IV.
A nagy ritmus.

Minden összefügg egymással.

A Földben és Földön végbemenő földtani változásokat a valóságban különféle befolyások állandó változása kormányozza. Harmonikus összjátékukban állandóan változtatják Földünk arculatát. Egy jelenséget sem ragadhatunk ki sokszáz más közül, amelyekkel a legszorosabban összefügg. Persze, ha valaki a szigorú korlátozás elefántcsonttornyába akar bezárkózni, akkor talán kibogozhatja elméletileg megtámadhatatlan módon valamely történés fejlődését, mihelyt azonban csak egy kis hasadékot is nyit a bezárt tornyon, miáltal távolabbi horizontok is láthatókká lesznek, máris keserves csalódás fogja érni egyoldalú elképzeléseivel.

Az egysejtű lénytől az összetett felépítésű emberig való fejlődés során, az állatok és növények csak látszólag haladtak a maguk útján. A valóságban ez a szerves fejlődés csak része annak a mindent átfogó természeti fejlődésnek, amely körülöttünk végbemegy. Csak a növény növekedését megfigyelni, már egymagában kiválogatást jelent. Azt jelenti, hogy ezt az egy jelenséget kiragadjuk az általános érvényű természeti törvények, az általánosan ható erők köréből, melyek a növényt éppen annyira növekedésre serkentik, mint a talajt, a levegőt, a földet és a vizet.

Az egész természetben a ritmikusan lezajló mozgások uralkodnak, melyek mindenütt sajátos formákban és jelentőségben nyilvánulnak meg. A természet hullámzásában, az élő vagy holt anyag keletkezésében és elmúlásában egyaránt érvényesül bizonyos irányzat, törekvés a magasabb és tökéletesebb felé, s ott, ahol minden kézzel fogható, minden valóság elmúlik, eltűnik, megmarad - az örök ritmus, amely azt, ami létrejön, gyarapodásra serkenti s elmúlásra! Csak a változás örök!

Ezen meggondolások világánál a valóban létező, maga a lét, tulajdonképen nem más, mint egyensúlyi állapot. A születés és halál nem más, mint ennek az egyensúlyi állapotnak a zavarai. Olyan könyvben, mint ez is, sajnos, először kőzetnek kell tekinteni a kőzetet s csak azután tárgyalhatjuk azokat az erőket, melyek, mindegyik a maga módján, ezeket a kőzeteket megtámadják. S nem vázolhatjuk föl minden egyes alkalommal azt az összefüggést, mely a kőzet keletkezését elmúlásával hozza kapcsolatba. Mindkét jelenség annak a mozgásnak a megnyilatkozása, amelyben valamennyi erő céltudatosan együtt működik. Mindkettő csak a mozgás egy-egy pillanatát tárja elénk. A hegység lepusztulása s új üledékek nyugodt felhalmozódása egyaránt hozzátartozik a hegység óriási arányú építményéhez. Mihelyt a születő hegység a tenger színe fölé emelkedik, máris megkezdődik a letarolás pusztító munkája, de megkezdődik egyúttal a hegylejtők aljában új rétegnek és a Föld nyughatatlansága következtében - újabb hegységnek felépítése.

A lehordás és felépítés örök körforgását tehát nem szabad a mozgás ciklusától elválasztanunk. Sok más egyéb körfolyamattal együtt egységes egészet alkotnak. Ez a bevezetés legyen itt tehetetlenségünk beismerése. Ihletett költőnek kell lennie annak, aki csodálatunkat tudja felkelteni az egész iránt. Célkitüzésünk, hogy soraink mindenki számára érthetők legyenek, sajnos arra ítél bennünket, hogy csak a holt részletekkel foglalkozzunk. Mindenesetre jobb a látottat megérteni, mint a meg nem értettet - ha talán csodálattal is, de - értelmetlenül megbámulni.

A Föld felületén kőzeteket találunk, különböző településben, különböző sajátságokkal. Vannak homokkövek, mészkövek és más mindenféle kövek, vannak rétegesek és nem rétegesek. Hogyan keletkezik most már a kőzet?

Néha a kőzet vízszintesen települ (XXI. és XLVII. tábla), máskor ismét meredek dőlésben látjuk (XLIX. tábla) vagy pedig redőkbe gyűrve vagy felboltozódva (XLVIII. és LI. tábla). Hogyan jönnek létre ezek a mozgásjelenségek?

Van a tájnak is alakja és domborzata. Így a montenegrói hegyek például másképen hatnak, mint a hadramauti sivatag dombjai. És a zömök, lapostetejű Devils Tower (XVII. tábla) erősen elüt a karcsú Assiniboine hegytől (XXXVIII. tábla). Miért van mindez?

Ezek azok a kis kellemetlen részletek! Közvetlenül a háttérben ott áll megint az újabb kérdés, merészen és izgatón: hol van az összekötő kapocs a keletkezés, forma és mozgás között?


Hogyan keletkeznek a kőzetek?

A nem rétegezett tömeges kőzetek és az éppen a rétegességgel jellemzett üledékes kőzetek közötti különbség alapján természetes, hogy itt most csak az üledékes kőzetekkel foglalkozunk. A tömeges kőzeteket akkor tárgyaljuk majd, amikor a vulkanizmust fogjuk ismertetni. Sőt most egyelőre csak azokat az üledékeket tanulmányozzuk, amelyek a tengerben rakódtak le. A többi üledékes kőzet kevésbbé fontos, s csak alkalmilag említjük meg azokat az erőket, melyeknek azok létrejöttüket köszönik.

Más meggondolások is alátámasztják ezt a beosztást. A földtörténeti mult felidézésében majdnem kizárólag ama kőzetekre vagyunk utalva, melyek a tengerben keletkeztek. Azonkívül meg a partjain ma lezajló események is okkal beszédesebbek és könnyebben követhetők. Éppen azért a parti jelenségeket könnyebben hasonlíthatjuk össze a multtal, mint más üledékképződési folyamatokat, amelyek csak ritkán, különösen kedvező körülmények találkozása alkalmával játszódnak le nagyobb méretben a szárazföldön. A szárazföldi üledékek általában ritkák, többnyire kisebb kiterjedésűek és hamar esnek áldozatául a letarolásnak. A tenger felülete rendkívül nagy kiterjedésű. A hullámok mechanikai erejében és a benne nyüzsgő állatvilágban pedig olyan tényezőkkel rendelkezik, melyek nagyon is alkalmasak újabb üledékek létrehozására.

A hullámverés szakadatlanul szállítja a tengerbe azt a kőzettörmeléket, mely a partokon letöredezik s rétegről rétegre felhalmozódik a tenger fenekén. Ezeket a rétegeket rögtön lerakódásuk után már újabb rétegek borítják be, tehát a letarolás egyáltalában meg sem támadhatja őket. Az elpusztuló szervezetek - melyeknek szilárd részeit, vázait vagy héjait a lesüllyedő törmelék állandóan magával ragadja s betemeti - minden újonnan kialakult rétegre rányomják annak az időnek a bélyegét, amelyben az illető réteg képződött. Később azután, mint kövületek kerülnek elő a megszilárdult kőzetből, akkor, amikor a tenger az illető területről már régen visszahúzódott vagy a nyugvó üledékek magas lánchegységekké gyűrődtek fel. Így aztán magától értetődő, hogy a legtöbb és legvastagabb üledék a partok közelében halmozódik fel, mert a szilárd kőzetek mállasztása, a szárazföld pusztulása éppen itt a legnagyobb méretű, s így éppen itt halmozódik fel legnagyobb tömegben a törmelék is. A parttól távolabb a szárazföldről származó kőzettörmelékkel szemben fokozatosan túlsúlyba kerülnek a szerves maradványok, míg végül is a csekélyebb vastagságú üledékek kizárólag a mélytengerek állatainak mész- és kovapáncéljaiból épülnek fel, amint azt a mélytengerkutató expedíciók által végzett vizsgálatok igazolják.

Ez a lassú átmenet tanít meg bennünket arra a különbségre, amely egy időben képződött kőzetek között fennáll, vagyis olyan kőzetek között, melyek földtani szempontból, tekintve egykorúaknak mondhatók. A nagyobbrészt szárazföldi törmelékből felépített partközeli üledék és a túlnyomóan állati maradványokból álló mélytengeri lerakódás között a valóságban számos átmenetet találunk, melyek mind összetétel, mind szemcsenagyság és kövülettartalom szempontjából különböznek egymástól. Az a sajátságos mód azonban, ahogyan a földtani értelemben vett kontinens és az óceán egymástól elhatárolódik célszerű és nagyon hálás felosztást tett lehetővé. Három övet különböztethetünk meg világosan, mindháromnak jellemző üledékei és sajátos élővilága van.

25 kép. A földtani Európa a kontinentális küszöbbel. A 200 és 2000 m közötti mélységek túlmagasítva.

Köztudomású, hogy a szárazföld a valóságban nem a tengerpartok szeszélyes vonalai mentén határolódik el az óceántól. Hiszen a szárazföldet sekély, mintegy 200 m mély, tengerrel borított széles öv veszi körül, melyet kontinentális küszöbnek szokás nevezni. S csak ezután következnek hirtelen, meredek lejtéssel a nyilt óceánok többezerméteres mélységei. Ez más szóval annyit jelent, hogy a földtani szárazulat a tenger alatt még valamivel tovább terjed, mint a földrajzi. Kiváló példa ennek a megvilágítására az európai partvonal, amint azt a mellékelt kép mutatja (25. kép). Skandináviát és a Pireneusi félszigetet csak keskeny sáv alakjában fogja körül a sekély tengeri öv, Nagy-Britannia és Írország körül ellenben nagyon nagy kiterjedésű a kontinentális küszöb. Utóbbiak valóban, mint az európai kontinentális talapzathoz tartozó szigetek emelkednek ki a tengerből, úgy hogy az Északi- és Keleti-tenger csak kontinentális tengereknek tekinthetők. Éppúgy az Adria tekintélyes része is.

Az egykorú üledékes kőzetek közötti különbségek megjelölésére a Föld búvára olyan fogalmat vezetett be, melyet csak kissé körülményesen tudunk itt megmagyarázni. Nem is egészen veszélytelen fogalom, mert nagy mértékben megzavarhatja a rétegeknek nagy kiterjedésen keresztül való követését. Parti fáciest emleget a geológus olyankor, amikor oly üledékre gondol, amely a part közelében keletkezett. Ettől megkülönbözteti a kontinentális küszöb fáciest, meg a mélytengeri fáciest, aszerint, hogy az illető üledékek a kontinentális küszöb területén vagy pedig a mély tengerekben keletkeztek. Máskor meg a fácies szót azzal kapcsolatban használja, hogy az illető kőzetben a homok uralkodik-e vagy pedig a mésztartalom, s így homokos vagy meszes fáciesről beszél. Ismét máskor a réteg legfontosabb kövülete után nevezi el a fáciest, s így például korállfáciesről szól, ha a kőzet felépítésében főleg ezek a telepekben élő zátonyképző állatok visznek szerepet. Mindezek egyszerű nevek, melyekkel a fáciesek közötti különbséget szeretnénk megvilágítani. Mindebből talán kitűnik már, hogy a fácies tulajdonképen valamely kőzetnek összes megkülönböztető bélyegeit együttesen jelenti. S habár a hasonlatok mindíg sántítanak, azt hiszem mégis az volna a legszemléltetőbb megvilágítása ennek a fogalomnak, ha a fácies szó szószerinti értelmét vesszük figyelembe. Ha utána nézünk a latin szótárban, azt találjuk, hogy facies magyarul arcot, ábrázatot, külszínt jelent. Hasonló módon beszélhetnénk tehát fekete, fehér vagy vörös arcról, azaz négerekről, fehér emberekről és rézbőrűekről. Miként azonban említettük, a hasonlat nem egészen találó, mert a Föld búvára a fácies fogalmában nemcsak a kőzetek közötti különbségeket akarja megtalálni, hanem mindazokat a mozgásokat is, amelyek a fáciesváltozásoknak okai voltak. Ezek pedig egyelőre még ismereteink határain kívül fekszenek.

Az eddig elmondottakból már tudjuk, hogy a kőzetképződés két különböző folyamatot foglal magában. Az első a tulajdonképeni leülepedés, mely a kontinentális küszöb területén a legnagyobb mérvű és jelentőségű. Csak annyiból áll, hogy a szárazföldről származó kőzettörmelék lazán egymásra halmozódik. A második folyamat foglalja magában azon elváltozásokat, amelyek folyamán a lazán fölhalmozott anyag kemény kőzetté szilárdul, amidőn a partok laza homokjából összeálló homokkő, a finom iszapból és agyagból pala, a meszes üledékből pedig mészkő lesz. A szóban levő elváltozások nagy különbözőséget mutatnak. Egyik üledékben nagyobb mértékben érvényesülnek, mint egy másikban. Bővebben nem tárgyalhatjuk, hanem csak a következő általános jelenségeket említjük föl. Világos, hogyha folyton finom törmelék rakódik le, akkor minden lerakódott réteg súlyánál fogva bizonyos nyomást gyakorol az alatta levőre. Így a keletkező üledék összenyomódik. Az egyes szemcsék egymáshoz illeszkednek, ezáltal a köztük levő hézagok térfogata lényegesen csökken. Az összenyomódás után következik a szemcsék összeragasztódása, ezt összecementezésnek szokták nevezni. A hézagokat ásványok töltik ki, mint például mészkarbonát (CaCO3) vagy kovasav (SiO2). Ezek az ásványok vagy abból a folyadékból kristályosodnak ki, amely kezdettől fogva ott volt az üledék hézagaiban, vagy pedig oly oldatokból válnak ki, melyek később kerültek ide valahonnan, és átitatták az üledéket.

A laza üledék így annál keményebb kőzetté lesz, minél tovább hatott rá e két tényező. Ez magyarázza meg azt az általánosan ismert tényt is, hogy földtanilag idősebb kőzet általában sokkal szilárdabb és keményebb, mint hasonló, de fiatalabb korból származó kőzet. A kivételek nem sok érdekeset árulnak el. A Moszkva környéki karbonkori szén kőszénné válása folyamán korántsem ment át oly változásokon, mint például sok, korban hasonlíthatatlanul fiatalabb középeurópai barnaszén. De hát ez csak arra mutat, hogy a moszkvai szénmedencében, ahol a laza üledékre a geológiai erők nem hatottak oly erélyesen, mint amott, sokkal nyugalmasabb földtörténeti események mentek végbe.

A leülepedés jelenségeit általában nem nagyon régen kutatják, csak nem régiben kezdtek a jelen földtanával foglalkozni. Kétségtelen, hogy a multban keletkezett kőzetek megértéséhez a legjobb alapot a jelenkori viszonyok megfigyelése nyujtja, így például a meredek sziklás partok, lapos partvidékek vagy a watt-tengerek élesen megvilágítják a kőzetképző folyamatok különbségeit.

Minden egyes apály alkalmával más képet tár elénk a part. Új homokréteg rakódott le s az ezrével szanaszét heverő kagylók most más helyzetben vannak, mint az utolsó dagály előtt. A valóságban tulajdonképen itt olyan helyen állunk, ahol kőzet van keletkezőben. Ha még oly kis mértékben is, de mégis minden kagylónak megvan a lehetősége arra, hogy megkövesüljön. A homokból lassan homokkő lesz, amelyben a ma szemünk elé táruló végtelen változatosságnak és különbözőségnek minden ismérve tartós formába öntve marad meg. A hullámnyomok és szélfodrok, amelyek a tenger, illetőleg a dünék homokjában jönnek létre aszerint, hogy a víz borította-e el a homokot, vagy pedig a szél száguldott végig rajta, - mint megkövült hullám- vagy szélfodrok tűnnek elő azon a kézipéldányon, amelyet a későbbi idők geológusa kalapál ki magának a keménnyé vált homokkőből; abból a homokkőből, amelyet akkor a tengertől talán már nagyon tekintélyes távolságban talál majd meg. A fodrok nagysága, szélessége és alakja majd elárulja, hogy hol jöttek létre tulajdonképen; a parton a víz, vagy pedig a dűnén (XLII. tábla) a szél hatására. A watt-tengereknek iszapos üledékei pedig (XII. tábla), ha egyszer földtani rendeltetésüket betöltik és kemény kőzetté szilárdulnak, szintén elárulják majd településük, a bennük levő csúszásnyomok és kövületek alapján azokat a sajátságos körülményeket, melyek között keletkeztek, s amelyek a mai watt-tengerekre annyira jellemzők.

Ezeknek a meggondolásoknak rövid összefoglalása arra tanít bennünket, hogy az újonnan keletkező üledékek legnagyobbrészt a tengerben jönnek létre. A földkéregnek már megszilárdult régebbi tömeges vagy üledékes kőzeteire külső erők hatottak, azokat pusztították, míg végül a törmelékből új üledék keletkezik. A szárazföld a tengerben születik!

Ma ez a természetes, magától értetődő válasz arra a kérdésre, honnan származnak a réteges kőzetek. Pedig olyan kérdés volt ez, mely még száz esztendő előtt is két egymással élesen szembenálló táborra bontotta a Föld búvárait: neptunistákra és plutonistákra. Tűz és víz forgott szóban - képletesen és szószerint! Vegyük most ezzel a magától értetődőnek és biztosnak vélt felfogásunkkal szemben valamelyik üledékes kőzetet a földtani valóságában szemügyre. A homok, homokkő, agyag és mészkő szabályos vagy szabálytalan váltakozásaiban az üledék adná a vízszintes település eszményi képét. Biztosnak vélt tudásunkat azonban csakhamar megszégyenülés éri. A változatosság és a rétegesség izgatják képzeletünket, mert ezeket a jelenségeket nem tudjuk a mai, csöndesen előrehaladó leülepedéssel összhangba hozni. Izgalmas kérdést jelentenek számunkra!

Lehetetlen itt valamennyi üledékes kőzetet felemlítenünk, jellemző sajátságaikat sem sorolhatjuk fel, sem azokat az előfeltételeket, melyek között létrejöhetnek. Minden osztályozás, melyet itt előnyben részesítenék, azonnal rám róná azt a kötelezettséget is, hogy elmondjam, a sok közül miért éppen ezt az osztályozást ragadom ki. Ezért nem is teszem! Vannak üledékek, amelyek a földtani hatóerők mechanikai munkája révén keletkeztek. Ezek az erők a régebbi kőzeteket megtámadták, mállasztották, rombolták s a törmeléket bizonyos törvényszerűséggel az üledékképző medencében lerakták. Vannak másféle üledékek is, amelyek alkatrészei más, régebbi kőzetekből oldódtak ki, majd kedvezőbb vegyi viszonyok közben újból kicsapódtak. Végül pedig vannak olyanok is, melyek létüket a növények és állatok szorgos működésének köszönhetik.

E három osztály mindegyikében összefoglalhatunk olyan kőzeteket, melyek valamilyen más beosztásban egymástól nagyon is távolra kerülnének, egy harmadik osztályozás szerint meg esetleg ugyanazon nevet kapnák. Példa erre a mészkő. Ez tisztán vegyi folyamatok alapján is létrejöhet, de nagy vastagságban keletkezhetik mészkiválasztó szervezetek közreműködése útján is. Ezenkívül még különbséget kell tennünk korallmészkövek és másféle mészkövek között, amelyek nagyon különböző körülmények között keletkeznek. Gondoljunk csak arra, hogy milyen sok tényezőnek kell közreműködnie a korallzátonyok keletkezésében! Már ebből az előzetes és nagyon általános felsorolásból is kitűnik, hogy végtelenül változatos azon tényezők sora, amelyek bizonyos üledékes kőzet keletkezésére hatással vannak.

Ha már most egyik vagy másik üledéksorozatban azt látjuk, hogy különböző kőzetek váltakoznak egymással, akkor az eddigiek alapján most már jól megindokolható ama vélekedésünknek adhatunk kifejezést, hogy azok a körülmények, melyek az üledéksorozat képződése idejében hatottak, állandóan váltakoztak, s egymásután más és másféle üledék keletkezését tették lehetővé. Ezeket a különböző üledékeket találjuk most mint szilárd kőzeteket a megfelelő sorrendben. Ezzel a véleménnyel karöltve nő bennünk a vágy, hogy ezt a számos és hirtelen változást az üledékek mineműségében megmagyarázhassuk.

Ez azonban csak puszta vágy marad, mert hiszen maga a rétegesség is - néhány kivételtől eltekintve - mindmáig azon kérdések közé tartozik, melyek megfejtése még nem sikerült. Mondhatjuk ugyan, hogy a rétegesség az ülepedés közben beállott szünetet jelenti. Ez a megszakítás visszavezethető éghajlati ingadozásokra, esetleg a szárazföld és tenger eloszlásában bekövetkezett változásokra, miközben az egyes üledékképződési övek más helyekre tolódtak el. S mivel ez, mint még látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a hegységek képződésével, azért a hegyképződés befolyását is tekintetbe kell vennünk az üledékek keletkezésében.

Minden összefügg egymással és még a vízszintes réteg nyugalma is csak igen viszonylagos!


A konglomerát és ami vele összefügg.

Sokkal mozgalmasabb és élénkebb a mai üledékképződés a tenger hullámtörésétől ostromolt meredek sziklás partokon. Olyan üledék alakul itt ki, amelynek földtani szempontból, különösen újabban, gyakran jelentőséget tulajdonítanak, minthogy bizonyos földtani folyamatoknak - mint alább látni fogjuk - jó ismertető jele.

