele bánnak a nagyobbak, mint általános majomszokáson nincs mit csodálkoznunk. Lényének hangulatváltozásaiban is igazán majomi. Egyik pillanatban még szerfölött kedélyes és jóindulatú, a másikban azonban valami csekélység miatt önmagából kikelve, dühbe gurul. Szinte a gyengédségtől áradozva ápolója vagy társa iránt a következő pillanatban már meg is pofozta azt és szeretné meg is harapni. Mégis becsületére válik, hogy a jó bánásmód iránt ő is nagy mértékben fogékony, miért is nevelése nem ütközik kimondottan nehézségekbe. Az, aki néhányszor etette, vagy valami édességet juttatott neki, csakhamar megnyeri igaz barátságát és végre is állandó ragaszkodását. Mert, ha bizonyos összekoccanások napirenden is lehetnek közötte és ápolója között, a régi barátság mégis hamarosan helyreáll, mihelyt valami külső körülmény leköti figyelmét és zavarba ejti majmunkat. Végtelenül kíváncsi természetű, az unalmat határozottan gyűlöli és a legkisebb változások iránt nagy mértékben fogékony. S éppen ezért a makákó figyelmét tetszésünk szerint még nagyobb mértékben terelhetjük valamely dologra, mint a páviánét és ezáltal legnagyobb haragjában is kibékíthetjük, ami a vele való bánásmódot e tekintetben is megkönnyíti.

Ha felizgatjuk, akkor hangja tompa morgássá és röfögéssé fajul, de ha megfélemlítjük, akkor - kiváltképpen fiatalkorában - jajveszékelésben tör ki. A barátság és függetlenség jeléül vigyorgó pofával csemcseg a többi majom szemeláttára, s ezzel tulajdonképpen az ember is megnyerheti barátságát, úgyhogy utánozza, hiszen ez a vigyorgás ő nála a jó modorhoz tartozik.

A szabadban a makákók éppúgy, mint rokonaik is, növényi anyagokkal és rovarokkal táplálkoznak; de a rákokat sem vetik meg. A fogságban a legegyszerűbb táplálékkal is beérik, mint olyanok, melyek e téren különben is szerényebb igényűek. Egy darabka kenyér kedvező pillanatban kitűnő nyalánkság számára, de ha jóllakott, akkor mit sem törődve vele, elveti azt. Egy maréknyi mag, a földre szórva, rögtön arra készteti, hogy azt sürgősen fölszedje és gyorsan megtöltse vele pofazacskóit, még akkor is, amikor az étellel megrakott tálat már otthagyta; ha bármely fáról leszakítunk egy ágat, akkor nagy élvezettel tépi le róla a leveleket, a virágot, bimbókat, s az ág végét egyaránt. A tejet szenvedélyesen szereti, a tejeskenyeret még vén korában is előszeretettel fogyasztja el. Húsra is könnyen szoktathatjuk s általában hamarosan rávehetjük őt arra, hogy a mi étlapunkat velünk megossza. A szeszes italoktól sem idegenkedik s ha egyszer megszokta ezeket, akkor többre tartja másnál. De minél gazdagabb étlapot nyujtunk elébe, annál jobban válogat. És mégsem tudjuk elkényeztetni, mert végső szükségben ismét a legegyszerűbb táplálékkal is beéri és ezt úgy látszik éppoly gyönyörűséggel fogyasztja el, mint a legízletesebb nyalánkságot.

Fogságba került makákók a ketrecben gyakran szaporodnak is; párosodásra könnyű őket rávenni, még ha saját rokonaikról is van szó, s ilyenkor erőteljes korcsokat hoznak létre. Ilyen korcsot hozott a világra újabban egy makákó, mely a hallei állatkertben egy közeli rokon majommal, a parkásmajommal párosodott. Ez a korcs a fejforma, farkhosszúság és szőrözet tekintetében csodálatos átmeneti lénynek bizonyult e kettő között, noha nagyjában mégis inkább a makákó jellegei ütöttek ki rajta. A terhességük 7 hónapot igényel. Hogy milyen szeretettel csüngenek a makákók kicsinyeiken, arról fogalmat nyujthat a következő megfigyelés: Egyik majomketrec társaságába egy nőstény makákó kölyke is keveredett, amelyet már hónapok óta elválasztottak anyjától. Amikor a téli átrendezések alkalmával a majmokat összefogták, az anya rémült pillantásokkal követte az ápoló minden mozdulatát és hangosan felkiáltott, valahányszor az gyermekéhez közeledett. Ez feltűnést keltett, úgyhogy a majom iránt végre is oly nagy volt a részvét, hogy az visszakapta gyermekét. Ebben a pillanatban megragadta, karjaiba vette és leggyengédebben dédelgette.

Egy másik nőstény makákó - ez a berlini állatkertben élt - annak idején nagy szolgálatot tett a nőgyógyászatnak azáltal, hogy Veit, az ismert nőgyógyász császármetszést végzett rajta, hogy a hashártyán bizonyos varrási módszereket kipróbáljon. Az operációt kiállta és még évekig élt.

Haas-Königswald kedvence - egy fiatal nőstény - nemcsak szívesen evett lisztkukacot, hanem szorgalmasan és ügyesen fogdosta a legyeket is, határozottan gyűlölte a nőket, még gazdájának feleségét és leányát is, de csakhamar szoros barátságot kötött egyik macskával. Ezzel szinte mindent megtehetett, amit akart, legfeljebb ő neki volt kellemetlen, ha a körmeit akarta rágicsálni.

Egy másik, kisebb jávai makákót Fischer Johann tartott fogságban. Annyira szelídnek és félénknek bizonyult, hogy elég volt erősebb hangon rászólni, ha valamit meg akartak tiltani neki. Kétségtelen tanujelét adta ez a kis állat annak is, hogy nemcsak gazdájának hangulatát és szeszélyét olvasta le arcáról, hanem a legnagyobb buzgalommal és félve törekedett arra, hogy a szerint is cselekedjék. Ezért is lopva figyelte meg gazdáját, valahányszor hazajött s valamelyik sarokban halkan mormolt és locsogott, de szótlanul tűnt el hálókosarában, ha az igazán rosszkedvűnek látszott, vagy ha csakugyan szeszélyes hangulatjában találta. De mihelyt mosolygott és felhívására barátságos gesztusokkal és mozdulatokkal reagált, akkor nagy ugrásokkal és örömkiáltásokkal közeledett feléje, és barátságosan locsogott, majd az ölébe símult. S ha hirtelen arcot vágott, közben ráncoló homlokkal mereven rászögezte szemét, akkor sivítás és ordítás közben ugrott ki öléből és sietve iparkodott szerencsésen megmenekülni.

Majomszínházainkban is a makákók bizonyos határozott, ha nem is szűkre szabott szerepe van. Rendesen mint felszolgáló, vagy mint inas lép fel, ritkábban lóra is ültetik. Betanítása, amint azt szakértőktől hallottuk, nagyobb fáradságot igényel, mint a páviánoké, de viszont könnyebb, mint a magóté.

A parókás makákó (Pithecus sinicus L.) (F.01.052.1.) [Más néven: Macacus radiatus]

Ez az előbbinél ritkább faj a hinduk előtt Bandar, Makadú, Mangá néven ismeretes. Testhossza legföljebb 50 cm-re tehető, farka valamivel hosszabb. Törzse meglehetősen vézna, összenyomott arcorra erősebben kiugró, mint az előbbin, hajzata a fejtető közepén sugarasan lefutó parókát alkot, a homloka majdnem, arca ellenben egészen csupasz. Mindkettő világos hússzínű, szintúgy fülei, kezei és végtagjai, amennyiben nem viselnek szőrt. Bundája röviden szőrös, felül fakóan zöldesszürke, mert szőrei feketén és sárgán gyűrűzöttek, alul azonban fehéres marad.

Blanford szerint majmunk Elő-India déli részét lakja, a nyugati partvidékről Bombay szomszédságáig, keletre azonban alig a Godawari folyóig. Mindenütt bemerészkedik a falvakba és városokba is, mert a bennszülöttek szentnek tartják és nemcsak megengedik neki, hogy kertjeikben kénye-kedve szerint garázdálkodjon, és a gabonacsűröket fosztogassa, hanem még templomot is emelnek neki és veteményeket is ültetnek az ő tiszteletére, hogy takaros kis szentüknek hódolatuk tanujelét adják. De mindez nem zárja ki azt, hogy mókázás céljaira szelídítve is tartsák és hogy pénzszerzésre is felhasználják. Kitűnő úszó és búvár lévén, mint azt egyszer a gurka-katonák megfigyelték, egy ízben 12-15 angol láb (4 1/2 méter) mélységig lebukott, hogy az ennivalót felhozza. Egész hordákat látni, amint egymás után, libasorban a folyókat átússzák s amint ilyenkor a kölykök anyáik nyakába kapaszkodnak. A fogságban tartott majmokon megfigyelhetjük, hogy víz alá bukva szemüket nyitva tartják s úgy mozognak a vízben, mintha az volna éltető elemük.

Lényegében a parókás majom igazi makákónak bizonyul. Szeszélye úgy változik, mint a forgószél, s azért is sohasem tudja az ember, hogy hányadán van vele, ha illemszabályait nem ismeri. Lényegének elevensége és tanulékonysága azonban egészen elfeledteti velünk sok illetlenségeit és kellemetlen képét, amely még kellemetlenebbül hat világos, emberi bőrével, akárcsak egy valóságos gonosztevő arca.

Általában azt mondhatjuk, hogy a parókás majom szokásaiban, tulajdonságaiban, mozgásának, viselkedésének és egész fellépésének módjában alig tér el a közönséges makákótól. Visszataszító kifejezésének megfelelően, melynek homlokáról leomló parókája egészen sajátságos külsőt kölcsönöz, még jobban fintorítja arcát, még csúnyább torzképet vág, mint előbbi rokona.

Ezt a fajt is már több ízben sikerült tenyészteni, és megjegyezhetjük, hogy korcsai többnyire a legközelebb álló fajokkal való keresztezésből származnak. A jávai majommal való kereszteződésből származó korcs alakja a hallei állatkertben, egy másik, a bundermajommal való korcsa pedig a lipcsei állatkertben élt.

A ceyloni parókás majom vagy rilava (Pithecus pileatus Shaw.)

Ceylonban a szingalézek rilava-ja helyettesíti ezt a majmot. Ez azonban egész külsejében annyira eltér az előbbitől, hogy azzal nem is téveszthető össze. Érdes, vörösesbarna hajával, vörös pofájával, mely úgy fest, mintha hímlős lenne, de különösen hosszú, összevisszakúszált, előreálló és lehajló üstökével a gondosan parókás majom mellett, mint valami torzonborz "Kócos Peti" jelenik meg. Húsa és végtagjai belső felületükön sajátságosan kéken foltosak.

A rilava hazájában mindenkinek kegyében áll s úgy az európaiaknak, mint a bennszülötteknek kedveltje. A kígyóbűvölők, és más kóbor mutatványosok megtanítják a táncra és hasonló művészetre, s mint ahogy azt a majomtáncoltatók tették az elmult évtizedekben, feltűnő ruhába öltöztetik, faluról-falura, városról-városra vándorolnak vele, s így keresik meg ennek a majomnak segítségével ha jól, ha rosszul, mindennapi kenyerüket. Tennent, akitől ezek a közlések származnak, még megjegyzi, hogy a rilava könnyen szoktatható a dohányfüsthöz, amire megjegyezhetem, hogy azon nem is csodálkozom, hiszen ezt nem egy majom szenvedélyesen szereti.

Megjegyezhetjük még, hogy állatkertjeinkbe ritkán kerül ez az érdekes állat.

6. Mangótok (Simia L.)

Egy sajátságos és elkülönült csoportot alkotnak a közép- és csonkafarkú, durvaszőrű makákók, melyeknek legismertebb alakja a bunder és a magot. A Simia-nemzetségben egyesíthetnők őket és akkor elterjedési körük Indiára, Dél-Kínára, Japánra és részben Észak-Afrikára szorítkozna. (F.01.056.1.) (F.01.057.2.) (F.01.056.4.)

A bunder (Simia rhesus Audeb.*) [Régebbi nevei: Macacus rhesus, Inuus erythraeus]

E leggyakrabban importált és fogságban tartott és általában legközönségesebb majom - vörösülepű makákónak is nevezik - átmenetet alkot a rövidfarkú makákókhoz. 50-60 cm. A zömök, erőteljes alkatú állat felül, hátán dús szőrruhát hord, alul azonban kissé csupasz. Petyhüdt bőre nyakán, mellén és hasán redőkben, ráncokban lóg, bundája felül zöldes fakószürke, a combokon és fenekén kissé sárgás és vöröses színbe megy át. Alul fehéres; farka felül zöldes, alsó fele szürkés. Arca, füle és keze hússzínű vagy bronzosbarna; ülőgumói élénk pirosak. Innen nyerte ritkábban használt nevét is. Ha méregbe jön, valósággal elpirul, akárcsak az ember, sőt ülepe is vörösebb lesz. A nőstény lógatva hordja farkát, a hím ellenben ívalakúan lefelé és legörbítve. A berlini múzeumnak van egy példánya. Ezen vörös szín szinte dominál, és feltűnően világos bőrén nyoma sincs a szürke árnyalatnak. Erről a színről kiderült, hogy az tenyészve, tisztán öröklődik tovább.

A bunder Elő-Indiában Bombaytól keletre, a Godwari folyóig mindenütt gyakori, északra pedig felvonul a Himalájáig. Kasmirban Blanford szerint még 2000 méter magasságban is megtalálták. Simlánál valószínűleg még feljebb, Nepálban és Sikhimben ellenben az alacsonyabb vidékekre szorult. "Ezt a majmot - mondja Hutton - ismételten láttam február havában, noha Simlában a hó 10-15 cm magas takarót alkotott, s itt a fákon aludt, úgy látszik, tekintet nélkül a hidegre. A hideg tehát kevéssé zavarja, sőt úgy tűnik nekem, mintha Simlánál télen gyakoribb volna, mint meleg időben. Olykor úgy akadtam rá, amint ugrándozott és játszott a tűlevelűek között, pedig ágaik csak úgy roskadoztak a rájuk fagyott hó alatt. A tenger színe fölött még 3000 méteren felül is láttam, ősszel, amikor a fagyos éjszakák beköszöntenek. Onnan aztán azt jelentik, hogy a tél közeledtével leszorul a síkságra. Bengáliban a sűrű bambuszerdőket lakja, kiváltképpen pedig azokat, melyek keskeny folyócskákat öveznek körül. Mert ő is nagy mértékben kedveli a vizet, pompásan úszik és üldöztetve egy pillanatig sem habozik, hogy a vízbe vesse magát, s egy darabig a víz alatt úszva ismét felbukkanjon és partraszálljon." Nem ritkán nagy csapatokban él, különösen vizek közelében. Tápláléka gyümölcsökből, magvakból és mindenféle rovarokból áll és gyakran látni őt, amint a földön ennivalót keres. A bundert ugyanis épp olyan jogon tekinthetjük földi- vagy szirtimajomnak, mint fánlakónak. E mellett szól igen bátor és agresszív magaviselete is. Ehhez mérten a csapatok élete ugyancsak élénk, mert az állatok összeférhetetlenek, folyton dulakodnak, s közben nagy zsivajt csapva, harapják egymást.

Hiteles egyének szerint, a bunder is a szent állatok hírében áll, noha Blanford ezt újabban kétkedéssel fogadja. Azt azonban ő is elismeri, hogy ezt az állatot hazájában senki sem bántja, s éppen ezért már oly szemtelenné vált, akárcsak a hulmán. Az egyes utazók elbeszélései alapján mindenesetre nehéz eldönteni, hogy itt tulajdonképpen melyik majomról van szó.

"Amint Bindrabun egyik utcáján végigsétáltam - így szól hozzánk Johnson kapitány - fáról-fára követett engem egy vén majom, hirtelen leugrott, elvette turbánomat és hamarosan eltűnt vele, anélkül, hogy láttam volna. Valamikor egy hónapig laktam ebben a városban, még pedig a folyó mentén egy gazdag bennszülött nagy házában. A háznak nem volt ajtaja, a majmok tehát szabadon bemerészkedtek a szobába, melyben tartózkodtam és szemem láttára lopták el a kenyeret és más holmit asztalomról. Ha valamelyik helység sarkában aludtunk, más tekintetben is megsarcoltak. Sokszor úgy tettem, mintha aludnék, hogy megfigyelhessem életük lüktetését, és a mellett szívből örültem furfangjuknak és fürgeségüknek. Csak tréfának vették, ha 4-5 méteres ugrásokkal jutottak egyik házról a másikra, sokszor 1-2 kölyökkel hasukon és a mellett kenyérrel, cukorral és más hasonló holmival megrakodva. Ugyancsak ennek a szavahihető embernek elbeszéléséből tudjuk, hogy egy halálosan megsebesült bundert társa azonnal felkapott és magával hurcolt."

Az idegen nehezen tud ezzel a jószággal összeszokni, a nélkül, hogy ne lenne közöttük viszálykodás. Simlában az egyik Barker lady-nek ünnepi lakomáját a majmok az utolsó percben, amikor a vendégsereg már egybegyült úgy elrontották, hogy többé nem lehetett sem az ételekhez, sem az edényekhez nyulni; a ház úrnőjének egyik ölebecskéjét pedig, amelyik állandó háborúságban élt a majmokkal, ezek egy szép napon magukkal cipelték a fa tetejére, ahonnan aztán nagy garral lerázták az ágakról a mélységbe. Egy angol cukorrépa-ültetvényes, akinek a majmok naponta súlyos károkat okoztak, már arra a gondolatra is jutott, hogy egy fiatalt fogságba ejtsen és aztán mézzel és hánytató borkővel alaposan bekenje. Amint ez megmenekült, a vének nagy buzgalommal és örömmel nyalták le, de nemsokára észrevették a borkő hatását és azóta nem merészkedtek többé az ültetvények közelébe. Ezzel ellentétben a bunder megfelelő bánásmód mellett a szabadban is megszelídül. Bowdler Sharpe, az angol ornithológus is beszél egy ilyen csapatról, melyet Simlában egy házaló fakír szelídítve tartott. Ha kiáltott egyet, a fák köröskörül szinte megelevenedtek a majmoktól. Lejöttek és felszedték a szétszórt borsót és ez a szent legmélyebb érzelmeiben volt megsértve, ha az angolok kertészei kedvenc majmait lepuffantották, amelyek nekik oly nagy károkat okoztak.

A majmoknak azt a szokását, hogy mindenféle tárgyakkal dobálódznak, ezek a majmok is megőrizték s ebben szerszámok használatának első biztos jelét látjuk. Egy Ball nevű utazót a Himalája egyik állomásán óva figyelmeztették, hogyha egy bizonyos hegyoldal mentén elhalad, a majmok meg fogják kövezni. És így is történt. Alighogy feltűnt a láthatáron, megjelentek a majmok és nyilván rosszindulatból valóságos kőzáport zúdítottak rá. S amikor ő ugyancsak egy kővel válaszolt, akkor jött csak az igazi hadd-el-hadd: fogták magukat és dühükben megduplázták lövéseiket. Állatkertekben hasonló dolgokat látunk. Egyes bunderek csakhamar megtanulják, hogy kezükkel, bár ez ügyetlennek látszik, mégis öntudatosan és célszerűen dobják a járókelők szemébe ketrecük homokját.

A bunder a makákók között ugyanaz, ami a huszármajom a cerkófok között: egy a végletekig izgága, dühöngő, indulatos és mogorva fráter s tulajdonképpen csak fiatal korában ragaszkodik ápolójához és társaival épp olyan hadilábon áll, mint az emberrel. Feldühösítve mindent összezúz és széttép, mi útjába kerül, vakmerően meg neki az embernek is, és nagy ügyességgel és eredményesen használja fogait. Ha rossz kedve van, mint ahogy ez rendesen lenni szokott, mindenen mérgelődik, ami körülötte végbemegy és már egy kaján mosoly is kihozza sodrából. Ilyenkor rögtön kinyujtja fejét, száját pedig, mintha fütyülni akarna, kerek nyílásra csucsorítja és ellenfelével szigorúan farkasszemet néz. De nemsokára a különben nem is olyan rút arca ijesztően eltorzul, szemei csillognak, közben leselkedő állásba helyezkedik, akárcsak valami támadásra kész ragadozó, hogy zsákmányára vesse magát.

Egy példányok egészen pávián módjára viselkednek. Szájukat jól kitátják, fogaikat összecsapkodják vicsorgatják, aztán pofájukat felfújják és egyéb grimaszokat vágnak. Más majmokat, melyekkel ugyanegy ketrecben éltek, kegyetlen módon tirannizálnak; mert annyira irígyek és önzők, hogy rögtön ingerülten dühbe jönnek, ha meglátnak egy más majmot, amint az éppen eszik. Legjobb hangulatában a majmoknál szokásos hízelgésre méltóságteljesen reagál s megengedi, hogy bundáját átvizsgálják és megtisztítsák s talán jómaga is leereszkedik annyira, hogy hasonló kedves szolgálatokat tegyen. De ez a gyöngéd hangulat nem sokáig tart s gyakran hirtelenül az ellenkezőbe csap át. S ilyenkor az azelőtt megtűrt vagy általa dédelgetett majom is könnyen meggyőződhet társának szenvedélyeiről. Ettől eltekintve azonban a bunder is megszelídül, sőt különféle ügyességekre is idomítható. A majomtáncoltatók és azok, akiknek majomházuk van, nagyon kedvelik, mert a bunder könnyen tanul, sőt szívesen "dolgozik" is. Éppen közöttük "nagy művészek"-re is akadtam. Újabban Perzina, a legkiválóbb állatidomítók és állatszelídítők egyike nagyszerűen betanított és hihetetlenül komikus hatást keltő majomcsoportot válogatott össze csupa bunderből. Már a függöny felgördülésével is nagy derültséget keltett a nadrágba és szoknyába öltöztetett szeszélyesen fészkelődő társaság, amely székeken helyezkedett el. De ha a legidősebb hím arckifejezésének szokott közönyösségével és jellemző mozdulataival lehúzta kabátját, mielőtt a nyujtón elkezdett volna tornázni, a közönség már hangos kacagásban tört ki.

A bunder lelki életéről v. Fischer J. jól átgondolt feljegyzéseket hagyott hátra, miután abban a szerencsés helyzetben volt, hogy egy fiatal szelíd hímet tarthatott fogságban. A bunderek ugyanis többnyire igen vadak, amikor fogságba jutnak és legalább is nehezen szelídülnek meg. És Fischer mindezt azzal érte el, hogy a majmot csöndes lakásában szabadjára hagyta és megóvta minden zavarástól és bosszantástól. Éppúgy kezelte, mint bármely háziállatot, kutyát vagy macskát, s azért is ez az állat nemsokára annyira ragaszkodott hozzá, hogy az teljesen szabadon járkálva, gazdáját az egész házban és udvaron követte, a zárt ajtókat megpróbálta kinyitni, még pedig úgy, hogy a kilincsre kapaszkodott és egy háznak vakolóállványáról rögtön lekúszott, amikor észrevette, hogy gazdája távozik. Ilyenkor vontatott, panaszkodó hangon kereste és amikor rátalált, örömteljes röfögéssel üdvözölte. De a ház úrnőjét annál jobban gyűlölte, miután egy alkalommal nyaklevest kapott tőle, amikor mindenáron vállain akart megpihenni. Ettől kezdve egyre jobban vonzódott gazdájához, még pedig annyira kizárólag ő hozzá, hogy hasonló esetre még a kutyáknál sem volt példa. Minden idegent megkarmolt és megmart még akkor is, ha az éppen valami nyalánkságot akart neki juttatni. Ha meglátta saját magát a tükörben, hátrasimított fülekkel és homlokát ráncolva kezdett locsogni barátságosan és örömmel. Kezével pedig ismételten a tükör mögé nyúlt, vagy legalább is iparkodott mögéje pillantani, nyilván a másik majmot keresve. Ez ellen is irányult különben minden dühe, amikor gazdája jól megfontolva kihasználta ezt a jó alkalmat és a tükör mögött jól megcsípte kezét. Arca ilyenkor egészen kipirult, füleit előre hegyezte, úgyhogy azok messze kifelé álltak, száját kitátotta és hangos fogvicsorgatás között görcsösen kezdett ásítani, megszámlálhatatlanszor egymásután. Ezek voltak fenyegető mozdulatai a vele egyenlőerejű ellenféllel szemben! S ez alatt a görcsös ásítozás alatt - a páviánok szokása ez - majmunk a még úgy is megkívánt falatot sem nyelte le, sőt az ismételt ásításkor ki is esett pofazacskójából. Idegenek hangos nevetése a végletekig ingerelte. Ilyenkor mérgében ketrecének rácsozatára ugrott, arra négykézláb ráakaszkodott, és erőnek erejével kezdte azt rázni. Ezzel a szokással a szabadban élő majmoknál is találkoztunk, amidőn azok a fák ágait rázogatják, de ennek csak akkor van rájuk hatása, hogyha nagy lármát okoz; Fischer majma ugyanis felhagyott ezzel az erőfeszítéssel, mihelyt észrevette, hogy ketrece szilárdan van a falba erősítve, vagy pedig gumilemezekkel volt kibélelve, úgyhogy mozgatásuk nem okozott lármát. Különben unalmában is lármázott, vagy azért, hogy felhívja magára az emberek figyelmét, s ilyenkor határozottan furfangos módon járt el. Ha nem tudta az egész ketrecet megrázni, akkor csak az ajtaját rázogatta, ha az ékekkel volt megerősítve, vagy lakattal lezárva, vagy, ha azt dróttal is körülcsavarták, akkor a szalma között egy régi, kiszáradt kenyérhéjat keresett, vagy valami dióhéjat, vagy csontot, vagy egy ágat, szóval valami kemény tárgyat vett elő, s azt a rácsozaton végighúzta. Fischer ezt a majomszokást találóan a mi szokásunkkal hasonlította össze, amikor ujjunkkal dobolni szoktunk az asztalon vagy az ablaküvegen, és ezt a lármát nemcsak a bunderen, de egy emsemakákón, továbbá több páviánon, cerkófon és csuklyásmajmon is megfigyelte.

Legnagyobb mértékben a kígyóktól félt a bunder, még pedig nemcsak az elevenektől, de kitömöttektől, a kígyóbőröktől, lenyúzott boáktól, gumicsövektől, sőt képektől is, melyek kígyókat és férgeket ábrázoltak. Amikor egy alkalommal kígyót hoztak a szobába és ott megfürösztötték, hogy ezzel elősegítsék a vedlését, elég volt, hogy valaki ezeket a szókat ejtse ki: "Hozza be a kígyót." S a majom a következő percben már eltünt ketrecének szalmájában, s ott maradt még akkor is, amikor a fürdésnek már rég vége volt. Gazdájának hangulatát "első ránézésre" ez a majom éppoly jól meg tudta ítélni, mint az előbb említett jávai majom. Ha gazdája nem reagált majmának üdvözlő röfögésére, akkor elhallgatott és nyugodtan várakozott ketrecének póznáján. Alig pillantott azonban rá gazdája, villámgyorsan megváltoztatta viselkedését, lázas türelmetlenséggel szaladgált póznáján fel és alá, különféle hangokat hallatva, s majd mosolygásra, majd nevetésre fordítva száját. Legnagyobb élvezetet az okozott neki, ha hátulját egy bottal, szalmaszállal, vagy tollal vakargatták. Ez annyira lenyűgözte, hogy sokszor óraszámra állt a rács mellett háttal kifelé fordulva és behunyva szemeit. De ugyanakkor a tetvezkedés annyira erőt vett rajta, annyira megkívánta azt, hogy szabadon eresztve, nemcsak gazdájának bőrét, haját és ruháit vizsgálta át ilyen értelemben, hanem a szobában lévő valamennyi állatbőrt és szőnyeget is. A szegényes külsejű egyéneket üldözte, mint ahogy ezt más majmok is megteszik, s ellenséges rikácsolás közben meg is támadta. Hasonlóan viselkedett cselédekkel és gyermekekkel szemben. Gazdáját úgy védelmezte, amint ez majmoknál szokás: ha valaki csak ujjal nyult hozzá, éktelen dühvel rontott neki állítólagos ellenfelének. Éppúgy rögtön segítségére sietett gazdájának, ha az embert vagy kutyát fenyegetett, vagy támadott meg; de ha az majom volt, rögtön pártját fogta. Kétségtelenül nagyon finom volt hallása is. Ha szöget vertek ketrece falába, minden ütésnél befogta fülét, mintha a hangot el akarná hárítani magától. Csakhamar megszokta, hogy alváskor oldalt feküdjön ketrecében, pedig a majmok tudvalevően összegubbaszkodva alszanak. Még takarójával is betakaródzott és fogával annak csücskét fejére húzta. Gyakran álmodott, sőt igen élénken, mint ahogy az különféle mozdulataiból és alig hallható, de értelmes hangjából kitűnt. Ha álmában megrémült, akkor rendesen felébredt, legmagasabb ülőpolcára menekült, és félelmét nem palástolva, minden irányban körülnézett. Engedelmessége - ebben különben mindig meglehetett bízni - elhagyta őt, ha ennivalóról volt szó. De ha kígyóbőröket raktak arra a helyre, melyen torkoskodni szokott, akkor felhagyott rossz szokásával s egyszerűen távolmaradt. A szivaroktól is, melyekből sokszor 3-4-et is elfogyasztott, így ment el a kedve, s ez jobban használt, mint valami büntetés. Fényes és csillogó tárgyak után állandóan sóvárgott, mint valamennyi majom és a pofazacskójába rakta azokat. Feltűnő kiváncsiság vett rajta erőt minden alkalommal. A kötél csomóját vagy a lánc biztosítékát, amikor nyakáról leoldották, csakhamar megtanulta kinyitni. A kifujt és szorgosan ismét beragasztott tojásokat saját tapasztalása szerint már súlyáról is felismerte és megkülönböztetve a többitől, fel sem nyitotta; de ugyancsak kiállotta a próbát, ha ólommal vagy valami egyéb nehéz tárggyal töltött tojást nyomtak kezébe és harapással bosszulta meg magát a cselédeken. A karmos-majmok, kapucinus-majmok, cerkófok, a fiatal parókás majmok és egy magot ezt a próbát egyébként nem állották ki.

