Borzongóan gomolygó köd keblén megszületett az első dér, gyászos hírnöke e földünket fenyegető páncélos zsarnoknak, a télnek. Fagyasztó, hidegen süvöltő szél száguld végig letarolt mezőkön, kietlen pusztaságon és rémes hangon jelenti be a hatalmas vendéget, aki jő, hogy megfossza ékétől a kincsgazdag földet, pusztává tegye a rónát, díszétől megfosztotta a gyümölcshozó fákat, s páncélba öltöztette a csörgő patak vígan csobogó kebelét.
És mikor a kékesszürke égbolt áttetsző színére odarajzolja aranyszínét a felkelő nap alig érezhető hőt hintő sugára, zuzmarától fehér színű fátyollal bevont fák ágai reszketnek, csillognak, mintha még egyszer a tavasz virághintő kellemeit akarnák bemutatni.
Dér csillog mindenütt, öldöklő, életet semmisítő dér. A zörgő ágak rezegnek, a még ágaikon függő levelek szomorú sóhajtással leperegnek a fagyos földre. Pusztul, megsemmisül minden, mi a tavasz keblén született. Sehol semmi többé, csak pusztulás, csak enyészet. A dér kiszínezi még egyszer a fákat, a zörgő lombokat, a bevonulását tartó enyészet tiszteletére.
Mi meg futunk, fáradunk, küzdünk tovább a vakító, szürke ködben, nyugodtan lépdelünk végig a dértől csillámló lehullott faleveleken, s boldognak érezzük magunkat, hogy még... köhöghetünk.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 23.
A magyar szellemi élet számos kitűnősége, a magyar nyelv és szellem apostolai eljöttek hozzánk velünk ünnepelni.
A Kossuth utca díszes, szép színháza telve ünneplő közönséggel, a "világot jelentő deszkák" rég nem látott arcokat látnak viszont, melyek derültek s mégis ünnepélyesek.
Ismert írók, a magyar társadalom több neves alakja, ünnepelt művészek és művésznők jöttek el hozzánk: ünnepelni a százéves debreceni színészetet.
Szívünket büszkeség tölti el. Ez az ünnep a magyar kultúra egyik jelentős diadala, mely megvilágítja a magyar géniusz működő erejét, s reményt ad a legszebb álmok valósulására.
A száz év előtt lenézett, hajléktalan, bolyongó Thália most díszes palotában lakik, melyet megtölt az ünneplők serege, azok a tárgyak pedig, melyek szegénységét akarták feledtetni, amelyek egy-egy percet, egy-egy hangulatot hoznak vissza a százéves debreceni színészet küzdelmes, de dicsőséges múltjából, most összegyűjtve, ereklyék gyanánt, mind együtt vannak.
És míg felemelő érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsőséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket.
Most száz éve, mikor a nemzeti szellem hatalmas felbuzdulását szította fel a lenyűgöző idegen nyomás, annak a kornak egyik nagy alakja lépett fel mint a magyar színészet egyik alapítója.
Wesselényi Miklós neve szorosan össze van fűzve a magyar színészet alapításával, s ugyancsak ő az, ki a debreceni színészet történetében, mint áldozatkész lelkes úttörő, örök nevet és érdemet szerzett magának.
A budai Kelemen-féle, első magyar színtársulat sorsát jól ismerjük. Örökös harc volt az a fejlett német művészettel, mellyel szemben boldogulni nem tudott.
Kelemen László, a társulat igazgatója, a budai és pesti közönség közönyétől indíttatva, a vidéki nagyobb városokban akart szerencsét próbálni társulatával. Ebben az ügyben fordult 1795. dec. 31-én Debrecen város tanácsához; de bár a tanács sem ekkor, sem később, 1796. aug. 22-én nem zárkózott el a társulat pártfogásától, Kelemen törekvése nem teljesedett. Társulata szétzüllött, a készletek "a pesti József napi kótyavetyén" eladattak.
A debreceni színészet kezdete nem is a Kelemen, hanem a Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Az ő lelkes agitációja teremtette meg az erdélyi színészetet, melynek tagjai közé a Kelemen társulatának is több tagja belépett, s amely a legelső nagy művészeket nevelte, elsősorban pedig Jancsó Pált, az első magyar komikust.
De Erdély egymagában nem volt képes az állandó színtársaság terheit folytonosan viselni, így támadt Wesselényinek az a gondolata, hogy színtársulatát az alföldi magyarság nagyobb városaiba, elsősorban pedig Debrecenbe küldje.
1798. jún. 19-én, Zsibón kelt levelében fordul először ez ügyben Szombathy István debreceni főbíróhoz, melyben Játszó Társasága számára alkalmas épületet kér, "hol a legközelebb esendő Lőrincz szabadsága alkalmatosságával... a legjobb vírtusra indító játékok adathassanak."
Hosszas tárgyalás után a tanács megkötötte Wesselényivel a szerződést, mely 1798. november hó 1-ső napjától az 1800-ik év október 31-ig volt érvényes.
A társulat azonban már 1798. augusztus hó 11-én elkezdette a játszást, s ezt a napot tekinthetjük a debreceni színészet kezdő napjának.
A "Fejér Ló" udvarán épült fel az első nyári színház, télen pedig a mostani Polgári Kaszinó helyén, a Kossuth utca sarkán levő épület egy részében tartotta előadásait a Játszó Társaság, melynek tagjait actor (színész) és actrix (színésznő) néven nevezték.
Még ez időből keveset, de annál többet tudunk a debreceni színészetről 1799-től kezdve, mely évben a társulat 105 előadást tartott. A társulat 13-14 tagból állott, kik közül legkiválóbbak Kócsi Patkó János, Gidófalvy Jancsó Pál, a kitűnő komikus és Sehi Kemény Ferenc voltak.
A debreceni színészet történetében nagyon jelentős az az adomány, melyben azt gr. Waldstein Erzsébet özv. gr. Károlyi Józsefné részesítette.
A lelkes grófnő a Játszó Társaságnak ajándékozta a Károlyi grófok megyeri színházának gazdag felszerelését, olyan feltétel alatt, hogy az mindig Debrecenben maradjon.
Ez az adomány és Wesselényinek újabb áldozatkészsége még erősebb fejlődést biztosított a társulatnak, melynek actorai és actrixai 40-50 forint havi fizetést kaptak.
1809-ben meghalván Wesselényi, a városi tanács vette magára a társulat anyagi és szellemi gondjait, amiben segítségére volt a polgárság áldozatkészsége is, mely a színpadot nemcsak hazafias missziójú "institutumnak", hanem a jó erkölcsök tanító iskolájának is tekintette.
1810-1835-ig új korszak állott be az immár önálló debreceni színészetben.
A tanács, bár megtartotta a színház feletti felügyeletet, a színház igazgatásával és gondozásával elébb Gulácsy Antal táblabírót, majd Sándorfi nagyváradi főorvost bízta meg, kinek bérlete alatt kezdődik meg a debreceni színészetnek a n.-váradival való szorosabb kapcsolata. Gulácsy érája alatt színigazgató Ernyi Mihály volt, a tagok közül kiválóbbak Éder, Sáska, Kántor és Kántorné voltak.
1814-ben kezdődött a Sándorfi bérlete, melyben az igazgatók gyorsan váltogatják egymást. A színészek között ott találjuk a későbbi nagy komikust: Megyerit is.
Sándorfi halála után a társaság három-négy csoportra oszlott. Egy része Lang igazgatása alatt Debrecenben maradt; a társulat szétzüllésének tulajdoníthatjuk, hogy már 1819-ben itt, Debrecenben, a legmagyarabb városban, egy német színtársulat 23 darabot játszott.
1830-ban mintha megerősödött volna a társulattal együtt a közönség rokonszenve is, mert a debreceni színpadon játszott egy Déryné, azután Páli, Szentpéteri, Szerdahelyi, Egressy, mindannyian büszkeségei a magyar színészetnek.
1835-től a város már erősen foglalkozik az állandó színház eszméjével, melyre már kezdenek adományok befolyni.
Addig is, míg a nagyszabású terv létre jöhetne, a debreceni színészet új hajlékot kap Nánássy Gábornak a Harmincados-közben levő "színháznak alkalmazott magtárában".
Az új színházban, mely 25 évig volt a debreceni színészet hajléka, a legjobb művészek játszottak. Benne folyt le Arany János irodalomtörténeti jelentőségű szereplése is.
A szabadságharc, melyben a debreceni színészek mint honvédek résztvettek s az azt követő elnyomás korszaka meg-megakadályozták a debreceni színészet békés fejlődését, de előkészítették az állandó színház felépítését is, mely 1861-ben elhatároztatott.
Az állandó színházban jeles intendánsok, kitűnő művészek s különösen a színügyegylet buzgólkodása mellett, szépen virágzott a debreceni színészet, melynek ez újabb korszakát mindnyájan ismerjük.
Színészetünknek ezt az évszázados fejlődését, melynek egyelőre vázlatos, de tiszta és hű történetét adja elő Géresi Kálmán az ünnepélyre kiadott vázlatos történetében, s melyet követni fog a Csokonai Kör megbízásából színészetünknek rendszeres története is - tekinthetjük erős, biztos alapnak színészetünk jövője előtt.
Fejlődni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek.
De míg örömmel ünnepelünk, gondoljunk kegyelettel, igaz hálával az úttörő apostolok hatalmas munkájára, mely ünnepünket lehetővé tette.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 27.
