A Borókás-töbrök mintegy 3 km²-nyi felülete a Szinva-völgy legjelentősebb vízgyűjtő és -utánpótlás területe. A fennsík nyugati peremén, a Létrás-tető és az István-lápa között helyezkedik el. A fennsíki mészkővonulat kelet-nyugati csapással húzódik ide a Bükk hegység központi részéről, egészen a Szinva völgyéig. A mészkő uralkodó rétegződési iránya is a fővonulatot követi, miközben e csapásra közel merőlegesen haránttörések szabdalják. A földtani szerkezet alapvonásai határozták meg a jellegzetes borókási felszíni és felszín alatti karsztjelenségek kiterjedését és elhelyezkedését.

Sokáig csak annyit tudtunk a Borókás-töbrökről, hogy a nyírfákkal és fenyőkkel övezett, erdős-rétes környezetben egymás után kisebb-nagyobb berogyások, töbrök követik egymást, s némelyikükbe kisebb vízfolyás vezet.

A közeli Létrás-tetőn és István-lápán megindult nagyszabású sikeres barlangfeltárások sokáig háttérbe szorították a szemmel láthatóan sok eredménnyel kecsegtető víznyelők kutatását. A miskolci "Zsombolyosok" 1957-ben már bontották s elnevezték a borókási üregeket. Így a ma Borókás 1-es számút Forrás-nyelőjének, a 2-es számút Nyírfás-nyelőnek, a 3-as számút pedig Útkanyari-nyelőnek hívták. Később, 1962-ben a diósgyőri "Bányászok" bontottak a Borókási-víznyelőkben. Az egész évi 26 munkaóra azonban kevésnek bizonyult a sikerhez.

A miskolci Herman Ottó csoport Mészáros Károly vezetésével 1974 tavaszán kezdett hozzá a még fehér foltnak számító terület kutatásához. Több éves munkával közel egy tucat jelentős méretű barlangot, vízvezető járatot sikerült feltárniuk.

A kutatások kezdeményezője, vezetője, Mészáros Károly geológus mérnök, és fiatal csoporttársa, Lantos Imre 1976. május 3-án a borókás-tebri Sziklafal-alatti-barlangban szabálytalanul és rosszul elvégzett robbantás következtében életüket vesztették.

Borókás 2. számú barlang

Az első komoly feltáró sikert már az 1974. évi tavaszi tábor meghozta. Az időszakos vízfolyás végén kialakult kis töbörszerű mélyedést Kositzky József, a Bükköt jól ismerő régi miskolci barlangkutató mutatta meg a terepbejárást végző barlangosoknak. Kezdetben négyméteres aknát hajtottak, de ez nem volt biztonságos, ezért mellette újat kezdtek, amelyen át három méter után egy szűk hasadékba jutottak. A szűkület kitágítása után már csak egy törmelékkel kitöltött, omladékos járaton kellett átvergődniük ahhoz, hogy akadálytalanul jussanak le közel száz méter mélységig.

Mészáros Károly jellemzése szerint a Borókás 2. sz. víznyelőbarlang tulajdonképpen zsombolyszerű, mert egy-egy terembe több 30-50 m magas kürtő csatlakozik, rendszert alkot. A barlang 80. métere körül találjuk a legnagyobb terem alját, ahonnan már csak szűk hasadék vezet a végpontra. A barlang időszakosan nyeli a befolyó vizet, de ez elég ahhoz, hogy a járatok végig korrodáltak, élesen csipkézettek legyenek. Legnagyobb cseppköve a végpont közelében található, a Pagoda nevű három méteres cseppkőoszlop.

1975-ben a végpontot jelentő szűkületet igen nehéz munkával megpróbálták kivésni, de csak 10 m-t jutottak előre, mert 106 m mélységben újabb szűkület állta útjukat.

Borókás 4. számú barlang

154
A Borókás 4. sz. barlang alaprajza (Germán E. 1976)

1975-ben a Herman Ottó csoport a Borókás 2. sz. barlang melletti berogyás alján kezdett új feltárást. Háromméteres bontás után előbb 30 m-es mélybe, majd később szűk hasadékok vésésével kb. 150-160 m mélyre jutottak le, ahol szifont találtak. 1977-ben a szifonnál vízszintsüllyesztést végeztek. Az elért négyméteres magasságcsökkenés nem volt elég a továbbjutáshoz. A kutatók számítása szerint még legalább 1,5-2,0 m vízszintsüllyedésre van szükség ahhoz, hogy átjuthassanak. Megállapították, hogy az itt észlelt víz nem a karsztvíz. A feltárt zsombolyból több ponton kürtők indulnak felfelé.

154
A Borókás 4. sz. barlang kifejtett hossz-szelvénye (Germán E. 1976)

Közülük a legjelentősebb az alsó szakaszon indul, s a kürtőből állandó - 1-2 l-től 30-40 l-ig - változó hozamú vízfolyás érkezik. A kürtő megközelíti a Borókás 3. sz. barlang járatát. Az egymás közelében nyíló borókási barlangokra egyébként is jellemző, hogy egymással párhuzamosan, azonos irányba tartva alakultak ki.

Áprilisban a csoport a VITUKI megbízásából a barlangi szifonba 10 l fluoreszceint öntött. Figyelték az Anna-forrásokat, a Soltész-kerti-kifolyót és a Szinva-forrásokat. A nyomjelzett víz a Szinva középső forrásánál három nap múlva jelentkezett, s hat napig volt észlelhető. A vízfestés bebizonyította a korábbi feltételezést, miszerint a Borókás-töbrök a Szinva fő forrásának vízgyűjtő területét alkotják.

A kutatók kezdetben 150-160 m mélynek, s közel egy kilométer hosszúnak jelezték a barlangot. A később általuk készített pontos térkép szerint mélysége 102 m, hosszúsága néhány száz méter.

Mészáros Károly-barlang

A Herman Ottó csoport 1975-ben a borókási területen az északnyugati töbörsorban a másodikat bontotta ki. Könnyű megtalálni, mert meredek sziklafal alatt nyílik. Korábbi neve ezért Sziklafal-alatti barlang volt. Az üreget kitöltő kemény agyag eltávolításával kezdték a munkát, s nyolc méter mélyre jutottak, miközben cserépedény-töredékeket tartalmazó kultúrréteget is metszettek. A 70-80 fok alatt dűlő járat két oldalát a kemény agyag, másik két oldalát szálkőzet alkotja, így kezdetben nem kellett kiácsolni. Az 1976. évi további bontással kis alapterületű, de magas terembe érkeztek, melynek aljáról erős huzat volt érezhető. A terem falát cseppkövek borítják, s tetejéről szűk hasadékon ereszkedhetünk lejjebb, egészen a kalcitgátakig. A hasadékot követi az a nagyobb terem, ahol a két kutató halálával járó baleset történt. A további járatokat már azóta tárták fel. A barlang jelenlegi összhosszúsága kb. 90 m, mélysége kb. 40 m.