Első rész
Az igazak legendája


Hogyan gyászoljam halálodat,
Hogyan követhetném koporsódat,
Hiszen maroknyi kóbor hamu vagy
Az ég és a föld között.

(M. Jatzrun: A temetés.
Írója halála után megjelent
jiddis nyelvű mű.)

Réges-rég kihamvadt csillagok fénye az, amit szemünk felfog. Az én Ernie barátom életrajza elférne a huszadik század második negyedének keretei között, ám Ernie Lévy igazi története jóval korábban kezdődik, valamikor időszámításunk ezredik esztendeje körül, York ősi anglikán városában. Vagy egészen pontosan 1185. március 11-én.

William Nordhouse püspök hatalmas szentbeszédet mondott ezen a napon; "Legyen meg Isten akarata!" - kiáltozta a tömeg, és kitódult a templom előtti térre; néhány perccel később pedig a város zsidó lakosai már számot is adtak bűneikről amaz Istennek, aki püspöke szájával magához szólította őket.

Ám az általános fosztogatás közepette néhány családnak sikerült egy elhagyott, ódon toronyba menekülnie, amely a város szélén állott. Hat napig ostromolták őket. Közben, a reggeli szürkületben, mindennap odament egy barát a tornyot körülvevő árokhoz, és feszületet szorongatva markában szabad elvonulást ígért azoknak a zsidóknak, akik elismerik a mi édes Jézus Krisztus urunk kínszenvedését. Ám a torony "néma és zárt" maradt, amiképpen feljegyezte volt egy szemtanú, Dom Bracton bencés szerzetes. A hetedik nap reggelén Jom Tov Lévy rabbi valamennyi ostromlottat összehívta az őrtorony teraszára, s így szólt hozzájuk: "Testvéreim, életünket Istentől kaptuk; adjuk hát vissza néki enkezünkkel, amiképpen németországi hittestvéreink cselekedték."

A férfiak és nők, gyermekek és aggastyánok egymás után nyújtották áldásra homlokukat, s tartották azután nyakukat a kés alá, amelyet a rabbi másik keze forgatott. És az öreg rabbi végül egymaga nézett farkasszemet saját halálával.

Dom Bracton imigyen tudósít erről:

"És akkor siránkozás hallatszott, oly hangosan, hogy elhallatszott egészen a Szent Jakab negyedig..."

Utána jámbor kommentár következik, majd így fejezi be krónikáját a barát:

"Huszonhat zsidót számláltak össze a torony teraszán, nem számítva a nőstényeket és a kölyköket. Két esztendővel később további tizenhármat találtak a pincében, ahol az ostrom alatt temették el őket; ezek majd mindannyian csecsszopós korúak voltak. Ami a rabbit illeti, még mindig kezében szorongatta annak a tőrnek a markolatát, amely nyakát átjárta. Ezen kívül más fegyvert nem találtak a toronyban. A rabbi testét nagy tűzre vetették, hamvait sajnálatos módon a szélbe szórták, úgyhogy be fogjuk lélegezni e hamvakat; ilyeténképpen előfordulhat, hogy e parányi gonosz szellemek, legnagyobb meglepetésünkre, valamilyen mérgező nedvet oltanak majd belénk..."


Ez a kis történet magában véve nem valami különös. A yorki torony tömegáldozata a zsidók szemében parányi epizódja csupán vértanúkban túlontúl gazdag történelmüknek. Ismeretes, hogy a szenvedélyes hitnek ebben a korában egész népes hitközségek vetették magukat a lángok közé, mert másként nem menekülhettek a Vulgata[1] kísértése elől. Így történt ez Speyerben, Mainzban, Wormsban, Kölnben, Prágában egyként, az 1096-os végzetes esztendő nyarán. Később pedig, a fekete pestis dúlása idején, így volt ez az egész keresztény világban.

Ám Jom Tov Lévy rabbi tettének különös szerencse jutott osztályrészül: a közös tragédia fölé emelkedett és legendává nőtt.

Az átalakulás e folyamatát csak az értheti meg, aki hallott már valamit a lamed vov ősrégi zsidó mondájáról. Ezt a hagyományt egyes talmudisták az idők ősforrásáig, Ézsajás próféta titokzatos koráig vezetik vissza. Azóta patakokban ömlött a vér, a füstfelhők elsötétítették az eget, de a hagyomány élt tovább, átvergődött minden mélység fölött, és megmaradt egészen napjainkig. E hagyomány szerint harminchat igaz ember hordozza a vállán a világ egész súlyát, ők a lamed vov, a Harminchatok. Külsőleg mi sem különbözteti meg őket a közönséges halandóktól, s gyakran maguk sem tudják, hogy ők a kiválasztottak. De ha csak egy is hiányoznék közülük, a mérhetetlen szenvedés megmérgezné az ártatlan kis gyermekek lelkét is, és az emberiség egyetlen óriási kiáltással megfulladna. Mert a Harminchatok a világ megsokszorozott szívét jelentik, s edényként fogadják magukba az emberiség minden fájdalmát. Ezer meg ezer népi legenda szól erről, bizonyítja, hogy a Harminchatok ott vannak mindenütt. A Haggada[2] egyik nagyon régi szövege elmondja, hogy a legsajnálatraméltóbbak azok, akik nem tudják, hogy a Harminchatok közé tartoznak. Számukra a világ szemlélése elmondhatatlan szenvedés, maga a pokol. A hetedik században az andalúziai zsidók mélységesen tiszteltek egy könnycsepp alakú sziklát, amelyet egy ilyen "öntudatlan" lamed vov fájdalomtól megkövült lelkének tartottak. Más lamed vov-ok, mint például a fiai halálát üvöltve sirató Hekuba, állítólag kutyává változtak. Egy chaszidista[3] elbeszélés szerint "valahányszor egy »öntudatlan« lamed vov felmegy a mennyországba, olyan dermedt, hogy Istennek ezer esztendeig kell melengetnie ujjai között, amíg lelke megnyílik a Paradicsomban. És tudjuk, hogy sokan közülük sohasem tudnak megvigasztalódni az emberiség szenvedései miatt, s még Istennek sem sikerül megmelegítenie őket. Ezért azután a Mindenható - áldott legyen az ő neve - olykor-olykor egy perccel előre igazítja az utolsó ítélet óramutatóját."

Jom Tov Lévy rabbi legendája egyenes leszármazottja a Harminchatok hagyományának.

Keletkezését ezen kívül még egy másik különös körülménynek is köszönheti, nevezetesen annak, hogy a kis Salamon Lévy, Jom Tov rabbi legkisebbik fia túlélte a dolgot. Ám ezen a ponton a történelem a legendába torkollik, és felolvad benne; a közelebbi adatok hiányoznak, s a krónikások különböző véleményen vannak e kérdésben. Egyesek szerint Salamon Lévy is ott volt a harminc gyermek között, akiket a tömegmészárlás idején megkereszteltek. Mások szerint apja nem elég alaposan szúrta le, egy parasztasszony megmentette, és átadta a szomszédos grófságban lakó zsidóknak.

A XIII. században a történetnek számos változata terjedt el a különböző zsidó közösségekben; említsük meg ezek közül a mantuai Simeon Rubéni fantasztikus elbeszélését. Ő a következő módon számol be a "csodáról":

"Izráel népének története egyetlen férfiú áldozatával kezdődik; ez az egy a mi Ábrahám ősatyánk, aki fiát ajánlotta volt fel Istennek. A Lévyk dinasztiájának története is egyetlen férfiú áldozatával kezdődik, az igen jámbor és fényes elméjű Jom Tov rabbiéval, aki kétszázötven, sőt egyesek szerint ezer hívét ölte meg saját kezével.

És íme: Isten elviselhetetlennek érezte Jom Tov rabbi magányos gyötrődését.

És íme, így történt tovább: a hullahegy kellős közepén, amelyet elleptek a legyek, újjászületett legkisebb gyermeke, Salamon Lévy, akit is Uriel és Gábor arkangyalok ápoltak.

És íme, ez történt végül: amikor Salamon a férfikorba lépett, megjelent néki álmában az Örökkévaló, és így szólt:

- Figyelj, Salamon, és jól hallgasd meg szavam. A 4945. esztendő Sziván havának tizenhetedik napján megesett szívem a te atyádon, Jom Tov rabbin. Éppen ezért kegyelmet gyakorlok az ő ivadékain örökkön örökké, és minden nemzedékükben lészen egy lamed vov. Te vagy az első, az vagy immár, szent vagy."

S a jeles szerző ilyképpen fejezi be elbeszélését:

"Ó, társaink az ősi száműzetésben, amiként a folyók mind a tengerbe sietnek, úgy ömlik minden csepp könnyünk Istenünk szívébe."


Akár valódi volt Salamon Lévy látomása, akár csalóka csupán, mindenképpen általános érdeklődést keltett. Legkisebb cselekedeteit és viselt dolgait is feljegyezték az egykorú zsidó krónikások. Többen leírták arcát is: keskeny volt, kissé gyermeteg, s virágfüzérként vették körül hosszú fekete hajfürtjei.

Ám csakhamar be kellett látnia a nyilvánvaló igazságot: keze érintésére nem hegedtek be a sebek, és szeméből nem fakadt balzsam. Igaz ugyan, hogy öt álló esztendeig tartózkodott a troyes-i zsinagógában, s egyazon dicsőséges lócán imádkozott és aludt mindvégig - de az ilyen példa gyakori volt az akkori gettók aprócska poklában. Mindenki Salamon Lévy halálának napját várta - az talán eldönti a vitát.

Erre az Úr 1240-edik esztendejében került sor, egy hitvita következtében, amelyet a dicsőséges emlékű Szent Lajos király rendelt el.

A francia királyság területén élő talmudisták, a szokásnak megfelelően, egymás mellé sorakozva álltak az egyházi törvényszék előtt, amelynek tagjai közt ott volt Eudes de Châteauroux, a Sorbonne kancellárja, valamint a híres-neves Nicolas Donin. E különös hitviták során a halál ott lebegett a talmudisták feje fölött minden egyes válasszal kapcsolatban, amelyet a nekik feltett kérdésekre adtak. Felváltva szólaltak hát fel, hogy egyenlően oszoljék meg köztük a kínhalál fenyegető veszélye.

Grotius püspök egyik kérdése után, amely arra vonatkozott, vajon isten volt-e Jézus, mozgolódni kezdett a hallgatóság, igen érthetően.

Ekkor egyszerre felbukkant Salamon Lévy rabbi, aki addig kissé félrehúzódva állt, mint ijedt kamasz a meglett férfiak gyülekezetében. Fekete palástjában nagyon véznának tűnt, és láthatólag tétovázva lépett a bíróság elé. "Ha igaz az - suttogta kényszeredett hangon -, ha igaz az, hogy eljött már a Messiás, akiről a régi próféták szóltak, akkor ugyan mivel magyarázható a világ jelenlegi állapota?" Szorongásában köhécselni kezdett, majd cérnavékony hangon így folytatta: "Nemes uraim, a próféták pedig megmondották, hogy a Messiás eljövetelekor vége szakad... ö... a sírásnak és jajveszékelésnek a földön, nem igaz? Hogy az oroszlánok és juhok egymás mellett fognak legelni, hogy a vak ismét látó lesz, a sánta pedig ugrándozik majd, akár... akár a szarvas. És hogy a népek mind összetörik a kardokat, s ekevasat kovácsolnak belőlük... ö... nem igaz?"

Végül szomorúan rámosolygott Lajos királyra, és azt kérdezte tőle:

- Mit szólnának hozzá, ha Felséged elfelejtené, hogyan kell hadat vezetni?

Ennek a kurta kis beszédnek következményeiről pedig imigyen tudósít egy szörnyű írásmű, a Siralom Völgyének Könyve:

"...Ennek utána Lajos király úgy döntött, hogy párizsi hittestvéreinket a mise és a szentbeszéd meghallgatására, s ruhájukon sárga karika, valamint csúcsos tetejű kalap viselésére, továbbá megfelelő pénzbírság fizetésére kötelezi; hogy a Talmud szent könyveit máglyára kell vetni Párizs egyik piacán, a szabad ég alatt, mivelhogy szőrszálhasogatóak és hazugok, és az ördög diktálta őket. Végül pedig, mindenek épülésére, vettessék a Talmud lángjai közé elevenen amaz Igaz ember, a lamed vov, a fájdalom embere, aki, ó, milyen járatos volt a fájdalomban, Salamon Lévy rabbi, aki azóta a »bánatos rabbi« nevét nyerte el. Ejtsünk egy könnycseppet emlékre."


Az Igaz ember megégettetése után egyetlen fia, a szép Manassé, visszatért amaz Angolhonba, ahonnan egykor elmenekültek ősei. Tíz esztendő óta béke honolt már az angol partokon, s a zsidók úgy vélték, hogy örök időkre fenn is marad.

Manassé Londonban telepedett le, s az Igazak hírneve az újjászülető hitközség élére állította. Mivel igen megnyerő megjelenésű és beszédű volt, őt kérték fel azon zsidók védelmének ellátására, akiket nap nap után megvádoltak boszorkánysággal, rituális gyilkossággal, kutak megmérgezésével s hasonló kedves cselekedetekkel. Húsz esztendő alatt hét alkalommal eszközölt ki felmentő ítéletet, ami igen figyelemre méltó eredmény volt.

A hetedik ilyen per körülményei nem igen ismeretesek; a terhelt bizonyos Eliézer Jefryo volt, akit azzal vádolt a szóbeszéd, hogy tőrrel átdöfött egy ostyát, azaz ismét megölte Krisztust, és kiontotta szíve vérét, mivelhogy az ostya az Ő szíve. Manassé Lévy ez újabb sikere nyugtalanságot ébresztett két hatalmas püspökben, ezért aztán hamarosan a Szent Inkvizíció törvényszéke elé állították, ugyanazon váddal, amely alól sikerült tisztára mosnia Eliézer Jefryót.

Harmadfokú kínvallatásnak vetették alá, mégpedig nem ismételten, mert ezt tiltották az akkori törvények, hanem csupán "folyamatosan". A tárgyalásról felvett jegyzőkönyvből kitűnik, hogy makacs hallgatagság rontása ült rajta. Ezért aztán 1279. május hó 7-én, London legcsinosabb hölgyeinek jelenlétében, ugyanazt a kínhalált jellett elszenvednie, mint az ostyának: egy megszentelt velencei tőrt háromszor mártottak meg mellében.

"Így esett - írja az egyik gyermeteg lelkű krónikás -, hogy miután hiába védett volt bennünket az emberek bírósága előtt, az Igazak közül való Manassé Lévy felszállt a mennybe, hogy ott képviselje a mi ügyünket."

Manassé Izráel nevű fia mintha nem lépett volna erre a veszedelmes útra. Békés és barátságos természetű ember volt, a cipészmesterséget űzte egy kis bódéban, s ha kalapácsának nem akadt dolga, elégikus hangú verseket kalapált. Olyan óvatos volt, hogy aki nagyritkán meglátogatta, cipővel a kezében állított be hozzá. Egyesek szerint igen járatos volt Zóhárban[4], mások azt állítják, hogy alig volt több esze, mint egy galambnak, aminthogy galambra emlékeztetett réveteg tekintete és turbékoló hangja is. Egyik másik verse bekerült az askenáz[5] szertartásba. Ő a szerzője ama híres szlichesznek[6] is, amely így kezdődik: Urunk, hallgatásoddal ne hagyd jóvá a vért.

Így formálta Izráel Lévy csöndben a maga kis világát, amikor, mint a mennykő, beütött az angliai zsidók kiűzetését elrendelő ediktum. A mindig megfontoltan viselkedő férfiú az utolsók közt hagyta el a szigetországot; hajója először Hamburgnak tartott, majd utasai beletörődtek abba is, hogy Portugáliában szálljanak partra. Karácsonykor végül, négy hónapi bolyongás után, a bordeaux-i révben kötött ki a gálya.

A kis csizmadiának sikerült titokban eljutnia Toulouse-ba, s itt évekig élt az ismeretlenség isteni állapotában. Szerette is e déli tájat, a keresztény erkölcsök enyhék voltak errefelé, majdhogynem emberségesek. Szabad volt az embernek egy darabka földet megművelnie, más mesterséget is űzhetett, nem csak az uzsoráskodást, sőt még esküt is tehetett a bíróság előtt, mintha zsidó létére igazi emberi nyelv lett volna a szájában. Szinte ízelítőt kapott az ember a paradicsomból.

Egyetlen árnyoldala volt csak a gyönyörűséges helyzetnek, a kófiz nevű szokás. Ennek értelmében évente egyszer, húsvét előestéjén, a zsidó hitközség elnökének el kellett mennie egy szál ingben a székesegyházhoz, ahol Toulouse grófja, a mise hangjainak kíséretében, ünnepélyes külsőségek között, pofon ütötte. Ám az évszázadok során ez a szokás jelentősen megenyhült; ötvenezer tallér lefizetése ellenében a hűbérúr beérte hat lépés távolságból adott jelképes pofonnal. Így állt a dolog, amikor egy angliai menekült felismerte Izráelt, és annak rendje és módja szerint "denunciálta" a toulouse-i hívek előtt. Nyomban kiráncigálták butikjából, megáldották őt is, apját és anyját is, valamennyi ősével és ivadékával együtt, s akár akarta, akár nem, el kellett vállalnia az elnökséget, amely egyébként akkor már veszélytelen méltóság volt.

Múltak az évek, hozták-vitték a szenvedéseket és apró örömöket, s Izráel változatlanul versbe szedte őket. Hébe-hóba készített egy-egy pár cipőt is, hogy úgy mondjuk suba alatt. Az Úr 1348-adik esztendejében meghalt az öreg toulouse-i gróf, a fia, aki kiváló neveltetésben részesült, hogy ismét gyakorolni fogja a húsvéti pofon szokását.

Izráel egy szál ingben, mezítláb jelent meg, fején a kötelező csúcsos kalap, melle és háta közepén egy-egy nagy sárga karika; hetvenkét esztendő nyomta már ekkor vállát. Óriási tömeg gyűlt össze, hogy megnézze a pofont. A kalap lerepült Izráel fejéről, s messzire gurult a földön. Izráel, a régi szokásnak megfelelően, lehajolt kalapjáért, és köszönetet mondott a fiatal grófnak háromszor egymás után, majd hitsorsosai támogatásával átvergődött a hangosan kiáltozó tömegen. Amikor hazaért, jobb szeme szelíden és biztatóan mosolygott; semmi az egész, pusztán szokás dolga, mondta feleségének, s én már meg is szoktam. Ám bal arcán ott volt a négy ujj nyoma, s felette sírt a bal szeme; a következő éjjel pedig az öreg ember vére szép csendesen vízzé változott. Három héttel később olyan szánalmasan gyengének bizonyult, hogy belehalt szégyenébe.


Fia, Mathatiász Lévy rabbi, olyan járatos volt a matematikában, a csillagászatban és az orvostudományban, hogy még a zsidók közül is meggyanúsították néhányan, hátha az ördöggel cimborál. Közismerten ügyes volt mindenben, amihez fogott; Jochanán ben Zakkaj egyik kis elbeszélésében görényhez hasonlítja; más szerzők is említik ezt a jellegzetességét, azt írván róla, hogy mintha mindig menekült volna valami elől.

Toulouse-ban, Auch-ban, Gimont-ban, Castelsarrasinban, Albiban, Gaillacban, Rabastens-ban, Verdun-sur-Garonne-ban folytatott orvosi gyakorlatot. Helyzete ugyanolyan volt, mint kora többi zsidó orvosaié. Auch-ban és Gaillacban azzal vádolták, hogy megmérgezi keresztény betegeit; Castelsarrasinben őt okolták a leprajárványért; Gimont-ban egy kutat mérgezett meg. Rabastens-ban állítólag embervért használt egy elixír elkészítéséhez. Toulouse-ban pedig a sátán láthatatlan kezével gyógyított. Végül Verdun-sur-Garonne-ban azért üldözték, mert ő terjesztette a félelmetes fekete pestist.

Életét betegeinek köszönhette: azok értesítették, bújtatták, szöktették el.

Mathatiász Lévyt ismételten dorgálták és figyelmeztették, ám ő, mint ben Zakkaj mondja, mindig talált "különös okokat arra, hogy ajtót nyisson egy keresztény páciensnek". Különféle helyeken költötték halálhírét. De hiába vetették a Zsidóverembe Moissacban, hiába égették meg Auch temetőjében, hiába végezték ki Verdun-sur-Garonne-ban, a görény egy szép napon mindig felbukkant megint, bánatosan, valamelyik városka zsinagógájában. Amikor VI. Károly király, megfogadva gyóntatója jótanácsát, aláírta a zsidók Franciaországból való kiűzetésére vonatkozó ediktumát, Mathatiász Lévy rabbi Bayonne vidékén rejtőzött el; innen csak egy ugrás volt a spanyol határ.

Igen öreg emberként halt meg, a következő évszázad közepe táján, mégpedig a sevillai Quémadéro óriási fehér kőlapján; körülötte még háromszáz zsidó szorongott a fahasábok között, ennyi volt a máglyára küldött napi adag. Még azt sem tudjuk, vajon énekelt-e a tűzhalál közben Mathatiász Lévy. A Közösségben leélt élet utáni ily jelentéktelen vég bizony kétséget ébresztett a tekintetben, vajon valóban az Igazak közül való volt-e...

"Mindamellett mégiscsak e kiváló nemzetség sarjai közé kell őt számítani - írja róla ben Zakkaj -, mert amíg a rossz mindig nyilvánvaló és szembetűnő, a jó bizony gyakran az alázatosság köntösét ölti magára, s azt beszélik, hogy számos Igaz ember hal meg anélkül, hogy tudna kiválasztott voltáról."


Atyjával ellentétben Joachim ékesszólóan hirdette hivatott voltát. Még nem töltötte be negyvenedik életévét, amikor megírta a lelki élet törvényeinek egy gyűjteményét, továbbá közzétette a három kabbalisztikus szefirát[7], a Szeretet, az Értelem és a Könyörület szédületes leírását. A legenda szerint "arcát mintha lávából és bazaltból faragták volna, azok közé tartozott, akikről a kisemberek azt hiszik, hogy Isten a szó szoros értelmében a maga képére mintázta őket".

Olyan magasságokba emelkedett, ahol az üldözés már nem érhette el. Előkelően és komolyan trónolt mindig Spanyolország minden tájáról köréje sereglő tanítványai között, s mindenkivel az illető haláláról beszélt. Egy vita során, amely nagy hírnévre tett szert, hogy az üldöztetések célja a legmagasabb rendű gyönyörűség. Ha pedig így áll a dolog, akkor a jó zsidó természetesen mit sem érez a kínhalál gyötrelmeiből: "megkövezhetik és megégethetik, eltemethetik elevenen, avagy felakaszthatják, ő mindig érzéketlen marad, s ajkát el nem hagyja egyetlen jajszó sem".

Ám miközben a kiváló lamed vov így szónokolt, Isten viszont a maga kifürkészhetetlenségében, Torquemada szerzetes közbejöttével, kisütötte a zsidók örökös száműzetéséről szóló spanyol királyi rendeletet. Az inkvizíció fekete egéből úgy csapott le ez a rendelet, akár a villám, és sok-sok zsidó számára az életből való azonnali száműzetést jelentette.

Joachim rabbinak, legnagyobb szégyenére, sikerült eljutnia Portugáliába, anélkül, hogy tanítását saját példájával bizonyíthatta volna. III. János király jótékonyan nyolc hónapi tartózkodást engedélyezett országában a száműzötteknek, méltányos összegnek a határ átlépésekor történő lefizetése ellenében. Ám ugyanezen uralkodó valami furcsa eltévelyedés folytán hét hónappal később kijelentette, hogy még ez egyszer megkegyelmez mindama zsidók életének, akik haladéktalanul elhagyják országát, és természetesen lefizetik a megfelelő összeget a határ átlépésekor. Joachim rabbit, mivel megtakarított pénze nem volt, sok ezer más bajbajutott hitsorsosával együtt eladták rabszolgának; feleségét felajánlották valamelyik török háremnek; Chájim fiát viszont Krisztusnak ajánlották, s ismételten megkeresztelték több kolostorban.

Nem tudni bizonyosat Joachim rabbi halála felől. Egy érzelmes ballada szerint Kínában fejezte be életét egy karó hegyén; a meggondoltabb szerzők azonban bevallják, hogy erről nincsenek értesüléseik. Mindazonáltal feltételezik, hogy a rabbi tanításához méltó módon halt meg.


Fiának, Chájimnak, rendkívüli sors jutott osztályrészül; kolostorban nevelkedett, aztán felszentelték papnak, de titkon a reverendában is hű maradt ősei hitéhez. Ám felettesei olyan elégedettek voltak látszólagos jó magaviseletével, hogy 1522-ben "zsidó szerzetesek" egy nagyobb csoportjával a Szentszékhez küldték, a pápa környezetének épülésére. Chájim el is indult Rómába, reverendában és papi fövegben, de fekete kaftánban és csúcsos tetejű kalapban kötött ki Mainzban, ahol a legutolsó tömegmészárlásból megmenekült zsidók nagy ünnepélyességgel fogadták.

A zsidók, akiket állatoknak tekintettek, s állatokként hajszoltak, természetesen sóvárogtak a természetfölötti után. Jom Tov rabbi utóélete rég kitört már a gettók falai közül. Az Atlanti-óceán partjaitól le Arábia határáig, mindenütt ünnepélyes böjtöt tartottak a zsidók minden esztendő Sziván havának huszadik napján, s a kántorok mindenütt énekelték a mainzi Salamon ben Simeon rabbi szlicheszét:

"Véres könnyekkel siratom York szent hitközségét,
A fájdalom kiáltása szakad ki szívemből a mainzi áldozatokért,
A hitnek hőseiért, akik meghaltak az Ő szent nevéért."

A kolostorok mélységeiből felbukkanó Chájim Lévy visszatérése ugyanolyan csodálatosnak tűnt, mint Jónás megmenekülése: a kereszténység örvénye íme visszaadta az Igaz embert.

Miután megáldották és körülmetélték, a dédelgetett Chájim Lévy úgy élt, akár egy püspök. Többnyire magas, sovány, hűvös természetű emberként emlékeznek meg róla. Egy kortársa felemlíti azt is, hogy hangja színtelen, de kenetteljes; valamint papi hivatásának más jeleit is. Nyolc esztendeig ki sem mozdul a zsinagógából, majd feleségül vesz egy Rachel Goldmann nevű leányt, aki hamarosan utódot szül neki. Néhány hónappal később beárulja egy hitsorsosa, visszatoloncolják Portugáliába, ott kínpadon összetörik tagjait, majd olvadt ólmot öntenek szemébe, fülébe, szájába, végbelébe, mégpedig naponta egy-egy cseppet, végül pedig megégetik.


Fia, Efrajim Lévy, jámbor neveltetésben részesült Mannheimban, Karlsruhéban, Tübingában, Reutlingenben, Augsburgban, Regensburgban; csupa olyan városban, ahonnan nagy buzgalommal kergették ki a zsidókat. Lipcsében meghalt édesanyja, aki belefáradt ebbe a vándorlásba. Viszont Efrajim ugyanitt beleszeretett egy leányba, s el is vette feleségül.

Az őrgróf itt nem volt különösebben vakbuzgó ember, kapzsi sem, sőt rosszindulatú sem: csak éppen szűkében volt a pénznek. Így hát a német fejedelmek közkedvelt játékához kellett folyamodnia; ez abból állt, hogy elkergették a "gyalázatosokat", de vagyonukat ott tartották. Az ifjú Efrajim új családjával elvonult Magdeburgba, majd hamarosan megint vehette a batyuját, ezúttal Braunschweig felé; onnan már a halálba, az Igazak halálába vezetett útja: Kasselben eltalálta egy kő, az sújtotta agyon.

Írott szó alig maradt róla: mintha csak kerülnék neve említését az egykorú szerzők. Juda ben Arédet alig nyolc sort szentel neki. Ám a mantuai Simeon Rubéni, a jámbor krónikás, megemlíti "Efrajim Lévy röpködő fürtjeit, mosolygó szemét, ruganyos tagjait, amelyek mintha csak táncra lettek volna teremtve. Mondják róla, hogy azon a napon, amikor megismerte hitvesét, többé nem hagyta abba a nevetést, bármi történt is; az emberek ezért elnevezték a Talmud Csalogányának, ami talán túlzott bizalmaskodásra vall egy Igaz emberrel szemben".

Mindössze e néhány sor tudósít az ifjú Efrajim Lévy bájos és szeretetreméltó lényéről, akinek túlságosan boldog szerelmét lamed vov-hoz méltatlannak vélhették. Végső megpróbáltatása sem indította meg a szigorú zsidó krónikásokat: még csak meg sem említik az esemény időpontját.


Fia, Jonathan, tiszteletre méltóbb életet folytatott. Hosszú éveken keresztül járta Cseh- és Morvaországot, mint alkalmi házaló és próféta. Amikor belépett valamelyik gettó kapuján, először kicsomagolta az üvegárut, amit magával cipelt; üzletecskéinek elintézése után pedig letette összekötözött batyuját és valósággal vitára hívta ki a járókelőket, Istenről vagy az angyalokról vagy a Messiás küszöbön álló eljöveteléről.

Arcát vörös szakáll borította egészen szeme aljáig; ennél is keservesebb volt másik fogyatékossága: kellemetlen fejhangja; viszont, mint a krónika mondja, "minden egyes szenvedésünkre tudott egy történetet".

Ez idő tájt a nyugati zsidók még mindig a gyalázatnak azt az egyenruháját hordták, amelynek viselését III. Ince pápa rendelte el. Ám az előírások fennállásának öt évszázada alatt különös átalakulás ment végbe az áldozatokon: a jámbor népek két kis szarvat képzeltek csúcsos tetejű kalapjuk, a pileum cornutum alá; hátuk alsó részén, ott, ahol a sárga karika virított, a legenda szerinti farkat sejtették; azt pedig mindenki tudta, hogy a zsidók lába hasított patában végződik. Mélységesen megdöbbenhettek azok, akik zsidók holttestét vetkőztették: igazán csak egy utolsó ördöngösségnek tulajdoníthatták, hogy ilyen emberi a testük. Általános szabály szerint azonban zsidóhoz, akár eleven volt, akár halott, csak bottal nyúltak.

Az egész életét betöltő hosszú utazás során Jonathan rabbinak elég gyakran kellett farkasszemet néznie hideggel, éhséggel és III. Ince pápa rendeletével. Alaposan meg is szenvedte testének minden porcikája. Juda ben Arédet azt írja, hogy élete végén már arca sem volt az Igaz embernek. Polockban, ahová az 1552. esztendő telén vetődött, már el kellett hagynia batyuját. Szerencsés indiszkréció révén kitudódott lamed vov-volta, így azután gondját viselték a magatehetetlen embernek, meg is házasították, s felvetették a nagy Jechiél Meche szemináriumába, ahol tizenegy év oly gyorsan pergett le számára, akár egyetlen nap.

Ekkor történt, hogy IV. Iván, a Rettegett, villámsebesen elfoglalta Polock városát.

Ismeretes, hogy mi történt ekkor. Minden zsidót belefojtottak a Dvinába, azok kivételével, akik megcsókolták a Szent Keresztet, addig is, amíg meghintik őket a megváltó szenteltvízzel. Mivel a cár kifejezte abbéli kívánságát, hogy szeretne Moszkvában bemutatni "egy pár ugrabugra rabbicskát", persze csak ha már kellően meghintették őket szenteltvízzel, nekiláttak Jechiél rabbi és Jonathan rabbi módszeres megtérítésének. Amikor sehogy sem ment a dolog, egy mongol lovacska farkához kötötték őket, majd egy tölgyfa legvastagabb ágára akasztották a két holttestet, két kutya hullájának társaságában; a himbálózó hústömegre pedig rátűzték a híressé vált kozák feliratot, amely szerint: Két zsidó és két eb még - egy hiten van mind a négy.

A krónikások szeretik lírai hangon befejezni e történetet. A rendszerint oly száraz Juda ben Arédet például ezt írja: "Ó, hogyan hulltanak el a hősök..."


1611. november 5-én egy öreg jobbágyasszony kopogtatott a vilnusi nagy zsinagóga kapuján. Maria Kozemenieczkának hívták, s Jézus hűséges leánya volt, de felnevelt egy zsidó gyermeket; a zsidók talán hajlandók volnának összeadni a pénzt, hogy megszabadítsák a katonáskodástól, tette hozzá félénken.

Amikor faggatni kezdték, először esküdözött égre-földre, hogy egy arra tévedt házaló csinálta neki a gyereket; később bevallotta, hogy úgy szedte fel, az egykori polocki gettó kapujában, az orosz betörés másnapján, végül aztán elmondotta azt a változatot, amely igazságként maradt ránk... Valamikor Jonathan rabbi szakácsnője volt, s a rabbi fiatal felesége nyomta kezébe a kisfiút, abban a pillanatban, amikor az oroszok betörték házuk ajtaját. Éjszaka megszökött, szülőfalujába menekült. Az öregség küszöbén állt már, megesett a szíve, s magánál tartotta az ártatlan gyermeket, mint sajátját. Ennyi az egész. Bocsássanak meg nekem, fejezte be elbeszélését, s hirtelen elsírta magát.

- Térjen vissza a falujába - mondta neki a rabbi -, és hozza el a fiatalembert. Ha szabályosan körül van metélve, kifizetjük érte a váltságdíjat.

Eltelt két esztendő.

Az óvatos vilnusi rabbi egy szót sem szólt senkinek, s tudta, hogy igen bölcsen cselekedett.

Egy este azonban, amikor kilépett a templomból, egy parasztfiúba ütközött. A fiatalember arca riadt volt, és fáradtságtól elgyötört, szeme szikrázott, haragos gőg és halálos rémület birkózott benne.

- Hé, rabbi, maga s...fej, aszongyák, hogy maguk közé tartozom, hát akkor magyarázza meg, mit kell csinálni az embernek, hogy büdös zsidó legyen!

Másnap keserűen kijelentette:

- A disznó a disznóólba való, a zsidó meg a gettóba; az ember nem lehet más, mint aminek született!

Egy hónap múlva pedig így beszélt:

- Szeretném én magukat tisztelni, de nem megy. Valahogy a gyomromban van az utálat...

Amikor aztán felengedett, és beszélni kezdett magáról, kiöntötte elkeseredését és szégyenét, milyen eltemetettnek érezte magát a hadseregben. Egy éjszaka kellős közepén megszökött, hirtelen támadt, de ellenállhatatlan erejű szeszélyből. "Felébredtem és hallottam, horkolnak körülöttem, csupa jó keresztény. Jerzy, Jerzy, mondtam magamnak, nem annak a hasából származol, akit anyádnak hittél, az ember az, aminek születik, disznó, aki megtagadja!..." Úgy magával ragadta ez a gondolat, hogy leütötte az őrszemet, majd egy járókelőt is, utóbbit azért, hogy elvegye a ruháját, s mint a hajszolt állat, nekivágott a sötét éjszakának, gyalog, a helyőrségtől kétszáz kilométerre fekvő Vilnus felé.

Mindenhonnan csődültek hozzá azok az emberek, akik ismerték apját, Jonathan Lévyt, az Igaz férfiút. Eleinte megdöbbentette őket e sarj durva modora, óvatosan próbáltak közeledni hozzá, a tekintetét vizsgálták. Azt beszélik, hogy öt esztendőbe tartott, amíg valamelyest hasonlítani kezdett Jonathan rabbira; harsányan kacagott, amikor rájött, hogy zsidós a haja, a szeme, és zsidós a görbe orra. Hanem azért tartottak a benne szunnyadó eszelős paraszttól. Olykor elöntötte a düh, kijelentette, hogy otthagyja ezt a koszos fészket, s oly csúnyán káromkodott, hogy a hívők befogták a fülüket. Utána pedig hetekig tartó figyelmes, serény, fájdalmas némaságba zárkózott. Beszámoló egy csodáról című híres művében az óvatos vilnusi rabbi ezeket írja: "Az Igazak ivadéka, amikor nem értette valamelyik héber szó jelentését, fejét két hatalmas parasztmancsa közé szorította, mintha ki akarná tépni belőle a lengyelek sűrű tudatlanságát."

Felesége elmondta róla, hogy minden éjjel kiabált álmában, hol az ótestamentum alakjaihoz, hol valami szent Jánoshoz, keresztény gyermekkora védőszentjéhez könyörögve. Egy szép napon, az istentisztelet kellős közepén, hanyatt vágódott, és öklével kezdte verni halántékát. Őrültségét azonnal szentnek minősítették.

Ugyancsak a vilnusi rabbi szerint "amikor az Örökkévaló végre megszánta őt, addigra Nehémiás Lévy régi agyvelejének minden porcikáját másikra cserélte már ki".


Fiának, a furcsa Jákob Lévynek egész élete szakadatlan menekülés volt, Isten könyörtelen "áldása" elől. A hosszú, törékeny alkatú teremtés arca lágy volt, füle ijedten hátracsapott, mint a nyúlé. Minden módon igyekezett ismeretlen maradni, erősen meggörnyesztette hátát, hogy magas alakjával magára ne vonja az emberek figyelmét; s mint ahogyan az üldözött beleveti magát a tömeg sűrűjébe, egyszerű bőrdíszműves lett, jelentéktelen ember. Ha őseit kérték tőle számon, azt állította, hogy tévedés van a dologban, hiszen ő semmit sem érez magában, csupán rettegést. Féreg vagyok én, mondogatta tolakodó híveinek, nyomorult féreg csupán, mit akartok tőlem? Másnap pedig egyszerűen eltűnt.

Szerencsére fecsegő feleséggel áldotta meg a gondviselés. Százszor is megesküdött az asszony, hogy hallgatni fog, ám egy szép napon mindig odahajolt valamelyik szomszédasszony füléhez. "Azt mondod, a férjem jelentéktelen alak, senki, mi?..." - kezdte alattomosan. És szigorú titoktartás terhe alatt megsúgta neki a titkot, amely természetesen futótűzként terjedt el. A rabbi meghívta magához az egyszerű bőrdíszművest, s ha nem rögtön a maga tisztségét ajánlotta fel neki, akkor legalább is boldogságos szentnek nyilvánította, akire a dicsőség veszedelmes visszfénye vetődik. Ahány városban csak megfordult a házaspár, mindenütt így történt ez. "Hogy ne élvezhesse az ismeretlen emberek békességét - írja róla a nosacki Méir -, Isten egy asszonyi nyelvet adott mellé őrnek."

Jákob végül is belefáradt a dologba, eltaszította magától feleségét, s megbújt a kijevi gettó egy kis sikátorában, ott folytatta csendesen a maga mesterségét. Persze hamarosan nyomára bukkantak, de attól tartottak, hogy megint eltűnik, ezért csak messziről figyelték, ugyanolyan óvatosan, ahogyan ő elrejtőzött. A megfigyelők azt mondják, hogy termete kiegyenesedett, tekintete derűs lett, s nem egészen hét esztendő leforgása alatt három ízben is nagyon vidámnak látták. Ezek az évei állítólag a boldogság jegyében peregtek le.

Halála megfelelt mindenki várakozásának.

"...Az egyik csoportot a kozákok a zsinagógába zárták, és felszólították az ott levő zsidó férfiakat és nőket, hogy vetkőzzenek le. Néhányan már kezdték is levetni ruhájukat, ám ekkor előlépett egy férfiú, aki a keringő kósza hírek szerint a híres yorki Lévy-dinasztia leszármazottja volt. A siránkozó tömeg felé fordult, vállát meggörnyesztette, s megcsukló hangon rákezdett a mainzi Salamon ben Simon rabbi szlicheszére: Véres könnyekkel siratom...

Énekét egy fejszecsapás vágta el, de más hangok közben átvették már a panaszos dalt, aztán megint mások; aztán nem volt senki már, aki átvette volna, mert vérben úszott minden... Így történt ez nálunk Kijevben, 1723. november 16-án, a szörnyű Hajdamakscsina[8] idején." (Mojse Dobjecki: A kijevi zsidók története.)


Chájim fia, akit a Hírnöknek neveztek, a szerénységet örökölte apjától. Okulni igyekezett mindenből, pihenőben csakúgy, mint tanulmányai közben, a dolgokból és az emberekből egyaránt. "A Hírnök meghallgatta mindenki szavát, és felfigyelt volna egy fűszál szemrehányására is."

Pedig ebben az időben szép szál férfi volt már, termetre akár a lengyelek, s oly nagy kan, hogy a gettó minden lakója féltette tőle a leányát.

Az akkori rossz nyelvek szerint a fiatal rabbi nőtlen volta játszott is némi szerepet benne, hogy hirtelen távoznia kellett Kijevből.

Mindenesetre a Vének határozott parancsára kellett elmennie reb Izráel Bál Sém Tovhoz[9], a hírneves, nagyszerű mesterhez, állítólag tudása öregbítése és szelleme pallérozása céljából.

Bál Sém Tov, miután tíz esztendőt töltött a Kárpátok egyik legelhagyottabb és legvadabb zugában, szülővárosában, a podoliai Miedsiboc városkában telepedett le, szelleme beragyogta innen az egész lengyelországi zsidóságot. Miedsibocba ment az is, aki fekélyből keresett gyógyulást, az is, aki valamilyen kérdésre kutatta a választ, vagy megszállottságától akart szabadulni. Bölcsek és bolondok, jámborok és romlottak, híres-neves férfiak és egyszerű hívők találkoztak a remete körül. Chájim Lévy nem merte leleplezni kilétét, amolyan házimunkásféle volt hát a nagy férfiú mellett, a betegek közt hált a csűrben, s remegett, ha ráesett a "BEST" ragyogó tekintete. Öt esztendő telt el így. Chájim annyira hozzáidomult cselédszerepéhez, hogy a Kijevből érkező zarándokok sem ismerték meg.

Egyetlen képességét árulta el csupán: nagyszerűen táncolt; amikor összefogództak a hívek, és körtáncot jártak Isten szívének felderítésére, olyan magasra szökkent, s olyan lelkes kiáltásokban tört ki, hogy számos chaszid megbotránkozott rajta. Ezért végképp a betegek közé száműzték; közöttük táncolt hát, az ő felvidításukra.