A-y E-e
Lélekemelő, szép ünnepély zajlott le tegnap Debrecen város falai között. A nagy magyar alföld metropolisa, a tiszamelléki magyarság szíve, századik évfordulóját ünnepelte annak a nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bíró eseménynek, hogy először hangzott el magyar szó az örök jót és szépet hirdető színpad deszkáiról a debreceni közönség előtt. Az impozáns, lélekemelő ünnepélyt a Csokonai Kör rendezte, híven hivatásához és csaknem egy időben a költő Csokonai születésének évforduló napjával, aki maga is a magyar nyelv önfeláldozó úttörői közé tartozott, és aki a legelső színműíró volt Debrecenben.
Száz év telt el azóta, hogy a vándorútra kelő Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság a Királyhágón innen először ütött sátort, éppen Debrecenben, az öreg Fehérló szálloda, a mai vármegyeháza udvarán. A magyar Múzsa mindjárt kezdetben puha, meleg fészket talált nálunk. A nemzeti színészet, e hatalmas kulturális tényező történetének lapjain a legfényesebb betűkkel van beírva Debrecen város soha meg nem szűnő áldozatkészsége, amellyel az úttörőket és az ő utódaikat mindenkor istápolta, buzdította és pártfogolta. Miként maga e pusztába épült ős város és minden kulturális intézménye, úgy színészete is mindig magyar volt. Csaknem páratlan jelenség Magyarország városainak történetében - amelyekben nehéz küzdelmet kellett a magyar színészetnek vívnia az idegen Múzsa ellen, míg ezt kiverhette erős állásából, vagy úgy-ahogy szerény helyet tudott magának szerezni a hatalmasabb, az idegen ajkú lakosság által jobban kedvelt német színtársulatok mellett.
Debrecen város közönségének erős nemzeti érzületét, a magyar színészet iránt száz év óta tanúsított lángoló szeretetét, áldozatkész műpártolását méltányolták tegnap mindazok a kulturális intézetek és irodalmi társaságok, amelyek átérezve e százados évforduló jelentőségét, elküldötték képviselőiket, hogy velünk együtt ünnepelve, emeljék Debrecen város örömünnepének díszét, fényét. Köszönet érte nekik, hogy részesei lettek a mi jubileumunknak; amiért ők is ide zarándokoltak a magyar színészet annyi halhatatlan nevű apostola által taposott földre, hozván magukkal az úttörők emlékezetét dicsőítő koszorúkat.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 28.
A. E.
A kíváncsiság hétköznapi ingerével mentem föl a kereskedelmi akadémia "Csokonai-szobá"-jába, s az igazi meghatottság és lelkesedés felemelő érzésével távoztam el onnan.
Száz év emlékének poétikus megnyilatkozása, a debreceni színészet ereklyegyűjteménye: ez a színészeti kiállítás.
Ki vet[et]te fel a kiállítás eszméjét, nem tudom.
Ember volt, lelkes, mély érzésű ember, kinek terveiben nem közönséges motívumok, hanem szív és lélek működtek volt közre.
Köszönet a Csokonai Körnek, mely megvalósította az eszmét.
Elért eredményei között a színészeti kiállítás megteremtése sem utolsó.
Ez a kiállítás többet érdemel az érdeklődésnél.
Hatással, igazi maradandó hatással kell hogy legyen a debreceni közönségre, mely a színművészet méltánylásában különben is első helyen áll.
Az a gyűjtemény, melyet fáradhatatlan kezek hoztak össze, melyben önzetlen munka, finom ízlés és hálás kegyelet nyilatkozik meg - egy évszázadnak gyönyörű emléke, melynek felemelő hatása nem maradhat el!
...Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagy "víg nevetséges játékot" ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja.
Milyen nevű dalnokok!
Nevetést hallok. Egy tetőtől talpig elegáns fiatalember egy régi színlap naivságán nevet.
Óh, igen. Nagyon naiv dolgok biz' ezek, de énnekem nem jut eszembe nevetni. Valami fájó érzés válaszol szívemben a nevető hangra, s úgy irigylem ezeknek a naiv színlapoknak letűnt korszakát, mikor a színészetet a színészetért [művelték], s tudtak egy kissé lelkesedni is.
Belépek a szobába, mely telve százéves színészetünk becses emlékeivel.
Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak s ezer más édes apróság van kiállítva itt.
Milyen kis értékű, igénytelen dolgok, pedig mennyi dicsőségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi.
Mennyi dicsőségnek maradt emléke egy ezüstkoszorú, s hány álomból marad meg csupán a fájdalom s egy száradt virág!...
Minden tárgy egy gyönyörű élet, egy dicsőséges múlt hallgatag tanúja, és míg néma meghatottsággal nézem, lerajzolódik előttem egy bezárult korszak tarka képe, melyben több fény, több lélek lakozott, mint a mi reális, szürke, elbágyadt korunkban.
...Egy szép, egy édes arcú öregasszony egy csoport fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklődik minden kis tárgy iránt. Ő a nagyok legnagyobbika, kiről csak imádatszerű tisztelettel tud beszélni minden művelt magyar: Prielle Kornélia.
Kísérője egy művészi akvarell-képet mutat neki, mely eszményi szép fiatal nőt ábrázol. Ő az. A nagy művésznő, Petőfi ideálja, ki szívben, kedélyben még most is olyan üde, olyan fiatal.
Én látom, hogy szemében egy ragyogó könnycsepp tolul... Talán fáj az emlékezés? Nem. A másik percben már mosolyogva nézi egy gyönyörű nő régi fényképét. A kép Blahánét ábrázolja... És nekem őrült gondolatom támad megátkozni az idő kérlelhetetlen törvényét, mely a legszebbeket, legkedvesebbeket sem kíméli.
De ez az érzés sem tart soká. Annyi szépnek, annyi dicsőnek emléke kibékít itt ismét. Körülöttem régi nagyok fényképei, festményei vannak. Arcok mintha elevenséget nyerne, mintha biztatnának, hogy a dicsőség után nem fáj az elmúlás, s a szeretet mindent tud pótolni...
Szép, poétikus ez a kiállítás. Nézze meg mindenki, ki színészetünk múltjára büszke, jövőjére pedig bizalmat akar gyűjteni. Nemcsak a múlt ereklyéinek gyűjteménye ez, de gyönyörű glorifikációja egy hosszú század küzdelmének is.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 30.
Ady Endre
Mély fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.
Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.
Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.
Éppen aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő előléptetését.
És a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.
Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.
Elköltözött, mint ősszel a gólyamadár.
Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike példája... Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!
Még nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét...
Boldog felöltős idők! Már vége a boldogságnak!
A boldogság rövid, a felöltő hosszú...
Csak megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.
De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.
Kutatni kell!
Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.
"Ha Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.
Bizonyosan olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni."
Ilyen tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.
Erzsikének finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.
Erős jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt...
De a felöltőm?
Ez csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.
Vagy olyan nagy ellenségem lett a trombita?
Nem! Nem! Lehetetlen.
Ha vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.
Mert - jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.
Őt nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.
Akkor - úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.
És most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.
Ugyancsak 5 napja tűnt el a felöltőm is.
Hát nem gyanús ez?
Gyanús, nagyon gyanús!
És ha gyanúm jogos?!...
Elgondolni az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!
Szegény felöltőm!
Ki mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?...
"A sors... irigy zsarnokunk", elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű köpönyegemet.
Már most jól indulok a télnek.
Erzsike elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy "boros kancsó"-ért - aztán tessék kitelelni.
Semmi sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint eső után galléros köpenyeg.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. december 7.
Adieu Bandi
Élvezetes zeneestélyt szerzett a debreceni zeneértő közönségnek Suppénak ez a zenei szépségekben bővelkedő elavulhatatlan vígoperája, melynek szövegét Sue egyik, rémregény volta dacára is érdekes műve után írták. Az előadás méltó volt a kitűnő operához, melynek egzotikus helyzetei elfeledtették az opera zenei részének idő folytán közhellyé vált részleteit. A szereplők közül Mezeyt kell elsősorban megemlítenünk, kit az előadás sikeréből oroszlánrész illet. Éneke, játéka egyaránt kiváló volt, s rászolgált a bőségesen nyert tapsokra. Serfőzy Zseni bebizonyította, hogy operában is sikerrel állja meg a helyét. Szépen énekelt, játékán pedig szorgalom látszott. Kállay Lujzáról, mint mindig, úgy most is elismeréssel kell emlékeznünk. Karacs jó volt a Mezeyvel énekelt duettben, egyébként valami bágyadtság látszott játékán és énekén is. A többi szereplők is jól állották meg helyöket. A karok tűrhetően énekeltek, a zenekar jobb volt a szokottnál. Az operát Vincze karmester dirigálta hévvel, értelemmel. A színlap különben háromfelvonásúnak jelezte az operát, ami az előadás vége felé a közönséget érthető zavarba hozta. Egyéb, nagyobb diszharmónia nem sértette az előadás által keltett elismerést.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. december 8.
Dybandi
című kötetem - a leghatározottabb tervem ellenére - karácsonykor nem jelenhetik meg a kiadóvállalat nagy elfoglaltsága miatt. E késésért, melynek hátrányát magam is érzem a karácsonyi könyvpiacról való lemaradásban - újólag kérem előfizetőim szíves bocsánatát, s egyszersmind tudatom, hogy a kötet díszes kiállításban a jövő hó elején mindenesetre szét fog küldetni.