Legtágabb értelmezésében konglomerátnak nevezzük az összetapasztott görgetett kőtörmeléket. Minthogy pedig ilyen görgeteg-anyag folyóvíz, jégárak vagy pedig a hullámverés hatására keletkezik, megkülönböztetünk folyóvízi (fluviális), mozgó jég közreműködésével (glaciális), valamint tengerben (marin) képződött konglomerátot. Világos, hogy ezek közül bennünket leginkább az utóbbiak érdekelnek. Számunkra ugyanis ezek a legfontosabbak.

Képzeljünk magunk elé valamilyen ferdén rétegzett, meredek sziklás partot, amely a tenger hullámaival állandó harcot folytat létéért. Szép példa erre az Északi-tenger gyönyörű szigete, Helgoland. (XIV. tábla.) Az ilyen partokat a háborgó tenger a legcsodálatosabb módon aknázza alá, formálja, tépi és szaggatja. Így keletkeznek a szirtek, sziklakapuk (XIII. tábla) és sok más, néha csodálatos alakú képződmény, amelyek érdes és éles formáiból a megtörő hullámok szava szól felénk. A hullámok ereje egyáltalában nem megvetendő. Bizonyos körülmények között 30.000 kilogrammot is elérhet négyzetméterenként. A romboló hatás legjobban a tenger terjeszkedési vágyában nyilvánul meg. S ha most szemügyre vesszük ama tuskók méreteit, amelyeket a tenger mozgása aláaknáz s a vízbe dönt, akkor fogalmat nyerünk a tengeri letarolás mértékéről és erejéről, amellyel az üledékképződésnek lépést kell tartania, mert hiszen örök törvény, hogy az anyag nem vész el, ami itt elpusztul, annak más helyen fel kell épülnie.

A tenger háborgó hullámai a letört, leszakított kőzettömböket összevissza görgetik, majd ostromolják egyre jobban, most már ezekkel a tömbökkel megerősödve a még megmaradt szárazföldet, a meredek sziklás partot. De a csepp kivájja a követ... a sok ide-oda görgetés, hengergetés, lökdösés és lódítás közben a kőzetdarabok egyre jobban felaprózódnak, lecsiszolódnak, míg végül, mint legömbölyített görgetegek a partok közelében fekve maradnak. A fínomabb kőzettörmelék csak valahol a parttól távolabb rakódik le a tengerben, s ott, ahol a hullámverés ereje már teljesen megszűnik, végül a még fínomabb törmelékek, a tiszta homokok is lerakódnak.

Meg kell persze gondolnunk, hogy az üledékképződésnek ez a képe és itt előadott sorrendje csak kiragadott pillanatképeket mutat az általános rombolásból, mely állandóan tovahalad s más helyekre jut, s amelyet mindenütt nyomon követ a lerakódás. Nagyon jól elképzelhetjük, hogy ennek a folyamatnak zavartalan folytatódása következtében a meredek sziklás part mindíg beljebb vándorol a szárazföld felé s a szárazföld végül is a tenger szintjéig lepusztul, vagy földtani szaknyelven kifejezve: abradálódik. A tengernek ez az abradáló, letaroló munkája nagy területekre terjedhet ki olyankor, amikor a tenger a földtörténeti idők folyamán valamely szárazulatot elhódít, vagyis amikor a tenger előrenyomul, transzgredál. Ennek következményeképen többé-kevésbbé vízszintes felület keletkezik. A földtan művelői ezt nevezik abráziós felületnek (XV. tábla). Gyakran ismerhetjük fel a partok közvetlen közelében, már csak arról is, hogy a tenger letarló munkájának minden sajátságát magán viseli. A keményebb kőzetek mint gerincek emelkednek ki a lágyabb, erősebben lehordott kőzetek rétegei fölé, a hordalék pedig a könnyebben letarolható, lágyabb rétegek mélyedéseiben gyűlik össze.

Menjünk most a földtörténet folyamán egy lépéssel előbbre. Képzeljük el, hogy az egész terület valamilyen rejtélyes ok következtében megint szárazulattá lett. Ezen a szárazulaton kőbányát nyitunk éppen ott, ahol valamikor a szárazföld és a tenger közötti elkeseredett küzdelem zajlott le. A feltárásnak valamely mélyebb részében ferde településű rétegeket találunk, amelyeket többé-kevésbbé vízszintes sík határol, illetve zár le. Ezen kavicsot és görgeteget találunk, amelyet az idők folyamán valamilyen kötőanyag konglomeráttá ragasztott össze. Erre a konglomerátra egyenletes vízszintes településben különböző üledékek következnek, melyek a tenger előnyomulása alatt keletkeztek (26. kép).

Az általános kép tehát ferde fekvésű rendszert tár szemünk elé, melyet fölül vízszintes településű rétegösszlet határol. Ennek alsó részében foglal helyet az a bizonyos konglomerát, melyet sajátságos bélyegei a többi üledéktől oly jól megkülönböztetnek. A földtanban ezt alapkonglomerátnak nevezzük s a ferde településű rétegsor és a vízszintes rétegek egymáshoz való viszonyát diszkordanciának vagy elütő településnek.

26. kép. Elütő település.

A ferdén rétegzett meredek partot, amelyből szemlélődésünk elején kényelem okából kiindultunk, hogy az elütő település jelenségeivel megismerkedjünk, helyettesíthetnénk a hullámverésnek kitett vízszintes településű tengerparttal is. De akkor más kép tárulna elénk abban a bizonyos kőbányában. Ekkor ugyanis mindkét rétegösszlet, amelyet a tenger előnyomulása, a transzgresszió választ el egymástól, vízszintes településű volna. Ebben az esetben egyező vagy azonos településről, tudományos néven konkordanciáról beszélünk. Ekkor az alapkonglomerát (nyugodtan megtarthatjuk ezt a nevet) olyan új üledéksorozatnak a kezdetét jelenti, mely a sziklák történetében nem közvetlenül a legalsó, legidősebb kőzetek kialakulása után következett be. A két képződmény között korbeli különbség van, a kettő képződése között az illető terület egy ideig szárazulat volt, más szóval egy ideig nem alakultak ki rajta üledékek. Világítsuk meg ezt egy durva hasonlattal. Képzeljünk el triászkori üledékekből álló rétegsort, mely a júra-időszakban magasabban feküdt a tengerszintnél s a krétakorszakban ismét áldozatává lett az előnyomuló tengernek. Ebben az esetben az alapkonglomerát alatt triászkori, fölötte pedig krétakori üledékeket találunk, a júrakori képződményeknek minden nyoma nélkül. Ebben az esetben az elütő települést egy fontos időszakkal párhuzamosíthatjuk, melyben más helyeken normális körülmények között alakultak ki az üledékek. Ezáltal felvilágosítást nyerünk annak a földtörténeti időszaknak a tartamára vonatkozólag, amelyen keresztül az illető terület magasabb volt a tenger színénél.

Szándékosan hoztam itt kapcsolatba a konglomerát, abrázió, azonos és elütő települések fogalmát, ha talán ez az eljárás nem is teljesen indokolt. Mert hiszen vannak olyan konglomerátok, melyeknek semmi közük sincs az abrázióhoz, a tenger lepusztító munkájához, és vannak tengeri előnyomulások, amelyek nem állnak kapcsolatban elütő településű képződményekkel. Az itt említett magyarázat azonban jó áttekintést nyujt és megvilágítja bizonyos fokig a földtörténeti munkamódszert is. Mert, mint láttuk, a konglomerátban és mindabban, ami vele kapcsolatos, értékes adatokat talál a föld búvára a rég mult idők történetének felidézésére. A konglomerát a partközelségre utal abban az időben, amikor a görgetegek kialakultak. Az elütő település meg két különböző időszakot határol el, amelyek közül az egyikben a terület a tenger vize alatt, a másikban pedig a tenger vize fölött volt. S minthogy ezeknek a változásoknak egyik főoka a hegyképződés, az elütő települést teljes joggal fogadhatjuk el útmutatónak ezen mozgások felismerésében és követésében.


A kőzetek pusztulása.

Mihelyt valamely kőzet valamiféleképen a napszínre jut, máris a légkör befolyásának kegyetlen hatása alá kerül és sorsa abban a pillanatban meg van pecsételve. A kőzet lassacskán felaprózódik, szétesik, vagy feloldódik és eltűnik, vagyis amint szakszerűen mondják: elmállik.

Nincs még egy ilyen általános érvényű folyamat, nincs még egy, amely olyan sokféle alakban nyilatkoznék meg, mint a mállás, s nincs a Föld felszínén oly kőzet, mely többé-kevésbbé mállásnak ne indulna. A mállás persze nem mindíg jelenti azt, hogy a kőzet ujjaink közt szétmorzsolhatóvá válik, ámbár elég gyakran ez is előfordul. Ez a szélsőséges eset minden vándornak feltűnik.

Nincs más oly földtani jelenség, mely az emberiség létfeltételeihez oly szorosan kapcsolódnék. Nélküle nincs termőtalaj, nincs szántóföld, a szántóföld nélkül nincs mezőgazdaság, a mezőgazdaság nélkül nincs... na, de itt a földtan már igazán megszűnik.

A mállás a szilárd kőzetet meglazítja, szétrágja, szétrombolja, elbontja és így alkalmassá teszi a tovaszállításra, aminek következtében a mállott kőzetanyag üledékképző medencékbe kerül, ahol más kőzet alakjában születik újjá. A körfolyamat ezzel bezárul, a ritmus teljessé lesz. A mállás tehát bevezeti az általános letarolási folyamatot s tulajdonképen csak egyik szeme annak a láncnak, amely természetes körfolyamat alakjában a kőzetek keletkezését és elpusztulását összeköti.

A mállás leghűségesebb segítőtársa a légkör. Bár a légkör láthatatlan, mégis nagy szerepe van a földfelület állandó nagy változásaiban. Azt az energiát, amely ennek a munkának a keresztülviteléhez szükséges, a Nap melegéből nyeri, amely a víz körforgalmát is létrehozza és fenntartja. Így ismerhetjük fel legjobban az erózió-ciklus és a víz körforgalma közötti hasonlóságot. Általánosan ismert tény, hogy ahol víz van a Földön, ott állandóan párolog is. Vízgőzök szállnak fölfelé, eljutnak a magasabb légrétegekbe, ahol megint cseppfolyóssá lesznek, hogy mint eső vagy hó újra visszahulljanak a Föld színére. Meglehetősen általánosan ismert a csapadéknak háromfelé való eloszlása is. A lehullott csapadéknak egy harmada ugyanis beszivárog a talajba, egy harmada elpárolog és így megint a légkörbe jut vissza, ellenben utolsó harmada a felületen folyik le s a folyókat táplálja. E jelenségek természetesen nem pontosan a fenti beosztás szerint mennek végbe, hiszen az egész folyamatot rendkívül sok tényező befolyásolja, amelyek a párolgásra, beszivárgásra és lefolyásra mind hatnak, s csak azért említjük fel e szabályt, hogy a folyamatot nagyjából körvonalazzuk. Itt most csak annak a csapadékrészletnek a földtani munkájával foglalkozunk, mely a talajba beszivárog és a felületen lefolyik, tehát az egész körfolyamatnak tulajdonképen csak egy kis részletével.

Más fogalom, amelyet a mállás mértékének és jelentőségének könnyebb megérthetése szempontjából állandóan szem előtt kell tartanunk, az, hogy a kőzetek, ha még annyira tömötteknek is tűnnek fel, mind likacsosak. Ezekben a likacsokban gyakran találunk vizet, amelynek szintén része van a mállás munkájában. S hogy mennyire jelentékeny ez a munka, azt a következő példával világíthatjuk meg. Ha a víz megfagy, térfogatának egy tizedével tágul ki. Ha most a fagyás zárt térben következik be, rendkívül nagy nyomás éri a falakat, annyira, hogyha az ellenállás nem elég nagy, a falakat a nagy nyomás irgalmatlanul szétrepeszti. Könnyen elképzelhetjük tehát annak a kőzetnek a sorsát, amely olyan területen van, ahol a hőmérséklet erősen ingadozik. Ilyenkor a kőzetek likacsaiban levő víz, hol megfagy, hol meg felenged, ami azzal jár, hogy a kőzetrészeket a megfagyó víz szétrepeszti és irgalmatlanul felaprózza. Most csak azt kell meggondolnunk, hogy a magas hegységekben még a legmelegebb évszakokban is fagy az éjtszaka folyamán!

A kőzeteknek a feldarabolódása és felaprózódásán (dezintegráció) kívül, amely mint láttuk természetes erők, mint például a megfagyó víz feszítő ereje által jön létre, megkülönböztetnek a Föld búvárai másféle mállást is. Az előbbi esetben mechanikai tényezők játszottak szerepet, ellenben itt vegyi folyamatok hatása érvényesül. Ez a kőzetek elbontása, amelyet a tudomány nyelve dekompozíciónak nevez. A kőzet összetartását ebben az esetben az bontja meg, hogy alkotó részeinek egy részét különböző vegyületek támadják meg vagy oldják fel. Hogy a tiszta mészkő a vízben könnyen oldódik, köztudomású és szélsőséges példa erre. A vas és acél rozsdásodása meg köznapi elnevezése annak a nagyon bonyolódott vegyi folyamatnak, amelynek folyamán a vas a levegő oxigénjével és vizével egyesül s ezáltal új vegyületté lesz.

A mechanikai és vegyi mállás egymással karöltve halad. Ha a vegyi folyamatok térfogatgyarapodást idéznek elő - amint azt sok esetben látjuk -, akkor ez megint csak újabb alkalom a mechanikai mállás számára. Viszont pedig minden felaprózódás és lecsiszolás a kőzet nagyobb felületét teszi ki a légkör vegyi behatásainak. A kétféle folyamat között tehát nyilvánvalóan nem húzhatunk éles határvonalat. Legföljebb arról lehet szó, hogy egyszer az egyik, másszor meg a másik hat jobban, aszerint, hogy azok a külső erők, amelyeknek a kőzet áldozatul esik, a mállás egyik vagy másik módjának kedveznek jobban. Az a mállási forma, amely jobban kifejezésre jut, az egész tájra rányomja a maga sajátos bélyegét. A legegyszerűbb meggondolással is rájövünk arra, hogy a mechanikai erők által okozott mállás, a dezintegráció éles, érdes és szögletes kőzetformákat eredményez, ellenben az oldás vagy más vegyi hatások következtében általában lekerekített, legömbölyített, egyenletesebb formák jönnek létre.

Könnyebb megértés kedvéért tekintsük most át ezeket a hatótényezőket.

A nagy hőingadozások főleg a száraz éghajlatú vidékekre jellemzők. A kőzet itt napközben erősen fölmelegszik, este pedig hirtelenül, rendkívüli mértékben lehül. Azok a különböző alkatrészek, amelyekből a kőzet felépül, a nagy hőmérsékleti különbségek hatására nagyon egyenlőtlenül tágulnak ki, illetőleg húzódnak össze. A kőzettömegben ennek következtében nagyfokú feszültség jön létre, amelynek a kőzet végül is nem tud már tovább ellentállni. A kőzet felaprózódik, szétesik.[1] A sivatagokban tehát, ahol a száraz éghajlat uralkodik, a szétesésnek túlnyomólag ezzel a módjával találkozunk. (XL. és XLI. tábla.)

Az ellentétek az éghajlatnak általánosabb lefolyásában még jobban érvényre jutnak. Az éghajlati különbségek nagyon jelentős különbségeket okoznak a mállásban. Különösen a meleg és a víz azok a tényezők, amelyek a vegyi erők mállasztó hatását nagy mértékben elősegítik. A vegyi mállásnak tehát különösen a nedvesebb éghajlat alatt nagyobb a jelentősége, ellenben a sarkvidéken és a száraz éghajlatú vidékeken sokkal lassabban megy végbe e folyamat. Mert bár a sarkvidékeken kellő mennyiségű víz áll rendelkezésre, de reménytelenül kevés a meleg, a vegyi folyamatoknak ez a hajtó motorja. A száraz vidékeken viszont fölös mennyiségű meleg volna, azonban ez nem elegendő a vízhiány kiegyensúlyozására. Általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a mechanikai felaprózódás a száraz, a vegyi erők által okozott elbontás pedig a nedves területeken érvényesül a legjobban. Vagy pedig, ami egyre megy, a sivatagokban meredek lejtőket találunk sok törmelékkel, a mérsékelt égövben pedig, ahol nagyobb a csapadék, enyhébb lejtőket, amelyeket termőtalaj borít.

A mállásra még a magassági különbségek is befolyást gyakorolnak, még pedig nagyon bonyolódott módon. A magassággal ugyanis a tényezők egész sora változik meg, éppen azok a tényezők, amelyek megváltozásával a mállás általános képe is lényegesen módosul. Az évi közepes hőmérséklet a magasság növekedésével csökken, ennélfogva a fagy felaprózó hatása még a mérsékelt égövek magas hegységeiben is nagyon tekintélyes szerephez jut ily módon. E hatás világosan visszatükröződik a hegycsúcsok éles körvonalaiban és a lábuknál felhalmozódó hatalmas törmelékkúpokban. (XXVII. tábla.)

Nagyobb magasságban mindinkább nagyobb lesz a különbség a nappali és az éjszakai hőmérséklet között, bővebb a csapadék, aminek következtében még a szárazabb vidékeken is elegendő víz hull a hegycsúcsokra ahhoz, hogy a kőzetek ott megfelelő mennyiségű vizet vehessenek fel. (Ezt a folyamatot nevezzük hidrációnak, mely térfogatnövekedéssel kapcsolatos.) Ezáltal jön létre a némely gránit tömeg felületén észlelhető lehámlás, lepattogzás, amely még nem egészen világosan értelmezhető folyamat. A nagyobb vízmennyiség közvetve a kőzet likacsaiban levő víz mállasztó munkáját is elősegíti.

Általánosabb fogalmazásban tehát azt mondhatjuk, hogy a nagyobb magasságok és a meredekebb lejtők a mechanikai mállás kezére játszanak, azt elősegítik. A meredek lejtőknek már csak azért is fontos szerep jut ebben a folyamatban, mert onnan a törmeléket a működő erők állandóan egyenletesen elszállíthatják, tehát a mállás mindíg újabb, friss kőzetrészeket támadhat meg.

Sokat beszéltek az élő szervezetek hatásáról is, s különösen a növényeknek tulajdonítottak ebből a szempontból nagy jelentőséget. A többi tényezőhöz viszonyítva azonban, a dolog lényegénél fogva, hatásuk kevésbbé szembeötlő. Hosszú idő mulva azonban, vitathatatlanul nagy hatást érhetnek el. Kis és nagy növények gyökereiket a kőzetek legvékonyabb hasadékaiba is beleeresztik, a hasadékokat ezáltal egyre tágítják, szélesbbítik. Az egész hatás látszólag nagyon csekély mechanikai munka eredménye, amelyet azonban a szerves működés jelentékenyen növel. Ez utóbbi a kőzetet megtámadja és oldja. Ily módon a növények kétségtelenül elősegítik a mállást. Mihelyt azonban a többé vagy kevésbbé sűrű növényzet meghódította a felhalmozódott mállási törmeléket, éppen ez a növényi takaró gátolja meg a törmelék elhordását, s akadályozza, meg jelentékeny mértékben a lehordás szabályszerű lefolyását. Jellemző és beszédes példa erre a dűnék növényzettel való megkötése, vagy hogy hazai példát említsünk, a futóhomokos területek betelepítése, mely a lehordást ugyanúgy lehetetlenné teszi a szél számára, mint amennyire lehetetlen a víz letaroló munkája a gazdag növényzetű területeken.

A kőzetek a sok mindenféle támadó erővel szemben látszólag nem nagyon ellentállók, de mindenesetre különbséget tapasztalunk e tekintetben. A kőzetek összetétele, települése, hasadékainak, réseinek kisebb-nagyobb száma mind olyan tényező, melyek a mállást, illetőleg a kőzet ellenállóképességét megszabják és a különböző vidékeken észlelhető mállási sebességre nagyon lényeges befolyást gyakorolnak. Nem tartoznak egyébként ide az olyan tulajdonságok, mint például a keménység,[2] hiszen vannak kemény gránitok, amelyek annyi ideig sem tudnak a mállásnak ellentállni, mint egyes lágyabb mészkövek, hanem inkább a kőzet szöveti szerkezete és felépítése. (XVI. tábla.)

Mint tudjuk, a kőzetek különböző ásványokból épülnek fel, amelyek a mállással szemben különbözőképen viselkednek. A gránit például főleg kvarcból, földpátból és csillámból áll. Na már most a földpát olyan ásvány, melyet a mállasztó erők nagyon hamar kikezdenek, s így ennek van legnagyobb része abban, hogy a gránit mállása megindul. A kvarc ezzel szemben a legellentállóbb ásványok közé tartozik, mely hosszú szállítás után is legfeljebb széleinek és szögleteinek az élességéből veszít valamit. Ez világítja meg azt a tényt is, hogy miért áll a legtöbb homok tisztán többé-kevésbbé legömbölyített kvarcszemecskékből.