Később, amikor kitudódott minden, Isten táncosának is nevezték...

Bál Sém egy szép napon üzenetet kapott az öreg kijevi gaontól[10]. Nyomban utána közhírré tette, hogy egy Igaz rejtőzik Miedsibocban. Minden zarándokot elővettek: a betegeket, tudósokat, megszállottakat, rabbikat, prédikátorokat. Másnap megállapították, hogy a házimunkás megszökött. Rengeteg tanú jelentkezett, s mindegyik elmondta a maga kis történetét: hogyan táncolt a vándor éjszaka a csűrben, hogyan ápolta a betegeket stb. Bál Sém Tov azonban letörölte a szeméből kibuggyanó könnycseppet, és csak ennyit mondott: "Íme, volt egy egészséges a betegek között, és én nem vettem észre."

Aztán apránként csurrantak-cseppentek felőle a hírek.

Kiderült, hogy a szegény Chájim a mezőn kóborol, az utcákon és tereken prédikál, s olykor különös mesterségeket űz, például kuruzsol, kézrátétellel gyógyít emberi és állati ficamokat. Számtalan krónika feljegyezte, hogy nem szívesen prédikált, kelletlenül tette, mintha a szolgálattevő angyal parancsa kényszerítené rá. Tizenöt esztendeig élt ebben az esztelen magányban, s közben oly népszerű lett, hogy egyes elbeszélések magával Bál Sém Tovval azonosítják, mintegy az ő kóbor képmásának tekintik. A régi pergamenek burjánzó tömegében, bizony, nemigen lehet a hétköznapi valóság szálait elválasztani a csodáktól. Annyi kétségtelen, hogy számos városban megfordult a Hírnök, de sehol sem adott magáról hírt másként, mint gyógytevékenységével, úgyhogy kétszeresen is észrevétlen maradt.

Ám a róla szóló legenda gyorsabb volt nála, s hamarosan felismerték bizonyos jelekről: először favágókéra emlékeztető magas termetéről, forradásokkal teliszántott arcáról, majd arról, hogy jobb füle hiányzott (lengyel parasztok tépték le). Ettől fogva szemlátomást kerülte a nagyobb városokat, ahol túlontúl ismerték személyleírását.

1792 telének egyik estéjén a Bialystok tartomány mojdini járásában fekvő Ziemiock falucska széléhez érkezve összeesett az egyik zsidó ház küszöbén. Lábbelije és arca oly elnyűttnek látszott, s oly dermedt volt a hidegtől, hogy első pillanatban ama számtalan házaló egyikének nézték, akik szakadatlanul járták akkoriban Lengyelországot és Oroszországnak "zsidók letelepülésére engedélyezett" területét. Térdben kellett levágni mind a két lábát. Amikor valamelyest magához tért, nagy elismerést aratott kézügyességével és a Tóra másolásában mutatott járatosságával. Házigazdája mindennap talicskán tolta el a zsinagógába. Emberi roncs volt, szerencsétlen nyomorult, de tudott kisebb szolgálatokat tenni, s így nem jelentett különösebb terhet azoknak, akik eltartották. "Kizárólag anyagi dolgokról beszélt, például kenyérről és borról" - írja róla a szaszovi Leib rabbi.

Az Igazak ivadéka olyan egyenesen ült talicskájában, akár a gyertyaszál, a zsinagóga egyik homályos zugában, nem messze a szószéktől. Történt azonban, hogy a község rabbija egy alkalommal tévesen magyarázta a Szentírás valamelyik részét. Chájim felvonta egyik szemöldökét, megtapogatta megmaradt fülét, majd óvatosan köszörülni kezdte a torkát. Tétovázott: súlyos, nagyon súlyos dolog ám elhallgatni Istenről az igazságot... Végül miután még egyszer meggondolta a dolgot, fél kezével a talicska oldalába kapaszkodva szót kért a gyülekezetben. Kérdések tömegét zúdították rá. Mondhatatlan kínok között, ragyogóan felelt meg valamennyire. Szerencsétlenségét betetőzendő, a ziemiocki öreg rabbi elérzékenyült, és valóságos önkívületbe esett.

- Világok Ura - kiáltott fel sírdogálása kurta szünetében -, minden lelkeknek és békességnek Ura, nézd, milyen csodálatos gyöngyszemek peregnek e szájból! Jaj, kedves gyermekeim, nem maradhatok rabbitok tovább, ez a szegény kóborló bizony nagyobb tudós nálam. De mit is mondok? hogy nagyobb? vajon arról van-e szó csupán, hogy nagyobb?!

Odalépett porig sújtott utódjához, és megcsókolta.



Második rész
Ziemiock

1

Miként próbálta Chájim félrevezetni azokat, akik faggatták, s miképp leplezték le végül, mi történt házassága körül, s milyen ravaszkodással sikerült elkerülnie, hogy diadalmenetben vigyék Kijevbe... nem, ebből semmi se kerülhet be a történelmi elbeszélésbe, hiszen mesének látszanék.

Egy azonban bizonyos: hiába próbálkozott a legkörmönfontabb érveléssel, arról nyomban le kellett mondania, hogy továbbra is talicskán tolják a zsinagógába.

Valamelyik jámbor iparos kieszelte a megoldást: összeeszkábált egy guruló karosszékfélét, valóságos trónust, még a kereke belső oldala is bársonnyal volt bevonva; ebbe ültették nagy ünnepélyesen az Igazak sarját; a lábára borított brokát terítő eltakarta fogyatékosságát. Jobbján a kántor haladt, bal oldalán pedig a lemondott rabbi lépkedett, bizalmasaként, hogy ép fülén keresztül érintkezhessen vele. A rabbi helyettese tolta a trónust, s nyomában a hívek hosszú sora haladt, akik meg akarták adni az illő tiszteletet Isten táncosának.

Eleinte a gyermekek is tiszteletben tartották, egy szép napon azonban, bizonyára valamelyik csintalan főkolompos biztatására, elállták a menet útját, s az ócska talicskát utánozták.

Az emberek el akarták látni a bajukat, Chájim azonban ujjongott.

- Hagyjátok csak! - tartotta vissza őket. - A trónusból gúnyt űznek, bezzeg a talicskát nem nevették ki.

E megjegyzése nem vigasztalta meg a ziemiocki zsidókat. Méltóságukban érezték magukat sértve. Tanácsot tartottak, itt felmerült a faláb gondolata, s az asztalos megbízást kapott, hogy készítsen egy pár falábat, méltót ahhoz, aki használni fogja: párnázza ki bőrrel, s vonja be a legfinomabb selyemmel. Mihelyt elkészült, ünnepélyesen felajánlották a Boldogságos Férfiúnak, akinek nyomban hozzá kellett látnia, hogy megtanulja használatát; ám a faláb rettenetes kínzóeszköznek bizonyult, mert lábának csonkjai nemhogy megkérgesedtek volna tőle, de még puhábbak és érzékenyebbek lettek, sőt a végén el is fertőződtek. Bele kellett hát törődni a változtathatatlanba; az Igaz férfiú szobájában felállítottak egy frigyszekrényt, és imaházzá nyilvánították. - Így szakadt vége a megalázó zsinagógába utazgatásnak.

A falu lakosai még mindig büszkélkedtek nagy emberükkel, bár egymásnak bevallották már, hogy egy kicsit megkopott. Úgy igyekeztek öregbíteni tekintélyét, hogy csodatévő hírét költötték, s ez a propaganda-hadjárat a helybeli kereskedővilág legteljesebb jóváhagyásával találkozott. Chájim nyomban kijelentette, hogy benne ugyan nincs semmiféle csodás erő, hacsak talán, hangsúlyozta, nagyon talán, a könnyeiben nincs. Mindamellett fogadta a betegeket, gyógyfüveket és más orvosságokat írt elő nekik; állatokat is kezelt a szomszédos csűrben.

Ám mindig elbeszélgetett a szenvedőkkel, még akkor is, ha semmit sem tudott tenni értük; mégpedig nem magasabb rendű kérdésekről, mint feltételezhető volt, hanem egészen érdektelen és csip-csup ügyekről, mint például az illető beteg házaséletéről, munkájáról, gyermekeiről, tehenéről, aprójószágáról. S az emberek, csodálatos módon, elégedetten távoztak tőle, elmesélték, milyen szépen meghallgatja a hozzá fordulókat, s miközben mondókáját figyeli, megtalálja lelkében a sajgó pontot. Ha nem hallotta jól a beszélőt, bal füléhez emelte kezét, s kedélyesen ráhunyorítva azt mondta neki: "Hogyan törődjem én a te lelkeddel, ha te nem törődöl az én fülemmel?"

Egyszer így válaszolt a hálálkodó koldusasszonynak:

- Ne köszönd, ne köszönd, öreganyám; lelkem siet feléd, mivel nincs semmim, amit neked adhatnék.

Iskolát is nyithatott volna, hiszen messze földről sereglettek hozzá a komoly törvénytudók, a nyusztprémes gazdag cadikok[11], a szent hit tüzétől szinte szikrázó vándorok, akik valamennyien szerettek volna a lamed vov-val vitázni; ám ő mindenkivel szemben néma maradt, vagy szemmel láthatóan kedvetlenül ejtett el néhány közhelyet a megismerés rejtélyei felől.

Ha sütött kint a nap, megtiltotta, hogy ajtót nyissanak bárkinek, aki talmudista szakállt visel, odavánszorgott az ablakhoz, és hosszan, bánatos arccal szívta be a levegőt. Ilyen napokon észrevétlenül valóságos őrszolgálatot szerveztek háza körül, mert a szomszéd gyerekek előszeretettel settenkedtek be az Igaz ember szobájába. Egyenesen az ágyához tartottak, mindig volt ugyanis a vánkosa alatt malagaszőlő, cserébe véget nem érő vitákat folytatott a gyerekekkel az esőről, a szép időről, arról, hogy milyen puha a hó és milyen üde a fáról szedett cseresznye. A zajos vita kellős közepén olykor így kiáltott fel: "Gyerekek, visszaadtátok a lábamat!"

Boldogan felsóhajtott és hozzátette:

- Igen, a lábamat és talán még mást is, sokkal többet...

Egy ízben két kis csibészt találtak az ágya alatt: váratlanul beállított néhány kabbalista, s ők ott szorultak egész délutánra. Égnek is állt a tudós férfiak haja, mert az ágy felől állandóan rágcsálás nesze hallatszott. Amikor a fogacskák már nagyon hangosan működtek, Chájim rabbi csendesen ennyit mondott:

- Gyerekek, gyerekek, nem látjátok, milyen fontos dolgokról beszélek?

A látogatók elképedtek: azt hitték, hogy az ismerős szellemeket utasítja rendre.

Kisebbfajta botrány is lett a dologból. Szerették volna, ha az Igaz férfiú tevékenysége méltóbb lenne hozzá magához, s főleg ahhoz a tisztelethez, amellyel övezték. Nem sokkal e kínos ügy után valóban mutatkozott némi javulás: tintát, papírtekercseket és sok-sok lúdtollat kért. Általános volt az öröm, mindenki azt hitte, hogy megjavult a derék ember.

A jól értesültek már híresztelték, hogy a Taanisz[12] című Talmud-traktátushoz ír hatalmas kommentárt; mások szerint a Cedókóról[13] készít alapvető jelentőségű magyarázatot.

Végül kiderült, hogy közönséges gyermekmesék voltak; ilyeneket írt egész életében.


Amikor első fiúgyermeke megszületett, Chájim rabbi boldog volt, azt hitte, befejeződött minden, élete köre bezárult. És hogyan fog majd megjelenni az Örökkévaló előtt?... - talicskában, hahaha! Aztán összeszorult kicsit a szíve a rémülettől, mert arra gondolt: "Ó, Uram, milyen nyomorúságos az ajándék, amelyet felajánlhatok neked! Vajon hová fogod irányítani a vasat, ha rám kerül a sor? Miféle halál vár reám?..." - Odakünn Ziemiock derült égboltja alatt békésen folydogált a falubeliek élete, Chájim azonban sok-sok ősének sorsára gondolt, és azt mondogatta magában, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Megérte negyvenedik évét: nem sokan voltak ilyen hosszú életűek az Igazak közül.

Napokig töprengett ezen, majd hetekig; de hat hónap múlva szembe kellett néznie a félelmetes ténnyel: Ziemiock olyan békés és isten háta mögötti község volt, hogy ott még az Igaz férfiút is ágyban érheti csak a halál!

Mondják, hogy az emberiség nagy viharai is gyakran a fontos ipari és kereskedelmi útvonalakon közlekednek. Ziemiock azonban egy kis völgyecskében bújt meg észrevétlenül, a falvak közötti forgalom is elkerülte, s mivel egy mérföldnyi körzetben nem akadt sem földesúr, sem katolikus pap, a parasztok és a szabósággal és kristályüveg-metszéssel foglalkozó zsidók között emberséges, baráti volt a viszony. Emberemlékezet óta, talán több mint egy évszázada, a hívek vetett ágyban haltak meg, szép csendesen, s nem rettegtek mástól, mint a kolerától, a pestistől és Isten szent nevétől.

Chájim elgondolkozott. Minden éjjel kivánszorgott két falábán az országútra, vagy a lábatlan nyomorékok használta kis kocsiban próbált megszökni - a kis kocsival villámgyorsan mozgott -, de végül mindig elfogták a falujabeliek, s akár akarta, akár nem, befektették óriás pelyhes ágyába, amelyet mint a koporsót, négy ember cipelt a vállán, a sófár[14] diadalmas hangjai mellett, vissza abba az átkozott községbe. Amikor a rabbi feleségének a hasa megint dagadni kezdett, egész Ziemiock megrendült. Nyugtalan tárgyalások folytak, a papi gyülekezet is összeült. A végén a község vezető embereiből küldöttség indult az Igaz férfiú ágyához, hogy tudtára adja a közvélemény rosszallását. Lényegében a következőket mondták neki: "Ó, tiszteletre méltó Igaz férfiú, mit tettél, mit tettél?!... Atyáid egyetlen fiút nemzettek, aztán meghaltak... Mondd csak, ha a születendő gyermek szintén fiú, melyik lesz szellemi örökösöd a kettő közül?... Melyikük lesz a következő a lamed vov-ok sorában?"

- Kedves barátaim! - felelte nekik Chájim. - Több, mint két esztendőn keresztül nem érintettem a feleségemet, mert attól féltem, hogy a Magasságos akarata ellen cselekszem. Azután eszembe jutott, hogy helytelen, ha a férfi így viselkedik az ő asszonyával. Ha Isten is úgy akarja, a gyermek leány lesz.

Egy ifjú tanulója a Törvényeknek még erősködött:

- És ha fiú lesz?

- Ha Isten is úgy akarja, leány lesz.

Néhány hónappal később fiúgyermeke született. A küldöttség ismét kihallgatásra jelentkezett, s az Igaz férfiút betegágyán találta. Szeme egészen kifordult, mintha ő is nehéz vajúdást állt volna ki éppen. - "Miért gyötörtök? - kérdezte panaszosan. - Nem tőlem függenek ezek a dolgok. Én igazán semmit sem tettem, hogy késleltessem halálom óráját."

- De azért sem, hogy a második gyermek születését késleltesse - jegyezte meg a fontoskodó ifjú törvénytudós. - Szép felesége van...

- És jó asszony is - tiltakozott a tehetetlenül fekvő Chájim. - Lehetséges az is - fűzte hozzá sóhajtva -, hogy nem tartozom a Harminchatok közé. Ti trónust készítettetek nekem, de én igazán akaratom ellenére ültem belé. Soha semmi nem erősítette meg, sem jel, sem bensőmben megszólaló hang, hogy valóban lamed vov vagyok. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig meg voltam győződve róla, hogy a dinasztia megszakadt Jákobbal, boldogult apámmal, Isten melengesse lelkét! Soha nem műveltem csodát nektek. Csupán egy talicskát kértem tőletek.

- De azért felült a trónusra - szólt talpraesetten a diák. - Pedig akkor megmondhatta volna, hogy nem érez semmit!

- Mit feleljek erre, barátaim?... Ember vagyok, esendő férfi csupán.

- Sajnos, így van - felelte kétértelmű mosollyal a diák -, és ezt be is bizonyította a feleségével.

Mélységes csend lett erre a szobában.

Két könnycsepp buggyant ki a lamed vov mélyen ülő szeméből, lassan legördült, majd eltűnt az arcát keresztül-kasul szántó forradások árkaiban.

- Meg vagyon írva - mondta Chájim nyugodtan -, hogy Isten meghallgatja azokat, akik tisztelik őt. Lám, meghallgatta a te kívánságodat is, alkalmat adott rá, hogy gúnyt űzz belőlem.

E néhány szó szinte szívébe hasított minden jelenlevőnek. Az ifjú törvénytudó, általános megrökönyödésre, éles hangon kiáltozni kezdett, álltában, mozdulatlanul, mintha csak megdermedt volna abban a helyzetben, amelyben az Igaz férfiú szavai érték. Amikor a nyugalom helyreállt, a küldöttség minden tagja a beteg ember ágyához járult, megcsókolta kezét, és lábujjhegyen távozott. Senki a jelenlevők közül nem beszélt többet arról, ami történt. Ám gyorsan híre ment egész Lengyelországban, hogy Isten nem tudta elhatározni magában ama Chájim Lévy halálát, akinek a szíve olyan ártatlan, akár a gyermekeké.

A leányokat nem számítva, felesége még három fiút szült, legnagyobb megdöbbenésére.

Eleinte azt hitte, hogy olyan könnyű lesz megkülönböztetnie a jövendő Igaz embert fivéreitől, mint a kis kacsák között kiköltött hattyút. Ám ahogy nőttek a fiúk, úgy kellett Chájimnak mind jobban belátnia, hogy Isten jelenléte nem sugárzik egyikükből sem. Az örökösök közti zsémbes versengés állította szembe egymással a négy idősebb fiút; mindegyik fondorkodott a többi három ellen, hogy magának szerezze meg a kitüntető címet; s ezzel már kellőképpen be is bizonyította, hogy nincsen rá joga, gondolta magában a jámbor Chájim.

Az ötödik fiú mag alatta maradt minden mértéknek; pogány volt, elmaradott, igazi Slemazel[15]. Állatkának nevezték, olvasni nem tudott, s agyában csak nagy ritkán villant fel egy gondolat. Egyes-egyedül a föld érdekelte; ahelyett, hogy imádkozott és kristályüveget metszett volna, ostoba módon zöldséget ültetett, holott az magától nő, és csak elkészítése és elköltése igényel művészetet. Büdös viskóban lakott, kutyák, teknősbékák, mezei egerek és más undorító lények között, s úgy bánt velük, mintha testvérei lettek volna: enni adott nekik, olykor egy-egy baráti mozdulattal ugratta őket, vagy váratlanul a pofájukba fújt. Kicsi korától torzszülöttnek látszott, szeme fémesen, kifejezéstelenül villogott, alsó ajka lecsüggött. Ha hülye gyermek születik, ez nyilvánvaló jele valaminek; szegény Chájim úgy is értelmezte, hogy Isten kétségkívül visszavonta a Lévy családnak tett ígéretét.

Az Igaz ember rövid haldoklását is megkeserítette Állatka távolléte: künn volt a földeken, állatait őrizte a legnagyobb lelki nyugalommal.

A pátriárka csakis fiait bocsátotta magához: ezek még egyre azon vitatkoztak, kié lesz az örökség, apjuk pedig újra meg újra feltette magában a kérdést: ad-e Isten egyáltalában örökölni valót. S mivel a fiúk atyjuk szerény vagyonkáján is összezördültek, azt beszélik, hogy a Hírnök sírva fakadt ennek hallatára, két öklével verte a mellét, és átkozta magát, amiért olyan sokáig élt, és végül is ágyban kell meghalnia, mint egy asszonynak vagy mint egy kereszténynek.

Aztán hirtelen hátradőlt a vánkosára és szaporán csuklani kezdett, mint aki nem tudja türtőztetni jókedvét.

- No hiszen, még csak ez hiányzott - jegyezte meg egykedvűen a legidősebb fiú -, most aztán mit csináljunk vele?

Ám a haldokló, lassan, mint aki szándékosan csinálja, megint lélegzethez jutott, s apró, boldog sóhajtásokat hallatott, elfeketült szája sarkában parányi tajtékcseppek gyöngyöztek.

Szeme megélénkült, arca kissé kiszínesedett, végül így szólt:

- Nyugodjatok meg, gyermekeim - hangja szokatlanul gúnyosan csengett -, alig van már egy cseppecske élet bennem, hanem az eszem még mindig a helyén van azért.

Gyűrött vászonra emlékeztető szemhéja lecsuklott mit sem látó szemére, s úgy tetszett, a lét amaz ismeretlen szférái felé távolodik, ahol csontjai, halni készülő húsa s a környező éjszaka sötétsége már semmi vonzást nem tudnak kifejteni reá.

- Gyerekeim - szólalt meg ismét révedezve -, ó, földből vétetett gyermekek, ti, hát nincs-e joga az embernek mosolyogva fogadni halálát, ha Isten könnyűvé teszi azt? Nem, még nem éreztem... a homlokomon - motyogta rövid szünet után, már a halál verítékétől csapzott ősz szakállába - az elhülyülés... szárnya rebbenését.

- Hallgassatok ide, és jól nyissátok ki a fületeket, mert elmondom nektek, min nevettem. Könnyeim közepette egy hangot hallottam, amely így szólt: szeretett Chájimom, lélegzeted akadozik immár, siess hát lamed vov-ként megnevezni azt, akit a te fiaid Állatkának neveznek; s az lészen ő utolsó leheletéig.

Az öreg Chájim örömében megint nevetni kezdett, fulladozott és csuklott, és utolsó könnyű sóhajával ennyit mondott még: "Tudjátok-e?... Isten is mulat rajta..." - azután meghalt.

2

Amikor Állatka hazajött a mezőről, ostoba módon sírva fakadt apja halottas ágya mellett, holott örülnie kellett volna, hogy neki jutott örökül a dicsőség koronája.

Másnap kijelentette: azonnal itt hagyja Ziemiockot, ha ragaszkodnak hozzá, hogy rabbit csináljanak belőle.

Nem hatott rá semmi a világon: sem leplezett fenyegetésekkel, sem a világ minden kincsének odaígérésével rá nem lehetett venni egyetlen kedves szokásának megváltoztatására sem. Az újdonsült Igaz férfiú reggel felkelt, kiszürcsölte a sajka sűrű levesét, vállára vette az ásót, füttyentett kutyáinak, s kiment arra a földdarabkára, amelyet egy lengyel paraszttól bérelt. Az ajándékok ott penészedtek a viskójában: a finom krémes lepényeket, mézes felfújtakat, valódi vajjal készített süteményeket, ha már nem kellettek a kutyáknak, mind a szomszéd gyerekek kapták. Az Igaz férfiú zöldséglevest főzött magának, egész kondérnyit, s fekete kenyeret aprított belé, vagy ha az nem volt, kalácsot... kénytelenségből.

Bár nagyon rút volt, nagyon piszkos és nagyon ostoba, bár ott állt meg vizelni, ahol éppen eszébe jutott (az egy zsinagóga kivételével, mert ott mozdulatlanná dermedt, mintha megbénította volna a rémület), Ziemiock legszebb leányai egytől egyig róla ábrándoztak, mert minden hibájára megszépítő ragyogást borított címe és rangja. Még az aggódó és gyötrődő, de titokban elragadtatott férfiak sem tudtak ellenállni varázsának. Bosszúsan csavargatták pajeszüket, és megállapították: nem tudná megmondani az ember, hogy mi az, de kétségtelenül van benne valami.

Egymás után mutatták be neki a legkívánatosabb feleségjelölteket; Állatka állt mozdulatlanul, a hetedik mennyországban érezte magát, két kezét összekulcsolta, vagy az orrát piszkálta mutatóujjával, úgy bámulta a teljes pompájában ragyogó csodát. De közeledni nem is próbált hozzá. Ha csak kiejtették előtte azt a szót, hogy "házasság", érthetetlenül megvadult. Egyszer egy merész apa, abban a hiszemben, hogy Állatka titkolt vágyainak ad hangot, az Igaz férfiú füléhez hajolt, s leányára mutatva bizalmasan odasúgta neki: no, Állatka, nem volna kedved ezt a gerlicét az ágyadba vinni?

Az Igaz férfiú a leányra emelte nedves tekintetét, megnyugtatásul bárgyún rávigyorgott, aztán meglendítette a karját, mint egy pörölyt, és lesújtott az elővigyázatlan ember fejére. Ez aztán okulásul szolgált mindenkinek.

Egész életében egyetlenegy barátja volt csak, Józsua Lévy, más néven a Szórakozott. A kis Józsua, bár ábrándozásra való hajlamát kivéve minden vonatkozásban normális gyermek volt, már kiskorában elkísérte olykor bácsikáját a földekre, s elnézte, hogyan dolgozik. Később, állítólag, hosszabb beszélgetések folytak a félkegyelmű és a gyermek között; ezt azonban senki sem látta, csak azt, hogy egyikük szótlanul ás, a másik ábrándozik. A félkegyelmű egyszer ajándékozott unokaöccsének egy kis sárga kutyát; ennyi volt az egész. Később, jóval később, az is eszébe jutott az embereknek, hogy a fiú sohasem nevezte nagybátyját Állatkának, mint mindenki más, hanem valami furcsa eltévelyedés következtében így szólította: testvér. S amit eleinte a gyermeki szórakozottság számlájára írtak, megvilágosodott később, egy különös napon...

Amikor egy illatos májusi estén Állatka ágynak esett, s az ágy halálos ágya lett, csak a kutyáit, s kecskéjét s a két fiatal vadgalambját akarta látni. Ám a Lévyek azt követelték, hogy előbb nevezze meg utódját, s mivel azt állította, hogy nem hall semmiféle hangot, távol tartották a haldoklótól az egész vinnyogó, mekegő, turbékoló állatseregletet.

Azt mondják - de vajon igaz-e -, hogy Állatka megkötötte magát, nem mondott semmilyen nevet, s a Lévy család tagjai utolsó leheletéig nem hagyták békén. "Irgalom, irgalom - siránkozott a haldokló -, esküszöm, hogy nem hallok semmiféle hangot!"

Elég az hozzá, hogy a rossz nyelvek már jóval a tragédia után, azt híresztelték: a félkegyelmű csak akkor adta meg magát a sorsának, amikor felrázták eszméletlenségéből, s már attól tartott, sosem engedik meghalni; csak ekkor nevezte meg Józsua Lévyt, kis unokaöccsét, "tudjátok, azt, akinél a sárga kutyám van"; ekkor végre az Igazak utolsó álmára hajthatta fejét.

Kitűnt ilyen módon, hogy a dicsőség koronája akárki fejére "ráhullhat"; különböző klikkek alakultak, s az éppen hivatalban levő Igaz emberre könyörtelen nyomás nehezedett; Józsua Lévy egész élete is véget nem érő szenvedések sora volt. "Sajnos, túlságosan fiatal" második feleségének megígérte, hogy az ő véréből való egyik fiút fogja utódjának megtenni; s halálküzdelmében a végén valamelyik jelentéktelen unokaöccse nevét ejtette ki ajka. Senki sem tudott már semmit. A szerencsétlen Lévyek hasztalan kutatták, milyen jelekről lehet felismerni Isten választottját. Vajon örökösen imádkoznia kell-e? Vagy parasztként dolgoznia a földeken? Az állatokat szeresse? Vagy az embereket? Nagy tetteket kell végrehajtania? Avagy a nyomorúságos, de olyan nyugalmas ziemiocki életet élnie?... Vajon ki lesz a kiválasztott?

Ettől fogva új jegyet parancsolt Isten akarata a Lévy nemzetségre, s ezentúl e jegyben folyt minden fiú gyermekkora: bizonytalan dicsfényként egy kérdőjel lebegett a fejük felett.


Miközben így peregtek a napok, szép csendesen, mint homokszemek a homokórán, a ziemiocki zsidók csökönyösen megmaradtak abban a hitükben, hogy az emberi történelem véget ért a Sinai hegynél, ők már az isteni történelemben élnek, s nem is az Ő kegyelme nélkül, s ennek idejét nem pergeti le semmiféle homokóra. Mit számít egy nap vagy akár egy évszázad is? Hiszen a világ teremtése óta mindössze egy felet dobbant Isten szíve.

E nagyszerű magasságokban élve, bizony, nem látták, mi készül, mi szövődik a keresztények történelme során; nem látták, hogy új lengyel ipar született, amely lassan, de biztosan elemészti a főleg háziiparral foglalkozó zsidók létalapját; hogy vaspata módjára minden újonnan létesülő gyár száz meg száz háziiparost tapos agyon. Az öregek emlegették ugyan olykor-olykor a régi szép időket, amikor könnyebb volt családot és zsinagógát alapítani, minthogy azonban arra nem tudták rászánni magukat, hogy beálljanak a gyárakba, a kárhozat e barlangjaiba, ahol a szombatot nem tisztelték, s a Törvény 613 parancsát sem lehetett olyan tökéletesen és nagyszerűen megtartani, mint otthon... hát egymás után haltak éhen jámborul.

Később a merészebbek, akiket nem nyűgöztek annyira vallási aggályaik, vándorútra keltek, s eljutottak Németországba, Angliába, Franciaországba, gyakran még Észak- vagy Dél-Amerikába is. Ebben az időben a lengyelországi zsidók mintegy harmadrészének a posta volt fő megélhetési forrása: főleg külföldi "kiküldötteik" átutalásaiból tartották fenn magukat. Így volt ez Ziemiockban is, mert a kristályüvegmetszés bizony már nem adott kenyeret a zsidóknak.

Ám a Lévyek nem kaptak és nem is vártak senkitől postán érkező támogatást.

Tudták, hogy aki kivándorol, kiszolgáltatja magát az amerikai bálványoknak, és eltávolodik Istentől. És amiképpen a lengyel zsidók meg voltak győződve róla, hogy Isten sehol sem érzi magát olyan jól, mint Lengyelországban, a Lévyek is szentül hitték, hogy az Igazak számára kijelölt helyen, Ziemiockban van leginkább otthon. Éppen ezért nem voltak hajlandók elköltözni, maradtak mind Ziemiockban, Isten kezében, a nyomorúságban.

Mivel pedig ők voltak a legnyomorultabbak Ziemiockban, azok a szegények, akik egy fokkal felettük álltak, némi alamizsnában részesítették őket; a gazdagok ugyanis csak önmaguk iránt éreznek szánalmat, mint ismeretes. A mezőgazdasági munkák idején a környező tanyákra szerződtek, csakhogy a lengyel parasztok nem sokra tartották a zsidók vézna karját, s igen csekély természetbeni bért fizettek nekik.

A 19. század végén a Lévy gyermekeket arról lehetett felismerni, hogy feltűnően sápadt az arcuk...


Mordecháj Lévy, Ernie barátunk nagyapja, nyomorúságos kristályüvegmetsző családban született. Fiatal korában keskeny arcú, élénk és hűvös tekintetű volt, s nagy, görbe orra mintha egész fejét előrehúzta volna. Ekkor azonban még nem látszott világosan, mire hivatott, milyen tehetséges kalandor lesz belőle.

Egy napon, amikor a szegények hagyományos étele, a hering is hiányzott a család asztaláról, Mordecháj kijelentette, hogy másnap elszegődik valamelyik közeli tanyára. Fivérei döbbenten bámultak rá, anyja pedig jajveszékelni kezdett: majd meglátja, a lengyel parasztok bántalmazni fogják, agyonverik, s isten tudja, mit nem csinálnak még vele.

Eleinte elutasították mindenütt: zsidó munkásokat nem szívesen alkalmaztak, csak akkor vették igénybe őket, ha az idő már nagyon sürgetett. Napokon keresztül hiába keresett munkát, végül felvették ugyan krumpliszedésre, de a gazdaság nagyon távol esett otthonuktól. Az intéző azt mondta neki: "Hallod-e, te zsidó, olyan magas vagy, mint a jegenye, fizetek neked tíz kiló krumplit egy napra. Az a kérdés, van-e merszed verekedni?" Mordecháj farkasszemet nézett a jéghideg tekintetű intézővel, de nem felelt neki.

Másnap két órával pirkadat előtt már talpon volt. Anyja megpróbálta visszatartani: szerencsétlenül jár majd ő is, mint ez meg amaz, ugye tudja, hogy mindegyiket vérbe fagyva hozták haza. Mordecháj mosolyogva hallgatta, s arra gondolt, hogy olyan magas, mint a jegenyefa.

Amikor azonban egyedül ballagott az úton, a hajnal előtti szürke félhomályban, s egykettőre elpárolgott testéből az indulás előtt lehörpintett híg tea és a gyorsan bekapott egy-két szem burgonya melege, akkor eszébe jutottak az intéző szavai. Istenem, istenem, gondolta magában, hiszen dolgozni megy oda, s olyan jól viseli majd magát, olyan jó lesz mindenkihez, hogy az ördögnek magának sem jutna eszébe bántani őt.

Délelőtt nem történt semmi különös. Lábát szétterpesztette, felemelte a kezébe adott szerszámot, és félelmetes erővel sújtott le a hervadt burgonyabokor tövére, körös-körül; aztán átkutatta a millió rostszállal átszőtt rögöket, s a gumókat a gödör szélére rakta. Tőle jobbra és balra körülbelül ugyanabban az ütemben haladtak előre a lengyel munkások. Mordecháj minden erejét összeszedte, hogy el ne maradjon mögöttük, s észre sem vette, milyen csodálkozó és haragos pillantásokat vetnek feléje szomszédai, hogy bámulják azt a hatalmas szál zsidó fiút, aki mereven, kimérten dolgozik hosszú fekete kaftánjában, s a pap áhítatos szorgalmával, s egyszersmind a kovács vak mámorával forgatja kapáját.

Eljutott a burgonyaföld közepéig, levette bársonykalapját, és ügyesen egyensúlyozva két nagy gumóra tette.

De a verejték még mindig a szemébe csorgott, tíz méter után a kaftánját is levetette hát, s a földre terítette.

Amikor a krumpliszedők mozgó rajvonala már majdnem a tábla túlsó széléhez ért, az az érzése támadt, hogy egy ezerlábú óriási pók fut végig a hátán, és minden lába a húsába vág. Fájdalmában meggörnyedt, így, előrehajolva, végtelenül lassan felemelte a kapát, s azt mondta magában: "Istenem...", majd kétségbeesetten lesújtott a földre, s eközben felcsendült benne, most először, a folytatás "... segítsd meg a te szolgádat!" Minden burgonyatőnél megismételte a könyörgést, s kizárólag ennek tulajdonította, hogy hősiesen kitartott a barázda végéig. A lengyelekkel egy vonalban végzett.

A déli harangszó hallatára visszatért a tábla közepére, megkereste kaftánját és kalapját. Didergett a hidegtől és valami bizonytalan félelemtől, odament hát a rőzsetűzhöz, amely mellett a munkások melegedtek.

Amazok elhallgattak, amikor a közelükbe ért. Leguggolt, és három szem krumplit rakott a hamu közé. A rászegeződő néma pillantások halálos szorongást idéztek fel benne. Az intéző elment a dolga után. Mordecháj az oroszlán torkában érezte magát, ott feküdt lüktető nyelvén; ha csak megmoccan, összecsapódnak a szörnyű fogak, és darabokra tépik. Lihegett félelmében, amikor kiszedte és megforgatta tenyerében az egyik szem krumplit.

- No né, meg sem kérdezi, szabad-e, csak neki a tűznek! - mordult fel egy hang a háta mögött.

Mordecháj rémületében elejtette a krumplit, félig felegyenesedett, s könyökét ijedten arca elé emelte, mintha a fenyegető ütést akarná kivédeni.

- Kérem szépen... nem tudtam! - dadogta a karja mögül, tétova lengyelséggel -, bocsánatot kérek, azt hittem...

- Halljátok? - kérdezte kedélyesen a "lengyel" -, halljátok, mit beszél ez? Azt hitte...!

A parasztfiú körülbelül egyidős volt Mordechájjal, de ige ujja fel volt gyűrve a csípős hidegben, és nyitott gallérjából kivillant erős, bikavastag nyaka töve; két nagy, göcsörtös keze mintha odanőtt volna csípőjéhez, s ettől még inkább emlékeztetett valami tömzsi, nagyon erős állatra. Mordecháj megremegett: a paraszt együgyű, vörös arcából higgadt, komoly gyűlölettel sugárzó, gyönyörű kék, lengyel szempár meredt rá.

- Nincs más hátra, itt verekedni köll - szólt közbe valahonnan hátulról egy hang.

Mordecháj fellázadt ez ellen.

- Minek? Miért kellene verekedni?

A mozdulatlan parasztok csoportja felé fordult, és védekezni próbált, pontosan úgy, ahogyan a legrégibb tekintélyek hasonló esetekre javallják. Sokatmondóan széttárta karját, és megkezdte védőbeszédét. - Uraim, engedjék meg, hogy tanúul hívjam Önöket!... Igazán nem akartam megbántani a jelenlevő úriembert azzal, hogy a parázsba raktam a krumplit. Csak nem gondolják rólam komolyan? Mivel pedig sértés nem történt - folytatta remegő hangon, fél térdével még mindig a földön, de törzsét szinte a magasba emelte a szónoki lendület -, mivel semmiféle sértés nem történt, nem gondolják-e, igen tisztelt gazdálkodó urak, hogy megfelelő bocsánatkéréssel is el lehetne intézni azt a nézeteltérést, amely szembeállít ezzel az... úriemberrel? - fejezte be fejtegetését fájdalmas, vékony hangon.

- Dumálni, azt tudnak ezek a büdös zsidók! - állapította meg a lengyel fiú, s szavából mélységes meggyőződés csendült ki. Karja széles mozdulatot írt le, s "ellenfele" elterült a földön.

Mordecháj könyökére támaszkodva, bámulatos gyorsasággal kúszott odább néhány méterrel. Orrába csapott a megforgatott föld szaga. Térben és időben mérhetetlenül messze voltak a parasztok, hangosan kacagtak, milyen félve, milyen meghökkenten lapul a földön. Mordecháj levett egy kis sárrögöt álláról, amely estében a földet súrolta.

A lengyel fiú egy lépést tett felé. Mordecháj egy ujját arcára szorította, oda, ahol az ütés érte. Be kell bizonyítania ezeknek az embereknek, hogy tévedésben vannak; egyszerűen nem szabad verekedésre kényszeríteni az olyan vallásos embert, mint ő, zsidó embert, akinek meggyőződése tiltja a bölcsek tanításaival olyannyira ellentétes erőpróbákat, s kivált egy ifjú Lévyt, aki soha nem látott még erőszakosságot, és csupán hallomásból tudja, hogy olyasmi is van a világon, mint ökölcsapás. Mivel azonban támadója feléje tartott, nevetségesen himbálva a vállát, Mordecháj, mintegy álmában, világosan látta, hogy ilyen érvelésnek semmiféle kilátása sincsen a sikerre.

- Hogyan is érthetné meg ez a majom?! - kiáltott fel hirtelen jiddisül.

Épp feltápászkodott, hogy menekülni próbáljon, mikor a lengyel facipője vesén találta, s Mordecháj arccal a földre zuhant megint. A lengyel nyájas hangon hajtogatta, hogy "büdös zsidó, büdös zsidó", és alaposan fenéken rúgta Mordechájt, valahányszor megpróbált felállni. Hangja olyan diadalmas volt, hogy Mordechájban a majom iránti megvetés egyszerre valami gyötrelmes lobogásba csapott át, a láng mindent felégetett benne, s egész teste megfeszült, mint az íj.

Maga sem tudta, hogyan történt: egyszerre csak ott állt, a lengyellel szemben, majd rávetette magát, s közben ezt kiáltotta:

- Mit csinál? Mit csinál?!

Fel volt háborodva.

3

Amikor a parasztok elválasztották Mordechájt tönkrevert ellenfelétől, akit még egyre aprított öklével, lábával, könyökével, s ha teheti, veri tovább egész acélkeményre meredt testével, riadtan és a vértől szinte megrészegülve érezte át a nagy felfedezést: egy csapásra megnyílt előtte az erőszak keresztény világa.

- Ez a zsidó aztán nem olyan, mint a többi - állapította meg az egyik paraszt.

Mardosó szégyen öntötte el Mordechájt.

- No, most már használhatom a tüzeteket én is? - kérdezte gyerekes szemtelenséggel, amely határozott sikert aratott.

Aznap este, amikor hazatért, tudta, hogy immár fölényben van övéivel szemben, bármily gyengécske is ez a fölény: teste elválaszthatatlanul a földhöz, a fákhoz, a növényekhez kötődik, s az ártalmatlan vagy veszedelmes állatokhoz, beleértve azokat is, amelyeket embernek neveznek.

Eleinte újabb verekedésekben kellett helytállnia, valahányszor másik gazdaságba szegődött; minthogy azonban mindenfelé vállalt munkát Ziemiock környékén, hamarosan híre ment, hogy "harapós zsidó", s ez rokonszenvet biztosított számára. A ziemiocki jámbor zsidó lelkek, persze, görbén néztek rá, az elzüllött Lévy sarjnak kijáró tiszteletteljes szánalommal s a nagy kalózokat megillető irigy megvetéssel. A Lévyek gyanakodva figyelték: ijedt pillantásokat vetettek hatalmas mancsára; sajnos, testtartásából is eltűnt a hagyomány megkívánta görnyedtség és az előírt lemondó alázat. Azt suttogták, hogy botrányos módon egyenes az egész teste.

Mindezt ő maga is észrevette, s lassanként szokásává vált, hogy csak pénteken este tért haza Ziemiockba, a sábesz[16] csodálatos szertartására. Szombaton egész nap a bűnbánatnak élt, vasárnap reggel pedig gondosan tarisznyájába tette imakönyvét és imakendőjét, s megint eltűnt egy hétre a természetben.