A számokról is volt fogalma majmunknak. Hozzászokott ahhoz, hogy négy almát kap. Ha csak hármat tettek tehát elébe, akkor észrevehetően ott várt a rácsnál a negyedik almára, s csak akkor fogott hozzá az evéshez, ha ezt is megkapta. És ugyanígy viselkedett más eleséggel szemben is, melyet meglehetett számlálni és Fischer százszámra végzett vele hasonló kísérleteket. Zenei hallása a bundernek nincsen és zenei hangokra úgy reagál, mint a kalapács-zörgésre, amelyről előbb szóltunk. Zenei hallása egyébként egyetlenegy emlősállatnak sincsen és ha állatok a zenére figyelmesekké lesznek, akkor ez számukra csak zörej vagy valami jel. Ehelyett azonban majmunknak félreismerhetetlenül nagy megfigyelőtehetsége volt. Minden új, még oly jelentéktelen tárgyat is észrevett gazdájának dohányzó- és íróasztalán, és mozdulataival elárulta, ha szobájában nem volt valami rendjén; Fischer ekkor nem tehetett jobbat, mint hogy arcjátékára figyeljen, és így győződött meg példátlan éberségéről. Ezzel különben más majmoknál is találkozunk, s e tekintetben azok a kutyát is messze felülmulják.

Csak gazdájának engedte meg, hogy vele játsszék, vagy hogy őt megsimogassa, rajta kívül pedig senkinek, még ápolójának sem, pedig az éveken keresztül napjában kétszer is megitatta. A játéknál mindig számot vetett azzal, hogy gazdája nem mindenütt egyformán érzékeny, s ezért is a lábait nem nagyon kímélte, de arcához félve nyult; fülcimpáját vagy orrát pedig már csak nyelvével érintette. A bunder valósággal dohányzott is. Szinte kéjelegve és megelégedett röfögéssel szívta pofazacskójába a pipából vagy valami hosszú szipkából égő szivarjának forró füstjét, és azt orrán át megint kiengedte. S végül Fischer a bunder beszédéről és "kedélymozdulatairól" megemlékezik. Ha valamit kér, azt többé-kevésbbé megnyujtott "oh" vagy kéttagú "o-oh" hanggal fejezi ki, s ezt kívánságának foka szerinti magasságában, terjedelmében és színezetében variálja. Közben füleit erősen hátrasimítja, szemöldökét hátrahúzza és az ajkát csucsorítja. S ezután a kiáltása után fülit hegyezi és messze előre helyezi, szemöldökét összehúzza, szemeit kimereszti és úgy figyel. Ha e közben megérkezik az étel, akkor összecsucsorított szájából, melyen csak babszemnyi, hosszúkás nyílást hagy, a megelégedésnek, örömnek és kellemes érzésnek röfögésszerű és gurgulázó hangját hallatja olyanformán, mint egy megszakított, izzó "äh" "äh" kiáltás.

Ha manapság majmot látunk valahol fogságban, akkor kilencven százalékra biztosra vehetjük, hogy az egy bunder. A majom fogalma mostanában őhozzá fűződik, annyira meghonosították és oly gyakran tartogatják. Tehát még a jámbor hinduk között is kell hogy akadjanak eretnekek, talán mohamedánok, akik őt megfogják. Állatkereskedéseinkben gyakran százával, sőt azon felül is látjuk egyszerre ezeket a szegény megfélemlített kópékat, amint egy rakáson, a ketrec leghátsó sarkában gubbaszkodnak, vagy összebujva lógnak fenn, amennyire lehet, a rácsozaton. S éppen azért is ezek közül a fiatal és többé-kevésbbé gyöngéd állatok közül sok elpusztul; de azok, melyek egyszer már alkalmazkodtak, évekig kibírják. A hímek hatalmas, veszélyes legényekké lesznek, a nőstények anyákká. Az így fogva tartott bunderek a telet jól bírják, úgyhogy azokat egész éven keresztül is bátran hagyhatjuk a szabadban, ha nekik valami védett kis búvóhelyet biztosítunk; farkuk is elég kurta ahhoz, hogy tél idején meg nem fagyjon. A hannoveri állatkertben arra a szerencsés gondolatra jutottak, hogy a tó egyik, magas fákkal és bozótokkal benőtt szigetét bunderekkel népesítsék be, és így azt a közönség nagy örömére valóságos majomszigetté változtassák, hogy aztán a partról lehessen megfigyelni, hogy a szigetlakók mit visznek véghez. Ám ezek a fenegyerekek csakhamar kirúgtak a hámból: a fákról átugrottak a másik partra, s amikor ezeket kivágták, egyszerűen úszással érték el a másik partot. Becsületes hazánkban - így írják a németek - immár nem tűrték el azt, hogy ezek az élénk állatok egy parkban kényük-kedvük szerint sürögjenek-forogjanak, s így a "majomsziget" szép eszméje is szertefoszlott, mint a buborék.

A bundert fogságban úgyszólván mindenütt tenyésztik. Nill állatkertjében, Stuttgartban, már évek óta él egy bunder-család. Az anya s annak leánya évente egy gyermeket hoz a világra, még pedig állandóan május és június havában. Ezek a majmok addig szeretnek a szabadban tartózkodni, míg leesik az első hó. A rőtszínű bunderek (ami az embereknél a vörös hajnak, a lovaknál a "rókaszín"-nek felelne meg) tenyésztése a berlini állatkertben sikerrel járt, s erről már megemlékeztünk. De itt normális színezetű bundereket is tenyésztenek, s nem kevésbbé a boroszlói, hannoveri, hallei, düsseldorfi és más állatkertekben is. Korcsokat is gyakran találunk közöttük, ezek a parókás majommali és a makákóvali keresztezésből származnak. A boroszlói állatkertben az egyik bundernőstény ilyen makákókorcsot hozott a világra, két évre rá annak, hogy császármetszéssel szabadult meg magzatától. A bunder anyának viselkedését a ketrecben világrahozott gyermekével szemben már Cuvier tanulmányozta, akinek idevágó megfigyeléseiből a következő részleteket ragadjuk ki:

"A fiatal bunder, mihelyt a világra jött, rögtön anyjába kapaszkodott, miközben négy kezével bundáját, szájával az emlőbimbót ragadta meg. Tizennégy napig maradt így, s ez alatt az idő alatt nem eresztette el anyja emlőit. Egész időn át változatlan helyzetben maradt, ha anyja leült, mindig szopásra készen és alvó helyzetben, de álmában is jól belecsimpaszkodva. Az egyik emlőbimbót csak akkor eresztette el, ha a másikra akart áttérni. Így teltek el életnek legelső napjai, anélkül, hogy szemeinek forgatásán kívül más mozdulatokat tett volna. Nyitott szemekkel jött a világra, mint más majmok, s úgy látszott, hogy már az első pillanatban felismerte környezetét, mert folyton jártatta szemeit a körül, ami közelében lejátszódott.

Körülbelül 14 nap multán a fiatal bunder elszakadt anyjától és már első lépéseiben oly ügyesnek és erősnek bizonyult, hogy mindenkit bámulatba ejtett. Első dolga volt, hogy ketrecének függőleges rácsozatába kapaszkodjék és aszerint, hogy milyen volt hangulata, néhány lépést tett a szalmán; négykézláb bátran leugrott a magasból és onnan ismét a rácsra, amelyen olyan ügyesen és oly biztossággal kapaszkodott meg, hogy az a legtapasztaltabb majomnak is becsületére vált volna. Anyja a legnagyobb figyelemmel kísérte gyermekének minden mozdulatát és mindig készen volt elhárítani minden bajt, mely az ő kedvencét érte. Később iparkodott terhétől megszabadulni, de azért mindig gondját viselte gyermekének, és ha úgy láttak, hogy a legkisebb veszély is fenyegeti, mindjárt karjaiba vette. Már anyjának egy gyöngéd érintése is elegendő volt ahhoz, hogy azonnal visszatérjen hozzá, és akkor ismét anyja mellére telepedett a szokásos helyzetben.

Hat hétre rá a majomnak már erősebb táplálék kellett, mint az anyatej, és ezzel új fordulat állott be. Ugyanaz az anya, amely azelőtt a legnagyobb odaadással gondoskodott gyermekéről, és amelyről azt hittük, hogy az csupa odaadásból saját szájából is etette volna őt, amikor hozzá akart fogni az evéshez, ezentúl nem engedte meg neki, hogy az elébe rakott ételből valamit is megegyen. Amikor az ápoló kenyeret és gyümölcsöt nyujtott neki oda, ellökte magától gyermekét, ha közeledni próbált, és hamar telerakta vele pofazacskóit és kezeit, hogy el ne mulassza a jó falatokat. Ám az éhség a fiatalt csakhamar nagyon vakmerővé, vállalkozóvá és ügyessé tette. S eljött az idő, amikor már többé nem ijedt meg anyjának ütéseitől. Bármit tett most már az anya, hogy gyermekét eltávolítsa, és hogy mindent magának tartson meg, a fiatal túljárt az eszén: elég ravasz és ügyes volt ahhoz, hogy itt-ott egyik vagy másik falatot megkaparintsa, s hogy azt anyja háta mögött, amennyire lehetett, tisztes távolságban elfogyassza. S erre az óvatosságra csakugyan szükség volt, mert az anya nem egyszer szaladt ketrecének legtávolabbi sarkába is, hogy gyermekétől elvegye a jó falatokat."

Hogy a bunder hasznos volna, arra vonatkozólag alig lehet komolyabb jelentősége annak, hogy ezt a majmot itt-ott az egyre ritkuló uhuval kárpótolják a bagolykunyhóban.

Megemlíthetjük végül, hogy a bunderen tetveket is találtak, s ezek közül Fahrenholz Hannoverben Pedicinus rhesi és Phthirpedicinus micropilosus néven két új fajt írt le.

Egyéb bunderek

Keletre, a Himalájában, Assamban és Tibetben, a bengáli bunderhez vele igen közeli rokonságban álló földrajzi változatok csatlakoznak, amelyek azután Kínában, Formózában és Japánban már az eltérő, kurtafarkú fajokhoz vezetnek. Így azután már a Himalája nyugati lábánál, Kasmirban és Simlában is igen magasra felvonuló bundert a keleti Himalájában, Sikkimben, Butanban, Assamban, a Sandarbanokban, a Ganges deltájától keletre, Kalkuttánál és az Irrawadi vidéken a nagyobb és termetesebb asszami bunder (Simia assamensis Mc. Clell) váltja fel, mely még ezenfelül sötét pofájával, hullámos és a hegyvidéki alakoknál gyakori gyapjas bundájával és szőrös hátuljával tűnik ki.

Ugyanilyen egyébként a szőrösfülű bunder is (S. lasiotis Gray), ez azonban fülén szőrpamacsokat hord (F.01.057.2.). Szecsuán és Csili a hazája nyugati Kínában. Hátulról nézve az állat - s ez a legérdekesebb rajta - teljes farkatlanságával lepi meg a szemlélőt és így élő példával tanuskodik a kínaiaknak egy szokásáról, amely ezeknek az állatoknak leírásánál és meghatározásánál sok zavart okozott. Ez pedig az, hogy e copfos népség mindegyik majomnak, mely keze ügyébe kerül, levágja a farkát, nehogy valakinek - ennyire mulatságos az ő gondolataik társítása - a majmok farkáról lelógó copfjuk jusson eszébe, s nehogy gúnyt űzzön belőle.

Egy Mell nevű tanító néhány délkínai bundert küldött Kantonból. Ezeknek pirospozsgás arcuk és rókavörös bundájuk volt. Megmenekültek ugyan a csonkítástól, mert alig hogy fogságba kerültek, rögtön ez a lelkes gyüjtő és kutató vette oltalmába őket. De ezeknek és hasonló majmoknak felismerése ilyen körülmények között mégis nehézséget okozott, mert a kínaiak ezeknek a majmoknak farkát is, mert az előttük megütközést kelt, nem mindig vágják le egészen, és másrészt, mert Kelet-Afrikában, de másutt is, Japánban pedig egész határozottan csonkafarkú majmok élnek. Így a berlini állatkertben egy bunderpár látható, vörös pofával és egyformán sötét, barnásszürke bundával, de hátukon minden vörös fokozat nélkül, s ezek a japáni fajhoz kétségtelenül közelednek. Formózáról valók s hazájukról formózai makákók-nak kellene elkeresztelnünk. (S. cyclopis Swinh. (F.01.057.3.)) Farkuk eredetileg 3 cm hosszú, mint azt a leírásokból tudjuk, de a berlini példányok farka ismét kínai módon megcsonkított: csak egy igen rövid csonk jelzi annak nyomát, amelyet többnyire feszesen fölfelé tartva hordoz a hím, mint ahogy egészben véve elszánt, önérzetes viselkedése is a síkságot már meghódító szirti-majom típusát árulja el. Felfedezője, Swinhoe, majmunkat éppen azért is szirti-majomnak aposztrofálja, mert az a kimeredező sziklás szirteket kedveli, a barlangokban, sziklaodvakban keres menedéket, és jóval régebben Swinhoe előtt Kína nyugati részének kopár hegyvidékein különösen gyakori volt. Északon és keleten azonban Swinhoe még gyakran találkozott e majommal, távol minden erdőségtől, amint a meredek sziklafalakon játszadozott és locsogó hangját hallatta. Ez az állat ottan a napnak legnagyobb részét a sziklaodvak árnyékában tölti el és esténként csapatostul vonul ki és néz bogyókból, gyönge növényi rügyekből, sáskákból, rákokból és csigákból álló tápláléka után. Nyári éjszakákon olykor cukorrépa-ültetvényekben és a gyümölcsökben kárt is okoz. Júniusban gyakran látni a nőstényeket magányos, félreeső helyeken mellükön kölykeikkel; ilyenkor azonban nagyon vadak, egy pillanat alatt eltűnnek a sziklahasadékok között és nem mutatkoznak mindaddig, míg a jövevény el nem távozott.

Ha teljesen eltérő színezete alapján már a formózai makákó a rendszerező számára többet jelent, mint a bundernek pusztán földrajzi változata, akkor a japáni vagy pirospofájú makákó (Simia speciosa F. Cuv.) még úgy is önálló, nagyon jó faj gyanánt jelenik meg előttünk, már csak azért is, mert eredetileg is igen rövid, csak 5-8 cm hosszú, csonka farka van. Azonkívül már az első ránézésre is feltűnik e faj jól fejlett, egészséges példányának csupasz, mindig pirospozsgás arca és sűrű, hosszú, felül inkább barnán pettyezett, alul füstösbarna bundája. A fiataloknak nincsen foltozatuk, s arcuk is halvány. A pirospofájú makákó nem vonul ugyan Yesso szigetéig, de Japán déli részén, Kioto hegyvidékén közönséges és innen Nippon szigetének északi csúcsáig is ellátogat, Rein adatai szerint pontosan a 41. szélességi fokig. E szerint majmunk a földkerekség legészakibb majma, éppen ezért veszély nélkül tarthatjuk egész éven át a szabadban, vagy legalább is fűtetlen helyiségben fogságban. Így cselekedtek már évekkel ezelőtt a berlini állatkertben egyik pompás példánnyal, amely olyan jól érezte magát, hogy rendesen szaporodott.

A pirosarcú makákó a zöldcsőrű daru mellett a japánok legkedveltebb állata. Az éleslátó és jóízlésű művészek és iparművészek fáradhatatlanul a legélethűbben és legvonzóbban örökítik meg, ipari tárgyaikat is az ő képével díszítik, minálunk is biztosítva ezzel azoknak nagy keletjét.

Még rövidebb, legfeljebb 5 cm farka van a medvemakákónak (Simia arctoides Is. Geoffr. (F.01.056.3.)). Egynéhány hátsóindiai (Sziám, Birma) rokonával Kínáig is elterjed, sőt Borneo-szigeten is megjelenik. Ennek az állatnak farkcsökevénye már alig hord farkcsigolyát, s mondhatni, a harmadik fartő gumóvá fejlődött: vén példányokon ez csupasz és kérges, mint ahogy a far maga is, s annak mélyedésébe illik bele, úgyhogy az állat csakugyan ül rajta. Egyébként a medvemakákónak barna szőrözete mellett is piros a pofája. Ezzel a színnel gyakran találkozunk a makákóknál, de a vörös szín inkább a szemek tájékára és az orra szorítkozik, mely mintha fekete pettyezéssel és sötéten volna aláfestve s beteges színt kölcsönöz az állatnak. A nyakukról lelógó lebernyeg és kiálló, szőrös pocakjuk a legrútabb majmokká avatják őket. Ezenkívül hiányzik belőlük a drill és a mandrill jellegzetesen démoni tekintete, értelmisége is, s fogságban e mellett a temperamentum és energia nyomát sem találjuk meg náluk, e helyett inkább egy nagy adag flegmát.

A szabadban való életéről csak annyit tudunk, hogy a hegyvidéket kedveli, s nem mondhatunk többet néhány rokonáról és hozzá a rendszerben közel álló fajról sem. Újabban azonban Mell Kantonból érkező szállítmányából kiderült, hogy az itt felsorolt fajokon kívül még egy fakóarcú medvemakákó ((F.01.056.2.) fajt is meg kell különböztetnünk, s ezt Matschie (S. arctoides esau) néven vezette a tudományos rendszerbe. Ez a faj Mell adatai szerint Löcsang hozzáférhetetlen hegyvidékein él, Kantontól északra, kb. a 113. hosszúsági és 25. szélességi fokok között, 2000 méter magasságban, a hegyvidéki yao népekkel együtt. S itt ezt az állatot csak egyenként látták és sziklás hegyvidéken, erdőben ellenben sohasem.

A magót vagy berbermajom (Simia inuus L.) (F.01.054.1.) (F.01.056.4.)
[Régi neve: Inuus ecaudatus L.]

Ezzel a majommal a fark elsatnyulásának utolsó állomásához érkeztünk el. Földrajzi elterjedésében is szélsőséges ez az állat, - a kabilok nevén Schadi - s többi rokonaitól egészen eltérően az Atlasz-hegységben él. Ebben a tekintetben szinte az összes majmok és makákók között legfontosabb, mert innen, a Gibraltár szikláiról Európába is átterjedt, hogy itt a magót kezdettől fogva és "természetes jogán" élt, az semmi esetre sem állapítható meg biztossággal; újabban ugyanis angol fennhatóság gondoskodott arról, hogy kontinensünket ne fosszuk meg ezektől a majmoktól, hogy itt biztosítva legyen fennmaradásuk. Ezeknek a magótoknak európai előfordulása egymagában semmi különös, hiszen ezeknek kihalt ősei a harmadkorban és diluviumban a Földközi-tengeren innen is, név szerint Itáliában, Franciaországban, továbbá Svájcban és Németország déli részén is éltek, sőt Angliából, de másfelől még Indiából is előkerültek. Ezzel lehet megmagyarázni ezeknek a makákókkal rég elmult időkből való összefüggését.

Külsejükben a magotokat vézna testalkatuk és karcsú végtagjaik jellemzik, azután meglehetősen vastag, alul azonban gyérebb szőrruhájuk és sűrű körszakálluk. Ripacsos arcuk, ráncos fülük, kezük és lábuk halvány, borjúbőrszínű, sötéten árnyékolt, mintha piszkos volna; bundájuk vöröses olajbarna, minthogy szőreik a tövükön feketések, végükön ellenben vörösek. Vén példányok szőrei egyébként feketén is végződhetnek, s akkor bundájuk egészben véve sötétebb árnyalatot nyer. A végtagok alul és belül világosabbak, inkább szürkéssárgák vagy fehéresek. 75 cm testhosszúság mellett ez a majom 45-50 cm vállmagasságot ér el.

A magót hazája Északnyugat-Afrika: Marokkó, Algir és Tunisz, s amennyire tudjuk, itt nagy csapatokban él vén, tapasztalt hímek vezetése alatt. Rendkívül okos, de a mellett alattomos, ravasz és fürge, és erős állat, mely szükség esetén kitünően védekezik nagyszerű fogaival. Ha felindul, annyira eltorzítja arcát, hogy erre nincs példa a majomvilágban, a mellett gyorsan járatja a száját minden irányban és fogait csattogtatja. Csak amikor fél, akkor ad erős és rövid hangokat. Ha valamit kér, vagy ha örül, ha undorodik valamitől, vagy nagyon haragos, grimaszokat vág s fogait csattogtatja. Ha dühbe hozzák, előre-hátra ráncolja homlokát, kinyujtja arcát és ajkait úgy összecsucsorítja, hogy kis köralakú nyílás marad szája helyén, mintha fujni akarna. A szabadban sziklafalakon és hegyvidékeken él, de fákon is otthonos. Azt tudják róla, hogy a páviánokhoz hasonlóan sok ízeltlábú állatot és férget eszik, s ezeket a kövek alól szedi fel. Ezeket a köveket közben a hegyekről legurítja, ezért is meredek lejtőkön a magot veszedelmet jelenthet az arra haladó ember számára. Kedvenc tápláléka állítólag a skorpió. Mérges fulánkjukat kitépi és aztán nagy mohón fogyasztja el őket. De kisebb ízeltlábúakkal és férgekkel is beéri, s minél kisebb a zsákmánya, annál szorgalmasabban vadászik rá, s annál mohóbban eszi meg azt. A megfogott rovart gondosan szemügyre veszi, megelégedett szempillantással üdvözli és rögtön bekapja.

Algírban ezek a majmok szinte látványosságszámba mennek az idegenek előtt. A Blidah melletti Chiffában, nem messze Algír városától, van egy "majomvölgy", sőt egy szálloda is, amelyet a majmokról neveztek el. Itt levelezőlapokat árulnak a majmok portréjaival és felvételeket az ő birodalmukról. De A. Seitz szerint le kell kanyarodnunk a főútról, ha az életük folyását meg akarjuk figyelni. Így tett Seitz Kerratánál, a sziklahegyek között kígyózó Oleander folyó környékén. A hegycsúcsok itt oly fenyegetően meredeznek az égbe, hogy még júniusban is hósipkát viselnek, míg odalent ugyanakkor 46 fokot mutat a hőmérő árnyékban. A fák és bokrok pompás és sűrű lombozatukkal bólintgatnak a sziklák hasadékaiból, s a majmoknak védelmül s támaszpontul szolgának. De ezek gyakran távol helyezkednek el egymástól, úgyhogy csak nagy ugrásokkal szökellhetnek ezek a majmok ágról-ágra, a tátongó nagy hasadékok fölött, hogy továbbjussanak valahogy a sziklafalakon. A könnyen gördülő kőzet ilyenkor nem nyujthat támaszt, mert minden lépésnél meglazul. Sokszor csak a leomló görgeteg s az utána pergedező homok árulja el a társaságnak jelenlétét. Mindig messze, láttávolságban űzi játékát a sziklákon. Hogy e majmok az Oleander folyó vizéből enyhítsék szomjukat, a sziklákba vájt hegyi utat kell keresztezniök, s ezt nagy rendszerességgel hajtják végre reggel és a délutáni órákban. Lomha, esetlen vágtatás közben vonulnak végig a széles úton és az útnak 10-20 cm magas porából valóságos porfelhőket kavarnak fel. S ez így tart addig, amíg elérik a bokrokat, s ezzel megvan a lehetőség arra, hogy a kanyarulatokon és vízeséseken keresztül elérjék a nyugtalanul csörgedező folyót. Ha megzavarjuk őket útjukban, akkor nagyon bosszús, haragos pofát vágnak, és zord, zsörtölődő hangokat és morgást hallatnak.

Sűrű bundájának védelmére a magótnak egész esztendőben szüksége van, "mert még nyáron is nagyon lehül a levegő éjjelenként az északi Atlasz-hegység szakadékaiban s a sziklafalakon végig zúgó szélvész még nehezebben elviselhetővé teszi az amúgy is alacsony hőmérsékletet". Télen, amint ezt megmérték, a hőmérő - 12° C-re süllyed, úgyhogy a víz hosszú jégcsapokban lóg le a sziklákon. "Ilyenkor rossz dolguk van a majmoknak. Csoportosan szorulnak a sziklahasadékokba s résekbe, egymásba karolva, s így melegítve kölcsönösen egymást. A hideg mellé még az éhség is szegődik." S ilyenkor félig megfagyott kökénnyel, bogyókkal és túlérett dióval kell éhségüket csillapítani, míg a nyár derekán szamócával tölthetik meg bendőjüket. Éjjelenként a kabilok buja veteményes kertjeibe ellátogatnak, s itt könnyű, jó, ízletes zsákmányra találnak, eltekintve attól, hogy ez a völgy kövér sáskák rajától, testes fémbogaraktól csak úgy nyüzsög. Mindezekből a tápláló falatokból áll magót étlapja, s ehhez még a hosszúkás, szinte répaszerűen megnyúlt szamócákból, s tavasszal még a kapri fiatal hajtásaiból, melyek a sziklahasadékokból kinőnek. Már kora reggel, amikor a keselyűk elhagyják a szirtes szakadékokat, s a levegőbe emelkednek, a magótok is táplálék után néznek. "Mindenekelőtt a folyó tiszta forrásaival oltják szomjukat, meleg napokon szívesen pacskolnak a vízben és aztán 5-20 főnyi kisebb csapatokban portyáznak tovább. A kóborlás meglehetős csöndesen megy végbe, egyáltalában nem azzal a lármával és rikácsolással, mint sok trópusi majomnál; csak a lefelé csuszamló görgeteg és a para- és télitölgy bőrkeménységű lombjainak zörgése árulja el a társaságnak közeledtét. S eme kóborlásaik alkalmával nem egyszer az emberlakta vidékek közelségébe is tévednek, s azért is ilyen helyeken alig volna lehetséges gyümölcstermelés. A magót ugyanis alaposan pusztít; a félig érett s még alig élvezhető gyümölcsöket is leszedi, hogy aztán rögtön el is dobja azokat, ha helyettük jobbat talál."

A kabilok rendesen nem védekeznek a magótok ellen, csak folytonos elzavarással tartják őket távol. De jogosan félnek azoktól a nehézségektől, és attól a veszélytől, amellyel üldöztetésük és fogságba ejtésük a sziklahasadékok között jár. Éppen ezért is csak ritkán kerül közülük valamely fiatal majom Kerrata piacán eladásra. Mint egy kis gyermek, csecsemő módjára gyékényből és fűzfaágakból font vánkosba bepólyázva, természetesen végtelen boldogtalan pillantásokkal tekint kifelé, hogy valaki megkönyörüljön rajta. A kereskedők azonban csak idegenek, a bennszülötteknél Seitz sohasem látott szelíd magótokat. Habár a magótot Algírban nem üldözik, már 1907-ben említi, hogy ez a majom Algírban csak helyenként, szigetszerűen van elterjedve, s hogy ezek a szigetek egyáltalában nem függnek egymással össze, lakóik nem érintkeznek egymással, s ha jövőben - mondja megfigyelőnk - Kabilia sziklavidékét vasutak hálózzák majd be, ez a majom egészen ki fog veszni.