Szil 1898. december 11.
Ady Endre
Érdekes hírek szállingóznak a Kossuth utcai múzsa-csarnok felől.
Ezek a hírek nem a rendes színházi pletykák, hanem olyanok, amelyek a közönséget is szerfelett érdeklik.
Arról van szó, hogy kik hagyják oda a Komjáthy társulatát, s a távozókat miként kívánja pótolni a színház szerencsés kezű direktora.
Mert a direktor úrnak határozottan szerencsés keze van, s óhajtandó volna, hogy a személyzetben felmerült változások elintézésénél se tagadja meg magát az a hagyományossá vált szerencse.
Ezek a válságok komoly megfontolást igényelnek, csak komoly megfontolással teendő lépések eredményezhetik azt, hogy színtársulatunk művészi nívója ezután is megmaradjon.
Nem említve a társulat régebbi - már pótolt - veszteségeit, lehetetlen rezignáció nélkül megemlékezni Szathmáry Árpád távozásáról. Már befejezett dolog, de tény, hogy ez a veszteség a színtársulatot és közönséget a legérzékenyebben érinti, és bizonyos, hogy Szathmáry utódjának elképzelhető nehéz helyzete lesz.
Nem kevésbé volna érzékeny az a veszteség, melyet Tanay és neje, Halmi Margit távozása okozna.
Tanay Debrecenben léte alatt sokoldalú, használható, ügyes színésznek bizonyult. - Ismerve a vidéki színészet mostani anyagát, alig remélhető, hogy az igényeknek megfelelő helyettesítő akadjon.
T. Halmi Margitról nem kell bővebben beszélni. Rendkívül intelligens, finom ízléssel megáldott művésznő, kinek diszkrét, művészi játéka sohasem téveszti el a hatást.
Két ilyen kiváló tagnak távozása felett nem lehet egykönnyen átsiklani.
Ismerjük Komjáthy János áldozatkészségét, helyes, öntudatos felfogását, s meg vagyunk győződve, hogy tetteit - a közönséggel ellentétbe helyezkedve - kicsinyes szempontok nem fogják irányítani.
Nem tudjuk elhallgatni Szentes János távozása hírét. Annyi szerep talált benne páratlan alakításra, annyi szorgalom látszik nap nap után játékán, hogy távozása a közönséget nagyon kellemetlenül érintené.
A fáma még több változásról beszél, de azokra, mint valószínűtlenekre, nem reflektálunk.
Egyébként bízunk Komjáthy direktor úrban, s hisszük, hogy elfogulatlan s csak a közönség nézetét tolmácsoló megjegyzéseinket komoly megfontolásra méltatja, s az ő hagyományos szerencséje nem fogja engedni, hogy a társulatát méltán megillető elismerés minden nagyobb ok nélkül meginogjon.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. december 13.
A-. -e.
Ismét viszontláttuk ezt az édes, pajkos kis operettet, melynek csaknem minden száma fülbemászó, kedves, szép zene. Nevettünk - ki tudja már hányadszor - a néha-néha vaskos vicceken, melyeken azért nem lehet, nem tudunk megbotránkozni.
Az előadást elég szép számú közönség hallgatta végig. Sokat tapsoltak a szereplőknek, kiknek játéka, éneke magasan felébe emelkedett az operettelőadások rendes nívóján.
A címszerepben Kaposi Józsa ért el teljesen kiérdemelt sikert.
Ügyes, kedvesen pajkos volt minden mozdulata, sikerült énekszámait többször megújrázták. Különösen nagy hatást ért el "A kis alamuszi" refrénű indulóval, melyet szépen, kedvesen énekelt el.
F. Kállay Lujza - mint mindig - úgy Sarah szerepében is elragadta a közönséget. Illúzió-tánca különösen tetszett, s meg kellett ismételnie.
Szentes és Rubos a megtestesült derültség voltak, s nem mulasztották el szerepeiket teljesen kiaknázni. A többi szereplők is sikerrel állották meg helyöket.
A karok jók voltak, de a zenekar néhol botrányosan hamisan játszott. Megemlítjük, mint immár ritka dolgot, hogy a színlapon jelzett szereplők közül senki sem "sajtóhibából" került oda, s hogy a fekete táblán nem volt semmi proklamáció. Az előadáson kívül ez a körülmény is kellemesen érintette a közönséget.
Debreczeni Hírlap 1898. december 22.
(a. e.)
(Levél öccséhez)
Kedves Lajos! Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott.
Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből.
Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt; szíved tiszta, nemes; te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy - és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült.
A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni - nem tudom.
Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet - és én ebben bízom... Máskülönben hallgass meg:
...Tetszett a jó Istennek - nevezzük így - teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot.
Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok és filozofálok.
Cogito, ergo sum. - Gondolkozom, tehát létezem.
Létezem, tehát térben és világban élek. Gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámítni akaró hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatlanság.
Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz.
Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta.
Ha ez mind így van, akkor amit ezután mondok, az is igaz.
Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkoznak.
Mi célja volt velök, alig sejtem. A tudás az élet átka, s a gondolkozás a tudás alapja.
Ezek a gondolkozó emberek pedig a legszerencsétlenebb páriák.
Küzdenek egy óriás tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják.
Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság; tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magokhoz hasonlóvá tenni a világot.
A lét "igazsága" természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijote-ok a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz át-átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létük: gondolkozásuk függ.
Nagy céljuk elérésére olyan hitvány eszközeik vannak. És ezek az eszközök sem hathatnak a legyőzendő tömegre, mert nem pozitívek.
Milyen eszközök! Szép, nemes, jó, művészi, megható - ilyen jelzőkkel díszítik fel őket, pedig a tömeg szerint ezek is csak olyan utópiák, mint maga az igazság.
Mit csinál a tömeg? Születik, eszik, iszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal.
S a Don Quijote-ok? Küzdenek, eszmetűzben égnek, teremtenek és - meghalnak éhen...
De hagyjuk az absztrakciót.
Te nem szereted, s én is könnyebben értetem meg magam.
Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől írtózom.
Lehet, hogy az utolsó órában én is megszűnöm filozofálni, s csak érezni fogom egy talán tévesztett élet átokszerű szemrehányását, de most erre képtelen vagyok, mert - mondom - a magamfajta embernek lépteit nem az akarat - a végzet irányítja... Édesanyánk könnyeiről pedig miért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?...
Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük az anyánkat, de te jobban be tudod bizonyítani.
Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ ti ne dobjatok reám, legalább ti... ketten...
...És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg:
Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és te, édes jó testvérem.
Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten.
Debreczen 1898. december 24.
Ady Endre
Ez kell a magyarnak! Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen, hogyha elég borsos. Lám, tegnap este milyen jól mulatott az afféle finom francia szellemességen - mikor a darab hőse megrugdossa a konfidens inast!
Hjha! nálunk megvan az érzék a finom, diszkrét szellemességhez.
Telt ház mulatott tegnap este Gandillot kétes értékű bohózatán, amelynek elfogadására elég jogcím volt az, hogy "Pesten is nagyon tetszett". Ez igen fontos körülmény egy új darab elbírálásánál.
A darab meséje röviden ez:
Fouragiot (Székely S.), a vivőr gyógyszerész, ki jövedelmét a nőkre költi, leányának olyan férjet akar szerezni, aki szerelmét nem mint ő - aprópénzre váltja fel, hanem mint tőkét fekteti nagy vállalatába, a házasságba.
E mintaférjet egész véletlenül titkárjában, Ferdinándban fedezi fel, kinek odaígéri nevelőintézetben tartózkodó leánya kezét.
A titkár elutazik, hogy jövendőbelijével megismerkedjék. A Párizsból jött fiatalembert mindenki kalandokat hajhászó nőbarátnak tartja, s így akaratán kívül kalandokba elegyedik.
Férj, feleség, szobalány, vidéki gavallér, mind tőle várja, hogy felvilágosítást adjon arról a titokzatos, érdekes életről, melyet ők Párizs néven ismernek. Még jövendőbelije előtt is csak mint vivőr lesz érdemes arra, hogy őt férjéül válassza.
Visszatérve Párizsba, mennyegzője előtt egymásután keresik fel: a szerelmes Leoninide (Komjáthyné), ennek férje, Bertinet (Fenyéri), a vidéki patikussegéd, Carjol (Rubos) és a demimonde szerepre vágyódó Brigitte (Fáy Flóra).
Így kerül a szerencsétlen Ferdinánd a legkétségbeejtőbb helyzetekbe, melyekből a szerző - a kellő hatás után - szépen kihúzza, s őt Paulotte (Szabó Irma) legboldogabb férjévé teszi.
A vivőr patikus szerepét Székely Sándor játszotta. Alakítása ízléses, gondos; játéka diszkrét, finom volt. Kerülte az olcsó hatáskeltést, melyre szerepe többször csábította, de amely az ő öntudatos művészegyéniségéhez nem illik. Játékát sűrű tetszésnyilvánítás jutalmazta.
Másik korrekt alakítás Fenyéri Móré volt. Ez a nagytehetségű ember, mint örömmel látjuk, mostanában gyakrabban játszik, s ha ugyanezt mondhatnánk el később is róla, no, meg más jeles erőről, elismeréssel tartoznánk az igazgatónak. Fenyéri pompás alakot mutatott be a kalandokra vágyó vidéki patikusban. Állandó derültségben tartotta a közönséget, s egymás után aratta a zajos tapsokat.