Egyszer, amikor Ziemiocktól nagyon távol eső tanyára tartott, találkozott egy öreg házaló zsidóval; az öreg az út szélén üldögélt a batyuján, s látszott a szemén, hogy nagyon rosszul érzi magát. A közeli városkába igyekezett árujával, mert ott, mint mondotta, "akad némi rokonsága". A batyuban jiddis nyelvű olcsó ponyvaregények voltak, tarka szalagok, némi üvegáru; Mordecháj, csak úgy kedvtelésből, eladott valamit ebből is, abból is, azokban a falvakban, amelyeken áthaladtak. Az öreg vándorkereskedő mosolyogva nézte. De mikor három nap múlva elértek a városba, azt mondta Mordechájnak: - Az én kereskedő pályámnak vége, nem tudok már gyalogolni. Fogd ezt a batyut és menj. Rád hagyom az üzletemet, a szállítóimat, a vevőimet. Ziemiocki Lévy vagy, nem kockáztatok hát semmit. Ha összeszedsz néhány zlotyt, visszajössz majd ide, és megfizeted, amivel tartozol. Eredj, mondom, hogy eredj!

Mordecháj lassan vállára emelte a batyut.


A házalók könnyen találnak szállást minden faluban; hiszen valami kis friss levegőt hoznak ezekbe a világtól egész esztendőben elzárt kis fészkekbe.

Mordecháj igyekezett fesztelennek látszani, hangosan nevetett, annyit evett, amennyi csak belé fért, és vitatkozott azzal, aki fitymálta az áruját; de valahányszor Ziemiock közelébe ért, kialudt szemében a figyelmes fény, és egész bensejét elöntötte valami lassú, csendes szorongás. És zavartan, szinte lopva tette le nyereségét az asztal sarkára, a Lévy család jeges hallgatása közepette.

- No, mi az, megjöttél? - szólalt meg apja enyhén csúfondáros hangon -, hát azok elengedtek megint? - S így folytatta, amikor Mordecháj restelkedve lehajtotta fejét: - Gyere hát közelebb, haszontalan, hadd látom, milyen is a fiam, zsidó emberhez méltó-e még a képe? Gyere már, hadd ölellek meg! Mire vársz? A tegnapi napra? - Mordecháj remegett, mint a nyárfalevél.

Amikor aztán elmaradtak mögötte Ziemiock düledező kunyhói, s ott ballagott megint a falvak közt vezető ösvényen, különös kérdések merültek föl benne. Egyik kollégája, váratlan rokonszenvében, egy szem datolyát adott neki egyszer. Azóta csak úgy tódultak hozzá az emberek, hogy megcsodálják a ritka gyümölcsöt. Sietve lapozták fel Mózes öt könyvét, s ízlelgették a "tavar" szót, amely datolyát jelent; és Mordecháj maga is, noha régóta vagyonos embernek számított, Izráel egész földjét látni vélte, amikor az egy szem datolyára pillantott: igen, most átkel a Jordánon, most ér el Ráchel sírjához, most a Siratófalhoz, megfürdik a Tibériás-tó csodálatos vizében, ahol napsütésben híznak a pontyok... - De mivel mindig az országúton ébredt fel álmaiból, az ujjai közt szorongatott ráncos, szürke datolyára bámulva, Mordecháj feltette magában a kérdést: "Istenem, istenem, mit jelentsen mindez? Egy szegény házaló a végtelen síkságon, a ziemiocki Lévyek messzire szakadt sarja, egy szem datolya, »harapós zsidó«, a Tibériás-tó, egy fiatal ember az élet küszöbén?"

És száz más hasonló kérdést.

Egy napon, amikor éppen Kryszownick városához érkezett, több mint húsznapi járásra Ziemiocktól, az a kérdés is felmerült benne: miért teremtette tulajdonképpen Isten Mordecháj Lévyt? Ziemiockban már hosszú évek óta nem volt falu bolondja, pedig meg vagyon írva: "Minden községnek légyen meg a maga bölcse és bolondja." "De hát mit lehet kezdeni az olyan barommal, mint ez a Mordecháj - ömlött el benne hirtelen a szomorúság -, akinek ilyen meg amolyan erényektől tarkabarka a lelke?"

Persze, nagyon fáradt volt éppen. Hajnal óta baktatott már, s most kimerültségében táncolni látta az alkony változó fényhatásai között Kryszownick távoli dombjait. Percenként pillantott nyugtalanul az égre, félt, hátha meglátja ott ama péntek esti első csillagot, amely jelzi, hogy leszállott a földre a sábesz. Egyszer oly váratlanul érte a péntek esti csillag felbukkanása, hogy ott kellett hagynia "egész üzletét" a réten, a magas fűbe rejtve.

A városka bejáratánál fiatal leány merített vizet a községi kútból, lassan, valami állati bájjal, mintha csak játszott volna az ázott, hideg kötéllel. Szombati öltözékben volt, gyöngyházgombos félcipőben, zöld-fekete bársony ünneplő ruhában, ujján és nyakán a hagyományos csipkedísszel.

Mordecháj már messziről megérezte, hogy van benne valami vad és állati, hogy mozdulatainak ruganyos szépségéből leplezett hatalom és fenyegetés árad.

Csöndesen odalopakodott a fűben, s látta, hogy igazi zsidó szépség a leány, majdnem olyan magas és sudár, mint ő. Amikor már csak három lépésnyire volt tőle, egészen rabul ejtette macskaarca, rövid orra, keskeny metszésű szeme, kis homloka, amelyet valósággal hátrahúztak a tarkóján összefogott súlyos fekete hajfonatok. Isten bocsássa meg, de nagyon tetszik nekem ez a lány - állapította meg magában.

Ledobta batyuját a fűbe, majdnem a kisasszony lába elé, s a nyers modorú házalók hangján rákiáltott:

- Hé, galambocskám, megmondaná nekem, hogyan jutok a zsinagógához?

Öblös hangjára egész testében összerezzent a leány, elengedte a kötelet, elkapta megint, s végül, miután letette a favödröt a kút kávájára, hirtelen feléje fordult, és így szólt:

- Micsoda fura paraszt!

De fintora nyomban megenyhült, mikor végignézett a mosolygó, sovány, porlepte fiatalemberen.

- Ló vagyok én talán? - kérdezte nyugodtan lágy és fanyar jiddis nyelvén - vagy szamár? ökör? esetleg teve? Alighanem, ha így szólnak hozzám!

Megigazította a vödröt a káván, s egy mozdulattal hátravetette hajfonatait. Koromfekete szeme izzó, falánk kíváncsisággal tapadt Mordechájra, arca alsó fele azonban ennek az ellenkezőjét, a lehető legmélyebb megvetést fejezte ki, mert a száját lebiggyesztette.

- Különben sem szoktam idegenekkel szóba állni - tette hozzá, hosszabb szünet után -, de ha tíz méter távolságban követ, megmutathatom útközben, hol van a zsinagóga.

Könnyed pillantással végigmérte, majd elindult a városka felé gőgösen kihúzva magát, s többé ügyet sem vetett az "idegenre".

Mordecháj nagyot füttyentett a foga között.

- Isten bocsássa meg nekem - sóhajtott fel, miközben nehézkesen vállára emelte terhét -, tetszik ez a lány, de még mennyire tetszik, hanem azért... nagyon szívesen elpáholnám.

Ilyen ellentmondó érzelmektől fűtve lépkedett a leány nyomában; egyfelől megőrizte a tízméternyi távolságot, másfelől szorgalmasan lődözte "nyilait" feléje, s ezek célba is találtak, mert s kisasszony minden alkalommal meggyorsította lépteit, és haragosan megrázta fejét. Hajfonatai ilyenkor végigsöpörték szép vállát, mint ideges lovat a sörénye, és súlyos lebbenésük valami ösztönös, állati kacérságot sejtetett. Ez újabb maró gúnyolódásra indította Mordechájt.

- Szóval maguknál így szokás fogadni az idegeneket? - kiabált utána teli tüdőből. - Tíz méter távolságról?... Tudja maga, miért választotta ki Isten Ábrahámot? Mert vendégszeretően bánt a koldusokkal. Gondolja meg, hátha én is Isten küldötte vagyok?!

Ám a kisasszony határozott léptekkel ment tovább az út közepén, úgy tett, mint aki semmit sem hall - Mordecháj pedig nem merte csökkenteni a kettőjük közötti nevetséges távolságot. Amikor felkacagott, talán túl hangosan, nagy meglepetéssel hallotta, hogy ezúttal megszólal a tízméternyire előtte táncoló könnyed, bájos alak, de szavai, sajnos, igen kimértek, s élüket alig-alig tompítja a szellő, amely feléje hozza őket.

- Kedves uram, aki a szavát hallja, inkább azt tételezné fel magáról, hogy az ördög küldötte!

Mordecháj nem akart hinni a fülének, s éppen azon gondolkodott, nem kellene-e megsértődnie, de ekkor fojtott kuncogást hallott, s a fekete sörény diadalmasan libbent meg előtte.

- De persze túl nagy szó ide az ördög... ugyan! - tette hozzá.

Furcsa szomorúság szakadt rá Mordechájra, elhatározta, hogy mégis megsértődik, nem is szólt többet. Most már csak az a seb érdekelte, amit batyuja dörzsölt fel a hátán. Majd azon esett kétségbe - alighanem először életében -, hogy irhabundája sárga bélése már foszladozik, hogy csizmájából kikandikál a lába ujja, sőt még azon is, hogy bársonykalapja olyan formátlan. Ez utóbbi körülményt egyébként az magyarázta, hogy gyakran használta edényként szilárd, sőt olykor folyékony anyagok felfogására is. Bánom is én, döntötte el magában erélyesen a kérdést, mi vagyok én, aranytallér, hogy mindenkinek tessem?

Ebben a pillanatban felfigyelt, mert a leány letette vödrét a földre, mosolyogva felé fordult, s kissé gúnyosan megvonta vállát, mint aki azt mondja: ugyan ne haragudjon már, maga kezdte, nem igaz? Aztán megrázta a fejét, és megint megindult. A súlyos favödör, amelyet cipelt, most valamivel gyorsabban táncolt az oldalán, alkalmazkodva ruganyos léptei ritmusához. Olyan könnyedén vitte terhét, mintha virágcsokor volna a kezében, ám a kissé tajtékos víz olykor tünékeny fényű cseppeket szórt bársony ruhájára. Mordecháj érezte, milyen édes ez a pillanat.

A városka katolikus temploma mögött már feltűntek az első zsidó házak. Töpörödöttek voltak, roskatagok, és szorosan összebújtak, mint apró, ijedt vénasszonyok. Olykor felbukkant egy-egy szakállas férfialak, megvillant egy-egy selyem kaftán. Hirtelen leszállt az este: mint apró szemű sűrű eső, úgy hullott a magasból a sötétség; a Mordecháj előtt imbolygó kisasszony alakja már csak könnyed árnyék volt. Az árnyék hirtelen megállt, s egy vékony, fehér ujj az egyik utca torkolata felé mutatott. Ott a zsinagóga... - ezt mondta az ujj. Azután eltűnt.

"Hát ez meg minek néz engem? - háborodott fel Mordecháj -, nem vagyok én kutya, ami... amit..."

Ledobta a batyuját, s hirtelen a leány után iramodott, mert lángként lobbant fel benne, hogy joga van hozzá.

A leány felriadt a rohanó léptek zajára, s egy kapubenyílóba menekült. Amikor Mordecháj meglátta, alig három lépésnyire, olyan szépnek tűnt a félhomályban, hogy a fiú elérzékenyült, és magában megállapította: "Igaz is, nem ő tartozik köszönettel, hanem én..."

A leány figyelte, de idegesség alig látszott rajta, csak a keze volt a kapu fogantyúján, mintegy jelezve, hogy felkészült minden eshetőségre.

- Kérem szépen... - hebegte Mordecháj sietve -, megengedné, hogy vigyem a vödrét?

- Maga házaló, ugye? - suttogta fojtott hangon a leány. - Ma itt van, holnap ott... Hogy merészel hát így beszélni hozzám?

Kicsit gúnyosan mosolygott (de Mordecháj úgy érezte, van ebben a mosolyban egy árnyalatnyi sajnálkozás is), felemelte félig már üres vödrét, meglendítette lábikrája mellett, köszönésképpen meglebbentette sörényét a fiatalember felé, majd futásnak eredt, ki-kiloccsantva a vizet, és eltűnt az egyik sikátorban, meg sem lehetett állapítani, melyikben.

Mordecháj lassan felemelte batyuját, és elindult a zsinagóga felé. A hirtelen feketére váló házak között már ott ragyogott az első csillag. Most azonban nem a sábesz tiszta, meghitt fényét idézte, mert az égnek az a része, amelyre arany gombostűként fel volt tűzve, csak egy zsidó leány ruhájának fekete bársonyát juttatta eszébe.

4

Az esti istentisztelet után a hívek lármásan, köhécselve, hadonászva vitatták a zsinagóga kis kályhájának füstjében: melyiküket illeti meg az a kitüntető kegy, hogy vendégül láthatja az idegent. Mordechájt, megjelenése alapján, többnyire olyan elöljáróhoz irányították, aki a külvilág iránti mértéktelen érdeklődéséről volt ismeretes. Aznap este azonban nem a "jókedvű házalók" csoportjába sorolták: a rabbi a "kereskedésből élő zarándokok" közül valónak minősítette, s meghívta saját asztalához.

- Rabbi, kedves rabbi, nem a maguk asztalánál van az én helyem! - mondta Mordecháj. - Nem vagyok én jó zsidó, csak éppen kicsit szomorú vagyok ma este, érti, ugye?

- És miért vagy szomorú? - kérdezte csodálkozva a rabbi.

- Hogy miért vagyok szomorú? - ismételte meg mosolyogva a kérdést Mordecháj. - Mert nem vagyok jó zsidó...

A rabbi alacsony, dülledt szemű, kövér emberke volt, apró szájával mintha kicsipogott volna sűrű szakállából.

- Gyere csak! - rikácsolt. - Egy szót sem akarok hallani többet!

A vacsora fejedelmi volt, Mordecháj álmodni sem tudott volna jobbat: fűszeres, erős halleves, marhasült és cukrozott sárgarépából készült pompás csemege. Mordecháj elragadtatásában, hogy ilyen nagyszerű fogadtatásban részesítik, ki sem nyitotta a száját, olyan komoran viselkedett, mintha az elmélkedésre hajlamos ziemiocki Lévyek asztalánál ülne. Ám amikor a háziasszony egy tál szentjánoskenyeret nyújtott feléje, nem tudta megállni, hogy a hasára ütve s arcát mulatságosan elfintorítva fel ne kiáltson:

- Testvéreim, testvéreim, paradicsomi íze van a szentjánoskenyérnek, mert Izráel földjét idézi fel bennünk. Ha beléharap az ember, a pillantása ellágyul, és felsóhajt magában: Ó, Urunk, vezess vissza bennünket a mi országunkba, arra a földre, ahol még a kecskék is a bőven termő szentjánoskenyeret legelik!

Mintha rugó kattant volna e szavakra a jelenlevő vendégek lelkében, megint felhangzott az örök kérdés: mikor jő el a Messiás? És hogyan? Felhőn érkezik-e majd? Vajon a halottak is az élőkkel együtt indulnak-e útnak? Mivel fognak táplálkozni, hiszen meg vagyon írva: "Azon a napon pedig szövetséget kötök közöttetek s a mezők állatai között." - És hogyan siettethetnénk eljövetelét, báránykáim? - Tette fel a kérdést a rabbi, meglehetősen reménytelen kis kézmozdulattal.

Mindegyik vendég tudta, hogy most éri el csúcspontját a kétezer esztendős vita, azt a félelmetes ormot, ahonnan át lehet tekinteni a Teremtés egész művét.

- Szenvedni kell - szólalt meg a rabbi jobbján ülő vendég, egy beesett szemű, lecsüggő-piros ajkú aggastyán, aki szakadatlanul ingatta a fejét. - Szenvedni, szenvedni és megint csak szenvedni, mert...

- Kedves Grinspan úr - szakította félbe bosszúsan a háziasszony -, hát mi egyebet csinálunk? Maga szerint ennyi szenvedés nem elég?

- Pszt, pszt! - csitította félénken a rabbi.

- ...mert meg van írva - folytatta az öreg, s a szeme meg sem rebbent -, meg van írva, hogy a szenvedés úgy illik Izráelre, akár a piros szalag a fehér ló fejére. És mert meg van írva az is, hogy nekünk kell hordoznunk a világ minden szenvedését, a mi vállunkra nehezedik minden fájdalma, és úgy fognak tekinteni ránk, mint akiket Isten büntetett és sújtott és alázott meg. És csak ha tetőtől talpig átjárja Izráelt a szenvedés, ha minden csontjában és minden ízében és minden idegében szenvedni fog, és ott fekszik majd a keresztúton, akkor fog Isten egy Messiást támasztani... - fejezte be Grinspan úr kitágult szemmel, mintha már látná is az eljövendő szörnyűségeket -, csak akkor, és nem előbb...

- Kedves Grinspan úr - csipogta szomorúan a rabbi -, mi öröme telik benne, hogy így ijesztget bennünket? Hát Igazak vagyunk mi, hogy a késnek egész életünkben mindig ott kell lebegnie a szemünk előtt? Tudja mit, kedves Grinspan úr, beszéljünk inkább valami vidám dologról: mi újság a háború körül?

Bár ezt a szakállas élcet mindenki réges-régen ismerte, a kis rabbi köhécselni és krákogni kezdett utána, s valósággal fuldoklott nevettében, olyannyira, hogy a többiek komolyan megijedtek. De a szokásos ördögűzés és locsolgatás után a vidámságnak e rohama ugyanolyan hirtelen véget ért, amilyen hirtelen támadt, s a rabbi visszaülhetett a vacsoraasztalhoz.

- Hol is tartottunk csak? - kérdezte zavartan.

Észrevette, hogy mindenki rosszallja viselkedését, áhítatos arcot öltött tehát, s így folytatta:

- Tisztában vagyok vele, kedves Grinspan úr, hogy a vidámságnak ezt a rohamát bántónak, sőt talán botrányosnak érezheti. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy egyáltalában nem ön ellen irányult, sem nem az ellen, amit mondott, és kérem, tulajdonítsa kizárólag annak az örömnek, amit ez a szép sábesz este szerzett nekem. Remélem, hisz nekem?

- A legnagyobb készséggel elhiszem - felelte meghatottan az öreg -, de legyen szabad megjegyeznem, hogy Chennina rabbi iskolája szerint...

A társalgás most a nevetésre terelődött, a nevetés természetére, törvényeire, emberi és isteni jelentőségére, végül pedig, kanyargós úton, a Messiás eljövetelével való összefüggésére.

Mordecháj, híven házaló szerepéhez, mindeddig ki sem nyitotta a száját. Szeme előtt olykor-olykor mélabúsan meglebbent egy zöld-fekete bársonyruha. Hogyan láthatná viszont? Elhatározta, hogy mindent egy kártyára tesz fel, előrehajolt, és nagy komolyan megszólalt, ugyanolyan hangon, mint apja szokott hasonló alkalmakkor:

- Ami engem illet, szeretném megjegyezni, hogy Jichak[17] mindenekelőtt azt jelenti: aki valamikor nevetni fog; megjegyzem továbbá, hogy amikor Sára meglátta Hágár fiát, Izmaélt, akkor az éppen mecahek volt, ami nevetőt jelent; mindezekből pedig szerényen arra következtetek, hogy Ábrahám két fia, Izmáel és Izsák között az volt a különbség, hogy az előbbi a jelenben tudott nevetni, míg Izsáknak, a mi ősatyánknak, az a sors jutott osztályrészül, hogy sírnia kell a Messiás eljöveteléig, aki - áldott legyen az ő neve - mindenkit az örök nevetés boldogságával ajándékoz meg majd. Mondjátok, testvéreim, hogyan is nevethetne ebben a világban az, aki igazán zsidó szívű, hacsak nem az eljövendő világ gondolatára?

E fennkölt szárnyalású beszéd után felkapta pálinkás poharát, szájához emelte, s egy hajtásra kiitta, akár a parasztok, az összes vendégek nagy megrökönyödésére.

Aztán csettintett, és ravaszul hozzátette:

- Szerencsére, egyikünknek a szíve sem egészen zsidó szív, máskülönben tudnók-e ilyen zavartalanul élvezni a mai este boldogságát?

E megjegyzésével nagy sikert aratott. A rabbi szerint chaszidista szellemre vallott. Csodálkozott azonban, hogy lehet egy közönséges házaló ilyen csodálatosan képzett, s ezzel alkalmat adott Mordechájnak körmönfont műve betetőzésére: kacéran félrehajtotta fejét és közölte, hogy a ziemiocki Lévyek közül való.

- Meg mertem volna esküdni rá! - kiáltott fel lelkesen a kis rabbi.

- De korántsem vagyok Igaz férfiú! - egészítette ki Mordecháj szerényen, s szélesen, csábítóan rámosolygott az asztal körül ülő vendégekre. Magában pedig közben azt gondolta: "Bocsássa meg nekem az Isten, ha meg tudja bocsátani - de az a lány nagyon csinos!"


Másnap reggel, amikor felébredt a széles családi ágyban (erőszakkal fektette oda a rabbi meg a felesége), Mordecháj panaszkodott, hogy rosszul érzi magát, valami furcsa zsibbadás nehezedik rá, alig tud mozogni. Ez a harmadnapos láz előjele volt. Nyomban fogott egy új kancsót, lesújtott házigazdái támogatásával kiment a közeli folyócskához, és így szólt hozzá:

- Folyó, folyó, adj kölcsön egy kancsó vizet az útra, amelyet meg kell tennem.

Aztán a jelenet számos nézőjének áhítatos hallgatása közepette hétszer megforgatta feje körül a kancsót, a vizet a háta mögé öntötte, és ezt mondta:

- Folyó, folyó, vedd vissza a vizet, amelyet adtál, és vedd el tőlem az engem égető lázat is! Tedd meg, folyó, közös Teremtőnk nevére kérlek!

Művészien mondta el az igéket, hamisítatlan ziemiocki stílusban.

Ezek után a beteg kísérőivel együtt visszatért a rabbi lakásába, s ott ismét ágyba feküdt. Számos falubeli jelent meg betegágyánál, oda vonzotta őket a lamed vov híre; megállapították, hogy rossz színben van, hogy arca halálsápadt; az mindenesetre kétségtelen volt, hogy előzetes lelkifurdalásai miatt álmatlanul töltötte az éjszakát.

A harmadnapos lázból negyednapos lett, s a végén be kellett látnia, hogy esztelenség volna tovább menni ilyen állapotban. Mivel pedig a láz továbbra sem szűnt meg, kegyesen beleegyezett, hogy Kryszownickban üsse fel téli szállását, a templomszolga helyetteseként. E megoldástól mindenki el volt ragadtatva, elsősorban a szép sörényű leány, akit Mordechájnak néhány nap múlva sikerült viszontlátnia, amikor véletlenül a kút körül ődöngött.

- Tudja, hogy nem is nagyon ijedtem meg, amikor hallottam, hogy beteg?

- Komolyan mondja? - kiáltott fel szenvedélyesen a fiatalember.

- Hát tényleg beteg volt?... - dadogta a leány.

Egy lépést hátrált, a kút kávájához támaszkodott, s arcán oly mélységes szánalom tükröződött, hogy egyszeriben eltűnt nagymacskaszerűsége, és csak a fiatal leánytestben felébredt gyengédség sugárzott róla. Mordechájnak mondhatatlanul édes fájdalom szúrt a mellébe; igazi házaló mozdulattal kacérul megpödörte bajuszát, s ravaszul mosolyogva így szólt:

- Pedig tényleg beteg voltam... és most betegebb vagyok, mint valaha - fejezte be rövid szünet után, rekedt, fojtott, érzéssel teli hangon.

A leány véget nem érő nevetésre fakadt, s Mordecháj aznap öt méter távolságból kísérhette; ez másnap három méterre csökkent, majd nullára: oly boldog volt, mint a kisgyerek, amikor a vödör jéghideg fogójának egyik felét kezében érezte.

Valósággal megmámorosodott ettől a kegytől; csak úgy ömlöttek belőle a szelíd, a komoly, a kellően mélabús szavak, pontosan olyanok, amilyeneket célravezetőnek érzett egy ziemiocki vagy kryszownicki, vagy akárhová való leánynál. Ám a leány azonnal értésére adta, hogy sokkal jobban kedveli a "vidám házaló" szerepében. Mordecháj fájó szívvel engedelmeskedett; most már szerette volna összetörni azt a bábut, amely belőle Juditnak megtetszett, s amelynek a zsinórját persze csak azért rángatta, hogy tessék neki.

- Akár a kutya, ha a holdra ugat! - mondta a leány. - Ha valaki szerelmes, akkor igyekezzék minél szeretetreméltóbban viselkedni az illetővel szemben. Mi vagyok én? Hold? Dehogyis, Judit vagyok.

Egy szép napon, mintegy évődésképpen, megvallotta, hogy még soha nem látott ilyen nagy és erős és kedves és mulatságos házalót, mint Mordecháj. És bizonyára nagy megtiszteltetés az ő számára, hogy egy ziemiocki Lévy méltatja figyelmére - folytatta ugyanabban a hangnemben -, de ő, ostoba leány létére, egyáltalában nem érzi ezt a kitüntetést, sokkal jobban szeretett volna egy egészen közönséges Lévyt. Mit jelentsen az a sok, vérontással teli, ijesztő história, amit a családjáról mesélnek? Brrr. Végigfut tőle a hideg az ember hátán! S amikor erre Mordecháj felhúzta az orrát, Juditból kirobbant a harag:

- Ebből én nem kérek, érted?!... Én élni akarok, élni, élni! Mihez kezdjek egy Igazzal? Minek az nekem?

- De hiszen nem is vagyok az! - tiltakozott Mordecháj, s hangjából kétségbeesés csendült ki.

- Tudjuk, milyenek vagytok! - vágott vissza a lány. - Éppen az szokott az Igaz férfi lenni, aki tagadja, hogy az! Mi a csodának kell neked az egész világért szenvedned? Honnan veszed ezt? Mondd csak, a világ talán hajlandó érted szenvedni?

- De hiszen én sem szenvedek, esküszöm neked!

Judit nem is hallgatott rá: kezét tördelte, szemét forgatta, tekintete a semmibe révedt, kicsiny orra remegett, s a szájából parányi nyálcseppek freccsentek, mint a mérges macskáéból. Különös, átható pillantást vetett a fiatalemberre.

- Miért is kellett nekem, Judit Ackermannak, szerencsétlen hülyének, pont a keserű cseppet kiválasztanom a férfiaknak abból a végtelen esőjéből, amelyet Isten a földre küld?! Az egész világon nincsen ezer lamed vov, nincs még száz sem, harminchat van csak, mindössze harminchat! És én, Bolondország bolond lánya, alighogy a szemem elé kerül egy, azon nyomban beleszeretek! Hallod, mit mondok? - mondta, és felsóhajtott, oly szelíden, hogy igazán megható volt, különösen ennek az erős, vadóc lánynak a szájából.

És mivel Mordecháj szinte kábultan hallgatott, még az arcába is vágta:

- Hallod, te gyilkos?!

Mordecháj azonban olyan alázatos és boldogtalan képet vágott erre, hogy a leány hóhéra nyakába borult, két kezével befogta szemét, és váratlanul szájon csókolta, most először. Mordecháj riadt volt, kicsit kényelmetlenül is érezte magát, de mosolygott, s azt gondolta: annyi életerő árad ennek a lánynak a szájából, hogy egyszerűen elfújja a világ minden érvét, elszáll mind, mint megannyi szalmaszál, messzire és a magasba, az elvont eszmék szürke égboltja felé. Magához szorította Juditot és a fülébe súgta:

- Dróton rángatott bábu leszek a kezedben... Akarod?...


Ám a titkon benne lappangó ziemiocki szellem már az eljegyzést követő napon kitört belőle. Magát az eljegyzést Mordecháj döntő fordulatnak tekintette: az a ragyogó és félelmetes vadállat, akit már foglyul ejtett, láthatóan alig várta, hogy bevonulhasson ketrecébe, míg a félénk kérő álarca mögül hirtelen előbukkant a férj, az Úr teljhatalmú képviselője a családban, akit úgy véd a számtalan törvény, mint valami vasrács. Mordecháj már az első összecsapás során teljes győzelmet aratott.

- Azért nem értesz meg, mert nem akarsz megérteni! - kiáltott elkeseredetten Juditra. Majd, mintegy beletörődve a változtathatatlanba, a büszkeség álarca mögé rejtőzött, arca oly komoly és gondterhelt lett, hogy menyasszonya egészen megdöbbent. - Nézd csak - próbálta megmagyarázni -, nálunk az a szokás, hogy a férfi házassága előtt lemásolja a család naplóját, a Lévyek egész történetét, hogy majd odaadhassa elolvasni gyermekeinek; s te azt akarod, hogy most megszakadjon mindez a te szép sörényedért? Értsd meg: el kell mennem egyszer Ziemiockba!

- Hát akkor menj, és vissza se jöjj többet! - kiáltott fel Judit.

Mordecháj mereven ránézett, kicsit habozott, majd a legnagyobb nyugalommal hátat fordított neki.

Amikor éppen ki akart lépni az ajtón, két kar fonódott a vállára, s tarkóján érezte menyasszonya izgatott leheletét.

- Jöjj vissza hamar - suttogta a büszke Judit.

Mordecháj fogadkozott, elsírta magát, s fogadkozott tovább. Judit akár vissza is tarthatta volna, ha ki tudja használni vereségét. Ám ezzel a fegyverrel nem tudott élni, Mordecháj felült tehát egy igáslóra, amelyet alaposan megraktak füstölt marhahússal, befőttes üvegekkel, ráakasztottak még egy kalitkába zárt tyúkot is, kétheti eleséggel, továbbá tömérdek süteményt, hímzett terítőt, fonalat, gombot, harisnyát, s a jövendőbeli vejük családjának szánt más ajándékokat - és elindult Ziemiockba.

Nagyon tekintélyesnek látszott így, de három héttel később, amikor Ziemiock közelébe ért, egyszeriben elpárolgott minden büszkesége. Családját asztalnál találta, egy szál hering volt előttük. Szívébe nyilallt, milyen sápadt minden arc ebben az alacsony kis szobában, a repedezett mennyezet s a mestergerenda alatt, amelyre soha nincsen akasztva semmi. Apja fel sem kelt a helyéről.

- Már azt hittem - ugratta fölényesen fiát -, hogy le sem írod magadnak a könyvet, úgy házasodol meg. Még szerencse...

- Szeretem - felelte szelíden Mordecháj.

- Halljátok ezt? Szereti! - kiáltott fel bátyja, s a mestergerenda felé nyújtotta sovány két karját, mintha az égieket hívná tanúul e szörnyűséges kijelentéshez.

- Én talán nem szerettem az anyádat? - kérdezte apja lassan. - Csakhogy én azt hittem - folytatta az előbbi gúnyos hangnemben -, hogy az asszonynak követnie kell a férjét. Neked azonban más a véleményed, ugye?

- De ha nem akart ide jönni! - nyögte ki keservesen a vőlegény, de nyomban az ajkába harapott és elpirult, mert harsány nevetés volt a válasz erre a vallomásra.

- Csend!

Ezt az egyetlen szót ejtette ki az apa, s a lárma elült. Felkelt, s bár az öregség meggörnyesztette már, most nagyon magasnak látszott; a kötelességteljesítés elhasznált jelképe volt; beesett szeme izzott, mint a parázs; nagyon érthetően csak ezt a néhány szót mondotta, amelyeket talán előre megfogalmazott magában:

- Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy az olyan férfi számára, akit a nők tesznek tönkre, nincsen sem bíró, sem kegyelem.

Aztán mereven visszaült a helyére, s Mordecháj jelenlétéről tudomást sem vett többé.

5

Judit alig ismert rá az ő "vidám házalójára", akitől alig néhány héttel azelőtt búcsúzott el; Mordecháj szakálla megnőtt, hajlott orra, arca elefántcsontszínű lett, és furcsán, szórakozottan ölelte meg menyasszonyát.

- Életem, mindenem - pihegte Judit szerelmese mellére bújva -, milyen sovány vagy, és milyen szomorúnak látszol! Csak nem vagy beteg?

- A szerelem betege - jegyezte meg vidáman Judit anyja, ez a piros arcú, erős asszony, aki éppen a konyhában sürgött-forgott, a bőséges lakoma előkészületeiről gondoskodva. - Jóindulatú betegség - állapította meg ellentmondást nem tűrő hangon. - Jót tesz a lépnek és az ember szeme világának.

- Igaz ez? - kérdezte Judit, boldogságtól repesve. De mert Mordecháj nem is felelt neki, elhúzódott tőle, s teli balsejtelemmel felkiáltott: - Nem is szeretsz már!

Mordecháj szeme reá szegeződött, de tekintetében nem volt erő; szürke szeme tétován rebbent meg szeme fehérjének halvány mezejében, mint az égbolton nagyon magasan úszó felhő. Lassan könnyel telt meg a szeme.

- Apám nem áldott meg - mondta elhaló hangon, majd szenvedélyesen hozzátette, s arca kipirult: - De Isten majd megteszi helyette, ugye? - s a jelenlevők nagy megrökönyödésére visszaváltozott fesztelen házalóvá, felkapott egy hosszú talpas poharat, vidáman odacsendítette a kvaszos üveghez, olyanformán, ahogyan az ajtón kopogtat az ember, és felkiáltott:

- Nos, kedves mama, mit kell ilyenkor mondani? - Pajzánul a Szentírást idézve szónokolni kezdett: - Erős italokat adjatok a haldoklónak, és borral kínáljátok azt, akinek keserűség lakik a szívében!

Felhajtotta a kvaszt, mintha víz lett volna. Nevetett megint, és Judit megnyugodott.

Néhány nap múlva azonban úgy látta, hogy Mordecháj megint magába zárkózik. Amilyen szívesen sétált és szórakozott, mielőtt abba az átkozott Ziemiockba látogatott, olyan csökönyösen került most minden ilyesféle alkalmat, s még azt is megtette, hogy órák hosszat sanyargatta magát a zsinagógában. Judit igazán nem tudta, mire vélje az egészet. Úgy érezte, különös szerelmese nemhogy közelebb került volna hozzá, nemhogy leplezetlenebbül mutatkozott volna meg, amióta bensőségesebb lett kapcsolatuk, hanem inkább valami szabad szemmel nem látható palástba burkolózott, amellyel távol tartotta magától menyasszonya fájó szívét.

Siettette az esküvőt. Amikor Mordecháj összetörte a legényéletet jelképező poharat, a leány sírva fakadt. A boldog pár még ugyanaznap este berendezkedett Judit szüleinél, akiknek sütödéjük volt, s elragadtatással nézték Mordecháj dagasztásra termett hatalmas két kezét. Nyilván az öregeket támogató gondviselés küldte nekik ezt a vőt.

Judit fellélegzett, mert hiába múltak a napok, a hetek, Mordecháj egyszerűen nem tudott betelni felesége mindig megközelíthető, s mégis távoli testével, ezzel az ártatlanságból szőtt titokzatos gyönyörűséggel. Minden éjszaka ugyanabba az ámulatba estek mind a ketten; olyan ez, mint valami ragyogó mélység, mint megfordított mennybolt, amelybe belézuhan az ember, gondolta Judit. Anyja ugratta is bizalmas kettesben:

- Persze, persze, előtted ki tudta, mi az a szerelem? Ki is beszélhetne róla más? Senki, csak te tudod...

Mordecháj azonban szégyenkezve kérdezte magában, nem túlzás-e ennyi gyönyörűség, nincs-e benne valami pogány kicsapongás, nem választja-e el Istentől?

Egyre nőtt benne valami nyugtalanság, amelyet öntudatlanul azzal hozott kapcsolatba, hogy száműzték Ziemiockból. A szülőfalujabeli lányokban az volt a csodálatos, hogy egyetlen pillantással kormányozni lehetett akaratukat, s a férfi lehetett olyan félénk, akár egy egérke, mégis szorosra foghatta a gyeplőt.

Próbáljon az ember Judittal így bánni! Nemhogy a pillantásainak vagy az intésének nem engedelmeskedik, de olyan könnyedén tagadja meg férje határozott parancsait, ahogyan az orra előtt alkalmatlankodó legyet hessegeti el az ember.

Ha jól meggondolta, az zavarta leginkább, hogy felesége éppolyan hajlamos a kacérkodásra, akár a házasságuk előtt; egy semmiségért csökönyösen megvonta férjétől kegyeit, s olyan eszeveszettül akart tetszeni a szerencsétlen nő, hogy képes volt két, sőt három napig egyetlen gyengéd szó, egyetlen sóhaj nélkül meglenni mellette. Hát lehet zsidó asszony szíve ilyen kemény?

Nem tudott nevet adni felesége szemérmetlen viselkedésének, de Judit bájai adagolásával akkora hatalomra tett szert a szegény házaló fölött, hogy már-már arra gondolt, nem gyönyörű szép, fiatal leány testébe bújt gonosz szellemet vett-e feleségül. Hová sodorja még őket ez a mélység, amelybe éjszakáról éjszakára beleszédülnek?

Egyre sűrűbben kapta magát rajta Mordecháj, hogy honvágya van Ziemiock után.

Ellentámadása csak nagyon lassan, szinte észrevétlenül bontakozott ki.

Amikor Judit észrevette, hogy férje mindinkább vallásos elmélkedésbe és tanulmányokba merülő férfiúvá válik, már késő volt, nem lehetett többé feltámasztani kedveskedésekkel és viharos udvarlásokkal teli korábbi viszonyukat; Mordecháj szájából már csak olyan szavak peregtek, amelyek mindegyike mintha Isten bélyegét hordozta volna magán, kívánságai a felsőbb akarat megannyi megnyilvánulásának tűntek, s még házastársi kötelességének is azzal az indoklással tett eleget, hogy az Örökkévaló parancsát kell teljesítenie.

Erre vonatkozólag Juditnak megvolt a maga külön véleménye. Ám eljött a nap, amikor Mordecháj parancsolni kezdett, majd az is, amikor büszke hitvese engedelmeskedett neki; s a férj hamarosan rávette feleségét, hogy örökre kövesse őt Ziemiockba. Judit az első perctől kezdve botrányosan kirítt környezetéből. Szabadszájúsága, kihívó járása kétségbe ejtette mindkét nembéli hitsorsosait. "Nézzétek csak ezt a cigányasszonyt - mondták minduntalan -, oj, oj, micsoda szerencsétlenség, lám, mire jut az az ember, aki örökösen az országúton kószál!" És alaposan éreztették is az idegen asszonnyal, milyen mérhetetlen távolság választja el a "Juditokat" a tiszteletre méltó ziemiocki feleségektől.

Eleinte előfordult vele, hogy hirtelen sírva fakadt, utána pedig valóságos dühroham tört ki rajta, mint valami zászlót lobogtatta elkeseredését, minden egyes sérelme fel volt írva rá; határozottan vádolta férjét, szemére vetette, hogy összetörte a szívét és az egész életét.

- Megcsaltál, kijátszottál engem az első perctől, a legelső pillanattól fogva! Hé, galambocskám, megengedné, hogy vigyem a vödröcskéjét? Királynőm így, királynőm úgy! Házaló, akkora, mint egy gránátos, valóságos Nagy Sándor, csak úgy falja a kilométereket! És én, az ostoba, hittem neki, azt hittem, minden nap csupa mulatság lesz, öröm az egész élet... És mi volt mögötte? Egy icipici kis Lévy, ima reggel, ima este, és a két ima között mi van? egyetlen hosszú ima!

De persze te lapultál akkor, ó, jól játszottad a komédiát nagyon! Először meg akartad szelídíteni a galambodat, mi?! Ma a családi naplót kell leírni, holnap az a baj, hogy apám nem adta rám áldását, a végén pedig jön az utolsó, a legfontosabb: hogy Ziemiock! Ziemiock! Ajjajjaj, Ziemiock, nem kívánlak a legnagyobb ellenségemnek sem! Micsoda város az! Lévyek itt, Lévyek ott, Lévyek mindenütt, a város lakóinak fele Lévy! Ki hitte volna, hogy ennyi Lévy van a világon?!

Amíg az apámmal voltunk, jó kenyeret sütöttél. És itt? A nagyságos úr kristályüveget metsz! Ez ám a szép, az előkelő mesterség! Az ember olyan lesz maga is közben, mint a kristályüveg, keresztüllátni rajta! De ki törődik az ilyen aprósággal? Az a fontos csak, hogy locsogni lehet meg fecsegni meg imádkozni a zsinagógában meg bölcselkedni a nagy szakállú tudósokkal, hogy zim-zim-zim, mi az ön véleménye a mennyországról, zum-zum-zum, és mi a véleménye a pokolról? Hát kinek van haszna ebből az egészből? Talán bizony Istenek? Ahogy én ismerem, pontosan az a véleménye a dologról, mint nekem: hát ebbe meg mi ütött, azt kérdezi. És a fejét vakarja!

Hanem hát mindennek vége szakad egyszer, még a legjobb dolognak is. Elmegyek, itt hagylak, vedd tudomásul! Érted? Visszamegyek az én Kryszownickomba, a tudatlan szamarak közé. Azt mondom majd mindenkinek, hogy meghaltál. Gyászt fogok viselni érted. És tudod, mit mondok én neked?! Ha az özvegyed leszek, hallod, te ziemiocki Nagy Sándor!, még mindig ezerszer boldogabb leszek, mint mikor a feleséged voltam! Ezt elhiheted nekem! És a pestis emésszen el, ha én...

Mordecháj szótlanul nézett a feleségére, fél szemöldökét felvonta megdöbbenésében, s egyetlen szót ismételt halkan, mindig ugyanazt, azzal a tapasztalt, lemondó türelemmel, amellyel az állatokat próbálja megnyugtatni az ember: Ugyan... ugyan... ugyan...

Egyik keze közben felesége sűrű, zilált sörényét simogatta; valami kifürkészhetetlen gyengédséggel nézett rá, s olyan fiatalos mosoly bujkált bajusza alatt, hogy a szegény, összezavarodott Judit a nyakába borult.