A gránitokon kívül azonban vannak más kőzetek is, amelyek összetétele s ezzel kapcsolatban, miként az előbbi példából láttuk, mállása is más fokú. Az a tény, hogy a gránitból olyan gyakran készítenek szobrokat és emlékműveket, amelyek valamely eseményt vagy személyt örökítenek meg maradandó módon, eléggé bizonyítja, hogy a gránitot általában időállóbbnak ismerjük, mint a legtöbb más kőzetet. A gránit időállóságával szemben a mészkő - legalább is a legtöbb esetben - valóban szánalomraméltó képet nyujt. Mert hiszen a mészkő azonnal feloldódik, mihelyt kellő mennyiségű víz van jelen, s a kőzetet valami különösebb körülmény nem védi a vízzel szemben, annyira, hogy csak némi agyag marad vissza, mint oldhatatlan maradék.

Ha valamely területen tehát olyan kőzetek fordulnak elő egymás mellett, illetőleg egymás fölött, melyek a mállással szemben különbözőképen viselkednek, akkor a letarolás előrehaladásával az eredetileg egyenletes arculatú vidék ugyancsak megváltozik. A szilárd, nehezebben málló kőzetek végül is kiemelkednek puhább, kevésbbé időálló kőzetekből felépített környezetükből (XVII. tábla). Valamely üledékes kőzetekből felépített rétegsorban a lágyabb kőzetek jobban kimosódnak és általában lankásabb lejtőkkel jelennek meg, mint a keményebb kőzetekből álló rétegek, melyek meredek, néha függőleges falakban is megmaradhatnak.

Gyakran találkozunk azzal a jelenséggel is - s itt különösen a víz letaroló munkájára gondolok, - hogy a mállás bizonyos irányokat előnyben részesít, olyan irányokat, melyek már a bomlatlan üde kőzettömegekben is felismerhetők s melyeket különböző okokkal magyarázhatunk. Ilyenek például a diaklázisok, azaz azon törési és hasadási felületek, melyek a kőzetekben főleg a földkéreg nyomáskülönbségeinek hatására jönnek létre. Ezek a diaklázisok a kioldás vagy pedig a víz hosszú ideig tartó áramlási munkája következtében nagyon kiszélesedhetnek, végül az ember szinte nem hiszi, hogy ott valamikor összefüggő kőzettömegek voltak.

Az adersbachi homokkövek, valamint az Óriáshegység néhány sajátságos alakú képződménye például, amelyet az ottani lakosság leány-alakokhoz hasonlít, ugyancsak arra vezethető vissza, hogy a kőzet bizonyos irányban hajlamosabb a mállásra. Az utóbb említett vidéken világosan megkülönböztethetünk két egymásra többé-kevésbbé merőleges irányt, amelyek mentén a gránit hatalmas tuskókká való széteséssel fenyeget. Itt most nem érdekel bennünket közelebbről az a tény, hogy ezek az irányok hogyan keletkeztek, bár tudjuk, hogy az egyik irány a gránit-magmának a kihülése alkalmával, a másik pedig a már megmerevedett kőzettömeget ért későbbi mozgások következtében jött létre. Elégedjünk meg egyelőre azzal a félreismerhetetlen ténnyel, hogy ezek az irányok megvannak, jelen vannak. Mint előbb említettük, ezeknek következtében indult meg a gránit szétesése kockaalakú hatalmas tömbökké, melyek idővel, midőn már külön-külön vannak kitéve a mállást okozó tényezők hatásának, mindinkább legömbölyödnek s végül is mint sajátságos, gyapjúzsákszerű képződmények az egész területen szétszórva találhatók fel. Ebben az állapotukban már igazán bajosan ébresztik fel az emberben azt a gondolatot, hogy egykor összefüggő kőzettömeget képeztek.

A mállás által tehát a legszeszélyesebb lehordási, eróziós formák jöhetnek létre. A szeszélyesség azonban csak az alakok külső formájában nyilvánul meg, nem a földtani erők valamilyen megmagyarázhatatlan önkényességében. Mert a legcsodálatosabb sajátságok is megmagyarázhatók azzal, hogy egyik vagy másik tényező hirtelen túlsúlyra jutott. A Bozen környéki földpiramisok (XVIII. tábla) talán csodálatosnak tűnnek fel az arrafelé utazó szemében s talán úgylátszik, hogy minden természetes magyarázatot kigúnyolnak. A józan geológus azonban jól tudja, hogy a kecses oszlopok keletkezésüket nagyon különnemű kőzet, számos kőtuskót tartalmazó agyag, jellegzetes elmállásának köszönhetik. Így most itt nem foglalkozunk a nagyszámú különböző egyéni formákkal vagy bizonyos vidékeken kiemelkedő, magányosan álló, sajátságos sziklaalakzatokkal. Azok előtt, akik már sokat utaztak, eléggé ismeretesek a gombaformájú sziklák, meg a hatalmas ingó kövek, melyekről az ember azt gondolná, hogy már csak egyetlen egy pontjukon állanak s minden pillanatban lezuhanhatnak. A letarolás további folyamán ez valóban be is következik.

A mállás a földfelszín alatt is végbemegy. Talán valamivel kevésbbé feltűnően, de egyáltalában nem kisebb céltudatossággal. Hiszen laza, termékeny talajaink csak úgy, mint a kevésbbé szerencsés vidékek kietlen karsztterületei egyaránt a mállás teremtményei. Mállás mindenütt van. Természete a földrajzi fekvés, az éghajlat s még sok ezer más tényező változásától függően módosul. A mállás folyamata meggyorsulhat, meg is lassúbbodhatik, sőt esetleg időszakosan meg is állhat, de végeredményben elkerülhetetlen. Nincs előle menekülés! Minden kőzet, a legellentállóbbnak látszó is, mulandóságra van ítélve, még akkor is, ha a földkéreg mélyében vagy a tenger fenekén a légkör közvetlen behatásai ellen védve is van. Semmiféle állapot nem állandó!

A mállás nem valami szűkre határolt jelenség, nem elszigetelt fogalom. Ez hozza a kemény kőzetet a szállító erők, a víz, szél, jégár birodalmába. Ott áll összhangban kapcsolódva a többi tényezőhöz, az erők játékának központjában, amelyek mind egy célra törekszenek: a régi szárazföld elpusztítására, s amelyek mind egy célt érnek el: új kontinensek felépítését.


Mi mozgatja a köveket?

1. Az áramló víz.

A letarolás körforgalmában a kőzetek születése és halála - mégpedig ebben a sorrendben - egymással szépen összekapcsolódik. A kettő között van a kőzetek szállítása a mállás helyéről oda, ahol újra - esetleg először - lerakódnak. A kőzetek Waterlooja a magas hegység, ellenben, az óceán újjászületésük helye. A víz körforgalmában a magas hegységek csapadéka és az óceánok elpárolgó víztömegei között meg ott van az áramló folyóvíz. A két körfolyamat közötti hasonlóság tökéletes, mert hiszen éppen az áramló folyóvíz az - legalább is az esetek legnagyobb részében -, amely a kőzeteket elszállítja.

A szigorú, szinte mennyiségtani fogalmazás azonban ne tévesszen meg bennünket. Mert hiszen vannak kőzetek, amelyek nemcsak a magas hegycsúcsok birodalmában mállanak el, viszont a víznek sem kizárólagos feladata a többé-kevésbbé céltudatos szállítás. ROLAND-HOLST HENRIETTE híres szavai: "Nem mi vagyunk egyedüli hordozói a köveknek" a folyókra is vonatkoznak. A folyók tehát nemcsak rombolnak, hanem a természeti törvények összhangját követve, kötelességszerűen részt is vesznek az új formák felépítésében. A régi és helytelen hasonlattal szemben, hogy a folyó Földünk arculatán az öregség ránca, azt kell állítanunk, hogy egyúttal újabb ifjúságnak is a jele. Minden letarolási folyamatnak megvan egyébként ez a kettős arca, a tengernek, jégáraknak és szélnek, sőt a szerves lényeknek is, melyeknek építő ereje néha igen gazdaságosan nyilvánul meg. Gondoljunk csak például a kőszénre vagy a guánóra. E folyamat kettős mivolta talán csodálatot ébreszt bennünk, az erodálás (letarolás) azonban szószerint mégis csak megrágást jelent. Dehát, mi tulajdonképen egy név?!

A lehulló esőcsepp a többi cseppel kis erecskékké egyesül. Ezek a lejtők laza kőzeteibe gyakran mélyítenek kis árkokat, csatornákat, melyek tulajdonképen valamely nagy folyóhálózat eszményi képét s letaroló erejének hatásait kicsiben mutatják be. A kis vízerek egyre nagyobbakká lesznek, végül patakokká, folyókká, folyamokká egyesülnek.

Mindez a víztömeg - a nehézségi erőnek engedelmeskedve - arra törekszik, hogy mindíg alacsonyabban fekvő pontokat érjen el, végül az óceánba jusson. Útja közben mindazt az anyagot felveszi, amelyet a mállás szállíthatóvá tett, s ami most az áramló vizet a maga módján még eredményesebb romboló munkára képesíti. A Föld egy kiváló kutatója egyszer a következő találó hasonlatot mondta: "A kavicsdarabok a reszelő szerepét játsszák, a hajtóerő meg a víz." Ebben a mondatban azonban csak a szállított kőzettörmelék mechanikai munkáján van a hangsúly. Mindenesetre tiszteletet ébreszt bennünk ez is, ha meggondoljuk, micsoda óriási sziklatuskókat tud az áramló víz szállítani. Hogy szélsőséges példát említsünk, egyes svájci hegyi patakok 10 köbméteres, sőt még nagyobb sziklatuskókat is tovagörgetnek. A szállított kőzettörmeléknek azonban van még egy másféle, talán kevésbbé szembetűnő, de minden bizonnyal hasonlóképen nagy jelentőségű szerepe. A kőzettörmeléket a folyó ugyanis más alakban is viheti magával, mert van még vegyi szállítás is.

Nincs kőzet, mely teljesen oldhatatlan volna. Még a tiszta vízben is oldódnak a kőzetek. Az esőben gazdag területeken tehát, ahol állandóan újabb víztömegek jönnek a már jelenlevőkhöz, a könnyen oldható kőzeteknek nagyon jelentékeny része oldódik fel és szállíttatik el. Emellett meg kell még jegyeznünk, s ebből áll az előbb említett szerep, hogy a csapadékvíz annál nagyobb tömegű oldott sót szállít magával, minél hosszabb utat tesz meg a tenger felé. Mert minél több ásványt oldott fel a víz útközben, annál hatékonyabb oldószerként szerepel. Ezzel kapcsolatban felmerült egy eddig még megoldatlan kérdés, amelyet már előbb érintettünk egyszer: megvolt-e már az óceánok sótartalma, mely ma állandónak látszik, keletkezésükkor, vagy pedig csak keletkezésük után került beléjük a só, amikor a folyóvizek a sóban gazdag csapadékvizet öntötték az óceánba?

Különösen a mészkőből felépített hegységek területén van az áramló víz vegyi hatásának földtani szempontból különösebb jelentősége. A víz itt behatol a kőzetnek csaknem mindíg jelenlevő hasadékaiba s ezeket oldó hatása következtében egyre szélesbíti, tágítja, mélyíti. Ha már most ezek a hasadékok a kőzetet hosszabb darabon keresztül járják át, akkor a folyó végül is ezen a mélység felé kitágított hasadékok mentén fogja folytatni fáradságosan tört útját, vagyis a felszín alatt fog tovafolyni, s csak néhány kilométerrel távolabb lép ismét a Föld felszínére. Szép példák erre a Han melletti barlangok, ahol a Lesse földalatti útja folyamán a híres Proserpina termen kívül még több üreget is kioldott a mészkőből, majd végül a kevésbbé oldható kőzetekben megint a megszokottabb folyást követi s útját a napszínen folytatja.

Persze ilyen barlangokban kevésbbé ügyelünk arra a tényre, hogy ott egész folyamok tűnnek el a Föld színe alá. Sokkal inkább részesítjük figyelemben a mészkő mállása által keletkezett feltűnő alakzatokat. S valóban, a kedves túristák kedvéért gyakran világítják meg a különböző cseppkőfüggönyöket, oltárokat, állat- vagy emberalakzatokat, melyek a cseppkő növekedésével jönnek létre. Nem ritkán hozzá még többszínű fénnyel is! Ezek képződésének a magyarázata közismert. A mészkövön átszivárgó víz cseppenként lehull a barlang tetejéről. Eközben állandóan mész válik ki belőle, amely végül az idők folyamán kecses csapokká, lelógó cseppkövekké, úgynevezett stalaktittá növekszik meg. Ott pedig, ahol a vízcseppek a barlang fenekére hullanak, hasonló, bár kevésbbé karcsú és kecses képződmények alakulnak ki. Ezek az úgynevezett stalagmitok, amelyek lassacskán felfelé nőnek, s végül a stalaktitokkal többé-kevésbbé vaskos oszlopokká nőnek össze. (XIX. tábla.)

27. kép. A Pó 1904-1924 között hordalékával 11 km2 területet töltött föl.

Bármilyen is legyen most már részleteiben a folyó eróziójának aprólékos munkája, bennünket csak romboló, szállító és felépítő tevékenységének ténye érdekel, amelyek szigorú törvényszerűséggel következnek egymás után és mindegyiket saját szabályai kormányozzák. Mert az az erő, amellyel valamely folyó partját alámossa, völgyét átalakítja, vagy a tengerbe ömléskor deltáját felépíti (27. kép), elsősorban a forrás és a torkolat közötti magasságkülönbség, továbbá a folyó minden szakaszában megnyilvánuló esés függvénye és azé a víztömegé, mely a folyó medrén áthalad. Ha ezek közül a tényezők közül valamelyik kellő mértékben megváltozik, azonnal ennek megfelelő változást szenved a folyó eróziós munkája is. Van például a folyó esésének olyan határértéke, amelyen alul a folyó már nem képes romboló munkát végezni, nem tudja medrét jobban bevágni.

Ha most még számba vesszük annak a kőzetnek a tulajdonságait, amelynek területén a folyó átáramlik, rétezettségét, hasadozottságát és a mozgásokat, amelyek a kőzetet érték, akkor előttünk állanak mindazok a feltételek, amelyek az áramló víz munkája szempontjából fontosak. S kiderül az is, hogy az áramló víz a földfelszín alakváltozásainak egyik legfontosabb tényezője.

Most még a többi fontos tényezőt kell megvilágítanunk néhány jellemző példával. Könnyebb megérthetés kedvéért induljunk ki mi is a folyók szakaszának rég elfogadott beosztásából, amely a folyókat felső, középső és alsó folyásra osztja. A felső folyás a valóságban rendszerint nagyszámú rohanó hegyi patakból áll, melyek a meredek hegyoldalak lábánál fővölgyben egyesülnek. Az esés nagyon jelentékeny. A víz itt rövid távolságon belül nagy mértékben esik, ennek következtében a vízesések nagyon megszokott jelenségek. Az ifjú hegyi folyó állandóan aláássa partjait, rombol s minden útjába kerülő törmeléket hevesen ragad magával. A Reuss például a Gotthard és a Vierwaldstätti-tó között annyi törmeléket visz naponta magával, amennyit síma úton csak kétezer kétlovas szekér tudna szállítani. A fiatal folyó minden akadályon áttör, mely útjába áll, hogy "minél gyorsabban és rövidebb úton" érhessen le. A rombolás itt ennek következtében elsősorban a mélység felé, lefelé irányul, ennélfogva a völgy keresztmetszetben jellegzetes V alakot mutat (XX. tábla).

A középső folyásban az esés már jóval kisebb, a folyó lassabban hömpölyög lapos medrében, de még mindíg elég ereje van ahhoz, hogy partjait alámossa és különösen árvizek idején, amikor forrásvidékéről nagyobb tömegben jön a víz, még az aránylag nagyobb tuskókat is elég gyorsan magával ragadja. Ahol a folyónak kanyarulatot kell leírnia, ott a kanyarulat külső oldalát erősen alámossa s lassacskán az eredeti irányban ássa tovább medrét, ellenben a belső oldalon sekély meder alakul ki. A völgy oldalai is letarolódnak, a völgyforma pedig, a felső folyás hegyes V alakjával szemben, lapos fenekűvé lesz.

Az alsó folyásban az esés elenyészően csekély. A víz már nem tud az akadályokon áttörni s minden akadályt kikerül. Fáradtan, széles és határozatlan kanyarulatokban, meanderekben folyik tova itt a folyó, medre széles, benne sok apró sziget van. Nincs már ereje ahhoz, hogy a mederbe kerülő durvább anyagot tovaszállítsa, tehát innen már csak a legfinomabb kőzettörmelék kerül a tengerbe.

Ennek a beosztásnak, amely szerint a folyó csak a felső szakaszban viselkedik fiatalosan és zabolátlanul, ellenben a középszakaszban már bizonyos megállapodottságot mutat, s végül az alsó szakaszban az öregség jeleit tünteti fel, túlszigorúak a határai ahhoz, hogy minden folyóra alkalmazható legyen. Mert hiszen vannak folyók, melyek teljes hosszukban ifjú hegyi patakok jellegeit viselik magukon, s még az alsó folyásban is kedvük szerint rombolnak. Ezeknek a szelvényében semmiféle egyensúlyról nincs szó, s az ilyen folyókat az emberi élettel való könnyen érthető összehasonlítás alapján fiatal folyóknak szokás nevezni.

Érett folyókon ezzel szemben a különböző szakaszokra jellemző sajátosságokat sorjában mind felismerhetjük. A felső folyás néhány részétől eltekintve, ezek a folyók egyensúlyban vannak.

Öregnek meg akkor nevezzük a folyókat, ha lehordani többé már nem tudnak s csak a fölső folyásban képesek a többi folyó által beléjük hordott törmeléket tovaszállítani, amelyet azonban már a középfolyásban megint leraknak. Ezek a folyók a hegységek elegyengetésében befejezték feladatukat, s most már méltóságteljesen kanyarognak a meghódított területeken. Egyensúlyi állapotuk eszményi képet mutat.

Ez a nyugalmi állapot azonban, ha sikerül is a folyónak elérnie, nem tartós; a természet nem ismeri a "dolce far nienté"-t. S itt van a hiba, ha a folyók életét az emberével hasonlítjuk össze. Hiszen a folyónak nem kell okvetlenül megöregednie. Számtalan lehetőség áll rendelkezésére, hogy ifjúságát visszaszerezze, az élő szervezetet ezzel szemben csak az időelőtti halál mentheti meg az elöregedéstől.

Tulajdonképen csak ritkán jelentkeznek azok a tulajdonságok, amelyek a folyók elöregedésére jellemzők, s a folyóknak, hogy úgy mondjuk, aggkora, pusztán elméleti. Mert a terület kisfokú emelkedése már az egész folyóhálózatot megfiatalítja. Az ilyen emelkedés pedig a Föld nyughatatlansága következtében szinte magától értetődő valószínűséggel bekövetkezik, ha tekintetbe vesszük még azt is, hogy a teljes letarolási ciklus milyen hosszú időt vesz igénybe. Az az egyenletesség, amelyet a folyó szelvénye már éppen felmutatni készült, megint veszendőbe megy, az elért egyensúly megint megzavarodik. Megint hat az esés, előtérbe lép a lehordás, esetleg vízesések is keletkeznek. Más szóval új ciklus kezdődik, anélkül, hogy a régi elméletileg tulajdonképen teljesen befejeződött volna.

Ha pedig most a felemelkedéssel kapcsolatban még törések és gyűrődések is keletkeznek, az illető terület vízfolyásai végül is annyira megváltozhatnak, hogy új folyóhálózat alakulhat ki, másfelé irányuló lehordással. Az ilyen forradalmak terjedelme és nagysága, meg kisebb-nagyobb kihatása elsősorban attól a sebességtől függ, amely ezen a helyen a földfelszínt megváltoztatta. Hogyha ez földtani mértékkel mérve aránylag hirtelen ment végbe, akkor a folyóvíz okozta lehordás lényegesen megváltozik és új irányokban fejlődik. Ha pedig a sebesség akkora, hogy a víz letaroló munkája az emelkedéssel versenyezhet, akkor a folyók a hegységet éppen olyan gyorsan vágják át, mint amilyen mértékben az emelkedik. Ebben az esetben a folyók az emelkedés alatt és után egyaránt követhetik még régi irányukat. S ezzel magyarázhatjuk meg magunknak azt a különleges jelenséget, hogy a folyó néha a földtani magaslatokon látszik keresztül menni, ahelyett, hogy, amint azt az ember a víztől mégis csak elvárná, a földtani völgyekhez alkalmazkodnék, s azokhoz tartaná magát.

Az éghajlati változások kapcsán beálló nagyobb vízhozam szintén hozzájárulhat a folyók lehordási képességének megújulásához és megfiatalodásához. Minthogy a lehordás az áramló víz mennyiségétől is függ, hűn követi a forrásvidék csapadékingadozásait. Sőt a jelen földtani pillanatban is, amelyben éppen élünk, világosan kifejezésre jut és megnyilvánul ez az összefüggés, hiszen tavasszal a lehordás és az elszállítás sokkal jelentékenyebb, mint ősszel. A folyók áradásakor ugyanis a letarló erők erőteljesebben működnek, mint ősszel, a nyári szárazság után. Jellemző például szolgálhatnak az Alpesek is, ahol a déli oldalakon a nagyobb csapadék következtében több és mélyebb völgy ismeretes, mint az északi oldalakon, amelyek csapadékban szegényebbek.

28. kép. A Kongó völgye a tenger nagy mélységeiben is követhető.