Tanay mint Ferdinánd, ambícióval játszott, imitt-amott túlzott. A második felvonásban nemcsak ruhája volt elegáns, de modora, beszéde is egészen szalonias volt, márpedig egy hét alatt ennyire nem csiszolódik ki a félszeg, üzlethez szokott fiatalember. Az utolsó két felvonásban azonban határozottan dicséretet érdemelt, amit mi is elismerünk.
Kiss Irén Paturinné szerepét a tőle megszokott ügyességgel és hatással játszotta el; hasonló sikerrel játszott Szabó Irma is. Komjáthyné, Sziklay, Szentes, Rubos kihasználták a szerepökben levő komikumot, s ügyesen játszottak, de Fáy Flóra annak a megvilágítására vállalkozott, hogy milyen szobaleány lett volna Elektra, ha véletlenül nem királyleánynak születik.
Debreczeni Hírlap 1898. december 29.
a. e.
Jókai legújabb darabját adták elő az este.
Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják.
A dráma mezejére hány óriás poéta tévedt a maga tündérkertjéből, s nem vitt oda semmit, csak emlékezést és szívet.
De ez a szív csak a poétáé, mely annyi részre osztva megindítani nem tud; az emlékezés a poéta rajongó olvasóié, kik hisznek, mert emlékeznek, rajonganak szintén az emlék kedvéért.
A Jókai darabját hálás kegyelettel fogadta a közönség.
Szép, ragyogó világ a poétáé. A nap fényesebb, a föld virágosabb. Az ember nem közönséges, hanem rendkívüli célokért küzd, melyeket megérteni csak ő, a poéta, nem pedig mi, szürke emberek vagyunk hivatva.
A Fekete vér meséje az elnyomatás bús korszakára esik. A nemzet bukásán gyászoló honleány, az összesküvő főúr, a viszonyokkal gyáván megalkuvó szolgalélek, az elnyomott nemzettel titokban rokonszenvező "bezirker", mind ennek az előttünk már érthetetlen, csodás kornak alakjai. A női angyal-ördög alakot a költő abból a világból hozta le, melyben a cigányasszony is részt vehet a főúri estélyeken; melyben a cigányművész az aranyat csak emlékbe tartja meg.
Elvonulnak előttünk a ragyogó események élethűség látszatával, de mégis csak a mese igazságával.
Az örök igazság győz. A zsarnoki szolga bukik, és ez a bukás olyan borzasztó, olyan rendkívüli, hogy eltagadhatatlan hatását még az "elcserélt gyermek" meséjének sablonos, triviális volta sem rontja le.
Elmondani a mesét felesleges. Ismerjük a regényt és ismerjük - Jókait.
A közönség lelkesedett, tapsolt. A szereplők erejökhöz mérten minden lehetőt megtettek.
Ódry a hazafi főúr szerepében valósággal excellált, sok tapsot kapott.
Székely ambícióval s szép eredménnyel játszotta meg lehetetlen szerepét.
Igen jó volt Tanay, valamint Kiss Irén, Sziklay és Rubos.
A többi szereplők is buzgalommal játszottak.
Debreczeni Hírlap 1898. december 31.
(a. e.)
Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy "újévi allegória-képlet" előzött meg.
Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott.
Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra.
Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült.
Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség.
Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség.
Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni.
Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk.
Tanay Biberach szerepében - sans fráse [1] - kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.
Debreczeni Hírlap 1899. január 2.
A. E.
Ha a negyedik gimnazisták magyar nyelv tanára azt akarja, hogy Arany Toldija mélyebben vésődjék a kisdiákok memóriájába - küldje el őket Szigeti József dalokkal és tablókkal tarkázott "történeti színművének" megtekintésére.
Amit eddig Arany művére nem mertem kimondani, kimondom most e darab megtekintése után, hogy a Toldi-monda kész naiv eposz-tárgy, melynek naivsága a színpadon valósággal meghatott.
E darabnak főbb szerepei még nem is oly régen a legmagasabb színészambíciók tárgyai voltak, s nem csalódom, hogyha a tegnapi szereplők igyekezetének, jobb sorsra érdemes buzgalmának megfejtését ebben a hagyományos véleményben keresem.
Természetes, hogy egy ilyen darab szerepeinek megvannak a magok sablonos alakításmódjai, melyek ellen a legmodernebb színész sem cselekedhetik.
Ettől a sablontól való szabadulni törekvést leginkább Komjáthy (Toldi M.) és Ódry (I. Lajos) játékában láttam. Nem számítva Sziklayt, kinek alakítása (a vén sírásó) vetekedett az egész darab értékével. Bartha elég tűrhető Toldi György volt. Rubos jól játszott, szépen énekelt. Szentes igen jó bohóc volt. Ismétlem, hogy az igyekezet egyik szereplőnél sem hiányzott; az eredmény a diákság lelkes tapsából s ovációjából állott.
Debreczeni Hírlap 1899. január 3.
A. E.
Divatos drámaíró urak, tudják-e Önök, hogy a felső tízezren kívül még nagyon sokan élnek, szenvednek körülöttünk?
Elhiszik-e, hogy az élet nem olyan finnyás, mint az Önök tolla, és sokkal több invenciója van, mint az Önök képzelődő agyának?
Önök exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték, hol "kék vér"-nek hívják a korcsvért, s hol a legnagyobb tragikum a gerincsorvadás vagy a paralízis progressziva, mert nálunk - hogy paradoxonnal éljek - még a tragikum sem egészséges.
Óh, uraim, Önök sokat képzelnek magukról és másokról is, de nagyon keveset tudnak.
Önöknél működik a szellemi arisztokrácia tudatának valami obskurus, beteges faja, mely elbizakodottá, korlátolt gondolkozásúvá teszi az embert; befogja a szemét, hogy ne lássa, amit igazi embernek látni, igazi poétának megírni érdemes...
Érzem csekély voltomat az önök híressé vált, öntelt egyéniségükkel szemben, s kérve kérem, bocsássák meg önfeledt kifakadásomat.
Íme, kárpótlásul egy-két vonással, dekadens modorban, egy életképet rajzolok, amelyet azonban - félek - nemigen fognak elolvasni.
...Nem a felső tízezerről szól ugyanis...
*
A vén Kovács Péter kiadta a lelkét.
Fekete lehetett.
Húsz évvel ezelőtt megölte az anyját a felesége kedvéért.
Elzárták 10 évre.
Mikor visszakerült Érbagosra, behúzódott a faluvégi tornácos házba, sohse' látták többet.
De a család többi tagjait sem.
A házat kerülte még a kóbor kutya is. A Kovács gyermekekkel szóba nem állott még a tiszteletes úr sem, pedig az igen kegyes, jóravaló bibliás ember volt.
Halála hírét egy vén cigányasszony vitte meg. A temetésen a pap volt ott csak "muszájból".
Az is elsietett, mihelyt lerótta a dolgát.
Nem vigasztalta a hátrahagyott családtagokat; úgy tett, mint három éve, mikor az asszonyt temette. Miatyánkot mondott, a többi nem az ő dolga.
Kovács Péternek három gyermeke maradt. Nagyra felnőttek mind a hárman.
Erzsi 21 éves volt már, a fiúk pedig férfikorban voltak.
Gyermekkorukban csak megvettetés, utálat volt a részük, nem is volt a szívük csak egymás számára nyitva.
Ide voltak kötve, ehhez az átkozott helyhez. Itt pedig kinek kellett volna a Kovács Péter lánya, vagy melyik lány tűrte volna el a Kovács fiúk csókját, ölelését.
Rájuk ült a végzet, nem tehettek ellene semmit.
Borzasztó este volt a temetés utáni este.
Meghalt az az ember, ki nekik apjuk, mindenük volt; aki miatt őket elátkozta a világ.
Künn esős, ködös novemberi éjjel borult a falura. Mindenütt köd, fojtó, nehéz köd.
Mintha őket akarná a világtól elzárni. Mintha a temetőt legjobban elfedné. A temetőt, hol apjuk nyugszik - ha meg tud nyugodni -, a temetőt, mely itt van a faluvégen, az ő házuk mellett!
Ott ül a három testvér a füstölő kemence mellett.
A harmadik, az idősebb fiú most jött be az ólból.
Addig csak ketten ültek a padkán: a leány és a fiatalabb fiú.
Tudtak-e beszélni valamiről? Volt-e mondanivalójuk?
A leány sírni kezdett, aztán megtörölte a szemét, később csak sóhajban szakadt fel kebléből a fájdalom.
- Mi lesz?
A legidősebbnek jutott legelébb eszébe a kérdés.
Elmenni nem lehet. Hova menjenek? Minden ősapjuk itt élt. Ezt a földet nem lehet odahagyni. Élnek tovább, elzárkózva, mert másképp nem lehet. Nem engedi a világ. A világ, mely Érbagoson is olyan önző, gonosz, mint a modern Babilonban; a világ, mely minden emberi botlásnak, tévelygésnek legelső oka, valódi szerzője.
És éltek tovább, hogyha ez élet volt. Mondjuk hát másképpen: húzták az élet terhét.
Ki képes egy olyan szívet elgondolni, melynek érzései közt az foglal első helyet, hogy engem a világ utál; nincs senkim ezen a két lelken kívül, kik velem együtt el vannak átkozva.
A vén cigányasszony kereste fel néha-néha őket.
