108. NAGYHÉT

A bűnbánat divatba jött. Nem lehet mást mondani. Különben is ma minden a divat hatalmától függ.

Ideges, kedélybeteg, unatkozó mágnás hölgyek kigondolták, hogy a nagyhéten penitenciát tartanak, s most nagyban folyik a bűnbánás.

Vannak aztán olyan emberek is, kiknek egyéb dolguk sincs, mint kilesni, hogy mivel foglalkoznak azok a bámult és irigyelt földi lények, kiknek a sors sokágú koronát juttatott.

Ezek először megütköztek, mikor megtudták, hogy őméltóságaik most naphosszat térdelnek és imádkoznak - azután gondoltak egyet, s mint mindig - úgy most is követték modelljeik példáját. Elvégre is divat - divat. Ha az ember divatos akar lenni, ne ijedjen meg semmitől.

Így jött divatba a bűnbánás. Érték tekintetében semmivel sem múlja felül a legújabb párizsi hóbortot, mely vissza akarja állítani Ízisz és Ozirisz tiszteletét. Abban épp annyi az őszinte vallásosság, mint ebben, s egyik olyan tiszteletreméltó, mint a másik.

A pesti mágnásnegyed asszonyai éppen olyan szükségét érzik a bűnbánásnak, mint a hóbortos párizsi hölgyek az egyiptomi vallás visszaállításának.

A szívhez egyiknek sincs semmi köze, csak az idegeknek. Ezek a megbomlott idegek szülői most minden bizarr, őrült dolognak, s ezek a megbomlott idegek csinálnak a legszentebb érzésből, a bűnbánatból is divatot.

A kereszténység nagy ünnepe közel van. Halál és feltámadás napjait egymás után, mélységes jelentőségű közelségben fogjuk megünnepelni.

A bűnbánásnak, a megtisztulásnak legalkalmasabb perce elérkezett.

Ha átgondoljuk s átérezzük a két nap jelentőségét, már keresztülmentünk a bűnbánat processzusán. Akkor már csak azok felett kell sajnálkoznunk, kik a hideg kövön térdelnek naphosszat, s megnyugodni mégsem képesek... Nem engedik azok a nyomorult idegek, melyek Buddha, Ízisz és Ozirisz tiszteletét hozták be, melyek a bűnbánatból divatot csináltak...

Debreczeni Hírlap 1899. március 28.

109. NAGYPÉNTEK

Elvégeztetett!...

Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.

Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön... Aztán csendes lett minden. Ragyogott a nap, illatozott a virág, illatba fürödtek a lepkék, s örültek az életnek az emberek...

A Golgotán pedig fehér fényben ragyogott a holttest. A halott sápadt arcát glória ragyogta be, s láthatatlan szellemek kara énekelte a keresztfa mellett az emberiségnek minden időkben legfelségesebb himnuszát: Feltámadunk!...

Lenn pedig ujjongva, röhögve tombolt a latrok serege.

Ha a kereszt himnusza túl nem zengi állati üvöltésüket, talán a megnyíló föld már akkor mindjárt ítélt volna az Élet és Halál örökös perében!

De az ének olyan túlvilági, olyan kiengesztelő volt!...

Nem tett igazságot az örök Erő, mely könyörületesen időt enged a szívnek, hogy feltalálja önmagát és Istenét!...

Nem ítélt és nem ítél most sem a földi bírók hitvány igazságával.

Kétezer év óta Golgota a föld, s a Megváltók sóhajától siralomvölgye lett.

A nagynak, a jónak, a nemesnek most is keresztfa, bitó a sorsa, míg fényben, ragyogásban élnek a latrok, s dorbézolásuk zsivaját alig-alig képes elnémítani a keresztfáknak biztató feltámadási éneke.

A megváltás munkája mikor lesz befejezve?...

A jók mikor hódítják meg már a földet?...

Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!...

Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jő!!...

Feltámadunk!!!

Debreczeni Hírlap 1899. március 30.

(A)

110. A FELTÁMADÁS ÜNNEPÉN

Nem merek örülni a húsvétnak. Félénk kishitűséggel az jut az eszembe, vajon elhiszik, hogy akad még olyan ember, aki hisz az eszme diadalának, s aki ünnepel a diadal ünnepén?!!

Mert a mi korunkban nem szabad hevülni. Ma már az idealizmust nemcsak védeni, de megsiratni sem szabad. Józannak, okosnak, hidegnek kell lenni, s ami fő: türelmesnek.

A mi korunk már ünnepelni is csak türelmességből ünnepel. Az elődök ünnepeltek, ünnepeljünk mi is.

De szükségét az ünnepnek nem érzik, jelentőségét nem akarják tudni, értékét nem képesek az egész emberiség közkincsévé tenni.

Nagyon elkopott már a mi hitünk. Pedig a hit szüli az eszmét, s a hit viszi diadalra is. A hit ad célt az embernek, cél nélkül nincs élet, csak tengődés és vegetáció.

Úgy rémlik nekem néha, hogy az a kor támadt fel, amely az istenembert szülte.

Cél, melegség, szeretet, ideál, lélek nélkül bolyong az ember, s amit tesz, az öntudatlan, amivel dicsekszik, beteges láz, megbomlott agyvelő. Mondom, hogy nekem úgy rémlik néha.

Úgy érzem, hogy a Messiásnak ismét meg kell születni. Nem hat már az emberre semmi, csak a halál példája. Mert a haláltól mindig rettegett és mindig rettegni fog az ember.

Fél a haláltól. Ez is öntudatlan nála. Mert ha ereje volna a halállal leszámolni, hinne a feltámadásban is!...

Feltámadás... Ma a feltámadást ünnepeljük.

A hit ünnepe lenne a mai nap!...

...És én hiszek. Az én szívem átfogja a nagy ünnep varázsa, s megtelik hittel, reménnyel, büszkeséggel.

Mióta a földre szállt Igazság meghalt a kereszten csúfos halállal, de feltámadt az egész mindenséget beragyogó diadallal, hányszor tévelyedett el már az emberiség!...

De a feltámadás ereje mindig megmenti. A Messiás még mindig a földön van. S míg egy ember van, ki az eszme diadalában hinni tud, folyik a megváltás.

A megváltás pedig feltámadást jelent!...

...Ez az én hitem, ez az én vigasztalásom a feltámadás ünnepén!...

Debreczeni Hírlap 1899. április 1.

(A)

111. CSALÁDI ÖRÖMÖK

(Hennequin vígjátéka, a debreceni színház premierje 1899. április 7-én)

Nagyon olcsón juthatott a Családi örömökhöz Komjáthy. Csak ennek a körülménynek tulajdoníthatjuk a tegnapi premiert. Kezdünk úgy lenni a premierjeinkkel, mint az egyszeri ember az esővel: "Adtál Uram áldást, de nincs köszönet benne!" Legalább a Családi örömökben nemigen van köszönet. Az egész darab egy ügyes ötleten felépült gyarlóság, melynek kötelessége egy estét betölteni. Ezt a kötelességét teljesíti is, de sikert aratni ennek a darabnak meg nem adatott.

Úgy tudjuk, hogy a darab írója sokáig tartózkodott Németországban. Annyi bizonyos, hogy a francia vígjátékok legelőnyösebb tulajdonságát, a sokszor sikamlós, de mindig mulatságos francia eszprit alaposan elfelejtette.

Egypár túlzásra alkalmas, lehetetlen helyzet, néhány sikerült vicc, két-három epizódalak kelthet a darabban némi derültséget, de a vígjáték maga elhibázott, értéktelen holmi.

A tegnapi - elég szépszámú - közönség kellőleg méltányolta az újdonságot. Ami kevés taps volt, a szereplők egynémelyikének szólott; az első felvonás után alig három tenyér bátorkodott összeverődni.

A darabnak jóformán meséje sincs. De Ferillac báró (Szacsvay), ez a podagrás vivőr nyugalmas, családi élet után áhítozik. Megházasítja unokaöccsét, leendő örökösét, Adricut (Tanay), aki csinos feleséget, házsártos anyóst, 24 év óta papucs alatt nyögő apóst (Szathmáry Árpád) hoz a házhoz. A folyton civódó ifjú pár, a fúria anyós, a papucs ellen fellázadt após, a dühöngő "békés családi élet" De Ferillacnak elveszik a kedvét a családi örömöktől. Visszatér a régi élethez; a civakodó házasfelek pedig - hogy a darab bevégződhessék - kápráztató gyorsasággal egymás nyakába borulnak.

Ez a kevés cselekmény is rémítő unalmasan folyik le. Alig van egypár derültebb epizód. Némi derültséget csak a folytonos névcserével sújtott, konfidens inas (Rubos) jelenetei s a házastársak drasztikusan rajzolt civódásai keltenek, mert bizony még pikantéria sincsen a darabban. Tucattermék, mely Debrecenben is megbukott. A szereplők sok jóakarattal, de kevés készültséggel játszottak, a súgónak ismét meleg napja volt. Kiss Irén érdemel teljes elismerést, nyílt színen is többször megtapsolták. Tűrhetők voltak Halmy Margit, Tanay, Rubos és Szacsvay is, kinek azonban a vígjáték nem terrénuma.

Szathmáry Árpád tegnap jutott először nagyobb szerephez. Kezdő, vagy ha lehet mondani: kezdetleges színész minden előnyösebb tulajdonság nélkül. Csak a debreceni színház különben is szépszámú kezdőinek számát gyarapítja. Sokat kell még neki tanulnia a középszerűségig.

Cserény Adél ízléstelen játékáért szolgált rá a megemlítésre. Sziklai azonban kis szerepében is művészit tudott nyújtani.

Debreczeni Hírlap 1899. április 8.

(a-e)

112. DRÁMAÍRÓK

Azok az emberek, kik magukat nagy gondolkozóknak tartják, szeretik a mi korunkat átmeneti kornak tekinteni, melyben ezer új eszme és törekvés keres kibontakozást, s az emberiség hihetetlen sok táborra oszlik.

Ez volt az én hitem is még akkor, mikor magam nagy gondolkozónak tartottam. Bizonyos korban minden ember táplál magáról ilyen véleményt. Ez az a bizonyos Sturm és Drang korszaka.

Azóta rájöttem, hogy az emberek világért sem oszolnak annyi sok táborra. Nem. Az emberiségnek csak két faja van. Az egyik, amely drámákat ír, a másik, amely drámákat nem ír.

Ez utóbbiaknak a száma nap-nap után csökken. Így hát nagyon félő, hogy úgy jár a drámaíró emberiség is, mint a magyar parlament: nem lesz ellenzéke.