A terület süllyedése, vagy ami ezzel egyre megy, a tenger tükrének emelkedése ezzel szemben a lehordást idő előtt megöregíti. A süllyedő terület folyói lassacskán belefúlnak az emelkedő tengerbe (28. kép), végül egészen a tenger alá kerülnek, ennélfogva a letarolás idő előtt abbamarad. Ebben az esetben a régi ciklus lezárul, anélkül, hogy új kezdődnék.

Olyan éghajlati változások folytán, amelyek aszályt és szárazságot okoznak, szintén bekövetkezhetik a folyó lehordási képességének korai halála. Ezek nagyon egyoldalú módon befolyásolják ugyanis a víz körforgalmát, amennyiben túlzott mértékben elősegítik a párolgást és ezáltal irgalmatlanul megfosztják létfeltételeitől az áramló vizet, mely a lehordások conditio sina qua non-ja. Kiszáradt folyómedrek és sóssá váló, a nyilt óceántól lefűződő medencék, mindannyian a halódó erózió félreismerhetetlen jelei.

A tökéletlen síkság.

A letarolás és a mozgás közötti összefüggés azonban mégsem annyira feltűnő, amint az ember az előbbiek alapján gondolná. A folyóokozta letarolásnak normális és zavartalan fejlődését elméletileg könnyen rekonstruálhatjuk, és előre megjósolhatjuk azt az eredményt, ahová ez a fejlődés végül is vezet. Ebből következik, hogy a jelentékeny eróziót szükségszerűen követi nyomon a mozgás.

A folyóhálózatnak azt a részét, ahol az esés annyira kicsi, hogy a folyó tovább már nem tudja magát bevágni és a beléhordott anyagot is már csak nagy fáradsággal szállítja tovább, a kutatók nagyon találóan erózióbázisnak nevezték el. Talán azért hívják bázisnak, mert a letarolást végző folyóhálózatnak valóban a legmélyebb pontjait foglalja el; egyébként egy meggondolás bázisául is tekinthetjük, amelynek alapján a letarolás egész menetét előre megjósolhatjuk.

Az erózióbázishoz tartozó területen, mint említettük, a folyó már egyáltalában nem tudja medrét mélyíteni. A folyó letaroló munkája itt már halott. A folyónak minden az erózióbázison kívüli, tehát fölötte levő szakaszában van esése, és így, mivel a víz természete szerint mindíg mélyebb helyek felé törekszik, a mélység felé irányuló munkateljesítménye, ami más szóval annyit jelent, hogy bevágódik, medrét mélyíti. Ez csak akkor szűnik meg, amikor a folyó bizonyos mélységig, mely a víz mennyiségéhez és az erózióbázishoz igazodik, bevágta völgyét, azaz amikor a völgyfenék is már az erózióbázishoz tartozik. A folyóhálózat eszményi, zavartalan fejlődése esetében az erózióbázisnak állandóan nagyobbodnia kell. Általánosabban kifejezve, annak a folyószakasznak, amely széles és lapos medrével és számos kanyarulatával már az elöregedés félreismerhetetlen jeleit mutatja, lassacskán nagyobbodnia és hosszabbodnia kell.

Így tehát az egyre jobban előrenyomuló és kiterjedő erózióbázis által a folyó letaroló munkássága egyre inkább hátrál a folyó völgyében felfelé. A hátráló erózió által, amelyet egyébként a Niagara típusú vízesések tárgyalásával kapcsolatban még bővebben is ismertetni fogunk, a folyó egyre több hegyi patakot kényszerít magához való csatlakozáshoz a magas hegységben. A forrásvidék mindjobban kiterül hátrafelé, és pedig legyező formában. Ezért kell két folyó között, amelyek valamely hegység két oldalát két különböző irányban hordják le és eközben egymáshoz már elég közel kerültek, a vízválasztónak is állandóan változásokat szenvednie.

Ha a két folyó egyforma szorgalommal munkálkodik, ami azonban nagyon kivételes eset, a vízválasztónak állandóan beljebb kell vonulnia; a vízválasztó hegység egyre jobban letarolódik. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a két folyó esése és víztömege különböző. Ebben az esetben a vízválasztó nemcsak hátrább vonul, hanem helyét is megváltoztatja, és pedig oly módon, hogy az erősebben letaroló folyó vízgyüjtőterületét a gyengébb rovására növeli. Eközben néha megtörténik, hogy egyik folyó a másikat megcsapolja s vizeinek egy részét a másik irányban vezeti le. Így csapolta meg a hátráló erózió következtében a Mosel egyik mellékfolyócskája is a Maas felső folyásának egy részét s kapcsolja be most ennek vizét saját vízhálózatába. Ennek a régi kalózkodásnak terhelő bizonyítékait ma is megtaláljuk Toul mellett abban a száraz mederben, amely a Maas felé vezet a Mosel éles kanyarulatában Nancy mellett.

A két folyó közötti harc a vízválasztóért, ahogy ezt a jelenséget nevezzük, egyszer már két népnek is tragikus harca lett. A Chile és Argentína közötti határ megállapításánál ugyanis azt határozták, hogy a két állam közti határ az Andesek vízválasztója legyen, amelyet sajnálatos módon összetévesztettek a hegység gerincvonalával. Csak ezután derült ki, hogy a chilei folyóknak erőteljesebb és gyorsabb letaroló erején kívül nagyobb volt az imperialisztikus nemzeti érzése is, amit rövid úton ki is elégítettek: a vízválasztó-államhatárt jókora darabon beljebb tolták az argentínai területre. Így következtek be a sorozatos határvillongások, a diplomáciai kapcsolatok azonnali megszakítása, háború... A folyók pedig folytatták letaroló működésüket.

A földtani értelemben vett vízválasztóért folyó harcban maga a hegység esik védtelen áldozatává az erőknek, s végeredményben a két letarolással küzdő folyó osztozik a zsákmányon. Az éles gerincek és csúcsok egyre alacsonyabbak és alacsonyabbak lesznek, a hajdani magas hegység lassacskán felveszi a középhegység jellegeit, kialakulnak lankás lejtői, lekerekített hegyhátai. De még ez sem állítja mindíg helyre a folyók egyensúlyát, ez sem csökkenti harci kedvüket. Elméletileg csak akkor érik el a folyók a letarolás végeredményét, ha erózióbázisuk fölött az utolsó kiemelkedést is áttörték és a vízválasztón keresztül közös völgyet hoztak létre.

Így aztán elképzelhetjük, hogy egy hegység, amely két, mellékfolyókban és völgyelágazásokban gazdag folyórendszer között a vízválasztó szerepét tölti be, idővel teljesen lepusztulhat és pedig annál gyorsabban, minél magasabb volt kezdetben. A sokszorosan és szélesen elágazó folyóhálózatnak hosszú ideig tartó letaroló munkája nagyon jelentékenyen megváltoztatja az egész vidék arculatát. Lassacskán síkság lesz belőle, néhány kiemelkedéssel, lapos dombokkal: tökéletlen síkság, mert a tengerszint, vagyis a tulajdonképeni erózióbázis fölötti magassága csak annak a letarolásnak a tartamától függ, mely ezt a tökéletlen síkságot létrehozta.

Dehát mindez csak elmélet! Nagyon kétséges, hogy vajjon egyáltalában kifejlődhetik-e valahol ilyen tökéletlen síkság a maga egyhangúságában. Még ha fel is tesszük, hogy az elméleti eróziós ciklus valóban zavartalanul végbe megy és tökéletlen síkságot teremt ott, ahol előbb hegység emelkedett az égbe, akkor is számba kell vennünk, hogy ez a folyamat tekintélyes zavart jelent a földfelület tömegeloszlásának egyensúlyi állapotában. Más szóval ez annyit jelent, hogy a földkéregnek azon a helyen, ahonnan a hegységet a letarolás elhordta, könnyebbnek, azt pedig, ahol a lehordott anyag felhalmozódott, nehezebbnek kell lennie. Az ilyen tökéletlen síkság fejlődése és kialakulása olyan hosszú időt venne igénybe, hogy a természettől, amely annyira írtózik az üres tértől, igazán nem várhatjuk, hogy ily hosszú időn keresztül eltűrje az egyensúlynak ily erős megzavarását. A földkéreg inkább lassan alkalmazkodni fog minden új állapothoz és a megzavart egyensúlyt helyi mozgásokkal fogja helyreállítani.

Ez a párhuzamosan haladó alkalmazkodás magyarázza meg, hogy mért nem fejeződhetett be valószínűleg még sohasem egy teljes eróziós ciklus s miért nem alakulhatott ki valóságos tökéletlen síkság. Anélkül, hogy itt az említett mozgások módját közelebbről akarnánk megvilágítani, csak egy kézenfekvő következtetést említünk meg. Az olyan terület, amelyet az erőteljes lehordás annyira lepusztított, hogy rajta már egyensúlyi zavarok is észlelhetők, a később még tárgyalandó izosztázia törvényeinek megfelelően, kellő emelkedéssel igyekszik majd ellensúlyozni azt a változást, hogy a földkéreg ott túl megkönnyebbedett. Már pedig, miként fennebb erről már szó volt, a felület emelkedése megint megfiatalítja az eróziót, új eróziós ciklus kezdődik, anélkül, hogy a régi tökéletlen síkságot hozott volna létre.

Van tehát törvényszerű összefüggés a lehordás és a mozgás között. A körforgás most már igazán bezárult: látjuk, hogy amint a földkéreg valamely része mozgás következtében a tenger színe fölé emelkedik és így a légkör birodalmába kerül, máris szemben áll a lehordás megsemmisítő munkájával; ott meg aztán, ahol a lehordás kellőképen előrehaladt és sajátságos következményei kifejezésre jutnak, szó sincs már többé nyugodt földkéregről. A mozgás után lehordás, a lehordás után mozgás következik.

Harc a völgyért.

Az általános letarolás folyamatában az áramló vizen kívül más erők is közreműködnek, mint ahogy a lehordott területen kialakuló tökéletlen síkság sem kizárólag a folyóknak köszöni keletkezését. Sok más mindenféle erő is van, amelyeknek természettől fogva az a célja, hogy a hegységeket a lehető legrövidebb idő alatt lehordják, elegyengessék. Nagy igazságtalanság volna a folyókkal szemben, ha csak ebben az általános összefüggésben juttatnánk szerepet nekik s lehordó munkájuk egyes részleteit figyelmen kívül hagynók. Hiszen elég csak völgyeik alakját megfigyelnünk. A völgy alakja mind attól a sok tényezőtől függ, amelyek a folyók lehordását befolyásolják és megváltoztatják: a folyómeder nagyon változékony pillanat abban a fáradságos és sokirányú harcban, melyet a folyó medrének helyéért, megmaradásáért és kiépítéséért folytat.

A valóságban ez a harc már az első esőcseppekkel megkezdődik, amelyek a légkörnek újonnan és frissen kitett területre hullanak. A sok kis időszakos csatornácska, rovátka közül, amelyeket a lehulló eső a kőzeten kialakít, csak a nagyobbak és szélesebbek veszik fel a nagyobb víztömegeket. Ennek következtében ezek mélyülnek ki leggyorsabban és ezekből alakulnak ki a nagyobb vízlevezető csatornák. A kisebbeket a nap alatt való helyért folytatott küzdelemben az erózió is háttérbe szorítja, s ha meg is maradnak, csak mint kis mellékágak tengethetik életüket.

A kis csatornák a lehordás előrehaladásával szélességben és hosszban egyre gyarapodnak, s kétirányú növekedésükön kívül, különösen míg a lehordás még fiatal és számuk nagy, egymást kölcsönösen akadályozzák a fejlődésben. Mert közülük csak kevésnek adatik meg, hogy teljes értékű völggyé fejlődhessék. És ha az első kísérlet sikerült is, a létért való küzdelem még nem fejeződött be. Hiszen jól tudjuk, hogy a folyók a későbbi eróziós állapotukban hajlamosak a kalózkodásra, az erősebb saját javára lecsapolja a gyengébb folyó vizét, ezzel lecsökkenti ennek lehordó erejét.

Beláthatatlanul sok változata lehet ennek a kölcsönös harcnak a völggyé való kialakulásban és megmaradásban. Sokkal több, semhogy benne az ember törvényszerűséget láthatna meg. Csak azért írjuk le itt ezt a harcot, mert egyszer egy egyébként nagyon tárgyilagos geológus ezt is be akarta állítani az általános létért való küzdelem keretei közé.

Lényegét tekintve a folyó lehordó munkájának összessége nem egyéb, mint a nagyon indokolt harc a völgyért. A folyómeder fejlődésének minden pillanatát az a mód szabja meg, ahogyan a folyóvíz az útjába kerülő akadályokhoz alkalmazkodik, amelyek ama kötelessége teljesítésében gátolják, hogy minél hamarabb leérjen. Ha tehát azok a befolyások, melyek a folyó munkáját irányítják, sokoldalúak és változatosak is, mégis van bizonyos bámulatraméltó céltudatosság, amely a folyót útjának megválasztásában vagy megváltoztatásában vezérli. A folyó mindíg azokat a körülményeket találja meg, amelyek célja megvalósítására legalkalmasabbak.

Más szóval a folyó útját a földkéregnek mindíg azon részén át veszi, amelyen keresztül a legkisebb ellenállással találkozik s ahol a legkevesebb munkával a legnagyobb eredményt éri el. Az állandó alkalmazkodás alapján folyásának jellege és iránya hű képet ad azokról az akadályokról, amelyeket a felszínen való útja közben meg kell kerülnie vagy át kell törnie. A mélységért folytatott harcot a folyó medrének alakja és keresztmetszete világítja meg.

Kétféle hatást kell itt megkülönböztetnünk. Először az áramló víz közvetlen, kikoptató, kivájó munkáját, amellyel a magasabb területekről lehordott mállási törmelék segítségével a völgy mechanikai kiépítését végzi. Másodszor a völgy oldalain lefutó víznek a part ellen intézett támadását. Csapadékban gazdag vidékeken ez a különbség nem olyan szembeszökő. A két munka közvetlen eredménye a folyók jellegzetes V alakú völgyformája. Miközben ugyanis a folyó egyre jobban bevágódik, a magasabban levő részletek, amelyeket a légkör már hosszabb idő óta rombol, egyre jobban kitágulnak, a völgyfalak egyre lankásabbak lesznek.

Az eszményi V alaktól való minden eltérés nyilvánvalóan azáltal jön létre, hogy a két tényező közül valamelyik beszünteti működését. A laposfenekű V formának a létrejöttét előbb már megmagyaráztuk: az erózió előrehaladottabb állapotában a bevágódás megszűnik. A völgyfalak túlságos meredekségét hasonló módon azzal magyarázhatjuk, hogy olyan befolyások jutnak érvényre, amelyek a partok erodálását meggátolják vagy legalább csökkentik. A szurdokvölgyekben (XXI. és XXII. tábla) például az éghajlat lehet az a befolyás, más területeken meg mondjuk a kőzet nagyobb keménysége. Általánosságban még azt mondhatjuk, hogy a völgyoldalak annál meredekebbek, minél keményebb kőzetből állanak, annál lankásabbak, minél lágyabb a felépítő kőzet. A jellegzetes V alak tehát annál világosabban és élesebben jut kifejezésre, minél keményebb kőzettel van dolga a víznek. A lágyabb kőzeteket könnyebben támadja meg a folyó, könnyebben szállítja el, itt tehát éles határok, jellegzetes vonalak nem alakulhatnak ki.

Már többször megfigyelték, hogy a folyóvölgyek nem alakulnak ki mindíg részarányosan; az egyik völgy oldala meredekebb lehet, mint a másiké. Ez a jelenség különösen azon folyók esetében lesz világossá, amelyek észak-déli irányban folynak. Okául a föld forgását szokták említeni, amely a vizet kelet felé szorítja. Így tehát valamely északfelé haladó folyónak a jobb partja hamarabb pusztul le, mint a bal. Persze, még nem biztos, vajjon a befolyás valóban olyan jelentékeny-e, amint azt felteszik, mert ezeket a tüneményeket legtöbbször más okokkal könnyebben magyarázhatjuk.

29. kép. A Niagara folyó az Erie-tó és az Ontario-tó között.

A folyó még más módon is áshatja medrét s mélyítheti völgyszorossá (XXIII. tábla) vagy szurdokká. Így például a hátráló erózióval, amely különösen vízesések és sellők esetében lép az előtérbe. Nyugodtan felemlíthetjük itt a vízesések két szélsőséges típusának klasszikus megkülönböztetését. A két típust egyébként számtalan átmenet köti össze. Példa rájuk a Niagara (XXIV. tábla) és a Schaffhauseni vízesés, amelyek egyébként hírnevüket nem kizárólag földtani sajátságaiknak köszönik.

A Niagara-folyó (29. kép) az Erie-tóból az Ontario felé vezető útján kemény mészkőből felépített területen halad. A kemény mészkő Queenstown vidékén hirtelen, éles határral letörik. Alatta lágyabb márgák és mészkövekből álló rétegek metszetei bukkannak a napszínre. A híres vízesés a letörés okozta meredek falnak köszöni keletkezését. Rajta a víz itt most 50 méteres mélységbe zuhan alá. A vízesés alján levő lágyabb kőzetet a víz erős forrongása jobban alámossa és rombolja, mint amilyen mértékben a folyó a kemény mészkő felső élét koptatni képes. Ennek az a következménye, hogy a nagymértékben alámosott kemény mészkő lassacskán le-letöredezik és a vízesés, mint egész, állandóan hátrál, s így mély, meredekfalú szurdokot alakít ki (30. kép).

30. kép. A Niagara-típusú vízesés képe szelvényben és felülnézetben.

A Niagara-vízesések hátrálása általánosan ismert tény, már csak azon fáradságos és merész kísérletek révén is, amelyeket az amerikai kormányzat elrendelt, hogy a vízeséseket az erózió további irgalmatlan munkájától megmentse. A geológusok körében ezenfelül bizonyos történelmi jelentőséget is nyertek a Niagara-vízesések, mióta a Föld egyik búvára arra a merész lépésre határozta el magát, hogy kiszámítja, milyen sebességgel hátrál évente a Niagara. Ebből ki akarta számítani, hány év volt szükséges ahhoz, hogy a 12 km hosszú völgy, amely a mai vízesés és annak Queenstown közelében volt eredeti helye között húzódik, kialakulhasson. E számítások eredménye az, hogy 50.000 esztendő telt el Észak-Amerikában az utolsó jégkorszak óta. A két tó ennek a jégkorszaknak szerény maradványa.

A Rajnának Schaffhausen melletti vízesése más természetű és hatású. Ezt is a földtani felépítéssel magyarázhatjuk meg. A Rajna itt egynemű mészkőből felépült területről folyik régi, laza görgeteggel megtöltött mederbe. Minthogy a lent heverő törmeléket a víz nem szállítja tova, ezzel szemben a vízesés felső peremét a folyó állandóan és egyenletesen koptatja, az eredetileg meredek mészkőfal egyre lankásabb lesz. Az egész tünemény sokkal inkább hasonlít tulajdonképen egy óriási sellőhöz, mint valódi vízeséshez. Gyakran hallatszottak olyan hangok, amelyek kétségbe vonták, hogy Schaffhausennél hátráló erózió megy végbe. Ma azonban az a felfogás uralkodik, hogy az ilyen sellők esetében is fellép a hátráló erózió, éppúgy, mint a Niagara-típusú vízesések esetében, csak a kísérő jelenségek nem olyan feltűnők.

Valamennyi vízesés között azonban kétségtelenül Dél-Afrikában a Zambézi Viktoria esései a legsajátságosabbak (XXV. tábla). A legnagyobb természeti csodák egyike, nemcsak megragadó, hatalmas és lenyűgöző szépségük, hanem földtani viselkedésüknek rejtélyessége miatt is. A vízesések fölött a folyó kemény bazaltlávából felépült széles (1.8 km) sekély (1 m) mederben hömpölyög tova s azután pokoli dübörgéssel hirtelen zuhan alá 128 m mélységű s csupán 80-90 m szélességű keskeny hasadékba, mely a folyásirányra merőleges repedésrendszer mentén alakult ki. Ebből a hasadékból csak egyetlen út vezet ki, ugyancsak igen keskeny, zeg-zugosan kanyargó szurdok, melyben a folyam vize irtózatos robajjal viharzik tovább.

A vízesések hátrálása, a folyók diadalmenete a völgyért folytatott harcban, meredekfalú, keskeny szurdokvölgyek kialakulásához vezet. Külsejükben egyáltalában nem emlékeztetnek a rendes völgyek V alakjára. Még túlhajló sziklatömegek is előfordulhatnak a típusos keskeny szurdokokban, amelyek kisebb méretekben ugyanazt a típust képviselik, mint a Niagara-vízesések. Az ilyen meredek és éles határok azonban ellentmondanak a folytonosságról és egyenletességről alkotott fogalmainknak, s minthogy nagyon múlandóak, mindíg nagyfokú fiatalságra utalnak. Így valóban csak a fiatal folyókon, folyamokon találkozunk ezzel a jelenséggel, ott, ahol a folyóvizek csak pár évezred, az utolsó jégtakaró elolvadása óta alakultak ki, ennélfogva a későbbi lehordásnak még nem volt elég ideje arra, hogy a jellemző V alakú völgyeket kialakítsa.