Talán így lett minden megtudva.
A büszke bagosiak nemsokára beszéltek már Kovácsékról.
Kovács Erzsi áldott állapotba jutott. Csendőrök, orvos, bíró jött a faluba, s betetéződött egy nyomorult család végzete, átka...
*
Nem história ez, elöl címzett uraim! Igaz - bár durva - rajza annak az életnek, melyben nemcsak tízezer ember vesz lélekzetet.
Önök - ha elolvasták -, kinevetnek engem, s talán őrjöngőnek tartanak, de ismerek én egy lángelmét, mely ilyen tragikumot lát meg az életben, ilyen tragikumot önt alakjaiba.
És ez a tragikum legjobban megközelíti az igazságot.
Mi ez az igazság?
Az, hogy az ember vétkezik az emberekért, és bűnhődik az emberek által. A vétek bűnhődést érdemel, de erre a büntetésre az emberek nincsenek felhatalmazva. És hogy mégis büntetnek - ebben van az élet tragikuma!
Hauptmann Gerhart az, ki először felfedezte ezt az igazi tragikumot.
Őneki agyvelője, szíve és szeme van. Felülemelkedik az emberek felett. A plebsen és a felső tízezren is. Ezért ő olyan nagy, s ezért Önök - divatos színműíró urak - olyan kicsinyek.
Különben jó lélekből ajánlom önöknek az én igénytelen, néhány soros, de az életből másolt rajzomat.
Debreczeni Reggeli Ujság 1899. január 4.
Ady Endre
41. AZ IPARTESTÜLET JEGYZŐVÁLASZTÓ GYŰLÉSE
Az újonnan alakult debreceni ipartestület tegnap este 5 órakor tartotta jegyzőválasztó közgyűlését.
A testület tagjai nagy számmal jelentek meg, jelezve, hogy érdeklődnek a testület beléletére nagy fontossággal bíró jegyzőválasztás iránt.
Hittük és reméltük, hogy a fiatal egyesület vezetői azzal a tudattal mennek a választásnak, hogy oly emberre ruházzák a jegyzői tisztet, akinek egész múltja teljes garanciát fog adni a fiatal egyesület egészséges fejlődésére nézve.
Arról is meg voltunk győződve, hogy személyes indokok nem fogják a választást uralni, s kicsinyes ellenszenvvel nem fogják az egyesület vitális érdekeit előre eltemetni. De a választás folyamán meggyőződtünk arról, hogy ezeket az indokokat a választók legnagyobb része félretette, s befolyásolni engedte magát oly egyénektől, kik a fentebbiektől teljesen eltérve, a legkicsinyesebb személyes motívumoktól vezéreltettek.
És ami a legnevetségesebb az egész dologban, oly egyének voltak ezek, kiknek a választásban semmi szavuk sem volt.
Vagy hogy nyíltan beszéljünk, megkérdezzük Vetéssy Béla rendőrfogalmazó úrtól, hogy megengedhetőnek tartja-e azt, hogy ő mint rendőrségi tisztviselő aktív szerepet játszik egy választáson, melynek jelentőségét méltányolni nem tudja, s melynek végzetes lefolyását azok fogják érezni, akiket ő félrevezetett. Nem vezet bennünket sem rokon-, sem ellenszenv, mert hiszen Botz Eleket nem ismerjük, hírét sohasem hallottuk (de talán senki sem Debrecenben), de annyit a közjó, s különösen ennek a fiatal testületnek érdekében ki kell jelentenünk, hogy az az eljárás, mely egy ismeretlen, iparügyekben laikus embert csupán manőverből a jegyzői székbe ültetett - csak az iparosok érdekeire lesz végzetes. Annyival inkább, mert ez a tett előre illuzóriussá tette az egyesület békés, egyetértő működését.
És legyenek arról meggyőződve, úgy a főkortes úr, mint társai, hogy Fittler Jenő meg fogja találni azt a tért, amelyen a közügyet legjobb tehetsége szerint szolgálhatja, s a tegnapi eset nem Fittler Jenőre nézve fog hátrányos lenni, hanem azokra, kik képesek voltak személyes ellenszenvből közérdeket sértő kárt okozni.
Üdvözölje bár ünnepélyes sürgönnyel a maga Botz urát Tóth Kálmán úr, ez a választás az elfogulatlanok előtt helyes nem lehet.
A választás lefolyásáról különben röviden számolunk be:
Jelöltettek a következők s a következő sorrendben.
1. Fittler Jenő
2. Kepes Géza
3. Dr. Botz Elek
Beadatott 33 szavazat, melyből Fittler 12-őt, Kepes 3-mat, Dr. Botz 18-at kapott. S így Dr. Botz Elek gyulafehérvári ügyvédjelölt az ipartestület jegyzőjévé választatott.
A választás után úgy a választás folyamán történt korteskedés, mint a megválasztottnak jogtalan jelölése miatt óvás emeltetett.
Reméljük, hogy ez az óvás az illetékes helyen helyet fog találni.
Debreczeni Hírlap 1899. január 6.
S. B. A. E.
(Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán.
A debreceni színház premierje 1899. január 6-án.)
Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit ő mond, az mind gondolkozni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, érző szív, éles szem és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.
Új ember a színpadon. Agyában az eszmék, a problémák egész raja zsibonghatott, mielőtt megírta legelső darabját.
És ez a legfőbb hibája. Nagyon sok a mondanivalója. Előtérben látjuk a modern írót a maga boncoló késével, s elfedi előttünk a színmű alakjait. Ez az oka, hogy azok az alakok, kikre az író legmerészebb eszméit ruházta, bizonytalanok s inkább az eszmék szimbólumjai, és szinte kirínak a mellékalakok biztosan rajzolt csoportjából.
Ezek a hibák erények is egyszersmind. Nagy szükségünk van egy olyan íróra, kinek nem az a legelső célja, hogy darabja egy egész estét kitöltsön.
Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa [a] társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.
Első darabjával még nem érte el célját. De első darabja már sejteti - hogy öntudatos irányban halad e cél felé.
A Katonák még mint színmű nem állja ki a kritikát, de a benne erősen megnyilatkozó élet és igazság már kényszerít arra, hogy kérdezzük meg a szívünket.
Cselekvénye még alig van a darabnak, de már három hatalmas problémát vet fel.
A katonaság problémája az első. Kényes, sajnos, még mindig nagyon kényes kérdés, pedig a döntés ideje veszedelmes közelben van. A katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől "kuss civil!". És semmi sem jellemzőbb az előítéletek nagyságára, hogy a katonaság kérdésének felvetését bűnül rótták fel a szerzőnek.
Hát az igazságot nem szabad kimondani? Szabad!
Hazudott vagy túlzott a szerző? Nem! Sőt ha ő már ezt tartotta darabja főproblémájának, kimondjuk nyíltan: többet vártunk tőle!...
A második probléma: a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura. Nem kérdik, van-e? Kell, hogy legyen, mert így van berendezve a társadalom. Ha pedig nincs, s szintén társadalmi nézet szerint lebegsz a vizen, vigyázol a látszatra s a köteles előkelőségre - eltemetted magadat, szívedet, családi boldogságodat s nyomorult életedet is.
Csak a harmadik problémát adja a cselekmény. Régi, örökösen égető probléma, melyet legmerészebben Ibsen vetett fel. S e Katonák cselekvénye Nóra-rediviva; a becsületében férjétől megsértett asszony egészen Nóra: a saját eszével gondolkozó, erős szívű asszony.
Íme, hány kérdésbe kapott bele a szerző! Az eredmény pedig az, hogy mindenik gondolkozásba ejt.
A cselekvény természetesen alig semmi. Széthull ennyi probléma között.
Egy katonatisztnek nyomorult élete, kit összetör a pálya, melyre hivatást nem érez, s melyet reformálni akar. A szegénység eltompítja agyát, megöli szívét, szétdúlja családi boldogságát, s öngyilkosságba kergeti önmagát.
A gyenge mese erősen színezve, tendenciózusan fejlesztve, hatásosan pointírozva vonul el előttünk, bizonyítva, hogy a szerző még nem ismeri a színpadot.
De előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötletszerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását.
A szereplők megértették a szerző hatalmas, ideális célzatait.
A Katonák tegnapi előadása magas nívón állott. Komjáthy a szerencsétlen főhadnagy alakításába egész tehetségét belevitte. S minket is - kik kételkedtünk abban, hogy egy analizáló, modern író alakját teljesen képes felfogni - meggyőzött tehetsége izmos voltáról. Udvardyja igaz, öntudatos művészi alakítás volt.
T. Halmy Margit, a feleség - lehetetlensége dacára is - zseniális szerepében annak bizonyult, ki megérdemli, hogy úgy emlegessék, mint "a mi nagy művésznőnk"-et. Egészen Anna volt, a Nóra méltó párja. Székellyel való jelenetében egyszerűen: felülmúlhatatlan volt.
Székely Sándor a szerelmében nemes férfit oly megkapó alakításban mutatta be, hogy nyílt színen is kétszer tapsolták ki. A többi szereplők: Fenyéri, Bartha és Szabó Irma mind igen jók voltak.
A közönség szívesen fogadta a darabot, s volt taps, kihívás bőven.
Debreczeni Hírlap 1899. január 7.