És mindegyik vitájuk így végződött. Mordecháj alig adott magyarázatot, egyszerűen azért, mert nem értette hontalanná vált felesége szemrehányásait. Éjszaka, amikor ott feküdt mellette, valami homályos szánalommal telt meg a szíve. Szánta az asszonyt, és szánta önmagát is, ezt az ismeretlen két embert, akiket egy ágyba sodort a gyorsan fellobbanó eszeveszett szerelem, s akik még nem tudtak értelmes lények módjára beszélni egymással.

- Ha legalább azt tudnám, mi az értelme az Igazakról szóló sok-sok történetnek - mondta olykor Judit a családi ágy meghitt melegében. - Tulajdonképpen miért kell nekik annyit szenvedni?

Mordecháj felriadt kábultságából, kinyújtotta karját a sötétben, magához szorította, amihez éppen hozzáért, és beletemetkezett az asszony bágyadt testének édes tej- és fahéjillatába.

- Ó, éjszakáim gyönyörűsége! - súgta felesége testére tapadó szájjal - ki az, aki nem szenved itt a földön? Gondold csak meg - folytatta csókolgatva -, mit kell nekem elszenvednem miattad, vagy neked énmiattam. Csakhogy a szenvedésünk bűntől terhes, a földön kúszik, akár a féreg, akár a meg nem hallgatott ima...

- Miféle bűnre gondolsz? - kérdezte Judit, s kissé eltaszította magától férjét, gyengéden, de nem minden alattomos szándék nélkül.

- ...De a lamed vov magára vállalja a mi szenvedésünket - folytatta derűsen Mordecháj -, felviszi az égbe, az Örökkévaló lába elé helyezi, az pedig megbocsát nekünk. És ezért élhet tovább a világ, minden bűnei ellenére - magyarázta gyengéden.

Juditnak nagy öröme telt benne, ha egyik pillanatról a másikra megzavarhatta férje derűs hangulatát.

- Akkor azt magyarázd meg nekem, hogy miért hal meg mostanában minden ziemiocki Igaz férfiú ágyban?

Mordecháj bosszúsan húzódott el felesége hullámzó testétől, ettől az eleven, lüktető folyamtól - és hirtelen a valóság meredek, köves partján érezte magát.

- Rég vitatott kérdés ez - mondta elgondolkozva, inkább magának, mintsem feleségének. - Akkor adhatnánk csak választ rá, ha tudnánk, mi történik a lamed vov szívében. Csakhogy ezt ő maga sem tudja, nem tudja, hogy a szíve vérzik, azt hiszi, az élet lüktet benne. Azt mondják, amikor az Igaz férfi rámosolyog egy gyermekre, ugyanannyi szenvedés lakozik benne, mint abban a másik Igaz emberben, aki vértanúhalálba indul. Tudod, úgy van ez, hogy amikor a Harminchatok egyike sír, vagy bármit csinál, akár ha ott fekszik az ágyban azzal a nővel, akit szeret, mint most veled én, mindig magára veszi a világon létező minden szenvedés harminchatod részét; ezt azonban ő nem tudja, a felesége sem tudja, ezért aztán a szíve egyik fele zokog, a másik fele pedig énekel örömében. Mit adhat még ehhez a vértanúság? Ki tudja, Isten talán úgy akarta, hogy a Lévyek pihenjenek végre valamicskét. Ki tudja?...

- Hát akkor én biztosan nagyon ostoba vagyok - állapította meg Judit a takaró alatt.

Majd kibuggyant belőle a nevetés, egy lendülettel odavetette magát férjéhez, hozzásimult, s csak úgy rázta a szokatlan jókedv.

- Tudod, hogy egy szót sem értettem az egészből? - súgta kacagva férje fülébe, s közben elárasztotta apró csókokkal, amelyekért Mordecháj mindjárt megbocsátotta neki ezt a vallomást... - és ha tudni akarod, nem is fogom megérteni soha. Mesélj inkább valamelyik csodarabbiról, aki úgy húzza ki az ember szívéből a gonosz szellemet, mint a tüskét a lábából. Csak egy imát mond, s a szerencsétlen asszony már száll is fel a mennyországba!... A te Igaz férfiaid meg... no, miféle csodákat tesznek ők?

Férje meglepődött.

- Az Igaz embernek nem kell csodákat tennie; olyan ő, mint te vagy: maga a csoda... az eleven csoda. Annyit talán te is megértesz, ostoba asszony!

Judit tágra nyílt, kérdő szemmel bámult az éjszaka puha sötétségébe.

Egy napon fogta magát, elment az éppen hivatalban levő Igaz férfiúhoz, Rafael Lévy rabbihoz, és hosszan tanácskozott vele. Ez az Igaz férfiú néhány hónappal később különös körülmények között halt meg: az ő tanúvallomása lett volna az egyetlen bizonyíték egy lopási ügyben, ő pedig sehogyan sem tudta rászánni magát a tanúskodásra. A tárgyalás előtt egész éjszaka viaskodott önmagával. Később azt beszélték, hogy a két egymással szemben álló angyal, a Könyörületességé és az Igazságé, valósággal kettészakította. Amikor felvirradt az új nap, lefeküdt a földre, behunyta szemét és meghalt. Mordecháj hihetetlenül megörült, amikor meghallotta ezt a hírt.

- Hogyhogy felér két vértanúhalállal? - kérdezte tőle kíváncsian Judit. - Hallgass ide! Nálunk Kryszownickban a templomszolga, a te elődöd, pontosan így költözött el. Egyszer megmondta neki valaki, hogy a felesége összeszűrte a levet az Aranyszájú Heskével. Tudod, mit mondott? "Jaj, szegény lelkecském, ha tudná, hogy én tudom... Jaj, el ne áruljátok neki valahogy!" Hazament, lefeküdt a felesége mellé, s másnap reggel halott volt, már ki is hűlt a teste... Szép kis vértanúság, mondhatom! Egyébként úgy hasonlított a te Rafael rabbidra, mint egyik tojás a másikra. Ő is olyan tüskés kis emberke volt, a szakállát ferdére nyírta, és beszéd közben folyton kidugta a nyelvét... Érted? Hegyes volt, mint a tüske, de nem szúrt soha.

Mordecháj átható tekintetet vetett rá.

- Hát azt meg honnan tudod, hogy a lamed vov (Isten legyen irgalmas hozzá, vegye a kezébe és melegítse fel szelíden leheletével), honnan tudod, hogy ő is tüske volt? Hiszen soha nem mutatkozott!

Judit orrcimpája megremegett, először lármázott, vihogott, aztán bevallotta:

- Tudod jól, milyen vagyok - kezdte pityeregve -, de igazán olyan rossz érzés volt, hogy szégyent hozok rád. Elmentem hozzá, adjon tanácsot. Két éve élek már Ziemiockban, magyaráztam neki, de egy tapodtat sem jutottam előre. Bolondország bolond lánya vagyok még mindig. Mit csináljak? Ő olyan jóban van Istennel, hátha mond értem egy icipici imát. Hát nem igaz?

Mordecháj elfordította fejét zavarában.

- És ő mit felelt erre?

- Ó, csupa butaságot! - kiáltott fel az asszony. Ha csak eszébe jutott az Igaz férfiúval folytatott beszélgetése, fellobbant benne a harag. - Eleinte felelni sem tudott, úgy nevetett. Tudod, valósággal kotkodácsolt, mint egy tyúk: Kot-kot-kot-kot... Aztán kiöltötte a nyelvét, és azt mondta: "Judit vagy, igaz? Kotkotkot... Maradj meg hát Juditnak, kotkot. A teve egyszer szarvat kívánt a fejére... kot-kot-kot... és a végén elvesztette a fülét is... kotkot..." Hát ez volt az egész - fejezte be az elbeszélést Judit, és bosszúsan megrázta sörényét.

Mordecháj azon nyomban megfeledkezett illemről és tartózkodásról.

- Ó, bolond kis lovacskám, te...

Hozzásimult, jó erősen megmarkolta a "ló pofáját", másik kezével pedig hajfonatát ráncigálta, és kacagott, kacagott torkaszakadtából.

Judit makrancoskodott, dühöngött is, félelmetesen, mint mindig, de szíve mélyén boldog volt.

Belátta, hogy egész életében "ostoba" marad; eleinte érvnek használta, később hencegett vele. "Én, akinek annyi esze van, mint egy krumplinak - mondogatta önelégülten, mintegy bejelentve, hogy mindjárt betör a szellem birodalmába -, én, aki nem vagyok valami értelmes..." - folytatta, de olyan kétértelmű hangsúllyal, hogy a jelenlevőkben felmerült a kérdés, vajon nem tekinti-e az észt valami fogyatékosságnak, amelytől ő, hála Istennek, mentes -, "én, aki nem vagyok senki és semmi, mégiscsak úgy gondolom, hogy..."

De megmagyarázhatatlan módon büszke is volt rá, hogy a híres Lévyek családjába került; és e láthatatlan gyógyír segítségével végül ugyanúgy otthonának érezte Ziemiockot, mint akármelyik odavaló asszony.


Judit hozományából futotta rá, hogy egy kis külön kétszobás házacskába költözzenek, amely az üvegcsiszoló műhelyek szomszédságában volt. Ám a kristályüveg szakma válsága egyre mélyült, megjelent a munkanélküliség, s vele már réges-rég letűnt korszakok nyomorúsága. Az újszülötteket ismeretlen kór pusztította, kéthónapos korukban betegedtek meg a rózsaszínű, élénk csecsemők, s néhány héttel később már temették is őket a gyermektemetőben - addigra egészen elsatnyultak, megkékültek, végtagjaik karomszerűen görcsbe húzódtak, csúnya kis féreggé változott mind. Vajon a hideg volt az oka? vagy az éhség? vagy a "kék betegség"?... annyi bizonyos, hogy Judit méhének első három gyümölcse elpusztult még magzatkorában; mindháromszor elvetélt a fiatalasszony. És valahányszor Mordecháj megrészegült attól a magasztos érzéstől, hogy megint előbbre jutott, ha csak egy tapodtat is, a Talmud megismerésében, nem tudta elhessegetni azt a gondolatot, hogy ártatlan gyermeke vérével fizet ezért a tudásért. Amikor pedig Judit megint teherbe esett, elhatározta: visszatér a házaló mesterséghez, még azon az áron is, ha el kell távolodnia Istentől. Egy egészen hétköznapi téli reggelen történt ez; Judit zavartan bevallotta azt is, hogy már két hete tudja, de nem merte megmondani neki.

Férje első pillanatban magához szorította asszonya hasát, hálatelten, de persze óvatosan. "Miért nem merted megmondani - kérdezte tőle mosolyogva -, hiszen nem az első?"

Judit is elmosolyodott szelíden, de az ő mosolya szánalmasan szomorú volt.

- Nem is tudom... A méhem csupa boldogság, de ez a boldogság nem ér a szívemig...

Hanem azért gyermetegen hátrált, s az asztal mögött állt meg, ahol férje nem érhette el. Beleburkolózott kendőjébe, amelyet a férfi valamikor úgy szeretett, de most már csupa rongy volt. Mordecháj most fogta csak fel felesége rettegését, és halálsápadt lett. És ahogy kialudt benne az öröm, jeges hideg áradt szét a mellében, s kiült a szemébe is; egyszerre könyörtelenül tisztán látta, milyen nagyon megváltozott a csodaszép Judit a Ziemiockban töltött öt esztendő alatt...

Alig kétméternyire tőle, az asztal túlsó oldalán állt az asszony. Arca harmincévesnek mutatta, holott huszonöt sem volt még. Mordecháj most értette csak meg: nem azért látszik idősebbnek a koránál, mert a nehéz esztendők nyomot hagytak a testén, hanem mert a rossz években élesen kirajzolódtak egyénisége körvonalai - ez nyomta rá vonásaira az idő előtti öregedés bélyegét. Most macskaarca volt, s le lehetett olvasni róla, hogy alig-alig fog már változni élete végéig. Homloka széles és csontos volt alul, felfelé keskenyedett, mint elefántcsont fényű kupola, mint szirt, amelynek csak csúcsát éri a nap. Erős szemöldöke rövid orra tövénél kezdődött, s olyan tökéletesen ívelt halántékáig, mintha Tóra másoló rajzolta volna nagy-nagy áhítattal. Orrától két redő futott szája keserű sarkáig, s kissé megemelte kemény húsú orcáit; ettől öreg macskára emlékeztető figyelmes fintor ült ki Judit új arcának alsó részére.

Szelíden odasúgta férjének.

- Igazad van, örvendeznünk kell.

Erőteljes, ringó járásával előjött az asztal mögül, és szorosan odasimult hozzá.

A meghatottságtól esetlenül rejtette arcát embere szakálla alá, s úgy is maradt, odabújva, mint valami puha, odaadó kis állat; két keze összekulcsolódott Mordecháj derekán, s a férfi alig-alig érezte mellén e már szinte álomba szenderedő szelíd, lüktető test csendes pihegését.

Összeszorult a torka, úgy mondta: "...igen, igen, örvendezzünk!"

Ám szíve kővé dermedt a szomorúságtól, csak a hidegre gondolt, az éhezésre, a kék betegségre, amely az Isten áldását hordozó méhet fenyegeti, s mint az előző ilyen alkalmakkor, most is érezni vélte lüktetését a hasán. Bátortalanul, gyengéden, majdnem minden érzékiség nélkül megsimogatta Judit fehér nyakát, s átvillant lelkén a kérdés: "Gyermekek halála - hát akarhatja ezt az Úr? szenteltessék meg az ő neve..."

Az egész napot ott töltötte a zsinagógában, Isten kifürkészhetetlen akaratával vitázva végkimerülésig. Késő délután azt látták a csodálkozó hívek, hogy hangosan felzokog, majd kirohan a zsinagógából, mint aki eszét vesztette, s szája körül a boldogság ragyog: végre döntött magában.

6

A házikó a város másik végén lapult, a Háromkút-domb felé kanyargó ösvény mellett; de a hó olyan mély volt, úgy ellepett mindent, hogy Mordechájnak ki kellett tapogatnia útját a sötétben. Judit leste, mikor érkezik, s abban a pillanatban, amikor dörmögve megállt a küszöbön, már félre is húzta a reteszt. Sikerült valamicske száraz rőzsét összeszednie, s a kandalló vörös visszfénye versenyt villogott az asztal közepén barátságosan füstölgő ócska petróleumlámpa sárgás fénykörével. Mordecháj csodálkozott: Judit régi bársonyruhájában volt, amelyet különben ünnepnapokra tartogatott; alig volt ideje a havat lerázni subájáról, mert felesége máris átölelte mosolyogva, kacérul, szenvedélyesen.

- Látod, mi minden van az asztalon? Fink mama kölcsönadott egy darabka vajat, s az a gyanúm, hogy a liszt Blumenkrantznétól származik. Nos, tetszik a dolog?

Mordecháj tekintete feleségére tévedt, s oly kívánatosnak látta, hogy valósággal beleszédült. Judit az arcát nyújtotta, férje föléje hajolt, s azt mondta: - Asszony, asszony, ez az ünnep nincs a naptárban. Ó, én bolondos lovacskám, te...

Judit szája forró volt, olyan tiszta láng csapott fel belőle, hogy körülöttük minden elsötétült.

- Én asszonyom, én kicsi lovacskám - sóhajtott fel nagy sokára Mordecháj. - Most rajtam a sor, hogy meglepetést szerezzek neked, igaz-e?

- Ugyan, hallgass! - mondta Judit hitetlenül.

Ujját keresztbe tette férje ajkán, a férfi pedig harapdálni kezdte.

- Hát ide figyelj! - mondotta Mordecháj, s arcához szorította felesége kezét - most beszéltem Max Goldbaummal. Izé... most kapott egy utalványt a fivérétől, emlékszel rá? - az a vörös hajú, ilyen görbe volt az orra, tudod, aki három éve ment ki Amerikába. Szóval Max hajlandó volt kölcsönadni kétszáz zlotyt. Holnap bemegyek Zratowba, ott biztosan találok valami kis árut. Pontosan kiszámoltam mindent: kétszáz zloty elég lesz, hogy újra kezdjem az üzletet. No, mit szólsz hozzá? Ez az én kis meglepetésem neked! - keze Judit sörényébe mélyedt, s hajánál fogva húzta szeme elé a szeretett arcot, mint éjszaka szokta, az ágyban.

- Mi az? Nem is szólsz hozzá semmit?

Judit arca olyan kemény volt, mintha fémből öntötték volna. Tekintete büszkén szegeződött Mordechájra.

- De igen! - felelte. - Azt mondom, hogy ehhez neked nincs jogod!

- De hiszen négy évvel ezelőtt... emlékszel? Te magad könyörögtél, hogy gondoljam meg, miből fogjuk táplálni... nem emlékszel? az elsőt...

- Az akkor volt! - felelte Judit élesen. - Te is tudod, hogy a te helyed a ziemiocki zsinagógában van, nem az országúton, mint valami csavargónak.

Mordecháj felkiáltott.

- És a gyerekkel mi lesz?!

Szörnyű zavarban volt.

A fiatalasszony felhajtotta kendője szélét, kezét ártatlanul bársonyba burkolt keblére tette, s kissé megemelte, mint valami áldozatot.

- Nézd a mellemet, nézd!... Nem az éhség pusztította el a gyerekeinket: mindig volt annyi tejem, amennyi kellett volna! Azután meg... - mormogta, inkább csak magának.

- Azután meg...?

Judit ujjai begörbültek, mint a macska karma, teste könnyedén előrefeszült, mintha ugrásra készülne. Felháborodott pillantást vetett a férjére, és kirobbant, valósággal ömlött belőle a düh. - Azután meg mit mondanának rólam, ha hagynám, hogy úgy élj, mint a kóbor kutya?! Te... Te... Aki olyan jámbor ember hírében állsz, hogy Fink néni éppen ma délután mondta nekem... várj csak... igen, ma délután... hogy biztosan közelebb érzem magam Istenhez, amióta a feleséged vagyok. Ez a csúnya nyelvű népség persze boldog volna, ha koptathatná a száját: "nézzétek csak, őnagysága kaviárral tömi magát, a férje meg szégyenszemre az országúton kóborol". Meg azt is mondanák: "milyen kár, hogy ezt a cserépbabát vette feleségül... Máskülönben, ha igazi ziemiocki zsidó asszony az élettársa, valóságos szent lehetett volna belőle. Szegény ember, ugyan hol imádkozik? Biztosan egy szénaboglya tövében. És kivel vitatkozik a nagy kérdésekről?... talán a tehenekkel!"

Judit haragosan megrázta a fejét, s láthatólag igyekezett visszafojtani a belőle kikívánkozó mulatságos ötletet, amely gyorsan elsuhanó bájos, kedves mosolyt rajzolt ajkára.

- Azután meg... - tette hozzá habozva.

Mordecháj most már igazán nyugtalan lett.

Judit a nyakába borult, és szégyenlősen mellére rejtette arcát; s mint valami szerelmi vallomást, úgy súgta kristálytiszta, vékonyka kislányhangon férje kissé szőrös fülébe:

- Azután meg... mit gondolnék magamról én, mi?...

Mordecháj vidáman tárta szét karját:

- Isten az égben, csoda történt!


Miközben az egyik szomszédasszony szivaccsal mosta le combjáról a vért és a váladékot, Judit feszülten figyelt: az újszülött első kiáltását várta. Csak a hatodik percben hangzott fel. A bába szétfeszítette vastag ujjával a koraszülött csecsemő összeszorított ínyét, s a fáradtan fekvő anya legnagyobb csodálkozására mogyoró nagyságú vérrögöt vett ki a szájából. Aztán teleszívta hatalmas szülésznő-tüdejét, nyelvét a csecsemő szájába dugta, s lassan beléfújta a levegőt. A lilásvörös kis húscsomón remegés futott végig. Erőlködött, hogy magába szívja az életadó leheletet, parányi kéz- és lábujjai görcsösen megfeszültek, összerándultak, begörbültek, mint a kék betegség félelmetes karmai; végre mégis kinyílt a szája, s éles kiáltás tört fel belőle... - Ugyan, mire jó az egész? - mormogta kételkedve a bába, a csuromvizes Judit pedig hátradőlt a párnára, önmagával és az élettel megbékélten.

Az újszülött, ez a zsenge kis facsemete, mintha nem kínált volna elég táptalajt a betegségnek: minden várakozással szemben életben maradt.

Törékeny kis testecskéjében az életnek parányi szikrája pislákolt csak; de tágra nyitott nagy szeme keményen, rosszindulatúan meredt a világba; valósággal belészúrt abba, aki ránézett. "Mintha tűbe kapna az ember" - állapította meg Judit, és hozzátette: "Csak tudnám, olyan tüske lesz-e, amelyik másokat szúr meg, vagy olyan, amelyik saját magát sebzi fel?"

- Félek, nagyon félek, hogy szúnyog természete van - dörmögte rosszkedvűen Mordecháj.

Felháborította, hogy ilyen apró és satnya a fia, el nem tudta képzelni, hogy efféle féreg legyen a dinasztia igazi, hiteles folytatása; nyilván az égnek egy tévedéséről van szó, vigasztalta magát. De Judit azután az évek folyamán három olyan Lévy csemetével ajándékozta meg, akikkel szemben a természet bőkezűnek bizonyult; elfelejtette hát az első kudarcot, hálát adott az irgalmas égnek, a "szúnyognak" pedig megbocsátott.

A "szúnyog" valóban bizonyos rovarokra emlékeztetett nyughatatlanságával. Szakadatlanul izgett-mozgott, kutatott, kapálódzott a szélrózsa minden irányában, mintha hadonászásával akarná betölteni a parányi teste körül tátongó nagy ürességet. Judit el volt ragadtatva tőle.

- Hát hogyan tartsam féken? - kérdezte a haragos Mordechájtól. - Ha megfogom a karját, félek, hogy a kezemben marad, mint a lepke szárnya; mit kezdünk akkor egy letépett gyerekszárnyacskával? Különben is az az érzésem, hogy igazságtalan vagy hozzá; mégsem magától jött a világra szegényke; a te húsodból való hús is! Vagy talán nem?

- Sajnos, csak a húsomból való!

Ennek következtében Mordecháj nem sokat törődött a "szúnyog" vallási nevelésével, s ideje javát három kisebb gyermekének szentelte, akik máris elhagyták a legidősebbiket, növekedésben csakúgy, mint tudásban. Mihelyt Benjamin betöltötte nyolcadik esztendejét, apja sürgősen inasnak adta egy szabóhoz. Bért nem hozott ugyan haza, de legalább egy éhes szájjal kevesebbet kellett etetni ebédnél.


Benjamin kétségtelenül tüske volt, mint anyja megállapította, de olyan tüske, amelyik legszívesebben önmaga ellen fordítja hegyét. S mert már kisgyerek korában kiszolgáltatták a mester kényének-kedvének, a tüske még hegyesebb lett. Benjamin sokat szenvedett.

Szorgalmas volt a munkában, de nagyon idegessé tette, hogy mozdulatlanul kell ülnie egy helyben. Nehezen tudta fegyelmezni magát; a testében lakó életerő eszeveszett táncot járt, s ettől szakadatlanul fészkelődnie kellett a zsámolyon, amelyhez oda volt láncolva.

A teljesen magára utalt gyermek megérezte, hogy kizárták a Lévyek bensőséges közösségéből. Új szemmel kezdte nézni a világot, egyáltalán nem zsidó szemmel, hanem dühösen és dacosan a maga módján. Tudta például, hogy bár Ziemiockban az Igaz férfiú a király, vannak más hatalmasságok is a világban; s ki tudja, gondolta magában, nem minden rosszindulat nélkül, hátha van valahol egy nagyobb Igaz férfiú is, mint ez, a ziemiocki... ki tudja?

Kételyei még erősebbek lettek, Bár-Micvó-ja[18] napján, amikor a hagyományoknak megfelelően bemutatták a felavatottat az éppen hivatalban lévő Igaz embernek.

Az Igaz férfiú hetvenéves korában örökölte tisztségét, amikor már teljesen béna volt a csúztól. Éppen ezért soha nem hagyta el szobáját, s az ifjabb nemzedék csupán hírből ismerte, aminek következtében csak még ünnepélyesebbnek és kísértetiesebbnek képzelte. Háza az Üvegsodró utca közepe táján állt; az utca bejáratában még ott lehetett látni az egykori gettó két cölöpre csavart rozsdás láncait.

Benjamin a szertartásra kölcsönkért bő ruhában volt, s minden érzékszerve megfeszült, amikor belépett a nagyon sötét és nagyon rossz szagú előszobába; jobbra-balra fülelt, szimatolt, abban a hiú reményben, hogy sikerül felfedeznie a lamed vov közelségének valami kétségbevonhatatlan jelét. De amikor innen egy sötét kis szobába lépett be, egyik oldalán ólomszürke arcú apjával, a másikon a szegény Judittal, aki halálosan izgatott volt, hogy közelről láthatja a "csodát", Benjaminnak az a furcsa érzése támadt, hogy egy padláson van: a súlyos, szinte tapintható félhomály, a rendetlenül összezsúfolt bútorok, a bizonytalanul táncoló fénykéve, amely mintha padlásablakon keresztül tűzött volna be, a láthatatlanul, de érezhetően mindenütt ott lebegő por...

- Mozogj már! - kiáltott rá Judit, s egy lökéssel a szoba közepére penderítette.

- Ej, ej, ej - szólalt meg váratlanul egy rosszalló hang.

Benjamin tágra nyitott szemmel bámult arra az aggastyánra, aki eddig a szoba hátsó sarkában ült, s keskeny vaságy mögött; rózsaszínű koponyáján fekete sapka volt, fekete kaftánját övként ezüst kötél fogta át; lassan közeledett botjára támaszkodva, mintha valami törékeny, gyenge evezővel iparkodnék lépésről lépésre előre; teste meggörnyedt a félhomályban, s mint halálosan kimerült állat, úgy zihált. Amikor ott állt előtte, a gyermek boldog izgalommal állapította meg, hogy hiszen éppen olyan a lamed vov is, akár a zsinagóga előtti kőpadon üldögélő és trécselő vének, akik, ha az ember bütykös kezük ügyébe kerül, soha nem mulasztják el, hogy meg ne simogassák a fejét, vagy gyengéden, élvezettel meg ne cibálják a füle cimpáját. Benjamint egészen felvillanyozta ez a felfedezés, megfogta az aggastyán tehetetlenül lecsüggő kezét, és cinkos szemhunyorítással a saját fejére tette; a kéz egészen a füléig ért.

- Uram Isten! Bocsáss meg ennek a haszontalan kölyöknek, szent ember! - kiáltott fel rémülten, kétségbeesetten Mordecháj.

Majd a fiú felé fordult, aki még mosolyogni is mert, s ráförmedt:

- Nem megmondtam neked, mit kell csinálnod?!... Megcsókolni a szent ember kezét!

- Nem baj, nem baj, jól van ez így... nagyon jól van... - mekegte reszketeg hangon az aggastyán, akit láthatólag mulattatott az eset. - Jól van, jól van... saját magát áldotta meg a gyermek.

A szokásnak megfelelően végigsimította Benjamin koponyáját, de keze leereszkedett a fiú álláig, és szelíden, szeretettel felemelte kissé.

- Ez hát Benjamin, Mordecháj fia.

A fiú bájosan hunyorított, így mondott igent.

- Ez volna hát az az új zsidó férfiú, akit Isten ma közösségünknek ad?

- Hát igen... - felelte leereszkedően Benjamin.

Szemöldökíve árnyéka alatt gúnyos kék fény villant meg az öreg szemében; friss és fiatalos volt ez a szem, körülötte sehol egy ránc; de amikor összevillant tekintetük, az aggastyáné és a gyermeké, Benjamin úgy érezte, valósággal égeti a lamed vov pillantása, és csodálkozva hunyta be a szemét.

- És mondd csak, Benjamin, mit tudsz a Mózes öt könyvéről?

A gyermek hallgatott.

- Bocsáss meg néki, szent férfiú, az Írással nemigen foglalkozik ez a gyerek, a szabómesterséget tanulja.

A szobában mélységes csönd lett. Judit férjét figyelte: lassan, szégyenkezve hátrált az ajtó felé. Benjamin panaszosan felzokogott.

- És én? Ugyan mit tudok én a Mózes öt könyvéről?... - szólalt meg váratlanul az Igaz ember, nagyon szelíden, s ez a szelídség láthatólag a gyermeknek szólt.

Benjamin csodálkozva ütötte fel fejét: az öreg csendesen ingatta csontos fehér fejét, fogatlan, fekete szája nyájasan mosolygott.

- No, no, no, kicsi szabó vagy, ugye? - kérdezte mekegő hangon az Igaz ember.

Mutatóujját a gyerek kezébe dugta, szakálla mögött megbúvó szájához emelte a kicsi kezet, és... megcsókolta.

Aztán, mintha hirtelen magához tért volna, széles, ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal tessékelte ki látogatóit: befejezte a beszélgetést.


Mindenki látni akarta a kezet, amelyet az Igaz férfiú megcsókolt; még mindig látszott rajta egy dicsfényre emlékeztető sárgás karika, a bagót rágó vén száj nyoma; a gyermeket megeskették, hogy addig nem mossa meg a kezét, amíg le nem kopik róla e nyom. Egyébként úgy látszott, hogy a jel egész lényén ott van: a látogatók mind kényeztették a kisfiút, fivérei pedig valósággal körüludvarolták. Egyesek azt javasolták, kössék át az Igaz férfiú csókjának helyét, ezt azonban szülei nem fogadták meg. Mordecháj volt egyébként az egyetlen, aki a vállát vonogatta, kijelentette, hogy nem érti a dolgot, és hogy nyilván "amolyan különcködés ez is", hiszen az Igaz emberek híresek szeszélyeikről. Benjamin azonban inkább anyja álláspontja felé hajlott; Judit száján ugyanis kiszaladt az a megállapítás, hogy az Igaz férfiú "egész helyes öreg bácsika", és fia magában igazat adott neki.

Az Igazak felől még táplált halovány ábrándjai aztán egykettőre szétfoszlottak Bialystokban. Néhány évvel az előbb említett események után történt ez. Benjamin jól nevelt, de jelentéktelen fiatalemberré serdült időközben, szeme kissé meggyengült, szögletessége lecsiszolódott, s azért ment Bialystokba, hogy itt fejezze be tanonckodását, és tökéletesítse magát a szabómesterségben.

Bialystok igazi nagyváros volt, emeletes házak sorakoztak benne, árukihordó triciklik száguldoztak, s a nyergükben ülő tökéletes vezetők hajszálra ugyanolyanok voltak, amilyennek Benjamin előző főnökénél található egyetlen lengyel újságpéldányban látható kép ábrázolta őket.

Két esztendőt töltött a városban. Egyfolytában tizenöt óra hosszat dolgoztak a gázvasalótól fullasztó levegőjű kis szobában. Öten verejtékeztek itt, ami megdöbbentő illatkompozíciót eredményezett. Benjamin félig tanonc volt, félig segéd, azonkívül kifutó, napszámos, szárazdajka, s ha főnöke kövér felesége a szokottnál mélabúsabb hangulatban volt, még szakácsnő is. És mégis úgy érezte: csodálatos kalandban van része, amelyhez hasonló nem fordult elő a Lévy család történetében, mert minden, még a műhely füsttől fekete levegője is, összehasonlíthatatlanul valószerűbb volt Ziemiocknál, a haszontalan ábrándok ez ócskáspiacánál.

Délben a vasalómunkás, Goldfaden úr társaságában ebédelt; Goldfaden úr agglegény volt, s amióta egyre nehezebben emelgette vézna karja az óriási gázvasalót, a főnök állandóan azzal fenyegette, hogy kirúgja. Közte és Benjamin között barátság szövődött, szavak nélkül, pusztán mindennapi kis mozdulatokból. Egyszer, amikor a félelmetes Roznek úr éppen elment - egy drága szalonkabátot szállított le a megrendelőnek -, Benjamin felkapta az orrát varrótűje fölül, és így szólt, anélkül, hogy meggondolta volna:

- Bocsánatot, kérek, tisztelt Goldfaden úr, szabad valamit kérdezni? Mit fog csinálni, ha nem tudja már felemelni a gázvasalót?

A megszólított rátette vasalóját a háromlábú állványra, s puha arcán, amelyet mintha a negyven esztendőn keresztül beszívott fullasztó gőzök püffesztettek volna fel, valami bántó, kellemetlen kifejezés jelent meg.

- Hogy mit fogok csinálni? - ismételte lassan, tagoltan a kérdést. - Édes fiam, ha Isten is úgy akarja, éhen fogok dögleni!

- De hiszen maga jámbor zsidó, Goldfaden úr! És Isten nem fogja...

- Nem vagyok jó zsidó! - vágott szavába most már élesen az öreg.

Majd hirtelen kiült arcára a félelem, s Benjamin is megismerte Roznek úr parancsoló lépteinek a szomszéd szobából áthallatszó zaját.

Másnap Goldfaden úr nekibátorodott, s bevallotta a fiúnak, hogy már körülbelül fél esztendeje nem hisz Istenben. Benjamin csak bámult rá, nem értette. Goldfaden úr, ez a finom ember, figyelmesebb volt iránta, mint eddig bárki a világon, a lamed vov-ot kivéve; egyszerűen nem lehetséges, hogy istentelen legyen. Mit jelent hát akkor ez az egész?...

- Kedves Goldfaden úr, nem volna szíves jobban megmagyarázni, mit ért azon, hogy nem hisz Istenben? Tudniillik azt hiszem, nem egészen világos előttem, mire gondol voltaképpen - tette hozzá mosolyogva.

Az öreg elfordult tőle; valamilyen titokzatos okból szemmel láthatólag idegesítette az a hang, amelyen Benjamin beszélt; a fiú pedig ugyanolyan türelmes és kétkedő hangnemben folytatta:

- Azt kell-e következtetnem a szavaiból, tisztelt Goldfaden úr, hogy nem hiszi, hogy Isten teremtette az eget és a földet és a többit?

De miközben e szavakat kiejtette száján, már fellobbant benne a világosság: a jó Goldfaden úr egyszerűen nem hisz Isten létezésében. Szinte megdermedt rémületében, s ez kicsendült hangjából is, amikor feltette a következő kérdését:

- De hát gondolja meg, tisztelt Goldfaden úr, ha Isten nem léteznék, mik volnánk akkor mi, maga meg én?

Az öreg vasalómunkás arcán szánakozó mosoly suhant át, s válaszában eredménytelenül próbálta felidézni egykori kedélyes humorát.

- Hát mik volnánk? Szegény kis zsidó munkások, vagy talán nem?

- És ennyi az egész?

- Sajnos, ennyi - felelte az öreg.

Aznap éjszaka, amikor Benjamin a padlóra terített szalmazsákon hevert, igyekezett elképzelni, hogyan látja a dolgokat Goldfaden úr. Töprengése során arra a félelmetes következtetésre jutott, hogy ha Isten nem létezik, Ziemiock a világmindenség nevetségesen jelentéktelen morzsája csupán. De akkor hová ömlik az a tömérdek szenvedés? Felvillant előtte Goldfaden úr kétségbeesett arckifejezése, felzokogott, és sírása belehasított a műhely éjszakai némaságába: kárba vész, jaj, istenem, haszontalanul kárba vész!

Ennél tovább nem jutott a töprengésben; sokáig sírt, és végül elaludt.

A vasalómunkás napról napra ügyetlenebbül dolgozott. Ha a főnök nem volt ott, két kézzel emelgette a vasalót. Egyszer aztán elejtette, fellobbant a szövet és a száraz fa, s a műhelyben maró égésszag terjengett. A tűznek nem maradt ugyan más nyoma, mint a padlóra égetett fekete folt, de másnap már nem jött be az öreg munkás, Benjamin kérdő pillantása pedig Roznek úr komor hallgatásába ütközött.

Ugyanaznap délután egy fiatalember jelent meg a műhelyben. Karja éppen olyan sovány volt ugyan, mint Goldfaden úré, de láthatólag az a rendíthetetlen elhatározás fűtötte, hogy ő nem fogja elejteni a vasalót.

Vele nem barátkozott össze Benjamin. Az új segéd szemérmetlen történeteket mesélt, nyakkendőt viselt, és tüntetően lenézte "a begyepesedett fejű alakokat", akiknek sejtelmük sincs róla, milyen igazában az élet. Ő aztán valódi hitetlen pogány volt, míg Goldfaden úr - ezt Benjamin most biztosan tudta - csak a jó zsidók hagyományos külsőségeit vetkőzte le. Persze azért okosabb volt az ilyen fickót nem magára haragítania az embernek. Így aztán, diplomatikus viselkedése áldozataként, Benjamin egy este belépett abba a sikátorba, amelyben a rossz nők tanyáztak. A hitehagyott intézett el mindent. Benjamin, mintha álmában történt volna, felment a bársony szőnyeggel borított lépcsőn, végigment a palotába illő pompás folyosón, végül egy ijesztően fényűző szobában kötött ki, amelynek minden fala csupa tükör volt; itt egy kövér hölgy fogadta, aki pillanatok alatt reszkető-liláspiros húsú meztelen bábuvá változott. Valahol fent, a mennyezetről függő villanylámpa üveggömbje fölött, szelíden felragyogott az Énekek Éneke napja:

- Jöjj velem Libanonból, szerelmesem...

A húsból való bábu a bidére kuporodott, majd azt mondta neki, jöjjön közelebb, mutatóujját többször egymás után behajlította és kiegyenesítette. Benjamin azt dünnyögte lengyelül, hogy "bocsánat, nagysád!", félrehúzta az ajtó reteszét és elmenekült.

7

Amikor Benjamin visszatért a városból Ziemiockba, végleg feladta az igazság kutatását; már csak annak a mindennapi tisztaságnak a morzsáit szerette volna újra meglelni, amelyet két esztendővel azelőtt odahagyott, és most mindennél többre értékelt, Judit orra remegett, karmai előreszegeződtek. Amikor Benjamin végre kibontakozott még mindig verdeső szárnyai közül, Mordechájra került a sor; szeme megkereste fia tekintetét, tisztának találta, elmondta a hazatérésre szóló áldást, s ünnepélyesen a fiú homlokához dörzsölte bajuszát. Benjamin egy csapásra visszanyerte egész régi nyugalmát, s magában megállapította: "Istenem, lehet, hogy mindez tévedés csak, de akkor is többet ér az istentelenek minden aprópénz-igazságánál!"

Ám a vízválasztó vonal még mindig nem volt elég éles, mert ha egész Ziemiock álom csupán, akkor ugyan micsoda ő, Benjamin, aki immár ehhez az álomhoz sem tartozik?...

Szülőfalujába való visszatérése évében, valahol Európában, kitört a háború.

Ziemiock jámbor lakói erről csak 1915 februárjában szereztek tudomást, mégpedig a Párizsból, Berlinből és New Yorkból érkező levelek révén. Nagyon furcsa hírek kaptak szárnyra. A francia meg a német zsidók állítólag kötelesek voltak felölteni a gyűlölködés egyenruháját, és egymás ellen verekedni, akár azok a vadállati keresztények: kényszerítették őket rá!

Elkeseredett viták folytak ezekről a dolgokról az öregek között; egyesek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem lehet követ vetni azokra a hívőkre, akiket rákényszerítenek a különböző népek fegyverének viselésére. De természetesen a legmélyebb gyászt öltötte és kétségbeesett imákba merült mindenki, amikor híre jött, hogy esetleg egyazon falucskából származó, de most egymással szemben álló országokban letelepedett két testvér is abban a veszélyben forog, hogy keresztények módjára egymást gyilkolja meg ebben a személytelen öldöklésben. Sóhajtozva idézték az Igaz férfiúnak az öregek tanácsában mondott, meglehetősen homályos szavait: "Azért szakadt ránk mindez, mert Izráel unta már szívében hordani az áldozat kését, az engesztelés báránya belépett a nemzetek közé; térdre borult a bálványok előtt, rosszul érezte magát Istenben, nem akart megmaradni nála. Szerencsétlen testvéreink franciák lettek, és németek és törökök, talán még kínaiak is, mert azt képzelték, ha megszűnnek zsidók lenni, véget vetnek szenvedéseiknek. És lám, az Örökkévaló szeme elé ma olyan látvány tárul, aminőt a száműzetés kétezer esztendeje során nem látott soha: idegen fegyverzetet öltenek magukra, különböző nyelveket beszélnek, arc nélküli bálványokat imádnak, és egymást gyilkolják a zsidók! Átok van rajtuk..." S az Igaz férfiú leült a földre, porral hintette meg ősz haját, és himbálózva jajveszékelt, mint a halálra sebzett állat.

Az asszonyok között furcsa történet járt szájról szájra; senki sem tudta, ki hozta Ziemiockba. - Éjszaka van, künn a fronton elsuhan egy árnyék, eldördül egy lövés; és az a zsidó, aki elsütötte a puskáját, jajgatást hall...

"És képzelje, kedves asszonyom, égnek áll minden haja szála, mert tőle három lépésnyire, a sötétben, az ellenséges katona hangja a haldoklók imáját mondja, héberül. Szent isten, a zsidó katona egy zsidó testvérét lőtte agyon! Ó, micsoda szívet tépő bánat... Eldobja a puskáját, és kirohan a két arcvonal közé, mert beleőrült szégyenébe és fájdalmába! Megőrült, érti, kérem?! A másik oldalról lőnek rá, eminnen kiabálnak utána, hogy jöjjön vissza. De nem hallgat rájuk, ott marad a két vonal között, ott hal meg. Micsoda szomorúság, istenem!..."