S ilyen körülmények között az állat elterjedésének tűzhelye a jövőben már csak Marokkóra szorul, ahonnan egyébként a legtöbb magót kerül elő. A gibraltári állományt is különben ismételve marokkói példányokkal pótolták és frissítették fel. Field azonban megjegyzi, hogy 1913-ban egy erre a célra importált hímet ismét kézre kellett keríteni, és a londoni állatkertben ártalmatlanná tenni, annyira haragossá és veszélyessé vált, noha hosszú szemfogait kitördelték. Egyszer a vén hím és a hozzátartozó három nőstény, amikor egyedül maradtak vissza a sziklákon, egy fiatalabb hímet három nőstényével együtt - úgy látszik jogtalanul betolakodó idegen jövevényeket láttak bennük - agyonmartak. Több, mint húsz évig voltak ezek a majmok a sziklás ormok urai, de már csak távcsővel lehetett őket meglátni, hogy meggyőződjünk arról, csakugyan léteznek-e még, annyira vadak voltak s otthonukhoz annyira ragaszkodók. Amidőn azonban a felső erődítéseket elkezdték építeni, a majmok egyre jobban leszorultak s a mélyebben elnyúló telepek gyümölcsöseit kezdték fosztogatni. Egy ilyen telepnek tulajdonosa csak akkor szabadult meg ezektől a tolvaj "gulja"-któl - ahogy őket spanyolul hívják - amikor kegyetlen módszerhez folyamodott. Egyik fogságba ejtett fiatalt odakötözött egy fához, úgyhogy az éhen halt. A majomhorda elhurcolta a tetemet, azonban évekig nem mutatkozott többé. Ilyen körülmények között bizonyára rég kihaltak volna már, ha az angol tisztek kedvtelésből nem gondoskodnának életben maradásukról.

Régebbi közlésekből még úgy tudjuk, hogy ezek a majmok állítólag a törpe pálma gyökereit kedvelik. Gibraltár környékén igen gyakoriak, s ottan a szélirány változásával változtatják helyüket is. Rendkívül élénkek és többnyire a legmeredekebb helyeket és mélységeket választják ki, ahol a laza sziklákat üregek és hasadékok járják át. Régebben majmainknak nem nagyon imponáltak a fenyegető ágyúk és nehéz ütegek. Erre vonatkozólag Posselt a hegycsúcs megmászásáról a következőket mondja: "Tőlem körülbelül 200 lépésnyire volt a legelső nehéz üteg felállítva a spanyol partok felé irányított ágyúkkal, amidőn közvetlenül az út utolsó kanyarulatánál sajátságos, éles hang ütötte meg fülemet. Eleinte valami kutyának távoli vakkantását sejtettem. A következő percben az ütegek védővonalán, tőlem mindegyre távolodva, pincsikutya nagyságú állatot pillantottam meg s így most már tudtam, honnan ered a hang. Megálltam, s megállapítottam, hogy a majmok egyike volt ez, s valószínűleg ezen a helyen őrködött. Az erődítés végén a Földközi-tenger felé pedig két másik majomra is akadtam, amint azok a napon vidáman sütkéreztek. Lépésről-lépésre közeledtem a két állat felé, amely most szorosan összebujt és engem állandóan figyelt. Száz lépésre jutva, veszteg maradtam és így figyeltem őket, amint egyre fesztelenebbül viselkedtek. Ezerféleképpen is megmutatták, mennyire jól érzik magukat a napsugár melegében; majd összeölelkeztek, majd kényelmesen henteregtek az erődítmény falán. Néha valamelyik játszi szökéssel az ágyún termett, s annak csövén átbújva, ismét visszafutott várakozó pajtásához. Szóval, egészen kedélyesen rendezkedtek itt be és elhatározták, hogy a jótékony napsugarakat minél jobban kihasználják."

Shephard kapitány közlése szerint, a forró nyári évszakok alkalmával beálló táplálékszükség e majmokat arra készteti, hogy a síkságra ereszkedjenek le, amidőn aztán nem csekély károkat is okoznak gyümölcsösökben, míg az évnek többi szakaiban ritkábban látni őket. Júniusban és júliusban kölykedznek. Ilyenkor a legerősebb hím a csapattól meglehetősen távol és magányosan tartózkodik.

Arisztotelesz leírásai szerint kétséget nem szenved, hogy a magót Pithecus néven már a klasszikus ókorban első ismert európai majom volt. Galenus rajta végezte legelső anatómiai tanulmányát. Linné Simia sylvanus néven ismerteti és Gesner leírásaira hivatkozik. A magót elnevezés francia eredetű és Buffontól ered. Ez a majom a régi görögök és rómaiak idejétől a mai napig ugyanannak az érdeklődésnek központjában áll. Régebben ő volt a medvetáncoltatók és tevehajtók állandó kísérője. A mai művelt világunk fiatalságát már kevésbbé mulattatja, mint annak előtte. Ha manapság valamelyik vándortársulat majmot mutogat, az biztosan makákó, bunder vagy kapucinusmajom. A magót ezzel szemben a mai állatkereskedelemben megritkult, nyilván azért, mert hazájában is ritkább és nehezebben szerezhető be, minthogy az csak félreeső és járatlan, magas hegyvidékeken él. A frissen fogottak rendesen Mogadorból kerülnek Marokkóba. Jómagam évekkel ezelőtt négy példányra tettem szert és alkalmam volt őket hosszasan megfigyelni. Valamennyiük igen komoly magatartásukkal tűntek ki, anélkül azonban, hogy mogorvák lettek volna. Határozott jóindulat volt jellemük alapvonása, noha a régiektől felhozott ingerlékenységükről is meggyőződtem, miért is tanácsos volt velük kellő elővigyázattal bánni. Jó gyaloglók, de ügyetlen kúszók, noha nagyobb ügyességgel kúsznak a fákra, mint a páviánok és különös ügyességgel szökdécselnek egyik fáról a másikra. Ápolójukkal rövidesen jól megbarátkoztak, habár a bennük lakozó alattomosságot nem tudták egészen legyőzni. Kisebb kutyákat, macskákat és más emlősöket különös előszeretettel ápoltak, és órák hosszat voltak elfoglalva azzal, hogy azok bundáit az élősködőktől megszabadítsák. Hálásan fogadták, hogyha ápolójuk hasonló szívességet tett velük, vagyis szőrüket átvizsgálta, s úgy csinált, mintha gazdag zsákmányt szedett volna ki belőlük.

A berlini állatkertben a magótok - rendszerint egy vagy két példányban van belőlük, - állandóan barátkoznak látogatóikkal, ez azonban igazi majomi szeszélyességükben éppúgy nem korlátozza őket, mint abban, hogy dühösen hányják a homokot az emberek szemébe.

A londoni állatkertben csak rövidebb idő óta szaporodik a magót és megfigyelték, hogy az állatkertben ő is, mint más makákók és páviánok, eltérő színmustrázatot vesznek fel: fekete szőrözetet és egészen világos arcot, sötét foltok nélkül.

Majomszínházakban a magótot szintén nagyon kedvelik. Szép, kecses alakja, - így mondja Brockmann, - elősegíti annak öltöztetését, és minthogy majmunk még ezenfelül könnyen tanul és a tanultakat kitűnően megjegyzi, megérdemli, hogy e tekintetben összes rokonai élére állítsuk. Kellő gondozás és megértő idomítás mellett, előrehaladott korában is gyöngéd és jóindulatú marad, de ha egyszer helytelen irányban nevelik, akkor a legfurfangosabb majommá válik.

S végül megemlíthetjük, hogy a magót az egyetlen majomfaj, amelynek Észak-Európában történő igazi meghonosodásáról beszélhetünk, és amelynél ez a kísérlet sikerrel járt. A hesseni miniszter, v. Schlieffen Martin Ernst gróf ugyanis ezt már a 18. sz. végén szerencsésen megvalósította. Birtokának parkjában, Windhausenben, Kasseltől egy mértföldnyire, 20 éven át, 1763-83-ig tartott a szabadban egy majomcsapatot, csupa magótot, amelyet Schlieffen gróf egyetlen párból tenyésztett ki. Igaz ugyan, hogy azokat etették és mellékkunyhókat és sziklabarlangokat építettek számukra, az előbbieket fakéregből. Megható szeretettel csüngtek az állatok gazdájukon, akit sétája és lovaglása alkalmával mindig erdőbirtokának széléig elkísértek. Ha a gróf megtette szokásos lovaglótúráját Kasselig, este megvárták őt, s a fák tetejéről féktelen örömmel fogadták, amikor két hórihorgas inasától kísérve, a szántóföldeken feltűnt az alakja.

Így szaporodott csöndesen ez a majomkolónia, amíg aztán húsz évre rá, egy veszett kutya megtámadta az egyik majmot. A többi majom rögtön segítségére sietett szorult helyzetbe jutott társának, közülük azonban ez a kutya többeket megmart, úgyhogy Schlieffen gróf végre is nehéz szívvel, de elhatározta, hogy valamennyi majmot lelöveti. Azonban emlékkövet állított nekik, csonka oszlopot, melyre maga írta az emlékverset. Állítólag 60 majom nyugszik az emlékoszlop alatt.

7. Emsemakákók (Nemestrinus Rchb.)

Noha az emsemakákók-nak (Nemestrinus Rchb.) van farkuk, azokat mégis el kell különítenünk a fentiektől, mert a bundertől a magótig vezető összefüggő láncolatba nem illenek bele, mert megvannak a maguk önálló, sajátságos ismertetőjegyeik, ezek között mindenekelőtt a rövid, s gyér szőrözetű fark, amely annyiban hasonlít a disznóéhoz, hogy hátrafelé kunkorított, vagy rásímúl a farra.

Az emsemakákók csoportját két faj, az oroszlánmakákó és a tulajdonképpeni emsemakákó képviseli.

Az oroszlánmakákó (Nemestrinus leoninus Blyth.)

Elterjedési köre Arakan-on, az Irrawadi-vidéken, Felső-Birmán keresztül Sziámig nyúlik; honosítás útján került az Andamani szigetekre.

Az oroszlánmakákó, csavarosan felkunkorodó farkától eltekintve, külsejével, alacsony, tömzsi alakjával, nem éppen hosszú lábaival és rövidebb arcorrával a bunderekre emlékeztet. Farkát rendszerint hátára fekteti. Fekete, a homlokára patkóalakúan ráboruló hajzata párkányszerűen, magasan kiálló és élesen elüt barna bundájától, sötét hússzínű arcától s fehér szempilláitól.

Az első példány 1869-ben az Andamanokról került a londoni állatkertbe. Rajta meglátszott a matrózok dresszurájának nyoma: üvegből ivott, és rövid pipát szítt. Azóta többször került egy-egy oroszlánmakákó elevenen Európába.

A berlini állatkert egyik hímje már messziről felismerte Hecket, az állatkert igazgatóját, akinek sohasem mulasztotta el a maga módja szerint a tisztelet kifejezését megadni: hamar leguggolt, homlokát hátrafelé ráncolta, miáltal annál jobban feltűntek fehér, szinte világító szempillái. S ilyenkor nagyon boldog volt: fel és alá szaladt, és bókolt, különösen amikor az üdvözölt gazdája feléje közeledett és hasonló fejbólintgatásokkal viszonozta az ő köszöntését. Pedig Heck ezt a majmot sohasem etette, úgy látszik, tisztán plátói jellegű volt tehát az állat vonzalma.

Az emsemakákó vagy lapunder (Nemestrinus nemestrinus L.) ((F.01.056.5.) (F.01.057.1.)

Ezt a majomfajt a szumátrai malájok broh vagy bruh néven, Singaporeban pedig beroh néven ismerik. Ismertető jegye főleg a páviánokéra emlékeztető, messze kiszögellő, de még lekerekített orra. A fiatal példányok karcsú, valóságos darázsderekukkal és hosszú lábaikkal tűnnek ki, de a fejlődés folyamán e könnyed testalkatuk benyomása eltűnik, s a vén hímek ellenkezőleg igen hatalmas, nagyhasú, nehézkes, izmos állatok, merészen kiszökellő arcorral és a tarkójukon lelógó lebernyeggel.

"Akárcsak a jámbor Masztiff - mondja róluk Anderson, és ha ez kissé túlzottnak is hangzik, annyi mégis bizonyos, hogy egy vén emsemakákó a tiszteletet parancsoló, a legimponálóbb majmok közé tartozik. A mellett nagy testarányai: 50 cm magassága, 60 cm-es testhossza, 15-20 cm farkhossza nem is olyan nyomasztóan hatnak.

Teste felül hosszú és dús szőrözetet, alul azonban jóval gyérebbet visel. Színe felül sötétolajbarna, de az egyes szőrök olajbarnák, a felső karon fakósárgák, a hasoldalon sárgásak vagy barnás-fehérek, farkának belső oldalán világosrozsdabarnák. Arca, fülei, kezei és feneke piszkos hússzínűek, a felső pillák fehérek, szemei barnák. A hátracsapott fejtetőjén sugarasan rendeződik el hajzata.

Az emsemakákó Szumatra, Borneo és déli Birma vadonjában él, a Maláji félszigeten Tenasserimig vonul, de itten már meglehetősen ritka és valószínűleg kevésbbé a fákon, mint inkább a földön és sziklás vidékeken és az ezek lábánál elterülő dzsungelben üti fel tanyáját. Phayre legalább is azt mondja, hogy ezt a majmot hegyes vidéken találta meg. Azt is megfigyelték, hogy az emsemakákó jól úszik. A szabadban eltöltött életére vonatkozó megfigyeléseink nincsenek, legalább én nem tudok róluk, de annyi bizonyos, hogy az emsemakákó hazájában elég gyakori, mert az állatpiacon egyáltalában nem tartozik a ritkaságok közé. Azt mondják róla, hogy a malájok megszelidítik és mindenféle szolgálatra betanítják. Név szerint a kókuszdiószedésre is s ebben a tekintetben nemcsak ügyesnek, de értelmesnek is bizonyult: az éretlen diót megkülönbözteti az érettől és az előbbit eldobja, mint ahogy azt Bock szemeláttára is megtette.

Nagyságához viszonyítva ép olyan erőteljes, mint mozgékony, bár ebben a tekintetben messze mögötte áll a karcsú majmoknak, cerkófoknak és kisebb rokonainak. Alaptermészete jóindulatú s azt később is megőrzi, legalább is jobban, mint a bunder, mert nyugodtabb és lomhább ennél. Mindazonáltal több felnőtt emsemakákót ismertem, amely nem értette a tréfát. Vén haragos hímek voltak ezek és sem ápolójuktól, sem más majmoktól nem tettek zsebre semmit.

A majomszínházban az emsemakákó ostobának bizonyult, s azért is őt csak könnyebb szerepekre használják: felültetik a táblára, vagy a ponyra. S ezeken úgy ül, mint egy vén generális a régi jó időkből, három szögű tollas kalappal a fején. Vagy mint úrlovas frakkba öltöztetve és cilinderrel s ilyenkor nyugodt magatartásával aztán annál méltóságteljesebben fest. Blanford azt mondja, hogy az a jó vélemény, mellyel Raffles szerint e majom iránt Szumatrában viseltetnek, csak a fiatalokra vonatkozhat. Mert a vén hímek igen haragosak s már nagyságuknál és erejüknél fogva is veszedelmes ellenfelek. Hangot az emsemakákó nem igen hallat, csak haragjában vakkant egyet fenyegető hangon. A hímeknek az a tulajdonsága, hogy a nőstényt barátságos mimikával fogadja, erre a majomra jellemző, s ez abban nyilvánul meg, hogy ajkukat kinyitják s ha izgatottak, testük elülső részével leguggolnak s néha kezüket is kinyujtják.

Terhességük 7 hónapig és három hétig tart s megjegyezhetjük még, hogy az emsemakákó is könnyen szaporodik fogságban és időnként eredményesen párosodik rokonaival. Így a berlini állatkertben 1872-ben egy nőstény emsemakákó élt kölykével. Apja közönséges makákó volt. A singaporei állat- és növénykertben Ridley szerint hasonló korcsokat neveltek, sőt olyanokat is, melyek az üstökös-páviánnal való keresztezésből származtak.

8. Üstökös páviánok (Cynopithecus Is. Geoffr.)

Látszólag teljesen farkatlan, a valóságban a kurtafarkúaknál is rövidebb, talán igazi csonka farkat visel egy másik csoport. Tagjai Celebesz szigetén élnek és feketék, jellegük alapján a páviánok és makákók közé sorolhatnánk őket, mint közbülső formákat e két majomcsalád között. És a mellett érdekes, hogy ezeknek egyik képviselőjét, az üstökös páviánt mindig páviánnak nevezik a kutatók és külön nemzetségbe sorolják, a tompaorrú-páviánok közelségébe. Matschie azonban a Kükenthal expedíció anyagának feldolgozás közben kimutatta, hogy az üstökös pávián és rokonai tulajdonképpen a sörény nélküli szerecsenmakákókkal állnak összefüggésben, mert csak rövid sörényt viselnek tarkójukon s így mégis helyesebben cselekszünk, ha a Celebesz szigetén élő összes fekete makákókat egyetlenegy nemzetségben egyesítjük (Cynopithecus Is. Geoffr. Magus). Ezek közül azonban e helyen csak azokat említhetjük meg, melyek az állatkertekben általában ismeretesek.

A szerecsenpávián (Cynopithecus maurus f. Cuv.) (F.01.058.3.)

Üstöke nincs; fiatal korában csokoládébarna, később fekete. Előfordulási helyét mostanáig csodálatosképpen nem ismerjük, habár Matschie állításai szerint Celebesz legdélibb szigetének keleti felén kell előfordulnia. Minthogy ott nincsen semmiféle jelentősebb kikötő, azonban a nyugati partokon Makassar kivitelének főcentruma, az állatkertjeink szerecsenpáviánját talán sokkal helyesebben a C. inornatus Gray nevű fajhoz kellene sorolnunk és ennek megfelelően jellemeznünk, annál is inkább, mert Elliot különben is azonosnak tekinti mindkét fajt.

Termetre nézve ezek zömökek, rövid lábakkal; legjobban a medvemakákókhoz hasonlítanak; fejüknek és lábuknak csupasz részei feketék, csak fenekük hússzínű. Lelkületükre vonatkozóan megjegyezhetjük, hogy vén korukban meglehetősen nyugodtan viselkednek, mint a medvemakákó és emsemakákó.

Nagyságra nézve ezeket nem múlják felül, s éppen ezért is őket majomszínházakban nem sokra tartják. A fiatalok ellenben a fogságban fölötte barátságosak, hogy ne mondjuk: tolakodók és ugrándozásukkal, valamint azzal, hogy szájukkal nagyokat cuppantanak és hogy fogaikat csattogtatják, hamarosan meghódítják a látogatókat, akik megszólítják és velük foglalkoznak.

A többi fajok között úgy látszik a Celebesz-szigetek délkeleti részéről származó szürkekarú-makákó (C. ochreatus ogilb.) hasonlít legjobban a közönséges szerecsenpáviánhoz és csak vén tagjainak világosabb szürke színében tér el attól.

A barnalábú makákó (Cynopithecus hecki Mtsch) (F.01.058.2.)

Ezt a fajt Heck nevéről nevezték el. Hosszú végtagjaival és elöl elválasztott, a fejtetőre símuló hajával már az üstökös páviánhoz közeledik. Hazája Celebesz északi szigetének északi vidéke. Egész külsejével, de nem kevésbbé barna lábaival gondolkodóba ejtette Heck-et, miután a berlini állatkert néhány eleven, fiatal, állítólagos "üstökös pávián"-t kapott. Ezek az ál-üstökös páviánok késztették Matschie-t arra, hogy Celebesz majmainak egész csoportját átrevideálja.

A lipcsei állatkertnek egyik ilyen majma önként is kinyujtotta kezét a rácson, hogy Grimpe nevű orvostól kezeltesse gennyedő sebét, miután előzőleg csak erőszakkal lehetett erre rávenni, s nem ismerte még fel a jószándékot. Utána azonban ismét azzal blamálta magát, hogy a kezét még akkor is kinyujtotta, amikor sebe már régen begyógyult.

Az üstökös pávián (Cynopithecus niger Desm.) (F.01.058.1.)

Ez a faj Celebesz északi félszigetének déli részén Minahassában él, melynek fő kereskedelmi centruma Gorontalo. Alapjában egészen fekete s már fiatalkorában is ilyen színű; azonkívül - legalább is fiatalkorában - hosszú végtagjaival, karcsú derekával és azzal tűnik ki, hogy erősen kiugró szemöldökívei mögött fejtetején minden irányban szétálló hajcsomót, valóságos üstököt visel. Vörös ülőgumói ketté vannak osztva és átnyúlnak a combokon. Messzire kinyúló és a pofákon kissé összenyomott arcorruk, habár elöl lekerekített, úgyhogy az orrnyílások a széles felső ajak fölött egyáltalában nem állnak előre, mégis a páviánokéra emlékeztet, mert ugyanúgy van kikanyarítva és redőzve, mint a mandrillokon. Testhosszát általában 65 cm-re becsülik. Farkának ellenben csak alig látható csücske maradt meg.

Az üstökös páviánnak a szabadban eltöltött életéről alig tudunk valami biztosat. Előfordulásáról ezeket írja Rosenbert: "Magas hegyvidékek erdőségeiben 1300 m magasságig megtalálhatjuk, ahol esetleg sok száz főnyi csapatokba verődik össze, hogy vidékről-vidékre kóboroljon. Egyik barátom egy ízben, hivatalos kiküldetése alkalmával, ilyen vonuló majomcsapattal találkozott össze, amikor ez éppen ott kelt át az úton, ahol ő lovagolt; az állatokat csak nagy üggyel-bajjal tudta ostorával elriasztani. Tulabullo-ban, különösen esténként, naponta hallottam visszatetsző, kutyaugatásszerű hangjukat. Vadászom egykor egy fiatal példánnyal ajándékozott meg. Eleinte tejjel tápláltam és pizánggal. Ez utóbbit szopogatva fogyasztotta el; később főtt rizskását és vízben áztatott kétszersültet kapott. Lassan egészen megszelídült, de tolakodásával állandóan kellemetlenkedett és ha magára maradt, állandó ordítozásával árulta el kedvetlenségét. Ha állatunk a ház közelségében levő erdőből meghallotta valami madár, vagy más állat hangját, akkor nyugtalankodni kezdett és rögtön válaszolt. Ez a pávián még a Molukki szigetek legnagyobbikának. Halmaherának déli csücskén is megjelenik, de itt nem őshonos. Az ottani szultán emlékszik, amint gyermekkorában mesélték, hogy atyjának és nagyatyjának kormányzása idején e majmoknak egy párját hozták át Batjánba. Az ottani összes többi majmok ennek utódai, de egészen mindmáig sem terjedtek el a szigeten, kivéve azokat, melyek halmaherába átvándoroltak."

Újabban több ízben került az üstökös pávián Európába és itt jó ideig élt fogságban. Egyikük - ezt az amsterdami állatkertben láttam - úgy látszik, igen jól érezte magát. Nappal rendszerint a makákók közé hozták, amelyek a nagy majomketrecben szórakoztatták a nézőközönséget. Ezekkel, úgy látszik, meglehetősen jó, egy nőstény babuinnal pedig különösen jó viszonyban volt ez a majom, legalább is a kecses majomszépséget minden figyelemmel elhalmozta és viszonzásul szívesen megengedte, hogy az bundáját átkutassa.

Két más üstökös pávián - ugyancsak elbizakodott alakok voltak ezek - nagy örömet találtak abban, hogy két szegény budenggel incselkedjenek és azokat jól megkínozzák. A páviánok rájuk ugráltak, nyargalásztak rajtuk, pofozták s jól oldalba lökték őket, farkukat huzigálták, s különös örömet találtak abban, ha barátságukat megzavarták. Végre is úgy mászkáltak a szegény állatokon, mintha azok faágak volnának, hajukba megkapaszkodtak és végül hátuljukat tolták azok közé, mire azok rémülten szétszaladtak, és másik sarokba menekültek. De az inkvizitorok ott sem hagyták őket nyugodni, egy pillanat alatt ott termettek s elölről kezdték a kínzást. Régebben úgy gondolkoztak az állatkertben összezárt majmokról: a csőcselék verekszik, a csőcselék kibékül. S ezért is valamennyit összezárták. Heck tapasztalatai szerint az üstökös pávián valóságos "főmajom"-számba megy, hosszú ingujjas sörényével, ahogyan a berliniek mondják. Az én majmom csemcsegéssel, fogcsattintással és fejbólintással üdvözölt, akkor is, amikor a nézők sorában álltam. Nagyon jól tudta, hogy a bennfentesekhez tartozom, noha sohasem foglalkoztam vele többet. Ez azonban nem akadályozta őt abban, hogy minden alkalommal fejemről leszedje a kalapot és lerántsa köpenyem gallérját."

Hasonló kínzónak bonyolult egy másik üstökös pávián is, s ennek a Bismarck-hajó fedélzetén viselt dolgairól Zell egyet-mást elmond. Ez az üstökös pávián azonban illemtudónak is bizonyult, mert például ebéd után az admirális karjába kapaszkodva sétált két lábon a hajó fedélzetén. Máskülönben azonban állandóan a legénység között volt. Hol itt, hol ott többé-kevésbbé érzékeny módon megtréfálták, a nélkül azonban, hogy valaha is haragra gerjedt volna. Legfőbb tette volt, hogy valakinek a pipáját, a dohányát vagy a szivarját elvette, az árbocra mászott vele, s ott darabokra törte, vagy elszórta és szétszedte, hogy aztán a tehetetlenül szitkozódó embereknek a fejére dobálja annak darabjait. Dacára a matrózok ügyességének, senki sem érhette el őt. Minthogy pedig túl sok banánt lopott, nyakláncot kapott, melyre csengő volt kötve. Ezt azonban addig húzogatta és tágította, míg a csengőt szájába vehette, s most már nesztelenül folytathatta tolvajlását. Akkor aztán gyorsan elkapta a banánt egy lábbal, egy másikat a kezével, a harmadikat pedig, közben eleresztve csengőjét, a szájával, és hangos diadalordítozással és csengetéssel osont az árbocra, hogy elfogyassza zsákmányát. A fedélzeten lévő tyúkoknak kitépte a tollát, ügyesen ugrott a vágómarhák szarvai közé és megrázta azokat. Amikor a hajót bemázolták, fehér festéket evett és utána öt napig feküdt betegen egyik üres fülkében, amikor aztán ricinusolajjal és forró tejjel megkúrálták. Dacára annak, másodszor is megmérgezte magát hasonló torkoskodásával és akkor önként jelentkezett a kórházban. De ekkor már késő volt: huszonnégy óra alatt kiadta lelkét, környezetének nagy fájdalmára.

A majomszínházba egyetlenegy majom sem illik annyira, mint az üstökös pávián. Játszva tanul, megjegyzi a tanultakat, s valóságos élvezettel "dolgozik". Ritkasága miatt, s azért is, mert magas ára van, alig láthatjuk színpadon, kiváltképpen azért, mert könnyen megrokkan.

9. Szakállas páviánok (Vetulus Rchb.)

A vanderu vagy barkós pávián (Vetulus silenus L.) (F.01.059.1.) (F.01.059.2.)

Ez a majomfaj külsejére nézve az összes makákóktól eltér, s ezért is a Vetulus nemzetségben, a makákók csoportjának végén foglal helyet. Tulajdonképpen a legszebb majmok egyike. Koponyája alkotása szerint valódi makákónak látszik, csak fehér, sörényes szakállával és bojtos farkával közeledik talán a galléros-páviánokhoz (F.01.060.1.) (F.01.060.2.) Buffon vanderu-ját, melyet az indusok nilbandar, siabandar, csingala, szingalika néven ismernek, s melyet barkós majomnak és oroszlánfarkú páviánnak is nevezett Pennant és más angol kutató, mindenekelőtt a zömök testalkat s a fejet körülvevő hatalmas körszakálla jellemez. Ez csak a homlokot hagyja szabadon, s azáltal, hogy a szélén mindenütt felkunkorodik, középült egy tenyéralakú mélyedést alkot. Közepes hosszúságú farka bojtosan végződik. Sűrűn szőrös, hosszú bundája fényesfekete, alul világosszürkésbarna, a sörényesen álló körszakáll ellenben, legalább is a fiatal példányokon, szürkés. Kezei és lábai halványszürkék, barna szemei jóindulatúan tekintenek. Felnőtt korában ez a majom alig üti meg az egy métert, Bourdillon két hímnek átlagos hosszát 87,5 és 89 cm-re tartja, két nőstényét 77 és 70 cm-re, míg a változó hosszúságú farkát 25-38 cm-re becsüli.

Újabbi közlések szerint állatunk Malabár lakója, ahol kizárólag a magaslatok sűrű erdőségeit keresi fel, körülbelül a 14. szélességi foktól a Komorin-fokig, 12-20 tagból álló hordákban.

A szabadban való életükről körülbelül semmit sem tudunk. Csak annyit, hogy rügyekből és falevelekből válogatja össze táplálékát, szintén ellátogat a kertekbe, ahol hellyel-közzel jelentős károkat okoz. Thierbach meséli, hogy szánalom ezeknek a majmoknak pusztításait végignézni. Némely kókuszkertekben egyetlenegy gyümölcsöt sem lehet látni a fákon, de viszont a földön annál többet, még pedig félig éretlent, melyet ezek a majmok letéptek és eldobáltak.

Mindezek dacára a malabárok, különösen azoknak fejedelmei, ezeket a majmokat mégis sokra tartják értelmes és komoly viselkedésük miatt. Éppen ezért is fiataljaikat felnevelik, mindenféle játékra megtanítják, s ekkor meglepően jól viselkednek. "A fehérszakállas-majom - mondja Heydt - úgy látszik megfontolóbb természetű, mint a többi majom. Üvegedényeket hosszabb ideig használ, a nélkül, hogy azokat összetörné, s rögtön tudja, hogyha helytelenül cselekedett, s e fölötti sajnálkozását viselkedésével az embernek tudtára is adja."