A-y E-e
Rákosi és Beöthy alkalmi, látványos színműve nálunk valósággal kasszadarabbá vált. Tegnap délután zsúfolt ház nézte végig a kihagyások folytán megkurtított darabot, s tapsolt a szereplők jókedvű játékának, de különösen a Rácz Károlytól kísért hazafias daloknak. Este előadásra került Csepreghy régi, kedvelt népszínműve: [A piros bugyelláris]
Debreczeni Hírlap 1899. január 9.
(a. e.)
A népszínmű abban az alakjában, melyben azt a nagy népszínműírók tették kedveltté, napjainkban már élvezhetetlen. Ezt az állítást nem cáfolja meg a mi közönségünk egy nagy része, melynél kifejlett műízlésről szó nem lehet. Az intelligens közönség állásfoglalása erre nézve a legfőbb bizonyíték. Várta a népszínműnek átidomítását, várta annak az új iránynak érvényesülését, mely a színpadi művek minden fajára hatást gyakorolt - a népszínművet kivéve. Ez az átalakulás nem történt meg. Géczy darabjaiban látszik a jó szándék, de erő híján kevés az eredmény.
Ne legyen a népszínműíró kiváltságos poéta, s ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mesealak, akkor nem lesz okunk panaszkodni a közönség megváltozott ízléséről. Igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkusz-porond, s a századvég embere nem kardnyelésen bámuló atyafi.
A piros bugyelláris nagyon tetszett különben a vasárnapi közönségnek. F. Kállay Lujza gyönyörű dalait, Csáky szép hangját és ügyes játékát tapsolták legkivált. Szentes és Rubos nagyon tetszettek, míg Csigaházy, Szabó Irma és Bartha átgondolt játékukkal értek el hatást.
Debreczeni Hírlap 1899. január 9.
(a. e.)
Jól imádkozhattak a jég kedvelői.
Ez az egyedüli sport, amire jó idő jár. Aztán milyen sport! Én magam is el vagyok ragadtatva, ha a korcsolyapályára gondolok, pedig én úgy érzem magam a jégen, mint a kacsamamává előléptetett kotló, ha anyai buzgalmában az apró kacsák után ugrik a vízzel telt árokba.
A hasonlat talán meglepően közönséges, de szolgáljon mentségemül az, hogy a hasonlatnak olyannak kell lenni, hogy az mindenkit meglepjen. Ezt nevezik aztán a kritikusok meglepő fordulatnak.
Ezek a meglepő fordulatok - hogy az elmondottak közötti összefüggés meglegyen - most nemcsak szellemes írók művében, de a jégen is előfordulnak.
Ezek a meglepő fordulatok a jégszezon apró kellemetességei.
*
Egy kisleányról van szó, aki szerelmes. Ebben még nincs semmi meglepő. De most jön a fordulat. A kisleánynak még nincs bemutatva az ideál. Sokáig törte kis fejét, hogy kisüsse a módot a megismerkedésre.
Jó barátok mindig akadnak egy-egy érdekes szívviszony szövésére segédkezet nyújtani - a kisleánynak is volt egy hű apródja, aki az ideált fel-felvilágosította az ügy mibenállásáról.
A kis apród vitte el aztán a szép szőke leány izenetét: Járjon ki Adonisz úr a jégre, hisz nincs ennél kedvesebb sport széles e világon.
Adonisz úr az üzenet vétele után mérgesen rágta volna csinos bajuszát, ha véletlenül bajusza lett volna. De Adonisz úrnak nincsen bajusza. Lehetne neki, hiszen tartalékos póttartalékos, de Adonisz úr véletlenül színész.
Szóval Adonisz úr mérges lett nagyon.
Miért?
Most jön a meglepő fordulat.
Adonisz úr soha még életében nem korcsolyázott, s nem utál semmit annyira, mint a jeget (no meg a vizet!).
Mit csináljon most már Adonisz úr?
Aki őt e dilemmából kiszabadítja s elfogadható tanácsot ad neki, annak megígéri, hogy be fogja mutatni a szép szőke leánynak, mihelyt ő meg fogja ismerni.
Fel tehát a pályázatra! A jutalom elég szép, ha tekintetbe vesszük, hogy a kisleány veszedelmesen csinos, és nem túlságosan állandó a szerelemben.
*
A jégszezon sem túlságosan követelő. Megtűr másféle időtöltéseket is. Legközelebb is három hatalmas mulatság zajlott le.
Ez elég kellemes dolog ugyan, de egy ember rémítően fél a farsangtól.
Ki ez a titokzatos egyén?
Hát kérem - a báltudósító.
Nincs a teremtésben vesztes, csak ő.
Olyik este négy helyre is el kell szaladni.
Körüljár a teremben, névsort keres, beszámol a "kitűnően sikerült" mulatságról, melynek örömeiből neki jutott legkevesebb.
Amennyiben már benne vagyok az ordináré hasonlatokban - én nagyon sok hasonlatosságot látok a báltudósító és a muszájból táncoló medve úr között.
Avval a különbséggel, hogy a táncoló mackó egy kis aprópénzt is kap, de a báltudósító mentül kevesebbet.
Hjha! nem valami jó dolog Debrecenben lapkiadónak sem lenni!
*
A jégszezon egyik legérdekesebb híre egy fiatal színész házassága.
Az eljegyzés csak négy hét múlva lett ismertté jó barátai előtt.
Nagyon titokban tartotta.
- Hát eltemeted magad? - kérdi tőle igaz részvéttel egyik jó barátja.
- Nem annyira magamat akarom eltemetni - válaszol az ifjú Rómeó, ki csak a színpadon játszik ideális szerelmest -, mint inkább a leendő feleségem hozományát.
Ilyen dolog az a házasság, még a Rómeóknál is.
Debreczeni Hírlap 1899. január 10.
Bandi
Gandillot bohózata felett lehet vitatkozni, lehet rossz ítéletet mondani - de nem nevetni nem lehet. A helyzetkomikumnak olyan zseniális kihasználásán, mint Gandillot darabjában, kell, hogy az ember jól mulasson; annyival inkább, mert az ilyen zsánerű darabok megtekintésére egyenesen avval a céllal megyünk el, hogy kacaghassuk ki magunkat szívünk szerint, mert egypár derült órára mindnyájunknak olyan nagy szüksége van.
Ebből a szempontból a Kikapós patikárius remekül "bevált".
Komikus alakjai, kik úgy vannak megalkotva, hogy szinte követelik a színésztől a túlzást - megérdemlik a népszerűséget.
A tegnapi előadást is szép ház nézte végig. Jól mulatott a darab hellyel-közzel vaskos ötletein, melyeknek még nagyobb élt adni színészeink is elég buzgók voltak.
Egy-egy kivágott anzág, egy-egy kétes értékű rögtönzés, egy-egy bizarr, sőt vad szójáték még minket is megnevettetett, kik már harmadszor néztük végig a darabot.
Az effélékért ilyenkor neheztelni nem lehet. Egy ilyen hangon megírt bohózatnak elvégre is az a célja, hogy a hatás biztos s lehetőleg nagy legyen. Az eszközt pedig sem az író, sem a színészek nem válogatják.
Tanayé a tegnap estének fő érdeme. Hatalmas kedvvel, bravúrosan játszott. Nem tévesztett volna el egy mozdulatot is, hogy a közönséget megnevettesse.
Fenyéri vidéki patikusa oly remekül kidolgozott torz alak volt, melynek minden arcmozdulata vagy szava derültséget csinált. A 4-ik felvonásban percekig tartó derültséget okozott.
Székely, Szentes és Sziklay mindhárman perfekt alakítást mutattak be, s osztoztak az est sikerében.
A női szereplők közül kedves Leonide volt Komjáthyné s igen jó Paturinné Kiss Irén.
A többi szereplők: Bartha, Rubos, Püspöki, Szabó Irma, Cserényi Adél, Fáy Flóra igyekezettel és eredménnyel játszottak. A rendezés is igen sikerült volt.
Debreczeni Hírlap 1899. január 11.
(a-e.)
Tegnap este ismét zsúfolt ház gyönyörködött Ordonneaux és Audran bájos operettjében, melynél szebbet nem produkált az utolsó két évtized operettirodalma.
Taps, kihívás ismét bőven volt, s a szereplők legjobb tehetségük szerint játszottak.
A nagy buzgalom még a kórista-barátokra is ráragadt, mert - ami ritkaság - ők is valósággal "játszottak".
A siker természetesen a 3-ik és 4-ik felvonásban volt legzajosabb, melynek zenéjében Audran felülmúlta önmagát.
Kaposi most is kedves "baba" volt. Jól játszott, énekszámai teljesen kidolgozottak voltak.
Tökéletes volt Kállay Lujza Lancelot-ja. Minden dicséretnél többet jelent az a sokaktól beismert igazság, hogy e szerepében vetekedik a legelső Lancelot-val: Hegyi Arankával.
Fenyéri egyszerűen óriási volt. Ötletei viharos derültséget keltettek.
Igen jó volt: Locsarekné, Szentes, Sziklay és Bartha is. A Halmai testvérek tánca most is nagy hatást ért; a zenekar pedig jobb volt, mint az első este.
Debreczeni Hírlap 1899. január 14.
(a.-e.)
Alig hozott még baba olyan örömöt, mint színházunk legújabb premierje.
Tekintettel arra a kedves viszonyra, amelyben a közönség és színészeink állanak, a Baba sikerét bátran nevezhetjük "családi öröm"-nek.
Már négy telt ház tapsolt ennek az ötletes, kedves operettnek, melyben óriási sikert ért el a legaranyosabb baba: Kaposi Józsa.