Még be sem fejeződött a háború, s már jöttek a hírek a forradalomról, aztán pogromokról kezdtek beszélni; úgy támadt, terjedt a szóbeszéd, mint a földeken a kalászok susogása. Tűzbe-vérbe borult egész Ukrajna. "Ahogyan az ölyv és a kánya osztozik az égen", úgy csaptak le felváltva Mahno bandái meg Petljura, a cári tisztek fehér sapkás különítményei a nagy síkság zsidó hitközségeire. Ziemiock lakói, bár védve érezték magukat dombjaik között, maguk sem tudták, mit gondoljanak; többször is felültek különböző álhíreknek, és az erdős magaslatokra menekültek. Akik nyugodtan otthon maradtak, gúnyolódtak, amikor visszajöttek a menekülők; így történt azután, hogy az igazi nagy veszedelem órájában sok-sok kételkedő esett bele a valódi riadalmat megelőző vaklármák ravasz csapdájába...

A végveszélyt megelőző éjjelen óriási tüzek visszfényét látták a ziemiockiak Pszkov városa felett. Mivel augusztus hónapban nagy volt hőség, avval nyugtatták magukat, hogy az erdő kaphatott lángra valahol. Hajnalban harsantak fel az első jajkiáltások. Nagyon gyorsan pergett le az egész. A kozák hordák már Ziemiock házai között hömpölyögtek, amikor néhány zsidó felriadt álmából, és hálóingben és tarkójára tolt sapkában nézett ki az ablakon, a menekülőket kérdezgetve, mi történt tulajdonképpen.

Judit és Mordecháj, az egy Benjamin fiú kíséretében, épségben felvergődött a Háromkút-domb tetejére. Benjamin, mielőtt szülei után bement volna az erdőbe, nem tudta megállni, hogy vissza ne nézzen a falura. Első pillanatban a táj szépsége nyűgözte le. A völgy körül, a dombok magasságának közepe táján, ködgyűrű lebegett, s a zöldellő lejtők belevesztek a szürke párába, de ötven méterrel lejjebb ismét kibukkantak belőle. Hangyákra emlékeztető apró fekete alakok nyüzsögtek a szomszédos dombokon. A falucska halványpiros háztetői vakító fényben ragyogtak a ködgyűrű közepén. Benjamin pillantása a templomtér üres foltját kereste éppen, amikor kiáltások ütötték meg fülét. Aztán néhány fekete pelyhet látott, amelyek mintha varázsszóra lebbentek volna fel a háztetők piros foltjairól; a távolság tompította kiáltások pedig most egy fészekalja madárfióka buta csipogására emlékeztették. Mindezek fölött mozdulatlanul feszült az ég ragyogó kéksége. Benjamin kitátotta a száját, hogy felordítson, de idejekorán meggondolta magát. A levegő meg sem rezzent.

- Mi a csodára vársz ott?

Valaki suttogva küldte feléje e szavakat; Benjamin megfordult, és gépiesen elmosolyodott. Talán tízméternyire tőle ott lebegett a bozót felett anyja, Judit beesett halálsápadt arca; szája hívó szóra nyílt, de hang nem jött ki belőle; a bokrok közül egy álombeli kéz nyúlt ki, mutatóujja izgatottan és könyörögve járt ide-oda, s ellenállhatatlan erővel idézte fel a bújócskát játszó kisgyerek némajátékát. Igazán ostobaság tőlem így vigyorogni, gondolta magában Benjamin. De azért tovább mosolygott. Úgy érezte, ruganyos léptekkel siet át azon a tíz méter széles néma földdarabkán, amely a bozót szélétől elválasztotta. Azután nyomban belemerült a meg-megreccsenő félhomályba, a bokrok és a fenyőfatörzsek közé, amelyek az éggel teljes egyetértésben, közönyösen nézték a füstölgő apró piros háztetőket.

- Nem jöttek utánunk? - kérdezte Judit lihegve.

- Már miért képzeled, hogy utánunk jönnek? - kérdezte Benjamin, elég értelmetlen módon. Mélyen beszívta a gyantaillatot. Két világ tárult ki előtte: a lenti és az itteni. Melyik a valóságos? Anyja, Judit, beleburkolózott fekete posztó télikabátjába, a lába azonban meztelen volt, s meztelen melle kibuggyant kissé a szorosan begombolt kabát alól. Anyja erőteljes, négyszögletes, fehér arcát, mintha valami finom vörös porral hintették volna be, amely glóriaszerű karikákba állt össze két arccsontja körül. A szemhéj valósággal eltűnt szeméről. Benjamin most egyszerre rájött, min mosolyog: anyjának nem volt ideje felvenni a zsidó asszonyok kötelező parókáját, és frissen borotvált csupasz feje búbját csak rövid fehér sörte fedte, amitől olyan volt, mint a hirtelen megvénült gyerek. Benjamin másfelé nézett, és nagyon-nagyon szerette volna, ha anyja nem vesz észre semmit az egészből.

- Gyere már, gyere!

Judit hirtelen rántott egyet fián, behúzta a bozótba, elnehezült arca bíborpirosra vált, kiütött rajta a veríték az utólag átérzett rémülettől, a kimerültségtől és mélységes zavarodottságától, amely meglátszott kicsit eszelősen kapkodó mozdulatain, kicsit eszelősre torzult vonásain is.

Benjamin az erdő belsejébe igyekvő anyja magas és széles és ideges alakját követte, de észrevette, hogy apja, Mordecháj, hátramaradt; a Tórának ez a hatalmas favágója nemcsak teljesen felöltözött, hanem még arra is maradt ideje, hogy magával hozza nagy imakendőjét. Most úgy burkolta belé mellét, mint valami páncélba, vele védekezett a körös-körül tomboló vész ellen. Közös menekülésük során Mordecháj mindvégig lassan sietett, éppen csak lépteit nyújtotta meg, de nem rohant, mint Benjamin és anyja, Judit. Valahányszor a fiú türelmetlenül hátrafordult apja felé, valami álmodozó kifejezést vélt látni az öreg beesett arcán, de roppant favágóteste közben derűsen, pontosan, meggondoltan végezte egyik mozdulatot a másik után, azt tette, amit a menekülés éppen megkövetelt. Benjamin azt is látta, hogy anyja, Judit, a lejtő közepén visszafordul férje felé, s kurtán, sziszegve odaveti neki:

- Hátráltatsz bennünket!... Olyan sürgősnek érzed, hogy meghalj?!

Az öreg megállt az ösvény közepén, s így válaszolt, olyan nyugodt és oktató hangon, mintha a hívek körében állt volna a zsinagóga közepén?

- Asszony, asszony, azt hiszed, hátráltatni tudod Isten óráját?

Aztán megindult megint a ködben, lassan, mint valami kőoszlop, amelyet alulról mozgat valamilyen erő. Juditot sértette a férje hangjából kicsendülő szánakozás, és élesen vágott vissza:

- Te mindenáron siettetni akarod?

Benjamin megrémült, érezte, hogy anyja bele akar kötni apjába. De a völgy mélyén hirtelen eldördült egy lövés, s anyja kétségbeesett ugrással előrevetette magát... Apja, Mordecháj, nyugodtan haladt tovább az erdő szélének félhomályában; mintha egyáltalán nem zavarták volna sem az arcába csapó ágak, sem a völgy mélyén még mindig visszhangzó éles kiáltások, sőt még azok a gyűlölettől terhes pillantások sem, amelyeket a szerencsétlen Judit vetett rá; felesége minden tizedik lépésnél megállt, hogy bevárja, aztán megint nekilendült, mint a nyíl, egyenesen előre, mit sem törődve vérző lábával és a kabátból kibuggyanó mellével. Valamivel később megint megállt, és odasúgta nekik:

- Bújjunk el valahol a bozótban...

Arcvonásait egészen eltorzította a rettegés, és Benjamin arra gondolt, hogy igazán szörnyű látványt nyújt. Aztán hirtelen észrevette Judit, hogy kabátja kigombolódott és körte alakú, fehér melle csupaszon ring. Lassan, révedezve mérte végig a két férfit, felhajtotta kabátja gallérját, s a szégyentől görcsösen ökölbe szoruló két kezével takarta el mellét. Majd hirtelen sírva fakadt. Mordecháj egy fenyőfa törzsének támaszkodott. Lassú, szőke tekintete a legmagasabb ágak között felvillanó fehér és kék fényfoltokra meredt, s a szakálla remegett, mintha imát mormolna magában. Benjamin leült a földre, és nem mozdult. Olyan mélyen belemerültek gondolataikba mind a hárman, hogy egyikük sem hallotta meg a közeledő kozákot... Mind a három magára maradt. Judit összeszorított fogai közül olykor kiszaladt az, ami szakadatlanul marcangolta:

- Uram Isten, mit tettél többi gyermekemmel?... Uram Isten, csak engem és a fiaimat... csak bennünket...


Mint később megállapították, a kozákok főleg az elrejtőző fiatal lányokat keresték ziemiocki völgy körül elterülő erdőkben. Benjamin látóterében hirtelen felbukkant egy szőke férfi, akinek lábán megfeszült a szoros lovaglócsizma. A napfény egy keskeny nyalábja egészen Benjamin lábáig vetítette a kozák árnyékát. Karját egyenesen előreszegezte, mint hajó az orrát. Melle kivillanó háromszöge szőrös volt. Nedves, sárga szeme ravaszul csillogott, arca, mint akármelyik ukrán paraszté. Hihetetlenül óvatosan emelgette csizmáját, úgy jött közelebb... Benjamin még mindig térdére támasztotta fejét, és azon gondolkodott, vajon tettetik-e csak szülei, hogy nem hallják a közvetlenül hátuk mögött megreccsenő gallyak neszét, vagy tényleg saját nyugtalan gondolataik jutnak csupán tudatukba. Ugyanakkor csodálkozott azon is, hogy önnön szíve nem ver erősebben, szájából nem szakad fel kiáltás, tagjai nem remegnek. Az a megnyugtató gondolata támadt rögtön, hogy hiszen ez az egész csak színjáték, semmi köze hozzá, legfeljebb kívülről szemléli. Mordecháj még mindig a fenyőfához támaszkodott, Judit még mindig ott állt lehunyt szemmel a tisztás közepén, egész dús testében reszketett, s ökölbe szorított két keze kabátja gallérját szorította. Benjamin megállapította, hogy a kozák képe villanásszerűen előreugrik recehártyáján, összeszorított lábbal Judit és Mordecháj között terem, s azok mindketten rémülten riadnak fel. A kozák megvető és csalódott pillantással mérte végig három áldozatát, majd kiválasztotta közülük Mordechájt, s kardja hegyét lassan az öreg ember torkának szegezte. Mordecháj mindeddig egy pillanatra sem zökkent ki viszonylagos nyugalmából. De amikor a kard hegye már csak két ujjnyira volt nyakától, hirtelen hátravetette fejét, karját odacsapta a fenyőfa törzséhez, vérben forgó szemmel bámult fel az égre, s a haldoklók imájának első két szavát üvöltötte:

- Sömá Jiszráél!...[19]

Olyan kétségbeesetten és komoran csengett a hangja, hogy Benjamin elbámult: nem hitte volna, hogy apja ilyen nagyon ragaszkodik az élethez.

A kozák most váratlanul Mordecháj rémülettől eltorzult arcára mutatott, s mintha valami nagyon mulatságos gondolata támadt volna, görcsös mozdulattal visszarántotta kardját, és felröhögött nyerítve, félelmetesen. Kétrét görnyedt, egész testét rázta a görcsös nevetés, bal kezét hasára szorította, jobbjával pedig földbe szúrt kardjára támaszkodott. Egyetlen szó sem hangzott el eddig. Benjamin észrevette, hogy anyja, Judit, magához tér, és megérezte, hogy forrni kezd benne az epe. Aztán azt látta, hogy már nem bír magával, elönti a harag, mint otthon oly sokszor. A továbbiakra nem emlékezett ilyen világosan. Anyja, Judit, egy lépést tett előre, és bal keze öklével (vagy az is lehet, hogy csak erős tenyerével) a kozák arcába ütött, majd haladéktalanul kihasználta azt a körülményt, hogy hanyatt vágódik, kirántotta a földből a kardot, hatalmasakat húzott vele tulajdonosa fejére és vállára, olyanformán, ahogyan a húsaprító bárdot kezelte otthon. A kozák fejéhez kapott, s Benjamin világosan látta, hogyan hatol a széles kardpenge csuklójába, hogyan válik le keze karjáról, olyan tehetetlenül, akár egy húsdarab a konyhában... Amikor apja, Mordecháj rávetette magát anyjára, Juditra, olyan érzése támadt, mintha hályog hullanék le szeméről. Hát valósággal megtörtént mindez? Még mindig nem tudta elhinni.


Sötét éjszaka volt már, amikor Benjamin elmerészkedett az erdő széléig. Lent a völgyben halálos csend volt, de baljóslatú égésszag szállt fel, és fekete füstgomolyagok rajzolódtak az éjszaka mélykék hátterére.

Minél lejjebb ereszkedett a domb oldalán, annál sűrűbben csillant meg itt is, ott is, valami sugárzó halvány fény. Átment a falu mosodája előtti réten, és lesbe állt az egyik ház mögött. Egy szakállas kaftános zsidó ment át az utcán, kezében gyertya. Benjamin remegve vágott neki a teljesen néptelen ziemiocki utcáknak. A város közepe felé valami moraj hallatszott. A templom előtti térről jött: néhány tucat árnyalak kereste itt, gyertyával a kezében, a maga halottjait a halomszám heverő hullák között. Benjamin másnap hajnalban találta meg három fivére testét egy ház kapujában. A rákövetkező egész nap sírokat ásott mindenki. Új temetőt kellett kijelölni a régi mellett. Benjamin és apja ismételten próbálta erőszakkal elhurcolni Juditot attól a sírdombtól, amely alatt három fia volt eltemetve. Mordecháj bezárkózott vele az egyik szobába, s nyolc napon keresztül ki sem mozdultak onnan. Az asszony szentül hitte, hogy Isten a szőke kozák meggyilkolásáért büntette így. Bűnösnek tudta magát fiai halálában, de gyilkosukéban is. Képzeletében kardot döfött saját szívébe. Aztán csillapult a lázroham.

Kiderült, hogy a pogromot a fehérgárdisták rendezték, akik egészen véletlenül tévedtek az isten háta mögötti Ziemiock községbe. Tulajdonképpen Ukrajnába tartottak, német, francia, angol és amerikai tisztek parancsára, akik együttesen akarták megdönteni az új társadalmi rendet. Híres atamán vezette őket: Kozir Zirko. Sok ziemiocki zsidónak sikerült elmenekülnie a magaslatokra. A többieket Kozir Zirko a templom előtti térre kergettette, s hogy biztassa embereit, egy kisgyereket tűzött lándzsája hegyére. "Semmi az egész! - üvöltötte torkaszakadtából - semmi! Ezekből lesznek a forradalmárok!"

Hanem történt valami különös is. Miközben vérző fürtként fonódott össze minden család, a hivatalban levő öreg lamed vov ott tipegett a hullák között, és hasztalanul könyörgött a kozákoknak: "Szúrjatok le, szúrjatok, szúrjatok agyon engem is!" A katonák közt nagy derültséget keltett ezzel, mindenki mulatott rajta, s végül beérték azzal, hogy levágták a szakállát. Az öreg zsidó behunyt szemmel, térden állva, valóságos önkívületben tűrte. De újra, meg újra csalódnia kellett férfi-kétségbeesésében is, az Igaz embert megillető vértanúság reményében is - és végül ő maradt egyedül életben a templomtérre tereltek közül.

A ziemiocki pogrom észrevétlenül zajlott le a száz meg száz más pogrom között. Aztán lassanként megérkezett a segítség. Az európai és amerikai zsidóknak megint adakozniuk kellett egy gyűjtésre. Amikor aztán helyreállt a béke, 1920-21 után, azok, akik túlélték a ziemiocki pogromot, sokat tanakodtak az Igaz férfiú csodálatos életben maradásán. Voltak, akik az égi kegyelem újabb bizonyítékát látták ebben, mások a dolog mögött Istennek titokzatos és rettentő gúnyolódását szimatolták, amely imitt-amott a Szentírásból is kivillan. Ziemiock számos lakosának szívébe beköltözött a neheztelés. A fiatalok egymás után léptek be az Orosz- és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetségbe,[20] mások lelkét pedig, mint valami hatalmas mindent magával sodró hullám, hirtelen elöntötte az a vágy, hogy Kánaán tilalmas földjén éljenek és haljanak meg. Judit nyelve egyre élesebb lett. Nyíltan kijelentette, hogy az Igaz férfiú életben maradása igazán nevetséges dolog, s a Lévyeknek ezek után semmiféle igényük nem lehet a rendkívüliségre. Benjamin nem szólt semmit, de egyetértett anyjával. Mordecháj csak nézett rájuk, tekintetében megdöbbenés volt és mondhatatlan keserűség; úgy érezte, hogy elárulták, de nem tudta, hogy ki az áruló: családja-e, avagy Isten. Fiai meghaltak, a lamed vov pedig él. Talán emögött is a Magasságosnak valami különös, kifürkészhetetlen szándéka rejlik?

E kétségek közepette járult hozzá Benjamin kivándorlásához. De ha nem egyezett volna bele, hanyatló tekintélyével akkor sem tudott volna ellenállni Judit immár hajthatatlan akaratának.



Harmadik rész
Stillenstadt

1

Benjamin napokig vesztegelt Varsóban, mert nem tudta elhatározni magát, melyik országba vándoroljon ki. Olyan érzése támadt, mintha valami gyermekjáték, tündérálom volna az egész. Azokat az országneveket, amelyeket ajánlottak neki, éppen olyan komolytalannak és fantasztikusnak érezte, mint azokat a mezőket, amelyeket az ugróiskolához rajzolnak a zsidógyerekek, s amelyek mindegyike jelent valamit: az egyik fehér kenyeret, a másik egy sóhajt, s harmadik egy font csicseriborsót, a negyedik egy sertést, az ötödik tyúklevest, a hatodik egy lengyel pofont, a hetedik egymillió zlotyt, a nyolcadik tífuszt, a kilencedik egy hetet a mennyországban, s végül az utolsó - a pogromot. A képzeletbeli golyó pedig gurult, gurult, a mezők között, sorra vette a Kivándorlókat Támogató Bizottság által kijelölt valamennyi rekeszt, végül is szomorúan, dolgavégezetlenül tért vissza kiindulópontjára.

Az Anglia nevű rekeszen többnyire nagyon gyorsan keresztülszaladt a golyó: istenem, szigetország, hogyan meneküljön róla az ember végszükség estén? Annál szívesebben állapodott meg az Amerika szónál: fölényesen, kíváncsian s kissé lenézően, mint a kéjutazó. Erről a szóról mindenekelőtt a szüleitől őt örökre elválasztó viharos óceán jutott Benjamin eszébe; azután az aranyborjú körüli tánc a Bibliából, mert egykori ziemiocki szabómestere ehhez szokta hasonlítani az amerikai zsidók életét; végül maga a kövér, parázna Borjú, amely vaksi szemmel bámulja a teremtett világot. Franciaországgal az volt a baj, hogy neve elválaszthatatlanul a Dreyfus nevéhez kapcsolódott, amelyet Benjamin sűrűn hallott emlegetni; azt beszélték, hogy a franciák az Ördög-szigetre küldték ezt a zsidót, mert a sziget puszta nevétől is végigfutott az ember hátán a hideg - milyen lehet hát a valóságban?

E kétségbeejtő világ körüli utazás befejeztével végül a Németország nevű mezőt választotta Benjamin.

Azt mesélték tudniillik neki, hogy a német zsidók remekül berendezkedtek ebben az országban, és sok olyan akad köztük, aki "majdnem" inkább németnek érzi magát, mint zsidónak. Ez feltétlenül érdekes volt, ha talán nem is nagyon dicséretes, de mindenesetre azt mutatta, hogy a németek szelíd és jóindulatú emberek. Benjamint úgy elragadta a lelkesedés, hogy nyomban elképzelte magának az érzékeny német lelkületet: olyan kifinomultnak, tapintatosnak s főleg oly nemesnek, hogy a zsidók, kételyeik és csodálatuk következtében, szívük mélyéig németté válnak közöttük.


Berlinből azonnal kiábrándult. Nem volt ennek a városnak sem eleje, sem vége. Alig huszonnégy óra óta tartózkodott még csak benne, de már szeretett volna menekülni - de hová, most aztán hová, úristen?... A Bizottság egy használaton kívül álló zsinagógában szállásolta el, több száz más, keletről menekült hitsorsosával együtt. Számos család lakott a krétavonásokkal "lakásokra" osztott nagy teremben. Az egészet fél méter széles ösvény vágta ketté, ezen juthattak el a lakók a kijárathoz. Úgy tett mindenki, mintha tudomásul sem venné szomszédja létezését. Átlépni a krétával meghúzott vonalon annyit jelentett, mint a magánélet körül emelt falon keresztülmászni; ha valaki látogatóba ment, mosolyogva azt mondta: kop-kop, és türelmesen várt, amíg a "háziak" "szabad"-ja el nem hangzott. Valósággal belebolondult mindenki abba, hogy nincsen többé saját otthona. Egyesek zsinórt erősítettek a mennyezetre, s tükröt, képet, családi fényképet akasztottak rá. Csak a gyermekek vették konokul semmibe a felnőttek megvonta "falakat"; ez aztán örökös vitákhoz és veszekedésekhez vezetett.

- Lakásra vár mindegyik - mondta Benjaminnak érkezése napján egy fiatalember, aki közvetlenül az ösvény mellett lakott. - Még mindig hisznek benne.

- És te? Te mire vársz? - kérdezte mosolyogva Benjamin.

Egy arc vált ki a félhomályból, Benjamin feje fölött, s ő riadtan nézett fel rá. A fiatalember felkelt ágyáról. Kócos, vörös haja valósággal darabokra vágta homlokát, amely egyébként sima volt, egyetlen forradáshoz hasonló, mély függőleges redőt leszámítva. Vigyorogva mondta:

- Én a Messiást várom, de nem nagyon siet. Igaza is van, ott van neki az egész örökkévalóság, mi? Volt szerencsém!

Ez volt Benjamin első találkozása azzal a szegény galíciai fiatalemberrel, akit a következő hetek során sokszor látott még; vagy heverészett ágyán, vagy a székén ült, révedezett, fejét kezébe temette, és két keze úgy reszketett, mint egy aggastyáné. Benjaminnak az a gyanúja támadt, hogy szép csendesen éhen hal. Ha segélyt kapott a Bizottságtól, mindig meghívta a fiatalembert, ossza meg vele a csodálatos rántottát meg a kóser[21] kolbászt, amelynek elfogyasztása közben az ember önkéntelenül a szülőföldjére gondol, vagy a gyorsfőző lángján készített más, ritkán élvezhető ételt. A galíciai fiatalember, aszerint, hogy éppen milyen kedvében volt, vagy vele tartott, kényszeredett mosollyal az arcán, vagy kurta gorombaságokat vágott a fejéhez.

- Ki fog engem megszabadítani magától? - kérdezte tőle egyik ilyen alkalommal.

- Bocsánatot kérek - dadogta Benjamin -, éppen sikerült valami munkát kapnom, hát voltam bátor egy kis ünnepi vacsorát rögtönözni... tetszik érteni?

- Menjen innen! - felelte a fiatalember, most már nyugodtabb, majdnem elnéző hangon. - Tudom, milyen nagyon vágyódott munka után, tudom, mennyit fog dolgozni az első napon, és milyen boldog lesz, hogy dolgozik - gratulálok! Mi a csudát akar még?!

Benjamin panaszosan, szomorúan kérdezte tőle:

- És ki az, aki nem fog vacsorázni ma este?

A galíciai fiatalember fénytelen szemében most valami szelíd zsidó ragyogás villant fel, megremegett, majd eltűnt, és nyomban érthetetlenül rosszindulatú villogás jelent meg a helyén.

- Egyen helyettem is!

Ez a néhány szó belehasított, mint a karmolás. Benjamin óvatosan takarodót fújt. A szomszédos "lakók" ellenséges megjegyzései kísérték a visszavonulását: valamennyien utálták a galíciai fiatalembert, és bosszantotta őket, hogy Benjamin olyan kedves hozzá; ravaszul kieszelt sértésnek érezték, valóságos merényletnek a tisztességes emberek ítélete ellen.

Benjamin bement a "szobájába", ott visszafordult, és megállapította, hogy a vörös fiatalember megint a szokott módon kuporog az ágyán, fejét két kezébe temeti, valami ismeretlen álom rabságában senyved, amely így elválasztja a külvilágtól, mintha valóban egyedül volna, nem pedig kétszáz ellenséges szempár kereszttüzében. Ugyan, mire gondolhat ilyenkor? - tette fel magában a kérdést, azzal a fájdalmasan kellemetlen érzéssel, amely mindig erőt vett rajta a galíciai fiatalember jelenlétében, sőt akkor is, ha csak rá gondolt.

Belenyúlt csajkájába, s minden öröm nélkül látott neki a kóser kolbásznak. "Biztosan terhére vagyok a szerencsétlen fiúnak; soha nem fogja megtudni, milyen nyomorúságos örömöt jelentett nekem a társasága..."

Egy pillanatra abbahagyta a majszolást, s talán ezredik ízben tette fel önmagának a kérdést: olyan tüske-e ez a fiú, amelyik csak másokat szúr meg, vagy megsebzi önmagát is? Mert ez a kérdés lényege.

Mindamellett nagyon megkönnyebbült - bár lelkifurdalása volt ezért -, amikor másnap reggel végigment a krétavonalak közötti ösvényen s megállapította, hogy a galíciai fiatalember tekintete közönyösen siklik végig rajta. Felöltözve hevert az ágyán, mezítláb, fekete lába szemérmetlenül kinyúlt az ágya előtt ugrándozó gyerekek arcával egy magasságban; a gyerekek azt játszották, hogy bekopognak a folyosó láthatatlan ajtóin. A vörös hajú fiúnak még csak a pillája sem rezdült. Utolsó foszlányát is elvágta annak a gyenge horgonykötélnek, amely még a zsinagógához kötötte, napról napra távolodott az övéi lakta parttól, ágya a nyílt tenger felé siklott vele, s e tengert ő ismerte csupán: ott tükröződött komoran imbolygó tekintetében.

Benjamin azt hitte már, hogy végleg megszabadult tőle: ám a galíciai fiatalember alattomosan újra csak betört életébe, mégpedig műhelybeli munkatársai személyében; úgy látta, hogy őket is megtámadta már, bár talán nem olyan súlyos formában, az a bizonyos "berlini betegség"; jobb híján így nevezte el, amikor keserves kínok közt maga is átesett rajta.

Flambaum úrnál csupa pogromból menekült munkás dolgozott; mindannyian magukon hordozták az elszenvedett hajótörés valamilyen jelét; a műhelyben mindamellett zsémbes és kötekedő hangulat uralkodott, gúnyosan becsmérelték előző lengyel- és oroszországi életüket; mintha a bennük sivító gonosz szellem vérré változtatta volna a tiszta vizet; kitépte volna belőlük a gyönyörű Jónak még a gyökerét is, és záport és jégesőt zúdított volna a lelkükben csírázó minden zsidó gondolatra. Benjamin, ha kezét nyújtotta valamelyiknek, úgy érezte, hogy hosszú karmú mancs ragadja meg. Bár soha nem mondott ellent senkinek, s óvatosan varrótűje fölé görnyedt, a társai szemében villogó tűk, kések és lándzsák egytől egyik ellene fordultak. Nevetségessé tették. Lembke Dawidowicz egy szép napon, amikor a főnök éppen nem volt ott, felugrott a szabóasztalra, s hamisítatlan "berlini vigyorgással" ajkán, szónokolni kezdett. Hangja hol komoly volt, hol szinte vinnyogóvá, síróssá vékonyodott.

- Ide hallgassatok! Ha ez a mi kis rabbink még sokáig szűz marad, meglátjátok, hamarosan szárnyak nőnek a lapockáján. No, akkor aztán pompás falat lesz! El tudjátok képzelni? És mindenki ehet majd belőle, ti is, én is, a legutolsó mafla kis német is kinyújthatja a kezét, letörheti egyik szárnyát vagy lábát, mert mindenki zabálni akar ám belőle, hihihi! És tudjátok, mit? Ez még nem minden... Ha már csak az az angyali, gusztusos kis rabbiszíve marad meg belőle (márpedig igen tisztelt polgártársaim közül kinek kellene a szív, ez a petyhüdt, rágós darab, amelynek a piacon semmiféle jövője nincs, sőt, ami igen fontos körülmény, a berlini tőzsdén sem jegyzik az árfolyamát), akkor beültetik egy vasúti fülke padjára és... zendüljenek fel az Örökkévaló harsonái: a kis zsidó szív szépen hazautazik! Hihihi...

Ez a beszéd harsány derültséget váltott ki. A szónok fintorgott, leugrott az asztalról, megszorította a tettetett türelmetlenséggel felé nyújtott kezeket. Az áldozatról egészen megfeledkeztek.

- Nézzétek, hogy megszúrta magát! Vérzik! - kiáltott fel valaki.

Benjamin megdöbbenve nézte a hüvelykujját ért balesetet, s a világos színű szövetdarabra csordogáló vért.

A műhelyben csönd támadt.

- Mi szúrtuk meg - állapította meg halkan Lembke Dawidowicz.

- Bizony mi - helyeselt az egyik munkás.

- Hát elfelejtettünk már mindent? - szólalt meg ismét Lembke, és úgy nézett Benjaminra, mintha soha nem látta volna még igazán. Kövérkés teste valósággal összeroskadt annak a felfedezésnek a súlya alatt, amely most tört be eredetileg apró, de a csodálkozástól hirtelen tágra nyíló, kiszolgáltatott, szomorú csupasz tekintetű szemébe, amelynek hosszú pillái úgy verdestek és repestek, hogy szinte nőiesnek látszott.

- Talán bizony máris olyan tökéletes német úriemberek lettünk? - szólalt meg hosszú szünet után megint. Arca zavart volt, s ugyanez a zavar tükröződött Flambaum úr valamennyi munkásának arcán.

- Remélem, csontot nem ért? - kérdezte valaki aggodalmasan.

Lembke most odalépett Benjamin elé, és hirtelen hadonászni kezdett.

- Beszélj! Mondj már valamit! Szidj bennünket, de szólalj már meg! Egy szót mondj legalább! Egyetlenegy szót! - kiáltotta.

Benjamin szemében még ott csillogtak a nehezen visszafojtott könnyek, de csak szájába kapott hüvelykujját szopogatta, s a fejét csóválta elgondolkodva; arca csúfondáros is volt, nevetséges is, a vér fanyar íze mellett máris élvezte azt a boldogító tudatot, hogy többé nem fogják "szurkálni".

2

Benjamin megállt a zsinagóga előtt, arra gondolt, hogy egy fej bizony kevés az embernek ebben a nyomorúságos világban, majd jó erősen odadörzsölte rövid szárú lengyel csizmáját a hótól és sártól latyakos lábtörlőhöz.

Bent, a sötétség magas íve alatt, amelyet nehezen hordoztak a gyertyák apró fénykúpjai, mint mindig, most is megdöbbent e meztelenül kitárulkozó sorsok láttán; emitt egy kendőbe burkolózó aggastyán nyögdécselt; amott egy összeölelkező fiatal pár állt, kényszerű szobormozdulatlanságban; sápadt süldőlány bámult rájuk kíváncsian, miközben anyja a parányi gyorsfőző fölé kuporodott, s remegő kézzel óvta az ujjnyi lángnyelvet, amely mintha szökni próbált volna a padló jéghideg kőkockái mentén... És a lárma! a gyerekek fülszaggató kiabálása! Maga sem tudta, a füle lett-e érzékenyebb, vagy a hónapok óta e hatalmas, levegőtlen, napfény nélküli hálóterembe zárt gyerektorkok hangja lett sokkal élesebb.

- Már hazajött, Benjamin úr?

Benjamin megállt a krétával megvont ösvény közepén. Nyomban ráismert a hangra, de azért úgy tett, mintha az ágy körüli félhomályt fürkészné, ahonnan megszólították.

- Kedves uram, hát most már meg sem akar ismerni?

Benjamin zavartan tiltakozott:

- Bocsásson meg, kérem, az ember az orráig se lát itt. Nos, Jankel, mi jót tud mondani? Mi történt, amióta...?

A vörös hajú fiú beteges arca most kivált a félhomályból. "Semmi - felelte az arc -, megvagyok." Kamaszos soványsága még jobban hangsúlyozta az ideges száj éles vonalát, a hosszú, görbe, szomorkás orr körvonalait s a keskeny szem hidegségét, amelynek tekintetét Benjamin nagyon nehezen állta.

- Fáradjon hát beljebb - szólította fel a fiatalember csendesen, mintha egészen magától értetődő lett volna a dolog. - Nem szedek beléptidíjat. Becsületszavamra mondom.

Benjamin rögtön megszimatolta a fiú szokatlan viselkedése mögött, hogy "fáj a szíve". Szerényen felemelte hát fél lábát, s letette a krétával meghúzott vonal túlsó oldalán.

- No, Jankel, hát hogy megy a sorod?

- Sehogy sem. Nem passzol rám - felelte a galíciai fiatalember. - Nagy nekem, méghozzá több számmal. Vagy az is lehet, hogy ellenkezőleg, szűk. Magam sem tudom. Hanem maga most biztosan azt kérdezi magában: "Ugyan, mi ütött ebbe a fiatalemberbe, aki két hónap óta nem is köszön nekem, hogy most megint megszólít? Biztosan kedve támadt egy kis jó tojáslepényre, vagy pedig..."

- Ugyan! - kiáltott fel Benjamin. - Még csak eszembe sem jutott volna ilyesmi, soha!

- Akkor bocsánatot kérek! - mondta a galíciai fiatalember. - Igazán, nem is tudom, mit csinálok. A nyelvem az oka mindennek! Mintha kés volna a számban. Ha kidugom, megsebez valakit. Pedig, higgye el, nem volt mindig ilyen nyelvem...

- Igazán?

A fiatalember hangosan elnevette magát.

- Nem, esküszöm magának, olyan volt valamikor a nyelvem, mint a bársony. Valamikor... Nagyon kérem, üljön már le, de ne csak a fél fenekére, legyen szíves. No, jó. Most pedig, hadd nézzem meg jobban, hadd bámulom meg az új embert! Nohát, még mindig a prémes sapkáját, a régi csizmáját, a chaszid kaftánját viseli?! Szent isten, még a pajeszét sem vágatta le! Hogy lehet az? Még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy Berlinben van?

- Azt hiszi, nem tudom?

A fiatalember rejtélyesen elmosolyodott.

- Hogy nem tudom... igazán? - ismételte meg izgatottan a kérdést Benjamin.

A fiatal zsidó erre közvetlenül Benjamin arcához emelte hosszú kezét, s a két kéz idegesen, kétségbeesetten rángatódzott néhány pillanatig az orra előtt.

- De hát ha tudja, akkor... - suttogta a galíciai fiú megdöbbenten, mérhetetlen csodálkozással, s nyugtalan pillantásokat vetett a szomszéd ágyak felé -, de hát akkor hogyan tud... például akár csak az utcán végigmenni? Őszintén, ha megy az utcán, vagy akár ha csak így van, mint most, nem érez valami... súlyt a vállán... valami... köpenyfélét, amely napról napra nehezebb?

Benjamin felugrott, megijedt, hogy így olvasnak legrejtettebb gondolataiban.

- Igen, ez az, pontosan ez: valami köpeny. És... még csak sietni se lehet az embernek... a lámpaoszlopok miatt...

- Tessék?

- Hát, igen - vallotta be Benjamin, némi öngúnnyal -, eleinte a járda közepén mentem, úgy, ahogy a németek, katonás léptekkel. De mert mindenki engem bámult, kezdtem a fal mellett járni, gyorsan elsuhanni a házak mentén. Akkor meg az volt a baj, hogy vagy a kapun jött ki valaki, vagy, ha a járda másik szélén próbáltam, ott voltak a lámpaoszlopok.

Jankel csendesen derült ezen, és megkérdezte:

- Akkor hát hogyan csinálja?

- Isten bocsássa meg nekem - felelte Benjamin, s maga is mulatságosnak találta ezt a helyzetet -, képzelje, szép csöndesen megyek a házak mentén, óvatos, apró, zsidó léptekkel.

- Ajvé... óvatos, apró, zsidó léptekkel... És azt hiszi, hogy így nem veszik észre az emberek?

- Hogy az emberek... - suttogta Benjamin -, hát éppen ez az a bizonyos köpeny, amiről maga beszélt... ezt a köpenyt soha nem tudom levetni, még itt se, még akkor se, ha nagyon sokáig, nagyon erősen gondolok haza, Lengyelországra... Igazán borzasztók itt az emberek, még az autóknál is rosszabbak, hehe! És még a zsidók is rám nehezednek - vallotta be elgondolkozva... - De hát mit csináljon az ember? A szívét nem tépheti ki a melléből...

A szomszéd ágy szélén ráncos arcú férfi ült, szakálla csupa gyűrűbe göndörödött. Nyitott Biblia feküdt a térdén, gyertyával világított hozzá, a gyertyát halántéka mellett tartotta. Az éjszaka vigyázó őr ősi, szent póza volt ez. Benjamin megérezte, hogy kihallgatja beszélgetésüket. A fiatal Jankel elfogta pillantását, s megvetően rászólt:

- Zsidó testvérem, ne törődj ezzel a vén bolonddal! Azt hiszi, elmélkedik, maga sem tudja, hogy vén bagoly, semmi más. Éjszaka ide hajol fölém, hogy megnézze, alszom-e...

A könyvet olvasó ember alig észrevehetően összerezzent, tekintetét fel sem emelte ugyan a szövegről, de izgatottságában megbillentette a gyertyát. Egy csepp viasz hullott róla a pergamenre, mint fantasztikus, néma könnycsepp.

Jankel rosszindulatúan vihogott.

- Látja? Mindnyájunkat ugyanaz a cipő szorít!

Hangja megint sziszegőre halkult, karja belehasított a sötétségbe, s egy rántással letépte azt a vastag, barna sálat, amelybe nyakát bugyolálta. Állkapcsa alatt sebhely látszott. Fekete, rászáradt vérsáv húzódott a sebtől pelyhes, meztelen melle felé.

- Hihihi! Ez a legújabb berlini ajándék!

Benjamin döbbenten nézte. Megérezte, hogy erőlködve próbálja visszafojtani a súlyos vallomást, amely mérgeskígyóként tekereg szívében. Szelíden, suttogva kérlelte:

- Testvér, mondja el, mit csináltak magával...

Vékony, fojtott hangú nevetés csendült fel a félhomályban.

- Milyen boldogság is magának vallani! Nem vész kárba egyetlen szó sem, egyenesen a szívébe ömlik a vallomás! Jaj istenem, ajajjaj, a szívébe... Mert hogy maga is egy otthoni kis zsidó, tudja? Angyalka, és még hozzá rokon is, hehehe!

A galíciai fiatalember most észrevette, milyen alázatos arcot vág Benjamin, erőt vett magán, elfojtotta borzongását, arca hirtelen elernyedt, petyhüdtté vált, háta pedig úgy meggörnyedt, mintha púpos volna.

- Bocsásson meg, bocsásson meg! - hadarta tompán. - És nagyon kérem, bocsásson meg a nyelvemnek is, már két esztendeje nem nyugszik, folyton fészkelődik a számban. Valósággal vonaglik, azt hinné az ember, hogy nem akar megmaradni a helyén.

A fiatalember púpja még jobban kidomborodott, szeme kitágult a félhomályban, üveges fényű hártya borult rá, s hangja most egészen gyerekesen csengett:

- Két esztendeje már... Lehetséges ez? A fejemben pedig úgy él minden, mintha csak tegnap történt volna. Igen, amikor a szemem kinyitom, minden reggel úgy érzem, hogy előző este volt a pogrom. Maga is így van ezzel, szeretett testvérem? Furcsa! Igazán furcsa dolog, hogy így meg tud állni az idő! Tudja, hogy én még mindig ott lent érzem magam a kútban, ahová elrejtőztem? Most is a számig ér a víz, most is a kék égnek ugyanazt a kerek darabkáját látom, nem változott az sem. És hallom a csöndet. Nem a kiáltásokat: a csöndet. Mert, amikor kimásztam a kútból, egyetlen élő ember sem volt a falunkban, nem volt zsinagóga, senki és semmi a világon. Persze, rajtam kívül...

A fiatalember gúnyosan összehunyorította szemét, mintha azt mesélné, milyen remek tréfát űztek vele.

- Bizony, így volt, bizony így - suttogta mosolyogva. - És én temettem el valamennyit, tudja, az egész falut, mindenkit, nem hiányzott egyetlenegy sem. És mindenkiért, esküszöm magának, mindenkiért végigimádkoztam minden imát, ától cettig, még azért a csirkefogó hazug Moseléért is, a szomszédomért! Mert akkoriban nagy imádkozó voltam ám én az Örökkévaló színe előtt, ajajaj, de még milyen nagy! Egy hétig tartott, amíg eltemettem mindenkit. És közben nem jött egy lélek sem, a parasztok féltek. És amikor befejeztem, valahogy nagyon furán éreztem magamat. El tudja képzelni? Kint voltam a temetőben. Felébredtem, kavicsokat szedtem, és az ég felé hajigáltam őket. És jött egy pillanat, amikor összetört az ég. Érti ezt?

- Igen, igen! - suttogta Benjamin, aki hangtalanul sírt. - El tudom képzelni, értem, látom.

- Úgy összetört, mint egy közönséges tükör, a cserepei ott hevertek a földön. Én pedig akkor azt mondtam magamban: Hallod-e, Jankel, ha Isten szilánkokra tört, mit jelent akkor még, hogy az ember zsidó? Nézzük csak meg közelebbről a dolgot, barátocskám. De hiába, akárhogy kerestem, mindenütt vért láttam, ahová csak néztem, vért, vért, mindenütt csak vért. Értelme padig nem volt semmi. Hát akkor hol van hely a világban a zsidó vér számára? Mi?! És mit csináljon az a zsidó... aki már nem zsidó többé? Mi?!

A zsinagóga félhomályában a galíciai fiatalember iszonyattól kitágult szeme most mintha ellepte, elöntötte volna egész arcát, sovány, lázban égő, hol vörös, hol fakó, verejtékes bőrén egy-egy pillanatra megcsillant a körös-körül füstölgő gyertyák sárgás fénye.