Hihetetlen, milyen nagy arányokat öltött nálunk a drámaírás. Egyedüli foglalkozás, hol a Smith-féle teljes termelési szabadság uralkodik. Aki ismeri a betűket, az drámát ír. Aki ismeri az Akadémiát, pályadíjat nyer. Aki ismeri a színigazgatókat, annak előadják a darabját. Aki ismeri a klakkot, azt legalább hússzor kihívják a függöny elé. S végre aki ismeri az újságírókat, az jó kritikát kap.

Szóval teremnek a darabok napról napra.

A Parnasszuson nincs is már senki másnak helye, csak a drámaírónak. Drámaírókról zeng most csak az ének, övék a mennyország, hatalom és dicsőség.

Aki pedig ezeket nem hiszi, olvassa el nap-nap után a lapokat. Lehetetlen, hogy az ne jusson eszébe, hogy ennyi remekmű dacára hogy nem lehet élvezni az utolsó évek Smith-féle drámatermeléséből három darabot sem?...

A kérdés elég kínos, de nem tanácsos feltenni. Elvégre is az emberiség nagyobbik fele már drámaírókból áll!...

Debreczeni Hírlap 1899. április 13.

-d-

113. EGY HUSZÁR

Szegény Kozma Sándor! Ő se hitte volna, hogy az a szép huszárélet úgy is végződhetik, hogy az embert csendes, békés időben is agyonpuffantják.

Olyan szép élet az a huszárélet. - Úgy gondolta azt szegény Kozma Sándor is. Az ember alá jó lovat adnak, hosszú kardot köthet, s a fehérnépnél is több a becsület.

Ámbár bakának lenni sem komisz dolog, de a huszár - az mégiscsak más.

Hát más. Annyi tény, hogy huszáréknál se a huszár számít, s a baka se sokat numerál. Egy ember a században, s ha kibukik, jön más a helyébe, mert a századnál békében is elő van írva a létszám.

Hogy véletlenül nem rendes körülmények között csorbul meg a létszám? Abban sincs semmi. Hiszen olyan kicsiny dolog egy emberélet. A hadsereg biztosítva van létszám tekintetében, s mégiscsak ez a fő.

Mikor egy huszárnak kitörik a nyaka a hadgyakorlaton, vagy egy másiknak nincs annyi esze, hogy átlássa a katonaélet boldogságát, s meggyilkolja magát, vagy egy harmadikat, mint a szegény Kozma Sándort, agyon céllövik - hát ilyenkor szép csendben elvégzik az eseteket, sőt még gyöngéd figyelemmel a szülőket is tudatják róla. Olyik pláne még olyan kitüntetésben is részesül, mint Kozma Sándor: a tisztikar is koszorút tesz a koporsójára.

Kozma Sándor tehát nagy kitüntetésben részesült.

Meglőtték, és szép temetést rendeztek számára. Bizony, bizony, csak szép is ez a huszárélet...

Valamelyik kis faluban azonban keservesen zokog egy szegény család. Egyszerű falusi emberek, akik nem tudják felfogni a tisztességet, ami szegény fiuknak kijut.

Még talán vádolnak is valakit. Talán nem megy a fejükbe, hogy ők felnevelik szép, derék legénnyé az ő gyermeköket, s a katonaságnál egyszerűen agyonpuffantják...

Ilyenek ezek a korlátolt falusi emberek...

Debreczeni Hírlap 1899. április 15.

(-d-)

114. SZECESSZIÓ

"...Ami pedig a morális hagyományokat illeti, Anglia már meg volt halva a tizenkilencedik század végén. A közgazdasági hatalom, mely csak néhány csoport közt oszlott meg, zsarnokivá, önkényessé vált, elnyomva a lakosság erélyét és az ipari vállalkozást. A zsoldosháborúk és a visszatorlások megosztották a nemzetet. Az elaggott királyné alatt nem volt udvar, nem volt földarisztokrácia, mivel a föld tönkre volt téve, ki volt merítve. Csak egy istent imádtak, az aranyborjút, s csak az ő prófétái voltak az urak. A botrányok szaporodtak, a fényűzés és korrupció, a társadalmi hipokrízissel együtt orgiákat ült. - Egyszóval a civilizáció betetőzte munkáját azáltal, hogy elnyomta az egyéniséget, az angolok, ez a férfias faj, elcsenevész[esed]tek azáltal, hogy fölvették az általuk meghódított barbárok szokásait, s így a brit birodalom a legszomorúbb kilátások közt ment át a huszadik századba..."

A Blackwood Magazine angol folyóiratban ezt a jóslatot mondja Anglia népének egy kétségkívül mély gondokozású író mint a jövő század képzeletbeli Gibbonja.

Komor, vigasztalan kép az, amit ő lát. Annál komorabb, mert a jelen csakis ilyen jövőt szülhet.

Nemcsak Angliáé az a jövő, többé-kevésbé mindnyájunké. A miénk is.

"A mai civilizáció elnyomja az egyéniséget." Ezt mondja a "jövő Gibbonja". Nagy igazság, mely minden szívben él, csak hangot mernek neki oly kevesen adni!...

Pedig ez az igazság a kor minden problémájának alapja. Az immár elkerülhetetlen társadalmi reformoknak ebből kell kiindulni: Mert az egyéniség elnyomva nem sokáig lehet!

A história bizonyítja, hogy a legvéresebb átalakulásokat az egyéniség szabadulási törekvése szülte.

Az elnyomott egyéniség még nem fegyverrel csinál forradalmat, de harcát megkezdte!...

Egyelőre a legmagasabb téren folyik a harc. A művészetben, irodalomban. A régi korlátok hívei gúnyolják az apostolokat, félreértik törekvésüket, s legjobban félreértik e törekvés alapját. A nagy tömeg divatnak tekinti, pedig az egy nagy világátalakulás első, igénytelen előcsatározása.

Hagyjátok hát a szecessziót ti, kik korlátok bábjai vagytok! Forradalom és emberek kellenek hozzá, nem divatbábok.

A szecesszió új, átalakított világából fog erre a korra visszatekinteni a jövő század Gibbonja!

Debreczeni Hírlap 1899. április 19.

A.

115. ÁLOM-ÁRIA

Van nekem egy kedves, jó barátom. A barátságon kívül egy közös malőr is összefűz bennünket: mind a ketten poéták vagyunk. Ő könnyebben hordja ezt a terhet mégis, mint én. Csengő-bongó, olykor pikáns, de mindig kedves, szellemes verseivel az asszonyok s lányok poétája. Míg én?... Jobb nem emlegetni. Minden versem után bűnbánást érzek. Az ördögbe is, ha már a poézist nem veszik komolyan, miért is írok én komoly verseket?... No, de hát az olyan malőr, amin segíteni már nem lehet, térjünk hát a tárgyra.

Ez az én poéta barátom írt egy nagyon érdekes dramolettet. Álom-ária, ez a címe. Szép dolog, merész dolog, s meséje a színészéletből van véve. (Ezért ugyan holtig neheztelek rá, mert a színész témák feldolgozása - aminél hálásabb dolog nemigen van most - az én tervem volt. Persze nem színdarabban, hanem versekben és tarka reminiszcenciáimtól sugallt novellákban.)

Merész kis darab - mondom - az Álom-ária. Merész, szép, igaz - ergo modern -, s mégsem adták elő.

Ugye különösnek látszik?

Pedig nem az. A festett világról szól a mese, melyben nincs egy körömnyi igazság. Nincs szív, csak tettetés. Nincs érzés, csak affektálás. Nincs pirulás, csak festék.

Azután van egy igazgató, aki lelketlen szívvel hajszolja tagjait. Mit bánja, ha éhen halnak, csak az ő zsebe legyen telve.

És sok-sok sötét, de igaz vonás van abban a kis dramolettban!

Hát persze, hogy nem adják elő!

Azt írta rá egy igazgató, hogy szép dolog, de szerzője nem ismeri a kulisszák mögötti életet.

Hát neki igaza van. A színpadon mindenről meg szabad az igazságot mondani, csak a - színpadról nem. Aztán a hóhértól sohse szokták kívánni, hogy maga kösse fel magát.

A festett világ nem akarja lemosni a színpadon magáról a festéket, s ez könnyen érthető.

Így van ez, édes barátom, kollégám Apollóban! Szép dolgot írtál, merész dolgot írtál, de azt nem kívánhatod, hogy a színpadon adják elé. Lásd, én sem készülök színpadra az én színész-históriáimmal.

De az meg kár volna, hogy hiába írtad légyen meg. Tudod mit? Add oda az újságírók színházi estélyére. Azok majd eljátsszák. Át fogják érezni, sokat tudnak ők arról a festett világról. Aztán meg az ő világuk is félig-meddig olyan festett világ...

Debreczeni Hírlap 1899. április 19.

Bandi

116. PRIELLE KORNÉLIA DEBRECENBEN

Az Istentől igazán megáldott asszony Prielle Kornélia...

Megadatott néki egy ritka adomány: egy nemzetnek több mint félszázad évig ünnepelt művésznője lenni. Ugyanaz a hatalom, mely lelkének teremtő erőt adott, megajándékozta egy hosszú, dicsőséges élettel s örök ifjúsággal is.

Mikor tegnap a nagyközönség tapsvihara között vette át a ki tudja hányadik virágcsokrot - megvallom, hogy könny szökött szemembe. Valami hódoló érzés támadt a szívemben, hódolat az ő csodás művészete, hosszú, dicsőséges élete előtt...

Kornélia, a Petőfi Kornéliája... Ő volt a lánglelkű művésznő, ki több mint félszázad évvel ezelőtt lángra gyújtotta a legnagyobb magyar költő szívét!...

Mennyi tenger-idő futott el azóta. Kialudt a költő szíve, el is porladt már régen, nagyon régen valahol...

De a dalok élnek, a lélek most is él. Prielle Kornéliának sem jutott csupán hosszú élet, hanem halhatatlanság is, mert az igazi költészet s az igazi művészet mindörökre él...

És hogy játszik még mindig ez a nagy művésznő! Leköt, lebilincsel, elragad bennünket. Lelket önt a leggyarlóbb darabba, kiválik a legbuzgóbb környezetből is.

Tegnap este az Ahol unatkoznak c. francia vígjátékban lépett fel először, a hercegnő szerepét játszotta, s a zsúfoltig telt ház egész este zúgott a tapsvihartól.

Ez a taps egészen az övé volt. Csak ő érdemelte meg. A többi szereplők készületlenséggel küzdöttek, s elejtették a darab leghatásosabb részeit.

Nem térünk ki ezúttal egyesek hibáira, nem akarjuk a Prielle Kornélia művészi játékának hatását gáncsoló hangokkal zavarni, de azt ki kell mondanunk, hogy Prielle Kornélia felléptekor színészeinktől több buzgalmat vagy - mondjuk - több pietást kívánunk.