Egyáltalán nem csodálatos, hogy a Vadnyugat száraz területeinek mély és keskeny szurdokjai (XXII. tábla) sokkal meredekebb faluak és jóval gyakoriabbak is, mint a mi nedvesebb éghajlatú, atlantikus vidékeink ugyanolyan korú folyóvölgyei (XXVI. tábla). Ott az éghajlat az oka annak, hogy a víz a völgyoldalakon nem folyik le. Így tehát az éretlen, fiatalos völgyforma hosszabb ideig marad meg ott, mint nálunk, ahol a gyakori erős eső völgyeink V alakját hamarább kialakítja s így kori megöregedését okozza.

Az amerikai szurdokok szinte természetellenesen éles vonalaikkal olyan folyóvölgyekre is emlékeztethetnek, amelyeket a hátráló vízesések mélyítettek. A valóságban azonban a folyók itt azért tudtak ilyen mélyre bevágódni a régi bevált mód szerint, mert az egész Colorado-fennsík lassacskán vagy lökésszerűen emelkedett s így az erózió mindíg fiatal maradt. Azt azonban nem tudjuk, vajjon ez az emelkedés még ma is tart-e. Akárhogy álljon is a dolog, annyi bizonyos, hogy a Colorado-folyó még ma is elég magasan folyik erózióbázisa fölött ahhoz, hogy bevágódását továbbra is kellő hévvel és erővel folytassa.

A völgyformáknak több-kevesebb szaggatottságában tehát világosan kifejezésre jut mind a légköri viszonyok váltakozásainak hatása a folyó által bejárt területen, mind a terület földtani sajátossága éspedig földtani szerkezete, valamint lassú mozgása. Ezeknek a földtani befolyásoknak különösen nagy a szerepe, mert óriási mértékben megélénkíthetik a völgyért folyó harcot. S nemcsak arra szorítkozhatnak, hogy szokatlanul mély V-alakú völgyeket hozzanak létre, hanem az is módjukban van, ha a folyó elé áthághatatlan akadályok tornyosulnak, hogy az egész folyást más irányba tereljék. Legyen elég itt csak a lesikló folyók egyszerű példájára hivatkoznunk. Amikor a folyó bevágódása közben valamely kemény kőzet ferdén települő rétegéig jutott el, nagyon jól és céltudatosan tud alkalmazkodni ehhez a földtani akadályhoz medrének mélyítése folyamán. Ilyenkor továbbra is a kemény kőzet fölé települt lágyabb kőzetet mossa ki s jól érti a módját annak, hogy az előbbinek ferde síkján oldalvást lecsúszva, kibújjék természetes kötelezettsége, a kemény kőzet rombolása alól.

Ilyen áthelyezkedéseket egyébként a fiatal kéregmozgások is okozhatnak. A legújabb időkben ez az olajkutatásban is könnyed és nem remélt alkalmazásra talált. Ismeretes, hogy az olajelőfordulások a földkéreg helyi felboltozódásainak legmagasabb helyeihez vannak kötve. Ilyen ú.n. dómok képződésekor a folyók hasonló módon csúsznak le a boltozódó rétegeken (31. kép). Viszont az ilyen völgyáthelyezkedések segéd és ellenőrző szerepet játszhatnak olyankor, amikor a geológus oly földtani szerkezeti formát keres, amelyből olaj jelenlétére lehet következtetni.

31. kép. A dült településű keményebb kőzetekről a folyóvölgy lecsúszik a lágyabb kőzetek felé; olajdóm is előidézheti e jelenséget.

Láttuk, hogy térülnek el a folyómedrek a földkéreg mozgásainak következtében. Vannak azonban olyan esetek is, amidőn a folyók egyáltalában nem zavartatják magukat a földkéreg nyugtalankodásai miatt, medrüket nem változtatják, sőt nagyobb kéregmozdulások után is diadalmasan követik régi folyásukat. Ilyen eset az úgynevezett antecedens völgyekben áll előttünk.

A folyó eróziója és a kontinentális mozgások közötti összefüggésnek meggyőzőbb bizonyítékait szolgáltatják végül a terraszok (32. kép), melyek valamennyi folyó és minden emelkedő partvidék mentén többé-kevésbbé világosan követhetők. Ha a folyó felső folyásának területe többször emelkedik, vagy ami ezzel egyre megy, az erózióbázisa többször süllyed, s ezáltal a folyó esése növekszik, akkor a folyónak minden egyes alkalommal be kell vágódnia a saját lerakódásaiba, vagy ha ilyenek nincsenek, meg kell szűkítenie völgyét. Régi, szélesebb völgyének maradványait ilyenkor az új völgy oldalain lapos, eróziós párkányok alakjában látjuk viszont. A folyó korábbi munkájának ezen nyomait nevezi a geológus folyóterraszoknak, szemben a parti terraszokkal, melyekben viszont a tenger tükrének egymásután következő különböző magasságait ismeri fel. Itt a korábbi tengeri erózió különböző állapotai mutatkoznak meg.

32. kép. Folyóterraszok.

Az emelkedés többször is megismétlődhetik; ilyenkor több terraszt találunk egymás fölött, melyek a folyóvölgy keresztmetszetének lépcsőzetes képet adnak. Na már most mind a folyó-, mind pedig a tengerparti terraszokra érvényes az a tétel, hogy minél idősebb egy terrasz, annál magasabban fekszik. Új, mélyebben fekvő terrasz kialakulása tehát mindíg a felső szakasz emelkedésére vagy az erózióbázis süllyedésére, vagyis a tenger szintváltozásaira utal. A folyó- és tengerparti terraszok közötti összefüggés nem ismerhető fel mindíg világosan, azonban sok esetben kétségtelenül kinyomozható.

Ennélfogva találó annak a geológusnak a megállapítása, aki azt mondta, hogy a terraszok az emelkedés chronométerei. Minthogy pedig a terraszok sokszor az illető folyó forrásvidéke vízhozamának növekedésével vagy csökkenésével állnak kapcsolatban, néhányuk a fiatalabb földtörténet éghajlati viszonyaira vonatkozólag is felvilágosítással szolgálhat.


2. Hó és jég.

A kiváló svájci kutató, AGASSIZ, 1834-ben ismerte fel, hogy az Alpesek mélyebb, jégmentes völgyeinek görgetegei és egyéb üledékei formájukban és településükben megegyeznek azokkal a morénákkal, amelyek a magasabban fekvő, még jéggel borított völgyekben figyelhetők meg. Ebből arra következtetett, hogy a gleccsereknek valamikor sokkal nagyobb kiterjedésűeknek kellett lenniök, mint ma, s ezzel a meggondolásával tulajdonképen a mai eljegesedési elméletek alapját vetette meg. Persze, még több mint harminc évnek kellett eltelnie addig, amíg ezt a forradalmi eszmét általánosan elfogadták és belátták, milyen nagyjelentőségű a jég, mint a Föld felszínén működő alakadó és alakváltoztató erő. Az a meggyőződés, hogy a morénák NOÉ özönvizében rakódtak le, végül is helyet adott a mai gondolatmenetnek. Ez azt fejti ki, hogy a jégárak éppúgy közreműködtek a lepusztításban, anyagszállításban és építésben, amint már a víz esetében láttuk. Letaroló hatást fejtettek ki s nemcsak a magas hegység nyugodt glóriájaként csillognak!

A valóságban a jégár eróziója tulajdonképen csak az áramló víz eróziós munkájának egy különleges megnyilatkozása, amely csak akkor léphet föl, amikor a folyóvíz eróziója bizonyos éghajlati körülmények következtében háttérbe kerül, s megszűnik, mihelyt a légköri befolyások megint a víz korlátlan uralmának kezére játsszák át a vezető szerepet. A víz körforgalmában a cseppfolyós halmazállapotú csapadék, az eső, csak bizonyos magasságon alul lehetséges. Ezen felül már csak szilárd halmazállapotú csapadék van, a hó. A vegyi mállás ebben a magasabb övben átadja helyét a mechanikai mállásnak, főleg a fagy által létrehozott felaprózódásnak. A megfelelő eróziósciklusban az áramló víz szerepét a mozgó jégár, vagy gleccser veszi át, a jégárak és folyók közötti összehasonlítás önmagától adódik, ennélfogva valóban nem hiába beszélünk jégárakról.

Az a válaszvonal, ahol a cseppfolyós és szilárd halmazállapotú csapadékok éppen egyensúlyban vannak, az örök hó birodalmának alsó határa. Így nyerte a túlszigoruan hangzó hóhatár nevet. A valóságban azt a közepes magasságot jelenti, amelyen felül télen nagyobb mennyiségű hó esik, mint amennyi nyáron elolvadhat. Egyébként azonban a mindennapi életben használatos határ szóhoz vajmi kevés köze van. Különben annyira függ a csapadék mennyiségétől, a napsugárzástól, széliránytól és hőmérséklettől, hogy sohasem esik egybe valamely határozott szirtvonallal. Azonkívül meg sokkal nagyobb napi és hosszabb időre eső ingadozásokat mutat, semhogy valami megváltozhatatlan, biztos határnak tekinthetnők.

Az a tény, hogy a csapadékmennyiség a magasság növekedésével csökken, viszont a párolgás nagyobbodik, arra az elképzelésre vezetett, hogy felső hóhatárnak is kell lennie, amelyen túl már nem volna szilárd csapadék, hanem csak párolgás. Az elpárolgás és csapadék közötti gyanított egyensúlyi határvonal azonban csak elméleti furfang, amelyet eddig még egyetlen egy magas hegységben sem sikerült megismernünk. Valószínűleg még magasabban kell lennie, mint eddig keresték, s így nincs a földtan érdekkörének határai között.

Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a hóhatár magassága elsősorban a földrajzi szélességtől függ. Az Alpesekben például 2400 és 3200 méter között váltakozik. Az amerikai Szikláshegységben még csaknem 4000 méteres magasságban is vannak hómentes csúcsok. Alaszkában a hóhatár magassága nagyon ingadozó, 700 és 2200 méter között van, ellenben az Északi Jeges-tengerben fekvő Ferenc József-földön állandóan 50 méter magasságban van a tenger színe fölött.

A hóhatár fölött állandóan finom porhó gyülemlik össze (XXVII., XXXVI. és LI. tábla) s bizonyos körülmények között mennyisége nagyon tekintélyes lehet. Annyi azonban világos, hogyha az évi hógyarapodás nagyobb is, mint a nyári hónapok alatt elolvadt hó mennyisége, ez a felhalmozódás nem lehet határtalan. Legfeljebb annyi hó gyűlhet össze, amennyi az adott éghajlati körülmények között a hegység meredekségével összefér (XXVIII tábla).

Ennélfogva a hóhatár fogalma szükségszerűen a hó- és jégtömegek mozgásának fogalmához vezet. A természet két lehetőséget nyujt a hónak arra, hogy lekerüljön olyan felületekre, ahol elolvadhat s ismét beleilleszkedhetik a víz rendes körforgalmába. Lezúdulhat ugyanis, mint lavina, romboló, mindent magával söprő erővel (XXIX. tábla), vagy pedig jéggé válhat, s így a nehézségi erő hatására áramlik lefelé a völgybe a sokkal lassúbb jégármozgással (XXXII. tábla).

Földtani szempontból a hógörgetegeknek vagy lavináknak kevés vagy egyáltalában semmi jelentőségük nincs. A rendkívüli sebességgel lezúduló óriási hótömegek létrehozhatnak pusztító légnyomást. De egyébként a kevésbbé veszedelmes porhólavinák, amelyek a legkisebb ellenállás esetében is ártalmatlan száraz porhófelhőkké esnek szét, csak kisebb letaroló hatást fejtenek ki, mint a nyári fenéklavinák. Ezekben többszázezer köbméternyi nedves hó tapad össze, s ez az óriási tömeg az útjába kerülő akadályokat irgalmatlanul elsöpri.

Sokkal nagyobb fontosságúak a jégárak. Működésük összehasonlíthatatlanul hosszabb időre terjed, hatékony tömegük sokkal nagyobb és sokkal ellenállóbb szerkezetű, mint a rövidéletű hógörgetegeké. Az elméleti meggondolások alapján is fontosabbaknak látszanak a jégárak, mert keletkezésük és elterjedésük bepillantást enged a régmult idők éghajlati viszonyaiba. S mai pusztításuk élénk eseményei sok képződményt és jelenséget magyaráznak meg nekünk olyan vidékeken, ahol ma a jégnek nyomát sem fedezhetjük már fel. Olyan képződményeket amelyek régmult földtörténeti idők kőzeteiben maradtak ránk, olyan időkből, amikor a jégpáncél sokkal nagyobb területeket borított, mint ma.

Mint köztudomású, azokat a mozgó jégtömegeket nevezzük gleccsernek, amelyek a légkör szilárd halmazállapotú csapadékaiból alakultak ki, s messze lenyúlhatnak a hóhatár alá. Így tehát először az a kérdés merül fel bennünk, hogy milyen módon tapad össze a laza hó a természetben szilárd, kemény jégtömeggé. Téves, ha azt hisszük, hogy a frissen esett hónak a régebbi csapadékra gyakorolt nyomása elegendő ehhez. A hó és jég egyaránt hatszögletes kristályokból áll. Ezek a kristályok a hóban lazán halmozódtak össze, köztük sok a levegő. A valóságos jégben azonban hézagok nélkül tapadnak egymáshoz és szoros kapcsolatban áll egyik kristály a másikkal, tehát a jeget azzá a színtelen, átlátszó tömeggé teszik, amelyet jól ismerünk. Ahhoz, hogy a hóból jég legyen, az szükséges és elegendő, hogy a kristályok közötti hézagokból a levegő valamilyen módon kiszoruljon. S bármilyen csodálatosan hangzik is, nem elegendő ehhez a súly, a tömegnek a nyomása, habár ennek, mint később a jég mozgásában is, alapvető fontossága van.

A valóságban a hóból a jégbe való fokozatos átmenetben a nyomásnak és a nedvességnek együttesen kell működnie. Az a porhó, amely a hóhatár fölött hull a hegycsúcsokra, fínom és száraz, hőmérséklete lényegesen a fagypont alatt van. Ennek az erősen lehűlt tömegnek a felületén csak nyáron olvad meg kissé a hó. Az olvadékvíz a mélybe szivárog. Ha ott a mélyebb rétegek hidegebb havával találkozik, újra megfagy és néhány jégkristályt összetapaszt. Így szorul ki a levegő egy része a hóból és létrejön az az átmeneti állapot a hó és jég között, amelyet firnhónak nevezünk. Ebben a még ki nem szorult levegő az apró jégszemcsék közti hézagokban ül. Az újabb hórétegek növekvő nyomása most ugyanilyen módon a firnhavat firnjéggé, majd pedig gleccserjéggé szilárdítja.

Így jön létre a gleccserjég s ezáltal válik érthetővé, legalább részben, a gleccserek földrajzi elterjedése a Föld felszínén. Mint már láttuk, olyan területen kell keletkezniük, ahol télen több hó esik le, mint amennyi nyáron az olvadás, párolgás és a lavinák által eltűnik. Nagy jégárak kialakulásához tehát tekintélyes csapadékmennyiség és alacsony nyári hőmérséklet szükséges. Tehát a sarki vidékek és magas hegységek, hacsak nem nagyon száraz vidékeken emelkednek, azok a kiváltságos helyek, ahol a jégárak fehér pompája tárul elénk.

A forró égöv alatt a hóhatár olyan magasan van, hogy viszonylagosan kevesebb hegycsúcs emelkedik föléje; így kevés hó hull a hegyekre ahhoz, hogy jelentékenyebb jégárak alakulhassanak ki. Észak-Szibériában pedig, ahol a tél rendkívül szigorú, azért nincsenek jégárak, mert ott nyáron az egész hó elolvad. Grönlandban ellenben a csekély hóhullás is elég ahhoz, hogy az egész területet hatalmas jégpáncél borítsa, mert a magas fennsíkon csak kevés hó megy veszendőbe olvadás által.

Az eljegesedett területek gyüjtőmedencéiben - amint az eddigiek alapján nem is várhatjuk másképen - alulról fölfelé a szilárd gleccserjégtől kezdve a firnen keresztül a laza porhóig minden átmenetet megtalálunk. Mihelyt a hó- és jégtakaró vastagsága bizonyos értéket elért, amely a hőmérséklettől és hegyoldalak meredekségétől függ, megindul lassan a jég a völgy felé.

Ez ad alkalmat arra, hogy a firnmezőt megkülönböztessük a tulajdonképeni jégárfelülettől, ámbár a kettő között alig lehet szó éles határról. A jég a firnmezőben is éppúgy mozgásban van, mint magában a jégárban. A megkülönböztetés alapjául legföljebb azt a tényt vehetjük, hogy a mozgás csak akkor válik megfigyelhetővé, amikor a jég a széles firnmezőből a keskeny jégárvölgybe szorul. (XXXII. és XXXVI. tábla.)

Most felmerül még a jégármozgás kényes kérdése. Első pillantásra úgy látszhatik, mintha a gyüjtőterületén hullott csapadék súlya a jégárt teljes egészében lefelé nyomná. Ebben az esetben tehát úgy csúsznék lefelé, mint a kő vagy valami gerenda a ferde síkon. A valóságban azonban a dolog másként és korántsem ilyen egyszerűen fest, s még máig sem egészen tisztázott.

Mindenekelőtt a völgy-jégárak emlékeztetnek valami nehezen folyó anyag lassú folyására. S a kísérleti tapasztalat valóban kimutatott bizonyos hasonlóságot a jégárak és folyók folyása, mozgása között. A víz és jég különböző tulajdonságai szerint persze mennyileges különbségek állnak fönn.

Általánosan ismert tény, hogy a folyó vize gyorsabban áramlik a meder közepén, mint a partok közelében. Az ár a folyó felszínén is sebesebb, mint mélyebb részeiben. Ravasz módon sikerült azt is kimutatni, hogy az ilyen differenciált mozgás a jégárnak is egyik jellemző sajátossága.

Egy gleccser teljes szélességében karókat ütöttek be a jégbe, egymás mellé, egyenes sorban. Bizonyos idő múltával meggörbült sorok alakultak ki. A hajlás a völgy irányába mutatott (33. kép). Már ebből is kiviláglik, hogy a jég a gleccser közepén gyorsabban mozog, mint szélein. Különösen szembetűnő ez, még a fennebbi kísérlet nélkül is, ha meggondoljuk, hogy a hajlott, sötétebb színű törmeléksíkok, eredetileg szintén egyenesek voltak, most meg a völgy felé görbülnek (XXXII. tábla). Kitűnt még az is, hogy a mélyebbre bevert cölöpök bizonyos idő elteltével előrehajlottak. Ez a jelenség azt bizonyítja, hogy a jégár felületén gyorsabban mozog, mint alul.

33. kép. A gleccser jege középen és a felületen gyorsabban mozog, mint oldalt és a mélyben.

Folyó jég - ez bizony elég valószínűtlenül hangzik! Különböző elméleteket és feltevéseket állítottak fel, amelyek a jégármozgás mechanizmusát igyekeztek megfejteni és tanulmányozták azokat a különleges körülményeket, amelyek között a merev jég folyadék gyanánt áramolhat tova. Közelebbről egyiket sem okolhatjuk meg, éppen ezért egyiket sem emelhetjük itt ki közülük, mint a legvalószínűbbet.

Annyit azonban mégis meg kell említenünk, hogy a legtöbb - ha nem valamennyi - új elmélet szerint a nyomásnak fontos szerepe van. A kísérleti természettan meggyőző laboratóriumi kísérletek segítségével bebizonyította, hogy a jég nagy nyomás alatt valóban képlékeny anyagként viselkedik. A nagy nyomás a jeget széttöri, de egyszersmind fokozza az egyes darabkák mozgékonyságát azáltal, hogy egy részük a nyomás következtében megolvad. Az így keletkezett olvadékvíz minden hézagot kitölt. Így a jég most már minden új formához alkalmazkodni tud, s kellő lejtés esetén megindulhat lefelé. Ha a nyomás megszűnik, az olvadékvíz újból megfagy, s a jég megint azzá az egynemű merev tömeggé lesz, amely azelőtt volt, hogy a nyomás hatása érvényesülni kezdett. Ez végeredményben nem más, mint a regeláció, az újrafagyás ismert tulajdonsága. Két jégtömböt kellő nyomással könnyen összefagyaszthatunk. Azt is jól tudjuk, hogy mindkét végén megterhelt drót a jégtömbön lassan áthatolhat, anélkül, hogy a jégtömb ketté válnék, mert a két rész a drót mögött nyomban ismét összefagy.

Bármennyire is bonyolódott ugyan a jégármozgás mechanizmusa, annyit mégis biztosnak vehetünk, hogy ennek a mozgásnak a jégárban mindenütt uralkodó nyomás a tulajdonképeni oka, és az újrafagyás, amely nélkül a jégár homokrakás módjára hullana szét. A jégármozgás alkalmával megfigyelhető sok jelenséget ezekkel az okokkal magyarázhatjuk meg. Ahol a jég völgyszűkületen préselődik keresztül, ott a megnagyobbodott nyomás következtében, ugyanúgy, mint a víz, sebesebben halad tova, mint a széles völgyben. Ez már bizonyíték arra, hogy a sebességkülönbségek részben nyomásváltozással magyarázhatók meg. A hóból a jégbe való átmenet is az újrafagyás következménye. Ez felelős egyébként a jégárhasadékok átmeneti jellegéért is, amelyek már kisfokú eltolódás esetében újra bezáródnak és összefagynak.