De miért nem kerestél magadnak egy helyes otthoni asszonykát? - kérdezte félénken Benjamin. - Az olyan jóképű fiú, mint te...

A galíciai fiatalember egy percre meghökkent, majd megrázta fejét, mintegy elhessegetve ezt a tapintatlan közbeszólást, s megfogta Benjamin könyökét (aki ijedtében halkan felkiáltott), és ráförmedt:

- Hajlandó végre meghallgatni, amit mondok? Igen vagy nem?

Majd minden átmenet nélkül, sietve folytatta, mint aki szeretne minél előbb végére jutni az esztelen vallomásnak:

- Tudja, valami tüntetést rendeztek ma délután! Ugyan, dehogy, nem a zsidók, hogy gondolja, hogy a zsidók tüntetnek? Mivel? A meztelenségükkel? A gyöngeségükkel? El tudná képzelni, hogy egy sereg megszaggatott, vérző szívű emberke végigmasírozik az Unter den Lindenen, egy-kettő, egy-kettő? Hehehe, maga igazán elragadó egy pofa! Maga is tudja, nem?!

- Dehogyis - folytatta aztán dühösen, fojtott szenvedéllyel -, a spartakisták[22] tüntettek, sarlóval, kalapáccsal. Amikor megláttam őket az úton jönni, nyugodtan, ellenállhatatlanul, ahogyan a folyó hömpölyög... és az a vörös zászló, elöl, a vezetők fölött! Én... nem is tudom, miért, odarohantam közéjük! És... higgye el, az első percekben nem ismertek meg. Mentem közöttük, láttam az elöl lobogó zászlót. Olyan furcsa volt... El tudja képzelni? Egy pillanatra... elmerültem a menetben, hehehe! Aztán felém fordult a mellettem haladó és megkérdezte: "Hát te meg mi a csudát keresel itt, te zsidó? Itt kaphat ám az ember a fejére egypárat, tudod-e?" Vidáman mondta ezt, és kicsit csodálkozva. Hanem az, aki mögöttem jött, elkezdett ordítani: "Ez biztosan provokátor, nem lehet más!" És kilöktek maguk közül, a járda felé... és... és... én még bosszút állok ezért, meglátja! - fejezte be hirtelen felcsattanó, éles, harsány hangon. A kiáltás egy pillanatra felverte a hálóterem csöndjét, hogy azután nyomban a némaság fala vegye körül a különös párbeszédet.

- De hát mit csináltak magával?

- Semmit. Ez az, hogy semmit. Úgy mennek, hogy észre sem veszik az embert. Mennek, az ember ott fekszik a földön, keresztülgázolnak rajta, ez a lehető legtermészetesebb dolog. Én meg azt mondtam magamban: Jankel, drágám, nagyon leköteleznél, ha nem kerülnél még egyszer ilyen nevetséges helyzetbe! Csakhogy van ám itt egy nagy probléma: mit csináljon az a zsidó, aki már nem zsidó, hogy hasra ne vágódjék? Egész délután ezen törtem a fejem, de azt hiszem, rájöttem. Olyan egyszerű az egész, mint egy pofon. Tudja, mi a megoldás? Borjút akartok csinálni belőlem? No hát, én akkor mészáros leszek!

- Mit mond? Kit akar megölni?

Jankel édesded mosolyra húzta a száját.

- Ki beszél itt ölésről? Hol van itt olyan ember, akit meg lehetne ölni! Azaz hogy igen! - maga talán alkalmas volna erre a szerepre; biztos persze nem vagyok ebben sem, alaposan meg kellene gondolnom a kérdést! De... mi értelme beszélni? - tette hozzá rövid szünet után, szinte szórakozottan.

Felült az ágyon, hosszú felsőtestét kihúzta, s ragadozó madár szeme kíváncsian tapadt Benjaminra, mintha most mérné csak fel, milyen végtelen messze van tőle ez a sápadt, sunyi, verdeső kis madárfióka. "Nézzétek csak, ennek az árnyéknak gyóntam én" - mondta a galíciai fiatalember figyelmes tekintete.

- Ugyan hagyja! - mondta azután halvány mosollyal -, ne gyötörje magát, ne is próbálja megérteni, úgysem tudja! Maga fél lábbal még a régi időben áll. Az... álmok között, hehe! Mint ezek a szegény emberek valamennyien... - mutatott körül főúri mozdulattal a sötétben. - Menjen, menjen öregapám, hagyjon most magamra...

Benjamin tiltakozott, nem sok meggyőződéssel:

- De hiszen te akartál beszélni velem...

- Tudom. Köszönöm. Mert bennem is van még egy icipici... verdeső szárnyú Benjamin! Ajvé, nem akar sehogy se meghalni... ajvé, nézze, hogy csapkod a szárnyával! De csönd, pszt, hagyjon most aludni bennünket, őt is, engem is, legyen szíves!

Most vette csak észre, milyen ellenséges csoportosulás támadt fekhelye körül, udvariasan körbe köszönt mindenkinek, mosolyogva megveregette Benjamin arcát, aztán, olyan fesztelenül, mintha egyedül lett volna négy fal között, feje fölé emelte két hosszú karját, s a legnagyobb nyugalommal vetette le ócska szvetterét, amely alatt nem volt semmi: előbukkant mezítelen, csontos, itt-ott vérfoltos törzse.

Benjamin némán nézett rá egy pillanatig. Mi történt tulajdonképpen? Zavartan vakarta meg halántékát, majd felkelt, nem szólt egy szót sem, és bement "hálószobájába". Szinte megkönnyebbült, amikor átlépett a szállását körülhatároló krétavonalon, s nekilátott húsgombóc vacsorája elkészítésének. Alig evett valamit. Aztán leheveredett szalmazsákjára, s azt kérdezte magában, vajon ma is úgy fogják-e csípni a poloskák, mint máskor? Míg el nem aludt, egyre hallgatta a zsinagóga lakóinak méltatlankodó mormogását. Aztán leszállt az éj, s az álmatlan gyerekek hangosan sírdogálni kezdtek. Benjamin behunyta szemét, s elképzelte magában, hogy a krétanégyszög helyén falak nőnek ki a földből, egyre feljebb emelkednek, egészen a mennyezetig. Olyan csodálatosan vastagok és szilárdak voltak ezek a falak, hogy nemsokára teljes biztonságban érezte magát az egész világgal szemben.


Másnap reggel üres volt Jankel ágya. Amikor Benjamin estefelé hazatért a műhelyből, már elfoglalta egy teknősbékára hasonlító, nyakig páncélszerű fekete ruhába bújt öregecske hölgy; mihelyt megszólította, behúzta a nyakát, mint aki sürgősen életkora oltalmazó csigaházába akar bújni. Benjaminnak nevetnie kellett, ahányszor csak ránézett.

Három hónappal később ismét megjelent a galíciai fiatalember, ezúttal utoljára. Ott ült Benjamin ágyán, szórakozottnak látszott, közömbösnek mindennel szemben, nem nézett senkire. A takarón heverő cérnagombolyaggal babrált. Szelídség volt a mozdulataiban. Hórihorgas, hanyag tartású testén angol szövetruha lötyögött, hosszú tyúknyakának alsó felét keménygallér fedte, alóla káprázatos nyakkendő bukkant elő. Benjamin lassuló léptekkel tartott felé, s megállapította azt is, hogy a kamasz egykori vörös sörénye most középen gondosan elválasztott vékony, selymes hártyaként simul koponyájára. Arca most is betegesen beesett és fakó volt, de álla körül kövérebb, amitől szája vonala keményebb lett, s ajka mohón kiduzzadt.

A fiatalember felállt, s odanyújtotta neki ápolt kezét.

- Bocsánatot kérek, hogy így betolakodtam a lakásába.

Tekintete hideg volt és szomorú, de az ajka körüli háj gúnyosan remegett.

- A nyavalya törjön ki, ha magából nem lett közben valóságos úriember! - kiáltott fel Benjamin.

Nyomban meg is bánta, hogy ilyen bámulat csendült meg hangjában.

- Hogy az lettem, azt mondja? - kérdezte Jankel keserűen.

- De hogyan csinálta ezt? Miféle... csoda történt?

- Nyugodjék meg, kedves zsidó testvérem, nem gyilkoltam meg senkit. De talán még ennél is rosszabb, amit csinálok. Kereskedő vagyok, adok és veszek.

- Mit? Mivel kereskedik?

A galíciai fiatalember száján rókaszerű mosoly jelent meg, de a homlokára írt kétségbeesés ellentmondott álla és ajka ravaszdi kifejezésének.

- Kedves zsidó testvérem, vegye tudomásul, hogy Berlinben minden eladó és megvásárolható - jelentette ki, szinte gyerekesen affektált hangon.

Benjamin ebben a pillanatban mélységes szánalmat érzett szívében a galíciai fiatalember iránt. Keze szinte saját elhatározásából emelkedett fel és szállt félénk madárként Jankel vállára, szájára pedig olyan szavak tolultak, amelyekről maga sem tudta, honnan veszi őket.

- Testvérem, drága testvérem! - mondta komolyan, súlyosan - miért ez a szégyen és szerencsétlenség? Kérlek, kérlek, ébredj fel...

A fiatalember mintha nem is hallotta volna szavait; Benjamin maga is megdöbbent saját vakmerőségétől, s gyorsan, riadtan elhúzta kezét. A vöröshajú azonban, mintha valami félelmetes rugó mozgatná, hirtelen teljes magasságában kiegyenesedett, fakó, beesett arcán megjelent az a meghatározhatatlan mosoly, amelyet Benjamin oly jól ismert. Fáradt, vontatott hangon suttogta:

- Kicsi zsidó, kicsi zsidó honfitársam, maga nagyon kedves fiú, tudja-e? Olyan kedves, hogy az ember legszívesebben kiverné egyenként minden fogát!

Ezzel sarkon fordult a galíciai fiatalember, kilépett a krétával jelölt folyosóra, ideges, hosszú, egyenetlen léptekkel végigment a zsinagógán, és örökre eltűnt Benjamin szeme elől.

Egy órával később, amikor Benjamin bemászott a takarója alá, megtalálta a szalmazsák és a fejrész közé dugott borítékot, s megállapította, hogy egész kis vagyon van benne. Néhány szavas levélke volt a pénz mellett, jiddisül, gyakorlott kézre valló, könnyű, elegáns írással:

Kedves kis fiatalember, ez a pénzösszeg teljesen törvényes üzletkötésből származó törvényes haszon, becsületesen loptam, a kereskedelmi szabályok legszigorúbb tiszteletben tartásával; iparengedélyem van a rablásra, s remélem; hamarosan saját házamban fogom űzni. Tűnjék el az óriási Berlinből, menjen vidékre, és hívja oda a családját, ha egyáltalán maradt valakije, akit odahívhat. Mert úgy áll a dolog, kedves barátom, hogy Lengyelországban megáll a saját lábán a zsidó egymaga is, ha megvan az egy szál heringje és a zsinagógája; itt azonban, higgye el, ha nincs más gyökere, mint a saját két lába, akkor az életerő nem jut el a szívéig. Még a maga szívéig sem, kedves, fiatal barátom. Ne ítéljen el. Köszönettel: Jankel.

3

Benjamin fél lábbal lelépett a kis Rajna-vidéki vasútállomás peronjára, leemelte a bőröndöt helyettesítő, zsineggel átkötött ládát, s ott állt egy németesen öltözött egyénnel szemben, aki azt állította, hogy ő a stillenstadti rabbi. Benjamin átkozottul bizalmatlan volt, nem engedte, hogy ez az egyén vigye a "poggyászát"; nyilvánvaló ellentétben a tényekkel, makacsul azt állította, hogy könnyű, mint a pehely. Útközben a rabbi lelkesen magyarázta neki, milyen szerencsés üzlet volt a riggenstrassei kis bolt.

- Goldfuss úr, a tulajdonos, feltétlenül a szláv területek üldözötteit akarta előnyben részesíteni az eladásnál; maga pedig ezek közé tartozik, ugyebár, kedves hitsorsos? A bérösszeg, őszintén meg kell mondanom, valóságos jótékonyság. És az árban benne van egy vasaló, egy varrógép és néhány használt bútordarab is.

Mindez igaznak bizonyult, egyetlen fenntartással. Benjamin nem hitte volna, hogy a berendezés és az egész helyiség ennyire "használt", mint a rabbi kifejezte magát.

- Ajándék lónak ne nézd a fogát! - vágott vissza mosolyogva új ismerőse.

Miközben így beszélgettek, vagy egy tucat német állított be az üzlethelyiségbe, egyenesen Benjaminhoz rohantak, s a kezüket nyújtották. Benjamin rémülten kiáltott fel, s azt hitte, menten elájul; csak akkor nyugodott meg kissé, amikor két-három zsidó szakállt fedezett fel a körülötte kavargó, s mint valami áruért, érte versengő német alakok tömegében.

- Nem szégyellitek magatokat?! - csattant fel egy nagyon férfias női, hang. - Hiszen agyonnyomjátok, letapossátok, valósággal "kimagozzátok" szegényt, mint valami szilvát!

Világos ruhába öltözött és tollas kalapot viselő zsidó asszony tört utat magának e szavakkal "a szláv területek zsidóüldözéseinek áldozatához", megállt előtte, botrányos módon kifestett szája mosolyát villogtatva.

- Hát ha így áll a dolog - jelentette ki a ház úrnőjének ellentmondást nem tűrő hangján -, hát az enyém lesz!

- Mit akar ezzel mondani? - súgta sóhajtásszerűen Benjamin, s kezét óvatosan rátette ládájára, amely fölött éberen, nyugtalanul őrködött.

- Ugyan, hagyja már itt a ládáját! - szólt rá csodálkozva az asszonyság. - Fél, hogy megdézsmálják ezek az urak?

Benjamin érezte, hogy szívében egyre nő a bizalmatlanság.

- Semmiség az egész! - dadogta. - Nézze, olyan könnyű, mint a pehely!

Minthogy azonban meggörnyedt és egészen eltűnt a súlyos láda alatt, csak nyögését és szuszogását lehetett hallani, a kiváló hölgy nem tudta visszafojtani a kérdést:

- Mondja, zsidó testvérem, olyan értékes holmija van benne?

- Mindenem - felelte Benjamin, félholtan a fáradtságtól.

Amióta elindult Berlinből előző este, attól, a perctől kezdve, amikor megindult vele a vonat a sötétbe ugrást, az újabb száműzetés éjszakáját jelképező alagútban, Benjamin egyetlen pillanatra sem vált meg a ládájától. Valóban, benne volt mindene a világon: a kiárusításon vásárolt néhány szövetmaradék, a három-négy laposvas, a próbabábu és az állványa, a vasalódeszka, meg az a néhány más kellék és szerszám, amelyet a galíciai fiatalember érthetetlen ajándéka révén sikerült beszereznie. Jobban bízott ormótlan s így bajosan eltulajdonítható ládájában, mint a zsebtolvajok elleni saját ügyességében, ezért "vagyona" maradékát bevarrta a próbabábu ülepe alá. A szívét szorongató rettegés, félelem és gyötrelmes bizalmatlanság azután, valami rejtélyes folyamat révén, a vonatban átalakult a gondolat síkján felbukkanó hősies és érzelmes elhatározássá; ennek következtében szinte kihívóan viselkedett, időről időre rövid indulatszavak szakadtak ki belőle, amelyek nagy riadalmat keltettek jámbor vidéki útitársaiban. Valósággal megbűvölten bámultak erre az "oroszosan öltözött" apró emberkére, aki kétségbeesetten dörzsölte ökölbe szorított fél kezével kecskeszakállas állát, nedves, üveges szemében pedig a szenvedés parányi villámai cikáztak.

Az éjszaka közepe táján még az is eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő is ugyanúgy látja már a dolgokat, mint a galíciai fiatalember. Váratlanul szónokolni kezdett jiddisül, szomszédai legnagyobb megdöbbenésére.

- Igen, vallom és állítom, hogy a vasnak ez irgalmatlan világában "a kardra a karddal lehet legjobban válaszolni"!

Egy idősebb hölgy fojtott hangon felkiáltott, és kiment a fülkéből; ha hangosan tör ki belőle a kiáltás, talán a "berlini" lázálmából felriasztott Benjamin elveszti eszméletét.

Felkészült a legrosszabbra, rémülten, riadtan, a fáradtságtól és éhségtől félholtan érkezett Stillenstadtba, s az ottani zsidókban semmi egyéb nem tűnt fel neki, mint németes ruhájuk és modoruk, no meg az ő becses ládája iránt tanúsított gyanús érdeklődésük. Fel sem merült benne a kérdés, vajon hová vezeti az a tekintélyes hölgy, aki lefoglalta magának. Semmi az egész, könnyű, mint a pehely, ezt hajtogatta csak, valahányszor a hölgy célzást tett arra a teherre, amely alatt kétrét görnyedt.

Még a szalonban sem akart megválni ládájától. Feigelbaum úr, a tollas divathölgy férje, hasztalanul igyekezett felderíteni, szívélyesen fogadta, ez kétségtelen, ám ez kevés volt ahhoz, hogy megtévessze a mi sok élettapasztalattal rendelkező "berlini" barátunkat. Csökönyösen vonszolta maga után a ládát az ebédlőbe is. Hanem, amikor megcsapta egy bizonyos leves fűszeres illata - csontvelővel főzött pompás zsidó leves volt, s Benjamin eddig abban a meggyőződésben élt, hogy csak anyja, Judit ismeri elkészítésének titkát -, akkor orrcimpája mégiscsak remegni kezdett, mert beleszagolt az "embernek lenni" boldogító érzésébe...

Amikor kanalát ábrándosan leveses tányérjába mártotta, furcsa dolog történt: először mintha valami könnyű és rugalmasnak látszó buborék keletkezett volna Benjamin mellében, egyre feljebb szállt, és megakadt a torkán, de gyönyörűséges is volt ez az érzés; aztán a leves sárgás színű, gyöngyöző felületén megjelent anyjának, Juditnak képe, borotvált, mezítelen koponyája, szégyenében villogó szeme; majd a leves tükrében egymás után bukkant fel előbb apjának, Mordechájnak uralkodói arcéle, de szakálla furcsa módon eltűnt egy pillanat alatt, utána pedig a szerencsétlen galíciai fiatalember vértelen arca következett, vörös hajfürtjei úgy lobogtak és aludtak ki, mint a lángnyelvek; végül a vérfoltos kapualj s a három halott arca, akiket egymás után megcsókolt a ziemiocki pogromra következő hajnalon... És ahogy csodaszerűen felbukkant és szétfoszlott mindez a leves aranyló, hártyás felszínén, a tányér fölé hajló, szinte megigézetten bámuló Benjamin mellében valami boldogító meleg áradt szét...

- Szent isten, sír szegény! - kiáltott fel Feigelbaumné.

Benjamin elpirult, fintorgott, mosolyogni próbált.

- Ejejej - fuvolázta szerényen, zavartan -, milyen forró ez a leves, nohát!

Nem is érezte, csak megsejtette, hogy a szeméből kibuggyanó mámorító könnycsepp végigcsorog az orra mentén, szája elé emelte hát az üres kanalat, és sokáig fújta, ügyesen, szorgalmasan, bár a könnyektől mit sem látón, s végül, szájába vette.

Feigelbaum úr, aki eddig csak a szakállába vesző gúnyos mosollyal nyilvánította jelenlétét, most egyszerre igazán zabolátlanul kezdett viselkedni: gorombán rátámadt feleségére, arca sötétpirosra vált, úgy szidta az asszonyt:

- Nem látod, hogy forró a leves? Nem látod? Hogy te milyen ostoba teremtés vagy! Nem megmondtam százszor is, hogy ne tálaltasd ilyen forrón a levest? Hogy te milyen ostoba vagy! Nem megmondtam százszor...

Majd újabb hirtelen hangulatváltozás következett. Torkaszakadtából kiabált, követelte "a palackot", s harsány ordítozás közben vidáman verte öklével az asztalt, mint az iszákos emberek szokták. Ezúttal azonban vele tartott felesége is:

- A palackot, úgy van, a palackot! - ismételte visszhangként, de nyugodtan, szeretetteljesen mosolyogva ült tovább az asztalnál! Feigelbaum úr viszont még egyet káromkodott, majd felpattant a helyéről, odagurult a pohárszékhez, elővett belőle egy hattyúnyakú zöld palackot, amelyben, mint kijelentette, valódi, hamísítatlan palesztinai bor van.

- Már úgyis nagyon régen alszik itt! - kiáltotta, s büszkén kerekre csücsörítette a száját. - De megígérem, kedves gyermekeim, hogy megisszuk, még a Messiás érkezése előtt! Meg is esküszöm rá! - jelentette ki lelkesen.

Benjamin csodálkozva látta, hogy a derék Feigelbaum úr nem fér a bőrébe, s egyébként biztos keze reszket, amikor a Karmel[23] nemes borát kitölti. De már oda is nyújtotta neki a borospoharat (kissé hirtelenül és nyersen, gondolta magában Benjamin), és teli torokból rágyújtott egy régi jiddis dalra:

Dalolj, kedves zsidó testvérem,
Dalolj, könyörgök, most dalolj!

Benjamin csodálkozott, milyen lendületesen és szenvedélyesen énekli házigazdája a meglehetősen érzelmes sirámot. Figyelmesen hallgatta, és észrevette, hogy mindegyik szakasz végén fényes gombostűfej csillan meg Feigelbaum úr szeme sarkában, majd eltűnik, amikor belekezd a következő szakaszba.

A dalnok azonban hirtelen abbahagyta énekét.

- Jóságos isten! - kiáltott fel - én itt gikszerekkel és hamis hangokkal akarom jóllakatni a vendégemet!

- De kérem! - tiltakozott Benjamin.

- Egy szót se! - intette le Feigelbaum úr.

Ettől kezdve minden fogás a legpompásabb csemege volt Benjamin számára. De még mielőtt véget ért volna a csodálatos lakoma, egész sereg zsidó nyomult be az ebédlőbe, egymás után, libasorban. Bocsánatot kértek, felszólították a háziakat, hogy a világért se zavartassák magukat, szótlanul elhelyezkedtek az asztal körül, lehetőleg Benjaminnal szemben, nézték, hogyan táplálkozik, helyeslően bólogattak hozzá, mintha valami szent, imádandó és titokzatos szertartást végzett volna. És valóban így is állt a dolog: a láthatatlant testesítette meg számukra, a lengyel zsidók halálát és szenvedéseit; mint papiroson a vízjel, úgy csillant át mindez Benjamin alakján. Mielőtt nekiláthatott volna az asztal közepén emelkedő felséges Strudel[24] halomnak, kirobbant a vita. Kétórás bonyolult tárgyalás és érvelés után Feigelbaumné, aki feltétlenül meg akarta tartani Benjamin táplálkozásának irányításában játszott vezető szerepét, a következő kompromisszumos javaslatot terjesztette elő: mindennap nála fog ebédelni, vacsorázni pedig felváltva a többi stillenstadti zsidó családnál, már ha kedves zsidó testvérünk hajlandó lesz máshová elmenni... - tette hozzá álnokul.

Benjamin tányérja fölé hajolt, s szinte remegett az "embernek lenni" boldogságtól. Arra gondolt, hogy minden délben és este terített asztal várja egy zsidó családnál, ahol a hagyományos konyha mellett bőségesen jóllakhat szeretettel is. Nem állta tovább, felkelt, s el akart mesélni "egy kis otthoni zsidó történetet, amely még a halottakat is jó kedvre deríti", mint mondotta.

Ám kitűnt, hogy nagyon rossz elbeszélő: idegesen nevetett minden szó után, minduntalan elveszítette a történet fonalát, új, egészen más színű szállal próbálta összebogozni, számtalan bocsánatkérés közepette többször is újra kezdte az egészet, kijelentve az elején, hogy: "No, most már tudom...", "No de most igazán megvan", s azzal fejezte be, hogy "Jaj, most vége, eltoltam", szárnyként verdeső jobb kezével mutatva szomorúan, panaszosan, hogyan szállt el a pompás kis történet. Kicsit megalázónak érezte, hogy mindvégig harsány derültség kísérte különös elbeszélését; egyesek, köztük Feigelbaum úr is, úgy nevettek, hogy a könnyük a szakállukba csorgott.

4

Bájos, régi német kisváros volt Stillenstadt. Ezer meg ezer babaházikójában, rózsaszínű cseréptetőiben, virágos ablakaiban mintha az ősi német érzelmesség öltött volna testet. Ennek az érzelmességnek a láthatatlan szálai tartották össze itt a dolgokat, olyanformán, mint a fecske nyála a fészke építéséhez felhasznált gallyakat és szalmaszálakat. Ám Stillenstadtban nem volt semmilyen légies vonás. A síkságra épült egy kis folyó elágazásában, amely éppen a város határában vált ketté. A szélesebbik ág a partján sorakozó cipőgyárakat táplálta, meg a festőműhelyeket, amelyekben főleg leányok és asszonyok fonnyadoztak. A keskenyebbik, vékony, törékeny ág tapintatosan megszökött a mezők felé. A Schlosse - ez volt a neve - nem is szolgált egyébre, mint horgászásra, s nyáron fürdésre, csónakázásra.

Benjamin boltjának keskeny kirakatát hevenyészve felszegezett deszkák zárták el; a bérleményhez tartozó emeletes lakástól az utcára nyíló folyosó választotta el az üzlethelyiséget. Minél előbb meg akarta szerezni elődje vevőit, igyekezett hát a lehető leggyorsabban berendezni, legalább nagyjából, az "áruházat", mint tetszelgőn jó előre elnevezte. Megható pillanat volt, amikor kifüggesztette az üzlet közeli megnyitását bejelentő, esetlenül megrajzolt, német nyelvű feliratot:

A BERLINI GENTLEMANHEZ.

Az első három hónapban a kis szoba sarkában földre terített matracon aludt; aztán, amikor szorongása enyhült, rászánta magát a "lakosztály" kifestésére.

Eleinte úgy érezte, hogy amerikai milliomoshoz méltóan rendezkedett be: saját varrógépe volt s utcára néző lakása. De megrendelés bizony gyéren akadt, elhatározta tehát, hogy más módon próbálkozik. A bolt a városka munkásnegyedében volt, a vesztett háború következményei szörnyű súllyal nehezedtek a német népre; a válságból senki sem látott kiutat; Benjamin, mindeme körülményeket figyelembe véve addig töprengett, míg csak meg nem világosodott elméje. Szomszédai elképedve olvasták egy reggel a menekült szabócska új cégtábláját; a cégér eltakarta a kirakat felét és mint valami kúszónövény, egészen az első emeleti ablakokig kapaszkodott fel; gondos, szépen megrajzolt gót betűkkel ez a felírás volt rajta rózsaszín alapon világoskék színben:

ÚRI SZABÓSÁGUNK KÜLÖNLEGESSÉGE
MINDENNEMŰ FORDÍTÁS, JAVÍTÁS ÉS FOLTOZÁS
- MÉLYEN LESZÁLLÍTOTT ÁRAK -
MA MÉG ÓCSKA, HOLNAP ÚJ!!!

Mindenképpen "forgalmat akart csinálni az üzletnek", ezért nevetségesen olcsó árakat szabott, már-már a tisztességtelen verseny határát súrolva. Rögtön az első napon annyi munkát kapott, hogy nem is tudta elvégezni. Másnap meg nem állt kezében a tű tizenhat órán keresztül, és boldog embernek érezte magát. Már-már azt hitte, a csőd szélén áll, de zseniális ötlete segítségével sikerült megvetnie a lábát Stillenstadtban. S ahogy múltak a napok, majd a hetek, lassan-lassan elfelejtette, milyen alacsony ösztönök váltották ki lelkében a Berlini gentleman iránti túlzott rajongást, s azt a rózsaszín-világoskék ábrándot dédelgette szívében, hogy sikerült varrógépe körül az egyöntetű rokonszenv légkörét kialakítania.

Szorgalmasan gyakorolta a bennszülöttek nyelvét, s olyan gondosan ejtett ki minden szótagot, hogy vevői néha meg is értették zsargonja egyes töredékeit. Szívesen tartotta hát szóval üzletfeleit, beszélt nekik minden olyan témáról, amely összefért amazok német észjárásával, saját zsidó önérzetével, s amelyhez nem volt szükség különösen nehezen ejthető szavakra. Főleg a próbák nyújtottak kedvező alkalmat idillikus kapcsolatok fejlesztésére a keresztény templom és a zsinagóga között. Benjamin úgy zümmögte körül keresztény vevőjét, akár a légy: beleszúrt a szövetbe egy gombostűt, felfércelte a kabát hajtókáját, s annyi udvariasságot, annyi bájt és ravaszkodást pazarolt ügyfele szívének meghódítására, amennyivel egy nő elcsábítását kísérelte volna meg.

Hosszasan és fáradságosan dolgozta ki az ügyfelek fogadásának szertartását. Gyengéden megszorította az újonnan belépő vevő kezét, és szépen, tagoltan megkérdezte tőle:

- Kedves uram, volna szíves megmondani nekem, milyen szerencsés körülménynek köszönhetem látogatását?

Akár kék munkaruhát viselt a "kuncsaft", akár parasztzubbonyt, akár nyakkendő ékeskedett rajta, mindenkinek ugyanaz az előzékeny fogadtatás járt, bár volt köztük, akit ez idegesített. Benjamint azonban annyira elfoglalta az udvariaskodás, hogy észre sem vett egy-egy kérdően felvont szemöldököt, gyanakvó vagy leplezetlenül ellenséges pillantást. Boldog volt abban a hitben, hogy ezek a kisemberek félretették antiszemitizmusukat az ő kedvéért, hogy zsidó külsőségei mögött felfedezték az egyetemes emberit, amely a város többi zsidó lakóiban talán nem nyilatkozik meg ilyen feltűnően. "Csak példát kell mutatni, állapította meg magában ujjongva. Minden zsidónak javára szolgál, ha engem becsülnek. Rajtam keresztül ismerik meg az egyszerű igazságot, no, hát nem jó ez?"

Mi több, pár hét múlva már megpróbálkozott néhány népi kiszólással is, hogy ezzel végképp megpecsételje a külvárosi munkásokkal létesített bizalmas viszonyt; persze olyan csúfságokat nem vett a szájára, mint "le van szarva", sem hasonlóan durva és istentelen káromkodásokat; de oly hetykén és nyersen csúsztak ki a száján az olyasféle mondatok, mint "azt a kutyafáját", vagy "sok a szöveg", vagy "ez aztán a jó zrí!", olyan mélységes meggyőződés volt a hangjában, oly lelkesen, oly németesen nyomta meg a szavakat törékeny testének szinte egész súlyával, hogy úgy érezte, nyugodtan lemondhat a "szar" szó használatáról, bár tudatában volt a vele járó összes előnyöknek.

Ezzel szemben néha arra vetemedett - persze csak miután meggyőződött róla, hogy zsidó fül nincs a közelben -, hogy Isten szent nevét is ajkára vette, németül, akár a nép egyszerű gyermekei. "Hű... a jó istenit!..." - kiáltott fel félénken, a vevő legnagyobb megrökönyödésére. Aztán gyorsan egy imát mondott magában.

Hasonló ösztön késztette arra is, hogy egyes divatos gondolatokat hangoztasson, persze feltűnés nélkül. Szerette az ilyenfajta kiszólásokat: "A nagykereskedők, drága uram, ők a mi közös ellenségeink!" Sejtelme sem volt róla, hogy egyes munkások - főleg a munkanélküliek - az utca legsötétebb kapitalistái közé sorolják. Egy-egy olyan próba után, amelynek során zavartalanul élvezte az "embernek lenni" boldogságát, felmerült benne a kérdés, vajon hová, meddig sodorja a munkások iránti félénk rokonszenve még? Másnap azonban egy jeges pillantás, egy alattomos vigyor, az utcán reá mutató ujj szerencsére eszébe juttatta, hogy mi ő: büdös zsidó, semmi egyéb.


Igazán csak a stillenstadti zsidók jóságos körében sikerült élveznie az "embernek lenni" örömét; ők nemcsak befogadták maguk közé, hanem szemlátomást mind jobban tisztelték is valami rejtett tulajdonságát, amely úgy takarta és védte vézna testét, akár a ziemiocki hivők által lamed vov-jukra borított fájdalompalást. "Lehetséges volna-e, hogy én...?" - kérdezte olykor magában Benjamin nyugtalanul. De soha semmilyen megnyilatkozásban nem volt része, s ha a beszélgetés néha a világban szerte bolyongó harminchat Igaz emberre terelődött, meggyőződhetett róla, hogy a németországi zsidóknak sejtelmük sincs a ziemiocki Lévy család körül lebegő nagy titokról. Egyetlenegyszer célzott csak rá a rabbi, hogy igen, Isten a harminchat Igaz férfiú egyikét mindig a híres Jom Tov Lévy leszármazottai közül választja ki, tudjátok, ez az, aki vértanúhalált halt az Ő szent nevéért Yorkban. De erről is alig-alig hallott valaki közülük, s Benjamin azzal nyugtatta meg magát, hogy ezek a "szombati zsidók" (maguk nevezték így magukat, sajnálkozva) a lengyelországi zsidó szellem lobogó lángját tisztelik benne, no meg nagy szerencsétlenségét.

Vagy fél esztendő múlva bevallották neki, ahogyan valami szégyenletes bűnt vagy fogyatékosságot szokás, hogy néhány katolikus hitre áttért zsidó "garázdálkodik" a városban. Az előkelő negyedben laktak, a templom mögötti hatemeletes, vakítóan fehér épületek valamelyikében. Elmondták róluk Benjaminnak, hogy gonoszak, elfajzottak, hazafiaskodó majmok, s különösen utálják a Lengyelországból és Ukrajnából menekült zsidókat, "ázsiai csőcseléknek, söpredék népségnek, jöttment senkiházinak" nevezik őket; s amikor egy ízben megmutattak neki az utcán egy ilyen kitért zsidót, aki nyugodtan; nehézkesen, kifürkészhetetlenül ballagott, akár egy német, Benjamin akaratlanul is összeborzadt.

A második hitehagyott, akit mutattak neki, a Riggenstrassén lakott, néhány lépésre az ő üzletétől; Benjamin látta olykor elmenni a kirakat előtt; lehajtott fővel haladt, tekintete nagyon értelmesnek látszott. Voltak napok, amikor a hitehagyott álla kevélyen előreszegeződött, akár a hajó orra, máskor pedig alázatosan mellére csuklott. Egész viselkedéséből félreismerhetetlenül sugárzott a német nyárspolgár, mogorva volt és magabiztos, katonás szabású, hasán egyszer s mindenkorra begombolt fakó, jellegtelen ruhájában. Közigazgatási tisztviselő volt, s mint mondotta, részben hazafiasságból, részben isteni sugallatra keresztelkedett ki. Benjamin hamarosan értesült róla, hogy a hitehagyott rosszindulatú híreszteléseket terjeszt felőle: azzal vádolja, hogy eleszi a német munkások kenyerét.

- Azt is mondta - közölte vele az egyik szomszédasszony álnokul -, hogy maga még a német lobogó színeit sem ismeri!

- Én?! - kiáltott fel méltatlankodva Benjamin, s mivel, sajnos, nem tudta az ellenkezőjét bizonyítani, porig alázva, megszégyenülten menekült boltjába.

Leste, mikor megy arra a hitehagyott, hogy alaposan megmondja neki a véleményét. De alighogy sikerült megszólítania, amaz a szája sarkából annyit vetett csak oda neki, hogy "pfuj", jeges, megvető mozdulattal felszegte állát, s botját lóbálva továbbment, mintha csak valami különösen ronda látványnak lett volna akaratlanul tanúja...

Nos, egy szép napon ez a Meyer nevű hitehagyott megjelent a zsinagógában, odavetette magát a rabbi lábához, s a térdét csókolgatva könyörögni kezdett: "Nem bírom tovább, fogadjatok vissza, a szívem zsidó maradt" s a többi, s a többi. A rabbi nagyon izgatott lett, haragosan elkergette, majd rendkívüli gyülekezetre hívta össze a stillenstadti hitközség tagjait. A hitehagyott ott áll a bejáratnál, s alázatos, mély meghajlással köszönt mindenkit, aki belép; fején sapka, haja csupa por és hamu, ruhája megtépve. Senki sem viszonozza köszönését. Benjamin nem tudja, hogyan viselkedjék, emelt fővel lép be a zsinagógába, de szeme sarkából, érthetetlen és értelmetlen módon, cinkosként kacsint a hitehagyottra.

Megkezdődött a tárgyalás.

Benjamin az utolsó sorban lapult a hivők között, s valósággal lenyűgözve nézte a hitehagyottat, akinek alakja élesen rajzolódott ki a középen álló emelvény hátterére, a Szentek Szentjét őrző frigyszekrényre; a hátsó lábán kuporgó két aranyozott oroszlán úgy őrködött a szerencsétlen ember két oldalán, mint börtönőrök ítélethirdetéskor a vádlott mellett. A hitehagyott arca sápadt volt, szinte lisztfehér, szemgödre vörös, tekintete ijesztő; izzadt, a verejték lemosta hajáról a rászórt hamut, és fekete sávokat festett homlokára; az elgyötört ember arca ettől perverz farsangi álarccá változott. Minden sértés után térdet hajtott és előredőlt, annak jeléül, hogy elismeri mindazt a rosszat, amit mondanak róla, jobb öklével mellét verte, egyenletesen, mint egy metronóm. Száját összeszorította.

Benjamin sandán figyelte a hitehagyottat. Eszébe jutott, hogy egyszer, még Berlinben, amikor semmi kiutat sem látott a rászakadt szomorúságból, azon gondolkodott, hogy fogja magát, elmegy a keresztényekhez (pontosan nem tudta, kihez is, a pápához-e vagy egy paphoz, vagy valami titokzatos egyházi méltósághoz), véget vetni már az egésznek. Ezért magát látta most a hitehagyott helyén és szerepében, minden annak szóló szidalomra behúzta a fejét, görcsös, hirtelen mozdulattal, mintha erős ökölcsapás érte volna. Most Feigelbaum úr ment fel a szószékre, és dühtől sápadtan elmondotta, hogy mint a bűnös gyermekkori barátja, szemtanúja volt szülei lelki gyötrelmeinek. - "Nem volt elég ennek a sátánfajzatnak, hogy kitért, hanem még be is ment apjához és anyjához az üzletükbe, és gyalázatos nyelvével marcangolta, büdös zsidónak nevezte őket, s más hasonló nevekkel illette, amelyeket nem is akarok kiejteni e szent helyen. Hogy hitehagyott volt? Ugyan, mi az? Semmi! Elsősorban és főleg: gyilkos volt és kész!"

Amikor idáig értek a vitában, az egyik hivő azt a véleményét nyilvánította, hogy a hitehagyott, mivel meggyőződésből tért át a keresztény vallásra, meggyőződéses antiszemita is lett; "mivel, sajnos ennek a vallásnak lényegéhez tartozik, hogy követői ki nem állhatnak bennünket. No, hát nem igaz?"

- Azt hiszi? - kiáltott fel Feigelbaum úr, majd a hitehagyott felé fordult, és lesújtó pillantást vetett rá. - Heinrich, azelőtt Isaac Meyer úr, fel meri hozni ezt mentségére?

Ekkor olyasvalami történt, ami meghaladta Benjamin felfogóképességét: a hitehagyott, ahelyett, hogy két kézzel kapott volna a gondviselés küldötte mentség, eltántorodásának a hittel való igazolása után, lassan kiegyenesedett, alig leplezett önérzettel, sőt, hirtelen lebiggyedő ajkán némi gúnnyal a következőket jelentette ki, tisztán tagolva minden egyes szót:

- De hát hogyan képzelik, mondják meg nekem, hogyan képzelik rólam, hogy egy pillanatra is hittem olyan istenben, aki a szegény emberek sorsának enyhítése céljából nem tudott jobbat kieszelni, mint egy szűz méhébe költözni, emberré válni, ezernyi kínt elszenvedni, és végül meghalni... Méghozzá mindezt bármilyen említésre méltó eredmény nélkül!

Megint felöltötte előbbi alázatos viselkedését, s így fejezte be:

- Feigelbaum egykori barátomnak igaza van: valóban átdöftem apám és anyám szívét, mert úgy akartam élni, mint a keresztények. Szégyelltem, hogy zsidó vagyok. Egyszerűen szégyelltem.

- És mit nyertél vele? - kérdezte mély megvetéssel Feigelbaum úr.

- Még nagyobb szégyent.

Ezt mindenki elismerte, s most a kiszabandó fenyítésről kezdtek tanácskozni. Megalázónál megalázóbb büntetéseket javasoltak. Végül azt határozták, hogy a hitehagyottnak keresztbe kell feküdnie a zsinagóga bejáratában, s a hitközség minden tágja át fog lépni rajta. A hitehagyott mellét verte, és súlyosabb vezeklésért könyörgött; kijelentette, hogy "szenvedni akar". Ekkor valaki bedobta a vitába Benjamin nevét.

- Ez a testvérünk, aki Lengyelországból érkezett közénk, talán tudna hasznos tanácsot adni nekünk; esetleg elmondhatná, mit csináltak hasonló esetben náluk. Miért nem szól hát hozzá a kérdéshez?

Benjamin összehúzódott a padján, és szemére húzta kerek sapkáját, mintha így akarna védekezni a reá összpontosuló tekintetek ellen, amelyek lángsugárként járták át apró testét.

- Kérem szépen - dadogta végül -, tulajdonképpen nem is tudom... Nálunk Ziem... Izé, szóval nálunk sohasem fordult elő ilyen eset. Viszont emlékszem, hogy izé, igen, a tizenötödik században Izrael Isserlein rabbi... Ő azt mondta, hogy aki visszatér a zsidó hitre... értik, kérem, mit mondok?... aki visszatér a zsidó hitre, az örökös vezeklést vállal magára. Igen, ez az, így van: örökös vezeklést.

- Hát aztán?! - kiáltott fel Benjamin egyik szomszédja, egy erős, vörös arcú férfiú. Idegességtől megránduló húsos arcán remegett a cvikker.