A színházat zsúfoltig megtöltötte a közönség.

Debreczeni Hírlap 1899. április 20.

(a-e.)

117. A BÁNYAMESTER

Ennek a Zeller-operettnek Sárosi (Scher) Paula fellépése kölcsönzött nagyobb érdekességet.

Sárosi kisasszony igazolta legelső fellépésekor alkotott véleményünket.

Tagadhatatlanul tehetséges színésznő. Kis terjedelmű, de kellemes hangja, kedves megjelenése jó hatást gyakorolt a közönségre. Tapssal, virággal fogadták, s a taps egész előadás alatt állandó maradt. Kellő gyakorlat és szorgalommal jó színésznő lehet, csak kissé idegenszerű kiejtésmódjáról szokjék le.

Az est fő sikerét R. Serfőzy Zseni aratta, aki valósággal "beugrott" nehéz szerepébe. Ez a "beugrás" alig látszott játékán. Kedvesen, ügyesen játszott; énekszámainál pedig igazolta a debreceni színházi közönségnek róla alkotott kedvező véleményét. Valóban, a női énekes személyzetnek alig van oly értékes és nélkülözhetetlen tagja, mint ő.

Ferenczi a bányamester szerepében nagy sikert aratott. Eddigi impresszióink szerint ő hivatva van arra, hogy elfeledtesse a közönséggel régi kedvencét, Békésyt. Karacs is jó volt.

Sziklay az ő megszokott remek alakításával tartotta állandó derültségben a házat.

Locsarekné nyílt színen is tapsot aratott, Rubos pedig kis szerepében is nagy hatást ért el.

A többi szereplőkről is csak jót mondhatunk. A női kar egyik tagjáról azonban (nevét most elhallgatjuk) meg kell jegyeznünk, hogy minden alkalmat megragad arra, hogy a figyelmet magára vonja. Ajánljuk az illetőt a rendező figyelmébe.

Máskülönben zenekar s kar jók voltak.

Az előadást elég szépszámú közönség nézte végig.

Debreczeni Hírlap 1899. április 22.

(a-e.)

118. JOGÁSZPÁRBAJOK

Az eperjesi jogakadémia tanári kara nem érti a tréfát. Aki párbajozik, azt kicsapjuk - mondják a szigorú tanár urak.

Az eperjesi tanár urakat szeretnők megdicsérni, de - sajnos - nincs módunkban.

Valamivel előbb, mint az eperjesi professzor urak, odafenn Pesten is kimondták a szentenciát a jogász urak párbajai felett.

A pesti ítélet nem olyan szigorú, mint az eperjesi.

A jogászok nagy százaléka tartalékos tiszt lévén, kötelességök fegyverrel elintézni becsületbeli ügyeiket, és különben is elég, ha a polgári törvények sújtják őket, mit tetőzzük mi az ő bajaikat? - így szól a pesti ítélet.

Egyszóval Eperjest nagy kitüntetés érte. Szemben áll Pesttel, s módjában van a saját ifjait a pestinél különb móresre tanítani.

Nem tudjuk még, hogy fog ez sikerülni Eperjesnek, de annyi szent, hogy Eperjesnek igaza van.

Mi, debreceniek, szintén abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy saját külön jogászaink vannak. Derék fiúk, akik tanulni is szoktak. Talpig gavallérok, akik egy makulányi sérelmet megtorlatlanul nem hagynak, akik a bort sokkal jobban sajnálják kiönteni, mint a vért - szóval igazi gentlemanok ők.

Ezek a fiúk természetesen nem tudnak filiszter módra békében lenni. Hiteles statisztikai számadatok szerint Debrecenben hetenként 9-11 jogászpárbajt vívnak.

Most már bizonyos, hogy állást kell foglalnunk.

Eperjes vagy Budapest - ez a jelszó.

Válasszunk. Vagy mi is kicsapást kérünk párbajozó jogászainkra, vagy pedig elnézően jelentjük ki, hogy megakadályozni a jogászpárbajokat nem lehet.

Eperjesnek igaza van, de a pesti ítélet is nagy tetszésre talált.

Melyiknek van hát tényleg igaza?...

Egyáltalán hibás volt mindkét ítéletet kimondani. A párbajt nem a jogászok csinálják, hanem a társadalom. Ez már régi igazság, régebbi, mint a pesti s az eperjesi határozat.

Azt pedig gondoljuk, hogy sem a pesti, sem az eperjesi tanári kar nem akarja a társadalmat reformálni, vagy ha akarja is, nem ilyen módon kezdi meg a reformokat.

Nem akarunk hosszú bírálatot mondani az eperjesi és pesti határozatról, de konstatáljuk, hogy mind a kettő céltalan.

Jogászok és nem jogászok párbajoztak, párbajoznak és párbajozni fognak, a gyógyszer pedig nem az, amit Eperjesen kigondoltak!... Nem bizony!...

Debreczen 1899. április 25.

119. TISZTA VÁLASZTÁSOK

Szép, de kissé különös dolog, hogy egy alkotmányos országban örömet okoz az a hír, hogy ezután valószínűleg szabadabban nyilatkozik meg a választók lelkiismerete.

Ilyen speciális jelenségek csak nálunk lehetnek.

Ha a cs. és kir. külügyminiszter úrnak - aki elvégre, legalább a kvóta arányában, magyar miniszter is - Budapestre méltóztatik lefáradni, megjelenése egész szenzációt csinál.

Ha valamelyik külföldön bolyongó honfitársunk arról ad hírt, hogy a berlini vagy a római osztrák-magyar nagykövetségben olyan embert talált, aki magyarul is tud, általános öröm kél e széles honhazában, s talán örömünkben a kvótát is hajlandók volnánk felemelni.

Ha egy kir. herceg kedvezően nyilatkozik rólunk, ha valahol - ahol elvitázhatatlan joga van - a magyar trikolórnak is helyet adnak, ha kiderül, hogy X. főherceg nem akarta megalázni a nála tisztelegni akaró fiumei kormányzót, szóval ha valami olyan kisebb jelentőségű dolog történik, mely arányban távolról sem áll a nagy sérelmekkel, melyeknek nem volna szabad eseményeknek még látszani sem - egyszerre olyan örömre buzdul a magyar közvélemény. Lám, megbecsülnek, szeretnek bennünket! Elismerik a jogainkat! Boldog a magyar! Örömmámorban úszik az egész ország...

Éppen így vagyunk a tiszta választásokkal is. Még csak reményünk van ahhoz, hogy a bennünket egész világ előtt megszégyenítő csinált választásoknak vége lesz, s már rendszerváltozásról, új korról, megváltásról beszélünk.

Valljuk meg, hogy az ilyen jelenségek nem nagyon dicsérik a mi alkotmányos érzékünk s közjogi felfogásunk helyességét.

Hiszen ha valami megilleti a vér- és pénzadóval agyonterhelt polgárt, annyi jogát csak el kell ismerni, hogy öt évben egyszer egy nem befolyásolt szavazattal beleszóljon ő is abba a kérdésbe, mely neki és mindannyiunknak a legfontosabb életkérdés.

Halálos vétek lenne vívmánynak tekinteni a tiszta választásokra irányuló törekvést.

Az erőszakot lerázni magunkról a legtermészetesebb önmagunk iránt való kötelesség, de önmagunknak állítanók ki a szegénységi bizonyítványt, ha jogszerző vívmánynak tüntetnők fel azt, ami bennünket a legszentebb törvények szerint megillet.

Debreczen 1899. április 26.

(d)

120. A HÉTRŐL

Még mindig a béke jegyében tartunk. Béke künn és benn, ez még mindig a jelszó.

És hogy a béke mozgalma milyen nagy arányokat kezd ölteni, azt a közös hadügyminiszter terve bizonyítja legjobban. A hadügyminiszter úr a világbéke érdekében nem kevesebbet akar, mint a hadseregnek a lehetőség legszélsőbb határáig való fejlesztését.

Ez mindesetre fontos lépés volna a világbéke elérésére. Minél nagyobb a hadsereg, természetesen annál erősebb lábon áll a béke. A hadseregnek pedig bizonyára a béke legfőbb célja.

Persze a hadsereg felemelésének kérdése szerencsésen fog megoldatni a delegációkban. Jajgatunk, panaszkodunk, de mindent megszavazunk.

Ez a delegáció régi jelszava. Ámbár lehet, hogy jövőre nem fog ez olyan könnyen menni, mert ott lesz a delegációban Ugron Gábor is. Már a párt is megalakult. Kevesen vannak, de harcolni akarnak extra et inter muros. Bemennek a delegációba, de azért függetlenségiek maradnak. Ez az eljárás veszedelmesen emlékeztet a magyar politikában nem valami tisztes emlékű, de sajnos megszokott "elveink megtartása mellett" való bevonulásokra. Ezek voltak mindig a legvétkesebb elvfeladások.

No de ne politizáljunk! A politikának kezd már sok riválisa lenni. Fájdalom, kezdünk vele kevesebbet foglalkozni. Sőt - horribile dictu - még a művészeti kérdések is kezdik érdekelni Magyarországon az embereket. Szegeden képkiállítás volt, s egy csomó magyar város szintén képcsarnok után vágyakozik.

Szerencse, hogy Debrecenben még nem kell ilyesmi. Óh, Debrecen megőrzi a múlt szép tradícióit! Művészet, minek az? Kinek kellenek képek? Van egy tucat fényképészünk, akinek pedig nem elegendő a fénykép, ötven krajcárért nagyon csinos dolgokat szerezhet az utcai képárusítóktól.

Azután nem elég Debrecenben a színház? Aki művészetre éhezik, jóllakhat az bőségesen. Igaz, hogy alig két hét múlva az is bezárul egypár hónapra, de hát ki is fáradt már a közönség.

Apropos színház! Olyanféle hírek szálldostak e héten, hogy színtársulatunk zseniális direktora remek módot talált ki a színház és a sajtó közt erősen megbomlott barátság visszaállítására. Hír szerint nem mást akar a derék direktor, mint Debrecen egyik omladozó nyomda-részvénytársulatát átvenni. A társulat két lapot ad ki, s ez a két lap a színházigazgató úr tulajdona lenne.

Határozottan fényes ötlet! Debrecen két sajtóorgánuma mily melegen fogja majd támogatni a színészet érdekeit. Milyen remek kritikák fognak beszámolni a színészek előadásairól!... Sőt még az is megtörténhetik, hogy a lap munkatársai a színtársulat tagjaiból fognak kikerülni.

No már akkor helyreáll a jó viszony!...