Nagy szerepük van a hasadékoknak egyébként abban a munkában is, amelyet a jégár, mint földtani szállítóeszköz kifejt. Ezért itt most néhány szóval meg kell még emlékeznünk a "folyóban levő hasadékok" paradox jelenségéről. A jégnek természettől adott sajátsága, hogy áramlani, mozogni kezd, mihelyt elég nagy nyomás éri, és hasad, amikor valami módon kiterül. A völgyfenékhez és a völgyoldalakhoz való kötöttsége miatt egyenlőtlen mozgásra kényszerül. Íly módon feszültségek jönnek létre a jégben, s ezeknek következtében bizonyos meghatározott irányokban hasadékok keletkeznek (XXX. tábla). A hasadékok részben bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy a jégár belekapaszkodik alzatába, különben a belső súrlódás által keletkező egyenetlen mozgás nem is volna lehetséges.

Klasszikus példának szokták emlegetni a peremi hasadékokat, melyek a jégár szélétől átlósan haladnak a közepe felé. A jég a gleccser közepén gyorsabban áramlik, ellenben az oldalakon lassúbb a mozgása. Így nagyon erős, ferdén előreirányuló feszültségek lépnek fel, ezekre merőlegesen alakulnak ki a peremi hasadékok (XXXII. tábla).

34. kép. A jégárnak meredek lejtőkön keletkezett haránthasadékai a lankás részeken újra bezárulnak.

Haránthasadékok meg ott keletkeznek, ahol az altalaj egyenetlen, vagy pedig ahol hirtelen megnövekszik a lejtés (34. kép). Nagyobb völgylépcső esetén teljesen széthasadozik a gleccser; ezen részeit jégártörésnek nevezik; jégeséseknek (XXXIII. tábla) is nevezhetjük, a folyók vízeséseinek hasonlatával élve. Néha a peremi hasadékokkal kombinálódva, ívalakú törések alakulnak ki a jégben. Görbületük ilyenkor felfelé irányul s azt a látszatot keltik, mintha a jég a gleccser szélén gyorsabban mozogna, mint a közepén.

35. kép. A jégár kiszélesedésekor hosszanti hasadékok keletkeznek.

Mikor a jégár szélesebb völgybe jut, a belső húzási feszültség túlszárnyalja az oldalról jövő nyomást. Ilyenkor a jég szétterül és hosszanti hasadékok keletkeznek. Ilyeneket különösen a jégárak alsó végződésén lehet nagyobb számban látni (35. kép).

Ha már most a jégár letaroló munkáját meg akarjuk érteni, akkor még ezen általános jellegeken kívül, amelyek csak a jégár mozgására vonatkoztak, foglalkoznunk kell még a különböző eljegesedési formákkal is. Ezek az éghajlati viszonyoktól nagy mértékben függve, a Föld különböző eljegesedett területein tanulmányozhatók.

Az Alpesekben s számos más magashegységben (Kaukázus, Himalája stb.) a jégárak egész hosszukban meglehetősen keskeny völgyek legmagasabb részeiben mozognak (36. kép). Ezek az alpesi típusú völgyjégárak, amelyeket külön gyüjtőmedencék táplálnak s amelyek mozgása nagy mértékben függ a völgy sajátságaitól, alakjától és szerkezetétől.

36. kép. A sarki területeken kívül fekvő legnagyobb jégárak hossza: Fedchenko-jégár a Trans-Alai hegységben 77 km; Siachen-jégár a Karakoramban 72 km; 1. Inylchek-jégár a Tiensánban 70 km; Hispar-jégár a Karakoramban 61 km; Biafo-jégár a Karakoramban 591/2 km ; Baltoro-jégár a Karakoramban 58 km; Batura-jégár a Karakoramban 58 km. - 2. Szarafsau-jégár a Tiensánban 50 km. - 3. Az újzélandi Tasman-jégár 29 km. - 4. Aletsch-jégár a Berni Alpesekben 26.8 km. - 5. White-River-jégár a Sziklás-hegységben 16 km. - 6. Bezingi-jégár a Kaukázusban 14.7 km. - A Pasterze-jégár a Grossglockneren 10.4 km.

Alaszkában a magas hegységek völgyjégárai a síkságon egyetlen nagy jégtömeggé olvadnak össze. Ezt több gyüjtőmedence táplálja. Ez a megjelenési forma ma már elég ritka és csak a magasabb szélességek alatt fordul elő. Úgy látszik azonban, hogy a földtörténet közelmult időszakaiban még sokkal elterjedtebb volt, s főleg Észak-Európában lehetett nagyon gyakori.

Norvég típusú jégárról olyankor beszélünk, amikor sok völgyjégár indul ki különböző irányban egyetlen egy nagy, magas és lapos fennsíkon fekvő jégtakaróból. Ilyenek különösen az északi és déli sarkvidék szigetein fordulnak elő nagy számban, ott, ahol a hóhatár alacsonyan fekszik. E jégárak végződései, szemben az alpesi jégárakkal, az egész völgyet kitöltik s fjorddá alakítják. A Tűzföldön például a jégárak még a tengert is elérik, ellenben a fentemlített jellegű híres norvégiai Svartis jégárt még széles morénasánc választja el a tengertől.

A norvég típusú jégár átmenet az úgynevezett belföldi jéghez, a tulajdonképeni eljegesedéshez, amikor az egész területet óriási kiterjedésű összefüggő jégtakaró borítja. Csak szélein bukkan ki a sziklaalapzat néhány kiemelkedése (csúcsa), szigetecskék módjára a jégóceánból. A grönlandiak nunatakoknak nevezik ezeket. Erre az eljegesedési formára nagyon jellemző mozgásának a módja. Ez a mozgás ugyanis kizárólag a belföldi jég súlyának nyomására jön létre. A jég a domborulatok központosan elhelyezkedő legmagasabb pontjaiból minden irányban lefelé halad, anélkül, hogy a talaj ezúttal bármi befolyást is gyakorolna a mozgásra. Legfeljebb a nunatakok körül és a jégpáncél peremén van befolyása a felszínnek a jégtömeg mozgására.

E típusok áttekintése végeredményben azt mutatja, hogy a továbbiakban elegendő számunkra, ha csak a völgyjégár és a tulajdonképeni belföldi jég közötti különbségekre szorítkozunk. A többiek csak átmenetek e két szélsőség között. A jellemző földtani különbség a kettő között főleg abban nyilvánul meg, hogy a belföldi jég nem szorítkozik a hegyoldalak völgyeire, mint az alpesi jégárak, hanem a hegységek legmagasabb részeire is kiterjed, s egész kontinenseket borít be. Ebből most már szükségszerűen következik, hogy a kétféle jégártípus letaroló működése végül is nagyon különböző eredményre vezet. Mai megjelenésében azonban mégis mind a kettő egyformán fontos. Mert hiszen a földtani módszer alapfogalmai szerint a jelenkori jégárerózió élő eredményeiből kell következtetnünk a régebbi eljegesedésekre és jégkorszakokra, valamint ezeknek Földünk alakváltozásaira gyakorolt hatásaira.

A völgyjégár.

Azokban a magas hegységekben, ahol működő jégárak vannak, a tulajdonképeni jég által okozott letarolást általában csak a hóhatár alatt fekvő, lassan lefelé mozgó jégtömegek munkájára szokták korlátozni. Ettől rendszerint megkülönböztetik a hóhatár fölötti letaroló tevékenységet. Az ugyan tény, hogy ez alakban és eredményben különbözik az előbbitől, azonban a hó és firn jelenlétére ugyanúgy szüksége van, s ugyanolyan joggal érdemli meg a jég letarolása elnevezést.

Dehát maradjunk csak meg itt a szokásos megkülönböztetésnél, már csak azért is, mert a völgyjégár viselkedését legapróbb részletéig tanulmányozták és leírták, ezzel szemben a hó és jég magasabb övezetekben való szerepét illetőleg mindmáig sokat vitatott felfogásokat védelmeznek a kutatók. Néhányan kitartanak még azon meggyőződés mellett, hogy a hó inkább védi itt a kőzetet a mállással és letarolással szemben, ellenben mások éppen ellenkezőleg azt állítják, hogy a hó rendkívül fontos tényező a letarolásban. Ezek annak is a hóban látják az okát, hogy a fiatal magas hegységekben éles és érdes gerincek alakulnak ki.

A folyók és jégárak letarolásának képe a hóhatár alatt nagyon hasonló. De az eróziós munkájukban megnyilvánuló különbségek mégis elegendők ahhoz, hogy a letarolt vidéken minden időben világosan megkülönböztethessük a jéginvázió nyomait a régebbi - és talán még ma is működő - vízi uralom nyomaitól.

A két földtani erőnek, a jégárnak és folyónak általános összehasonlítása a következőkre tanít bennünket. A folyó munkájának hármas szerepe: lehordás, szállítás, lerakás, elsősorban az áramló víz sebességétől függ. A jégár sebessége azonban, amellyel a jég mozog, csak közvetve, a hasadékok kialakulása révén hat némileg a jég okozta letarolás erősségére. A jégár munkája első sorban a jégtömeg mennyiségétől függ. A jégtömeg a jégár völgyi vége felé látszólag fokozatosan csökken. A valóságban azonban, éppúgy, mint a folyók sebessége, a jég tömege is a völgy minden egyes keresztmetszetében más és más. Éppen ez teszi lehetővé, hogy a jégár völgyének egyik-másik szakaszában erősebb fokú letaroló munkát fejthessen ki, mint a többiben, éppúgy, mint a folyó.

A folyó nagyobb sebessége az áramló víz bevágó munkáját nagy mértékben elősegíti. Ezzel magyarázhatjuk a folyóvölgyek jellegzetes V alakját. Így aztán minden további nélkül beláthatjuk, hogy a gleccsernek, melynek, mint láttuk, a sebessége kicsiny s amelynél a vastagságnak sem jut nagyon hatályos szerep, nem lehet meg az a bevágódási képessége, amellyel a hegyi patak későbbi völgyét ki tudja alakítani. S valóban azt látjuk, hogy a jégárak nem tudnak új völgyeket bevágni. Csak a meglevő folyóvölgyek V alakját másítják meg, olymódon, hogy a völgy a jégárakra nagyon jellemző U formát veszi fel (XXXI. tábla).

Az áramló víz romboló ereje a vízgyüjtő terület magasabb részeiből származó törmelék mechanikai segítségével jelentékenyen megnövekedhetik. Sőt a jégár számára, az erózió szempontjából, a szállított törmelék közreműködése egyenesen lét vagy nemlét kérdése. Ha a jégár tisztán jégből állana, nem tudna letarolni, lerombolni, sem pedig tekintélyes törmelékmennyiséget újra felhalmozni. Azonban a jégár testébe különböző módon állandóan belejutnak kőzettöredékek. Ezeket a jég, ha már egyszer hatalmába kerítette őket, nagyon célszerű eszközként tudja felhasználni a hegység rombolásában. Romboló fagy mállasztja a hegycsúcsokat; így jut állandóan törmelék a firnmezőre és magára a jégárra is. A törmelék a jégár hátán marad s a gleccser, mint felszíni morénát szállítja a völgy felé. Megtörténik az is, hogy a törmelék a számtalan hasadékon keresztül, amelyek éppen ezért földtani szempontból jelentőséget nyernek, a jégár belsejébe kerül, s így mint belső moréna szállíttatik ugyanúgy az olvadás helyére, mint ahogy a felszíni moréna esetében láttuk. Ha a hasadékok még mélyebbre nyúlnak, a törmelék egészen a völgyfenékig juthat. Itt a jégár aljához fagynak hozzá. Ezeket mint fenékmorénát szállítja tova a mozgó jégár.

A fenékmoréna terjedelmét maga a jégár is állandóan növeli: a lassan mozgó jég a völgy falából és fenekéből a már más okok következtében hasadozott és repedezett szilárd kőzetből darabokat tördel le.

A törmelékdarabok nagysága nagyon különböző. Ismerünk óriási vándorköveket; ezek sok helyen mint tiszteletreméltó régiségek ősidőktől kezdve a környék lakosságának megbecsülését élvezik, az emberek büszkék rájuk. De van fínom por is, ez meg a jégár olvadásából keletkező patak vizét teszi tejszerűen zavarossá. Ezzel a jégbefagyott törmelékkel kaparja és súrolja állandóan a jégár völgyének falait és fenekét. Munkája hasonlít a kőfaragó reszelőjéhez, mellyel az érdes mészkőből tükörsíma márványlapot csiszol. Az eróziónak ezt a véső, vájó munkáját a jégár exarációjának nevezzük. Ez a meder szilárd kőzetét elegyengeti és símára csiszolja. S a kőzettöredékek, amelyek a jég rettentő nagy súlya alatt mozognak tova a meder felszínén, végigbarázdálják vagy összekarcolják a mederkőzetet, aszerint, hogy a törmeléktuskók milyen nagyok. Az ily módon keletkezett s a jégár mozgásának irányában párhuzamosan haladó jégárkarcolások a sziklameder fenekén néha nagy távolságra követhetők. Ha valamely területen a jég elolvadása után megtaláljuk ezeket a nyomokat, meghatározhatjuk belőlük a jégár mozgásának irányát az eljegesedés fénykorában (XXXIII. tábla).

Már a folyóknál láttuk, hogy maga a koptató anyag is kopik. A mozgó jégtömeg nagy nyomása egy részét felaprózza, összemorzsolja, és végül homokos-agyagos pép keletkezik. Ebben szabálytalanul szétszórva találjuk a jégárkavicsokat. Az alapmorénának ezek a szabadon álló darabjai nem olyan mozgékonyak, mint a folyóvízben levő görgetegek. Így tehát nem is gömbölyödnek le olyan egyenletesen, hanem ehelyett laposra csiszolódnak és a meder felületén való horzsolás következtében csiszolódnak, de össze is karcolódnak. Ebben az esetben a jégárkarcolások természetesen korántsem lesznek olyan egyenletesek, mint aminők a szilárd sziklafenéken. Mert nagyon könnyen lehetséges, hogy a jégbe ágyazott kődarab helyzetét többször is változtatja a hosszú szállítási idő alatt. Ennek következtében más-más irányban csiszolódik és karcolódik. A földtörténeti multból származó kőzetekben az ilyen összekarcolt jégárkavicsok jelenléte világosan bizonyítja, hogy az illető kőzet létrejöttét a jégnek köszöni. A gleccserkavicsok jelenléte már sok esetben volt a legfontosabb támaszpont bizonyos földtörténeti korok eljegesedésének rekonstruálására.

A jégár romboló működésében az alapmorénának sokkal nagyobb szerepe van, mint a többinek. Vele szemben a felszíni moréna földtani jelentősége sokkal kisebb. Ezek alapján azután világos bepillantást nyerünk abba a módszerbe, ahogyan a jégár a hegység eróziós törmelékét olvadási területére szállítja s a vízi eróziónak átadja. A jég szállítása sokkal egyenletesebben és fokozatosabban megy végbe, mint a folyóé. Hiszen a folyóban a görgeteg gyakran lesüllyed a fenékre és csak bizonyos idő mulva szállítja a víz ismét tovább. A jégár ezzel szemben útközben nagyon kevés üledéket rak le. A jég a törmeléket mint összefüggő egészet szállítja tova, s csak akkor rakhatja le, amikor olvadni kezd, tehát mint szállítóeszköz megszűnik.

A völgyoldalakról aláhulló kődarabok a jégár szélén gyűlnek össze. Az éles és érdes tömbök itt nagy halmokat képeznek. Ezeket nem súrolja a jég úgy, mint az alapmorénát. Ezek egyszerűen a légkör hatására mállanak el, anélkül, hogy legömbölyödnének, lecsiszolódnának vagy összekarcolódnának. Oldalmorénának nevezzük őket. Rendszerint megtalálhatók a firnmezőtől kezdve egészen az olvadás vidékéig. Minthogy állandóan újabb törmelék kerül hozzájuk, annál magasabbak lesznek, minél inkább közeledünk a jégár végéhez.

Első pillantásra nagyon rejtélyeseknek tűnnek a középmorénák. Miként nevük is mutatja, ezek a jégárak közepén foglalnak helyet s ez a helyzetük első pillantásra valóban teljesen érthetetlen. A valóságban azonban nem ilyen rejtélyesek, mert úgy keletkeztek, hogy a hegységek magasabb részeiben két jégár egyesült s oldalmorénák összeolvadtak (XXXII. tábla). Ahol lent a jégárvölgyben az oldalmorénák között sok ilyen középső moréna van, ott megmondhatjuk ezek alapján, hogy a fővölgyben hány mellékjégár egyesült.

Ha a jég elolvad, a morénák összegyülemlenek. Törmelékük a jégár homlokzatán rétegesség és minden más törvényszerűség nélkül halmozódik össze. Ez a nagyon is különnemű tömeg kapta a végmoréna nevet. A magas hegység sok kőzetének eróziós terméke található meg benne, de csak kis számban fordulnak elő olyan görgetegek, amelyeken világosan felismerhetnénk annak a jellemző bélyegeit, hogy az illető kőzetdarabok hosszabb ideig mint az alapmoréna alkotórésze voltak a jégben. Eredeti összetételében a végmorénának csak rövid élet jut osztályrészéül. A fínom port és homokot, az úgynevezett jégárlisztet, az olvadó víz hamarosan kimossa és mint jégártejet a folyókba szállítja, ellenben a durvább és nehezebb törmelék az elolvadó jégárnyelv körül, mint morénasánc marad hátra (XXIV. tábla).

A végmoréna alakja, nagysága és terjedelme elsősorban a jégár jellegétől és, hogy úgy mondjuk, vérmérsékletétől függ. Ha a jégár viselkedésében meggondolt és egyenletes, tehát mindíg ugyanazon alsó határig nyomul előre s ugyanazon magasságig olvad el, akkor a jégár állandó homloka előtt nagy moréna halmozódik fel igen magasra. Ha azonban ifjúkori hevesség szállja meg a jégárat, akkor nem sokat törődik a régi határokkal. Ilyenkor átmegy a már régebben lerakott anyag fölött is, esetleg ennek egy részét maga előtt tolja, azután valahol mélyebben újabb sáncot épít fel. Ha pedig a jégár lassan visszahúzódik, akkor a kőzettörmelék lapos végmorénában terül szét. Minden egyes alkalommal kialakul ilyen ívalakú sánc, ha a jégár visszahúzódása hosszabb ideig szünetel, ennélfogva az ilyen sáncok valóságos mérföldkövek, melyek a jégár visszahúzódásának útját jelzik.

A jégár hátrálása még korántsem jelenti azt, hogy a jég visszafelé mozog. Ez csak annak a jele, hogy a hóesés a jégár tápláló területén csökkent, tehát a jégár nem nyomulhat előre régi határáig. Az adott körülmények között előbb olvad el, mielőtt régi olvadási területét elérte volna. A visszahúzódás tehát tulajdonképen csak annyit jelent, hogy a jégár rövidebb lett.

A jégár hosszának ingadozásai - ezt bizonyos fenntartással a folyóerózió megifjodásával vagy öregedésével hasonlíthatjuk össze - korántsem a mozgó jég szeszélyes önkényességétől függnek. Úgy látszik, hogy szabályos időszakosságukat a világegyetemből ható, tehát külső (kozmikus) okok szabályozzák. Természetesen vannak kisebb évi ingadozások is. De ezen kívül határozottabb párhuzamosság is megállapítható a szárazabb és nedvesebb időszakok váltakozásával. Minthogy pedig nagy általánosságban a Földnek valamennyi jégárja ugyanabban az időben húzódik vissza és nyomul előre, mindenképen arra a következtetésre kényszerülünk, hogy ennek a glaciális egyidejűségnek a hajtó rúgója valahol Földünk határain messze kívül esik. Jelenleg a jég általános visszahúzódását tapasztaljuk. Az egyetlen dolog, amely más szempontból is annyira nyugtalan századunkat jellemzi, az a tény, hogy az Alpesek jégárai az elméletileg kiszámított 35 éves időszaknál hosszabb ideig vannak visszahúzódóban.

Az olvadási területen a jéggel együtt a jég letaroló képessége, a glaciális erózió is meghal. Ha a jég olvadni kezd, a víz vagy a jégár hátán folyik le, vagy pedig a hasadékokon keresztül a mélybe zuhan, ott jégárpatakká (XXXIV. tábla) egyesül és a jégár homlokán, a gleccserkapun vagy gleccserszájon keresztül jut megint napvilágra. Itt azon igyekszik, hogy a lerakott morénát elpusztítsa. Ez már a jól ismert folyó-erózió. Ennek hatalmába kerülve, a jégműködés nyomait viselő sok kavics lassanként elveszti a karcolások nyomait, a folyók mint közönséges görgetegek elszállítják és tovább görgetik.

Ha valakinek az a feladata, hogy az eljegesedéseket rekonstruálja, már csak a jellegzetes glaciális vidékből indulhat ki. A jellegzetes U alakon, a széles völgyfenéken és meredek oldalakon kívül, amelyek még akkor is felismerhetők, ha a folyók később bizonyos mértékig megint fel is töltötték a völgyet, még számos olyan bélyeg ismeretes, amelyek alapján ráismerhetünk arra, hogy a völgyet jégár alakította ki (XXXV. tábla). Az ilyen völgyet mindíg megkülönböztethetjük a folyók által kimunkált völgytől. Az elolvadt jégár völgyében, annak alakjában és szerkezetében, mindíg felismerhető a lassan mozgó jégtömeg goromba kegyetlensége. A folyóvölgyben viszont mindíg visszatükröződik az áramló víz játszi könnyedsége.