- Hát aztán? Hát aztán? - ismételte meg a kérdést fakó, fojtott hangon Benjamin.

Majd váratlanul nekihevült, és éles hangon, kétségbeesetten kiáltott fel:

- De hát nem értik?! - A hitehagyottra mutatott. - Nézzék csak, hátat fordít a kereszténység minden előnyének és szerencséjének... Vagyis levezekli a ballépését azzal az egyszerű ténnyel, hogy visszaváltozik... nem? Akkor hát minek akasztanánk még külön követ a nyakába? - fejezte be olyan fájdalmasan remegő hangon, hogy ezen jobban elcsodálkoztak a hivők, mint egész kis beszédén.

Az emberke végigjártatta révedező tekintetét az elnémuló gyülekezeten, s mintha most jutott volna eszébe alacsony termete. Megremegett. Törékeny válla vonaglott. Gyorsan imakendőjébe rejtette két kezét, és leült, olyan hirtelen, hogy sapkája megint egészen a homlokába csúszott.

De a megremegő sapka alól néhány pillanat múlva megint előtört vékony, bizonytalan hangja:

- Igen, igen... Izrael Isserlein rabbi... Izrael Isserlein rabbi mondta... esküszöm, hogy ő... És ki az, aki soha nem gondolt ilyesmire? Mi? Ki az?

Szavait hitetlenkedő hallgatás fogadta. Aztán kitört a vásári lárma; Benjamin e zűrzavar kellős közepén mozdulatlanul, magába roskadva ült a padon, s csak ilyen bizonytalan, de megdöbbentően hangzó töredékek jutottak a fülébe: "No, hát nem így beszél egy igazi zsidó? Hát már mindent elfelejtettünk?" és a többi. A szószék alatti kályha körül tömörülő Vének csoportjában egy éles, átható hang ezt kiáltotta: "Ki az, aki soha nem gondolt ilyesmire? Kicsoda?..."

Amikor végre elült a nagy kavarodás, a rabbi szelíden felszólította a hitehagyottat, hogy foglalja el helyét a hívek között, "mint azelőtt", ahogyan mondotta.

És ekkor valami váratlan dolog történt.

A hitehagyott, aki eddig komoran és szótlanul állt a helyén, most felkacagott hosszan, harsányan, gúnyosan, sőt egyesek szerint ördögien; felment a szószékre, ahonnan a rabbi már lejött, és onnan kezdte szidalmazni a gyülekezetet; ettől a hirtelen, színpadias átalakulástól mindenki megrettent. Arca eltorzult a dühtől. Halálos átkokat szórt Benjaminra. Istenkáromló szónoklata hevében lekapta fejéről sapkáját, megvetően a földhöz vágta, rátaposott és úgy rugdalta, mintha valami élőlényt akart volna eltiporni. Hol úgy kacagott, hogy a lélegzete is elfulladt belé, hol trágár szitkok valóságos özöne áradt belőle. Végül felordított: "Nem érzik, milyen bűz, milyen zsidó dögszag van itt?" - majd végighaladt a rémülettől dermedt hivők sorai közt, és kiment a zsinagógából.

5

Másnap kitudódott, hogy elutazott a városból. Persze, nyomban megindult a szóbeszéd. A rabbi odáig ment, hogy kijelentette: Benjaminnak nem lett volna szabad megakadályoznia, hogy a hitehagyott vezekeljen bűnéért, s derék apostolunk hamarosan azt tapasztalta, hogy gyanakodva néz rá mindenki. Nevetséges vonásokat, különféle rögeszméket fedeztek fel benne. Csak a Feigelbaum házaspár ismerte el, hogy vannak a dolognak olyan különös vonatkozásai, amelyek meghaladják az emberi értelmet.

Benjamint ettől kezdve száműzték a jobb zsidó családok asztalától. Amolyan vészmadárfélének tekintették. Ezért aztán fogta magát, vásárolt egy gyönyörű levélpapírt, és megírta azt a levelet, amelyen Ziemiockból való elutazása napja óta törte a fejét.

A családi krónikába bekerült levél imigyen kezdődött:

Igen tisztelt és szeretett atyám, és te, szeretett és tisztelt édesanyám! Majdnem két esztendeje már, hogy engedelmes fiatok elhagyott benneteket, s elindult fészket keresni valahol a világban. Ma örömtől túláradó szívvel jelenti be nektek: jöjjetek, szeretett szüleim, mert elérkezett a perc, amikor a vándormadár, az Örökkévaló áldásával...

Amikor Juditnak sikerült kihámoznia a bibliai képek és hasonlatok tömegéből a meghívó világos és határozott értelmét, lelkesen felkiáltott:

- Most pedig isten veled, Ziemiock!

- Te, persze, nagyon örülsz ennek, mi? - szólt rá keserűen Mordecháj. - No, gyerünk, mire vársz még, miért nem ülünk már a vonatban?!

Egész úton merev és mozdulatlan volt. Juditot sokkal kevésbé érdekelték a vasszörnyeteg ablakából látható képtelen és hihetetlen dolgok, mint a Mordecháj ívelt élű arcára kiülő egykedvűség, a szürke lemondás reá vésődő redői és elhomályosuló tekintete. Az öregember néha a fejét csóválta, mintha nem hinné, ami vele történik, s Judit hallotta, amint ilyesmiket motyog halkan szakállába: "...hát lehetséges ez? ...egy ziemiocki Lévy?..."

Benjamin a stillenstadti kis pályaudvaron várta őket. Két évvel azelőtt amolyan fürge, bár aprócska termetű fiatalember volt; mulatságos kis kecskeszakálla valósággal eltorzította arcát; de legalább kétségbevonhatatlanul zsidónak látszott. Judit azt hitte, hogy ugyanilyen Benjamint fog viszontlátni, hagyományos öltözetében, lengyel csizmában, fekete kaftánban, lapos, széles karimájú bársony kalapban. Vonásaira voltaképpen alig emlékezett már: s ha felidézte magában fia képét, főleg alacsony termetét sikerült maga elé képzelnie. Nos, amikor leszállt a vonatról, alacsony termetű német úriember állt előtte, hosszú fülű, görbe orrú, amolyan nyusziképű, csontos, vékony állú - csak a tekintete maradt Benjaminé. Kínos volt ez az első benyomás. Hogy fia borotvált arca tette-e, nem tudta, de az az érzése támadt, hogy megnyúzott kis nyuszi áll előtte, amelyik tovább ugrándozik és rágcsál, mintha mi sem történt volna, s csak a pofácskájára fagyott torz vigyor jelzi, hogy húsa vérző és csupasz. Mi történhetett vele? "Igazán nagy szerencsém volt" - hajtogatta szánalmasan Benjamin. Anyja ennél többet nem tudott kiszedni belőle, s most döbbent rá, hogy nem is ismeri, soha nem ismerte igazán.

Mordecháj elég hűvösen ölelte magához a Lévyek ez apró darabkáját, s közönyösen tűrte, hogy vezessék, "hazafelé", mert Judit máris így fejezte ki magát.

Az öreg házaspár nagy feltűnést keltett Stillenstadt utcáin. Mintha egy régmúlt korból léptek volna ki mind a ketten. Tetőtől talpig feketében, a régi metszeteken ábrázolt alakok naiv fenségével, lassú, biztos léptekkel haladtak, és rá sem néztek semmire, a három lépéssel előttük szökdécselő Benjamin apró figuráján kívül, akinek vézna karjai alatt egész sereg kisebb csomag zsúfolódott, mert ezeket Judit azonnal magával akarta vinni. Mordecháj jobb vállán borjúprém-huzatos bőröndöt cipelt, bal keze pedig gyengéden Judit nyakán nyugodott. Szép volt még a férfi is, a nő is, az az ősi szépség sugárzott belőlük, amely az erős embereket életük végéig kíséri.

Benjamin a legaprólékosabban előkészítette a találkozás örömére rendezett ünnepi vacsorát. Tartott tőle, hogy Juditot megviseli a hosszú utazás, ezért valósággal könyörgött Feigelbaumnénak: vállalja magára a díszvacsora elkészítését.

- Hát ez meg micsoda?! Mi ez?! - kiáltott fel Judit, amikor belépett a tisztaságtól ragyogó konyhába. - Nem bízol a tulajdon anyádban? Mit tudom én, micsoda idevalósi álszenteskedő zsidó asszonyra bíztad a vacsorád készítését?!... - Gyanakodva szagolt bele minden fogásba, az egyikről megállapította, hogy túlsütötték, a másikról, hogy a tésztája nem kelt meg eléggé, és így tovább. Benjamin áhítatosan figyelte, hogy anyja gyanakvó ellenőrzése még a gyümölcsre is kiterjed.

Az érthetetlen, titokzatos lázroham közvetlenül a leves után tört ki rajta.

Benjamin az asztal végén ült, jobb oldalán Judit, balján Mordecháj, mint az utolsó napokban Ziemiockban, akkor, amikor a pogrom már szörnyű réseket ütött a családon. E két erős fekete pillér keretében egyszerre otthonosnak érezte a konyhát: a saját kezűleg kimeszelt négy falat, a kőpadlót, amelyet majd hogy a nyelvével nem nyalt tisztára, a véres verejtékén egyenként vásárolt berendezési tárgyakat; mindez most vált lassan a sajátjává, most kezdett gyönyörködni, s ezernyi eddig nem is sejtett előnyt felfedezni bennük. Valami csendesen fortyogott még a háromlábú tűzhelyen, de a szégyenlős Benjamin nem mert a serpenyő fölé hajolni, hogy megállapítsa, mi sül benne. Apja bajusza egy szálát szopogatta, keresztbe fektette kanalát a tányéron, és fáradtan dörmögve megkérdezte tőle:

- Szóval úgy áll a dolog, hogy Stillenstadtban senki sem sejti, kik vagyunk mi igazán?

Judit legnagyobb meglepetésére Benjamin egyáltalán nem jött zavarba.

- Nem tudják - jelentette ki határozottan. - Senki sem tudja. És nem is fogják megtudni! - tette hozzá, kissé fenyegető, éles hangon.

- Jó, jó... - Mordecháj csak ennyit mondott rá, karját keresztbe tette az abroszon, s mély és méltóságteljes szomorúság áradt most belőle. Vele szemben Judit éppen egy csepp levest vett a szájába, csettintett a nyelvével, arca félig helyeslő, félig utálkozó fintorra húzódott, s az elragadtatottan figyelő Benjamin felé fordulva, azt mondta:

- Nem is olyan rossz ez, német asszonytól. De tudod, én mindig teszek bele egy kis petrezselymet is. Szóval azt mondod, hogy ez a Feigelbaumné...?

Szegény Benjamin gyönyörködve nézte az asztal békés, nyugodt négyszögét, ebben a csendes konyhában, amely kétségtelenül a ház falai által tapinthatóan körülzárt térben helyezkedett el, s úgy érezte, most szabadul meg igazán a Berlinben, a krétavonásokkal jelzett szűk és törékeny négyszögben reá szakadt lidércnyomástól. Hogy ne vegyék észre izgatottságát, egy icipici kenyérdarabkával babrált. Ebben a pillanatban megérezte, hogy ereiben súlyosan lüktetni kezd a vér, mintha most ébredne hosszú, dermesztő álmából...

- Mi van vele? Csurog róla az izzadság!

- Rólam?... - kérdezte hitetlenül Benjamin. Homlokához emelte kezét; s megállapította, hogy egész karja reszket, mintha dideregne.

Néhány perc múlva már ágyban feküdt, s Judit zsörtölődve bugyolálta be a takarókba.

A különös betegség harmadik napján frissen, lelkesen ébredt, és azonnal munkához látott. Tekintete élénk volt, arca piros, s minden teendőjét boldogan, valósággal ujjongva végezte. Ettől megfiatalodott az arca; s még szökdécselőbb lett a mozgása; Judit arra következtetett e változásokból, hogy megtisztult a vére.


A ziemiocki pogrom után Mordecháj külseje véglégessé vált, ezen haláláig semmi sem változtat többé. Még fehérebb lehet a haja, görnyedtebb a teste, ráncosabb az arca, de a lényeg ugyanaz marad akkor is: felmagasodó, súlyos teste, lassú mozdulatai, amelyekből érzett, hogy legjobban a mozdulatlanságot kedveli, hogy nagyon nehezen lép ki ebből az állapotból, s ha mégis megteszi, olyan nehézkesen és kedve ellenére mozdul, mint az öreg vastagbőrűek: mintha minden lépést egy mozdulatlan roppant térségtől kellene elhódítania. Hatalmas csontvázára Stillenstadtban egyre vaskosabb hústömeg rakódott, s ez még hasonlóbbá tette valami nagy, nehézkes állathoz, vagy vastag, hófödte vén fához. Ám arcán nem volt semmi háj, mintha az örökös elmélkedések óvták volna vonásait a fenyegető elhízástól: hosszú, hajlott élű orrát s előreugró kemény arccsontját, amely fölött a súlyos, szürke szempár csillogott; kissé merev tekintetében nyoma sem volt szórakozottságnak, de mintha mindig a látható dolgokon túlra nézett és látott volna.

Amilyen könnyen alkalmazkodott Judit harmadszor újrakezdett élete körülményeihez, olyan nehéz volt ez Mordecháj számára. Élete megbújt az ájtatosság napról napra keményebb csigahéja alatt.

Felesége már Ziemiockban észrevette, hogy három "igazi" fiának pusztulása halálosnál is halálosabb sebet ütött az öregen, mert végképp megsemmisítette azt a reményét, hogy az ő véréből való vér lehet majd az Igaz férfiak sorának folytatója. Mordecháj már nem vett igazán részt semmiben, s minden kérdéssel kapcsolatban feleségétől kért tanácsot, akár az engedelmességbe menekülő gyermek.

Nem sokkal Benjamin számkivetésbe távozása után mindamellett remélni kezdte Judit, hogy férje még magához tér: Mordecháj ábrándosan nézegette őt, s mosolyogva bizonygatta, hogy még mindig ugyanolyan szép; emellett olyan eszeveszett szenvedélyt mutatott iránta, hogy Judit friss gyászában is örülni kezdett, milyen nagyon kívánja megint a férje; s bár nem egészen értette a dolgot, örömét olyasfajta kétértelmű kijelentések mögé rejtette, mint "belebújt a testébe az ördög", meg "ez a hattyúdala". Csakhogy Mordecháj hamarosan faggatni kezdte, egyre határozottabb kérdéseket tett fel neki, sőt végül egészen leplezetlenül érdeklődött, nem érez-e valami változást magában az asszony. Szegény Judit ekkor értette meg, miről van voltaképpen szó: ez a vén fa, a férje, kései, utolsó gyümölcsöt áhított. Emlékeztetnie kellett hát Mordechájt rá, hogy felesége már ötvenesztendős. Persze, a Mindenható segítségével minden lehetséges még. Ki merte volna Ábrahámnak megjósolni, hogy Sára, a felesége, tőle való gyermeket szoptat még valaha? És lám, Sára öregkorára fiút szült Ábrahámnak. És így tovább.

A házastársi kapcsolat Stillenstadtban szakadt meg közöttük végleg.

Egyszer, éjszaka, Mordecháj először erősen magához ölelte Juditot, majd vállával váratlanul eltaszította; az asszony megérezte, hogy fáradhatatlan szeretője meggondolta magát, s befordult a hálófülke fala felé.

- Jó éjszakát neked, feleség - mondta Mordecháj a sötétben.

Juditot nagyon meglepte a dolog; nemigen értette, mi váltotta ki férjéből ilyen hirtelen az elhatározást, de amikor jobban végiggondolta az egészet, be kellett vallania magának, hogy Mordecháj vonakodása nem érte egészen váratlanul. Hiszen férje soha nem lankadó szenvedélye mögött azelőtt is megsejtett olykor valami leplezett neheztelést, valami titkos szemrehányásfélét, hogy miért ilyen szép és kívánatos a felesége. Minél idősebb lett Mordecháj, annál görcsösebbek lettek szenvedélyes ölelései, mintha csak a vágy kényszerének engedelmeskednék, s nem szabad akaratából keresné, boldogan kívánná a szerelem örömét, mint régen, házasságuk első éveiben. De attól az éjszakától kezdve, amelyen szavak nélkül értésére adta Juditnak testi kapcsolataik megszakadását, az asszony érezte, hogy a mindennapok során több barátságot, szeretetteljes türelmet s valami újfajta tiszteletet tanúsít iránta.

Persze közben mindjobban el is távolodott tőle ez az imáinak és bűnbánatának békés égboltján fáradhatatlanul keringő, kihűlt csillag; de Judit érezte, hogy akármilyen messziről tekint is rá immár férjének téli fellegekre emlékeztető súlyos, lassú, szürke tekintete, csak őt szereti, senki mást. S bár nőnek tudta még magát, örült ez önkéntes eltávolodásnak, a szépsége iránti titkos hódolatot látta benne, az asszonytestének átnyújtott utolsó, néma virágcsokrot.


Azt az utolsó szálat, amely Mordechájt még a mindennapi élethez kötötte, véletlenül Benjamin finom, fürge ujja tépte el, méghozzá fondorlatos módon.

Mordecháj Stillenstadtba érkezése után haladéktalanul nekilátott az álláskeresésnek; nem akar a fia terhére lenni, jelentette ki különös nyomatékkal; elvégre megszokta, hogy maga keresse meg a kenyerét, no nem igaz?

Ám a Németországban akkortájt dúló munkanélküliség nem sok lehetőséggel kecsegtethetett egy ilyen öreg embert, aki a tetejébe még idegen is és zsidó. Néhány megalázó kísérlet után, amelyek minduntalan visszavetették az élet zátonyaira, egy szép napon beállított fia üzletébe. Hatalmas teste szinte betöltötte a kis bolthelyiséget. Kijelentette, hogy meg akar tanulni gombot varrni, vasalni; fércet fejteni s hasonlókat - mindazt a munkát, amit egy tízéves tanulófiú is el tud végezni.

Csakhogy "az ujjai olyan merevek voltak, akár a fa" (ő maga állapította meg ezt, mentegetőzve), s Benjamin hegyes végű, fürge ujjainak kellett kijavítania minden munkát, amelyet elvégzett. Fia eleinte csak magában átkozta azt a rögeszméjét, hogy mindenáron hasznossá teszi magát, később azonban hangosan is tiltakozott ellene. Mordecháj ekkor végleg lemondott róla, hogy maga keresse meg a kenyerét.

"Nem hátat fordítani annak a világnak, amely úgyis hátat fordít az embernek - ez annyi, mint esztelenséggel tetézni a szerencsétlenséget - állapította meg magában. - Hát nevetségessé akarom én tenni magamat?"

Otthagyta a boltot, visszavonult első emeleti szobácskájába, elsáncolta magát a szent pergamentekercsek mögé.

Benjamin vigasztalta, kényeztette, kenetteljes kis mondásokkal öntözte, kijelentette, hogy minden igazi zsidó házban kell lenni olyan tiszta férfiúnak, aki közbenjár a többiekért Istennél. S a családi asztalnál minduntalan hangsúlyozta, mennyivel fontosabb az imádkozás a hitvány anyagias tevékenységnél (ez utóbbin a maga mindennapi munkáját értette, a "rongyszabást", mint Ziemiockban lekicsinylően nevezték a szabómesterséget, a sokkal előkelőbb kristályüveg-metszéssel szemben).

Az öreg Mordecháj tűrte, hogy elringassák szép szavakkal, s mind mélyebbre ásta magát belső világába; végül sikerült elfelejtenie a férfiönérzetén ejtett szörnyű sebet. Fia a varrótűvel dolgozott, felesége a családi kasszát kezelte, ő pedig a lelkek üdvéért tevékenykedett.

Egy napon azonban, amikor a Biblia mellett ülve elmélázott élete titokzatos folyásán és dicstelen befejezésén, végső kétségbeesésében arra az elhatározásra jutott, hogy akkor legalább unokákat akar látni maga körül. Ez a gondolat egészen felvidította. Gyorsan sorra vette a stillenstadti eladó leányokat. Volt köztük egy parányi kis Blumenthal kisasszony, akit mintha mértékre készítettek volna a huszonöt esztendős szabócska számára. Derékon felül alig nézte meg jövendő menyét Mordecháj, annál többet remélt a leány sokat ígérő, kerekded csípőjétől. Benjamin először kétségbeesett, aztán rájött, hogy apja a három "igaz fiú" elvesztése feletti fájdalomra keres vigasztalást; s hajlandó volt elmenni az előkészített találkozóra, megnézni a kis Blumenthal kisasszonyt.

Nem is találta ellenszenvesnek. A leányt láthatólag annyira felkavarta a kérő jelenléte, hogy Benjamin bizonyos vonzalommal vette szemügyre hosszúkás arcát, ruháját, amelyet mintha egészen kitöltött volna apró teste, s főleg ártatlan, jámbor szemét, amelynek ijedt, szinte rémült kékjén a gyermeki kíváncsiság számtalan parányi lidércfénye cikázott. Amikor pedig elpirult a lány, egészen kívánatosnak látta.

- Nos? - érdeklődött Mordecháj, amikor fia hazatért.

Benjamin szótlanul nézett rá.

- Hát nem? - kérdezte nyugtalanul az öreg.

Benjamin ravaszul elmosolyodott:

- De igen...

Be sem várta a szerencsekívánatokat, fejest ugrott megint mindennapi életébe, felrohant az emeletre átöltözni, onnan a boltba, s mindenekelőtt körültáncolta, idegesen, határozatlanul, hogy most melyiket vegye elő a sok sürgős munka közül. "Ettől a históriától még nem jut több vaj a levesbe, na, vagy nem így van?" - állapította meg hangosan, némi fontoskodással, amin ő maga is elcsodálkozott, de a következő pillanatban, amikor a legkevésbé várta volna, valami felszabadult benne, és harsány nevetésben tört ki.

6

Amikor Mordecháj egy órával később bement hozzá, a szabászasztalon kuporgott törökülésben, a térdén fekvő zubbonyt öltögetve fürgén; a hüvelyk- és mutatóujja közé szorított láthatatlan tűvel. A néhány centiméterrel feje fölött függő villanykörte éles fénykört rajzolt arca köré.

- Miért nem viselsz szemüveget? - kérdezte apja gyengéden.

Benjamin ráemelte a sok varrástól kivörösödött gyér pillájú szemét.

- Nos, meg vagy elégedve? - kérdezte.

- Meg vagyok elégedve - felelte Mordecháj. - Csak azt az egyet sajnálom, hogy senki sem tudja. Meg kell mondani nekik minél előbb.

- Ó, aki ott volt, rögtön látta, hogy tetszik nekem a kislány.

- Nem erről beszélek, fiam - mondta fojtott hangon Mordecháj.

Nehezen lélegzett, bajuszát megemelte a lehelet, ő pedig lassan, félénken merült fel önmaga mélységeiből, abból a hosszú, fullasztó búvárkodásból, amelyet Stillenstadtba érkezésének első napján kezdett meg.

- Hm... meg kellene mondani nekik, kik vagyunk. Mármint hogy kik vagyunk igazán; érted, mire gondolok?

Amikor a szédítő, félelmetes "igazán" szó elhangzott, Benjamin hirtelen abbahagyta az öltögetést, keze félúton megállt, mintha a villanyfényen lebegne.

Hosszú hallgatás után szólalt meg:

- Sajnálom, de nem fogunk mondani nekik semmit.

Pislogott, de nemcsak a fáradtságtól, hanem attól a régi félelemtől is, amelyet apja most megint ébresztett benne.

- Semmit sem?

- Semmit sem! - ismételte szárazon Benjamin.

- És a feleséged... neki se fogod elárulni?

Benjamin csak a száját szorította össze.

- Sejtettem! - mormogta tompa, elkeseredett hangon Mordecháj. - Fertelmes egy pogány vagy. De... a gyerekek?

- Miféle gyerekek? - kérdezte hűvösen a szabócska.

Mordecháj szája kinyílt, s a sárga, töredezett fogak sziklái közül dübörögve zúdult az áradat a halálra rémült Benjaminra:

- Ha házasság készül, akkor talán gyerekekre is lehet gondolni, vagy nem?

Két kíváncsi járókelő körvonala mozdulatlanná dermedt a bolt kirakata előtt.

Benjamin válla meggörnyedt, sarkával észrevétlenül odább tolta magát, hogy minél messzebb kerüljön a rázúduló haraghullámtól, aztán cérnavékony hangon, nagyon alázatosan ezt felelte:

- A gyerekek majd megtudják később, amikor férfikorba lépnek. Nem fogom megzavarni a fejüket olyan históriákkal, amelyekben, megmondom őszintén, szeretve tisztelt apám, már nem hiszek...

Gyorsan hozzátette, élesen, keserűen:

- Amikben nem akarok hinni! Ó, apám!

Mihelyt befejezte e különös hitvallást, óvatosan az asztal túlsó végébe húzódott, s fejét lehajtotta, mélyen, hogy majd a térdéhez ért. Apja, Mordecháj, szívettépő kiáltásokat hallatott, olyan élesen, hogy Judit, lábassal a kezében, beszaladt a konyhából.

Röviden tájékozódott, miről van szó, s azonnal fejest ugrott a vitába, harciasan hadonászva a lábassal. Úgy beszélt a jövendő Lévy csemetéről, mintha már ott is volna, a keblén, a lábas helyén, amelyet most szerelmesen magához ölelt.

- Kicsoda akar itt beavatni kicsodát?! - kiáltott felháborodva. - Ha az Úr - áldott legyen az ő neve - valamit határozott kis madárkája sorsa felől (igaz is, hogy fogják hívni a drágánkat?), akkor az a szegény kis madár úgyis megtudja annak idején, és még akkor is éppen elég jókor lesz, sajnos! De Isten mentsen meg bennünket attól, hogy egy Igaz ember kerüljön ki a mieink közül! - fejezte be halk sikollyal.

- Ó, papa, kedves papa! - szólalt meg most izgatottan Benjamin. - Magad is nagyon jól tudod, hogy jóformán semmit sem ér lamed vov-nak lenni ezen a világon!... hacsak talán a másvilágon nem.

Mordecháj látta, hogy tehetetlen a túlerővel szemben, és lassan az ajtó felé hátrált. Kinyitotta, a félhomályban vádlóan felemelte hosszú ujját, s mélységes megvetéssel és gúnnyal csak ennyit mondott:

- Az élet miatt feláldozni az élet értelmét?!...

Aztán visszavonult. Most szakadt el végleg fiától.

Az esküvő napján éppen hogy üdvözölte a fiatal asszonyka szüleit; ami a kis Blumenthal kisasszonyt magát illeti, úgy tett, mintha észre sem venné. Haszontalan volt immár számára, hiszen élete nagy álmának megvalósulásához nem segíthette ő sem. Mordecháj most már végleg bezárkózott öregsége mélyébe.

- Ez a vén elefánt, ez a megrögzött magányos, ez a kőszikla! Judit most már csak így nevezte férjét.


Lea Blumenthal kisasszony aprócska volt ugyan és nagyon vékony, de kitűnő testalkatú. Ez csak az esküvő napján tűnt ki, amikor egy szomszédasszony segített neki kiszépítenie magát. Egyébként, mintha minden természetes kacérság hiányzott volna belőle. Külseje mindig tiszta és ápolt volt, csak éppen nem vonzó; a haja rendben, csak mintha nem lett volna igazán megfésülve; öltözködése gondos, de jelentéktelen.

Férje, Benjamin Lévy úr, csak bámult, hogy lehet valakinek a keze ilyen hosszú, fehér és ápolt, akár a gazdag nőké, akiknek nem kellett dolgozniuk. Sejtelme sem volt, milyen hihetetlen mennyiségű munkát követelt meg napról napra e szűzies fehérség biztosítása, mennyi apró gondoskodást; észre sem lehetett venni, milyen nagyon ügyelt az asszony, hogy főzeléktisztítás vagy hámozás közben ki ne csorbuljon egyik köröm íve, fel ne szakadjon valahol hófehér bőre.

Judit kijelentette, hogy a menye csipesszel fog meg mindent, amit a kezébe kell vennie.

Benjamin azonban gyönyörűségét lelte ebben. Éjszaka, amikor felesége aludt, boldogan játszott e bonyolult, apró csontú szerkezettel, amely az ő tenyerén a legváltozatosabb formákat öltötte, képzelete csapongása szerint: virág volt vagy állat, sőt néha, szinte már lázálomban, öt finom hájszálnak látta az asszony öt ujját a vánkos puha, hófehér bőrén.

Hanem azért házasságuk első szakaszában kissé megdöbbentette, milyen fáradhatatlanul "nyalja-falja magát az asszony, akár a macska". Minden ölelkezésük után leszaladt a konyhába, és tetőtől talpig megmosakodott. Benjamint alighanem idegesítette, türelmetlenné tette volna ez, ha felesége nem tesz a hóna alá egy csepp parfümöt minden ilyen alkalommal, amitől egész frissen lemosott teste illatozott. És amikor az ilyen éjszakai mosakodás után visszatért a hálószobába, hosszú fehér hálóingében, a gyertyát a lehető legtávolabbra tartva hajától, friss, gyermeteg, zavart szépsége valami olyan rezge, könnyed fénnyel ragyogott a szoba félhomályában, hogy Benjamin Lévy úr szíve gyorsabban kezdett dobogni tőle.

- No, Blumenthal kisasszony, jólesett a séta? - kérdezte izgatottan mosolyogva.

- Hoztam neked valami meglepetést - felelte az asszonyka ilyenkor alázatosan, odaült az ágy szélére, s egy almát; egy falat vajas kenyeret vagy egy darabka cukrot dugott ura és parancsolója szájába, így biztosítva magának bűnbocsánatot a hitvesi ágyból való szökésért.

Benjamin egyszer rajtkapta feleségét, amint éppen kényeskedve hajladozott jobbra-balra, egyedül, a hálószobában, mint valami előkelő női fodrászszalonbeli szirén. Derekán leszorította hálóingét, kibontott haja szabadon omlott a vállára; valami buján állati kifejezés ült ki kislányarcára, amitől öregebbnek is látszott, de gyermekien kacérnak is. Benjamin harsányan felkacagott... Bár felesége volt számára az egyetlen példa, tudta most már, hogy tulajdonképpen minden nő nagyra nőtt kislány csak, mindegyiknek nagyobb és sokkal fontosabb a teste, mint a lelke, s egytől egyig szenvedélyesen szeretik a titokzatosság látszatával körülvenni magukat. Csak jóval később jött rá, hogy Blumenthal kisasszony parányi külön világban élt, amelyben a rettegésen kívül mindössze egy-két olyan, ugyancsak egyszerű és ijesztő érzelem lakozott, mint a néhány ember iránt érzett szeretet, s az afölötti elfojtott boldogság, hogy teste is van az embernek.

A félelmet nyilván anyja oltotta belé. Ez az uralkodói megjelenésű és természetű asszony engedelmes rabszolgájává tette Blumenthal urat. Olykor kegyetlen volt hozzá, s gyönyörűsége telt a zsarnokoskodásban. De amikor Blumenthalné belepusztult abba a betegségbe, amely házsártossá és kegyetlenné tette, Blumenthal úr nem tudott okosabb dolgot kieszelni, mint feleségül venni egy ugyanolyan rosszindulatú nőszemélyt. Blumenthal kisasszony ettől kezdve az idegen asszony zsarnoki uralma alatt élt, egészen házasságáig, amelynek létrehozásán mostohaanyja szinte szenvedélyes buzgalommal fáradozott. Az asszony röviddel ezután rájött, hogy Berlin a jövő városa, Blumenthal kisasszonyt tehát sorsára, illetve a Lévy családra bízták. A leány úgy nézte végig apja elutazását, ahogyan az élettől vesz búcsút az ember; most aztán egészen elveszítette a talajt a lába alól.

Élete új szakaszában, persze, Judit volt az mégis, akitől a legjobban rettegett; minden parancsára vagy felszólítására összerezzent. És bár "Mutter Judit" erőszakossága igazán csak szavakban jutott kifejezésre, a fiatalabbik Lévyné mindig görnyedten járt-kelt, s könyökét védekező mozdulattal kicsit felemelte, mintha attól tartott volna, hogy előbb-utóbb valóban megkarmolja ez az ijesztő, nagy macska. Ám olyan hősiesen nézett a szörnyeteg szemébe, hogy Juditot olykor zavarba hozta szelíd, állhatatos tekintete: úgy siklott végig tombolásán, mint világítótorony fénycsóvája az eszeveszettül hullámzó tengeren. Mindamellett első gyermeke megszületéséig készségesen engedelmeskedett a félelmetes szemöldök legkisebb rezzenésének is. Judit mama volt a ház kizárólagos és korlátlan úrnője; attól tartva, hogy betörhetnek az ő birodalmába, kétszer olyan elővigyázatos és gyanakvó volt, mint kellett volna, s csak kedve ellenére bízott bármit is menyére; értésére is adta mindig, hogy maga bizony jobban végezte volna el a munkát. Így volt ez az egykori Blumenthal kisasszony első szüléséig.

Az újdonsült Lévy kismama másállapota kezdetétől fogva (ez pedig az esküvő után nyomban bekövetkezett) sértve érezte magát amiatt, hogy Judit mama úgy bánt vele, mint valami nagyon értékes holmi puszta őrzőjével, a holmit magát pedig természetesen már előre a Lévyék kizárólagos tulajdonának tekintette. Szóval puszta üvegcsének nézték, amely nem is sejti, milyen drága parfümöt tartalmaz. Judit mama féltékenyen vigyázott a menyében növekvő magzatra, megparancsolta az "üvegcsének", hogy most feküdjék le, igyék minél több sört, s szakadatlanul legyen tudatában, milyen meg nem érdemelt dicsőséghez jutott, amikor egy Lévy csemete edényévé vált.

- Vigyázz a gyermekre! - figyelmeztette újra meg újra, s hangja szinte-szinte azt jelentette: "Ne feledkezz meg róla, hogy a mi ivadékunkat hordod a méhedben!"

A kis Lévyné asszonyság ösztönösen lázadozott ugyan az elnyomás ellen, de ilyenkor csak Judit mamára szegezte szelíd csirkeszeme remegő, ám állhatatos tekintetét; előrehajolt, s két karjával átfogta kiálló hasát, az állapotos nők komoly, felelősségteljes mozdulatával. Szinte állandóvá vált ez a testtartása, amióta megmozdult benne a gyermek.

Az összetűzés a kórházban robbant ki kettőjük között. A törékeny, tejfehér szülő nő párnáján pihent. Felsőtestét kissé feltámasztották. Judit mama az ágy lábánál állt, a kis csomaggal a karján, s fogadta a szerencsekívánatokat. Mindenki megbámulta a csecsemőt, s végighallgatta Judit mama tudós magyarázatát. Néha-néha a gyermekágyas asszony felé fordultak a látogatók, mint akiknek eszükbe jutott: igaz is, tényleg, valami köze ennek a kis teremtésnek is van hozzá...

Ekkor az apró Blumenthal kisasszony, félig feltámaszkodva, váratlanul, de nagyon határozottan felkiáltott:

- Adjátok vissza! Az enyém!...

Egy pillanatra mindenki zavarba jött. Még a közös kórterem közeli ágyai felől is sustorgás hallatszott. Judit mama elvörösödött, és szemöldökét összeráncolva, mereven nézte sápadt, lihegő, két karjára támaszkodó és előrefeszülő menyét, akit mintha egyszerre keményre edzett volna a szívében újonnan támadt gyűlölet és szeretet. Hanem amikor visszaadták s óvatosan két melle közé fektették a kisbabát, kissé oldalt fordult, és csaknem abban a pillanatban el is aludt, annyira kimerítette ez a nála ritka, hirtelen kirobbant erőfeszítés.

Benjamin Lévy úr ujjongott magában, Mordecháj pedig meghatottan, tiszteletteljesen állapította meg:

- Isten oltalmazzon bennünket, íme, egy igazi nőstény farkas lakik a mi házunkban.

Judit mama hallgatott: amíg el nem választja gyermekeit Blumenthal kisasszony, addig ám legyen az anyjuk.

Később megint felszínre tört a lappangó feszültség. A gyermekek csak a legfőbb tekintélyt tartják igazán tiszteletben. Mordecháj mindig elég okos volt ahhoz, hogy unokái jelenlétében a háttérbe húzódjék, Benjamin Lévy úr mögé; Judit mamával azonban másként állt a dolog: mihelyt a gyerekek annyira felnőttek, hogy engedelmeskedni tudtak neki, ő lett a főfő családanya. Blumenthal kisasszonyt a mindenkori csecsemők mellé száműzték. Végül bele is törődött gyermekei sorozatos elvesztésébe, megmásíthatatlan törvényt látott benne. Judit mamát csak az első lépcsőfoknak tekintette azon az úton, amelyen a felserdülő gyermek végleg elszakad majd tőle és anyai szíve így érezte - eltűnik a semmiben. Mi több, Judit mama tekintélyével erősítette meg a magáét; ha nem engedelmeskedtek neki elég gyorsan a gyerekek, kissé sajgó szívvel bár, ő maga fordult a főfő családanyához, teremtsen az rendet saját személyében. Nem is sejtette, hogy mégis mindennek ellenére, ő jelentette gyermekei számára az anyai szeretet egyetlen forrását, azt a mély kutat, amely titokzatos módon mindegyikük szívébe utat talált. Valahányszor szomorúak voltak a hálátlan kis teremtések, s nem tudták az okát, vagy erőt vett rajtuk a megfoghatatlan szorongás, amely a lélek legmélyéről támad, és csak egy bizonyos hang tudja lecsillapítani, mindig a konyhába menekültek, az ő szoknyájába kapaszkodtak.

Férje sem volt más, mint a többi ember: nyilván jelentéktelennek tartotta ő is, ha szólt hozzá, mindig játékos, ingerkedő hangon tette, mint gyerekekhez szokás.

Valamikor, fiatal leány korában, olyan férfiról ábrándozott, aki számára ő lesz a fontos, akinek az életében szerepet játszik majd, akármilyen szerény lesz is ez a szerep.

Ám Benjamin Lévy úr annyit sem törődött vele, mint egy cérnaszállal, s az asszony sokszor csak nehezen állta meg, hogy meg ne kérdezze váratlanul a férjét: mondja meg, ha tudja, milyen színű a felesége szeme. Meg volt győződve róla, hogy nem tudna válaszolni a kérdésre, s kétségbeesetten el is képzelte magában fölényes válaszát: "Hogy a szemed milyen színű? Hát izé... légy szíves, hagyjál nekem békét az ilyen csacsiságokkal, jó?" - Halálosan biztos volt benne, hogy soha meg nem nézte a szemét.

Ebben persze éppen úgy tévedett, mint minden másban: a gyengéd szívű Benjamin nemcsak azt tudta, milyen színű a felesége szeme, hanem véget nem érő előadást tudott volna tartani a szeme legkisebb részleteiről is, a szempillájáról, arról, hogy a jobb szeme fehérje picit világosabb a bal szeménél, s azokról a rózsaszínbe játszó parányi pontokról, amelyek szivárványhártyája szürke vizében csillognak, s amelyeket rajta kívül nyilván senki a világon észre nem vett. De hát lehet-e az ilyen dolgokról beszélni?... Blumenthal kisasszony kötelességszerűen befeküdt az ágyába, s most már igazán nem lett volna értelme udvarolni kezdeni neki, annál kevésbé, mert az asszony láthatólag nem tartott igényt rá. Így aztán Benjamin házasságkötése után még jó sokáig Blumenthal kisasszonynak nevezte feleségét; részben szeretetteljes ugratás volt ez; részben az a mérhetetlen szégyellősség, amely miatt nem tudta bevallani, milyen mély és erős kapcsolat fűzi e véletlenül szerzett élettárshoz. Mintha süket és néma lett volna mind a kettőjük nagy-nagy szerelme. Olykor azonban, az éjszaka csöndjének mélységeiből feltört a kiáltások és a szenvedély tajtékos hulláma, s ölelkezés közben hihetetlen magasságokba ragadta őket. Erre azonban soha nem történt a leghalványabb célzás sem. Olyan dolog volt, amelynek semmi köze a nappali világhoz. Csak amikor elkövetkezett jóval később az öregség, s főképpen, amikor közvetlen közelségben érezte a halált a koncentrációs táborban, akkor szánta csak rá magát Benjamin, hogy bevallja szerelmét feleségének. Az asszony azonban nem értette, mit akar mondani.


A fiatalasszony, akit a Lévy család minden tagja sürgetett, idő előtt hozta világra első gyermekét. Mindamellett a gyermek kilenc teljes fontot nyomott születésekor. Hogy kire ütött? Ez a kérdés fel sem merült. Magától értetődött, hogy csakis a Lévyek hagyományos külsejét örökölhette, amelyet a kis Benjamin Lévy, az apa, mintegy akarata ellenére ojtott át az idegen anyába. Judit mama haladéktalanul megvizsgálta az újszülött szemét, orrát, száját, olyan alaposan, mintha a legkisebb kétely is fennforoghatott volna a gyermek "hovatartozását" illetőleg. Aztán, a nagyapához fordulva, így foglalta össze a vizsgálat eredményét:

- Miránk üt.

Blumenthal kisasszony hiába hivatkozott megboldogult édesanyja testes alakjára, hiába mutatott rá a gyermek jellegzetes ajkára, amelyet mintha apró öltésekkel varrtak volna ki, hiába részletezte hosszasan, hogy rövid orrát kétségkívül a Blumenthal-ágtól örökölte: meg sem hallgatták, nem az ő véréből való volt. S bár Judit mama határozottan veszélyesnek érezte az Igaz férfiak történetét, kísértést érzett, hogy menye arcába vágja az igazságot, megfellebbezhetetlen ellenérvként, ha valaha is jussot tartana a gyermekére. Mindenáron ki akarta sajátítani a család új sarját, olyan szenvedélyesen, hogy szinte azonosította magát is a dicső dinasztiával, ápolni kezdte a családi kultusz bizonyos részleteit, egyszóval mind jobban hasonult a Lévyekhez.