Ámbár, eddigi felfogások szerint, nem volna megengedhető az ilyen kombináció. Porzsolt Kálmán nem maradt meg lapszerkesztőnek, mikor a Népszínház igazgatója lett, Keglevich gr. pedig mellesleg a Magyar Hírlap szerkesztője is szívesen lenne, de hát - nem lehetséges. Komjáthy azonban szakít az ósdi felfogással. Ő színházigazgató s lapkiadó tulajdonos lesz, mert ő et consortes (tres faciunt collegium) szecesszionisták!...

A szecessziónak egyébiránt még Debrecenben kevés bevallott híve van. Pedig annak idején jó Csokonai Vitéz Mihály is szecesszionista volt! Debrecenben azonban azt tartják, hogy ami új, azt más próbálja ki. Ha beválik, mi is elfogadjuk. Ez a legokosabb konzervativizmus!

Az én szecesszióm a haladás harca - a vaskalap ellen...

A Csokonai Kör közgyűlést tartott. A kör agilis poéta-titkárja, Benedek János készített jelentést a kör múlt évi működéséről. A jelentés szép volt, amiről beszámolt - az is elég szép volt. A színészeti kiállítás már magában elismerésre méltó eredmény, de mi mégis azt hisszük, hogy egy kis reform a Csokonai Körnek sem ártana. Meg is vagyunk róla győződve, hogy a kör buzgó, illusztris vezetői sem fognak elzárkózni egy kis - szecessziótól.

A tavaszi nagyvásár elég mozgalmas képet kölcsönzött Debrecennek.

De mégsem a régi volt! A fonatos sátrak voltak csak a régiek, bár azok is megfogyatkozának. De a sátrak alatt mégiscsak volt egy kis víg élet. Itt "üdültek" esténként az áprilisi kánikulától eltikkadtak. Mert van ugyan nekünk Nagyerdőnk is, de - fel kellene fedezni!

Prielle Kornélia nem tarthatta meg búcsúfellépését. Hírtelen beteg lett. Pedig páratlan ováció várta. Mert akármint is vádoljuk olykor a mi közönségünket, néha-néha lelkesedni is tud... Vágyva várjuk e nagy művésznő felgyógyulását. Egy kis igazi műélvezet miránk is fér. Ilyenben pedig - az elválás előtt ne essék rosszul - nem nagyon sürjen részesítettek bennünket a mi színészeink...

Ha már politikával kezdtük a hét krónikáját, végezzük be politikával. A politikában egy közgazdasági művelet dominál jelenleg: rostálnak. A rostán meglehetős nyílások lehetnek, mert Lukács miniszter is kihullott. Jobb későn, mint soha! A főispánok is rostában vannak. Ha a konkoly kihullására számíthatunk, akkor sok helyen lesz öröm. Vajon jut-e nekünk rész az örömből? Isten úgyse reánk férne!...

Debreczen 1899. április 29.

Dyb.

121. HÁROM ELŐADÁS

Szombaton este egy kis egyfelvonásos darab került először színre. Egy estély a dramolett címe, s Dóry álnév alatt egy főrangú nő írta. A kis darab egy jó ízlésű dilettáns érdekes kísérlete. Egyébiránt naivan megcsinált s lélektanilag meg nem okolt meséje van, melyet még ügyesebb formában sem volnánk hajlandók elhinni. A kis darabot a közönség elég jól fogadta, és a főszereplőket: a magát ezúttal mérséklő Fáy Flórát s Szacsvay Sándort szívesen megtapsolták. Utána Murai kitűnő vígjátéka: a Huszárszerelem mulattatta a közönséget. A darab egy epizódszerepében ifj. Szathmáry Árpád aratott sikert.

II.

Vasárnap délután a Gésák került színre telt ház előtt. Az előadás a szokott jó volt. Igen szépen énekelt Környey Béla, ismét ízléstelen volt Fenyéri, R. Serfőzy Zseni szép virágkosarat kapott.

III.

A tegnap este adott régi kasszadarabot: A varázsfátyolt alig 50 ember nézte meg. A darabban a régi, értékes és szép díszletek tetszettek.

Debreczen 1899. május 1.

(a-e).

122. NYÍLIK AZ ORGONA

Úgy estefelé, mikor beállt az alkony, s a hűvös szél tagadja a tavaszt, valami mámorba ringató illatfelhő száll végig a poros utcákon.

Nyílik az orgona!...

Az orgona, a május és a szerelem virága.

Úgy elkábít, úgy elszédít, mintha maga volna a virágos múlt, az illatos emlék.

Az orgona a múlt virága, hiszen azért a szerelemé is. Mert a szerelem is a múlté.

Óh, én már kezdem hinni, hogy a szerelmet az emlékezés teremtette meg. A szerelem a múlt ragyogása, de szerelem nem létezik, csak a poéták találták ki.

Mi az a szerelem?

Egy erős érzés, melyet a múlt fénye ragyog be, s melyet maga a múlt teremtett.

Valaha láttunk egy édes leányarcot. Akkor még nem tudtuk, hogy az arc festéktől piros.

Valahol találtunk egy szívet, mely a mi bolond poéta lelkünket megérteni látszott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak tettetés.

Valaha verseket írtunk egy szép leányhoz. Akkor még csak elhitettük magunkkal a szerelmet!...

Azután teltek az évek. A nyomorult emberek hitvány pimaszsága megutáltatta velünk a jelent. Megkoptunk. Megundorodtunk a jelentől, az élettől - magunktól.

És mivel gyávák vagyunk öngyilkosok lenni, más enyhülést keresünk. Belekapaszkodunk a múltba, s érezzük a szerelmet. Elhitetjük magunkkal, hogy az az édes arc az ártatlanság glóriájától ragyogott. Hogy az a dobogó szív megértette a mi lelkünket. Hogy azok a versek, amelyeket akkor írtunk, az igazi szerelem himnuszai voltak.

Így leszünk szerelmesek, ez a szerelem!

Édes, mámorító orgonavirág, légy ezerszer áldva. Elhitetted velem, hogy valaha még én is szerelmes voltam!

Debreczen 1899. május 2.

a.

123. MAGUNKRÓL

Történt pedig egy szép téli estén, hogy szól vala hozzánk egy régi debreceni újságíró, Than Gyula szerkesztő.

- Fiúk, Debrecenben már elfelejtik, hogy újságírók is léteznek a világon. Szegeden is nagy a harag. A V. H. O. Sz. javára mindenütt rendeznek egy kis haszonnal járó újságíró-estélyt, csak mi hallgatunk némán, elmerülten. Csinálni kéne valamit!...

Szeget üte pedig ez a dolog a mi fejünkbe, s elmenénk a mi érdemes és szeretett elnökünkhöz, mondván:

- Mi urunk, szeretett elnök urunk. Nem jól van ez így, ahogy van. Csinálni kéne valamit!

Tetsze a beszéd az elnök úrnak, s készíte szívhez szóló, szép felhívást 300 debreceni előkelő hölgyhöz, kérve őket, alakítsanak egy rendező százas hölgybizottságot.

Hajlandóknak is mutatkozának erre vagy - tizenketten.

Program is volt már, minden is volt már, de az is bizonyos volt már, hogy - vendég lesz a legkevesebb.

Ennek már okai is voltak!

Először is a m. t. hölgyeink elvárták volna, hogy mind a háromszázójukat külön-külön egy fiákerező deputáció kérje fel.

Arra persze nem gondoltak, hogy mi, kik éppen a közönségért dolgozunk, nagyon nem érünk rá fiákerezni, azonfelül pedig örülünk, ha délutáni piccolóra telik. A fiáker a mi álmaink netovábbja, és a Pegazusra sokkal könnyebben fel tudunk kapni, mint egy kétfogatú bérkocsira.

No, de ez a kisebb baj lett volna.

Voltak más nehézségek is, mint ezt a Koncz Ákos címére küldött, többnyire illatos levelek bizonyíthatják.

A kis levélkék minden kifogására nincs időnk válaszolni, de egypárban nagyon furcsa kérdésecske vagyon:

- Mik azok az újságírók? Mi nem ismerjük őket. Nem járnak társaságba...

Nagyságos asszonyaim! Mélyen tisztelt debreceni társadalom (vagy társaság?) - ehhez már nekünk is van egy kis szavunk.

Ez a kérdés minket illet, s mivel még eddig nem válaszoltak reá, csekélységemnek kell nehány szóban megadni a választ.

Ámbár a debreceni újságírás nem valami alkalmas tér a jogos önérzet és a skribleri büszkeség megteremtésére, mégiscsak azt kellene válaszolnom, amit egy nemrég debreceni, most n.-váradi előkelő újságíró mondott.

Ez az úr, aki egy előkelő lapot szerkeszt N.-Váradon, mely várost, intelligenciát illetően, úgy körülbelül félszázad év múlva fog megközelíteni Debrecen, mondom, ez az úr magukról, a váradi zsurnalisztákról így szokott megemlékezni: a váradi szellemi arisztokrácia...

Pedig ez az úr nem nagyképű, öntelt "társaságbeli", hanem egy önérzetes, becsületes tollú hírlapíró.

Hát ezt kellene nekem is válaszolnom. De ha megtenném, vagy nem vennék komolyan, s kinevetnének, vagy komolyan vennék, s megvernének. Mert ez Debrecenben így szokás. Hát nem is állok én elő a szellem[i] arisztokráciával. Egyszerűen azt mondom, hogy mi, újságírók, itt Debrecenben a gondolkodást és haladást képviseljük.

Ez a mondás bizonyára alkalmat fog adni nehány többé-kevésbé szellemes megjegyzésre, de gondolkozni még ezen sem fognak.

Nálunk a szellemi élet legmagasabb grádusa a hírlapolvasás, s a bírálatmondásnak csaknem egyedüli faja az emberszólás.

Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ezt én általánosságba[n] mondom, mint ahogy kivételeknek is muszáj lenni a "Magyar Athéné"-nek nevezett Debrecenben.

Debrecenben kifejlődött már a haladás külsőségének utánzása, de a distinkciótól még nagyon messze vagyunk, és félszázad óta egyedüli szellemi szecessziónk a "kis tükör" használaton kívül helyezése volt, sőt - mint hallom - ezt is "utánnyomatják" egy 1862-i példány után.

Nem kívánok bőven beszélni erről a kérdésről, de azt el kell ismerni, hogy a debreceni fiatal, tehetséges újságírógárda emberfeletti munkát végez annyi előítélet és ellenszenv között, és hogy a gondolkozási szervet ő képviseli a társadalomban, hogy ő fej, az bizonyítja legjobban, hogy gyakran ráteszik a vaskalapot!...