Pennett két fogságba ejtett majmot ápolt, s azt meséli róluk, hogy azok nagyon jóindulatúak voltak, s azzal mulattak, hogy láncukon hintáztak. "Mihelyt valaki belépett, az egyik rögtön leszállt póznájáról és várta a pillanatot, hogy látogatójára ráugorjon, váratlanul megfogja őt és ingerelje. Aztán ismét felmászott a póznájára, mintha mi sem történt volna és örült sikerének."

Több ilyen majmot láttam, hosszabb ideig ápoltam is és mondhatom, hogy az indusokkal egy véleményen vagyok. A nagyszakállú-pávián megfontoló lény benyomását kelti bennünk. Ő is figyelemmel követ minden embert és állatot, mely feléje közeledik: de ezt méltóságteljes nyugalommal teszi. Természeténél fogva jóindulatú, bizonyos körülmények között azonban a vén Ádám támadhat fel benne. Ilyenkor nyugodt, szelíd szemei szinte megvillannak, tüzet szórnak, harag ül arcára, s a majom helyzete is elárulja, hogy most már csak arra a pillanatra vár, hogy támadásba menjen át és kitöltse haragját. Néha a majomszínházban látjuk, amikor valami érdemes öreg szerepét játssza, akit külsejével nagyon jól utánoz. Dr Broekmann mégis úgy találja, hogy ez a majom, ha tanulékonyságát nem is vonhatjuk kétségbe, mégis nehézkes felfogású, sok időt igényel, míg valamit megtanul, s nem "dolgozik" olyan szolgálatkészen, mint más idomított majom.

Fogságban a vanderu, úgy látszik, még nem szaporodott, de ezzel szemben a berlini állatkertben ezt a majmot egy celebesz-makákóval keresztezték. Az utód korcs volt, de azonban úgy látszik, az apai ágon örökölte hosszú farkát.

A páviánok

A szakállas-majom első ránézésre külsejével, sörényes szakállával és bojtos farkával, az üstökös-pávián azonban koponyaalkatával és arcorrával is rászolgál a szorosabb értelemben vett igazi pávián elnevezésre, ahogy ezt a természetrajz nyelvén mondjuk. Elsőjük lekerekített orrával a makákókhoz vezető kapcsolatot biztosítja, ez utóbbi azonban az igazi kutyafejűeket képviseli ezzel az elnevezéssel már Arisztotelesz is helyesen jelölte a páviánokat, amelyek több alrendet egyesítenek.

Ezek a kutyafejűek ránk nem kevésbbé ijesztően és visszatetszően hatnak, mert megpillantásukkor ama meggyőződésünket, hogy majommal, tehát emberhez közel álló lénnyel van dolgunk, megváltoztatja az állati bélyegeknek jelenléte, amely a szűk és a mellett lapos agykoponya és hozzá még a hatalmasan kimeredő arcorr egymáshoz való viszonyában mutatkozik. Mindezekből - természetesen emberi szemmel - nagy aránytalanságot és ellentétet olvashatunk ki. Ezenkívül a páviánok egyforma hosszú elülső és hátsó lábaikkal jobban szorultak arra, hogy négykézláb szaladgáljanak, mint más majmok, és e szerint csakugyan ő bennük kell a majom legalsóbbrendű, legállatiasabb típusát látnunk.

Ám a páviánok termetre, nagyságra nézve mégis az emberszabású majmok mellett foglalnak helyet, s ezek után legnagyobb termetű képviselői e rendnek. Testalkatuk, különösen a hímeké, zömök. Irtózatos izomerejük van ezeknek otromba fejük erős és hosszú, elöl többnyire lecsapott, néha duzzadt és barázdált arcorrba és kiszökellő orrba van kihúzva. Félelmetesen kimeredő, hátul éles szemfogaikkal ezek az állatok ragadozók benyomását keltik. Ajkuk könnyen mozgatható, fülük kicsiny, igen apró szemük mélyen el van rejtve a fölöttük kiduzzadó szemöldökívek alatt, s így ezek emberi szempontból ismét állati jellegek gyanánt tűnnek fel s a páviánnak szerintünk valami rendkívül alattomos és gonosz arckifejezést kölcsönöznek, melyben a gonosztevő tekintete tükröződik vissza. Járáskor a páviánok talpukkal egészen érintik a földet, hüvelykujjuk jól fejlett, nincsen elsatnyulva, ami abból is látszik, hogy a második ujj közepéig ér. Farkuk majd hosszú, majd rövid, símán szőrös, vagy bojtos; a hosszúfarkú-páviánok, eltekintve a galléros formáktól, farkukat sajátságosan hordozzák, t.i. a hatodik farkcsigolyáig mereven fölfelé tartják, ellenben ettől kezdve szinte petyhüdten, lógatva, mintha nem is tudnák mozgatni s így aztán a bárányokra emlékeztetnek, amikor azok a farkukat csóválják. Farkuk töve olyan merev, hogy még a halál után sem hajlítható, hanem mindig visszaugrik. Ennek oka és célja ismeretlen előttünk, s bizonyos sajátságos anatómiai berendezéseket sem sikerült kimutatni. Maga Virchow is e részben negatív eredményre jutott s azt találta, hogy a szervezet ezeket a sajátos működéseket - mint az más esetekben is gyakori - minden különösebb berendezés nélkül is létrehozza, legfeljebb a rendkívül rugalmas közti szalagoknak, és izületek oldalszalagjainak, és ama izületi nyúlványoknak van itt szerepe, melyek az ötödik és hatodik farkcsigolyáig érnek.

A páviánok pofazacskói jó nagyok, szintúgy élénkszínű, vörös fargumói is. Minthogy ezek a nőstényen ivarzáskor még hozzá ijesztően meg is duzzadnak, visszataszítóan csúnya, gyulladásos daganatnak látszanak.

Hosszú és laza szőrözetük egyes fajok fején, nyakán és vállán gazdag sörénnyé alakul, s ennek rendesen határozatlan, a földhöz, vagy a sziklához hasonló szürkés, szürkéssárgászöld, vagy barnás és feketés színe van.

A páviánok elterjedési köre egész Afrikára kiterjed, még pedig a Szaharától délre és Arábiára. Itt mindenütt a sziklás vidékeket kedvelik ugyan, de mégis vannak fajaik, melyek az erdőségeket is meghódították, és sokkal ügyesebbek a kúszásban, mint ezt a síkságon élő alakjaikról feltételeztük volna. A hegyvidéken 3000-4000 méterig vonulnak fel a tenger színe fölött, sőt érintik az örökös hó határát is, de azért szívesebben választják az alacsonyabb fekvésű vidékeket, az 1000-2000 méteres csúcsok között. Vízben szegény helyeket egyáltalában nem kerülnek, s mindig megtalálják a szükséges innivalójukat. Feussner rájuk talált egy alkalommal Német-Délnyugatafrikában, amint az átázott földet kaparták addig, amíg vízre nem akadtak. Ez az oka annak, hogy Dél-Afrikában azért tartanak szelidített páviánokat, hogy kikutassák, merre van víz. S ha ilyen helyekre egyszer rátaláltak, akkor nehéz őket onnan elmozdítani, ellenkezőleg, ők maguk veszik üldözőbe a közeledő feketéket, különösen a néger nőket. S ezért is gyanúsítják azzal őket - természetesen alaptalanul -, hogy ők ezeket a nőket meg is kívánják.

A páviánok eledelét többnyire a hagymafélék, gumós növények, fűszerfélék, füvek, gyümölcsök, tojások és mindenféle kisebb állatok szolgáltatják. De fel kell tételeznünk ezekről a merész és támadásra kész egyénekről, hogy nem elégszenek meg pusztán az apróbb lényekkel, hanem a húsfélék után sóvárogva, valóságos rablók módjára vetik magukat nagyobb állatokra is. E mellett szólnak Fischer megfigyelései. A nevezett kutató szerint a páviánok nemcsak tyúkfélékre vadásznak, hanem a törpeantilopokra is, sőt, megtámadják a termetesebb jávorantilopokat. Dél-Afrikában egyébként újabban a nyájak szopós bárányaival is kikezdtek, a gyomrukban lévő tej kedvéért. Ilyen körülmények között az állattenyésztőknek esküdt ellenségei. De ennél érzékenyebb károkat okoznak majmaink a veteményes kertekben, kiváltképpen pedig a szőllőben, s azt állítják, hogy e részben egészen tervszerűen és megfontolva intézik rablóhadjárataikat. Gyakran megesik, hogy ilyen alkalommal jó csomó gyümölcsöt cipelnek magukkal a hegycsúcsokra. Hogy őrszemet állítanak ki, az egészen bizonyos, s éppúgy az is, hogy a kutyafejűek valóságos csapást jelentenek azokra az emberlakta vidékekre, melyeken nagy az éhinség, mert ott a gazdáknak mérhetetlen károkat okoznak. Német-Keletafrikában Lydekker szerint a Sisal-agave ültetvényekben tettek nem csekély kárt, amennyiben a csíralevelek lefejtésével egy éjjelen át sok hektárra menő termést a következő évekre is elpusztítottak. A teafaiskolában Gieseler szerint nemcsak a termést fosztogatják, hanem a fiatal fák koronáit is. S mindez úgy látszott, mintha bosszú műve volna. S minden ilyen rablóhadjárat alkalmával, különösen táplálékszerzéskor vagy iváskor, a legnagyobb óvatossággal járnak el. A legerősebb hím, mint vezér elől meg, kémlelődve többször megáll, s csak aztán ad a mögötte messze elmaradó csapatnak megnyugtató röfögéssel jelt arra, hogy továbbmenjenek. A célhoz érve, még egyszer felmászik valami sziklára vagy fára és óvatosan körültekint. Ha nem lát semmi gyanúsat, akkor hangosabb kiáltásban tör ki, s akkor aztán a bokrok mögül előkerül az egész társaság és elszéled az ültetvények között. De ha valami gyanús az öregnek, akkor villámgyorsan tűnik el a bozótok között, hogy a visszavonulást fedezze, s ugyanígy áll a dolog, ha pl. a steppében egy kis cserjésben meg akarunk közelíteni ilyen csapatot. A vészkiáltásra az ágak között rögtön megélénkül az élet. Hosszú, sötét árnyékok surrannak át a lombozaton, a földre bukkannak és a következő pillanatban elszéledt a nyáj. Messzibbre azután, ahol hullámzik a talaj, s ahol gyérebb a steppei fű, talán még egyszer feltűnnek, amint felbomladozó sorokban menekülnek. A károsultak elfojtott dühe ellenére is sok ember irtózik attól, hogy a páviánokra vadásszon, még pedig ezeknek az állatoknak emberi viselkedése miatt. Így járt egy angol is, amikor hurokkal rendezett hajtóvadászaton vett részt, melynél a kafferek segédkeztek, mint hajtók. "Legborzasztóbbak voltak jajkiáltásaik, ezek egészen emberieknek hangzottak. De mozgásukkal is rettentően emberi vonást árultak el, nem kevésbbé abban is, amikor karjaikat felemelték."

Dietrich a következőket meséli egy 200-300 főnyi páviáncsapatról, melyet Német-Délnyugat-Afrikában látott. "alig voltunk 1500 méternyire ettől a víztől, amidőn a tölcsért övező tüskés bozótok mögül fülsiketítő lárma ütötte meg fülünket. Ugyanakkor kő, fadarab és mindenféle piszok repült felénk, a nélkül azonban, hogy az minket e nagy távolságról elért volna. Minél jobban közeledtünk, annál dühösebben viselkedtek a majmok. Amikor már annyira közel voltam, hogy a veszekedett tömeg dobálózása következtében veszélybe jutottam, egy lövéssel válaszoltam, amidőn ugyanis vaktába belecéloztam a sűrű tömegbe. Golyóm egy fiatal páviánt talált. Emberi jajveszékelés közben maradt fekve, mialatt társai elmenekültek." De csakhamar megjelent az anya, hogy súlyosan sebesült gyermekét elhurcolja. "A legközelebbi hegyoldalon az egész csapat megállt és a beteg köré csoportosult. Ez pedig szakadatlanul, velőtrázó hangon jajveszékelt, állandóan ijedt pillantásokkal nézve sebét és megpróbálva, hogy kezével megszüntesse a vérzést. Az anya pedig lombokat tépett le a legközelebbi bokorról és azokkal betömte sebhelyét. Majdnem háromnegyed óra hosszat tartott ez a rettenetes, fülsiketítő ordítozás, amidőn végre az utolsó feljajdulást halálos csend váltotta fel. "Hála Istennek", sóhajtottam fel magamban, s ezzel sarkon fordultam, látva még, amint az egész társaság a halottal a tüskebozótok között eltűnik. A körülöttünk lévő víz olyannyira piszkos volt, hogy azt alaposan meg kellett előbb tisztítanunk, hogy élvezhetővé tegyük."

Hogy a páviánok halott társaikat és sebesültjeiket magukkal cipelik, annak Berger is ismételten szemtanuja volt német-keletafrikai utazása alkalmával. Mialatt pedig a csapat elmenekült, egy hím maradt vissza, hogy annyira, amennyire tudja, a csapatot fedezze.

A többi majmoknál sokkal jobban árulják el a páviánok testtartásukkal, hogy elsősorban földönlakó állatok. Egész testalkatuk is különben a földhöz köti őket. Járásukkal lomha kutyákra emlékeztetnek, s ha fel is emelkednek, kezükre támaszkodva járnak. Ameddig csöndben vannak és nem sietős a dolguk, addig nehézkesen és lassan lépkednek; de ha üldözőbe veszik őket, akkor a legfurcsább vágtatással iramodnak el, amelybe a legkülönösebb mozdulatok vegyülnek. Járásukat bizonyos könnyelműség és a mellett arcátlanság jellemzi. Egész testükkel ide-oda támolyognak, hátuljukat jobbra-balra mozgatják, amire más állatoknál aligha van példa. A mellett farkukat begörbítve hordják, s annyira kihívóan tekintenek kicsi, fénylő szemeikkel, hogy már puszta megjelenésükkel is elárulják egész lényüket.

Szellemi tulajdonságaik külsejükben híven tükröződnek vissza. A páviánok szelleme, mintha majomszellem mintaképe volna, a legtökéletesebb kiadásban, de emberi szempontból véve, s inkább rossz, mint jó értelemben. De egynéhány kiváló tulajdonságaikat nem vitathatjuk el tőlük. Mint társas lényekben, s mint olyanokban, melyeket családi kötelékek fűznek egymáshoz, rendkívül nagy bennük az összetartás, s nagy a vonzalom gyermekeik iránt. Ez a fogságban néha meghatóan kifejezésre jut, ha csakugyan hosszasabb elszakítva, nem idegenednek el egymástól. Knottnerus Meyer, a hannoveri állatkertnek egy gallérospávián párjáról meséli, hogy azok, miután őket szétválasztották, s nem láthatták egymást, csak egymást hallottak háromnegyed évig, fokozott izgalommal egyre hangosabban hivogatták egymást, amikor aztán a nőstény végre egy szép napon a hosszú folyosón keresztül ismét ellátogathatott hímjéhez. S ez feszült figyelemmel várta, amíg félrehúzzák ketrecük tolóajtaját. S ez meg is történt. "Éva megjelent. Néhány pillanatig mereven tekintenek egymásra, s aztán állandó örömrivalgás közben egymás karjaiba borulnak, szemüket egymásra szögezik, s hosszan ölelkeznek. "

"Egy másik pávián, melynek nősténye meghalt, csak úgy tombolt dühében és fájdalmában - így meséli ezt a nevezett kutató, - amidőn halott nőstényét kivették ketrecéből. Napokig gubbasztott részvétlenül, a nélkül, hogy valamit evett volna. De a visszamaradt kölyköt, melyet anyjának életében nem volt szabad megérintenie, haláláig ápolta, gyöngéden, de azzal a bizonyos gyámoltalansággal, amely a mai atyáinkra is jellemző. Egy másik nőstényt, melyet kárpótlásul adtak mellé, kereken visszautasított, ha az még olyan kedvesen és vonzóan viselkedett vele szemben. Csak jóval később fért meg egy Langheld-pávián nőstényével, a nélkül azonban, hogy gyöngédebb viszonyba jutott volna vele."

A vén páviánok megszokott ordítása bizonyos érdes ugatás, de a kutyaugatástól eltérően sohasem ismétlődik meg többször egymásután, hanem csak elvétve hangzik el. A nőstények és fiatalok minden alkalommal jajveszékelve ordítoznak, közben szorgalmasan csattogtatva fogaikat. A lotyogás és cuppantás a barátságos üdvözlés jele, haragjukat ellenben állandó szájtátogatással és csukással és ásítással, vagyis azzal fejezik ki, hogy jól tátva hagyják szájukat és vicsorgatják fogaikat.

A páviánok vonzódnak az emberekhez is, akik őket ápolták és felnevelték, sőt azoknak sokfélekép hasznára válnak. Legalább is uruknak tekintik azokat. Parancsaiknak alávetik magukat, vagy ha ezt nem is teszik, pártjukat fogják. Mert az ő lelki életükben a szabadban élő társaik helyét immár az ember foglalta el. De csak a fehér emberben látják feljebbvalójukat; a négereket legkevésbbé sem tisztelik, s általában nagy különbséget tesznek a fehérek és feketék között. Ez utóbbiak egyáltalában nem tartják őket vissza attól a számtalan sok pajkos cselekedeteiktől, melyekkel annak ellenére, hogy szellemi tehetségeikkel ezek a majmok annyira megkedveltették magukat, mégis türhetetlenekké válnak. Hogy ezek mennyire számottevők, arra Besser Hans-nak néhány kelet-afrikai leírása szolgáljon például. Besser páviánja hálóládáját - mely forgathatóan volt egy cövekre ráerősítve - állandóan nyitott oldalával háttal fordította a szél irányának. A lánc karikájának és kapcsolójának nyitját csakhamar felismerte, s kiszabadult, ha gazdáját nem látta a közelben. S akkor jaj volt a néger katonák asszonyainak, akik fejükön akarták vinni férjeiknek az ebédet. Jack egy pillanat alatt leszedte róluk a ruhát s így természetesen könnyen hozzájutott az ennivalóhoz is. A láncot és biztosítékot most tehát egy kötéllel, majd bőrrel csomózták össze: de a majom csakhamar a legnehezebb csomókat is megtanulta feloldani, s amikor végre láncát a cövekhez oda is szögezték, azt kiásta és láncostul magával vitte, három lábon futva, egyik kezével a láncot fogva és így hurcolva magával a cöveket is. Egy fiatal cerkófmajmot anyai gyöngédséggel ápolt és az ismert, különösen a páviánokon nagyon erősen kifejezésre jutó majomszeretettel védelmezett, azonban egy banán miatt, melytől a kis majom nem szívesen vált meg, a kecses jószágot a szó szoros értelmében kettétépte, s részeit dühösen elhajította. Egy szamárkanca csikóját farkánál fogva el akarta vonszolni, de anyja végre is egy rugással ketté törte derekát. Egy fiatal páviánnőstény úgy látszik nagy vonzalommal viseltetett áldozata iránt, s e történetekre mindennemű ételt visszautasított és néhány nap alatt kimúlt.

Egy másik páviánt, névleg maru-t, Besser a Rikwa-tó környékén vett meg. Ez az állat nyolc nap múlva már állandóan kísérte az utazókat, de csak gazdája felügyelete alatt volt illedelmes; egyébként lopott, ahol csak tudott, ha fáradt volt, ő is felugrott a lóra. Nemsokára Besser összes embereivel is megbarátkozott, s egy szakácsinashoz szegődött, aki rossz gyalogló lévén, félórai késéssel baktatott a társaság után, de közben gyakran a majmot is magával vitte. A víztől ugyancsak irtózott, még a legkisebb pataktól is, a legjobb hordozót nyomban megragadta bőrkötényénél fogva, és ijedten kapaszkodva belé, átvitette magát. Ha pihenőt tartottak, akkor Maru állandóan gazdája közelségében tartózkodott, és átölelte őt. Amikor egyszer kóbor kutyákkal találkozott, akkor ezeket gazdája doggjaival megkergette, de minden jel szerint félelmében hamarabb tért vissza, és gazdája nyakába oly erősen belecsimpaszkodott, hogy annak szinte elállt a lélekzete. Vajjon a vadonban élő társai a majmok nyelvén valami súlyosan fenyegető hangon szóltak hozzá, nem tudjuk, de bizonyos, hogy ettől kezdve majmunk a vad páviánoknak mindig ijedten kitért az útjából. De idegen kutyáktól egyáltalában nem félt, átugrott rajtuk és játszva ráncigálta meg fülüket. Gazdájának doggjaival kitűnő lábon állt, ezek még azt is megengedték neki, hogy egyik vagy másik kölyküket elvegye és dédelgesse, - a bizalom ennél nagyobb jelét egy kutya igazán nem adhatja! Később a majom a fiatalokat is pávián módjára gondozta anyaszeretettel és tisztára nyalta azokat, ha a teljes bögrében bepiszkolódtak. S a mellett állandóan belekukkantott szájukba is, s azt oldalt is átkutatta ujjaival, mintha pofazacskóik volnának.

Maru is feloldott minden csomót, ha kötéllel odakötötték valahova, de egészen részvétlennek mutatkozott, ameddig és mihelyt valaki megfigyelte. Mialatt gazdája európai útra készült, a kis majmot más uraknak gondjaira bízták. De nyolc hónap múlva is megismerte gazdáját, mikor az visszatért, és viharos odaadással üdvözölte őt.

Ám a páviánoknak mindezen jó tulajdonságai az emberrel, aki azokat emberi mértékkel méri, mégsem feledtetik el erkölcstelenségeiket és szenvedélyeiket. Mert az alattomosság és ravaszság valamennyi páviánnak alaptulajdonsága és ezenfelül még rettentő düh is jellemzi őket. Dühük szalmatűz módjára lobban fel, de tartós és nem csillapodik egyhamar. Egyetlen szó, gúnyos nevetés, sőt egy ferde pillantás is őrjöngésbe hozhatja a páviánt, és ilyenkor mindenről megfeledkezik, még arról is, akihez azelőtt szeretettel vonzódott. S éppen ezért ezek az állatok mindenképpen veszedelmesek, s durva ösztöneik mindig kitörnek rajtuk, ha sokáig lappangtak is. Ellenségeikkel szemben igazán félelmesekké válnak.

A páviánok ugyan menekülnek az ember elől, de szükség esetében ővele is, akárcsak a ragadozókkal, harcba elegyednek, s ez gyakran végzetessé válhat. Úgy látszik, a leopárd a legnagyobb ellenségük, habár ez inkább a fiatalokra vadászik, mint az öregekre, mert minden oka megvan arra, hogy mérlegelje, vajjon fogaival és karmaival felvegye a harcot a páviánok fogazatával és mancsaival szemben. A kutyákat a páviánok gyakran legyőzik, mind a mellett az agarak, a szudáni arabok e nemes állatai nem ismernek nagyobb gyönyörűséget, mint ezekre a majmokra vadászni. A kutyán, a leopárdon és az oroszlánon kívül alig van a páviánoknak kitől félniök, de föltehető, hogy a kígyók méregfogairól is szomorú tapasztalatokat szereztek. Egyetlenegy pávián sem emel fel egy követ vagy kutat át egy bokrot a nélkül, hogy előbb meggyőződjön arról, hogy nem rejtőzik-e alatt kígyó. A skorpióktól ezek az értelmes állatok nem félnek, inkább nagy ügyességgel fogják azokat, kitépve azok méregfullánkját, a nélkül, hogy nekik bajuk esne.

A párzás egyetlen állatnál sem megy olyan undorítóan végbe, mint a páviánoknál. A nőstényekre minden 35-40-ik napon jön párzási kedv, és ez amint jómagam azt megfigyeltem, 14-20 napig eltart. Az ivarszerveknek jól észrevehető megduzzadásával kezdődik, s ez a duzzadás azután csakhamar az egész farra is átterjed és a fargumókat is hólyagszerűen feldagasztja. Ezek egyben meg is vörösödnek, mintha gyulladásban volnának, úgyhogy egész ülepük valósággal ijesztő külsőt nyer. Egy hét leforgása alatt aztán a hólyagok lelohadnak, egyre jobban összezsugorodnak és végre egészen eltűnnek. A párosodás kezdetén a nőstények éppúgy vágyakoznak a hímekre, mint emezek állandóan a nőstényekre. Noha a páviánok fogságban szaporodásra is rávehetők, a terhesség idejét ő náluk sem tudjuk pontosan megállapítani, mint más majmoknál sem.

A berlini- és más állatkertekben mindenféle pávián-korcsokat sikerült tenyészteni, s ezek hosszú- és rövidfarkú fajok, a drill és a mandrill keresztezéséből származtak, sőt Cincinnati-ból 1896-ban egy nősténymandrill és szürke mangabé korcsáról megállapították, hogy az kerek fejével és hosszú farkával atyjához hasonlított. A páviánokra és korcsaikra is érvényes az a szabály, hogy szopós kölykeiknek többnyire világos bőrük és sötét hajzatuk van. Az újszülött páviánok bőre kezdetben élénk vörös, aztán egyre jobban elhalványul. Életük legelső heteit ők is úgy töltik el, hogy anyjuk csecsbimbóit szájukban tartják.

A páviánok haszna csekély. Tanulékonyságuknál fogva mindennemű kézügyességre megtaníthatók. Dél-Afrikában őket, mint azt már jeleztük, a víz felkutatására használják fel. Ha az ivóvízkészlet fogytán van, akkor a páviánt sós étellel etetik meg. Szomjúságtól megkínozva, az állat hol jobbra-balra, hol előre-hátrafelé forgolódik, a levegőben szimatol, kitépi a növényeket és végre is ásómozdulataival megkeresi az elrejtett forrásokat vagy pedig egy határozott előérzettel megtalálja a földből előbuggyanó vizet.

Egyébként a páviánok a többi majmokhoz hasonlóan az orfeumokban, cirkuszokban és majomszínházakban a közönség gyönyörködtetésére és mulattatására valók. Egy sárga pávián, annyira "gentleman" módjára viselkedett, hogy valamennyi csimpánzzal is felvette a versenyt és a medvepáviánok Schumann-t a cirkuszban szinte bámulatba ejtették önállóságukkal, gyorsaságukkal. Eleinte négykézláb álltak a földön, mellettük heverő kerékpár mellett, de a következő pillanatban már rá is ültek és a felállított palackok körül figurákat írtak le azokkal.

Majomszínházakban a hosszúfarkú fajokat különösen szeretik, amikor t.i. magas, nyúlánk alakokra van szükség, mint pl. a ponylovaglásnál, míg a drill és mandrill inkább érdekes pofájukkal és értelmességükkel vívták itt ki helyüket.

Hogy a páviánok, különösen a galléros páviánok a régi egyiptomiak vallásos és művészi életben milyen szerepet vittek, arról fent már megemlékeztünk. De az arabok mondáiban és meséiben is nem kis mértékben szerepelnek ezek az állatok. A történetírók őket ismerik legjobban, mert Jemenben előfordulnak és azok közé tartoznak, melyeket leggyakrabban importálnak Egyiptomból és Szíriából. Ő reájuk vonatkozik végül a próféták és hozzátartozóik ama mondása, hogy valamikor emberek voltak, de Allah őket haragjában majmokká változtatta, s ezzel a felfogással általában gyakran találkozunk azoknál a népeknél, melyeknek hazájában a majmok is otthonosak.

10. Sörényes páviánok avagy dzseladák (Theorepithecus Is. Geoff.)

A páviánok sorát, az abessziniaiak dzseladái-val kell megnyitnunk (Theropithecus Is. (Geoffr.), mert ezek testalkatukban és életmódjukban ugyan igazi páviánok, de lekerekített arcorrukkal mégis a Celebesz szigetvilág makákóihoz, különösen pedig az üstökös páviánokhoz közelednek, sőt egyes modern szisztematikusok azokat egyenesen a makákók közé sorolják. Orruk nem végződik a vastag, duzzadt felső ajak fölött, sokkal inkább azon belül, de itten valósággal kicsúcsosodik, akárcsak a kutyafejű páviánokon, s ez a maga nemében egészen egyedülálló, emberi szempontból határozottan szép profilt kölcsönöz az állatnak, habár a kiszökellő szemöldökívek mindenkor előtérbe jutnak. Elölről azonban nem kevésbbé idegenszerű ábrázatuk. S ilyenkor látszik csak, hogy orruk duzzadt, szájuk fölött oldalt, mintha kissé be volna fűzve, és hogy orruktól a pofákon keresztül a külső szemszögletig ugyanabban a vonalban éles csontléc vonul végig, melyeket hosszanti bőrredők takarnak, mint ahogy már az üstökös páviánon is láttuk, melyen azután ezek legnagyobb fejlettségüket érik el. De még korántsem ez valamennyi furcsaságuk; a dzselada még egy félholdalakú foltot vagy sávot visel, mégpedig torkán, amely élesen elkülönül, csupasz és többnyire piros, vagy legalább is rózsaszínű, de felingerelve az állatot, vérvörössé válik; ezenkívül pedig két, ugyanilyen egyenlőszögű háromszögre emlékeztető s egymással érintkező foltja is van a mellén. Szempillái és szem fölötti bőrredői is vörösek, míg sötétszínű fargumóik egészen kicsinyek.