A jégár semmi akadály elől nem tér ki. Vagy átsiklik fölötte, vagy részben eltolja útjából. Völgye rendszerint nagy távolságra halad egyenesen. Ahol pedig a völgyfenéken valami kiemelkedés volt, ott az a jég eltűnése után lecsiszolt, enyhén legömbölyített sziklák, úgynevezett púpos vagy vásott sziklák alakjában áll előttünk. A folyó ellenben csodálatos mozgékonyságával meg akarja kerülni az akadályokat, ha első támadásával nem sikerül ezeket útjából eltávolítania. A folyónak sok kanyarulata nem egyéb, mint a letarolandó kőzettel való megalkuvás. Csak ha nem térhet ki az akadály elől, vagy pedig ez a kitérés nagyobb fáradságot venne igénybe, mint az akadály legyőzése, akkor állítja félre útjából a folyó a kőzetet, még pedig úgy, hogy élesen és gyorsan belévágódik.

A folyó ábrándozó! Ragyogni akar: elbizakodottan tör az egyensúly és összhang eszményképe felé, de ezt soha el nem éri. Ha a térszín lejtése megkönnyíti az áramló víz útját a völgyben, akkor keres magának a víz más nehézségeket, és hatásos vízeséseket hoz létre. Ezek megint elegyengetik a folyó esését, míg végül az érett folyóvölgy egyöntetű, kiegyensúlyozott keresztmetszet felé közeledik, itt aztán már nincs helye a vízeséseknek. A jégár azonban hétköznapi nyugalommal fogad el mindent, ami útját megkönnyebbíti. Mint tunya tömeg egyszerűen leejti magát mederkőzetének lépcsőzetes szakaszain. És csak lassú regeneráció után kezdi esetleg ereje teljes tudatában újra ledörzsölni a medrét. A hajdani jégárvölgy ezért nem olyan egyöntetű, mint az érett folyóvölgy. Az ilyen völgyet számos vízesés szakítja meg s ezek csak akkor tűnnek el, ha a jégár völgyét a folyó veszi birtokba és hátráló, Niagara-szerű munkával eltünteti a jégár furcsa viselkedésének nyomait.

Beszédes tanui ennek az úgynevezett függő völgyek. Ezek is jellemzők a jégáraktól legyalult vidékekre. Ha egy folyórendszer zavartalanul és szabályszerűen fejlődik, akkor egész lehordó munkásságát az áramló víz sebessége szabja meg. A mellékpataknak völgye mélyítésében - hiszen ez is hozzátartozik a sebességszabályozó tevékenységéhez - lépést kell tartania a fővölgy kialakulásával. Így mindíg a völgyfenék magasságában nyílik a fővölgybe. A jéggel borított vidéken ez a törvényszerűség legtöbbször nem érvényesül. A jégár okozta letarolásban a jégár vastagsága a hatóerő. Ha két jégár összefolyik, akkor a csatlakozást, valamint a mozgás irányát, a mozgó jég felső felületének lejtése szabja meg (XXXII. tábla). Innen kezdve a fővölgynek már nagyobb mértékben kell kisúrolódnia, mint a kevésbbé tekintélyes mellékjégár völgyének. Ha később a jég elolvad, a mellékvölgy gyakran 10 méter vagy még sokkal nagyobb magasságban is a hajdani főjégár völgye felett függ. Ilyenkor csak valami elegyengető vízesés sokat ígérő társasága nyujthat reményt ebben a lebegő állapotban.

A folyóvíz letaroló munkájával szemben még a következőkben van különbség. Ha a jégár a tengerig eljut, akkor völgyét még a tenger színe alatt is bevághatja. Ezzel a folyamattal próbálták megmagyarázni a fjordok (XLVI. tábla) keletkezését. Később a tenger színe emelkedett; szokatlan mélységének ez a körülmény azonban csak gyarapítója, de nem előidézője volt.

A hó és jég nem szorítkozik hatásában csak a hóhatár alatti völgyjégár romboló munkájára. A magasabb területeken is részt vesznek a hegység kialakításában és végül elpusztításában. Régebben csak a fagy mállasztó hatását tették felelőssé a magas hegység éles és érdes formáinak kialakításáért. A kisebb és mozdulatlan hótömegek tevékenységét nagyon lebecsülték. A függő jégáraknak (XXXVI. tábla) - több hegységben, pl. a Pireneusokban, ezek az eljegesedés egyedüli képviselői - ugyanolyan viselkedést tulajdonítottak, mint a hóhatár alatti völgyjégáraknak, csak éppen kisebb mértékben. Azok a kis, jelentéktelen hófoltocskák, amelyek a magas hegység meredek oldalain itt-ott összegyűltek, a régebbi felfogás szerint csak a tavalyi hó szerény maradványai, melyeknek bőven elég gondot okoz, hogyan húzzák ki a nyarat. Földtani fontosságot nem tulajdonítottak nekik. Később azonban mégis kiderült, hogy ezek a kőzetet aláaknázzák és nagy mértékben elősegítik a kőzet mállását, sőt talán legfontosabb okai a fiatal magas hegységek éles eróziós alakjainak.

Bármily kicsinyek és jelentéktelenek is ezek a hófoltocskák, mégis hatalmas erő lakozik bennük. Áthúzták a nyarat, ennélfogva most már örökkévalók. Meleg nyári napokon széleiken leolvadnak. Az olvadékvíz átitatja és telíti a hó alatt levő kőzetet; éjszaka pedig, amikor megfagy, széthasogatja, szétfeszíti. És a csekély mennyiségben lefolyó olvadékvíz gondoskodik arról is, hogy a kőzettörmelék - bár ugyan nagyon lassan - elszállíttassék. Erőteljes nyári mállás és lassú szállítás ez a kettős folyamat évről-évre mélyíti és szélesbíti a barátságos kis sziklafülkét, ahol a hó most már örök időkre berendezkedett. Végül alul nyitott amfiteátrum vagy cirkusz lesz belőle, amelyből elegendő mennyiségű hó esetében, kisebb függő jégárak, sőt nagyobb eljegesedések idején hatalmas völgyjégárak indulhatnak ki. S valóban, a glaciális vidékeken gyakran látjuk azt a feltűnő jelenséget, hogy azok a völgyek, amelyekben működő jégár volt vagy van, még ma sem formálódtak ki teljes hosszukban U-alakú teknővölgyekké, hanem fölfelé szélesebb, hátul meredek, csaknem függőleges falakkal elzárt köralakú völgyekbe mennek át. Az ilyen völgyeket kár-fülkéknek nevezik. (37. kép.) A meredek fal az állandó mállás és aláásás miatt folytonosan hátrál, tehát a hegység lassacskán - éppen úgy, mint a hátráló erózió esetében - fokozatosan morzsolódik. Ahol az eljegesedett magas hegység ellenkező oldalain sok ilyen amfiteátrum van egymás mellett kár-öv alakjában és ezek fokozatosan növekszenek egymás felé, ott az elválasztó magaslat éles, meredek gerinccé lesz. A folyamat lassú előhaladásával ez is áttöretik. Az ilyen glaciális áttörés következtében a gerincben levágások, úgynevezett csorbák jönnek létre, amelyek hágókul szolgálhatnak. Egyébként azt is beszélik, hogy már HANNIBÁL, a híres hadvezér is tudta, hogyan jönnek létre az ilyen hágók, vagy hogyan szélesíthetők ki -, ha a tulsó oldalukon termékeny síkságok csalogatták ellenállhatatlanul. A történelem azt írja, hogy az útját elzáró sziklatuskókat fölmelegíttette, majd meg vízzel öntette le, hogy azok szétessenek, s útját szabaddá tegyék.

37. kép. Kár-gleccser szelvénye és a kár-gleccser által kimélyített kár-fülkében létrejött kár-tó vázlatos távlati képe.

Most még a gúlaalakú hegycsúcsokat kell megemlítenünk (XXXVIII. tábla). Ezek három- vagy négyoldalú piramisok; jellegzetes formái a kár-eróziónak. Egymáshoz fölöttébb hasonlók! Példa erre a Matterhorn és a kanadai Assiniboine. Akkor keletkeznek, ha három vagy négy amfiteátrum egy középpont körül erodál és azonos magasságban egymás felé nő.

Azonban semmi sem örökkévaló! A születés és halál ritmikus változásaiban a jeges dicsfény lassacskán vége felé közeledik. Alig észrevehető éghajlati változások következtében csökken a hóesés és ezzel a jégár mozgató ereje is. Ezek meggyorsítják a halált, a vigasztalan elolvadást. A völgyjégár visszahúzódik a kár-fülkébe, amelyből valamikor fiatal ereje tudatában előnyomult. A folyó megint birtokba veszi régi, közben idegenné vált völgyét. S amilyen mulandó a hó és a jég, ugyanúgy mulandók az általuk szívós makacssággal létrehozott formák is - hegycsúcsok, gerincek és bércek. Létük érdes, dacos szépsége visszatükrözi közelgő elmúlásuk tragédiáját!

A belföldi jég és a jégkorszakok.

Sok kérdés merül fel, hogyha a földtörténeti mult régebbi jégkorszakait földtanilag akarjuk rekonstruálni. Ha válaszolni akarunk ezekre a kérdésekre, elsősorban abból a néhány tényből kell a geológusnak kiindulnia, amelyeket a még meglévő jégpáncélok ma is elárulnak. A mintaszerű példa ilyenkor rendszerint Grönland szokott lenni, ahol még korunkban is valóságos jégkorszak van (XXX. tábla). Nem egészen értem, hogy a tudományos érdeklődést miért keltette fel csak olyan kis mértékben a 14 millió négyszögkilométer kiterjedésű délsarki belföldi jég, holott a hétszerte kisebb Grönland már régen a tudományos érdeklődés központjában áll. Ma már aligha fogadhatjuk el kifogásként, hogy nehezen érhető el vagy nehezen szelhető át. Hiszen WEGENER második grönlandi útja óta (1912) aligha kételkedhetünk abban, hogy az emberi akaraterőnek és emberi ellenállóképességnek egyáltalában nincs határa.

A regényes hajlamú avatatlanok minden sarkkutatásban csak a hosszú sarki éjszakák csábító titkát látják, a mindennapi élet józan lelkei meg csodálkozással kérdik, mi keresni valója van az embernek ezeken a beláthatatlan nagyságú területeken, ahol csak jég van és semmi más. A Sarkok varázsát meghagyom az ábrándozóknak, de a meg nem értő józanság kishitűsége ellen harcba szállok. A földtantól eltekintve sok más ezer kérdés is kielégítő válaszra vár itt.

Így például széltében elterjedt felfogás volt, sőt sokan még ma is vallják, hogy a belföldi jégen az élet minden megnyilvánulása lehetetlen. A kanadai Sziklás hegységben, a Brazeu-jégár egy magányos nunatakján mohokat és virágos növényeket, sőt - minden szobatudós-tapasztalat ellenére - legyeket is találtak. Ennek érthető felháborodás volt a következménye a szakértők között, mert hiszen most meg kellett magyarázniok e növények és állatok eredetét ezen a puszta vidéken, valamint azt is, miképen tudtak ezek az ottani nehéz életkörülményekhez alkalmazkodni. Azóta már az élettel foglalkozó tudományok is élénken érdeklődnek a sarki kutatások eredményei iránt. S mennyivel inkább kell a földtannak érdeklődnie eziránt, amikor ennek a tudománynak a még szinte ismeretlen mából kell a csak töredékesen fennmaradt tegnapot elénk varázsolnia.

A tulajdonképeni belföldi jég mozgása még nagyon kevéssé ismeretes. WEGENER a grönlandi fennsík különböző pontjain visszhangvizsgáló készülékekkel több mint 2 kilométeres jégvastagságot is mért. Azonban ennek az irtózatos jégtakarónak belső mozgásáról mit sem tudunk. Úgylátszik jogos az a feltevés, hogy a belföldi jég nagyrésze mozdulatlan és mozgásban levő nyulványait nemcsak a hatalmas jégköpeny legfelső rétegei táplálják, hanem a száraz hóból álló felhők is, amelyeket a szelek a szárazulat belseje felől állandóan maguk előtt hajtanak. Az említett nyúlványok, a peremi jégárak azonban sokkal gyorsabban mozognak, mint az alpesi völgyjégárak. A hatalmas grönlandi jégtakaró peremének néhány jégára naponta 20 métert is halad. Ezzel szemben az alpesi nagy jégárak csak fáradságosan csúszni látszanak, hiszen a legnagyobb sebesség, amelyet alpesi jégárakon mértek, mindössze 180 méter egy évben. Ez a csigalassúság megható számításokra adott alkalmat: az a hópehely, amely COLUMBUS idejében esett valamely alpesi kár-fülke területére, körülbelül ma olvad el a jégár végén!

A belföldi jég hatalmas tömegei alapján fel kell tételeznünk, hogy a tőle eltakart területen a jég rombolása kétségkívül óriási méretű. Minthogy azonban csak néhány nunatak emelkedik a jégtakaró fölé, azért ennek a letaroló működésnek szükségszerűen nagyon egyhangú abráziós folyamatra kell korlátozódnia. Itt hiányzanak a hegygerincek, károk könnyed vonalai, amelyeket eljegesedett magas hegységben a kár-erózió létesített. Hogy tulajdonképen mi történik itt, arról csak a peremi területeken kapunk világosabb képet, ahol a belföldi jég lassacskán vékonyabbá válik. Ha a jég alkalmi visszahúzódása következtében az alapzat láthatóvá válik, ugyanolyan csiszolási és karcolási nyomokat találunk itt, mint az alpesi jégárak által kialakított völgyek fenekének kőzetein.

A meglévő jégtömegek vajmi kevéssé engedik meg, hogy megismerjük az óriási mennyiségű törmelékanyagot elszállító folyamatokat. A magános nunatakok lábai körül fölhalmozódott jelentéktelen kis kősáncokon kívül egyetlenegy morénát sem találunk a belföldi jég felületén. Az alapmoréna csak akkor válik elengedőképen hozzáférhetővé, ha a jég már eltűnt. A letöredezett kőzettörmelék legnagyobb részét a jég valószínűleg csak nagyon rövid távolságra szállítja tova. Régebbi jégkorszakokból azonban ismerünk vándorköveket. Ezek tanulmányozása arra az eredményre vezetett, hogy e kövek sokszáz kilométert tettek meg attól a helytől, ahol ugyanilyen összetételű kőzet van, vagyis ahonnan ezek elszakadtak.

A jégárkarcolásokon végzett ezer és ezer mérés alapján megállapíthatjuk azt az irányt, amelyben a jég az általános eljegesedés idején mozgott, tehát azt az irányt, amelyben a vándorkövek anyakőzetét keresnünk kell. A vándorköveket a hajdani jégárak olyan vidékre szállították, amelybe idegenszerű megjelenésükkel és összetételükkel sehogyan sem illenek bele. Ha nem ismernénk a letaroló jég munkáját, akkor Hollandia és Észak-Németország talajának minden gránittuskója földtani képtelenség lenne számunkra.

A jégárkarcolások méricskélése sok ember szemében értelmetlennek látszhatik; de mindjárt fontosabbnak látszanak, ha a karcolások értékes termékekhez vezető utat mutatnak. Finnország keleti részében például sok más vándorkő között tiszta rézércből álló összekarcolt tömböt is találtak. Az ennek alapján megindult kutatások, amelyek a jégárkarcolások nyomán észak felé vezettek, ragyogó eredménnyel végződtek: 1910-ben Finnország legnagyobb rézbányáját fedezték és tárták fel. Ez a hatalmas eredmény még az amerikaiakat is felbátorította. Wisconsin államban jégeredetű üledékekben gyémántot találtak. Mindmáig nem sikerült azonban kikutatni, hogy a jég milyen kőzetekből szabadította ki ezeket a gyémántokat. Mindenesetre jogosnak látszik az a föltevés, hogy ez a becses gyémántforrás valahol Kanada közepén rejtőzik.

Az építőmunka szempontjából a belföldi jég sem viselkedik másképen, mint a magas hegység völgyjégára. A jégtakaró szélén végmoréna rakódik le, s ha a jég végül elolvad, a fenékmoréna lapos törmelékréteg alakjában nagy területen szétszórva válik láthatóvá. Mindkettő egyaránt fontos. A fenékmoréna alakját és összetételét nagyrészt az a vidék határozza meg, ahonnan anyaga származik. Ha az alap kemény kőzetekből állott, akkor a vékony fenékmorénában sok kavicsot találunk. Ha azonban az alap, mint például Németországban is, puhább volt, tehát a jégár könnyebben dolgozhatta fel, akkor a keményebb területekről származó kavicsok jóval ritkábban jelentkeznek. A fenékmorénán csodálatosan változatos helyi torlódási jelenségeket figyelhetünk meg.

A rombolás és a szállítás egyenlőtlenül megy végbe, éppen ezért a folyamat harmadik tagja, a felépítés is nagyon egyenlőtlen. Ennek következtében a fenékmoréna felszíne nagyon szabálytalan. Ahol a jég sok törmeléket vett fel, ott ez a törmelék a jég elolvadása után a vidék kis halmocskáiban jelenik meg újra. Ahol a jégármeder egyenetlenségeit a jégár munkája legyalulta és csiszolta, ott, ezeket a belföldi jég visszahúzódása után legömbölyítet kiemelkedések formájában látjuk viszont. A hullámosan váltakozó kiemelkedések és bemélyedések, nagyon jellemzők az ilyen régebbi eljegesedett területekre és rendszerint nagy számban lépnek fel. A köztük lévő különbségeket mindmáig nem sikerült megmagyarázni. Néha valóban nagyon nehezen lehet megmagyarázni, miképen keletkeztek. Vajjon a jég közvetlen letaroló munkája vagy a szabálytalan lerakódás vagy pedig meghatározott irányokban lefolyni kényszerült olvadékvizek munkája által jöttek-e létre? Ugyanez a szabálytalanság jellemző a végmorénára is. A végmoréna ugyanis csak ritkán veszi körül összefüggő sánc alakjában a jégtakaró egész homloki részét. Az elolvadó jég többnyire csak egyes dombhátakból álló megszakított sort rakott le. Azután meg a lezúduló olvadékvíz is több helyen áttörte ezeket a halmokat.

Az olvadékvíz itt is fontos átmeneti szerepet játszik a tiszta jég- és folyóvíz által okozott letarolás között. Letarolja a belföldi jég lerakódásait. Átveszi a morénák törmelékanyagát, azután a jég alatt hosszú völgycsíkok alakjában megint lerakja. Ezek a jég elolvadása után, mint irányított hátak tűnnek elő. Megtörténhetik az is, hogy az olvadékvíz szétteríti a törmeléket az eltűnő jégtakaró régi határain kívül is és ilyenkor homokból és murvából álló törmelékmező keletkezik. A közönséges folyami lerakódásokkal szemben az enyhe lejtéssel kimosott végmorénába megy át.

Minden jeges vidéknek van még egy jellegzetes vonása, akár belföldi jég borította a területet, akár pedig csak a völgyjégár letaroló munkájára korlátozódott a jég működése. Ez a jellemvonás a sok tó jelenléte. A földfelület legtöbb tava a jégnek köszönheti eredetét. Ez már abból a tényből is kiviláglik, hogy a legtöbb tó azokon a területeken fordul elő, amelyek még a közelmult földtörténeti időben jégtakaró alatt voltak. Ezt persze elég későn ismerték fel. A jégárak elméletének kisszámú első védelmezői a tavak nagy számát még nem hozták kapcsolatba korábbi eljegesedéssel, míg végül LYELL CHARLES 1841-ben kifejezte csodálkozását azon, hogy az Északamerikai Egyesült Államokban az Apalachiai-hegységben oly kevés tó ismeretes, ellenben Európa magas hegységeiben oly sok apró tó gyönyörködteti a szemlélődő embert. Ma már ésszerűen meg tudjuk magyarázni, hogy miképen jött létre a sok kisebb-nagyobb tó a régebbi időkben eljegesedett magas hegységekben. Egyeseket maga a jég ásott ki, ezek kisebb medencéket töltenek ki, amelyek a kár-erózió alatt képződtek (XXXVII. tábla). Mások viszont, főleg a nagyobbak, mint Észak-Amerikában az Erie- és Michigan-tó, Európában a Luganói-tó, a Lago Maggiore és a Bodeni-tó a glaciális törmeléklerakódások általi felgátolásnak köszönik eredetüket, éppen ezért ezeket morénatavaknak szokás nevezni. Rendszerint a végmorénák mögött fekszenek a mély jégárvölgyek szájában. A korábbi jeges vidékek tavainak szokatlanul nagy száma egyszerűen magyarázható a fenékmoréna felületének számos szabálytalanságával. Így a csapadékvíznek bőséges alkalma volt arra, hogy a hullámos terület mélyebb helyein összegyülhessék.

A meglévő jégpáncélokról ugyan még vajmi keveset tudunk. Annyi azonban máris kiderült, hogy a jég okozta letarolás nyomai nagy számban és igen elterjedten találhatók meg, és hogy ezeket nehezen téveszthetjük össze más földtani erők működésének a nyomaival. Igy tulajdonképen elég csodálatos, hogy AGASSIZ (1840) után sok évtizednek kellett eltelnie, míg végül hajlandók voltak belátni, hogy a jég valamikor a földfelületnek sokkal nagyobb részét borította, mint ma. Mikor azonban az a meggyőződés már általános lett (1875), hogy a mai grönlandi jég földtörténeti szemmel mérve még rövid idővel ezelőtt Közép-Európába hatolt le, akkor arra törekedtek, hogy a régebbi korok kőzeteiben is megtalálják korábbi eljegesedések bizonyítékait.