Így van ez, nagyságos asszonyaim! És hogy társaságba nem járunk? Ez már igazán gyerekes kifogás. Hisz könnyen érthető. A "skribler-nép" nem tűr lenézést, s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol őket meg nem értik, ott becsülni sem tudják. Azután más is van a dologban. Mi nem vagyunk tucatemberek, s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket, hanem a saját tehetségünk. Mi nem válthatunk naponként háromszor ruhát, minekünk sem időnk, sem pénzünk, sem kedvünk nincs a divattal milliméternyi pontosságig lépést tartani. Márpedig a mi társaságainkban ez a legfontosabb! Ez az én rövid válaszom a nagyságos asszonyok rólunk kifejezett véleményére.

És hogy ezekért az igaz szavakért minden harag énreám zúduljon, azt is kijelentem, hogy amit írtam, az nem a Debreczen szerkesztőségének, hanem saját magamnak a véleménye.

Ámbár igaz, hogy nagyon sokan osztják.

Debreczen 1899. május 4.

Dyb.

124. FEKETE MÁJUS

Ez igazán nem szép a Májustól. Mennyi dicséretet zengtünk el már róla. Ráfogtuk, hogy ő a fény, az illat, a szerelem s poézis hónapja. S mi igaz ezekből a ragyogó tulajdonságokból? Amit nem is vártunk: hideg, őszi eső és csúnya sár.

Már a hónapokban is csalódunk. Ha a világfájdalmas hangok illenének a mi századvégi gondolkozásunkhoz, ez a májusi ősz elmondathatná velünk a régi panaszt: megváltozott már minden...

...A nagytemplom mögötti kertben egypár orgonabokor virított. Rakva volt virággal, illatos, kábító orgonavirággal.

Tegnap már nyílott, ma már a sárba hullt mindenik kicsi, illatos kelyhe.

Pedig de másképpen számítottunk. Az orgonavirág, ez a szerelem-sejtő, édes illat körülszálldos, elkábít bennünket. Azután nyílik az akác. Az akácvirág a szerelem hónapjának igazi virága. Elbódít, megejt, szeretni késztet vértkergető, fojtó illata, s egy édes illatmámor, egy boldog szerelmi álom lesz ez a szép, ragyogó, fényes poétikus Május...

...Az ablakon kopog az esőcsepp...

Május?... Fény?... Illat?... Szerelem?... Hol maradtok?... Sár, csúnya sár van, fekete, hideg, őrült, szecesszionista lett a május.

Vajon nyílni fog az akácfavirág?... Vajon már a hónapok is megcsalnak bennünket?...

Igazán nem szép a májustól, hogy így becsapott. Mikor mennyi verset írtunk róla.

Debreczen 1899. május 8.

(a.)

125. SZOLNOK-DOBOKAI HAGYATÉK

Mikor az ország szolnok-dobokai szellemtől áthatott főispán-miniszterelnökét legkegyelmesebben elbocsátották, a fél- és negyedhivatalos lapok - élénk emlékezetben lévén holmi kis szubvenció - éktelen jajgatásba törtek ki. Vége van a liberalizmusnak, vége van a demokráciának! Ilyen panaszok váltak ki a hírtelen támadt s hírtelen lecsendesedett hangzavarból.

És semmi sem jellemzőbb a közvélemény és az igazi közvéleményt képviselő független sajtó türelmére, mint az, hogy ezt a hazug panaszt nem sietett minél gyorsabban a szubvenció miatt siránkozók falánk torkába fojtani.

A panasz persze nem tartott sokáig. A dobokai nagyság alig észrevehető atomságig törpült. Új Mekkája lett a "mindenkiben hívők"-nek, s a miniszterelnök megbukott, éljen az új miniszterelnök! - fordították ki a régi, de mindig igaz francia közmondást.

Tehát Bánffy volt az utolsó, nemcsak alkotmányos, de liberális és demokrata miniszterelnök is. Így kürtölték ezt világgá a Bánffyért és Bánffytól élő lapok.

...Néhány nappal ezelőtt a miniszterelnöki büró aktacsomói közt két pikáns okmányt fedeztek volt fel. Az iratok két úriember tervbe vett kitüntetéseiről szólnak. Az egyik báró, a másik kir. tanácsos lett volna, ha közbe nem jön az a nem várt, bolond dolog, hogy a vezetésre hivatottabb politikusok kezdtek megundorodni a Bánffy-rendszer erkölcstelenségeitől.

Hogy ki ez a két úr, biztosan tudni nem lehet. Bizonyosnak csak az látszik, hogy gazdag pénzemberek, kiknek vagyoni helyzetök megengedi azt a luxust, hogy báró, illetve kir. tanácsos legyenek.

Ezt a két urat igazán sajnálni lehet. Hányan voltak szerencsésebbek, mint ők. És éppen őróluk volt megírva, hogy nem gyarapíthatják a Bánffy kitüntetettjeinek díszes névsorát.

Kolosszális csapás ez Magyarországon. Két úriember, kik többször szerepeltek a lapok közjótékonysági rovatában, kik bizonyára "közügyek terén" is érdemeket szereztek, s azonfelül pedig a pártkassza céljaira is beszolgáltathatták szerény garasaikat - mikor már új névjegyeiket is megcsináltatták, szépen hoppon maradnak.

Bizony bosszantó dolog ez a demokrata Magyarországon. Tudniillik mi demokraták vagyunk. Nálunk dühöng az egész világon a legfurább demokrácia. Mikor a kor parancsa megszüntette a rendi kiváltságot, egész demokrata színe volt Magyarországnak.

Ezt a színt aztán alaposan megreparálták a kiegyezés óta egymást felváltó kormányok. A régi nemesség, mely jogairól, tradícióiról önként lemondott, nem volt elég jó. Csináltak új nemességet börziánerekből, gazdag kalmárokból, vicinalistákból s az Isten tudja, még micsoda nációkból. Így munkáltak régi kormányaink az egységes magyar társadalmon s az ezen felépíthető magyar nemzeti államon.

Most aztán igazán csehül állunk. A demokrácia nevében van három uralkodó osztályunk: a régi és a csinált nemesség, a főbürokraták és a pénzemberek. Valóban igazat kell adnunk egy fényes tehetségű, bár politikai tekintetben megbízhatatlan magyar politikusnak, ki ezt a kort a szellemi kiválóság jobbágykorának nevezi. A tulajdonképpeni intelligencia leszorult a vezetőhelyről, leszorították a rendszer emberei: a vicinálista és provizionista nemesek!...

A szolnok-dobokai politikus két elintézetlen aktát hagyott utódjának. Ez a két elfelejtett kinevezés egy gyalázatos rendszert jelent. Meglátjuk, hogy intézi el azokat Széll Kálmán.

Lehet, hogy a két urat mint hagyatékot átveszi az új miniszterelnök is. Lehet, hogy a hivatalos lap nemsokára nemcsak ennek a két hagyatékolt úrnak, hanem még soknak fog hozni örömet. Minálunk minden lehetséges.

Mi maradunk tovább is demokraták; de gyártjuk az új nemeseket és kir. tanácsosokat, biztosítjuk az új választásokat.

Az aztán egészen más dolog, hogy a mi gyönyörű demokrata voltunkon az egész világ nevet. Hiszen fődolog a választás, nemesítés, kir. tanácsosság, provízió - no, meg hát a demokrácia is!...

Debreczen 1899. május 9.

A. E.

126. A SZÍNISZEZON VÉGE

Pénteken már mennek a színészek, bezárul a színház, vége a színiszezonnak. Szeretném így írni: hála Istennek, vége van.

Én a magam részéről nem érzem azt az elégikus hangulatot, melyet elváláskor, búcsúzáskor érzeni szoktunk.

Ha végiggondolom a hosszú nyolc hónap tarka színházi eseményeit, alig-alig találok olyan mozzanatot, amely kedves emlékre hangolna.

Most azonban nem akarok a színházi vezetőségről írni. Hibáiról, botlásairól majd írni fog másvalaki e lap hasábjain rövid idő múlva.

Egypár őszinte szót intézek azokhoz a kedves bohémekhez, kiket ezer veszekedés dacára is igazán szerettünk, s akik elvégre is nem tehetnek róla, hogy az ő igazgatójuk Komjáthy János, és hogy színügyi bizottság is van a világon!...

Az ő távozásukat már igazán sajnáljuk. Nem a színiszezont, csak őket.

Itt állanak előttem sorban. Locsarekné Némethy Gizellának ez volt az utolsó színházi éve. Gyönyörű sikerekben gazdag pályára tekinthet vissza, s alig van kedveltebb tagja a színtársulatnak, mint ő már régi idő óta. Hisszük, hogy mint vendég, sok derült percet, élvezetet fog még szerezni az őt szerető debreceni közönségnek.

De nemcsak neki emlékezetes ez az elmúlt színi szezon. Sok sikerre nézhet vissza Komjáthyné is, ki legutóbb is meghatott bennünket Stuart Mária szívhez szóló jámbusaival.

F. Kállay Lujza nem ebben a szezonban lett a közönség kedvence. Az volt eddig is, és most is az maradt. És a közönségnek jó ízlése van.

Kiss Irén sem válik meg tőlünk. - Rosszul is tenné. Nem kap olyan helyet, ahol úgy szeretnék, mint nálunk szeretik.

R. Serfőzy Zseninek volt egy összetűzése a kritikával. Most már megmondhatjuk: ő volt a megsértett. Ez az összetűzés volt az első és az utolsó. Az ő művészetét, haladását mindnyájan örömmel szemléltük.

T. Halmy Margit az volt e szezonban is, ami eddig: a mi nagy művésznőnk, aki - félünk - nemsokára itthagy bennünket. Akármint sajnáljuk is, különb teret és környezetet kívánunk neki a debreceninél. S ami a fő: jobb direktort is!

Fáy Flóra okosan felejtett, s ügyesen tanult. A legjobb úton halad, hogy a művészet varázstitkát: a természetességet és igazságot felfedezze.

Szabó Irma még mindig szép sikerrel tölti be a naivai szerepkört. Kedves orgánumával, kislányos megjelenésével még mindig meg tudja hódítni a közönséget.

A férfiak közül különösen négyen: a szép tehetségű és folyton haladó Szacsvay, a bámulatosan sokoldalú és ügyes Rubos, az örökre víg és mindig művészi Sziklay s a rendkívül intelligens Tanay számíthatnak állandó rokonszenvre. De ezt Karacs is nagymértékben megérdemli.

Ezeket sajnáljuk, s ezeket várjuk örömmel vissza.

Ami a színiszezonban értékes volt, azt nekik köszönhetjük, és az eltávozottak közül egypárnak. Ők valamennyire feledtették azt a botrányos vezetést, melynek fő okozója Komjáthy, eredménye pedig a közönség elhidegülése.