A fejtetőn végigfutó csonttarajuk sörényesen felborzolható hajat visel, s fülük előtt és alatt körszakállszerű szőrképlet húzódik hátrafelé. Törzsüket felül egészen farka tövéig beleszámítva felső karjaikat is, hosszú, gallérszerűen boruló szőrruha fedi, s ezért is a dzselada még sokkal inkább megy "galléros pávián"-számba, mint rokona. Ne felejtsük el megemlíteni még, hogy farka hosszú bojtban végződik, s hogy körmei az elülső végtagokon feltűnő hosszúra nőnek, begörbülnek, boltozatosak és élesek, mint afféle igazi ásókarmok. A dzselada Abesszínia magas hegyvidékén otthonos, s tekintve, hogy e vidékek mennyire járhatatlanok és megközelíthetetlenek, nemcsak állatkertekben, de múzeumokban is fölötte ritka, minek következtében életéről nem állanak rendelkezésünkre elégséges, még kevésbbé kimerítő adatok. Ez már azokból a különféle ellentétes adatokból is kitűnik, melyek nagyságára vonatkoznak. Schimper és Heuglin szerint ez a pávián összes többi rokonait és az emberszabásúakat kivéve, általában az összes majmokat nagyságra felülmúlja, míg Rüppel, a dzselada felfedezője ezt kereken tagadja. A barna dzselada Rüppel egy vén hímen végzett mérései szerint, orra hegyétől farka tövéig 97 cm; farka egymagában 55 cm, magassága kereszttájékán 46 cm, a nőstény ellenben kisebb.

A dzselada-fajok számának megállapításában sem jutottak búvárok eddigelé megegyezésre. Általában két fajt kell megkülönböztetnünk. Az egyik a barna-dzselada (Th. gelada Rüpp., mely Simia magas hegyvidékén, Abessziniában és Axumban, továbbá északra Tigre-ben, az olasz Eritrea gyarmatában él (F.01.061.2.). Barna gallérja, szürke hátulja, s hasonló színű hátsó lába és farka van. A másik a fekete dzselada, abessziniai nyelven tokur szindsero (Th. obscurus Heugl.) déli Abessziniából a Takazza-folyó forrás vidékéről a Gallák földjének határán. Ennek hímje fekete gallért visel, hátulja és farka pedig barna, de nősténye egészen barnásszínű; gallérja nincs. Ám már évekkel ezelőtt nagyobb számú dzselada érkezett elevenen Európába, ugyancsak Simia magas hegyvidékről, már pedig 3000 méter magasságból. Egy Eszler nevű magyar vadász ejtette el őket és kiderült róluk, hogy egészen feketék és mindkét nemük visel sörényes gallért. Ezekkel annakidején sokat foglalkoztak, Specht le is rajzolta őket, Heck pedig a schönbrunni Kauffmann-féle állatseregletben látott egy párt kölykével.

A tokur szindsero állítólag más életmódot is folytat, mint a barna dzselada és csak 30-40 főnyi csapatokban él. Schimper szerint ez a faj a 3000-4000 méteres magassági övbe szorult, (a tenger színe felett!) s itt garmadával fordul elő, de alacsonyabb fekvésű területeken csak 100-200 főre rúgó csapatokban jelenik meg. A szurdokokat és a bozótos sziklafalakat ő is csak akkor hagyja el, ha a mélységbe tör, hogy ott raboljon. Táplálékát rendesen különböző hagymafélék alkotják, s ezeket kiássa; azután orchideák, Liliaceák, füvek, fűfélék és mindenféle gyümölcsök, s természetesen ízeltlábúak, férgek, csigák és hasonló állatok. Hellyel-közzel a vetéseket is felkeresi, s ahogy az abessziniaiak állítják, pontosan mindig akkor, amikor az őrök tisztes távolságban tartózkodnak. Noha jóval kevésbbé szemtelen és tolakodó, mint a hamadryas, amely a határos alacsonyabb régiókat lakja, és amely mindig tömegesen pusztít, s az ember elől az egész csapat egyszerre menekül, a nélkül, hogy ellenállást fejtene ki, mindazonáltal mégsem tanácsos egy agyonhajszolt dzselada közelébe kerülni, mert fogazata éppolyan rettenetes, mint a páviánoké és dühében emennél is borzasztóbb látványt nyujt. Ilyenkor Beaux szerint, aki újabban a lipcsei állatkertben figyelte meg ezt az állatot, szemhéjait annyira felfelé húzza, hogy szemgolyója köröskörül kivörösödik. A mellett belül rózsaszínű ajkait annyira kifelé fordítja, hogy felső ajka az orrát, alsó ajka pedig állát takarja. Ezáltal a ragadozóékre emlékeztető hosszú éles szemfogai még jobban kimeredeznek. S végül sörényét felfelé borzolja, amely alól kilátszik megvörösödött bőre. Csakugyan úgy fest ilyenkor ez a hatalmas bestia, mint a pokolnak valami szüleménye.

A páviánokkal a dzselada nem él valami jó viszonyban. Simia hegyei óriási nagy házakkal hasonlíthatók össze. Ormaik csak enyhén, tetőirányosan ereszkednek alá, innentől kezdve azonban hirtelenül meredeken, több száz méternyire a mélységbe. A sziklafalak üregei tele vannak alvó dzseladákkal. Nappal gyakran hosszú sorban, ezrével látjuk őket, a kiugró sziklák párkányain üldögélni. Ilyenkor már nem néznek ennivaló után, ellenkezőleg, már jóllaktak és felülről ereszkedtek lefelé. Ritkán merészkednek a meredek sziklafalak lábáig, legföljebb akkor, ha valami veteményes kertet akarnak megdézsmálni. S ilyenkor találkoznak össze néha a páviánokkal. S e kirándulások alkalmával ugyan nem kerül a sor komoly támadásra, de mégis összekoccannak. A dzseladák és gallérospáviánok rettenetes ordítozásban törnek ki, morgás, ordítás és ugatás közben iparkodva egymást elriasztani. Egyes vén hímek nekiesnek egymásnak, s azon vannak, hogyan fogják meg egymást. Egymás sörényét alaposan megtépázzák, s közben össze is marakodnak, azonban általában mégis csak az ordítozásba és a dühtől cikázó pillantásokba fullad a végén az egész veszekedés.

A tukor szindsero életét legjobban Heuglin jellemezte. "Ennek a majomnak igen sok családja lakja a meredek sziklafalak szurdokait és barlangjait s ezeken váltakozó járását a szédítő mélységek fölött rendesen betartja. Ha hűvös éjszaka után az Amba-Szél hegyei felől felbukkan a nap, akkor a páviánok elhagyják sziklahasadékaikat, melyekben a leopárdok és hiénák támadása elől biztonságban, szorosan egymás mellett összekuporodva pihentek. Egy vén hím vezetése alatt, eleinte az éjszak hidegétől még megdermedve másznak egy széltől védett sziklára, hogy ott a napon sütkérezzenek. S itt rendesen jól összebújnak a fiatalok az anyjuk ölébe ülnek és talán még egy kissé elszundikálnak. Néhány vén hím áll őrt, de amellett szörnyen unatkoznak, rettenetes torkukat ásítva jól kitátják, szemüket megtörlik és dörmögnek, ha az éles szél elkapja és összekúszálja hosszú sörényük rókavörös szegélyét, mellyel mint valami bundával takaródznak be. A nap pedig egyre melegebben tűz. Egyik vénebb majomanya élvezettel nyujtózkodik, egy másik reményteljes csemetéjének bundáját tisztogatja és fogai között megropogtatja a benne felfedezett apró lényeket. Közben megélénkül a társaság; a fiatalok már türelmetlenkednek, az egész csapat mozgolódni kezd, sorokba rendezkedik, a menetet egy vén hím nyitja meg és egy másik zárja be. Így ereszkedik ez a társaság a meredek, ugyancsak keskeny sziklapartok lejtőin mind lejjebb és lejjebb, amíg el nem ér valami sziklakörnyezte zöld szőnyegre. De mielőtt a csapat ezt átlépné alaposan megvizsgálja annak egész környezetét: mert hiszen ezalatt már más társaság sürög-forog odalenn a völgyben. Nem feledkeznek meg arról, hogy őrszemeket állítsanak; végre is az egész banda eleség után néz, mely leginkább rügyekből, levelekből, gyümölcsökből és veteményekből tevődik össze. De közben felforgatják a nagy köveket is, s ha valamelyikük egymagában nem bizonyul elég erősnek, akkor mindjárt segítségére sietnek társai, mert a kövek alatt van féreg, lárva, bogár és csiga elég, s ezeket sem vetik meg. Közben pedig a fiatal hímek komikusan ugrálva incselkednek egymással és bosszantják egymást, valamint öregjeiket is, miért is aztán ezért alapos nyakleveseket kapnak, sőt meg is marják és farkuknál fogva jól megráncigálják őket az öregebbek. Némelyik úrfi szemtelenül, bár udvariasan és hunyorgató pofával közeledik a gyönge nemhez, de megesik, hogy a majomkisasszony kacéran fordít neki hátat. Erre a szerelmes udvarló már tolakodóbb lesz, ám csakhamar ott terem az igazi férj, s mint az asszony őrzője is megneszeli a dolgot. Lárma és verekedés támad és a csábító eltűnik, mint a kámfor. Ha veszély fenyeget, az őrszemek ugatással adnak jelt, s erre mindegyik csapat vezére köré gyülekszik, az anyák félve ölelik magukhoz gyermekeiket, s feszült figyelemmel kisérik az ellenséget. A társaság csak lassan veszi útját a védelmet nyujtó sziklák felé, itt-ott pihenőt tart és körülnéz."

"Megkíséreltem kutyákat a majomseregre uszítani, még pedig olyanokat, amelyek a csapatot hamarosan utolérik, de ha egynéhány öreg pávián úgy viselkedett, mintha támadni készülne s félelmetes fogait vicsorgatta, akkor a kutyák nem voltak kaphatók a küzdelemre. A szikláig kergetve, a majmok nem ritkán köveket görgetnek vagy dobnak le ellenségeikre. Magasabb fákon sohasem láttam őket, s megjegyezendő, hogy 20-30 főnyi csapatokban járnak, s ezek között csak kevés vén hím akad. De nagyobb portyázásaik esetén több száz is összeverődik és mértföldnyire elkóborolnak."

"Délután négy óra tájban isznak. A forrásokhoz érve egyáltalában nem félénkek, sőt néhány lépés távolságra közelednek az emberhez és a barmokhoz. Ha beköszönt az éjszaka, az egész társaság ismét visszavonul éjjeli szállására."

A páviánok ellenségül Heuglin a leopárd mellett nagyobb ragadozókat is megnevez, de ezt alkalmasint meg kell cáfolnunk, amennyiben erre nincsenek kétségtelen bizonyítékaink. Megjegyezendő, hogy a keselyű elég gyöngének bizonyult fegyverével, legföljebb úgy kerülhetett gyanúba, hogy egy a magasból lezuhant vagy a leopárd által szétmarcangolt dzselada holttestén látták lakmározni.

A fogságban élő állatokon tett eddigi, bizonyára nem számottevő megfigyelés arra enged következtetni, hogy a dzselada nyugodtabb, mondhatnánk: jobb modorú állat, mint a pávián és annak rokonai. Eszler majmai már egy félév leforgása után elég értelmesen viselkedtek és nem árulták el a vén korukban fogságba jutó páviánok nyers vadságát. A fent említett majompár vén hímjét Martin többször megfigyelte. Ez a hím látszólagos nyugodt külsejének ellenére is mindent a legnagyobb figyelemmel kísért, ami ketrecében végbement és ha tulságosan közeledett valakihez ahhoz, akkor, el lehetett rá készülve, hogy megismerkedik a majom kezével és karmaival. A nőstény rendkívül aggódik mindenütt össze-vissza kúszó kölyke miatt. A dzselada hangja Beaux szerint rendkívül szelid és lágy, úgy, hogy még hangos ordítozása sem hallatszik olyan nyersnek és ugatásszerűen, mint a galléros-páviánoké. Sőt, mi több, még a dzseladák nyelvéről is beszél. Ebéd idején, amikor az állatseregletnek kevés látogatója volt, az egész család látszólag csevegve szórakozott, mégpedig a legélénkebben, akkor, amikor egyedül, biztonságban érezte magát. A hangok oly sokféleképen variáltak és oly sokféleképen hangsúlyozták azokat, hogy az ember önkénytelenül is arra gondolt, hogy olyan lényekkel áll szemben, melyek a beszéd tehetségével voltak megáldva. Mert beszédük bizonyos tekintetben azokra a tagolatlan szavakra emlékeztetett, amelyeket bizonyos nyelvhibában szenvedő emberektől hallunk, olyanoktól, akiknek nehezére esik a beszéd.

Táplálékuk cukorrépán, almán, főtt rizskásán és kenyéren kívül főképp fűből állt, s ez utóbbit különös előszeretettel, bár válogatva fogyasztották el majmaink. Egyik fűszálat a másik után vették kézbe, gondosan rendezni kezdték s így tették át a másik kezükbe, miközben azt minden hervadt levélkétől megtisztították. Miután az így összegyüjtött csomó füvet felül leharapták, gyökerüket eldobálták. Valószínű tehát, hogy a dzselada csakugyan inkább növényevő, mint a többi pávián, bár az állati táplálékot semmi esetre sem szabad tőle megvonnunk.

11. Igazi páviánok (Papio Erxl.)

A galléros pávián vagy hamadriász (Papio hamadryas L.) (F.01.060.1.)

Elöl lecsapott, szögletes arcorrával és csúcsosan végződő orrával tulajdonképpen ez a majom vezet az igazi kutyafejű-majmokhoz (Papio Erxl, Cynocephalus), nemcsak azért, mert Abessziniában és Szudánban, Eritreában és Arában otthonos és ezáltal a dzselada tőszomszédságába jut, hanem külsejével is. Köpenyszerűen vállára boruló gallérjával ugyanis, mely a vén hímre jellemző, a páviánokhoz csatlakozik.

Egy általam elejtett középkorú hím hajzata elérte a 27 cm-t. A nőstények rövidebb szőrűek és sötétebbek, olajbarnák. A fiatalok az anyához hasonlók, de már a serdülő hímeken is észrevehetjük a sörényzet lassú meghosszabbodását, a nélkül azonban, hogy ennek színe kezdetben megváltozna. Ez csak a szőröknek fehér gyűrűje folytán világosodik meg később, míg végre aztán a vén hím egészen megszürkül. Ilyenkor körülbelül vizslanagyságú, ha nem is annyira magas. Méreteit különben is nehéz pontosan megállapítanunk. A szakmunkák legalább is különféle méretekről szólnak. Különösen a fark hosszára vonatkozólag eltérők a vélemények. Ezt egyébként nem a fent leírt módon hordja, mint a páviánok zöme: felfelé és aztán hirtelen lefelé görbítve. A pávián vidékenként rendkívül változó nagyságú. Az az oka annak, hogy a méreteire vonatkozó számadatok annyira elütők, hogy az Aden környékén élő kisebb délarábiai alakot P. h. arabicus Thos, néven különböztették meg. A sötét és rövidszőrű, feje búbjáról mindkét oldalon lelógó hajzata a vén hímen különös módon, de nem éppen visszatetszően díszeleg, úgyhogy azt már nem nevezhetjük körszakállnak. Ez jóval több annál, hiszen szinte gondosan fésülve áll el, kétoldalt kettéválasztva, arcszínű pofái mentén és az állon, meg a nyakon már a vállsörénybe megy át.

Hogy a páviánt miképpen érte az a megtiszteltetés, hogy az ó-görögök erdei nimfának - a Hamadryas elnevezés ezt jelenti - nevezzék, azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy sem egyéniségében, sem alakjában nincs semmi nőies vonás. Herodotos, Plutarchos és Plinius Cynocephalus-nak, kutyafejűnek nevezi. Az araboknál Robah, az abessziniaiaknál Hebe, a mai egyiptomiaknál Khird néven ismerete. Hogy a páviánt a régi egyiptomiak mennyire tisztelték, az Dümichen írásaiból eléggé kitűnik. S ennek nyoma ma is megmaradt, mert a belső afrikai steppék valamennyi lakója és az abessziniai népek zöme is szigorúan úgy hordja haját elválasztva és fésülve, mint a pávián, s majmunk ezzel e népek valóságos mintaképévé vált, noha ők inkább azoknak szobrait vették ilyenkor mintául.

A páviánok Egyiptomban jelenleg vadon nem fordulnak elő, mint ahogy régebben sem, mert hiszen a pávián határozottan hegyi- és szirtimajom, ha nem is mondható magashegyi állatnak, mint pl. a dzselada, a régi Egyiptomba Arábiából és Szudánból került, mint sok más állat. De minden jel arra vall, hogy a régi klasszikus ókornak a szatírokról való felfogásához tulajdonképpen a galléros-pávián adta meg az impulzust.

Alvarez, aki 1580 körül járt Afrikában, kiváltképpen Abessziniában, azt mondja, hogy a galléros-páviánokat hihetetlen csapatokban látta, alaposa leírást is ad egész lényükről és életük lefolyásáról. "Nem hagynak egyetlenegy követ sem nyugaton, s ha ketten vagy hárman nem tudják azt elmozdítani, akkor annyian állják körül, ahányan hozzáférhetnek, míg végre nagynehezen felforgatják és megtalálják alatta kedvenc eledelüket. A hangyákat is kedvelik, és úgy fogják össze őket, hogy kezüket megfordítva teszik rá a bolyra, s mikor az teli lesz hangyákkal, hamarosan lenyalják. Ha nem tartják távol e majmokat, akkor a vetéseket és gyümölcsösöket teljesen elpusztítják. Előörsök nélkül ugyan nem merészkednek az ültetvényekbe, de ha azokban elég biztonságban érzik magukat, akkor az egész had betör a kertekbe és a jól gondozott földekre és még hírmondónak sem hagy semmit. Kezdetben egészen csöndesen és szótlanul viselkednek, s ha egyik tapasztalatlan fiatal megszólal, nyaklevest kap a többitől. De ha nekibátorodnak, akkor örömrivalgásukkal fejezik ki abbeli örömüket, hogy milyen jól sikerültek kiruccanásaik. Elmondhatjuk, hogy rettenetesen elszaporodnának, ha a leopárd nem tépné szét annyi sok kölyküket, s nem falná fel azokat, ámbár az öregek hősiesen védik övéiket."

A későbbi írók közül legelőször Ehrenberg ad kimerítőbb leírást e majmokról, aki Arábiában és Abesszinia partvidékein találkozott velük legelőször és azokat úgy egyenként, mint nagy csapatokban látta. "Részemről a galléros-páviánra első afrikai utazásom alkalmával a vadonban sehol sem akadtam, de annál gyakrabban 1862 tavaszán, amikor sajnos, csak rövid ideig, Abessziniában időztem. Amit tehát elmondhatok róluk, azt saját tapasztalásomból tudom. "

"A hamadriász meglehetősen tömegesen él Abesszinia és Dél-Nubia partvidékein, s északra addig terjed, ameddig az esős vidék. Minél dúsabb a hegység növényzete, annál kellemesebb az neki, de a víz is elmaradhatatlan feltétele az egész társaság jólétének. A magasabb hegyvidékről majmaink időnként a Samharáknak, a tengerpartok e kopár szegélyeinek alacsonyabban fekvő dombos vidékeire vonulnak, de a csapat zöme mégis a magasabb hegyvidéken marad. És itt mindegyik csapat 1 1/2-2 kilométer átmérőjű területet hódít meg. Kisebb társaságokkal ritkábban találkozunk, mint nagyobbakkal. Csak egyetlenegyszer pillantottam meg egy 15-20 tagból álló csapatot, egyébként mindig nagyobb hordákkal találkoztam, s ezekben, becslésem szerint, legalább 150-en voltak. Ezek között azután legalább 10-15 teljesen kifejlődött hím szokott lenni és kétszer annyi kifejlett nőstény; a hímek valóságos szörnyetegek, olyan fogazattal, mely erejével és hosszúságával a leopárdét messze felülmulja. A maradék pedig fiatalokból és serdülő majmokból áll." De Balnford szerint a pávián-hordákban 200-300-ra is szaporodik az egyének száma. Egyes hímek éppen úgy mennek előörs-, mint hátvédszámba, míg mások ellepik a sziklákat és fákat ott néznek körül. Ha csapatuk valamelyik forrás közelében gyűlt egybe, akkor mindegyik sziklán egy vén családapa foglal helyet. Tiszteletet parancsoló szürke haja méltó éberségéhez. Türelemmel bevárja, míg az emberek és barmok szomjúságukat oltották. Körülöttük az anyák csecsemőikkel vannak elfoglalva, s a felnőttek vígan játszadoznak egymással. Ha valamelyikük már túlságosan kellemetlenné válik, s az öregek nyugalmát nagyon megzavarja, akkor valamelyik öreg előveszi, alaposan elpüföli és rendre tanítja. A földön történő gyors iramodásukkal és kitartó, állandó vágtatásukkal a páviánok rögtön elárulják, hogy valóságos földi majmok, a fán lakó, ugráló rokonaikkal szemben. Sir Baker Sámuel leírja, mennyire méltóságteljesen vonulnak a nagy, a vén hímek nőstényeiktől követve az iktatóhoz. A nőstények hátukra veszik a fiatalokat, s ezek, mintha valóságos zsoké-nyeregben ülnének, kapaszkodnak anyjuk sörényébe, de amikor már megmerevedtek végtagjaik, itt-ott egész testükben remegnek. Egyik fiatal majom valami bogyókkal roskadásig megtelt bokrot pillantott meg. Azonban alig kezdte meg mohón a falatozást, másik is felfedezik a nyalánkságot, s valóságos civakodás támad. S ekkor közbelép valamelyik idősebb hím. Hol az egyiket püföli el, hol a másikat cibálja meg hajánál, a harmadiknak hátuljába harap, a negyediket éppen akkor ráncigálja meg, amikor azt hiszi, hogy már megmenekült. S amikor így az elképzelhető leggyorsabban helyreállította a békességet, maga ül a bokor tövébe, megeszi a bogyókat és ezzel elejét veszi minden pörlekedésnek."

Baker még arra is figyelmeztet, hogy mennyi kifejezés rejlik a páviánok hangjában. "Feleségem nagyon szeretett volna egy "girritt"-re - így nevezik a szudániak a sörénye s páviánt - szert enni. Két vadász tehát a horda közé vágtatott, éppen akkor, amikor az javában a mimózafák kiszivárgó gyantáján torkoskodott. S a szamár páviánok a helyett, hogy hanyatt-homlok menekültek volna le a lejtőn, valamennyien fölfelé törekedtek, s így a lovasok hamarosan közöttük termettek, villámgyorsan kiugráltak a nyeregből, egy-egy félig felnőtt fiatalt nyakoncsíptek, s a ló nyakába ültették. A helyett, hogy ezek a foglyok harapni próbáltak volna, lovas módjára megkapaszkodtak, kegyetlenül jajveszékeltek. Mikor vége volt a hajszának, a vadászok leszálltak a lóról, az utazók nagy csodálkozására és szeme láttára kötelet fontak a mimózák háncsából, nyakuknál fogva megkötözték vele a majmokat s aztán vízilóbőr ostorukkal kegyetlenül ellátták dolgukat, hogy sorsukba beletörődjenek és hogy elveszítsék harapós kedvüket."

"Hajnalban vagy esős időben az egész társaságot alvó helyükön találjuk, még pedig a megmászhatatlan sziklafalakba vájt kisebb üregekben és a boltozatosan kimeredező sziklapárkányzatokon, ahol lehetőleg szorosan egymás mellett símulnak a fiatalabbak és gyöngébbek anyjuk vagy apjuk oldalához. Kedvező időjárás esetén a csapat a délelőtti órákban elhagyja nyugvóhelyét és a sziklafalakon végigvándorol lassú léptekkel és kényelmesen, közben egy-egy növényt gyomlálva, melynek gyökere főleg táplálékul szolgál, s végül minden nem túlságosan nagy követ megforgatva, hogy alattuk rátaláljanak a sok jó falatra, ízeltlábúra, csigára és féregre. Reggeli után valamennyien felvonulnak a hegy gerincére. A hímek méltóságteljesen ülnek a kövekre, háttal a szélnek fordulva, a nőstények pedig ezalatt szakadatlanul játszó és hancurozó gyermekeikkel vannak elfoglalva, s körülöttük sürögnek-forognak. A késő délutáni órákban a társaság a legközelebbi víz mellett telepszik meg, hogy szomját oltsa, s azután ismét ennivaló után néz és végre alvóhelyén megpihen. Ha erre a célra különösen alkalmas helyet találnak, akkor a páviánok estefelé egészen biztosan ide térnek be, ha ugyan ismételt rajtakapásokkal azokat meg nem zavarták. A durraköles-mezők tanyájuk közelében különösen kapóra jönnek és ugyancsak őrködni kell az embereknek ezek mellett, ha jó termésre akar számítani. Mert a vakmerő tolvajok nap-nap után ellátogatnak, sokkal többet pusztítanak, mint amit fogyasztanak, s végre is az egész mezőt sivataggá változtatják. Alig kétséges, hogy majmaink kisebb-nagyobb vándorutakat tesznek meg azzal a szándékkal, hogy a már alaposan kifosztott területről termékenyebb vidékre jussanak. Legalább is a bennszülöttek azt állítják, hogy sohasem látni őket folytonosan ugyanazon a helyen, s hogy sokkal inkább kényük-kedvük szerint jönnek-mennek."

"Nem hiszem, hogy szaporodásuk az év bizonyos szakához volna kötve, a fogságban lévőkön tett megfigyelésem, továbbá a nőstények menstruációja arra a következtetésre vezetnek, hogy szaporodásuk és kölykezésük az év minden hónapjában bekövetkezhet. De erre vonatkozólag csak néhány megfigyelésemet közölhetem. Az általam megfigyelt sok nőstény közül az egyik, nagy meglepetésemre, egy teljesen érett fiatalt hozott a világra, pedig az utolsó menstruációja még 4 hónappal azelőtt ment végbe. De átlagos terhességi időnek ezt a rövid időtartamot aligha tekinthetjük. A fiatal csukott szemmel jött a világra, körmei már megnőttek. Finom, felül feketés, oldalt szürkés hajat viselt, alul azonban és a végtagok belső oldalán csupasz volt, úgyhogy alig lehetett e helyen élénk téglavörös bőrén a hajszálakat megszámlálni. Az állat átlagos hossza 38, farkhossza 17, lábfeje 5 és keze 4,5 cm volt. Anyja rendkívül gyengéd volt csemetéi iránt, és egyúttal nagy gonddal is ápolta azokat. Keblére boruló gyermekét karjaival erősen magához szorította, s mindenütt össze-vissza nyalogatta. Ha valaki közeledett feléje, akkor a félelem jeléül a szokásos jajkiáltásait hallatta valahogy ilyenformán: "Ek", "Ek" "Ek", miközben háttal fordult az ellenségnek. Az eleinte még messzire lecsüngő köldökzsinórt már két órával a születés után, még pedig közvetlenül a köldök mellett leharapta, a nélkül, hogy az vérzett volna. Az újszülött igen gyengének látszott, alig adott életjelt magáról, s inkább csak halk, mint kiabáló hangokat hallatott. Már a délutáni órákban észrevette az anya, hogy gyermeke a végét járja. Letette a földre, többször fel és alá járkált mellette és látszólag egykedvűen szemlélte azt. Ám mégsem engedte meg, hogy közülünk valaki felvegye. Rögtön magához vette, ha valaki meg akarta ragadni, s keblére szorította. Estefelé már mozdulatlan volt az újszülött, reggelre már élettelenül terült el a ketrec padlóján."

"Bármi is legyen mindennek oka, akár maga a szülés, akár más valami körülmény, annyi bizonyos, hogy az anya rövidesen határozottan megváltozott: kétségtelenül szenvedett, nem evett, sokáig gubbasztott egy helyen, félig betemetkezve a szalmába, reszketett, mintha a hideg rázta volna. Gyakran lefeküdt és általában nagyon panaszosnak látszott. Más majmokkal ettől kezdve már nem törődött, s amikor két szelíd nősténymakákóval összezártam, egyáltalában nem akart tudni róluk. De minden megváltozott, amikor november közepe táján ismét egy makákónak adott életet. Néhány perccel később pillantották meg az ápolók az újszülöttet anyja karjaiban, úgyhogy már-már az a lehetetlen gondolatuk támadt, hogy ez a majom utószülöttet hozott a világra. De ezt a feltevést nemsokára maga az anya is megcáfolta. Nem nagy anyaszeretettel csüngött a kisdeden, gyakran fektette azt a szalmára, s időnként nem is törődött vele. Most már kiderült a való! A páviánanya elrabolta egy makákónak gyermekét, s hogy ez csakugyan úgy történt, azt megerősítik más majmokon tett megfigyeléseim, melyekből kitűnik, hogyan viselkednek a szabadban élő páviánok nemcsak saját gyermekeikkel, de más gyámoltalan majmokkal szemben is. Nemcsak az anyák, de a vén hímek is fiataljaikat a legnagyobb gyengédséggel és odaadással ápolják és ha kell, férfiasan meg is védik azokat."

