A hamarosan Miskolc lakott területéhez tartozó Forrás-völgy minden helybéli által ismert "igazi" barlangja a Kecske-lyuk.

A patak szintje fölött néhány méterrel nyíló, tágas háromszög keresztmetszetű bejárata után az egyre jobban elkeskenyedő folyosót mintegy 400 m hosszan lehet követni, majd víz és járhatatlanul összeszűkült sziklafalak zárják le a továbbjutást. Minden természet iránt érdeklődő miskolci gyerek előbb-utóbb bemerészkedik sötétjébe, s közülük nem egynek az itt szerzett élmények alapozzák meg későbbi barlangkutató pályafutását, mások pedig itt fogadják meg, hogy soha nem teszik be a lábukat a barlangok nyirkos világába.

Az első, aki leírta a Kecske-lyukban szerzett élményeit, 1882-ben Márki Sándor volt. Egy évvel később Szendrei János a diósgyőri barlangokban végzett ásatásainak eredményeiről az Archeológiai Értesítőben írt cikket, amelyben megjegyezte, hogy a barlang egyik belső termében üres dolment talált. Ásatást nem tudott végezni, mert az esős időjárás alkalmával megindult barlangi patak áradása megakasztotta a munkában. A századvég írói ajánlották, hogy a kies völgyet a barlanggal együtt érdemes lenne üdülőhellyé fejleszteni.

A miskolci sok vihart felkavart Bársony-házi kőeszközleleteket követően elindított magyar ősemberkutatás első színhelye 1906-ban éppen a Kecske-lyuk volt. Kadic Ottokár az előcsarnokban 15 m hosszú és 1,2 m széles próbaárkot ásatott, de főleg csak patakhordalékot talált. Régészeti lelet csak nagyon szórványosan került elő: tűzhelyfoszlány, égett agyag és homok, feltört és megpörkölt csontok, prehisztorikus cseréptöredékek, valamint egy csiszolt csonteszköz.

Kadic az ásatást húsz évvel később folytatta, amikor a szomszédos Büdös-pestet kutatta 1926-ban. Letakarították a régi próbagödör törmelékét, majd az előcsarnok nyugati felében 1,5 m mélyre ástak le, mindvégig fekete, szürke és barna színű humuszos kitöltést harántoltak, amelyekből neolit és főleg bronzkori tárgyak kerültek elő. Újból abbahagyták a feltárást, s 1930-ban folytatták, amikor e korábbi gödröt mélyítették tovább. Fenékig leásva megtalálták a sziklaaljzatra települő 2,5 m vastag jégkori rétegeket, de minden kultúrmaradvány nélkül. Viszont az erre közvetlenül települő plasztikus agyagban 3-5 cm vastag kultúrréteg húzódott végig az egész előcsarnokban, tele a neolitikumi bükki kultúrájú cserepekkel. Az ásatásokkal párhuzamosan biológusok is felkeresték a könnyen bejárható barlangot. Bokor Elemér 1926-ban közölt cikkében egy itt felfedezett vak bogarat írt le, a Gebhardt Antalról elnevezett Duvalites gebhardtit. Bokor Elemér nemcsak az állatvilág tanulmányozásával foglalkozott, hanem felmérte a barlangot teljes kiterjedésében, s ekkor tűnt ki, hogy jóval hosszabb, mint ahogy azt eredetileg gondolták. A biológiai vizsgálatokat 1933-ban Kolosváry Gábor folytatta, aki a barlangi pókok után kutatott, s ott gazdag élővilágot talált. A barlangba befelé haladva, jellegzetes állatfajai alapján négy élettérzónát tudott megkülönböztetni. Ugyanekkor a bejárat közeli guanótelep fölött több denevérfajt is megfigyelt. Érdekes következtetésre jutott éppen a Kecske-lyuk példáján arra, hogy a barlang mint élettér mennyire háziasító, domesztikáló hatású. "Tekintve azt, hogy sok barlanglakó pókfajunk ma is él emberi házakban és épületekben ..., ahová az embert a barlangból az idők folyamán kikísérte, nem merészség, ha a barlangnak általános domesztikáló erejét kiemeljük ... E tekintetben az emberi lakások és a barlangok közt még a denevérek szempontjából is bizonyos összefüggés áll fenn, még akkor is, ha vannak kifejezetten házak környékén és csak barlangban élő fajok. A barlang mint zárt és tiszta biotóp annak idején az emberre is végzetesen domesztikáló hatással lehetett, legalábbis ez a hatás aktiválta az ősember szunnyadó kulturális képességeit." Ez a ma kicsit megmosolyogni való elképzelés kétségtelenül érdekessége a barlang kutatástörténetének.

Több biológus kutatásainak eredményeként 1940-re a Kecske-lyukból már 45 állat- és növényfajt mutattak ki.

Schönvinszky László, az 1979-ben elhunyt kitűnő barlangkutató 1920 és 1931 között minden évben felkereste a barlangot, ahol meteorológiai méréseket végzett, s hosszát 64 m-rel növelte meg. 1927-ben, a német-magyar barlangkutató találkozó alkalmával, két jeles német szakember, Bock Hermann és Cramer Helmut is felkereste a Kecske-lyukat, s annak morfológiai viszonyairól külön értekezésben számoltak be. 1937-ben Peregi István Dudich Endre tanácsára elhatározta, hogy egy éven keresztül havonként felkeresi a barlangot, s benne komplex meteorológiai és biológiai vizsgálatokat végez. Komoly tudományos megfigyelései voltak, amelyeket sajnos publikáció hiányában ma nem ismerünk.

Peregi István munkájával egyidőben, Kerekes József geológus vizsgálta a Szinva- és Forrás-völgy barlangjainak kialakulását. Megállapította, hogy a Kecske-lyuk az ún. városi terasz szintjében kialakult aktív forrásbarlang. Tagadta, hogy a környéken szerepe lett volna a forró vizek barlangképző hatásának, mint azt Pávai Vajna Ferenc gondolta.

Az egykor leghosszabb bükki barlang ma már megszelídült, az új felfedezésekre áhító barlangkutatók nem itt keresik a hatalmas barlangrendszert, de mégis minden alkalommal tisztelettel állnak meg annak gazdag történetű, mindenkit a kezdetekre emlékeztető bejáratánál.