Milyen szívesen gyönyörködnőnk az ő játékukban, ha jobb vezetés és jobb környezet volna.

Így pedig kénytelenek vagyunk tőlük fájó búcsút venni, s bocsássanak meg nekem - felsóhajtani: hála Istennek, vége a színiszezonnak!

Debreczen 1899. május 9.

Dyb.

127. TÜNDÉRLAK MAGYARHONBAN

Tegnap este - a színtársulat nagy része Nyíregyházán lévén - kisegítő darab gyanánt egy régi hüperromantikus zagyvalékot adtak elő a társulatnak ittmaradt s kóristákkal támogatott tagjai.

Az előadás végtelenül kedélyes volt. Különösen hatásos mozzanatok voltak azok, mikor a súgót a karzaton is jól hallották, s egyes szereplők még így sem tudták elmondani szerepeiket. A közönség derült hangulatban volt, s egy-egy érdekes "besülést" kitörő jókedvvel fogadott.

Komoly érdekességet az előadásnak két kedves művésznő ünneplése kölcsönzött. - Kállay Lujzát és Serfőzy Zsenit virággal és kis levélkék, drága (ötpecsétes) kis levélkékkel lepték meg tisztelőik, s a kapott tapsviharokra mindketten, de főképpen Kállay Lujza, igazán érdemessé tették magukat.

Rajtuk kívül még Ferenczy érdemel őszinte dicséretet. Határozottan kitűnő népszínműalak. Csak a duettekre vigyázzon jobban, az Isten áldja meg!

Szathmáry nem is olyan rossz színész, ha nem mucsaiaskodik. Tegnap megérdemelte a tapsokat.

Egy kezdő színésznő: Lukács Ilonka tegnap lépett fel először számbavehető szerepben. Játékáról nem szólunk, még nem állja ki az őszinte kritikát. Valamint nem szólunk a többi szereplőkről sem.

Debreczen 1899. május 10.

(a-e.)

128. A HÉTRŐL

Érdemes úttörőnek lenni - mondta volna Bessenyei György vitéz gárdista uram, ha véletlenül életében jutott volna egy kis elismerés neki. No, de hát az elismerés mégiscsak kijutott, bár száz rövid esztendőt késett. - Micsoda kis idő száz esztendő azoknak, akik a halhatatlanság pálmájáért küzdenek!...

Mi már haladtunk sokat a Bessenyei kora óta. Nem várjuk meg nagyjaink halálát. Példa volt rá szegény Reviczky Gyula. Mikor a tüdeje félig elrothadt, felfedezték benne a nagy költőt, még pénzt is adtak neki, hogy utolsó napjaiban gond nélkül ábrándozhasson azon nagy és szép gondolat felett - hogy mégiscsak felséges dolog magyar írónak lenni!

A nyíregyházai Bessenyei-ünnep fényesen sikerült.

Debrecenből voltak künn vagy ötvenen, s - csodálatos dolog - mind jó egészségben tértek vissza.

Mert hát az ünnepélynek volt egy kis bibije. A vendégeknek ígértek szállásról és étkezésről való gondoskodást, persze egyik sem volt meg. Hálni egyáltalában nem háltak, enni - enni pedig csak bibliai módra lehetett. Úgy emlékszem, hogy a Bibliában van arról szó, hogy ötezer ember, nem is tudom, milyen kevés halból és kenyérből jóllakott. Debreceni embernek pedig nagyon fontos a gyomra. Mi hozzászoktunk a Milöckerék jó konyhájához, s igéből, de még halból sem tudunk jóllakni.

Úgy halljuk különben, hogy maguk a Bécsből lejött gárdisták is csak a vendéglő söntésében jutottak vacsorai helyhez. No, hát legalább maguk is látták, hogy a gárdistát csak halála után becsülik meg.

A hét legnagyobb eseménye: a színiszezon vége.

Áldozócsütörtökön volt az utolsó, a búcsúelőadás.

Hejh! milyen búcsúelőadásokat láttam én már.

Mikor egy-egy szezon végén Krecsányi Temesvártól búcsúzott, micsoda ovációknak volt tanúja a temesvári színház. Még a vonathoz is ezernyi ember szokta kikísérni az útrakelő truppot. Az igaz, hogy Krecsányi a szeretetet megérdemli. Viszont az is igaz, hogy Komjáthy János nem érdemli meg.

A búcsúelőadáson ő is játszott. De tapsot nemigen kapott. Csak az állóhelyre beállított klakk s egypár jelenlevő színügyi bizottsági tag tapsoltak neki. Ezeknek pedig ez kötelességük.

A társulat tagjainak egy részét sajnáljuk. Sok életet, színt és poézist vittek el Debrecenből. Vittek azonban még egyebet is. Fáy Flóra elvitte egypár "aranyifjú" szívét, Szabó Irma egy nemzeti színű szalagos babérkoszorút. Halmy Margit a férjét, Kállay Lujza pedig a világ legszebb két szemét. Ritkán lehetett annyi szomorú arcot látni, mint színészeink távozása napján. Hja, a titkos imádók száma légió!

A közvilágítás ügye napról napra jobban foglalkoztatja Debrecent. Ördöge van annak, aki tisztán lát ebben a kérdésben. A lapok is ezer hangon írnak róla, az "intéző körök" sem tudják, mit tegyenek. Szóval lehetetlen volna ezt a rossz viccet meg nem csinálni: A közvilágítás ügyét sötétség borítja.

Az augsburgi társulat különben erősen drukkolhat; fűt-fát ígér. Még toronyórát is. Azaz világító toronyórát. Debrecen 5311 lumpja nevében mondom: ez nagyon üdvös volna.

Bethlen-ünnepélyt rendez a főiskola ifjúsága. Van nagy lótás-futás, táviratozás, védnökkérés, ódaírás s óriási szereplési viszketegség. Naponta 3-4 tudósítást hoznak a helybeli lapokhoz, melyben mindig az a fontos, hogy X. vagy Y. úr roppantul "fáradozik az eszme érdekében".

Hát hiába, ifjaink is tanulnak a jó példából. Haladunk a korral, s a fő dolog mindig és mindenütt szerepelni.

A politikai turfon érdekes verseny van. A klerikális úrlovasok futtatnak. Megint a liberalizmus fáj nekik, meg az is, hogy a szószéken nem lesz szabad politizálni a hecckáplánocskáknak. A verseny elég érdekes volt, de a klerikálisoknak nem sikerült a lófej-előnyt behozni. Egyelőre ismét várakozó álláspontot kell elfoglalniok a hitbuzgó uraknak. Várják meg, míg Lueger beváltja ígéretét - s "bemasírozik"!...

A nyárban tartunk már. Tizenötödikén már orfeumunk lesz, s megkezdődnek nemsokára a fürdőzések is.

Csodálatos dolog, milyen erős kapcsolat van a fürdőzések és az orfeumok között! A láncszemeket a szalmaözvegy férjek képviselik. Márk Endrének (sajnos ezt a nevet mindnyájan ismerjük) hivatalos lapja lesz. - Megvette a Debreczeni Ellenőrt, s "kormánytól és pártoktól független" lapot szándékozik belőle csinálni. Hogy mondja az orfeumi refrén? Kenn dósz!...

Megint egy rossz viccet mondok, s így méltóan zárom be a hét krónikáját. Debrecenben éppen az a baj, hogy sok a lap(p), kevés a fóka.

Ez azonban mellékes. A fő dolog az, hogy amit csúszva-mászva el nem ért valaki, érje el a sajtó segélyével.

Többet lappal, mint - kalappal!...

Debreczen 1899. május 13.

Dyb.

129. A NŐK JOGA

A múlt héten egypár fővárosi és vidéki lapban érdekes hírt olvastam.

Abbáziából jött a vonat. Egy, a sínek melletti hegyről hatalmas kőszikla gurult le, mely a vonatot érte, s néhány kocsit összezúzott.

A vonat hosszú késés után indulhatott tovább, s csakis úgy, hogy az utasokat valósággal összeszorították.

Ebben a hírben nem az az érdekes, hogy egyik kocsiban a legérdemtelenebb közvitéz: Tisza Kálmán is benne ült, hanem egy sokkal fontosabb körülmény.

Egy előkelő pesti úriember egy magános szakaszban ült. A katasztrófa után azt kívánták tőle, hogy helyét a megroncsolt kocsikból kiszorult hölgyeknek engedje át.

Az én úriemberemnek persze több esze volt, s helyét nem volt hajlandó átadni. Erre egy fiatalember - hasonló a debreceni aranyifjúságunk sok üresfejű alakjához - egész gavallérosan a fejéhez vert egy poharat, s társaival együtt kidobta megfizetett szakaszából az illető urat.

Meg vagyok róla győződve, hogy a debreceni hölgyek egy része szívéből tapsol ennek a snájdig gavallérosságnak, de én, ki már annyiszor helyeztem magam szembe minden korlátolt felfogással, minden erőmből tiltakozom most is a gavallérosságnak ilyetén való megnyilatkozása ellen.

Tiltakozom pedig a legprimitívebb igazság alapján. Az az úr megfizette a helyét, s nincs olyan körülmény, mely az ő akarata ellenére, mások kedvéért, helye elhagyására kényszerítse.

Mi látjuk - még az Európától hátramaradt Debrecenben is - azt a hatalmas áramlatot, mely az asszonynépség egyenjogosításáért küzd.

A feministáknak igazuk van. A nőben felfrissítőt, erős támaszt fog nyerni az emberiség, s csak évezredes korlátoltság nézhette nyugodtan azt a lekötött erőt, mely a nőben elveszett.

De ha igaza van a mai modern kor minden tálentumos harcosának - mire való a középkor őrült, romantikus lovagiassága mellett lándzsát törni?... Mire való a nőnek kiváltságokat osztogatni, mikor azokhoz a jogot már akkor eljátszotta, mikor az első emancipácionális törekvésének tanújelét adta?...

Valóban, csakis elmaradt, korlátolt, a mienkhez hasonló nevetséges társadalmi élet tarthatta fenn azt az abszurd teóriát, mely magát lovagiasságnak nevezi, de tulajdonképpen vérig sértő vélekedés a mi erős, öntudatos asszonyainkról!...

Uraim, m. tisztelt ripők Uraim! A lovagiasság nem pohártörésben, de nem is könnyelmű párbajokban nyilvánul.

A mi asszonyainkat nem kell félteni. Azok megvédik saját magukat. Poharat sem kell törni, meg nem érdemelt s meg nem fizetett előnyt sem kell a mi asszonyaink számára kierőszakolni, mert azok tudják, hogy mit kell nekik tenniök!

És ha már pohártörésről van szó, ezt már igazán bízzuk az asszonyokra. Ez már az ő igazi, privilégizált joguk!...