A berlini állatkertben egy hím pávián fiatal csemetéjét kezdettől fogva különös figyelemmel kísérte. Mikor ugyanis a fiatal bizonyos önállóságra tett szert, az öreg is gyakran karjaiba vette, és később is sokat volt apja mellett. Játszott is vele, míg az anya egy másik nősténnyel szórakozott el. Ezt a nőstényt a vén hím már egyáltalában semmibe sem vette. Mióta apa lett, gondja, figyelme, egészen az anyára és gyermekére irányult. A védelem ösztöne úgy látszik feltámadt benn; mihelyt valaki a ketrec közelébe lépett, védelemre készen rögtön előugrott, s megkezdődött a szokásos ideges ásítozás és szájtátogatás, ami a páviánoknál az elfojtott dühnek és támadókedvnek biztos jele. Ahol a galléros-páviánokat csapatostul sikerült fogságban tartani, az úgynevezett majomsziklákon - ilyenekben ma már nem egy állatkertben gyönyörködhetünk - ott a vén hímeknek rémuralma sokszor ijesztő mértékben jut kifejezésre. S ilyenkor az összemart, lezüllött nőstény meg sem kísérli, hogy szeszélyes férjétől meneküljön, ellenkezőleg, félelmében sokszor tisztes távolságban és ordítozva követi őt, noha a dühöngő zsarnok újból és újból tölti ki haragját a szánalmas figurán.

A hannoveri állatkertben újabban a majmoknál egyébként az a ritka esemény játszódott le, hogy valamelyik nősténypávián ikreket szült és a berlini állatkertben ilyen nőstény egy alkalommal az úgynevezett méhenkívüli terhesség következtében elpusztult. A fiatalok farka hosszabbnak tűnik, mint az öregeké, noha ezeknél rendesen ellenkező az eset.

Ha a páviánok nyugodtan üldögélnek, az egész társaság szótlan, amíg nem hívja fel semmi gyanus körülmény figyelmüket. De az arra száguldó emberek vagy valami elhaladó nyáj mindegyikükből az ismert ugatásszerű hangokat váltja ki, mint a felindulásnak kifejezését és ezzel valamennyiüket figyelmessé teszi. De ha az ember vagy valami ragadoz állat fenyegetően közeledik feléjük, a legkülönbözőbb kiáltásokban törnek ki. Valamennyi harcra kész hím ott terem a sziklák kiugró párkányzatán és figyelmesen néz le a völgybe, hogy mérlegelje, mekkora a veszély. A fiatalok ilyenkor az öregekhez menekülnek, a legkisebbek anyjuk mellére csimpaszkodnak, vagy azok hátára kapaszkodnak, s most már megmozdul a tömeg és négykézláb vagy ugrálva hordja el irháját.

A bennszülöttektől a páviánok egyáltalában nem félnek. Nem törődve a fekete népekkel, közvetlen közelségükben elvonulnak, s ugyanazon patak vízével oltják szomjukat. Fehér ember azonban már gondolkodóba ejti őket, habár nem valószínű, hogy a majmok félve menekülnének előlük. A nyugodt megfontolás sohasem hagyja el őket, s ha bármilye közel van is a veszély, mindig megmenekülnek. Másképpen áll a dolog, ha a csapat kutyákat vagy leopárdokat vesz észre. Akkor a vén hímek borzalmas üvöltésben és vakkantásban törnek ki, kezükkel dühösen vágnak rá a sziklára, fogaikat csattogtatják és villámtól cikázó szemekkel kísérik a rendbontót, nyilván minden pillanatban készen arra, hogy annak neki menjenek.

Az első csapat, mellyel találkoztam, éppen reggeli nagy túráját piheni ki. Egy kétfelé meredeken lefutó hegygerincen üldögélt és a hímek kimagasló alakját kezdetben sziklatömböknek néztem és csak amikor ismételten meghallottam vakkantásukat, amely így hangzott: "kukk", "kukk", láttam hogy tévedek. Valamennyiük tekintete felénk irányult, csak még a fiatalok játszadoztak gondtalanul és néhány nőstény sem hagyott fel kedvenc szórakozásával: átkutatta egyik vén hím bundáját, hátha talál benne valamit. Két agarunk, melyekkel rendesen a hiénákat szoktuk rejtekükből felzavarni, rögtön ugatással válaszolt, s ekkor azonnal kavarodás támadt a csapatban. A majmok, utolsó hátvédeik kivételével, visszahúzódtak a hegygerincre és eltűntek szemeink elől. De nagy meglepetésünkre a völgy legközelebbi kanyarulatánál ismét szembekerültünk az egész bandával; ott láttuk őket most egy rendkívül meredek hegy sziklapárkányzatán, egymás mellett szorosan és teljesen egyforma helyzetben ülni, mintha csak oda volnának nőve. Első lövésünkre hihetetlen kavarodás támadt. Vad ordítás, bőgés, mormogás, vakkantás és rikácsolás hallatszott, mire megindult az egész lánc és ide-oda hullámzott a sziklák kiugró partjain, olyan biztonságban, mintha csak a sík földön járt-kelt volna. Mi fel sem tudtuk fogni, hogyan lehet ilyen nyaktörő helyen egyáltalában felállani, és akkor láttuk, hogy csak két helyen, ahol háromméteres mélységbe kellett leereszkedniök, utána pedig ugyanolyan magas sziklára felkapaszkodniok, haladt a menet lassabban, óvatosabban előre. Rendkívül mulatságos volt, amint egy-egy lövés eldördülte után az egész társaság hirtelen megkapaszkodott valamelyik sziklában, mintha attól félne, hogy a nagy megrázkódtatástól a mélységbe zuhan. S mikor a völgynek egy még távolabbi kanyarulatához értünk, már nem találtuk a majmokat a magasban, éppen akkor készültek leereszkedni a völgybe. Egy nagy része a csapatnak már a hegyen túl volt, de a zömég még láttuk. Kutyáink egy pillanatra meglapultak, amikor ezt a szétáradó tömeget megpillantották, de a következő percben fülsiketítő ugatással vetették magukat a majmokra. Erre a vén hímek rögtön leereszkedtek a völgybe, kört formáltak a támadók körül, kegyetlen ordítozásban törtek ki, fogaiktól megrakott szájukat csakúgy tátogatták. Közben pedig kezükkel felbőszülten verdesték a földet és olyan gonosz, a dühtől csakúgy cikázó szemeket meresztettek támadóikra, hogy ezek az egyébként elszánt és fölötte bátor állatok megfélemlítve riadtak vissza és végre is nálunk kerestek menedéket. Természetesen ismét harcra tüzeltük őket és sikerült is ismét bátorságot önteni beléjük. Amikor tehát a kutyák ismét támadásba mentek át, már csak kevés majom tartózkodott a völgy mélyén, közöttük egy féléves fiatal állat is. Amikor kutyáinkat megpillantotta, hangosan felordított és sietve menekült egy sziklatömbre, ahol aztán azok szabályosan körülfogták. Már azzal áltattuk magunkat, hogy végre zsákmányul ejthetjük, ám másképp történt: büszke és méltóságteljes léptekkel, a nélkül, hogy legkevésbbé is sietne, s ránk sem hederítve, a másik hegyoldalon egy hatalmas hím alakja tűnt fel, elszántan közeledett a kutyához, szúró pillantásokat vetett azokra, aztán nyugodtan felhágott a sziklára, megsimogatta megrémült társát és elvezette. Közvetlenül a kutyák mellett haladt el, s ezzel azokat annyira zavarba ejtette, hogy minden ellenállás nélkül nézték végig, amint az öreg a fiatallal együtt odább áll.

Később vadászataim alkalmával még jobban megismerkedtem a páviánnal, s megcsodáltam azoknak hihetetlen szívósságát. Az állat mindig eltűnt előttünk, hacsak valamely golyó szíven nem találta. Ha súlyosan megsebesítettük őket, akkor is olyan fürgén menekültek el, hogy mindig bottal üthettük nyomukat. A sörétes lövés egészen hatástalannak bizonyult. Ilyenkor legfeljebb csak sebeikhez nyúltak, kezükkel megdörzsölték, s nyugodtan haladtak tovább a maguk útján, mintha mi sem történt volna.

Amidőn Koburg góthai herceggel s annak udvari kíséretével és a többi résztvevőkkel másodszor haladtunk át a Menza völgyén, az abessziniaiak egyike néhány galléros-páviánra hívta fel figyelmünket. Ezek meglehetősen magasan ültek a fák koronáin. Ezt azért hangsúlyozom, mert a páviánok, mint azelőtt már említettem, csak szükség esetén keresik fel a fákat.

Amióta ezeket az állatokat a szabadban megfigyeltem, bizonyosra veszem, hogy szorult helyzetükben, végső veszély esetében megtámadják a puskával fel nem fegyverzett embert. Ezt különben az arabok és abessziniai népek, azonkívül utazók, mint Küppel és Schmiper is egybehangzóan állítják. Jó magunk ugyan nem tapasztaltuk ezt, de viszont meggyőződhettünk arról, hogy a páviánok még a jól felfegyverzett emberek elől is csak nagyon nehezen és nem bíztató fogcsikorgatással és ordítozással rétnek ki. Schöller-re afrikai páviánvadászatai azt a benyomást tették, hogy ezek a majmok, ha nem is dobálódznak, mégsem egészen véletlenül és akaratlanul görgetik le a köveket, s a nevezett kutató egyúttal megerősíti régebbi utazók közléseit, melyek szerint a megsebesült majmokat többi társaik magukkal cipelik. Ez alkalommal egyszer feltűnően nagy állatot pillantott meg, amikor az combján megsebesülve, mindkét karjával egy-egy fiatal majomra támaszkodott. Ezek azután elvezették őt, azonban hatalmas pofonokat kaptak, ha nem azon az úton menekültek tovább, melyen ő akart.

Egyiptomban, de különösen Kairóban gyakran látni galléros páviánokat a varázslók és majomtáncoltatók birtokában, és mutatványaik itt rendkívüli népszerűségnek örvendenek. Idomítóik a páviánnak tanulékonyságát arra használták fel, hogy tisztátlanságát a legförtelmesebben eltorzítva mutassák be, s így a majom alaptermészete csak kapóra jön gazdájának. Az egyiptomi szemfényvesztők egyébként csak nőstényekkel kísérleteznek. A hímek ugyanis idővel nagyon gonoszakká és veszedelmesekké válnak, úgyhogy még Egyiptomban sem lehet őket szájkosár nélkül az utcán vezetni. De még az sem akadályozza meg őket, hogy valami bajt okozzanak. Egykor Kairo utcáin lovagoltam és véletlenül egy ott ülő pávián lábára tapostam. Öszvérem a leggyorsabb tempóban vágtatott, és mégis, a pávián a következő pillanatban elkapta lábamat és egy mozdulattal leszakított lábvédőmet, cipőmet és harisnyámat, s ügyességének bizonyítékául még egynéhány elég mély sebet is ejtett rajtam.

Később nem egyszer nyílt alkalmam fogságban tartott páviánokat megfigyelhetni, s magam is sok fiatalt és öreget egyaránt ápoltam. Fiatal korukban valamennyien szelídek, símulékonyak, ápolójához nagy mértékben ragaszkodnak, másokkal barátságosak, s majmokkal szemben békések; nagyon emlékeztetnek e részben a természetükben és viselkedésükben velük azonos babuinokra és hamarosan megnyerik mindenkinek szeretetét. Ám mindez a korral megváltozik. Korbáccsal sokat elérhetünk ugyan, de mégsem mindent, és minden körülmények között félnünk kell e majmok alattomosságától. Csakis szenvedélyeinek felébresztésével sikerül e majmot a felállított csapdába becsalogatni, s ha egyszer igazában megdühödik, a legerélyesebb óvóintézkedéseknek áldozatul esik. Ha kíváncsisága nem csábítja, akkor dühe és bosszúvágya csalja őt kelepcébe. Más majmok megbetegedve és megsebesülve, szívesen engedik meg, hogy ápolják és bekötözzék. A galléros-pávián azonban ilyenre sohasem kapható. Egyik fogságban élő majom, melyet jómagam ápoltam, lényegtelen kiütést kapott lábán. De lehetetlen volt segíteni rajta, mert sikertelen kísérlet után senki sem merészelte meg, hogy a hálóval megfogja és erősen megragadja. Időnként a kiütés kellemetlen viszketést okozott, mert gyakran láttuk, amint egyik lábával rángatódzott, és vakaródzott. Ez végre is fájdalmat okozott és ez annyira feldühösítette, hogy mindkét kezével megragadva saját lábát, abba beleharapott, mintha halálos ellenségén akarná bosszuját kitölteni.

Állatkereskedelemben és állatkertekben is a pávián mindig gyakori. Mindenkor nagyobb tömegekben kerül fogságba, s ezek között nemcsak fiatalok és nőstények, de vén hímek is akadnak. Ez különös ellentétben áll tagadhatatlanul nagy szellemi tulajdonságaikkal, de nem tagadhatjuk, viszont, hogy a majmokat nagy ravaszságuk ellenére is könnyen lóvá tehetjük.

Ha a galléros-páviánok a hegyvidékekről a mezőkre ereszkednek, a bennszülöttek egyszerűen úgy fogják el, hogy agyonhajszolják őket; ilyen alkalommal természetesen a kimerült nőstények és fiatalok kerülnek hamarabb hurokra. Az európai állatkereskedő azonban máskép cselekszik; felkutatja a majmok tartózkodási helyét és ott erős dorongokból kettős ketrecet épít, csapóajtókkal; a ketrecbe vezető úton és a ketrecben különféle magvakat szór el, végül az egész alkotmányt mimóza ágakkal leplezi. A csalétek nyomán röviden felfedezik az arra járó páviánok a ketrec bejáratát és mialatt az egyik család tagjai a ketrecben szórakoznak, a családfő az ajtóban áll őrt, hogy más majom oda be ne mehessen. A hátsó ajtó azonban őrizetlen, s a ketrec másik fele is csakhamar megtelik majmokkal. Akkor a vadász rejtekéből a csapóajtó zsinegét meghúzza, az ajtó lecsapódik és a társaság természetesen rettenetes zsibongás és tolongás közben fogva marad. Wache Ernst ezt egyébként igen vonzóan beszéli el Hagenbeck-nek "Állatokról és emberekről" szóló könyvében, amelynek legérdekesebb fejezete mindenesetre, az, mely a vadállatok foglyul ejtését tárgyalja. Egy ízben a majmok győztesen kerültek ki, és valóságos majomcsata támadt, amikor a 3000 főnyi páviáncsapat a vadászokra támadt. A csata hevében valóban megható jelentek játszódtak le. Valamelyik fiatal majmot, amikor az dorongütéstől elszédülve a földön hevert, egyik nagy hím megmentette és az ellenségen keresztül a bozótba cipelte. Egyik anya pedig, amelyik kölykét hátán hordozta, még egy másodikat is vállára vett, azt, amelyiknek anyját előbb egy golyóval leterítették.

Megemlíthetjük még, hogy a hamadriász minálunk jól tenyészik, s nem ritkán jó nagyra megnő. A kölni majomház főketrecét hosszú éveken keresztül díszítette egy hímpávián-csoport, amelynek tagjai a szó szoros értelmében ott vénültek s őszültek meg.

A medvepávián vagy tsakma (Papio porcarius Bodd.)

Az igazi páviánokat ez a sörény nélküli faj, a hottentották nyelvén tsakma kell, hogy kövesse a rendszerben. Mert, ha bojtot nem is visel farkán, vén hímjeinek elálló hosszú hajával és vállán lelógó sörényével mégis elárulja az atyafiságot a sörényes páviánokkal. Elterjedése helyéül Fokföldet, Natalt és Transvaalt jelöljük meg, de északra a Limpopoig, Schlater szerint a Zambezi folyásig is felvonul (F.01.062.1.).

Fekete arcán szinte világítanak fehér szempillái; bundája szürkés-fekete, de a hátán zöldes árnyalatba csap át. Tehát majmunk a legsötétebb színű páviánnak bizonyult, elterjedését illetőleg pedig a legdélibb fajnak, mert Schlater szerint 1900-ben Fokföld déli részén még közönséges volt, sőt a Tábla-hegyen is látták. A sötétszínű fajok között pedig a legnagyobb, s leghosszabb, legmegnyúltabb arcorra is neki van. Ezzel szemben azonban az összes páviánok között ez a faj visel legkisebb fargumókat. Vékony pofaszakálla a fülek mentén felborzolódik, de nem takarja azokat. Koponyáján feltűnnek kiugró szemöldökívei, s a szemtől az orrnyílásig vezető ormosan kiálló duzzanata szinte már jelzi a pofák duzzanatát és kialakulását, amely a drill- és mandrill-fajokon legnagyobb fejlettségét éri el. Kezei, lábai rendszerint feketék, a transvaali, északibb példányokon azonban látszólag világosabbak, s körülbelül olyan színűek, mint maga az egész szőrözet.

A tsakma valóságos szirti-majom, a délafrikai és a német-délnyugat-afrikai szirtek páviánja. A Challenger-expedíció idejében Fokváros partvidéki szikláin élt és a tenger felé vonuló sziklahasadékokban; s itt egyik barlangban, Kap Point-től nem messze, tehát a Jóreménység-fokánál megtalálták egy vén tsakma csontvázát. Az állat nyilván ide vonult, hogy meghaljon. Schlater szerint a tsakma kitűnően kúszik és itt-ott magas fákon is megpihen. Az éjszakát azonban mindig a sziklaüregekben és hasadékokban tölti. Itt aztán könnyen keríthető kézre, mert a nyílásokat kora reggel körülhálózzák. Az embertől eltekintve a tsakma is a leopárdban látja legfőbb ellenfelét, ám ez a hatalmas ragadozó is inkább nőstényekre és fiatalokra vadászik. Vándorlásaik alkalmával nappal a hímek nyitják meg a menetet, s ők is zárják be azt, de pihenéskor ezek a majmok még külön őrszemeket állítanak a sziklacsúcsokra. A tsakma a síkságon nehézkesen halad, s itt mindegyik kutya utoléri, de sziklás vidékeken s hegyoldalakon a kutyát messze elhagyja. Farkát állandóan a sörénytelen páviánokra jellemző helyzetben tartja: tövén felkunkorítja, a végén inkább lefelé himbálva hordja.

A menekülő pávián lábnyoma a gyermekéhez hasonló, kezeit vágtatáskor csak keveset használja. Elég durván, megnyujtott hangon ugat, s ez úgy hangzik fel az éj csendjében, mintha nagyon közelről jönne a hang. A kórusból azután tisztán kihallatszik az áldozat halálordítása, amikor azt valami leopárd megragadja.

A tsakma mindenevő. Szívesen eszi meg a tüskés gyümölcsök bogyóit, gyümölcseit és leveleit, vagy az indiai fügét, de más vadgyümölcsöt is elfogyaszt, valamint mohón kap a skorpiók, százlábúak és más rovarok után, a gyíkokat is felkeresi, s ezért minden lazább követ is megmozgat, akárcsak valami bennfentes rovarász. Az erdei mézet szívesen megdézsmálja, Cloete egy földi méhfészeknek teljes kifosztásán kapta rajta. A pávián hirtelen ott termett a méhsejtek mellett, kitépett egy viasztáblát, odadobta, össze-vissza hengergette, amíg kiűzte belőlük a méheket, s aztán odább állt vele, hogy a rovarok dühétől menekülve nyugodtan elfogyassza a nyalánkságot. Megszokott táplálékát azonban a Fokföldön oly gyakori pajzsliliomok hagymái alkotják, melyeknek egyikét éppen ezért páviánliliomnak keresztelték a botanikusok. A pávián mancsaival kaparássza ki ezeket a föld alól, de nem eszi meg mindaddig, amíg gondosan meg nem hámozta azokat. A farmereknek a mi "Adonisz"-unk, ahogy a búrok a páviánt tréfásan nevezik, nagy károkat okoz az ültetvényekben és gyümölcsökben is. Azt mondják róla, hogy a strucctojásokat is kiissza, s újabban egyesek állítólag arra is vetemedtek, hogy bárányokat és kecskegödölyéket is felkoncoljanak, csak azért, hogy a gyomrukban lévő tejjel oltsák szomjukat. Így győződtek aztán meg a vér és a hús ízéről is. Ez a táplálék azonban, mint azt mi is jól tudjuk, csak fokozza szomjúságukat és Bachmann-nak valamelyik búr egy ilyen kútba esett "lammeeter"-páviánnak csontvázát mutatta. Az állat valószínűen kínzó szomjúságát akarta oltani, s nem érte el máskép a víz színét.

Fogságban tartott páviánok még az alkoholt és a dohányfüstöt is szeretik, tehát ugyanazok iránt a rossz szokások iránt fogékonyak, melyeknek ránk is káros következményei vannak.

E páviánokat kutyákkal és fegyverrel vadásszák. Valamelyik sziklacsúcsot, amelynek közelében alvóhelyeik vannak, még szürkületkor körülkerítik. A páviánok felébredve elszántan védekeznek a kutyák ellen, kezeikkel megragadják és sokszor súlyos sebeket ejtenek rajtuk rettenetes szemfogaikkal, amelyek a vén hímeken 5-6 cm hosszúra is megnőnek. A magányos vadászokkal és azokkal szemben is, akik lóháton járnak, a páviánok gyakran annyira fenyegetően viselkednek, hogy jobbnak látják őket békében hagyni. Nagy ravaszságuknak köszönhetik megmaradásukat. Az egyik johannesburgi lap már 1904-ben írja, hogy az emberek kapzsisága Dél-Afrika állatvilágát előbb-utóbb ki fogja irtani. Az emberek pusztító kapzsiságának eddig (1904-ig) csak a pávián bírt "szellemi fegyvereivel" ellentállni. Ezért is Feussner szerint Német-Délnyugat-Afrikában csak nagyritkán sikerül a páviánt vascsapdával fogni. S ha így meg is fogják, többnyire valamelyik végtagja árán mégis megmenekül. A vadászok hosszas tapasztalat után rájöttek arra, hogy női ruhába kell bújniok, hogyha a páviánokat lőtávolságra akarják megközelíteni. Rejtekhelyeikül többnyire az Opuntiák bozótjai - ezek Afrika kultivált területén különösen elszaporodtak - szolgálnak, de gyümölcseikkel egyúttal táplálékot, tüskéikkel védelmet is nyujtanak és a vastag, húsos leveleik a vizet kárpótolják.

Fogságban ritkán találkozunk a tsakmával. Itt-ott egész csapatokat bocsátanak forgalomba, köztük a vezérmajmokat is. Ezek aztán ketreceikben kicsiny, mélyen fekvő és ezáltal annál alattomosabb szemeiket nem mindennapi módon villogtatják a kereskedőre és közben tompán ütik kezükkel a földet. Fiataljaik ezzel szemben, alighogy fogságba jutottak, hamarosan megszelídülnek és bizonyos alázatos, meghunyászkodó barátsággal, fogukat csattogtatva köszöntenek mindenkit. Majomszínházakban mint kerékpárosokat alkalmazzák őket. A hamburgi állatkertben az egyik pávián az őt kigúnyoló és bosszantó csukaszürke egyenruhájú katonákra lett dühös, s tartályának nem éppen tiszta vizével alaposan megöntözte azokat.

A vörös pávián vagy Guinea pávián (Papio papio Desm.) [Más nevei; olivaceus sphinks]

Rőtbarna vagy okkeres színével tűnik ki, s a Szenegál vidékétől egész a nyugatafrikai Guinea-partokig, sőt Togóig terjed. Nevével már eléggé jellemeztük egész lényét. A kisebb hosszúfarkú-páviánokhoz tartozik, meglehetősen rövid feje van és testhossza 70 cm-re tehető.

Hazájában, úgy látszik, közönséges. Állatkereskedelemben mindig kapható és állatkertekben mindenütt gyakori. Ennek ellenére is szabadban eltöltött életéről alig vannak leírásaink, igaz, hogy ez a többi páviánokétól nem sokban különbözhet. A fogságban tartott két nőstényük Grimpe szerint nagyon rossz anyának bizonyult. Különös örömük telt abban, ha csemetéikkel rosszul bántak és a végén ketrecük tetejéről is ledobálták azokat. Azt azonban nem engedték meg, hogy valaki hozzájuk nyúljon.

Zöld páviánok

A sötétszínű- és hosszúfarkú-páviánoknak e képviselőit azért hívjuk így, mert erősen tarkázott bundájuknak többnyire zöldesbarna árnyalata van. Tudományos művekben azelőtt általában anubisz-pávián, (P. anubis F. Cuv.) elnevezés alatt foglalták ezeket össze, amely a hasonlónevű kutyafejű egyiptomi istentől nyerte nevét. Az anubisz-páviánok azonban régebben a nigeriai Lagos partvidékéről kerültek Európába, míg az abessziniai atbara-pávián, mely Egyiptomban s a Kék-Nílus mentén is otthonos, a P. a. doguera Puch Schimp. nevet viseli.

Hagenbeck fent már idézett művében élénk színekkel ecseteli, hogy kerített kézre Menges, a kiváló állatgyűjtő és megfigyelő az atbara-páviánt tucatszámra a Chor-el-Gasch kiszáradt folyammedrében. A lehető legegyszerűbb módon megy ez végbe, amikor ugyanis erős faágakból és háncsból kunyhószerű csapdát tákolnak össze, s ebbe a majmokat durraköles-szemekkel becsalogatják. Ha már megszokták a ki- és bejárást, akkor egy napon hirtelenül leengedik a csapóajtót, s minthogy az irígykedő hímek csak kevés nőstényt és fiatalt engednek be, éppen ezek a hatalmas vén legények maradnak fogva. Faágakból készült erős villákkal szorítják le őket és tartják erősen s így szállítják ki őket óvatosan, hogy azután az állatkertekben folytassák további szereplésüket, s elképzelhető, hogy ez a munka milyen nagy nehézséggel és veszedelemmel jár. Ilyen alkalommal kiderült, hogy egyik fiatalabb nőstény, melyet könnyű volt arcán visszamaradt forradásáról felismerni, háromszor egymásután is lépre ment. Menges ebben az intelligenciának alacsony fokát látja, s ebben bizonyos mértékben igazat is adhatunk neki. Mindazonáltal tekintetbe kell vennünk, hogy a páviánnőstények és fiataljaik a csapat biztonsága érdekében vakon követik a hímeket és e terror alatt, melyet ezek a majombasák gyakorolnak, igazán nem tehetnek máskép. Megható, mondja Menges, amint az elárvult majomcsapat nap-nap után vonult az állatgyűjtők ketrece elé, s az azt körülvevő dumpálmákról folytatta szívet tépő párbeszédét fogságba került főnökeivel, amely a végén mindig fülsiketítő koncertté fajult. A visszamaradottak egyike egy alkalommal a tüskesövényen át táborukba ugrott, de azt hamarosan ki is tuszkolták.

Fogságban a vén hímek rendkívül összeférhetetlenek. A hamburgi állatkertnek van egy ilyen példánya és ez minduntalan haragra lobban látogatója iránt s minthogy nem tud a közelébe férni, mérgében saját magát pofozza fel.

E sötétszínű német-keletafrikai páviánokhoz a barnásszürkén pettyezett manjara-pávián (Papio anubis ibeanus Thos) is sorakozik. Legelőször British-keletafrikából írták le, később azonban ez a faj Német-Keletafrika északi részéből, a Majora-tó melléki nátronmocsarakból is előkerült. Nyugatra a kagera-pávián (Papio anubis tesselatus Elliot) csatlakozik e majomhoz. A Viktória-tó tulsó oldalán folydogáló Kagerától nyerte nevét, legelőször azonban British-Ugandában találtak rá.

A babuin (Papio cynocephalus L.) (F.01.069.1.)

Kelet-Afrika világosszínű-, hosszúfarkú-páviánjait illetik e névvel s kétségtelen, hogy e faj is több változatban él Afrikában.