Ennek a vállalkozásnak forradalmi sajátságai voltak. Hiszen mindaddig azt a véleményt hangoztatták, hogy a földtörténeti multban az éghajlat mindíg melegebb volt. Eszerint a felfogás szerint a Föld lassacskán hült le, tehát csak a legutóbbi időkben jöhettek létre helyi eljegesedések, mint például a sarkok vidékén. Azokról a morénamaradványokról, melyek ma is meglévő jégáraktól távolabb fordulnak elő, azt gondolták, hogy ezeket még a Noé-féle özönvíz rakta le. Ekkor fölfedezték egy vagy több jégkorszak félreismerhetetlen nyomát a földtörténet első napjaiból származó kőzeteken is. Ezek megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozólag, hogy a földkéreg már az eozoikum idején elég vastag volt ahhoz, hogy a Föld belső melegét teljesen távoltartsa. S ezzel nagymértékben megrendült a hit abban az általános özönvízben, amelyben a legkülönbözőbb jelenségek egyidejűleg játszódtak volna le. De ezzel végre szabad út nyílott a kutatás számára is. A vizsgálatok gyors iramban vezettek egyre újabb fölfedezésekhez. Egyre újabb, sosem sejtett megállapításokat fogadtak el mindíg készségesebben. A földtan területén kívül a korábbi jégkorszakok felismerése persze igen különös elképzelésekhez vezetett, különösen olyan emberek fejében, akik jeges-kozmogóniai elméletekben a világjég nagyon tragikus megnyilatkozását hirdették. Ezek szerint Földünk elkerülhetetlen szabályszerűséggel többször kerülne érintkezésbe az áttetsző és ezért láthatatlan jégholdak alakjában jelentkező világ-jéggel. Ez a jelenség okozta volna a multban a legnagyobb katasztrófákat, többek között az özönvizet is.

Azóta már sok jégkorszakot fedeztek fel a földtörténeti multban s ezeket többé-kevésbbé sikerült rekonstruálni. Itt azonban most csak a két legfontosabbat akarjuk ismertetni. A permo-karbonkori eljegesedés ugyan csak a déli félgömbre szorítkozott, azonban a többinél mégis sokkal jobban felkeltette a geológusok érdeklődését, mert Dél-Afrikában, Dél-Amerikában és Ausztráliában nagy területekre terjedt ki és sajátságos életformák kísérik. A másik a diluviáliskori. Ez rövid idővel ezelőtt folyt le s elmúlásának számos előttünk közismert nyomát hagyta hátra. Azonkívül meg érdekes bepillantást engedett számunkra egy általános eljegesedés jellegzetességeibe, talán még inkább, mint a mai belföldi jég.

38. kép. Európa a legnagyobb diluviális eljegesedés idején. A fehér színű terület jégpáncél, a pontozott terület a jégkorszaki löszlerakódások.

Előttünk persze a diluviális jégkor a legismertebb. Alig néhány ezer évvel ezelőtt, amikor az ember már régen megjelent a teremtés színpadán, a diluviális jég Észak-Európa (38. kép) és Észak-Amerika hatalmas területeit borította. Az Alpeseken is több száz méter vastag összefüggő jégtakaró feküdt, de az alacsonyabb hegységekben, mint pl. a Kárpátokban, a Pireneusokban, a Vogézekben, a Fekete-erdőben is voltak kisebb jégtömegek. A déli féltekén nagyjában ugyanilyen állapotok uralkodtak. Még a középafrikai hatalmas Ruvenzorin és Kénián (utóbbi kihalt vulkán) is megtalálták a diluviális eljegesedés nyomait.

Az utóbbi évek vizsgálatai egyre inkább valószínűvé tették azt a felfogást, hogy mindezeken a területeken a jég meglehetősen egyidejűleg lépett fel, és a déli és északi féltekét nem különböző időpontokban jegesítette el, mint azt régebben gondolták. Egy másik kérdést azonban ezzel szemben nem tudtak ilyen egyhangúlag eldönteni, nevezetesen azt, hogy állandó hideg folytonos időszaka volt-e ez az utolsó jégkorszak, vagy pedig voltak-e közben melegebb időközök, amelyek folyamán a jég visszahúzódott és a diluviális tél mérséklődött? Váltakoztak-e tehát a zord jégkorszakok az enyhébb interglaciális időszakokkal? Ma már csak kevesen vannak, akik azt hiszik, hogy a hideg egyfolytában tartott. A legavatottabb geológusok ma már mind azt tanítják, hogy a hideg időszakok között enyhébbek is voltak. Két egymás fölött fekvő moréna között ugyanis sokszor találjuk meg olyan szervezetek nyomait, amelyek csak melegebb éghajlati viszonyok között élhettek. Igaz ugyan, hogy a valóságos jégkorszakok száma még egyáltalában nincs biztosan megállapítva, s e fölött még nagy viták folynak. De nagy általánosságban mégis elfogadják azt a nézetet, hogy a skandináviai belföldi jég a diluvium folyamán háromszor nyomult előre nagy darabon és két jégkorszak közötti időszak volt, amely alatt a jég észak felé visszahúzódott. A jég eme mozgását sajátságos növény- és állatvilág követte nyomon, az állatok között például a mammut és a rénszarvas. S habár nagyon óvatosan, de mégis kifejezésre jutott már az a feltevés is, hogy a hidegebb és melegebb időszakok váltakozása a diluviális ember eszközeinek a finomodására is hatással volt, tehát az eszközök tökéletesedésében is felismerhető. Ez állítólag a barlangokban megmaradt legősibb rajzok és falfestmények kétségtelenül felismerhető fejlődésében is megnyilvánul. De én azt hiszem, hogy az ilyen feltevések még túl elhamarkodottak.

A jégkorszakok valódi okait illetőleg egyelőre még teljes sötétségben tapogatódzunk. Lassan azonban világossá lesz, hogy nem vezethetők vissza egyetlen egy okra. Sok hatás összetett következményét kell bennük látnunk. Figyelembe kell vennünk a világmindenség hatásait, hegyképző mozgásokat és vulkánikus kitöréseket.

Éppily kevéssé tudjuk az általános eljegesedés összes hatásait áttekinteni. Gondoljunk csak arra, hogy a jégkorszakok alatt a szárazulatokon fekvő jégtömegek milyen óriási vízmennyiségeket képviselnek. Ezek kikerültek a víz általános körforgalmából, holott tulajdonképen az óceánokhoz tartoznak. Ennek következtében már a földfelület tömegeloszlásában is nagy egyensúlyi zavaroknak kellett keletkezniök. Azonban ettől eltekintve, még más módon is nagy zavarokat kell a belföldi jégnek létrehoznia ebben az egyensúlyban, és ezáltal a Föld alakváltozásaiban. A jég kiterjedése a szárazulaton szükségszerűen magával hozza a tenger szintjének süllyedését; ha pedig a jég elolvad, akkor a visszaáramló víz következtében az óceán megint emelkedik. Ez nemcsak a szárazulat és a víz eloszlásában okoz jelentékeny változásokat, hanem a tenger eróziójában és ennek minden következményében is.

És ekkor még nem vettük tekintetbe azokat az óriási kőzettömegeket, a hegységeket, amelyeket a jég legyalult, letördelt és elszállított.


3. A szél.

Ahol a nagy hőség miatt nincs hó és jég, ahol a nagy szárazság az egyébként mindenható víznek csak néhány oázist hagy meg nagy kegyesen (XXXIX. tábla), ahol a folyók és jégárak teljesen hiányzanak, ott a szél veszi át a hegység elpusztításának drámájában a főszerepet. A sivatagok fölött a szél a földtani erők uralkodója! Persze, ez már bizonyos mértékig beismerése a tehetetlenségnek: csak ott kormányoz, ahol a többi tényező hiányzik. Még nagyobb mértékben kell igénybe vennie a jelentéktelen törmelék segítségét, mint a víznek vagy a jégnek. Egymagában semmi, csak mozgó levegő!

Amint a víz a lejtő irányában folyik le, úgy fúj a szél is a nagyobb légnyomású helyek felől a kisebb légnyomású helyek felé, és minél nagyobb a nyomáskülönbség, annál nagyobb a szél sebessége, annál tekintélyesebb az ereje is. Viharrá nőhet s a hullámokat vadul űzheti a partok felé, ezzel is növelve a hullámverés erejét. Így jelentékeny része lehet a tenger letaroló munkájában is. Mégsem ismerjük fel ebben a munkában, mert befolyásának semmiféle tanújelét nem hagyja hátra. Az általa létrehozható formákban csak akkor találjuk meg földtani nyomait, ha elegendő port és homokot ragadhat fel és szállíthat magával, s így évszázadokig tartó munkával megtámadja a szilárd kőzetet. Ezért tehetetlen a szél - mindíg földtani értelemben szólva - a nedves vidékeken, ahol az eső és az elmállott kőzetet védő növénytakaró kivédi támadását. A sivatagokban azonban az erős és jelentékeny nappali és éjszakai hőmérsékleti különbségek következtében a kőzet felaprózódik, megrepedezik, védtelen meztelenségben áll a szél önkényével szemben (XL. és XLI. tábla). Felkavarja a finom elmállott törmeléket, magával ragadja a homokviharban, a sziklák falaihoz sodorja, csapja, és így kétféle módon is erodál: kifúvással (defláció) és csiszolással (korrózió). Itt tehát a lepusztítás csak a szállítás segítségével lehetséges. De ha egyszer homokot visz magával, éppúgy megváltoztathatja a száraz területeken a földfelszín képét, mint a víz a nedves vidékeken.

Természetesen magától értetődik, hogy mind a szél által felkavart és szállított szemecskék nagyságának, mind pedig annak határa van, hogy milyen magasra és milyen távolra viheti a magával ragadott homokot és port. Durvább anyagot csak nagyon ritkán szállít. Ha pedig a törmelék kivételes esetekben mégis nagy magasságba és így nagykiterjedésű területekre jut el, akkor ez nem a szél, hanem más tényezők erejének köszönhető. A Krakatau 1883-ban bekövetkezett kitörése alkalmával a hamufelhő legalsó részében a legnehezebb kitörési termékeket is elszállította és pedig először északkelet, azután meg délkelet felé. A fínomabb részek 3000 kilométernél nagyobb távolságra is eljutottak, a legfínomabbak pedig a légkör mintegy 70 km magas részében állapodtak meg s éveken keresztül gyönyörű alkonypír-jelenséget hoztak létre, miközben többször is megkerülték az egész Földet. Sajátságos és akkoriban megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek voltak ezek. Ha a porfelhő valamilyen terület fölé jutott, ott a Nap vöröses vagy zöldes színűnek látszott, néha meg egészen elsötétedett. Csak a kutató léggömbökkel végzett vizsgálatok fejtették meg ezeknek a jelenségeknek a rejtélyét: a léggömbök a nagy magasságokban rendkívül gyorsan haladtak tova. Dehát ez az egész tünemény rendkívüli és kivételes volt. Nemcsak a tűzhányók kitörésének elemi erejét mutatta meg, hanem azt is, hogy a szél a magas légkörben rendívül gyors szállító eszköz. Ez azonban most bennünket hidegen hagy.

A legtöbb törmeléket a szél egyáltalában nem ragadja magasra, hanem csak alacsonyan, a talaj közelében fújja tova. Ezért az elszigetelten álló kőzettömegeket alapjukon erősebben támadja meg, ennélfogva lassan-lassan aláaknázódnak. Így keletkeznek azok a múlandó gombaalakú sziklák, amelyek töve végül annyira elpusztul az erózió előrehaladásával, hogy feldőlnek. Nem kell nagyon messzire mennünk, hogy ilyen példát közvetlen közelből figyelhessünk meg. Sóskút közelében van ilyen gombaalakú szikla, s ezen igazán pompásan tanulmányozhatjuk a szél működésének nyomait. Persze a sóskúti gomba egyelőre még messze van a teljes elpusztulástól. A szél azonban romboló működésében nem szorítkozik ilyen szeszélyes alakzatok létrehozására: Elegyengető és lesimító tevékenysége ugyanolyan hatékonynak látszik, mint az erodáló víz munkája a nedvesebb és rendszerint magasabban fekvő területeken. Az egyiptomi sivatagokból ismerjük a vádikat, száraz völgyeket. Ezek meredek falú, mély völgyek. Kijárat nélkül, vakon végződnek s fölfelé rendszerint amfiteátrumba mennek át. Minthogy a sivatagban sem víz, sem jég nincs, ezek csak a szél hatására jöhettek létre. Az ilyen szél által létrejött völgyeknek fejlődése és további növekedése végül éppen úgy a sivatag elegyengetésére vezet, mint a víz és jég együttes munkája a tökéletlen síkság kialakulására, ha talán ezt a végállapotot a sivatag nem is éri el. Az úgynevezett tanúhegyekben ezért a széltől elfujt, valaha magasabban levő vidék maradványait vélik felismerni (XLI. tábla).

39. kép. Éles kavicsok.

A szél letaroló munkájának legfeltűnőbb termékei közé tartoznak az olyan kavicsok, amelyekre a szél három vagy több élt, illetőleg lapot csiszolt, s amelyeket azért éles kavicsoknak (39. kép) nevezünk. Sokszor olyan területen találjuk ezeket, ahol semmi más nem emlékeztet már a hajdani sivatagra. Ilyenkor ezek az éles kavicsok tanúsítják legjobban, milyen nagyarányú éghajlati változásokon ment át az illető terület. Különösen fontosak ezek a mi szempontunkból azért is, mert Magyarország területén is kimutatták az éles kavicsok jelenlétét. Ezeknek az éles kavicsoknak megjelenési formája annyira változatos, hogy még korántsem ült el egészen a harc, amely keletkezésük magyarázata körül kitört. Annyi azonban világos, hogy ezek a kavicsdarabok, görgetegek, sivatagokban feküdtek, s a szél ereje csiszolta és simította le őket. Abban azonban a földtan művelői még nem tudtak megegyezni, hogy a kavicsokon levő - egyébként igazán nem különösebben fontos - változó számban és sajátságokkal fellépő lapok és élek keletkezése hogyan magyarázható meg. Egyesek azt vélik, hogy a szélirány minden változása következtében új lap csiszolódott a kavicsra. Mások meg azt gondolják, hogyha a kavics a földön gurulva megakadt, akkor ilyenkor a szél egyik oldalán simára csiszolta, majd aztán a kavics megint csak tovább gurult, s egy újabb megakadás alkalmával a szél megint újabb lapot csiszolt ki rajta. Ismét mások azt hiszik, hogy az éles kavics alakját eredeti alakja szabja meg, a szél csiszoló munkája csak jobban kiemeli és lecsiszolja az eredeti alakot. A negyedik magyarázat a kőzetek hasadási lapjaiban próbálja megtalálni a rejtély nyitját. Mint tudjuk, sok kőzet bizonyos meghatározott irányokban könnyen hasítható. Ezekben az irányokban tehát állítólag már eleve hajlandóságot mutatnak a lecsiszolódásra.

Dehát minden szél elül egyszer, éppúgy, mint ahogyan minden folyó egyszer csak eléri erózióbázisát, és minden jégár is valamikor mégis csak elolvad. Ha a szél valahol akadályba ütközik, vagy pedig gyengül az erózió sebessége, akkor már nem tudja többé a homokot tova szállítani. Le kell raknia a beláthatatlan sivatagban, a nagy homokóceánban, ahol csak a legmagasabb csúcsok emelkednek ki a homokból. Úgy látszik, mintha a hegyek saját törmelékükbe fulladnának bele. A széltől lerakott homok keresztrétegződést mutat, ilyet egyébként néha a folyók és folyótorkolatok üledékein is megfigyelhetünk. A ripple marks néven emlegetett szélbarázdák is a szél hatására utalnak. Ezek a szélbarázdák nemcsak a laza homok (XLIII. tábla), hanem sokszor a kemény mészkő felületét is hullámossá teszik. Még akkor is a szél hatására kell ezeket visszavezetnünk, ha nem maga a szél, hanem csak az általa mozgatott víz hullámzása hozta őket létre.

A legkisebb akadály is elegendő ahhoz, hogy feltartóztassa a homokot s lassacskán nagyobb buckákat hozzon létre (XLII. és XLIII. tábla). Alakjuk és helyzetük szerint többek közt megkülönböztethetünk ív- és sarlóalakú buckákat vagy dűnéket, külső és belső dűnéket, sivatagi vagy parti dűnéket. Mindez emlékezetünkbe hozza a nedvesebb vidékek lankás homokpartjait, ahol apály idején a homok szárazra kerül, majd beleszól a szél is, és újra dűnéket épít a homokból. Gyepesítéssel vagy fásítással szokták megakadályozni a dűnék továbbvándorlását, mert különben a szél egyik buckát a másikig fujná s végül a dűnék a homokmentes vidékre is előnyomulnának (XLIV. tábla). A Kurisches Haff vándordűnéi a XIX. század elején elborítottak egy Künzen nevű kisfalut, de a tovább haladó homoktengerből 1869-ben már újra előbukkantak első kéményei. A világ legnagyobb parti homokbucka-területe franciaországi Landes, a Biscayai-öbölben. Az ottani dűnék évenként mintegy 30 méterrel vándorolnak a szárazföld belseje felé és már sok falut elpusztítottak. A XVII. század vége felé Lège falucska templomát lebontották s 5 kilométerrel távolabb építették fel újra, hogy minden jövendő veszélytől megmentsék. Száz évvel később azonban megint át kellett helyezniök, mert a homok újra eltemetéssel fenyegette a falut.

A szél végül fínomabb port is szállít; ez messze vidékekre juthat el s minden akadály fölött tovahalad. Ezt a fínom port még sehol sem találták meg a durvább homokkal együtt letelepedve, s így már sokszor felmerült az a kérdés, hogy tulajdonképen hová lesz. Az enciklopedisták idejében, hiszen ezek minden jelenségre rögtön igen okos magyarázattal tudtak előállni, nagyon különös elmélettel feleltek arra a kérdésre, hogy a por és az élet miképen oszlik meg az éterben és a légkörben. Később azonban, midőn Kína belsejében nagy területeken találtak minden rétegezettség nélküli, óriási vastagságban megjelenő, fínom szemcséjű, sárgás agyagra emlékeztető anyagot, néhányan ebben vélték a keresett port felismerni. Azóta gyakran kétségbevonták, hogy ez a sárga anyag, a lösz valóban a szélből ülepedett volna le, ma azonban már minden kutató erre a felfogásra hajlik. Ennek bizonyítékát nemcsak a rétegesség hiányában látják, hanem elsősorban abban a módban, ahogyan a lösz a Föld felületén eloszlik. A szél szállította fínomabb por csak olyan területen rakódhatik le, ahol kevés eső esik, s a talajt mégis elég kiterjedt és sűrű gyepszőnyeg borítja, ami a legfínomabb porszemecskéket is megkötheti. Ez a kettős föltétel pedig, a löszkeletkezés conditio sine qua non-ja, épp a szárazulatok belső részeiben és a steppeövekben áll fenn, tehát ott, ahol lösz valóban lerakódik.

A kínai lösz fennebb vázolt keletkezésében, annak ellenére, hogy a lösz vastagsága jó néhány kutató szemében valószínűtlenül nagynak tűnik, nem kételkedhetünk (XLV. tábla). Sok utazó írta már le azt a jelenséget, hogy Észak-Kínában napokon keresztül elsötétítik a homokfelhők a Napot. Ez az óriási homokmennyiség a nagy ázsiai sivatagokról, a Gobiról és Ordosról származik. Az ilyen homokviharok után mindent vékony rétegben borít be a fínom, sárga por. Másképen áll azonban a dolog azzal a lösszel, amelyet Észak-Amerikából és Európából ismerünk. Ennek összetétele ugyan nagyon hasonlít a kínai löszéhez, azonban mégis nehezen fogadhatjuk el azt a feltevést, hogy ez is sivatagokban keletkezett. Mivel megfigyelték, hogy ezek a lösztömegek a hajdani glaciális morénasáncok külső peremén rakodtak le, nem egészen alaptalanul hozták kapcsolatba a diluviális eljegesedéssel. S így úgy tekintik, mint a nagy jégolvadás után a növényzetnélküli és védtelen morénákból kifújt fínom por lerakodását.

A homokbuckákkal és löszlerakodásokkal szemben a szél munkájával létrehozott másféle képződmények földtani szempontból sokkal kevésbbé fontosak. Egyidőben például azt hitték, hogy a grönlandi jégen meteorvasport találtak. Ezt a világegyetemből idekerült jövevénynek tekintették. Tudomásom szerint azonban ez a fölfedezés nem hiteles. Ritka dolog, hogy a szél más anyagot szállít, ilyenkor ez sokkal nagyobb feltűnést kelt, mint a közönséges lösz vagy a homok szállítása. Emlékezzünk csak vissza az 1926-ban Észak-Olaszországban esett véresőre. Ez semmi egyéb nem volt, mint az esőtől lecsapott barnásvörös vastartalmú por, amelyet a szél Észak-Afrikából ragadott magával. A megrémült olaszok azonban valami bekövetkezendő szerencsétlenség égi előjelét látták benne.


<< GHEYSELINCK R.: A NYUGHATATLAN FÖLD >>