Debreczen 1899. május 16.

Dyb.

130. ORFEUM

Megnyílt tegnap az orfeum.

A Gambrinus sörcsarnokban ütötte fel szellős sátorát a leglengébb Múzsa, szépszámú tisztelőket vonzva magához.

A fővárosi sajtó annyi váddal illeti szegény artistákat, hogy nekünk, szerény vidéki skriblereknek nem volna szabad védelmükre kelni.

És én mégis azt teszem.

Nincs butább dolog, mint elzárkózni attól, mit embertársaink nagy része favorizál.

Puskin megírta már, hogy szamár dolog bő szabású kabátot hordozni akkor, mikor minden úriembernek szoros mértéket vesz a szabója.

Én sem ítélem el a közönséget, mert Shakespeare-től Somosyig esett. Az idő s a kor szükséglete úgyis csak a közönségnek adna igazat. Elvégre is Maupassant és Armand Sylvestre nem a klasszikus színházi előadásokat készítették elő. Ők valami mást akartak.

Olyat, ami nemcsak felizgatja ezt a fásult, enervált közönséget, de talán meg is rendíti!...

Mert bizony, bizony, aki még a mi korunkban is hajlandó nemes morált keresni az eseményekben és dolgokban - azt bizonyára éppen úgy feltalálja egy sikamlós kupléban, mint megjegyzi Ibsen Nórájában.

A dolog úgy áll az orfeumokra nézve, hogy csak a szőrszálhasogató ósdiság emelhet ellene szót. Szót emel, agitál, tiltakozik - de este ő maga is örömmel hallgatja ezt a csinos refrent:

"...Most már tudok licitálni!"

Debreczen 1899. május 16.

(ae.)

131. TÓTH BENŐÉK

Tóth Benőék rendesen pénztárnokok szoktak lenni, s a gondjukra bízott közpénzt többnyire elsikkasztják.

Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.

Nem is város, amelyiknek nincs meg a maga külön sikkasztója, s már nem messze van az az idő, mikor a jövő Kriványjáért hét magyar város fog versenyezni.

Szóval az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan gyönyörű rekordot, mint a sikkasztás terén.

Örök hála legyen ezért a haladásért a Tisza-rendszernek, a kortes főispánoknak, a gyönyörű magyar "közéleti erkölcstan"-nak, no meg - Tóth Benőéknek is.

Tóth Benőék, mikor elverik a saját pénzüket, s így financiális vizsgát tesznek, rendesen pénztárnoki állást kapnak. Megyénél, városnál, községnél, árvaszéknél, nyugdíjalapnál, egyszóval valahol.

Itt aztán kezükbe kerül mindennemű pénzkezelés, s amennyiben nálunk megvan az a kedélyes szokás is, hogy választások alkalmával vesztegetni szoktak, kezükbe kerül a hivatalos jelöltek megválasztására küldött, bizonytalan eredetű, de tekintélyes összegek kezelése is.

Tóth Benőék ebből a pénzből szabadon garázdálkodnak. A főispán urak gavallérosan ejtik meg az elszámolást. Tóth Benőék szépen zárhatják le üzleti könyveiket.

Mikor aztán a választások elmúlnak, s valamelyik kegyelmes úr zöld fiát sikerült mandátumhoz juttatni, a pénztárnok urak filozofálni kezdenek. A Wertheim-szekrény mellett erre is ráér az ember.

A pénztárnok úr filozofál. Hogy is jutottam én pénzhez? Én a főispántól kaptam, a főispán a kegyelmes miniszter uraktól, a miniszter urak pedig - valahonnan. Bizony-bizony ez nem valami tisztességes pénz. Túl is adok rajta hamar. Ámbár a főispán úr gavallér ember, a miniszter urak pláne nem is lehetnek mások, mint becsületes emberek, én szintén becsületes ember vagyok ebben a feltétlenül illusztris társaságban. Különben is azért van a pénz, hogy elköltse az ember...

Így filozofál a pénztárnok úr, s ettől a filozófiától egypár lépés van a sikkasztásig.

Ez is megtörténik felsőbb protektorátus mellett.

Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a főispán uraknak részük van ebben a manipulációban. De hogy tudjon a főispán szigorú felügyeletet gyakorolni a felett az ember felett, kivel olyan nem nagyon erkölcsös konnekszusban állott?

A sikkasztásokat nem Tóth Benőék csinálták. Csinálta azt az a rendszer, melynek vezetőit leverték, de hívei még régi helyükön maradtak.

Tóth Benőék száma még mindig szaporodni fog. Az új rendszerben benne vannak még a régi emberek. S folyik a munka szépen, az Egyesült Államokban nemsokára egy népes gyarmat fog alakulni: a magyar sikkasztók gyarmata...

Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tűnjék el kortes bandájával, vicinálistáival, strébereivel, főispánjaival, Tóth Benőivel együtt!

Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással:

"Ez Magyarország volt, de elsikkasztották..."

Debreczen 1899. május 17.

A. E.

132. A HÉTRŐL

A Vatikán duzzog. Ez a hét legnagyobb eseménye. Amiért duzzog, az már nem olyan nagy dolog. Nem hívták meg a hágai konferenciára. Hágán [!] ugyanis most az összes államok küldöttei konferenciáznak. - A fehér cár világbéketervét vitatják meg. - Szinte bizonyosnak látszik, hogy az atyuska terve még nagyon sokáig terv fog maradni. Talán ő maga sem veszi komolyan az egész kongresszust. Komolyan csak a Vatikán veszi. Még a nagyorrú Ferdinánd kis országa is két küldöttel vesz részt Hágában, csak ő nem, csak őszentsége nem. Bizony, bizony, az égi hatalom gyenge kárpótlás az elvesztett földi javakért.

Ugron Gábor az interpellációval belekötött Montenegróba. Ugront is a hágai kongresszus bántja. Annyi tény, hogy a jövő korrajzírójának nagyon érdekes adat lesz ez az interpelláció. Meg fogja majd írni, hogy a XIX. század végén volt egy magyar politikus, aki úgy szórta a mennyköveket, mintha Jupiter tonans lett volna. Ennek a nagy ellenzéki férfiúnak azonban a Széll-kormány alatt az volt a legfontosabb dolga, hogy leintse a fekete hegyek országocskáját. Óh, változó idők!...

Budapest örömmámorban úszik. Előbb a trónörökös, most pedig az udvar több tagja látogatta meg a székesfővárost s annak fényes mágnásfészkét: a Park Clubot. A nép pedig - mint Arany mondta: az Istenadta nép - éljenez, tombol lojális örömében. Ő ugyan csak az elrobogó fogatokból látja a ritka, fenséges vendégeket, de hát nem nagy boldogság ez így is?

Olyan kevés kell nekünk, hogy boldogok legyünk. Ha nem bántanak, már mindjárt örülünk. A bántalmat meg könnyen elfeledjük. A nagyváradi kormánypárti Szabadság is bántó hangon támadt legközelebb Széll K. ellen. Valóban meglepő dolog, mikor félhivatalos lap kormány ellen támad. A Tiszák azonban sok meglepetést csináltak már eddig. A Szabadság cikke mögött mindenki megsejtette a vén bakancsos Tisza Kálmánt, aki tényleg úgy halad a ripőkségben, mint a Lili márkija. Napról napra merészebb lesz.

No, már Hajdú vármegye megfontoltabban cselekszik. Ő tényleges miniszterelnök ellen sohasem foglalna állást. Nagy volt Szapáry, nagy volt Bánffy. Addig t. i., míg kormányon voltak. Most már csak Széll K. nagy. Övé a hatalom, s övé a főispáni szék is.

És Hajdú vármegye éppen úgy bízik a fúziót megalkotó, új rendszeren dolgozó Széll Kálmánban, mint ahogy bízott a régi rendszer megátalkodott Bánffyjában pár hónappal ezelőtt.

A Debreczeni Ellenőr, a helybeli mameluk lap, ezt az eljárást úgy magyarázza meg, hogy a szabadelvű párt nem űz személypolitikát!... Óh, nem! A világért sem!... A szabadelvű párt amellett van, akinél a hatalom. A személyek s elvek előtte teljesen mellékesek!...

A színügyi bizottság egyik ténykedése felett mondott rövid kritikát a Debreczen legutóbbi száma. Többek között egy ismert főmameluk nevét is megemlíti olyanformán, hogy Debrecenben minden az történik, amit ez az úr akar.

Hát ez sajnos, hogy így van. Abnormális dolog, aminek rövid időn meg kell változni.

Egyelőre azonban minél kevesebbet foglalkozzunk evvel a kapaszkodó úrral, mert még el találja hinni, hogy ő valóban nagyon fontos személyiség, s nem a hozzá hasonló alakok által teremtett silány viszonyok, hanem a saját tehetsége folytán jutott szerephez!...

Nagy ünnepet ül holnap a kereszténység. Nagy ünnepet, a szentlélek kitöltésének, pünkösdnek ünnepét. Nem hiszem, hogy nagyon készültünk volna e gyönyörű ünnephez. Nem tudunk mi már ünnepelni. Legkevésbé tudjuk pedig ennek az eszmetűzben égő apostolság, a felemelő lelkesültség szent ünnepének jelentőségét felfogni.

Ez a kor... most a sablonos morálprédikáció jöhetne a kor ellen. No, de az unalmas dolog volna, hagyjuk a filozófusoknak. Ők ítéljenek a kor hibái felett. Gondolkozzanak a gyógyszerekről is, mert az életundor egyre jobban hódol. Alig van nap, hogy öngyilkosságról ne tudasson bennünket a csilingelő szerkesztőségi telefon.

Az öngyilkosok legnagyobb része még alig haladta túl az élet tavaszát. És mikor a ragyogó, szerelmes május ezer virágot kínál nekik, ők kimennek a virágok közé - meghalni. Bolond dolog, de hátha nekik van igazuk?!

Mi egyelőre még örülünk az életnek. Megejt bennünket a májusi napfény, elbódít az akácvirágillat, s elfog a szerelem vágya. Ki tudja, talán minket is, kik most mohó vággyal űzzük az élet örömeit, elfog bennünket nemsokára szerelmi vágy helyett az élet mélységes undora.

És akkor nem bölcselkedünk sokáig, hamar határozunk. És akkor rólunk fog írni a hét krónikása, s mimiattunk fognak szaladni a közönség számára szenzációt hajhászó fürge riporterek...

Debreczen 1899. május 20.

Dyb.

133. HAZAFISÁG ÉS KEGYELET

Az a határozat, mely az emlékkerti kőoroszlánt szívesen el engedi vitetni, de az új emlékfelállítás kérdését bizonytalan időkig tanulmány tárgyává óhajtaná tenni: csak egy tünet, egy korrajzi adat.