A nagy siker alkalmából egy nagyon édes epizódról pletykáznak most a színházi bennfentesek.
Tudnivaló, hogy Kaposi Józsa az első estén tisztelőitől két igen szép ajándékot kapott.
Virág volt mind a kettő, szép élővirág, legpoétikusabb elismeréssel egy poézissel telt alakításnak.
Az egyik ajándék virágállvány volt - amelyiken egy gyönyörű kis baba himbálódzott.
Babát a "babának" - mondaná a nagy mondások travesztálója.
Az ajándéknak nagyon megörült a mi kis szubrettünk.
Alig pár hete, hogy már kapott egy ajándék-babát, és íme, már párja is akadt. Oh, mert a baba is csak párosával szép.
Látod, édes Józsikám, milyen szerencsés vagy: párja akadt a másik babának is.
Kállay Lujza, a legbájosabb novicius mondta ezt a felvonás végén a Kaposi öltözőjében.
Ezután jöttek a gratulálók. A szép babát megbámulták mindannyian, s szerencsét kívántak az otthon levő babának, melynek igen szép párja akadt.
Azután csengettek. A többi felvonásban még több tapsot kapott a kis szubrett, kinek szép játékát talán a baba is inspirálta.
Mert hát a baba tagadhatatlanul inspirálni szokott, még ha viaszkból van is.
Az előadás után örömmel sietett haza Kaposi Józsa.
Otthon első dolga volt a másik babát előkeríteni.
Hasztalan kereste, nem volt sehol.
Egy borzasztó gondolat ötlött eszébe: megnézi az új babát, s csakugyan jól sejtett.
Ugyanaz a baba volt, melyet ő egy pár hete kapott.
A felfedezés lesújtó hatással volt szegény kis szubrettre.
Így megrövidíteni, így félrevezetni őt!
Kereste a tettest, sorba fordult a gyanú minden jó ismerőse felé. Egyik sem tehette. Mindegyik tiltakozott a gyanúsítás ellen. Csak egy nevetett. Szende arccal, mint ahogy egy szendéhez illik.
Sejtik ugye, hogy ki?
Fáy Flóra kitért a felelősségre vonás elől. Egyszerűen beismerte, hogy ő a bűnös, s ez volt életében első intrikus szerepe.
Bűnbánólag kért bocsánatot az ő Józsikájától.
Kért, de nem nyert. Az aranyos szubrett nem akart aranyos lenni, s azt mondják, kártérítési pert indít egy baba erejéig.
Akárhogy is dől el a per, annyi bizonyos, hogy a babának még mindig "nincsen párja".
A bájos vétkező pedig - hogy a mese teljes legyen - örökre letett az intrikus szerepekről.
...A Baba így lesz egy baba-per megteremtője, s így jött létre a világ legfurcsább jogi esete, hogy valakit megfosztanak olyan tárgy bírtokától, amely nem is volt az övé!
Debreczen 1899. január 16.
Bandi
Tegnap este ismét operettben volt részünk. A kis herceg került színre, már másodszor e szezonban. Az előadást, mely egyike volt a leggyengébbeknek, nagyon kis számú közönség nézte végig, s ez a kis közönség se nagyon lelkesedett. Kaposi Józsa kedvetlenül játszott és énekelt, és így természetes, hogy beleesett azokba a hibákba, melyekről neki leszokni csak nagy fáradsággal lehet. R. Serfőzy Zseni mindig egyforma. Neki modorosság a hibája játékban és énekben egyaránt. Szinte jólesett Sziklay mókáit hallani, hogy feledjük az előadás fogyatkozásait. Dicsérettel kell azonban megemlékezni a karról, mely tegnap este valósággal remekelt.
Debreczeni Hírlap 1899. január 19.
(a-e.)
Örömmel konstatáljuk, hogy ez a klasszikus Erkel-opera még mindig tud nálunk közönséget vonzani. A tegnapi előadás - ha jól tudjuk - hatodik volt a szezonban, s mégis szép közönség hallgatta végig.
A tegnapi előadás sem maradt a többi mögött. A szereplők nemes ambícióval játszottak, s különösen nagy sikert ért el Karacs, kit - sajnos - mindig újra és újra fel kell fedezni, pedig hozzá hasonló képzett énekest alig találhatnónk vidéki színpadon. A sikerben vele osztozott Mezey is, kit tegnap egyik legjobb szerepében láttunk.
F. Kállay Lujza, V. László szerepében, nagyon szépen állotta meg helyét, s hasonló dicsérettel szólhatunk Leopold Franciska Erzsébetéről. A karok - különösen a férfikar - most is kifogástalan volt. Az operát Znojemszki dirigálta a tőle megszokott vírtuozitással. Az ügyes rendezés Bartha ízlését dicséri.
Debreczeni Hírlap 1899. január 20.
(a-e.)
Az Egyetemi Kört bezárták, mert politizált. A kör elnöke lemondott, mert politika nélkül nem elnökösködhetik. Az ifjúságot nem bántja a kör sorsa, mert tovább politizálhat. Mi itt lenn várjuk az Országos Diákszövetséget; várjuk, de hasztalan, mert odafent az Egyetemi Kör vezetői elpolitizálták.
Ezek a tények.
Gondolkozzunk felettök egy kissé.
A politikai helyzet olyan, mely a nemzet minden orgánumának közreműködését megkívánja.
Az egyetemi ifjúság, melynek állásfoglalási jogát elvitatni nem lehet, belevetette magát a pártok küzdelmeibe. Állást foglalt!
Helyesen-e vagy nem - arról lehet vitatkozni.
Mi itt lenn nem politizálunk, mégis van missziónk. Az ideál nem mindig politikai elv, s a politika egyik formájában sem valami ideális.
No de efelett ne vitatkozzunk!
A pesti egyetemi ifjúság részt kért a politikából, s voltak előzékeny úri emberek, kik ezt a részt kegyes szívvel megadták.
Meg vagyok győződve, hogy az ifjúságot nemes idealizmus, lángoló hazaszeretet, igazi lelkesedés vezette, de ha a látszat más motívumokat is mutat, ki tehet róla?
Ez még nem lett volna baj. Az ifjúságnak hasonló szereplése mindig volt. Sajátja ez az ifjúi hevülékenységnek.
De miért vitték be a politikát az Egyetemi Körbe? Miért kockáztatták ezzel az egész ifjúság érdekeit s ezek között a legvitálisabbat: a diákszövetség sorsát?
Ne vádoljon senki e kérdésért opportunizmussal.
Vannak olyan érdekek, melyeket kockáztatni semmiféle célért nem szabad. Annyival inkább, mert ez a szövetség az, amely biztosítaná éppen az ifjúság állásfoglalásának eredményét, véleményének súlyát, gondolkozásának függetlenségét.
Ezt a célt eltéveszteni könnyelműség, valóságos bűn.
De az Egyetemi Körnek nagyobb baja is van.
Nagyon jól emlékszem a reformpárt megalakulására.
Nagyon megörültünk mi annak idelent.
Elvei, kitűzött céljai mind meghódítottak bennünket, s lelkünkből örültünk, mikor ez a párt győzelemre jutott.
Azóta sem volt okunk örülni.
A szép elvekből, ígéretekből csak egy valósult meg: a zsidókat már nem ütik.
No hát ez is eredmény!...
De talán nem nagyon sok?...
Mit váltottak be a többi ígéretből?
Semmit!
Azért nem az elveket okozzuk.
A vezetők a hibásak.
Még mindig a győzelmi mámort élvezik. A mámor pedig nem szül gondolatokat.
Az új s már lemondott elnökről, Ludwig úrról azt kell tartanunk, hogy a pártnak egyik kitűnősége, s mégis e kitűnő férfiú programjának melyik a legkiemelkedőbb része?
- Az Országos Diákszövetség?
Nem!
- Diák-konzulátusok?
Nem!
- Egyetemi otthon?
Nem!
- A menza fejlesztése?
Nem!
- A pusztaszeri emlék?
Nem!
- Teaestélyek meghonosítását tartotta a legelső ifjúsági eszmének a tisztelt exelnök úr!
Hallják az urak odafent!
Mi eredményt akarunk, nem parádét. Haladást és nem politikát. Munkálkodást és nem barátságos teaestélyeket.
Idelent már zúgolódnak, és kezdenek igazat adni az ifjúsági ügyek egyik jó ismerőjének, aki egy mondásával az egész vidéki ifjúság hangulatát tolmácsolja.
Evvel a nyilatkozattal végzem én is reflexióimat, s ajánlom ezt az egyetemi vezetőség figyelmébe:
"Inkább üssék a zsidót, csak dolgozzanak is valamit!"
Vigyázni kell, nehogy ez a röpke nyilatkozat programunkká váljék!
Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 20.
Ady Endre
A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.
Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.
A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt - természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.
Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? - arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.
*
A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a "homo sapiens"-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. - Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.
A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.
Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte "világot jelentő deszkák"-nak, mely nagy mondásból csak a "deszkák" igazak.
Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a "corchma", sokan vendéglőnek is nevezik.
A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.
Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)
Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.
Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a "homo sapiens" egyik faja, mely a darwini "kiválasztás törvénye" útján jött létre.
Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.
Ha másról van szó, az egyszerűen "közönségbeli", s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a "közönségbeli"-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.
Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.
Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy "demokrata" mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint "pfúj, paraszt!".