Ahogy nőtt az eleven rejtély, úgy cáfolt rá mind az egyik, mind a másik álláspontra; kiderült, hogy sem nem Lévy, sem nem Blumenthal, hanem valami germán vérrel keresztezett, isten tudja, honnan idecsöppent fajta vonásait mutatja. A gyermek, aki a Moritz nevet kapta, mindenekfölött azon igyekezett, hogy ki ne tűnjék barátai, a többi kis csibész közül; ez a törekvése egyébként teljes sikerrel járt, mert a legmegfelelőbb külsővel rendelkezett. Születésétől fogva kis pocakja volt, mintegy a belőle áradó állati életöröm kifejezéseképpen, korán kifejlődő testalkata pedig a kedélyes, vidám felszín mögött lapuló igazi erőt jelezte. Arca sokáig babaarc maradt, de négyszögletes fogai voltak, tömpe és vastag orra, csillogó, barna, mohó szeme; tekintete mindig előreirányult, az elérhető dolgok felé, mint boldog, kinyújtott kéz.

Mordecháj eleinte azt hitte, hogy egykori önmagára ismer a gyermekben: arra a Mordechájra, aki olyan botrányosan rossz fiú volt Ziemiockban. Unokája iránti elnézését még fokozta az a meggyőződése, hogy hiszen ez a kis ördögfióka is elhullajtja majd előbb-utóbb a szarvát. Szép csendesen az Igazakról szóló történetekkel próbálta nevelni unokáját, s számítgatta magában, milyen kilátásai vannak e méltóság elnyerésére. De Moritzot, mihelyt tipegni kezdett, úgyszólván lehetetlen volt otthon tartani. Mint a mágnes, úgy vonzotta az utca, a vele egykorú kis csibészek bandája, amelyben - s ez volt a dologban a lesújtó - egyetlen zsidós orrú fiú sem akadt.

Moritz volt a banda vezére. Mindegyre új játékokat talált ki, de a Schlosse-parti háborúsdit szerette a legjobban. Amikor a nád között lopózott előre, s félig meghúzott íja combját verdeste, tudta, érezte, hogy egészen másvalaki ő, mint amilyenné otthon nevelni akarják. Olyan volt ez, mint amikor levetkőzik az ember, hogy a folyóba vesse magát; az állítólagos Moritz Lévy ruházata eltűnt, szétfoszlott a levegőben, s előbukkant alóla a fenyegető nádrengetegben előrenyomuló indián harcos teste. Lelkesen rohant rá ellenségére, s ahogy összekapaszkodtak, és mind a ketten az iszapba zuhantak, szívből kívánta, bárcsak valódiak volnának a harci kiáltások, s valódi fémből a kések... Arca égett, térde sebes volt, ruhája csupa rongy; s amikor ilyen állapotban hazatért, legombolta nadrágtartóját, s türelmesen várta, mikor önti el Judit mamát a felháborodás. Örök és változhatatlan törvények uralkodtak Moritz világában: az ember addig játszott, amíg "halálra nem hajszolta magát", mint idősebb Lévy mama elhaló hangon megállapította, majd alaposan elfenekelték érte; ezek után az ember nyugodt lehetett, hogy nincsen semmi elszámolnivalója a Jóistennel.

Az iskola azután végleg két külön és össze nem békíthető részre szakította Moritz életét. Most már igazán csak az étkezések idején látták hozzátartozói. Ilyenkor is elkésett mindig, bűnbánó arccal leült a helyére, elmondta az asztali áldást, aztán a tányérja fölé hajolt, s elfelejtett az égen és földön mindent, míg kenyérbéllel tisztára nem törölte az immár üres tányért. Akkor emelte csak fel kócos fejét, és lépett be ismét a Lévyek világába.

- No, a mi kis pogányunk végzett már a levesével? - kérdezte szomorúan Judit mama.

- És mikor szakítasz végre időt magadnak a Talmud tanulmányozására? - szólalt meg a reményét vesztett nagyapa. - A te korodban én már fülig voltam a Midrasban.[25] Hát nem érzed magad zsidónak?

Moritz bosszúsan, kedvetlenül motyogott néhány összefüggéstelen szót:

- ...tehetek róla? ...lecke... iskolában...

Benjamin, aki maga is csodálkozott, hogy ilyen semmirekellő utódot nemzett, nyomban védelmébe vette:

- Ebben azért igaza van, Ziemiockban nem is volt keresztény iskola, itt meg, szeretném tudni, hogyan lehetne belőlük jó zsidót nevelni!

- Tán nem te akartál elmenni Ziemiockból? - kiáltott fel az öreg, mert ez az álnokság kihozta a sodrából.

Benjamin alig észrevehetően mosolygott.

- Hát igen, tudom én azt. De most már késő. Tudom, mi van a Talmudban: "Akasztott ember házában azt se mondjátok, hogy akaszd már fel ezt a halat!"

- Bizony én nem veszem észre, hogy ez a gyerek valami nagyon fárasztaná magát, akár miértünk, akár a keresztényekért - szólalt meg ismét Judit mama, s furcsa módon ezt a következtetést vonta le az egészből: Isten büntetése ez rajtunk! Az unokáink már amolyan vasárnapi zsidók lesznek.

Méla csönd ülte meg a szobát. Majd a fiatal Lévyné felszolgálta a kővetkező fogást, s a beszélgetés ismét megindult valami egészen más, komoly vagy érzelmesen csúfondáros témáról, mintha semmi sem történt volna. Moritz úgy érezte, valami lassú hullám sodorja magával, jólesően lubickolt a családi ebéd vagy vacsora langyos, csobogó légkörében. Amit mondtak, fölötte szállt el, nagyon-nagyon magasan, mint az égre kibetűzhetetlen jeleket rajzoló madársereg, amelyet mégis jólesik tekintetével követnie az embernek.

Mélységes szakadék választotta el ezt a bájos kis világot attól a végtelen nagytól, amelynek szagát azonnal megszimatolta Moritz, mihelyt kitette a lábát az utcára. Olykor valósággal beleszédült, mint amikor az iskola udvarán álló nagy vadgesztenyefa legtetejére mászott fel, megállt két ág között, s alatta megnyílt az elviselhetetlen mélység, a semmi. Miért nem zsidó ez a sok keresztény? - és az a sok-sok zsidó miért zsidó?... Hát miért nem lehet együtt élvezni az élet minden örömét? És mit akar tőle tulajdonképpen nagyapa, mit forral magában a sok véres história meg a sok fájdalmas fintor mögött? Hová akar kilyukadni a lamed vov-okra való örökös célzásokkal?

Ha ilyen bizonytalan utakra tévedt Moritz, egykettőre úgy érezte, hogy "kóvályog a feje", a szíve pedig mintha szörnyű módon két darabra szakadna, szinte a szakadás neszét is hallotta.

- Ezért csak nagy ritkán szánta rá magát az ilyesfajta eszmefuttatásokra.

7

Blumenthal kisasszony második ivadéka Ernie volt. Ő pontosan kilenc hónapra született. De amikor Blumenthal kisasszony a gyermekágyból meglátta, hogy nevetségesen kicsi, feleakkora sincs mint Moritz volt, alig tudta elfojtani ujjongását: ezt aztán nem követelheti magának Judit mama, ez a csöpp penészvirág kétségtelenül őrá üt.

Judit mama szemmel láthatóan zavarban volt. Blumenthal kisasszony hónapokkal szülése után is rajtakapta, hogy még mindig szinte nagyítóüveggel vizsgálja a gyermeket.

- Furcsa dolog ez - kockáztatta meg véleményét Blumenthal kisasszony -, nem tudnám megmondani, kire hasonlít ez a gyerek...

Mire Judit mama megvetően mérte végig menyét, majd álnokul kijelentette:

- A testalkata persze az apjáé... de az arca... az arca nem hasonlít senkire. Majd később kialakul... - tette hozzá szinte fenyegetően.

Ernie Lévy arcán valóban nem lehetett semmilyen ismerős vonást felfedezni. Amikor a magzatvízből kikerült, koponyáját finom, göndör, fekete pihe borította, egészen a nyakszirtjéig; szeme három hétig világoskék volt, akkor sötétkékre változott, csillagszerű, fényes pontokkal telehintett kékesfeketére, s ilyen is maradt élete végéig.

Judit mama nem értette, kitől örökölhette keskeny orrát, amelynek két cimpája úgy felhúzódott, hogy kilátszott az orrlyuka; honnan vette hosszúkás, fehér, kupolaszerű homlokát, s főleg hosszú, vékony nyakát ("olyan vastag csak, mint az ujjam"), amely a madarak utánozhatatlan kecsességével hordozta a koponya épületét. De ha megölelte ezt a parányi csodát, Judit asszony belemosolygott a semmibe, és mosolya keresetlenül bámulatteljes volt; dús, túlcsorduló tekintetével szorította magához ezt a titokzatos, eleven kis jószágot, amelyben az ő véréből is volt legalább egy cseppnyi, de amelyet mégis olyan nagyon különbözőnek látott minden általa ismert emberi testtől, hogy nem is hívta másképpen, mint "angyalkának".

A nagyapa, Moritz példájából okulva, Ernie-vel már négyesztendős kora előtt foglalkozni kezdett. Domború, fából való héber betűket hozatott Lengyelországból, s az ősi, édes, csábító módszerrel diktálta bele unokájába az ábécé tudományát: a száján keresztül. A rózsafából faragott betűket bekente mézzel, s átadta a Törvény legifjabb tanulmányozójának, hadd szopogassa őket. Később, amikor Ernie már kisebb mondattöredékeket is el tudott olvasni, Mordecháj sütemény alakjában rakta elébe az olvasnivalót. Elkészítésükhöz Judit összeszedte minden tudományát.

Ernie most már totyogni is tudott nagyapja nyomában. Nagyapa és unokája úgy összebarátkozott, hogy Blumenthal kisasszonyt kezdte nyugtalanítani a dolog. Hosszú-hosszú beszélgetések folytak közöttük az emeleti hálószobában, s Blumenthal kisasszony, ha fülét a kulcslyukra tapasztotta, csak sugdolózást hallott, hol komolyat, hol olyan halkat-szelídet, hogy a szíve fájdalmasan összeszorult tőle. Egyszer kihallatszott ez a néhány szó is: "Hát akkor kölcsönadod nekem a szakálladat?"

Majd megint hosszan tartó komoly suttogás következett.

De mindezeknél sokkal közelebbről érintette az, hogy milyen furcsán viselkedik a nagyapa és az unoka, ha kettesben maradnak. Konyhájából olykor figyelte őket, miközben azok az átkozott héberórák folytak az ebédlőben. Az öregember ugyanolyan áhítatosan és szertartásosan ült, mint a gyerek; s ha Ernie kérdezett valamit, nagyapja elgondolkozva bólogatott, mintha talmudtudósokkal vitáznék. Legfeljebb keze tévedt olykor kis unokája göndör hajára, hogy megigazítson egy makrancos fürtöt.

Blumenthal kisasszony nem értette a dolgot. Az a sejtelme támadt, hogy láthatatlan köldökzsinór köti össze az aggastyánt és a kisgyermeket, de sejtelme sem volt róla, miféle tápanyagot közvetíthet e köldökzsinór. Egyik napon a konyhaablakból leste meg fiát: ábécéskönyv fölé hajolt, és méltóságteljesen simogatta nem létező szakállát. Most döbbent rá a meglepő igazságra: a gyerek utánozza nagyapját. S hogy ezt felismerte, egymás után vett észre más apróságokat is: amikor a csöppség azt hitte, hogy egyedül van, összekulcsolta hátán két kezét, tekintete elnehezült, feje előrehajlott, s öreges, lassú léptekkel járkálni kezdett az asztal körül, mint mélységes elmélkedésbe merülő rabbi. Máskor ábécéskönyve előtt üldögélve, váratlanul valami zsoltárt kezdett énekelni, ihletett arckifejezéssel, akár az angyalok vagy a nagyon jámbor zsidók. Azt is megfigyelte anyja, hogy olykor óvatosan felszippant egy kis levegőt a jobb orrlyukával, aztán lassan, elgondolkozva leszívja, s pontosan úgy veti hátra ilyenkor a fejét, mint nagyapja szokta, amikor tubákol.

Ezek után egy péntek este, a szombatot köszöntő éneklés befejeztével, a nagyapa felkapaszkodott hálószobájukba, s egy óriási bőrkötésű könyvvel jött vissza. Blumenthal kisasszony hallott már erről a könyvről, idősebb Lévy úr elejtett róla néhány szót, meghitt családi körben, mert ilyenkor néha-néha szóra nyílt az ajka. Értesült ilyen módon a ziemiocki Igaz férfiak létezéséről, s tudott arról is, hogy minden hónapban útnak indul Lengyelországba, más-más összeggel, egy postai átutalás. Megtudhatott volna többet is a dologról, de nem volt kíváncsi erre a földalatti életre, amely mintegy a Lévy család mindennapi története alatt folydogált. Férje előtt soha nem is célzott rá, úgy tett, mintha elfelejtette volna a hallottakat. Éppen ezért ugyanúgy elcsodálkozott ő is, akárcsak Judit és Benjamin, amikor az aggastyán felütötte a könyvet, s lassan olvasni kezdte az első fejezetet. Súlyos, sűrű csönd támadt. A gyerekek Judit mamára néztek: sápadt volt, a harag glóriája lebegett feje körül, s mély, rekedtes torokhangon felkiáltott. A nagyapa felemelte elnehezült pilláját, és lesújtó pillantást vetett az asszonyra.

Jéghideg hangon megszólalt:

- Ezek a gyerekek nem tudják, milyen az igazi zsidó...

Elkeseredetten az asztalra ütött öklével, s hozzátette:

- ...Te pedig, úgy látszik, nem tudod már, hogy férfi vagyok.

Aztán folytatta a felolvasást, ugyanazon a lassú, érdes; időnként megremegő hangon. És ugyanígy volt a következő péntek este is.

Blumenthal kisasszony tudott annyit héberül, hogy megértse a vértanúk e folytatólagos élettörténetét. Igyekezett távol tartani magától a borzalmakat, s fájt a szíve, amikor látta, hogy az "angyalka" a felolvasó felé hajolva, ijesztően tágra nyílt szemmel, "átéli" a könyv vérző hőseinek sorsát. A negyedik pénteken azután, amikor a nagyapa befejezte a felolvasást, Ernie illedelmesen felemelte az ujját, és megkérdezte:

- Tessék mondani, és ezek a történetek mind igazak...?

Benjamin Lévy úr kelletlenül, élesen felkacagott.

Judit mama szemlátomást egyre dühösebb lett, szeme azonban könyörögve kereste a nagyapa tekintetét. Mordecháj habozott, rágcsálta a bajusza végét; aztán színtelen, a szó szoros értelmében megtört hangon azt mormogta:

- Hát mit gondolsz, drága kicsi madárkám, megtörténhetnek ilyen dolgok a valóságban?

A gyermek két szemöldöke között finom redő képződött.

- Nem, persze hogy nem - felelte elkeseredetten.

Nagyapa erre becsukta könyvét, és kiment az ebédlőből; Blumenthal kisasszony még késő éjjel is áthallotta a közte és Judit mama között zajló vita töredékeit. Az öreg többé nem hozta le szobájából a legendás Lévy család krónikáját.

Judit mama mindig rossz szemmel nézte, hogy Ernie milyen lankadatlan szorgalommal hallgatja a nagyapa oktatását.

- No, ennek aztán nem kell mézzel bekenni az abc-jét, hogy bevegye! Csak tudnám, mit talál olyan jó ízűnek rajta?

Attól tartott, hogy amikor Mordecháj így belemeríti ezt az érzékeny lelket a "régi históriákba", alattomban megfertőzi a "ziemiockizmus" mérgével, mint Benjamin mondani szokta. Szerencsére kéznél volt mindjárt a gyógyszer is: hiszen a kis Ernie hamarosan iskolába kerül, s ott majd rászokik a korához illő játékokra: legalábbis ebben reménykedett nagyanyja.

Nos, a dolgok alakulása azt mutatta, hogy a Törvény tanulmányozása ugyanolyan érzékennyé tette a kisfiú gondolkodó gépezetét a pogány tudományok iránt, amilyen érzékenyen reagált addig az Istentől való Tóra és a próféták tanításaira. Judit mama abban lelt csak némi vigaszt hogy Ernie szemmel láthatólag elhanyagolja a Mordecháj nyújtotta oktatást a világi tudás kedvéért.

Legszívesebben a konyhában tanult, az asztal egyik sarkán, amelyet Blumenthal kisasszony átengedett neki. Judit mama ilyenkor mindig talált valamilyen ürügyet, hogy betörjön hozzá; s miközben az iskolás fiú gondterhelten öltötte ki nyelve hegyét, a két ellenfél, bár egymást is féltékenyen figyelte közben, nyugtalanul kíváncsi pillantásokkal igyekezett kifürkészni, mi is történik a gyermekben.

Elérkezett a vésznap, amikor egész rakás iskolai kitüntetést hozott haza.

Sem Mordecháj, sem Judit mama nem halmozta el szerencsekívánatokkal ez alkalomból; homlokegyenest ellenkező okból ugyan, de mind a ketten nyomós (és bizonyos tekintetben drámai) fenntartásokat hangoztattak azzal kapcsolatban, amiért Benjamin újra meg újra lelkesen átölelte fiát. Ami pedig Blumenthal kisasszonyt illeti, riadalom és elragadtatás között ingadozva csak a kezét tördelte, s egyebet sem tudott mondani, mint ezt:

- Istenkém, csak baj ne legyen belőle, istenkém, csak baj ne legyen belőle!

Amikor Ernie nagy komolyan felment a lépcsőn, Judit mama lábujjhegyen követte; a fiú titokzatos arckifejezéssel bement a fiatal házaspár hálószobájába, Judit pedig odalopózott az ajtóhoz, amelyen keresztül beszéd hallatszott ki. Fél fülét a kulcslyukra tapasztotta, s legnagyobb megdöbbenésére a következőket hallotta (az "angyalka" hangja volt, ezúttal azonban oktató modorban beszélt, furcsa, jiddis lejtésű németséggel):

- Már megint maga?! Fogadja szerencsekívánataimat, fiam, gratulálok, fiatalember! Már megint maga?!

Aztán cincogva felnevetett valaki. Judit kitalálta, hogy az "angyalka" a tükör előtt áll, és gúnyosan nevet. Nevetése ragadós volt, Judit sem tudta visszafojtani a belőle kikívánkozó boldog, harsány kacajt. Az ajtó túlsó oldaláról hirtelen támadt csend válaszolt rá.

Eddig a napig könyv nem akadt más a házban, mint imakönyvek, talmudmagyarázó szövegek meg a gyermekek által ottfelejtett néhány iskolakönyv. Amikor Judit először látta Ernie-t fülig belemerülni az iskolában kapott jutalomkönyvek valamelyikébe, még nem fogott gyanút; ezt is az idegen ország egyik idegen szokásának tekintette. Egyik este azonban feltámadt benne a kétely, s megkérte Benjamint, mondja meg, miféle könyveket olvas az "angyalka". Fia válasza megdöbbentette: két tündérmese volt köztük, egy Kínában játszódó kalandregény és három német lovagregény. Fél óráig tartó zavaros magyarázkodás után nagyon megharagudott.

- Egy szót sem értek abból, amit itt mesélsz nekem. Azt akarom tudni, igazán megtörtént-e az, ami le van írva ezekben a könyvekben! Igen vagy nem?!

- Nem, dehogy! - felelte határozottan Benjamin.

- Szóval, csupa hazugság van bennük! - állapította meg tüntető megvetéssel Judit.

- Nem hazugság, hanem különböző történetek.

Judit szeme megrebbent, összeszorított szájából sziszegéshez hasonló hang tört elő.

- Miért nem mondod mindjárt azt, hogy bolond az anyád?

Ezzel be is fejeződött a beszélgetés.

Judit mama azonban már kialakította rendíthetetlen meggyőződését e kérdésben. Aznap lett első ízben figyelmes rá, hogy ha hirtelen zavarták meg Ernie-t az olvasásban, kifejezéstelen, üres szemmel nézett arra, aki szólt hozzá; zavaros álmodozás és önkívület kavargott tekintetében, s mikor hirtelen ráismert az illetőre, látszott, hogy nem örül neki.

- Hol jársz? - kérdezte tőle szelíden nagyanyja.

S mert a gyermek csak bámult rá, barátságtalanul, egyszerre fájni kezdett neki, hogy nem követheti abba az ismeretlen világba, amelyben olyan csodálatos szépségben mutatkoznak meg az olvasni tudók előtt a más számára szabad szemmel nem látható dolgok, hogy az embernek nincs is már kedve visszatérni ebbe a világba.

Nem sokkal később újabb könyveket látott a gyermek kezében. Sejtelme sem volt róla, honnan kerülhettek hozzá. Az azonban kétségtelen volt, hogy egyik nyugtalanítóbbnak látszott, mint a másik. Volt, amelyikben kép is akadt: a képeken lovagló férfiak, gyémánttal teletűzdelt, hosszú ruhás nők pompáztak, s furcsa állatok meg növények, bizonyára Kínából valók. Hanem a legjobban azoktól a könyvektől félt Judit, amelyek semmit sem árulnak el tartalmukra vonatkozólag. Ha a gyermek ilyen könyvet olvasott, egészen zavart és révedező volt a tekintete. Néhány hét múlva csúnyán vörös lett szeme környéke, a szem finom, tiszta fehérén pedig élesen kirajzolódtak a hajszálvékony kék erek. Egyik este az asztalnál csorogni kezdett a könny Ernie agyonerőltetett szeméből. Judit megrémült, tanúul hívta az egész családot, hogy ez így igazán nem mehet tovább!

- Azok az átkozott könyvek a végén elemésztik a szemét, és igazán nem csodálnám, ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy elemésztették az egész belsejét is!

Szigorú rendszabályokat hoztak aznap este. Judit mama, mihelyt megkapta az egyhangú felhatalmazást, beviharzott a hálószobába, és egykettőre eltüntette az összes "hazug" könyveket, valamennyit, kivétel nélkül.

A következő napokon még elkeseredettebbé vált a küzdelem. Kiderült, hogy a gyerek a nadrágjában csempészi haza a könyveket.

Amikor ezt a fogást leleplezték, fokozott találékonysággal járt el, s olyan ügyesnek bizonyult, hogy Judit mama belátta, úgysem tud túljárni unokája eszén, s ezt meg is vallotta. De ha vereséget szenvedett is ezen a téren, szakadatlanul kémkedett az "angyalka" minden lépése, minden mozdulata után, s éberen ügyelt rá, hogy sehol ne áldozhasson szenvedélyének, se a padláson, se a pincében, se a félreeső helyen, amely az utóbbi időben könyvtárszobája lett. Szegény Ernie látta, hogy kiüldözik utolsó állásaiból is, és megpróbálta kihasználni azt a néhány esti órát, amikor a felnőttek a szalonban elmerültek a hosszú beszélgetésben. Mezítláb kiosont az előszobába, óvatosan kinyitotta kétujjnyira a szalon ajtaját, s az onnan kiszűrődő vékony fénykéve világánál olvasott. Éjfél után bukkantak rá az ajtó szárnya mögött. Sápadt volt, a tekintete zavaros, s azt sem tudta, mi történik körülötte.

Ettől kezdve azonban az ilyen kísérlet legapróbb jele sem kerülte el Judit mama figyelmét. Ha csak megmozdult a kilincs, lehetett a nesz sóhajtásnál is halkabb, máris felcsendült az ajtó másik oldalán a nagymama szelíd és megértő hangja:

- Ernie, kicsi báránykám, menj szépen lefeküdni!


Miután a könyvcsatában diadalmaskodott, Judit mama titokban már-már azt kívánta, bárcsak pogány bátyjáról venne példát az "angyalka".

Sajnos, csakhamar be kellett látnia, hogy hiába űzte ki unokájából az egyik ördögöt, ezzel csak másikat költöztetett belé, s ez a másik még veszedelmesebb, mert megfoghatatlan. Akár az asztalnál ült az "angyalka", akár a leckéjét tanulta (sőt még akkor is, ha Blumenthal kisasszony legkisebb csemetéivel játszott), előfordult, hogy arca hirtelen megmerevedett, szemét mintha finom rózsaszínű pára homályosította volna el, s egyszerre olyan messzire került mindentől, mintha a könyvek birodalmának kellős közepén járt volna. Nagyanyja azt gyanította, hogy lovagregényeket mesél önmagának. Mert amikor felriadt az ilyen álmodozásból, megdöbbentően méltóságteljes, de harcias képet vágott, olyan titokzatosan viselkedett, mint a történet valamelyik hőse.

Judit mama elhatározta, hogy erősebb eszközökhöz nyúl; ha csak néhány percre kisütött a nap, valósággal kituszkolta a gyermeket az utcára; egy napon kitűnt azután, hogy az "angyalka" csatlakozott a környék kölykeihez. Nagyanyja ujjongott.

A banda a Riggenstrasse felső végén tartotta összejöveteleit, egy lakatlan ház hátsó udvarán. A gyom, a szerteszéjjel heverő terméskövek, a szemétdombok, a régóta nem használt kút számtalan lehetőséget nyújtott, valósággal mesebeli tájat jelentett nekik. Ernie két osztálytársa is a "kút-bandához" tartozott. Az egyik, Ilse Bruckner, szép, szőke kislány volt. Ernie jóformán szólni sem mert hozzá, mert szeme mély volt, mint a tó; aranyhaja szép szabályosan omlott vállára, s a megtévesztésig hasonlított valamelyik csúcsos főkötős középkori női arcképhez. Piros-fehér kockás trikót viselt, nyakában vékony vasláncon kereszt függött, s ha megkérték, szívesen énekelt teljesen értelmetlen kiszámoló versikéket, de olyan hangon, hogy aki hallgatta, könnyűnek, légiesnek, szinte már nem is létezőnek érezte magát.

Csodaszámba ment, hogy Ernie-t felvették a bandába. Amióta Judit mama kikergette a lakásból, az volt a szokása, hogy ábrándozott, magában sétálgatott, zsebre vágott kézzel, mereven kihúzva magát; emelt fővel ment, hosszú nyaka, mint valami virág szára, úgy szökkent fel kihajtott inge gallérjából. Egyáltalán nem figyelt rá, mi történik az utcán, s ezért hol a járókelőknek ment neki, hol a járdán keresztben álló ládáknak vagy egyéb tárgyaknak. Ez óvatosságra szoktatta, és szívesebben mászkált a városon kívül, a Schlossét szegélyező réteken. Egyszer azonban felfigyelt egy hangra, amelyet ezer közül is megismert volna, s besurrant a régi ház romjai közé; óvatosan meglapult a félhomályban, s onnan nézte végig, hogyan énekel Ilse a csoport közepén, hogyan tapad minden szem a szájára, s hogyan övezi a nap fényglóriával lenszőke haját. Másnap már nyíltan bemerészkedett a régi házba. Kezét összekulcsolta háta mögött, szándékosan, ezzel is ki akarta mutatni, hogy semmi más ő, csak figyelmes szempár, amely elragadtatva bámulja a banda rohangászását és nevetgélését. Lassan meg is szokták néma jelenlétét. Majd kisebb szerepeket is osztottak ki rá. Ő lett a kőnyájak pásztora, bíró a versenyeknél, majd állandó fogoly, Trisztán király apródja, megkaphatott minden olyan megbízást, amelyhez nem kellett kardot viselni. Amikor a játék kezdett nagyon elvadulni, óvatosan visszavonult; irtózott az ilyen összecsapások puszta látványától is. S amikor a játékba belemelegedő pajtásai jókorákat húztak egymásra fakardjukkal, Ernie azon törte a fejét, vajon miért az egész testükkel álmodoznak ezek, holott sokkal mámorítóbb, ha csak a lelkével csinálja az ember. Wilhelm Knöpfler, egy kövér, tokás, nevető szemű kisfiú azt javasolta egyszer, hogy játsszák el a Jézus pörét.

- De kik lesznek a zsidók? - kérdezte Hans Schliemann, a banda vezére, akinek tekintélyét senki sem merte kétségbe vonni.

Senki sem akarta vállalni. Végül rábukkantak az egyik közeli faldarab mögött kuporgó Ernie Lévyre. Halálsápadt volt a rémülettől. Nagy kacagás közepette odacipelték a kút mellé. Ilse Bruckner már ott volt, karját széttárta, kereszt alakban, a mohlepte, roskatag kávának támaszkodott, fejét mellére szegte, érzékeltetni a halálküzdelmet, s lábujjhegyre állt, ezzel jelezve, hogy Krisztus lába is a kereszthez van szegezve. Wilhelm Knöpfler azon nyomban, rögtönözve, pocakos, vidám Poncius Pilátussá változott; jelentőségteljesen dörzsölte a kezét, s ravaszul kacsintott a körülötte állókra: értitek? - mosom kezeimet...; majd jobb keze öt ujját, érthetetlenül, napóleoni mozdulattal, inge két gombja közé dugta.

- Hé! te! - kiabált vigyorogva Ernie-re - te vagy az egyetlen zsidó köztünk! Neked kell játszanod őket! Ki más lehetne az?!

Elhallgattatta az izgatott csoportot, összehúzta szemöldökét, méltóságteljesen előrebiggyesztette ajkát, és nagy komolyan feltette a kérdést:

- Hé! Zsidók! Mit akartok? Mit csináljak a mi Urunkkal, Jézus Krisztussal? Bocsássam szabadon?

- Nem így van! - szólt közbe egy illedelmesen befont hajú kislány, fellebbezést nem tűrőn, tudálékosan. - A szentírásban úgy van, hogy előbb Barabbást kell megkérdezni.

Wilhelm Knöpfler harsány hangon utasította vissza az illetéktelen beavatkozást:

- Menj a csudába a szentírásoddal! Itt én vagyok a tisztelendő úr...

- Hát szóval - folytatta a játékot, bosszúsan, hogy félbeszakították, igyekezve ismét megszilárdítani megrendült tekintélyét -, mi legyen?! Elengedjem?! Igen vagy nem?!

Wilhelm jógyerek-szeme most alig leplezett kegyetlenséggel szegeződött Ernie-re; pupillája kitágult a belülről rávetülő, öntudatlan emlékekkel terhes, hosszú karmú gyilkos látomástól. Ernie pillája fájdalmasan verdesett. Két kölyök kemény keze fogta, szinte maróan szegeződött rá minden tekintet; az az érzése támadt, hogy teste szertefoszlik a levegőben, s titokzatos módon játszópajtásai lelkében születik újjá - de másképp: arcán idegen álarc, testén véres rongyok, mint azokban a lidérces rémálmokban, amelyekben az ember kitaszítottnak, megvetésre méltó, undorító féregnek álmodja magát. Feldúlt pillantása Ilse felé szállt: a kislány aranyszőke feje vállára csuklott, megindító, de azért kissé kacér mozdulattal. A trikóján táncoló kereszt hirtelen felidézte Ernie lelke legmélyéből a keresztények kegyetlenkedéseinek ősi, szinte már meseszerű emlékeit, és térde megroggyant.

- Engedjétek el! - suttogta elhaló hangon.

Óriási tiltakozás támadt erre: "Hogyisne, nem így volt, nem igaz, nem ér, nem igaz! Azt mondtátok, meg kell feszíteni! Feszítsétek meg, azt mondtátok! Mondd azt te is, hallod, tessék mondani! Azt mondd, amit kell!" - követelte lármásan, kórusban az egész banda. Ernie Lévy elgondolkozva csóválta fejét, ajkát véresre harapta összeszorított foga, nem, nem tudta halálos ítéletre nyitni száját.

- Az anyád! - ordított rá dühösen Hans Schliemann. - Mondtad vagy nem mondtad?!

- Tiszteletteljes csönd követte a vezér parancsoló kérdését. Ekkor váratlanul felcsendült a keresztre feszített kislány dallamos hangja:

- Jaj, jaj, nagyon fáj! Fájnak a szögek!

- Istenkém, hogy szenved szegény! - kiáltott egy másik kislány, olyan fájdalmas hangon, hogy az egész különös kis társaságban megfagyott a vér, s mindenkinek elakadt a lélegzete. A kislányok szeme ijedtre tágult, gyanúsan csillogó pillájuk riadtan lüktetve verdesett, vagy gyorsan lezárult, hogy szemérmesen elrejtse a kibuggyanni készülő könnycseppet.

- Nem, dehogyis mondtam! - tiltakozott a megrendült Ernie.

- De igenis mondtad! - csattant fel Hans Schliemann, a megfellebbezhetetlen ítéletet hirdető bíró hangján, s vaskeze könyörtelenül csapott le Ernie vállára. A fiú felsóhajtott.

- Még azt is mondtad, hogy bocsássátok szabadon Barabbást, és feszítsétek keresztre Jézust! - szólt közbe ismét a befont hajú, tudós kislány. - Ugye, hogy azt mondta?

- Azt mondta! Azt mondta!

- Nem mondtam... nem mondtam... - dadogott a vádlott, s egy könnycsepp gördült végig arcán.

- De mondtad! Igenis, hogy mondtad! - hajtogatták a gyerekek mind szenvedélyesebben és erőszakosabban. Ernie Lévy kezébe temette arcát, s egyre bizonytalanabb hangon védekezett, mintha környezete meggyőződése átragadt volna rá is.

- Nem mondtam... nem, nem mondtam...

Egy kislány közvetlen közelből a fülébe kiabált:

- Büdös zsidó!

S Ernie ugyanabban a pillanatban érezte, hogy nyúlós nyálcsomó hatol mélyen a fülébe, szinte a hallójárat legmélyéig.

Wilhelm Knöpfler pedig felháborodva üvöltött:

- Gyilkos!

Félrecsapta Ernie egyik kezét, és arcul ütötte, alulról, olyan lendülettel, hogy a gyermek elvesztette egyensúlyát és megtántorodott. Körülötte kiáltások és felemelt öklök kavarogtak, meg apró, finom kislány körmök, amelyek vállába és combjába mélyedtek. A leányok közben sírós hangon szidalmazták:

- Csúnya vagy, rossz vagy, megölted a Jóistenkét!

Egy erős kéz fogta fel estében, s talpra állította. Hans Schliemann fojtott haragtól fakó, szinte felismerhetetlenné torzult arca közvetlen közelből meredt rá.

- Nézd, mit csináltál! - kiáltott Hans Schliemann, és a kis Ilsére mutatott, aki még mindig a kút kávájához támaszkodott, mint képzelt kereszthez, s önmagát siratta, félrebillent feje jelezte, hogy halálán van; olyan átéléssel utánozta Jézus Krisztust, hogy fájdalomtól eltorzult piros szájacskája sarkán kicsordult egy csepp nyál. Amikor megérezte, hogy nézik, szívszaggató hangon suttogta:

- Ó, istenkém, mi rosszat tettem én nektek, zsidók? Jaj, istenem, a szögek, a szögek...

Wilhelm Knöpfler nem bírta tovább. Felkapott egy darab terméskövet, Ernie háta mögé surrant, és "Jézusunkért!" kiáltással nagyot ütött vele a fejére, tarkója fölött. A zsidó fiúcska kitárt karral vágódott végig a füvön. Tarkóján, a fekete, göndör fürtök közé, piros virágot festett a vér. A banda néhány pillanatig dermedten bámult rá, majd szótlanul szétoszlott. Mindenki hazasietett; csak Wilhelm Knöpfler maradt ott, s még egy tíz év körüli fiú, aki riadtan, halkan annyit mondott csak: ó! ó! és az Ernie Lévy tarkóján növekvő piros virágot bámulta szakadatlanul.

- Meghalt - mondta Wilhelm Knöpfler, s ledobta a földre a kezében tartott bevérezett kődarabot.

- Meg kéne jobban nézni - felelte a másik fiú.

- Nem merem.

- Én se.

- Nem is csinált nekünk semmit - állapította meg Wilhelm furcsa, fojtott hangon.

- Az már igaz! - hagyta rá a másik.

- Mindig olyan helyes volt - tört ki hirtelen a vallomás Wilhelmből. Csóválta a fejét, mint aki hasztalanul próbálja felidézni, milyen rejtélyes módon jutott el tettéig.

- De mennyire! - mondta csodálkozva pajtása.

- Hazavisszük? - kérdezte Wilhelm.

- Muszáj lesz - felelte a másik fiú, s már le is hajolt.

Felemelte Ernie vállát, Wilhelm pedig, aki a fiú lába között állt, két combját fogta meg.

- Olyan könnyű, mint egy kis veréb - mondta sírósan sóhajtva Wilhelm. Valóban el is sírta magát, s fojtottan, hangtalanul sírt végig a Riggenstrassén. Szemét nem tudta levenni az Ernie minden lépésnél megbillenő véres tarkójáról. Kíváncsiak kis csoportja követte a különös menetet. Elsőnek Judit mama látta meg őket. Szívettépően felsikoltott, kikapta a fiúk kezéből eszméletlen unokáját, s felvitte az egyik emeleti hálószobába. Wilhelm szótlanul követte. Senki sem törődött vele. Amikor a lóhalálban odahívott orvos repülősóval teli üvegcsét tartott a kis áldozat orra alá, Wilhelm gépiesen keresztet vetett. De eszébe jutott az iménti játék, és zavarában úgy érezte, már halott is, akire keresztet vet. A zsidó fiú azonban, akinek vére pirosra festette a feje alá csúsztatott párnát, most mélyet sóhajtott, és ezt suttogta:

- Nem mondtam, nem mondtam...

Wilhelm lábujjhegyen, észrevétlenül kisurrant a szobából. Amikor az utcára ért, futásnak eredt, és szaladt, ahogy csak tudott.

Bár az Ernie elleni támadás oka sohasem derült ki, idővel odakerült ez a história is a Hitler hatalomra jutását előre jelző antiszemita akciók sorába. Kommunista kevés volt Stillenstadtban, a demokratikus elemek nemigen adtak életjelt magukról; a náci párt helyi szervezete tehát zavartalanul irányíthatta propagandája egész tüzét arra a néhány zsidó családra, amely a városban "garázdálkodott". Amikor azután Adolf Hitler az ország első embere lett, birodalmi kancellár, a németországi zsidók úgy érezték, hogy egérfogóba kerültek, s tehetetlenül keringhetnek csak a csapdában, amíg be nem következik a legrosszabb.

- Nem kellett volna eljönnünk Lengyelországból - ismerte be ekkoriban Judit mama. - Bocsáss meg nekem, én vagyok az oka, én...

- Ugyan már! - felelte szelíden nagyapó. - Ha a rossz mindenütt ott van, hogyan akarsz elmenekülni előle?

Az ezerkilencszázharmincharmadik esztendőben történt ez, Jézusnak, a meg nem valósítható szeretet csodálatos hírnökének eljövetele után.


Jegyzetek

1. Vulgata - a katolikus egyház által hitelesnek elismert latin bibliafordítás. [VISSZA]

2. Haggada - a Pészach, a zsidó "húsvét" esti szertartásának, a "széder"-nek az imakönyve. [VISSZA]

3. Chaszid - jámbor, héberül; így nevezik egy újkori zsidó vallásos mozgalom híveit. Az emberi boldogságot állítja a vallásos élet középpontjába. [VISSZA]

4. Zóhár - szó szerint fény; arameus és héber nyelvű bibliamagyarázat. [VISSZA]

5. Askenáz - elsősorban a német zsidókat nevezték így; általában - az Ibériai és a Balkán félszigeten élőket kivéve - az európai zsidóság gyűjtőneve. [VISSZA]

6. Szlichesz - bűnbánó hajnali könyörgések. [VISSZA]

7. Szefira - számolás, héberül; a zsidó misztika szerint a tíz teremtő erő megjelölése. [VISSZA]

8. Hajdamakscsina - ukrán és kozák felkelések és szegénylegény-rajtaütések a lengyel uralom alatt álló Ukrajnában a XVII. és a XVIII. században. [VISSZA]

9. Bál Sém Tov - a chaszidizmus megalapítója, akit neve kezdőbetűiről BEST-nek is neveztek. [VISSZA]

10. Gaon - héber szó, eredetileg az ókori zsidó teológiai akadémiák [VISSZA]

11. Cadik - héberül Igaz embert, szentet jelent. A chaszidok így nevezték mesterüket, akit a köznép csodatevőnek tartott. [VISSZA]

12. Taanisz - böjt. (héber) [VISSZA]

13. Cedókó - jótékonyság. (héber) [VISSZA]

14. Sófár - kürt, amelyet a zsidó Újév ünnepén fújnak meg az istentiszteleten. [VISSZA]

15. Slemazel - balszerencsés ember, jiddisből származik. [VISSZA]

16. Sábesz - szombat, a zsidók minden heti ünnepnapja, amelynek szertartása pénteken este kezdődik. [VISSZA]

17. Jichak - Izsáknak, Ábrahám fiának ótestamentumi héber neve. [VISSZA]

18. Bár-Micvó - a tizenharmadik évét betöltő zsidó fiúgyermek a vallás szerint nagykorúvá válik. A felavatottat és az avatóünnepet nevezik Bár-Micvónak. [VISSZA]

19. Sömá Jiszráél! - Halljad, Izrael! (héber) [VISSZA]

20. Orosz- és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetség - pontosan Litvániai, Lengyelországi és Oroszországi Általános Zsidó Munkásszövetség, a munkásmozgalomban közismert rövidebb nevén Bund, 1897 szeptemberében alakult szociáldemokrata szervezet, amely szemben állt a cionistákkal, de a bolsevikokkal is, és magának követelte a zsidó proletariátus kizárólagos képviseletét. [VISSZA]

21. Kóser - a zsidó rituálé szabályainak megfelelő étel. (héber) [VISSZA]

22. Spartakisták - a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht szervezte baloldali szocialista szövetség, a "Spartacus-Bund", a Németországi Kommunista Párt elődje. [VISSZA]

23. Karmel - hegy Haifa mellett. [VISSZA]

24. Strudel - rétes. (német) [VISSZA]

25. Midras - szó szerint: tanulmányozás. (héber) Az ókorban kezdődő bibliamagyarázatot, illetve a bibliamagyarázó irodalom egy bizonyos ágát jelenti. [VISSZA]




Kezdőlap Előre