Elliot szerint a babuin Nubiát, Sennar déli részét Szudánban, Kelet- és Közép-Afrikát lakja. Elterjedési határai itt ismeretlenek, de valószínű, hogy még jóval délebbre, Portugál-keletafrikában és Mozambikban is élnek világosszínű babuinok. Sőt itt érik el legnagyobb fejlettségüket, hiszen annak az óriási hímpéldánynak a bőre, melyet Elliot mért meg, s egyedül farka hosszát 73 cm-ben állapított meg, is a portugál területekről való. Másrészt azonban a massazi steppét egy felül okkersárga, alul kissé fehérszínű pávián lakja, a P. c. neumanni Mtsch, amelyet Neumann Oszkár, a kiváló Afrika-kutató talált legelőször. Oly kicsi és végtagjai annyira rövidek, hogy bízvást elnevezhetnők törpepáviánnak is. Elliot önálló fajnak is tekinti, ezzel szemben azonban a Német-Keletafrika szívében élő nagytermetű, hosszúlábú, szürkészöld Langheld-páviánt (Papio c. langheldi Mtsch), melyre legelőször Langheld őrnagy akadt Usukumában, és a Peters-től Mozambik-útja alkalmával ismertetett, de Német-keletafrika partvidékén is otthonos sárga-babuint (Papio c. ochraceus Ptrs) (F.01.061.1.) egyik olajbarnaszínű, alul sárgás vagy szürkésfehér, már 1843-ban fogságban tartott példány alapján leírt Toth-páviánnal, vagy szürkepáviánnal (Papio c. toth Ogilb) azonosítja. Ez utóbbi fajt egyébként igen sokáig, mint a német-keletafrikai partvidék páviánját ismerték. Hogy az északi vidékekhez van kötve ez a faj, s a sárga-pávián inkább a déliekhez, nem tudjuk! Mindenesetre azonban úgy látszik, mintha a világosszínű keleti és középafrikai páviánokról szóló kutatásaink még egyáltalában nem volnának lezárva s helyes, ha több földrajzi változatot különböztetünk meg, amit már egymagában e fajok óriási elterjedési köre is feljogosít.

A szudáni babuin síma, egyöntetű, sehol sem meghosszabbodott bundája felül sárgásolajbarna. Mindegyik szőre feketésen és sárgásan gyűrűs. Hasoldala világosabb, fargumói sárgásfehérek. Arca és füleli ólomszürkék, felső szempillái fehéresek, kezei barnásszürkék, szemei világosbarnák. Felnőtt hímek 65-70 cm vállmagasság mellett 1 1/2 m hosszúra is megnőnek, de ennek majdnem egyharmada jut a farkra. Termete általában karcsú, nyúlánk, végtagjai is hosszúak, a kereskedők ezért is némi joggal nevezik majmunkat hosszúkarú-páviánnak.

Hartmann e majomnak a szabadban folytatott életéről csak a következő közléseket adhatta: "A babuin a Dzsebel-Guli-n elég nagy számmal él, ahol ráakad a liliomfélék gumóira, a vadfügére, a Tamarin-dusokra, a cisszus gyümölcsére és a szomszédos hegyvidékeken a khetambokor bogyóira is. Kedélyesen, gond nélkül tölti napjait, máig meg nem zavarja s egyikét-másikát fel nem falja a hegyekbe elvetődött leopárd. A bennszülöttek keveset törődnek vele, habár megesett, hogy fiataljaikat megfogták és felnevelték. Egy tekintetben a babuinok mégis terhükre válnak a fungiknak, ha ugyanis azok vízért mennek. A páviánok a hegyekből a síkságra ereszkednek és itt a kis forrásokból oltják szomjukat. A fungik arról biztosítanak, hogy fiatal leányaik gyakran esnek vén babuinoknak áldozatul. Ezért is van, hogy serdületlen gyermekeket mindig felfegyverezett fiatalemberek társaságában küldenek vízért."

"Mindenünk nagy örömet okoztak ezek a babuinok. Láttuk, amint libasorban ereszkedtek le a zord Dzsebel-Guli gránittömbjein és aztán a sűrűségben a fákon játszadoztak. Valamennyi hordájukban néhány hatalmas "öreg urat" pillantottunk meg. Tervbe vettük ugyan, hogy vadászni fogunk rájuk, de erről le kellett mondanunk. A majmok közeledésünkkor rögtön visszavonultak."

A babuinoknak a szabadban folytatott életéről Noach, a korán elhunyt Böhm feljegyzései alapján még ezeket írja: "Fás pusztákon, mind a falvak, mind a folyók közelében a Tanganyika folyóig, mindenütt találkoztam velük, sőt uruában és katangában is. Márciustól májusig láttam fiatalokat, amikor anyjuk hátán lovagoltak, de úgy látszik, az év minden szakában születnek. Nagy hordákban száguldanak az erdőségeken végig, ahonnan a kukoricaérés és a durraköles idején betörnek és a szomszédos mezőkre, ahol nagy károkat okoznak. Éppen olyan szemtelenek, mint amilyen számítók, gyakran csak üggyel-bajjal tudja őket a mezőőr kiabálással és nyílvetéssel elkergetni, s ilyenkor ők csak addig maradnak nyugton, s az erdő széléhez közel, amíg megint megtisztult a levegő. Az asszonynépségtől nem félnek, sőt szembeszállnak velük és elrabolják ételüket. A puskát nagyon jól ismerik. A vadász elől időről-időre alacsony fákra menekülnek, vagy az ott heverő fatuskókra másznak, körülnéznek, az embert lőtávolságnyira bevárják és azután leugrálnak, mihelyt a vadász célba veszi őket. A fiatalok, de a felnőttek is lelőtt anyjuk mellett maradnak. Megsebesítetteket a vén hímek tovább vezetik és megvédik. Kutyákkal sokszor eredményesen szállnak szembe. Dacára ennek mégis kutyákkal vadásszák őket, melyek meg is fogják azokat, s ilyenkor valamelyik termetes vén hím zárja be a menetet. Ha a csapat megáll, akkor ezek a veszélyes pontokon fel és alá járnak, ha ellenben fák tetején tartózkodik, akkor időnként vakmerő szemtelenséggel merészkednek ki a kiugró ágakra. Ha mozgásaikban meglehetős nehézkesek és ügyetlenek is a páviánok, mégis a legnagyobb biztonsággal mászkálnak a fák legmagasabb csúcsain, s ezekről veszély esetén hatalmas ugrásokkal menekülnek. Az éjszakát magas fákon töltik, de ezt sokszor sötét helyekkel váltják fel. A vén hímek hangja mélyebben és erősebben hangzó, röviden megszakított ugatás; ha megijed, akkor ordítozásban és rikácsolásban tör ki a csapat. A röviden és nyersen elhangzó O! O! kiáltás elégedetlenség és csodálkozás esetén hangzik el, a megnyujtott "Óh" pedig vágyakozást jelent.

Fiatalon fogságba jutva a babuinok roppant komikusak, s hamarosan megszoknak. Egyes személyeket azonban különösen megkedvelnek, s ezektől szívesen hordoztatják magukat, másokat ellenben gyűlölnek és megtámadnak. Az emberre úgy ráuszíthatók, akárcsak a kutyák, haragjukban fogaikat vicsorgatják, felráncolják homlokukat, felhúzzák szemöldöküket és hátrasimítják fülüket, közben mulatságos helyzetben felágaskodva. Zivatartól, szakadó esőtől és szélvihartól rendkívül félnek, s könnyű őket a kétségbeesésig megijeszteni. Gyakran sajátságos görcsös rángatódzásba esnek, ha foglalkozunk velük, a nélkül, hogy betegek volnának. Európai emberhez látszólag a legnagyobb félelemmel, de mégis úgy közelednek, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná őket. De ez csak addig tart, míg megérintették őket. Utána hangos kiáltással odább állnak. Szívesen esznek sáskákat, egereket és hasonló lényegeket, s hogy ezek a majmok is megtámadnak nagyobb állatokat, arról már Fischer előbb említett adatai tanuskodnak.

Grote a babuinokra Mikindani német-keletafrikai kikötőváros közelében akadt, még pedig a partok öbleiben, ahol a csapatok fel és alá sétáltak, bizonyára azért, hogy a hullámoktól kivetett kagylókat és puhatestűeket vadásszák. De ha háborgatták őket, rögtön visszavonultak a mangroveberkekbe.

A sisalagave-ültetvényekben, ahol Vosseler elbeszéli, a növény központi rügyeit erős rántással úgy kitépik, hogy valami bosszúálló kéz nyomai látszanak meg rajta. A friss vetésekben mindent tönkretesznek, minthogy megfontolva húzzák ki egyik csírázó növényt a másik után, megszagolják és eldobják. E közben azonban a legnagyobb óvatossággal járnak el, s rögtön eltünnek, ha ember közeledik. Másrészről pedig ők sem tagadják meg pávián-természetüket. Magát Vosseler-t is egy alkalommal a Pangani-lejtőkön két hatalmas hím támadta meg. Ezek közvetlen közelségre bevárták öszvérét, két másik ilyen majomvezér pedig egyik utazónak bulldogjait is megfogták, melyek megugatták és egyesült erővel próbálták egyik kutyát farkánál és lábainál fogva valamelyik pálmára felvonszolni, úgyhogy gazdája csak az utolsó pillanatban tudta vízilóbőr korbácsával kiszabadítani. Egyik vén hím évekig csatangolt az Usambara hegységben és itt nagy károkat okozott, de a kutyáktól úgy menekült meg, hogy azokat jól megpofozta. Amikor nagynehezen sikerült végre elejteni, megmérték; 32 kilót nyomott. Vosseler megjegyzi, hogy a magas hegyvidékekre ilyen vén, a csapattól kivert hímek szoktak ellátogatni.

Mozgásában és testtartásában a babuin egészen a többi páviánra emlékeztet, lényegében, szellemi tulajdonságaiban azonban felülmulja azokat. Határozottan értelmes állat és fiatalon megszoktatva, rendkívül könnyen szokik az emberhez, mindenféle művészi ügyességekre könnyen tanítható és esetleg rossz bánásmód ellenére is hűséges ragaszkodik gazdájához. A nőstény szelídebb és kedvesebb a hímnél, mely gazdájával szemben is sokszor szemérmetlenül viselkedik, míg a nőstény a legbizalmasabb lábon él ővele.

Az első babuin, mely birtokomba került - perronak hívták - már három nap múlva hozzám szokott. Hozzákötöttem udvarom ajtajához, s itt jó házőrzőnek bizonyult. Hamarosan megtalálta kedvenc helyét és nagy lelkiismeretességgel őrködött az ajtó mellett. Csak minekünk és azoknak volt a belépés megengedve, kiket ismert. Idegeneknek egyszerűen elállta az útját és a mellett oly dühösen viselkedett, hogy fogva kellett tartanunk, míg az átlépte a küszöböt, mert egyébként eszeveszetten rontott volna rá. Dühében felemelte farkát és mindkét lábára és egyik kezére ágaskodott, a másikkal hevesen csapkodta a padlót, akárcsak amikor valaki mérgében az asztalra vág, azzal a különbséggel legfeljebb, hogy nem szorította ökölbe kezét. Szemei fénylettek, cikáztak, közben éles ordítást hallatott, és dühösen rontott neki ellenfelének. Nem ritkán nagyon barátságos arcot mutatott, egymásután többször cuppantott egyet jóindulata jeléül, és barátságosan nyujtotta kezét. De utána villámgyorsan magához rántotta az illető karját és jól megkarmolta vagy megharapta. Minden körülötte levő állattal jó barátságban élt, struccjaink kivételével. Perro, amikor már nem kellett őrszolgálatot teljesítenie, többnyire nyugodtan ült a falon és gyékénnyel védekezett a nap pörkölő sugarai ellen, úgyhogy azt fejér húzta. Ilyenkor gyakran megesett, hogy egyik vagy másik strucc, szokásos himbálódzó léptekkel közeledett feléje, ostoba teve-fejét a majom lecsüngő fejéhez tartotta és a- nélkül, hogy Perro azt észrevette volna, hirtelen megharapta. Perro a gyékényt eldobta, hangosan felordított, a strucc fejét jól megfogta és megrázta, - ez lett a játéknak vége. De megtörtént, hogy a majom egy negyed óra mulva sem csillapodott, s nem tudott magán uralkodni.

Amikor Egyiptomba visszatértünk, Perrot, aki barátságot kötött a hajó legénységével, odakötöttük a hajó korlátjához. Nagy mértékben félt a víztől, de volt annyi esze, hogyha megszomjazott, minden veszély nélkül hajoljon föléje. Eleinte kipróbálta kötelét, aztán leereszkedett rajta a víz színéig, bemártotta lábait a vízbe, s aztán lenyalta, s így oltotta szomját.

Fiatalok iránt meleg érdeklődést tanusított. Amikor Alexandriába megérkeztünk, a kocsihoz kötöztük, amely poggyászainkat vitte. Pórázra elég hosszú volt, úgyhogy szabadon ugrálhatott. Mikor megérkeztünk a városba, Perro az út mentén egy kutyaanyát pillantott meg, éppen akkor, amikor az röviddel azelőtt megszült négy kölykét szoptatta. Hirtelen leugrott és felkapta az anya egyik kölykét. Mindez néhány pillanat művel volt, míg régi helyét már nem tudta ilyen hamar elfoglalni. A kutyaanya, a majom vakmerőségén felbőszülve, olyan dühvel rontott neki, hogy a majomnak minden erejét össze kellett szednie, hogy a támadást kivédje. A küzdelem nem volt könnyű. Mert a kocsi tovább robogott, s neki nem volt annyi ideje, hogy felkapaszkodjék, mert a kétségbeesett anya tüstént megragadta volna. Így aztán a kutyakölyköt felső karjával a keblére szorította, ugyanazzal a karjával magára húzta a kötelet, minthogy az már szorulni kezdett nyaka körül, hátsó lábain kezdett futni és a legnagyobb bátorsággal védekezett támadójával szemben. Elszánt küzdelme oly mértékben nyerte meg az arabok csodálatát, hogy senkinek sem jutott eszébe elrabolt gyermekét elvenni, s inkább arra gondoltak, hogy a kutyát riasszák el. Zavartalanul cipelte magával tehát kedvenc kölykét házunkba. Dédelgette, ápolta és félve gondozta, s a szegény állattal, amelynek nem voltak éppen ínyére ezek a táncmulatságok, felugrott a falakra és gerendákra, s a legveszélyesebb helyzetben hagyta kölykét és mindenféle módon, lehet hogy fiatal majomhoz, de nem kutyához illően avatkozott bele az ő dolgaiba. A kutyához való vonzalma feltűnő nagy volt. Az azonban nem akadályozta őt abban, hogy minden jó falatot, melyet a kutyának szántunk, ő maga egyék meg, és hogy a szegény éhes gyermekét még óvatosan vissza is tartsa karjaival, mialatt a lelketlen gyámszülő ártatlan gyámfiát így megkárosította. Még aznap este tehát elvettük a kölykét és igazi anyjához vittük vissza. Ez a veszteség mód fölött bosszantotta, úgyhogy napokig rosszkedvű volt.

Másodízben tartózkodásom alatt Szudánban több páviánt tartottam - valamennyi egyazon fajhoz tartozott - tanyámon. Részben az enyémek voltak, részben barátomé. Mindegyikük jól ismerte gazdáját és éppúgy nevét is, mellyel illettük. Nem volt nehéz az újonnan beszerzett majmokat mindkettőre megtanítani. Az állatot behoztuk szobánkba és vigyáztunk arra, hogy meg ne szökjön. Akkor egyikünk elővette a korbácsot, és megfenyegette vele a majmot, míg a másik pedig leghatározottabban úgy tett, mintha az üldözött állat védelmére kelne. Csak ritkán volt arra szükség, hogy megverjük. A fenyegető veszedelmet már előre megérezte, viszont azt is tudta, hogy megvédik, és mindig nagyon hálás volt a támogatásért, mely szorult helyzetében neki jutott. Éppen olyan könnyű volt őt erre vagy arra a névre megtanítani. A név elhangzott, s mindegyiket megvertük, amelyik hamisan felelt - ebből állt az egész művészet, s nem volt szükség arra, hogy keményebb eszközökhöz forduljunk. A fenyegetés egymagában sokszor nagyobb hatást tett, mint a verés és elég volt ahhoz, hogy a páviánokat a végletekig felizgassa.

Valamennyi páviánunk bennszülötteink élvezetében osztozott, amikor hozzájárulhatott a meriza-italhoz, valami sörféléhez, amelyet a szudánok a durra magvaiból készítenek. Sokszor be is csíptek az italtól és ezzel bebizonyult, hogy a szudániaknak igazuk volt, amikor azt mondták, hogy ezeket a majmokat ilyen lerészegítéssel lehet legkönnyebben kézre keríteni. Vörösbort is ittak, de a törkölyt megvetették. Egy ízben egy pohár törkölyt erőszakkal öntöttünk beléjük. A pálinka rögtön megtette hatását, kiváltképpen, ha állataink már előzőleg kóstolgatták a Meriza-italt. Teljesen berúgtak, a legrettenetesebb pofákat vágták, nem fértek a bőrükbe, nem tudtak uralkodni magukon, szóval valami részeg, durva ember ijesztő torzképét mutatták. Másnap pedig rájuk jött a korhelyláz, összes tüneteivel. Látszott rajtuk, hogy heves fejfájás kínozza őket. Fejüket - akárcsak az emberek ilyenkor - kezükbe temették és időnként jajgattak. Hogy ennyire erőt vett rajtuk ez a "katzenjammer", abból látszott, hogy nemcsak az eledelüket, hanem az odanyujtott merizát is megvetették és a bortól, melyet annyira szerettek, most undorral elfordultak. Ellenben a nedvdús citrom rendkívül felfrissítette őket; tehát még ebben is egészen emberi módon viselkedtek.

Más elevenen tartott állatainkkal is jól megfértek. Habár szelidített nőstényoroszlánom a cerkófokat állandóan rémítgette, a vakmerő páviánjaink nem félte tőle. A rettegett állat közeledtére ők is kifelé vették útjukat, de bátran szembeszálltak vele, mihelyt valamelyiküket komolyan meg akarta támadni. S ezt később is megfigyeltem. Szelíd páviánjaim félve futamodtak meg pl. vadászkutyáim elől, amikor azokat rájuk uszítottam, de rögtön futásra késztették azokat, amikor az egyik kutya megragadta valamelyikük bundáját. A menekülő majom rettentő ordítás között villámgyorsan ugrált össze-vissza, hihetetlen ügyességgel akaszkodott bele a kutyába, megpofozta, megkarmolta és úgy összeharapta, hogy ellenfele szinte megdöbbenve jobbnak látta, ha odébb áll. Annál nevetségesebb volt azonban az a határtalan félelem, melyek a kígyók és békák iránt viseltettek. Az ártatlan gyík, vagy bármely béka szinte kétségbe ejtette őket. Szinte őrjöngtek ilyenkor, a magasba törekedtek és görcsösen kapaszkodtak a falba vagy valami gerendába, amennyiben pórázuk ezt megengedte. Kíváncsiságuk e mellett oly nagy volt, hogy nem tudtak meglenni a nélkül, hogy meg ne nézzék ezeket a förmedvényeket közelebbről. A többi között mérges kígyókkal örvendeztettem meg őket, s ezeket bádogdobozokba tettem. Tapasztalásból már tudták, milye veszélyes állatokat rejtegetnek ezek a dobozok, de mégsem tudtak ellentállni annak, hogy fel ne nyissák a kígyók börtöneit. S aztán saját rémületükre legeltették rajtuk szemeiket. Egy páviánunk életet szomorúan végződött. Szolgám meg akarta füröszteni a Nílusban és a hajó fedélzetéről a folyóba dobta. A majom kötélre volt erősítve, de kötél véletlenül kicsúszott a szolga kezéből és a majom elmerült a nélkül, hogy a legkisebb kísérletet is tette volna, hogy megmeneküljön.

A társaságnak egy másik tagját - az egyszer egy hölgy, Atile volt a neve hoztam magammal Németországba. Értelmességével tűnt fel, de a mellett sok gonosz csínyt is elkövetett. Amikor vén, mogorva házikutyánk odakint az udvaron délutáni álmát aludta, az ingerkedő nőstény is halkan odasompolygott hozzá, lassan megfogta farkánál, s hirtelen rántással felébresztette. Dühösen ugrott fel erre a kutya és morogva és ugatva vetett magát a majomdámára. Ez azonban a legkihívóbb állásba vágta magát, kezével ismételten a földre csapott, és nyugodtan várta elkeseredett ellenfelét. Ám ez határtalan bosszúságára sohasem érhette el őt. Amikor ugyanis feléje harapott, a majom egyetlen ugrással átugrott rajta, s a következő pillanatban ismét csak a farkához kapott. Hogy a kutya a végén tajtékzott dühében, az mit sem használt, s végre is farkát behúzva, leverten elsompolygott.

Atile a mellett nagyon szerette, ha volt valami gyámfia, neveltje, mellyel elszórakozott. Hasszán, a már előbb említett cerkóf volt kedvence, s ehhez nagyon ragaszkodott, amíg ennivalóra nem került a sor. Atile kinyitotta Hasszán száját és félretett falait hamarosan kivette pofazacskójából, ha ugyanis ennek az a gondolata támadt, hogy magának is biztosítson egyet-mást. Egyébként tág szívét nem tölthette ki egyetlenegy neveltje sem. Szeretete több foglalkoztatást kívánt meg. Amikor csak tehette, fiatal kutyákat és macskákat lopott; tudta, hogyan kell azokat ártalmatlanná tenni; megvizsgálta karmaikat és leharapta azokat.

A társaságot nagyon kedvelte, de a férfiaknak nagyobb barátja volt, mint a nőknek, akiket nem egyszer megbosszantott. A férfiakra csak akkor haragudott meg, ha azok megbántották, vagy ha azt hittek, hogy reájuk akarom uszítani. E részben teljesen az idomított kutyát juttatta eszembe. Elég volt, ha bizonyos szót kiejtettünk, vagy ha valakire rámutattunk: akkor biztosan dühvel rontott az illetőre és sokszor érzékenyen megharapta. Hetekig visszaemlékezett arra, ha valaki megsértette, s bosszút állt érte, ha alkalma nyílt rá.

Éleslátása hihetetlenül nagy volt. Mesteri módon lopott, nyitott ki és csukott be szekrényeket és különös tehetsége volt ahhoz, hogy csomókat feloldjon. Skatulyákat és ládákat szintén kinyitott és ilyenkor teljesen kifosztotta azokat. Nem egyszer ijesztettük meg azzal, hogy egy csomó puskaport hintettünk elébe s azt aztán taplóval meggyujtottuk. Ha a puskapor lángot fogott, s felgyulladt, többnyire hangosan felkiáltott, s akkorát ugrott, amekkorát póráza megengedett. De az ilyen tréfákat csak néhányszor tűrte el jóindulatúan. Később már elég ravasz volt ahhoz, hogy az égő taplót kezével eloltsa s így a por fellobbanását megakadályozza. S aztán azt felnyalta, úgy látszik, jól esett neki salétromos íze.

Télen a meleg kecskeólba menekült, de itt sok bajt okozott. Kiemelte az ajtókat, kiszabadította a kecskéket és disznókat, deszkákat mozdított el és egyéb tiltott dolgokat művelt. Szenvedélyesen szerette a kevert korpát, mellyel a kecskéket etetik és azon össze is veszett velük. De ilyenkor rendkívül ügyesnek bizonyult. Egyik kezével a vödröt fogta meg, a másikkal a kecske szarvát, vagy az azokra csavart köteleket, s amíg ivott, lehetőleg távol tartotta az állatot. Ha valamelyik kecske megdöfte, akkor hangosan felordított, de a következő percben már ellenfelének nyakán ült, hogy megbüntesse. Minden lehetőt megevett, különösen azonban burgonyát, mint legfőbb táplálékát. A fűszeres mag, mégpedig kömény, csemege volt számára. A dohányt is szerette és még jobban a dohányfüstöt, akárcsak más majom, s amikor arcába fújtam a füstöt, jól kitátotta száját, hogy minél többet beszippantson belőle.

Hozzám való ragaszkodása mindent felülmúlt. Bármit tettem is vele, mindig egyformán szeretett. Úgy látszik, minden esetben ártatlannak tartott, s ha meg kellett fenyítenem, akkor sohasem haragudott meg rám, hanem mindig azokra, akik véletlenül jelen voltak. Engem valamennyi ismerőse fölé helyezett, s ha feléje közeledtem, rögtön ellenséges indulattal viseltetett azok iránt, akiket azelőtt még kedvelt. Barátságos szavukat hízelgésnek vette, a nevetés feldühítette, kiváltképpen ha tudta, hogy neki szólt. Mindig válaszolt, ha hívtuk, s ha akartam, azonnal hozzám jött. Sétáimra is magammal vihettem, a nélkül, hogy a pórázon kellett volna vezetnem. Hűséges kutya módjára követett, ha nagyobb távolságra is, melyet ő maga állapított meg. Hasszán pedig hűségesen csatlakozott hozzá.

Amikor Hasszán meghalt, igen boldogtalan volt és időnként ugatásban tört ki, még éjjel is, amikor pedig rendesen aludni szokott.

Szudánban sok babuint fognak, s a Nílus mentén Egyiptomba és onnan Európába hozzák. De máshonnan is kerül hozzánk, hiszen fogságban oly gyakran láthatjuk. Egyiptomban a varázslóknál ugyanazt a szerepet játssza, mint a hamadriász. Európában ez a majom az állatkertek állandó lakója, s az állatseregletekben is elmaradhatatlan. Értelmessége és jóindulata alkalmassá teszik majomszínházakban való fellépésre is, s könnyen hajlítható farkát könnyű a ruhája alatt elrejteni. Hogy mennyire tanulékony, az eddigiekből is kitűnt. S hogy mennyire hűen viselkedik és milyen jóindulattal "dolgozik", azt a majomszínház valamennyi előadása bizonyítja. A majomszereplők legnagyobb művészei között foglal ő helyet.

12. Barázdáltképű páviánok (Mandrillus Ritgen)

Ha az eddigiekben a páviánokat bizonyos különbségek alapján különféle nemekbe soroltuk, akkor ez a már külsejében is annyira eltérő két majomfaj a drill és a mandrill szétválasztása még jogosabb, annál inkább, mert azoknak csak farkcsökevényeik maradtak meg. Ámde a fark e visszafejlődésével az üstökös páviánokon is találkozunk s azért talán helyesebb volna, ha az előbb említett két fajt a barázdáltképű páviánok (Mandrillus Ritgen, Mormon) nemzetségében foglalnók össze. Ez elnevezésben eléggé kifejezésre jutnak e páviánok jellemző tulajdonságai. Csak nagyon rövid, néhány centiméter hosszú farkcsonkuk van, további fő ismertetőjegyeik pedig aránytalanul nagy fejüknek barázdált, kidudorodó pofái, amelyek koponyáikon pathológikus csontdudorokat hagynak hátra. Továbbá érdekességük ez állatoknak, hogy nemcsak fejük hatalmas, hanem hátuljuk is, fargumóik tájéka feltűnő, szinte kiabáló tarka szinekkel díszített, ami természetesen fölötte sérti esztétikai ízlésünket. De tagadhatatlan, hogy ha valamelyik kényes ízlésű egyén szégyenkezve is fordul el mindezek láttára, az elfogulatlan szemlélő figyelmét a természetnek ezek a furcsa teremtményei feltétlenül megragadják. S éppúgy kétségtelen az is, hogy ezek a vén drill- és mandrill-hímek, melyek mellett nőstényeik valóságos törpéknek látszanak, ha talán nem is nőnek meg akkorára, mint a hosszúlábú fekete páviánok, mégis olyan termetes atlétáknak bizonyulnak, olyan herkulesi izomzatot árulnak el - különösen testük elülső részével és vállaikkal -, hogy ezzel önkénytelenül is bámulatba ejtenek. S ezen imponáló benyomáson a fej többé nem ejthet csorbát, amikor annyira jutottunk, hogy annak csodálatos színezetét előítélet nélkül kezdjük vizsgálni. Mert ez állat egész lényéből kisugárzó félelmetes erőnek tulajdonképpen ez a hatalmas koponya az igazi kifejezője, és csodálatos színei, fekete, fehér, vagy még hozzá skarlátszínű vagy égszínkék és citromsárga foltjai végeredményben csak azért hatnak ránk annyira idegenszerűen, mert ezeket a rikító színeket az emlősállatokon nem szoktuk meg, s a madáron s valamely lepkén ezeket a színkeverékeket bizonyára egészen természetesnek és szépnek fogjuk találni. Az elfogulatlan szemlélőt azonban ezeknek az állatoknak szelleme, egész lénye ellenállhatatlanul is lebilincseli, mert ez a maga nemében egyedülálló és fennhangon és félreismerhetetlenül hirdeti azoknak félelmet nem ismerő önérzetét, egyéniségét és példátlanul elszánt tetterejét. Azért is nem hisszük, hogy valaki legharciasabb embertársaink közül is, ha szembekerült egy vén drillel, vagy mandrillal, valaha arra gondolt volna, hogy bántalmazza a természet e csodálatos teremtményeit.