A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a "közönségbelit". A vezető (director actorum) rendesen "zsarnok", "homályos eszű" és a "színészek zsírján élősködik". A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: "hátrább nagyközönség!".
Alsóbbrendű "homo imitans"-ok az úgynevezett "kóristák" (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.
Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.
Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.
A színésznő valóságos "mimóza", végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.
Többet nem merek írni.
A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.
Ennyit jó tudni a színészről.
Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik "kiváválasztott" fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.
Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.
Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!...
Debreczeni Hírlap 1899. január 21.
Adieu Bandi
Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.
A fűszál is azt hiszi, a feslő, óvatatlan gyönge farügy is.
Azt hiszi a szív is, hogy tavasz van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.
Új élet... E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a mosolygó öregség...
Titokzatos, megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.
Biztató remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértő dicsőség egy-egy napsugár, mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.
Nézem a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény... Lehet, már holnap dermedt, halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni, mint a szívre szokott a feledés.
Csitítgatom ujjongó szívemet. Januári napfény... Egy ragyogó szempár... Ma talán felgyújtotta lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak... vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud...
S a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.
S a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.
Holnap talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.
De most remél mindkettő.
Remél, bízik, szeret, tavaszról álmodik...
A szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredő világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.
Kinn és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a nevető napsugarak...
Debreczeni Hírlap 1899. január 21.
Harmadszor néztem meg az este Thury Zoltán színművét, harmadszor kellett kétségbe esnem azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.
Akaratlanul egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás nőhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgő kardú Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb arcokat, hogyne, mikor az ő dicséretöket zengik még a színpadról is.
És a Katonák nem tetszik?
Itt nem Don Juanok, nem előkelő urak a tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek valóban.
Az igazságot nem minden ember gyomra veszi be. Semmi sem növeli jobban a Thury darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben a tiszt urak részesítették.
Közönségesen szólva: fején találta a szeget.
Az esti közönség valósággal tüntetett a Thury darabja mellett. A második felvonás végén 12-szer hívta lámpák elé a szereplőket.
Az igaz, hogy a szereplők is kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsősorban megemlékeznünk. A mi nagy művésznőnk ő, kire joggal büszkék lehetünk. Felesleges dicséretek helyett az jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak teljes illúzióba ringatja a legapróbb részletig igaz játékával, hanem az igazság hátránya nélkül művészete mindig képes azt az eszmét diadalra juttatni, melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak Komjáthy és Székely.
A közönség minden alkalmat megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplőknek, hanem annak az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással. Katonák a nézőtéren nem voltak.
Debreczeni Hírlap 1899. január 24.
(a-e.)
A gloire nemzete még nem tudott határozni, vajon megmentsen egy ártatlan embert, vagy engedje nyomorultul elveszni.
Túl az Óceánon egy szabadságért küzdő maroknyi népnek segítségére sietett egy óriás, hogy miközben szabadító hérosz gyanánt ünnepelik, reátegye lábát a szabadságon nem sokáig ujjongó gyermeknép nyakára.
Az északi nagy nemzet hatalmas cárja örök békét hirdet, s egymás után szereli fel a vérre szomjas százezernyi népet, s mi elfojtott lélekzettel várjuk, kinek a szívét tapossa el a harcra szomjas vad kozáksereg.
A világ egyik metropoliszában zsidóellenes színházat építettek fel, hogy innen hirdessék a Krisztust meghazudtoló tanokat: osztály- és fajgyűlöletet.
Az egész társadalom befogja fülét, hogy ne hallja millió nyomorult nyöszörgését, mely kezd összeolvadni a jövő századok megváltást hirdető, hatalmas zenéjével.
A militarizmus még mindig nyűg egész Európán, s vezetői elvárják, hogy ezt a nyűgöt bábuk gyanánt hordozzuk. S jaj annak az embernek, ki elég vakmerő bele nem nyugodni, hogy az egyenruha mindent eltakar, s az egyenruhának csak bókolni lehet.
A parlamentarizmus mintha meghazudtolná önmagát - lealacsonyodott, játékszerré vált.
Folytonos vívódás, kétely a társadalom minden rétegében, s a reformátorok most is megkapják a feszületet...
És hiába minden, minden remény, lelkünkben felzúg a kétség hangja: Haladunk?
Vajon haladunk-e?
Debreczeni Hírlap 1899. január 24.
ae.
(Vígjáték három felvonásban, egy előjátékkal. Írta: Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A méltóságos úrnak ez a legújabb darabja. Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak, s ezeknek az ambícióknak a betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr.
Igazán, milyen szép dolog!
A miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé, kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem óhajtanak tanácsosi karriert csinálni.
Szóval Berczik Árpád ismét írt egy darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő igen exponált állású úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt problémákat fejtegetni, s talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon egy-egy, az élet harcából kiragadott drámai epizóddal.
Dehogyis vesz tudomást! Hát problémák is vannak a világon? - kétkedik a méltóságos úr. Hiszen az élet nagyon ügyesen van berendezve. Az embernek tekintélye, állása van, komázik a grófokkal, finom havannát füstöl, urasan él - hát mi kell még egyéb?
Tudnivaló, hogy olyan magas állásban levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is gondoljon. Nem elég, hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?...
A tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el a prózai gondokkal telt, közönséges élettől, s az előkelők finom ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált, előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus nem volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az aranyat még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van lélektanra egy múlt századbeli cselekményű darabnál?...
A Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát meséli el színpadi formában. A nyelv, a mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt is azt mondták volna, hogy költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese gyengén kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum. Az alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.
Egy-egy fordulat talán képes megkacagtatni bennünket, de abszolút hatásról a darabban szó sincs. Amilyen kicsinyes a tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi emberek csak mosolyogni tudunk ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál is nagyobb eredményt érnek: valósággal meghatnak...
De értsük meg a dolgot.
A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra.
Ennek az átmeneti korszaknak nagy gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata.
Még ilyen lángszellemektől is önzés volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is teszik ezt.
Ők is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat a darabokat, amelyek egy letűnt korban játszanak, amelyek egy letűnt korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a tanulságokat.
A Berczik darabja távolról sem ilyen...
De nézzünk más szempontot is!
Berczik darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni:
Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre.
A Berczik darabjának ez az érdeme sincs meg. Goethe egy olasz költőről írt: Torquato Tassóról, s ez a darabja örökbecsű, hatalmas, művészi és mégis német alkotás.
Berczik egy magyar költőről írt magyarul - fájdalom, nem mondhatunk többet róla.
Írt egy vígjátéknak keresztelt, korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú darabot, mely az előadáson kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író társadalmi állásának tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több vidéki színpad is felvette repertoárjába.
Komjáthy is előadatta.
Az előadásban annyi haszon volt, hogy még jobban meggyőződhettünk T. Halmy Margit és Fenyéri öntudatos művészetéről, Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó Irma bájos, poétikus alakítóképességéről.
A debreceni közönség nagy része szívesen fogadta Himfy dalait, de az a nem nagyszámú intelligens, műértő közönség, mely az egész előadás alatt tartózkodóan, hidegen viselkedett - az én véleményemnek ad igazat.
Berczik dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli, hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzője pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.
Én a magam részéről ezt a címet adnám Berczik darabjának:
"A méltóságos úr vígjátékot ír".
Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 25.
Ady Endre
Még mindig a kollokviumok foglalják el az akadémiai hallgatóságot. "Igazán helytelen dolog - véli egyik joghallgató -, hogy a kollokviumokat kezdik párbeszédes vizsgálatoknak nevezni." "Magyarság szempontjából kifogásolod?" kérdi valaki. "Nem, hanem értelmi szempontból, mert a legtöbb kollokviumon csak a tanár beszél."
*
A pesti Egyetemi Kör sorsáról beszéltek egy jogász társaságban.
- Bizony az Egyetemi Kör vezetői rosszul jártak - szólt a társaság egyik tagja.
- Nem rosszul, hanem Canossában jártak - válaszolt egy megátalkodott szójátékgyártó, célozva az újabban nyert bűnbocsánatra.
*
- A "reform" szó kezd szállóigévé válni. Tényleg nagyon jó hangzású szó, csak a budapesti reformpárt tönkre ne tette volna.
*
Mohácsy János (Van-e ki e nevet nem ismeri?) újabban szörnyen antiszemita lett.
- Mi történt veled? Hiszen te valaha reformpárti voltál? - vallatja egy barátja.
- Rágalom! - válaszolt a nagy férfiú. - Én ellenzéki voltam mindég.
*
Az Egyetemi Kör-t kinyitották, nagyon helyesen. Ráfér a szellőztetés arra a körre.
*
Tisztelt főmunkatársunk, Kiss Árpád már két hét óta nem látható. A szerkesztőség nem tartja indokoltnak az elveszett főmunkatárs köröztetését, mert egy-egy beküldött dolgozatából meggyőződtünk, hogy semmi nagyobb változás nem történt rajta.
*
Kun Béla, a jogász elnök szintén távol van Debrecentől. Legjobban sajnálja - állítólag - "egy gyászruhás kis szőke leány". - Ez a Múzsa is lehet.
*
A becsületszékről szóló vitát mai számunkban berekesztettük. Ez a vita is bebizonyította, hogy a legtisztább igazságot is eltemeti az - okoskodás.
Debreczeni Főiskolai Lapok 1899. január 25.
Dyb-Andi