De a jártasabb zoológus, aki tudja, hogy a modern természetkutatás nem elégszik meg pusztán a leírásokkal, hanem a jelenségek okát és a folyamatok mikéntjét is iparkodik kideríteni, ebben az esetben feszült figyelemmel fogja kísérni, hogy vajjon hogyan jöhetett létre ezeknek az emlősállatoknak szinte példátlanul bizarr alakja. S a tudomány itt bizonyára nehéz helyzetbe jut, ha erre nem tud kielégítő választ adni. Tagadhatatlan, hogy ezeket a szélsőséges jellegeket Darwin másodlagos ivari bélyegei, vagyis másképpen szólva, közvetett, ivari jellegek gyanánt kell értelmeznünk, annál inkább, mert hiszen azok csak a hím drill- és mandrill-majmokat jellemzik. Azonban ezzel még nem magyaráztuk meg egészen e jelenséget. Mert aligha lehetséges, hogy a nőstény részéről történő kiválasztás, Darwin szexuális szelekciója - mely szerint a nőstények mindig a szebb és tarkább pofájú hímeket válogatták volna ki és inkább azokkal párosodtak, minek folytán a létért való küzdelemmel ilyen feltűnő tulajdonságokkal kevésbbé ellátott hímek lassan kiküszöbölődtek, kivesztek, s amely tulajdonképpen a darwinizmus leggyöngébb oldala - A hímeket ilyen félelmetes, ördögi lényekké változtatta volna. Mert hiszen ez a félelmetes majom akár a drill, akár a mandrill legyen is az, a szó szoros értelmében basáskodik a nőstényei fölött, s nem nagyon könyörög azoknak, hogy meghallgassák. Talán sokkal inkább Günther ama szelekciójának jutna itt szerep, amely a megfélemlítéssel függ össze, amennyiben ilyen vén mandrillvezér már egyedül fenyegető magatartásával is megfélemlítheti ellenségeit és vetélytársait, ha övéit megvédendő, harcra készen áll elő. Azonban a kritikai alapon kutató állatpszichológia nehezen tudja alkalmazni az ember észjárását és érzésvilágát az állatokra is, s nehezen tudja bebizonyítani azt, hogy bizonyos jelenségekkel szemben állatok is ugyanúgy viselkednek, mint jómagunk, legkevésbbé találunk tehát alapos és nyomós okot annak megmagyarázására, hogy mi volt az, amely éppen a mandrill képére kente rá ezt a - az emlősállatoknál egyáltalában szokatlan - kék foltot?

S hogy e két faj leírását ne hagyjuk hiányosan, megemlíthetjük még, hogy mindkét faj herezacskója és annak környéke is élénk vörös, mintha gyulladásban volna, akárcsak a bundermajmoknak megfelelő testrészei. A fargumók tája azonban a felső comb gyéren szőrös tövének kivételével kívül vörös, s ez a szín az ibolyaszíntől a halványkékig variál s csakugyan díszes külsőt kölcsönöz az állatnak. Erről egyébként mindnyájan meggyőződhetünk, mihelyt szakítunk azzal a korlátolt előítéletünkkel, hogy erre a testtájra ne hívjuk fel senkinek a figyelmét. Kétségtelen azonban az is, hogy ez állatok hátsó részének finom színbeli eltérései, melyek oly finom árnyalatokban vannak odafestve, éppen ezért éles ellentétbe kerülnek a mandrill arcának odamázolt éles, vastag foltjával. Ez ugyanis kiduzzadó kék pofáján szemétől skarlátpiros orráig ívalakúan vonuló sötét barázdákat hord, állán pedig valóságos citromsárga kecskeszakállt. A drill pofája ezzel ellentétben sötét, majdnem fekete, csak kétszer barázdált, és fehér, szakállszerűen csak kevéssé meghosszabbodott szőrökkel van körülvéve, s ezáltal, ha ehhez még mélyen fekvő, kicsiny és sötét, de élénken pislogó szemeit is hozzávesszük, a majom csakugyan félelmetes benyomást kelt.

Mindkét faj szőrözete felül sötét, különösen a drillé feketésebb, a mandrillé világosabb és zöldesebb. Alul ellenben az előbbin jóval világosabb, az utóbbin pedig a hátoldal zöld árnyalatának eltűnése következtében inkább sötétebb szürkéssé válik.

Úgy a drill, mint a mandrill nőstényei mind erőre, mind termetre nézve még messzebb maradnak a hímek mögött, mint a páviánokéi. Ők is ugyanolyan színűek, mint fiataljaik, a mandrill fiataljai és nőstényei ellenben feketearcúak, mint a vének, de szakálluk és bőrük csupasz részei halványak. A fiatal, egészen kis mandrilloknak, amikor fogságba jutnak, még fekete arcuk van, s pofáik barázdái még alig látszanak, úgyhogy gyakran csak arcukat körülvevő szőrözetük sárgás árnyalata árulja el, hogy milyen majmokkal van dolgunk. Az újszülött mandrillnak, ahogy ez a berlini állatkert példányaiból kitűnik, még hozzá arca is világos, a többi páviántól csak csonka farka alapján lehet megkülönböztetni. A mandrill orra csak a fogváltáskor éri el végleges színezetét, mindaddig fekete; csak itt-ott vörös foltokkal. Pofái már hamarabb nyerik el kék színüket, de csak később fokozatosan duzzadnak meg, mert az alattuk lévő csontok megvastagodása is csak később megy végbe, s mindez természetesen a nőstényeken jóval később következik be, mint a hímeken.

A mandrill (Mandrillus sphinx L.) és a drill (Mandrillus leucophaeus F. Cuv.).
(F.01.063.2.) (F.01.062.2.) (F.01.063.1.) (F.01.070.1.)

A mandrill tudományos elnevezését illetőleg újabban ismét a Linné-féle leírásokhoz térünk vissza, s ezért majmunkat M. sphinx L.-nek kereszteljük el. Minthogy azonban ez az elnevezés tévedésre adhat okot - hiszen a Guinea-pávián is hasonló nevet visel - ezt az elnevezést még a M. maimon L. ismertebb nevével toldjuk meg. A drill azonban mindmáig megtartotta régi nevét (M. leucophaeus F. Cuv.).

Mindkét faj a nyugatafrikai Guineát lakja, ahol egyáltalában garmadával élnek a majmok, s immár háromszáz év óta kerül innen elevenen Európába. S ennek ellenére is életmódjáról alig vannak megbízható adataink. De még földrajzi elterjedését sem ismerjük biztosan, különösen pedig e két fajnak e tekintetben egymáshoz való viszonyát. Mert mindkettőre vonatkozólag általában csak annyit állapítottak meg meglehetősen egybehangzó közléseink, hogy azok a Niger folyamrendszerétől a Kongóig vannak elterjedve. Ez azonban már eleve is valószínűtlennek látszik, mert két egymáshoz annyira közel álló faj, mint amilyenek ezek, nem fordulhatnak elő egymás mellett, hanem inkább kizárják, vagy helyettesítik egymást. Csak Matschie iparkodik elterjedési körüket élesen elkülöníteni, amikor megállapítja, hogy a mandrillnak déli Kamerun és a Kongó-medence, a drillnek pedig Észak-Kamerun a hazája. E szerint talán a drill inkább Guinea belsejét, északi és keleti részét, a mandrill inkább a partvidékeket lakja délen és nyugatnak vonul.

Bates, aki déli Kamerunban folytatta kutatásait, csak 1905-ben bocsátotta rendelkezésünkre idevonatkozó pontosabb adatait, de sajátságosképpen ő is csak drill-ről beszélt, amelyet a bulu-négerek seh-nek neveznek. Vén hímjeiket pedig zombó névvel illetik, s nem tartja kizártnak, hogy ugyanott a mandrill is előfordul, s hogy az a drill-lel azonos. Úgy látszik tehát, hogy a jeles kutató nem sok példányát látta ez állatoknak, s ez annál valószínűbb, mert állítólag nincsenek is nagy számmal, s hogy a falvaktól távol, az őserdők mélyében rejtőznek, hol nagyobb tömegekben, hol azonban hármasával-négyesével. De itt az őserdőkben is földön élő majmoknak bizonyultak, s távolról sem menekülnek oly fürgén a fák koronáira, mint másféle rokonaik. Csak éjjelenként keresik fel azokat, mint emezek. Bates egy alkalommal, erdei sétája alkalmával a lehullott száraz leveleket a földön, mintha kutyák által felhúzva és széthányva találta volna. De megtudta később, hogy mindez a drillek műve, amelyek a száraz lom alatt diót és gyökereket keresgéltek. Másutt ismét kisebb pálmákat látott kidöntve, gyökereiktől és zsenge hajtásaiktól megfosztva. Bates egy megsebzett hímet is megfigyelt, s ez annyira dühösen viselkedett, hogy a négerek nem merték kis kutyájukat ráuszítani. De nem hallott arról, hogy a drill az emberre is veszélyes volna, csak megjegyezte, hogy augusztus havában elejtett egyik nőstény, keblére ölelve hordozta kölykét.

A klasszikus ókorban mindkét majmunk bizonyára még ismeretlen volt. Mert hogy Aristoteles Choeropithecus elnevezésén ( = disznómajom) a mandrillt kellene értenünk, amennyiben annak arcorra is "csövesen" alakult ki, akárcsak a disznóké, az még nem bizonyít semmit. Ezzel szemben azonban a középkorban már jól ismerték a mandrillt és nagyon találó az öreg Gesner-nek sokszor idézett mondása: "Ha ujjunkkal megfenyegetjük, vagy rámutatunk, akkor hátulját fordítja felénk."

Fogságban a fiatal mandrill rendkívül kedves teremtés, s ha akad megfelelő majomtársasága, leghatározottabb tréfás figurává válik. Mindenféle vidám és ostoba tréfára könnyen kapható, és múlhatatlan jó kedvével, dacára bosszantó arcátlanságának, sohasem kellemetlen. Ama furcsa szokásukkal, melyről Gesner ily leplezetlenül megemlékszik, már fiatal mandrillnál is találkozunk. Ez a pávián barátságos megalázkodását nem mosolygó arcával, hanem hátsó felével juttatja kifejezésre, s mindezeket a mozgásokat olyan ártatlanul hajtja végre, hogy e komikum mellett egészen megfeledkezünk arról, hogy a mi szempontunkból ez mennyire illetlen. Ez azonban csakhamar megváltozhat. A vén mandrill rendszerint nem ismer határokat. Megharagítva hihetetlen dühbe kap, mindenről megfeledkezik és eszeveszetten megy neki ellenségének. Szinte ördögi tekintet sugárzik ilyenkor a bestia szeméből, mintha démoni erő és gonoszság lakozna benne. Mert ő most már csak egyet akar: minden nehézséget leküzdeni, hogy ellenségét szétmarcangolja. S ilyenkor nem félemlíti meg a korbács, sem a fénylő fegyver, és támadása nem merészségszámba megy többé, hanem már tisztára őrület.

De épp olyan kíméletlenül jár el a fogságban, ha szemeláttára valaki igazán vagy talán csak látszólag is fenyegeti jótevőit vagy barátait. A párizsi növénykertben valamikor egyik kiszabadult mandrillt azzal sikerült ismét ketrecébe csalogatni, hogy az ápolónak leányát, akivel ő jó viszonyban volt, az ő szemeláttára egy másik ápoló megölelte és megcsókolta. A derék majom, amelyik koránál fogva valahol a vadonban réges rég valami majomvezér szerepét játszhatná, nem féltékenységének, hanem sokkal inkább áldozatra kész védelmi ösztönének engedelmeskedett, s ugyanúgy járt volna el akkor is, ha a látszólag megbántalmazott ember nem nőszemély, hanem férfi lett volna. A francia kutatók bizonyára elferdítették vagy félremagyarázták ezeket a jelenségeket. Egyébként helyesen jutottak arra a következtetésre, hogy nem egy mandrill fölötte erősen fejlett ivari érzékenysége és szenvedélyes természetes következtében a fogságban korán elpusztul. De e részben mégis vannak kivételek. Így pl. a berlini állatkertnek egyik természetes, 1903 óta fogságban tartott mandrillja nagyon kedélyes és jóindulatú fráternek bizonyult, noha egyes mozdulatokat izgatásnak vett s erre rögtön fenyegető fejbólintásokkal és mérges ásításokkal válaszolt. Valamikor régen biztosan ő is elvesztette szemfogait és ez kétségtelenül nagyon befolyásolja a vénebb hímek viselkedését. Szomszédja, egyik majdnem ugyanolyan nagy drill, sokkal nagyobb mértékben lehetne mintaképe ezeknek a veszedelmes szeszélyeknek, s azért is sem nőstényeket, sem a fiatal majmokat nem bízhatunk ilyen majmokra.

Mindebből azonban korántsem következik, hogy a drill és mandrill kellő bánásmód mellett ne volna nagy mértékben megszelidíthető és idomítható. Már Jardin megemlékezik egy felnőtt mandrillról. Ez rendkívül megszelídült, ápolójának engedelmeskedett, de idegenek hamar kihozták sodrából, hogy miért és hogyan, azt mindmáig nem tudjuk. "Ez a mandrill - meséli megfigyelőnk - a többek között megtanult pálinkázni és dohányozni. Ketrecében kis karosszék állott, s erre méltóságteljesen ült, ha megparancsolták neki, és várta a további utasításokat. Valamennyi mozdulatait óvatosan és kiszámítva hajtotta végre. Ha ápolója meggyujtotta pipáját s odanyujtotta neki, akkor jól megnézte, s meggyőződött róla, csakugyan ég-e, s aztán vette csak szájába. Jól mélyen belerakta, a nélkül, hogy egy darabig füstöt lehetett volna látni. S ezalatt szívta tele pofazacskóit és nagy száját, s utána nagy füstfelhőket eregetett orrán keresztül is. Művészi mutatványát többnyire egy korty pálinkával és vízzel fejezte be. Ezt tálcán hozták elébe, amelyet rögtön kézbe vett.

Nagy hírnévre vergődött Broekmann mandrillja is, egyik majomszínház kiváló művésze. 16 évig tartotta őt gazdája, aki megszelidítette és úgy betanította, amennyire majmot csak lehet. Idegenekkel szemben természetesen szintén ingerlékenynek és indulatosnak bizonyult, de gazdájával mindig jó lábon állt, s Broekmann még akkor is hozzá mert nyúlni, s ki is vette a ketrecéből, amikor páviánszerűen eltorzult és indulatos pofával rázogatta ketrecének rácsozatát; nyakláncánál fogva megragadta, hogy hozzáfogjon vele a "munkához".

"Az állattenyésztők tapasztalásból jól tudják, - mondja Reichenbach, aki ezt a majmot jól megfigyelte - hogy az csak a szabad természetben tenyészik igazában, de a fogságban hamarosan kidől, mert itt csakhamar a magánynak, és az unalomnak áldozatává lesz. De azt kérdezzük, hogyan sikerült Broekmann-nak a mandrillt, a legbrutálisabb és legvadabb majmok egyikét, mégis szerencsésen felnevelni és egészségben és épségben tartani? Azt hisszük, erre megadhatjuk a választ, ha a majomnak tulajdonságait összehasonlítjuk az emberéivel. S ekkor azt találjuk, hogy hasonló körülmények mindkettőjükön egyforma eredményeket hoznak létre. A mandrillnak alantas állati ösztönei és létét aláásó szenvedélyei is elnémulnak vagy talán egyáltalában fel sem gerjednek, amikor nemesebb képességeit felébresztjük és fokozzuk benne, amikor az ember már magához emelte őt abból a mélységből, amelyben az állat a biztos romlásának, pusztulásának nézett volna elébe. Magához emelte, amikor rávezette azokra a képességeire, amelyek kifakasztották benne a szellemi tevékenységnek legelső rügyeit, s az állatot arra késztették, hogy szervezetével feszültségi helyzetben, mintegy új ingerek kielégítésére új irányban haladjon tovább."

Jómagam is aláírom mindezeket, hiszen bizonyos, hogy a rendszeres munka tette azzá ezt a majmot, fajának legnagyszerűbb képviselőjévé, olyan mandrillá, milyennel csak ritkán találkozunk. Ezt a majmot úgy kell megfigyelni, mint jómagam: a ketrecben, a színpadon és a kulisszák mögött; csak akkor tudjuk igazán méltatni. Végig kell hallgatni, amint gazdájával mulatozik, hogy megértsük, mi mindent el nem érhetünk ésszerű neveléssel ily vad és látszólag javíthatatlan állatnál is.

Ilyen példa, mellyel ez a majom szolgál, bizonyára mindnyájunk számára legnagyobb mértékben tanulságos!

Végül érdekesen ecseteli a mandrillok életét Pechuel-Loesche is: "Három mandrillt tartottunk udvarunkban, hasonlóképpen, mint a szerecsenmajmot. Pórázon és a póznához kötve, amely kunyhóikkal is összefüggött. Ők sem szöktek el, ha egyszer már a szabadban sürgölődhettek. Valóságos páviánok voltak ezek: telve ravaszsággal, fondorlattal, a mellett pajkosak és neveletlenek, mindig komiszságokon törve eszüket. És mégis mindhármuknak különböző alaptermészete volt. A hím nagyon kedvesnek, hízelgőnek és ragaszkodónak bizonyult. A gyöngébb nőstény kész bohóc volt, s a nők kivételével, kiket gyűlölt, mindenkivel elszórakozott, de nem vonzódott különösebben senkihez sem. S a harmadik, az erősebb nőstény - ezt teljesen felnőtt korában szereztük be -, mivel gonoszsága miatt egyik helységben már nem tűrték meg, mindenféle korú, fajtájú és színű emberre rávetette magát, aki megközelítette, és sokáig tartott, míg ezzel az állattal - azt célszerű neveléssel megszelidítve - végre annyira vihettük, hogy az európaiakban már nem látott ellenséget. Jelleme nem igen volt. Mindent elfogadott tőlünk, de nem viselkedett hálával."

"Pavy és Jack - így hítták e két majmot - oly éberek voltak, akárcsak a kutyák. Magas kunyhóikban ülve, figyelmesen tartottak szemlét, s ha valami szokatlan dolog ment végbe a szomszédban, vagy látogatók közeledtek, rögtön hírül adták. Minthogy, mint más állatoknak, úgy őnekik is szívesen hoztunk kirándulásainkról kedvelt nyalánkságokat: édes gyümölcsöket, zamatos füveket, leveleket, bogarakat, sáskákat, megérkezésünket mindig feszült figyelemmel várták, s már néhány száz lépésnyi távolságból is örömteljes krákogással és kukorékolással üdvözöltek minket, miközben fejüket furcsán rázogatták és a mellett nyaktörő mutatványokkal szórakoztattak. S mindez még fokozódott, ha rájuk szóltunk.

Újság volt számomra, amikor észrevettem, hogy a páviánok holt tárgyakat is elővesznek, azokkal játszanak, s hogy azokat, akárcsak a kisgyermekek bábuikat az ágyba, esténként ők is magukkal vonszolják hálószekrényeikbe, s nappal is megőrzik. Így az egyik majom hosszabb ideig tartogatott magánál fénylő kis puskát, a másik valami görbe fadarabot, amelyet ügyesen tudott kezével felpöckölni és a levegőbe röpíteni. Egy alkalommal nagyon messzire repült, úgy hogy azt a harmadik majom elvette. Ebből nagy ellenségeskedés támadt a két majom között, s ennek nem is lett vége, noha a megkárosult visszakapta fácskáját, amellyel játszadozott. Később valami puskagolyóval is érdekesen elszórakozott, míg a másik társa a barométer iránt viseltetett előszeretettel. Ha szabadjára engedték s nem látta senki, első dolga volt, hogy utánakapott s elvitte. Úgy látszik, a készülék fénylő üvegében gyönyörködött, de mindig annyira vigyázott rá, mikor magával vitte a háztetőre vagy fákra, s ki kellett tőle könyörögni, hogy nem lett semmi baja.

Egy másik mandrillt Pechuel-Loesche kis hajóján hozott magával. Ez sem tűztől, sem víztől egyáltalában nem félt és kitűnő úszónak is bizonyult. Noha jóindulatú volt és háládatos, mégis nagy gazember maradt, sok őrültséget művelt, s különösen örömét lelte abban, hogyha a kemencéből égő fadarabokat elkapott és elhajígálta azokat. Ezt nemcsak őrizetlen pillanatokban követte el, hanem annak a jelenlétében is, aki agyagedényeinek sorsát féltette. Minthogy kellemetlen szokásaival nem hagyott fel, s minthogy sok robbanóanyagot is vittünk magunkkal, egy hosszú kötélen vontatott csónakban kellett helyet adnunk majmunknak, s ebben alvóhelyéről, valami kis ládáról is gondolkodtunk. Ezzel azonban sehogy sem tudott megbarátkozni, és ott guggolt, sóvárogva a hajóra pislantva, s azon törve fejét, hogyan szabaduljon meg számkivetéséből. Alighogy beesteledett s hogy teára gyűltünk össze, egyszerre csak felborult a teásfazék és az égő fadarabok szanaszét repültek a födélzeten. A pávián is ott termett, persze csuromvizesen, majd a vitorlák közé menekült, ahonnan már csak hajnalban lehetett őt eltávolítani. Másnap reggel visszavittük a csónakba, ő azonban - minthogy a hajó lassan haladt - a vontató kötélen megkapaszkodva akart hozzánk eljutni, közben súlyával a víz alá nyomta azt, s kutyamódra úszott míg annak másik végét elérte. Egy más alkalommal hirtelen a tengerbe ugrott s 10 percig kellett küszködnie a habokban, amíg a haragos hajótulajdonos megkönyörül a már fuldokló állaton és magához vette. A szegény állat már végkimerült volt, amikor kimentettük, mert a tenger hullámai magasan csapkodtak. De ez jó lecke volt számára, s ettől kezdve megadással viselte el sorsát.

Fischer a bundereken végzett tervszerű megfigyeléseit a drill- és mandrill-majmokon is folytatta s azok értelmi képességeit vizsgálta. Fiatal mandrillja - hím volt ez - órák hosszat elszórakozott 4-5 éves gyermekekkel, a nélkül, hogy durcássá s környezetére veszélyessé vált volna. Jó ismerőseit az ismert krákogásával üdvözölte, s e mellett vicsorgatta fogát: ajkát felemelte, szája szögletét pedig jól széthúzta, úgyhogy gyöngysoros, fehér fogait jól kimutatta. Pfungst az állatnak e magatartását a jóindulat, a barátság jelének tartja, s az ember mosolygásával és nevetésével állítja azt párhuzamba. Ugyanakkor azonban megesett, hogy állatunk a majomnyelv további kifejezéseivel is élt, és az üdvözöltnek hátulját is odamutatta. Gazdájával azonban ezt csak eleinte tette meg. Szakállas emberektől ugyancsak félt és azok láttára még nyalánksággal sem lehetett őt rejtekéből kicsalogatni. Valószínű, hogy ennek a viselkedésnek megvoltak életében a maga előzményei. A katonákat ellenben nagyon szerette, nyilván fényes egyenruhájuk miatt, amellyel szívesen elszórakozott, éppúgy más tarka ruhákkal és szőnyegekkel is. Ez utóbbiakon órák hosszat üldögélt és megelégedett azzal, ha a virágmintákat vizsgálhatta és a portól megtisztíthatta. Tarka rongyokat az egész házban magával cipelt. Fénylő tárgyakat: inggombokat, szögeket és sárgarézcsattokat könnyűszerrel eltűntetett pofazacskóiban, s azokat nem szívesen adta vissza. Kígyóktól és hasonló lényektől annyira reszketett, hogyha kígyóbőröket raktak alája, tüstént leszokott kedvenc szokásáról, a szőnyegek és terítők felforgatásáról, s ennek gazdája annál jobban örült. Amikor képeskönyvének lapozgatása közben - ebben nagy gyönyörűségét lelte - valami tengeri uborkán akadt meg tekintete, dacára annak, hogy az alakjával alig emlékeztet kígyóra, felpattant ijedtében és hangosan kiabálva csapkodta kezével a földet, testével reszketett, és közben felborzolta haját. A tükörben meglátta képmását, rávicsorgatta fogait és első dolga volt, hogy hátulját fordítsa feléje. De a tükör mögé is nyúlt és keresgélt, nincs-e valaki mögötte. Ha rákiáltottunk, esetlen mozdulatokkal szökdécselt felénk, balfelé farolva, tehát hátulját kifelé tartva és ölünkbe ugrott. A kertben csak a földön mászkált és a fára felültetve, hamarosan visszajött. Hangjáról azt mondja Fischer, hogy azt nehéz szavakkal kifejezni, és bizonyos recsegő, krákogó és röfögő hangok vegyülékéből áll. Ez azonban fokozott felindulásában erősen felhangzó, vontatott "óá-óá-óá"-szerű ordítássá fajult. Amikor gazdája reggelenként sötét fészkéből kiengedte, örömteljes röfögéssel köszöntötte őt s többször egymásután mély és zárt "uh, uh" hangon, miközben becsukta száját, e mellett azonban kinyujtva összecsucsorította ajkait s néhányszor megrázta fejét. Ezzel fejezte ki tehát vonzalmát, örömét és megelégedését. Állatkertekben a fiatal mandrilloknak csak a krákogását - így nevezik ezt a szakemberek - halljuk, s ez, ha nem is nagyon fülbemászó, mégsem hat kellemetlenül, s inkább a gyermekies vidámság érzetét kelti bennünk.

Az öregek egyáltalában kevés hangot adnak, legfeljebb mély mormogást. Ha Fischer mandrilljától elvett valami nyalánkságot, ha elfutott vagy elrejtőzött a majom elől, amely sohasem távozott mellőle, akkor ez kezével többször a padlóra csapott, száját szélesen kitátva, úgy hogy nyelve is láthatóvá vált és hevesen siránkozva kiáltozott, mint a kis gyermek. E közben vontatott, átható hangot hallatott, míg kifogyott a szuszból és akkor aztán egész testében remegve, szélesen tátott szájjal ült Fischer ezeket a hangokat és mozdulatokat bizonyára joggal hasonlítja a kis gyermekek dühös toporzékolásához és kiabálásához jobban mondva, talán makacs csökönyösségéhez, akik gyöngeségüknél fogva másképp védekezni nem tudnak, ha valami akaratuk ellenére történik. A mandrill a szomszéd gyermekeivel, akik szívesen játszottak vele, állandóan ugrándozott, hol egyik, hogy másik karjaiba vetett magát, örömét ajkainak kicsucsorításával és mormogással kifejezve. Játék közben folytonosan vigyorgott és örvendező izgalmának tetőpontján hangos kacagó "á-á-á..."-t hallatott, száját szélesre tátva. Ez az utóbbi - Fischer szerint - határozottan a mi nevezetésünknek felel meg, míg a csendes vigyorság mosolygásunkhoz hasonló. Midőn Fischer a kölni állatkert egy öreg mandrillját gyönge fejbólintással kísért mosolygással üdvözölte, az állat ugyanazon módon felelt reá.

Fischer egy fiatal drillnőstényről is tett jeles közléseket és ezek révén maga Darwin is igen érdeklődött megfigyelései iránt. Fischer megfigyelte drilljénél, hogy ha megfogta és felemelte, ez kezdődő nemtetszésének egész teste rángatódzásával adott kifejezést, ugyanígy viselkednek más páviánok és makákók is; a felindult bunder fejét és mellkasát rázza, míg a páviánok kezükkel csapkodnak, vagy az épp kezük ügyébe eső tárgyakat elhajigálják. Örömmel tűrte, hogy más majmok, vagy hogy valami pálcika segélyével akár emberek is vakarják a hátulját, miközben megelégedetten röfögött, hasonlóan, mint a mandrill. Ezért állandóan hátsó részét fordította előre, amint ezt a páviánok és makákók a leggyakrabban teszik, és Darwin, aki erre vonatkozólag Fischerrel levélváltásba lépett, joggal tartja e szokást a majomüdvözlésnek. Saját urával szemben csak eleinte használja az állat, aztán többé nem, talán abból az érzésből kifolyólag, hogy irányában a függőségi viszony mindenkorra szabályozott és mindkettőjük részéről ismert dolog.

A drill úgy kiabált, mint a mandrill, csak még jelentékenyen érdesebben. Gyakran rosszat álmodott, s ilyenkor aggodalmas hangokat adott, ha pedig felköltötték, gazdájához menekült védelmet keresve. Azt is megfigyelték, hogy álmában nevetett, igaz, hogy ez nem volt valami kifejező. A drill makacsul visszautasította a húseledelt minden formában. Rovarok és hasonlók ábráit rögtön felismerte; egy bunder nagy képére rögtön reávigyorgott és a maga módja szerint üdvözölte. A képek iránt való értelem sok vad embernél sem terjed többre. Fischer drillje urának arckifejezését egész pontosan meg tudta ítélni. Ha az valami illetlensége miatt megszidta, elég volt arcvonásainak alig észrevehető felderülése, hogy féktelen örömkitörést váltson ki nála. Leginkább hatott reá - mint a majmokra általában - a szemöldökök előrevonása, amit maguk a majmok is alkalmaznak, mint hangulatkifejezést, és éppúgy osztozott a többi majommal a sötét szobától való félelmében is. Ha ilyenben egyedül hagyták, hangosan és sokáig kiabált és azután elbujt; ellenben semmibe sem vette, ha világos helyiségbe zárták be. Kinek ne jutna eszébe az emberi gyermekkel való összehasonlítás! És nem kevésbbé kell magunkra és bizonyos közmondásokra gondolnunk, ha Fischernél olvassuk: "Ijedtség alkalmával minden heves felindulás gyorsan lefolyó hasmenéssel végződött".

(Vége az első kötetnek.)




Hátra Kezdőlap