Azt a régi igazságot bizonyítja, hogy Debrecen csak az idegen szemében erős, hazafias és magyar - valóságban pedig a sok tucat közül egy: áldott termőhelye a kormány iránti bizalomnyilvánításnak, hiperlojálizmusnak és kegyért esengő mamelukoknak.

Fáj ez a beismerés, de így van.

Amik itt nap nap után történnek - mind ezt bizonyítják.

Hogy a városi és megyei gyűléstermek szégyenletes eseményeinek legyen egy méltó epilógjuk, Debrecen város jog- és pénzügyi bizottsága javasolja a nagy idők egyetlen emlékének: az emlékkerti kőoroszlánnak az elszállítását.

Nem vallja be, hogy ez a tulajdonképpeni cél, hanem a jól ismert "kérdés-tanulmányozás"-sal akarja végképpen elsekélyesíteni egy Debrecenhez méltó szabadság-emlék felállítását.

A fogás nem új. Az efféle fogásokat és kifogásokat ismerjük minden olyan esetben, mikor a szolgaiasságban született lojalitás érdemet akar szerezni abból, hogy nem tud, nem akar hazafi lenni.

Ott van a budapesti Kossuth-szobor példája. Fényesen bizonyítja, nagyon fényesen, azt a kegyeletlen, hazafiatlan gondolkozást, amelyből - úgy látszik - példát merítettek Debrecen "intéző" körei is.

Eddig csak azt hallottuk mindig, hogy feledni kell, most már emlékezni sem lesz szabad. Nem. Mert félnek bizonyos urak, hogy az ő gutgezinnt voltukra árnyat fog vetni, ha megmutatják, hogy ők magyarok és hazafiak.

Ettől félnek bizonyára azok is, kik a főiskola oratóriumában nem engedik az ifjúságnak azt az emléktáblát behelyezni, mely a szabadságharc nemzetgyűlésének tanácshelyét jelölné meg.

A kőoroszlánt vigyék ki a városból, az emléktáblát helyezzék el az emeleti folyosó falába!...

Ilyen a mi kegyeletünk. Ilyen a mi hazafiasságunk.

A szívünk örül, hogy a bécsi Albrecht-ünnepélyen a magyar lobogónak is hely jutott, de a mi nagyjaink: a legnagyobbak s a magyar história legnagyobb kora a feledés homályában maradhatnak.

Az emlékkerti kőoroszlán kérdésének csak egy megfejtése lehet.

A kőoroszlánt - jól van - helyezzék a jeltelen honvédsírok felé. Régi cél, régi terv, s az emlékmű ott is méltó helyen lesz.

De ez addig meg nem történhetik, míg Debrecen városa ki nem mondja egy Debrecenhez s a nagy időkhöz méltó szabadságszobor haladéktalan felállítását!...

Ezt nem lehet elütni sem pénzkérdéssel, sem "tekintetek"-kel, sem - tanulmányozással!...

Több hazafiságot, több kegyeletet kérünk az illetékes faktoroktól. Örök szégyen lenne, ha éppen a nagy idők félszázados évfordulóján dokumentálná a legmagyarabb város azt a harminckét év óta egyre terjedő hazafiatlanságot, amit úgy hívnak, hogy - osztrák-magyar hazafiasság!...

És még egy kérdést. Hát a debreceni Kossuth-szobor ügye is olyan sorsra fog jutni, mint a budapestié?... Akik a szegény kőoroszlántól is félnek, hogyne félnének annak az embernek a szobrától, ki Debrecenben volt a legnagyobb, s kinek debreceni működése alatt volt legnagyobb Debrecen!!...

Debreczen 1899. május 27.

A. E.

134. A HÉTRŐL

Kitör belőlem az újabban fékentartott poéta, s írok egypár sort a szép, a szerelmes, a poétikus májusról. Versben úgysem írhatom meg. Lapunk nem közöl olyan verset, amely egyik hónapot a másik rovására dicséri. Pedig a május mindeniknél szebb, mindeniknél poétikusabb. És milyen hatalmas a maga ifjú, virágos buja életével. Hogy hív, hogy csalogat bennünket ki a szabad természet ölére, hova olyan ritkán járunk mi: a bürók és kávéházak kormostüdőjű gépjei.

Az egész pünkösd búcsújárás volt. Sőt még a hét esőtlen köznapjai is. Mindenki künn volt az árnyékos, gyöngyvirágos Nagyerdőn, s volt bizonyára olyan ember is, aki rájött, hogy ez sokkal árnyékosabb hely, mint a kávéházak előtti kert, hol ugyancsak kell kérni Henriket, hogy adjon mellénk egy leándert, hadd nyaraljunk, miként Heltai Jenő úr előttem régen megírta.

A hét elég eseménydús volt. Sajnos, hogy csak pár szóval írhatok róluk. Reám van parancsolva: a legrövidebben.

Szép kisleányok! A maguk kedvéért a jogász-majálist említem legelébb. Bizonyára nagyon jól mulattak ott. A jogász urak ügyes emberek. Tudnak mulatságot rendezni fiatalos kedvvel s deficitet fizetni az "öregek" pénzével. Úgy hallom, most is van egy kis deficit.

Lám, a Bethlen-ünnepély nem járt deficittel. A vonzó program nagy közönséget gyűjtött össze, amit persze meg is érdemeltek olyan szereplők, mint Sipulusz és Szabolcska Mihály.

Már negyedik napja tart az egyházkerületi közgyűlés. Az első napon papokat szenteltek. Nyolcvan új pap s mennyi régi! Néhány napig a kálvinista Rómában is volt annyi pap, mint a pápistában. A gyűlésen Tisza Kálmán is részt vett. Elnéztem összetört alakját, ősz fejét, igénytelen külsejét, s minden jogos ellenszenv dacára olyan respektus-félét éreztem az iránt az ember iránt, ki olyan sokáig s olyan erőszakkal fenn tudta tartani magát mint a magyar kormány vezetője...

Az emlékkerti kőoroszlán ügyében ismét össze kellett tűzni lapunknak a Márk úrék lapjával. Tudósítónk modorát rója meg a D. Ellenőr. Pedig nem a modor fáj neki, melyet ő nincs hivatva megbírálni, hanem a kőoroszlánról szóló cikk egy kitétele. Bizonyos úr "...szellemétől megsavanyodott kupaktanács". Ugye, ez fáj?...

Végül egy kis szenzáció. Az aranyos Klárika megharagudott a direktorára. Ő nem játszik, ő izgatott, ő ideges - no meg ki is ficamította a lábát. Rossznyelvek szerint mióta Klárika nem játszik, a Népszínházba csak Porzsolt jár. Éppen úgy, mint Nyíregyházán. Ott pedig Komjáthyból áll a közönség. Hjha! csak Debrecen Eldorádó!...

Debreczen 1899. május 27.

Dyb.

135. ESIK...

Tegnap délután megindult, s úgy dél felé, mikor e sorokat írom, még mindig hatalmas záporban hull az istenáldás.

Az egyszeri magyar paraszt, mikor a nagyváros fellegverő palotáit mutatták neki, azt válaszolta, hogy többet ér ezeknél egy kis jó májusi eső. Hogy a mostani mennyit ér, azt ilyen formán ki se lehet számítani. Hogy jó legyen, alig hiszem! Meg vagyok róla győződve, hogy messze, messze, egy kis faluban dühösen nézi a szakadó záport az én édesapám. Mert a vetés nagyon szépen állott.

Ezt mástól tudom. Ő nem árulta volna el semmiért, nehogy jó reménységben nagyobb igényeket támasszak az ő erszénye ellen. Most bizonyára aggódik, s vele aggódik az ország nem tudom hány gazdája.

Mi lesz, ha ez így tart tovább?...

Mi lesz, ha egyetlen reményünk, a jó termés reménye is fuccsba megy?...

Ez nekünk most a legfontosabb, nem a hágai kongresszus, vagy a napok többi szenzációja!...

Az ország minden részéről jönnek a rossz hírek. Úgy látszik, állandó ez az országos esőzés, mely még bennünket, városiakat is kétségbe ejt...

Eddig valahányszor az időről írtam, az mindig megváltozott, mire a lap nyomtatásban megjelent.

Bárcsak most is úgy járnék, s mikor ezeket a panaszkodó sorokat olvassák, szép, ragyogó májusi idő csalná a szabadba a sétálni szerető emberiséget!...

Debreczen 1899. május 29.

A.

136. A VÉG FELÉ

A magyar miniszterelnök a parlamentben Kossuth Ferenc figyelmeztetésére kijelentette, hogy a paktum minden pontját betartja, ezekkel a pontokkal bukik vagy győz!!!

Az ellenzék győzelmes harca után, mikor Bánffy hazaáruló törekvéseivel egyetemben elbukott, Széll Kálmán volt az, ki a békés munkálkodás lehetőségét megteremtő paktumot a győzelmében is lojális ellenzékkel megkötötte.

A pártközi egyezmény minden pontját közölte Széll Kálmán a királlyal, ki ezekről nemcsak tudomással bírt, hanem érvényesítésükhöz beleegyezését is adta.

Békés, munkás napok következtek ezután. Egymásután kerültek tárgyalás alá az egyezmény pontjai.

Megszavazták a költségvetést, az újoncállítást meg mindent, mit a paktum magában foglalt.

Helyesen. Tisztességes felek betartják az egyezkedés szabályait.

A függetlenségi párt feláldozta a győzelmi pálma egy részét, csakhogy egy tisztességesebb kormány révpartra vezesse állami és közgazdasági helyzetünk hányt-vetett hajóját.

A paktum utolsó pontja a kiegyezés volt. Kiegyezés a jog és törvény alapján, abban a formában, melyhez a király is hozzájárult.

Tisztességes felek betartják az egyezkedés pontjait.

A legfelsőbb ténykedés csak a jóváhagyásra szorítkozván, most már a kormányon volt a sor.

Széll Kálmán be akarja váltani az ígéretét!

Kin múlik tehát a kiegyezés ügyének eldöntése?

A királyon, aki helybenhagyta az egyezségnek azt a pontját, melyet Széll Kálmán be akar tartani, s amelyhez állását kötötte?...

Széll Kálmánon, aki "paktummal bukik vagy győz"?...

A függetlenségi párton, mely nyugodtan engedte, hogy maguk az illetékes tényezők jöjjenek reá a kiegyezés tarthatatlanságára?...

Nem. Egyiken sem múlik!

Egyedüli akadály Ausztria, a maga nemzetiségi és felekezeti harcaival, kizsákmányoló, kufár törekvéseivel, a politikai morál ábécéjét sem ismerő kormányaival s szertelen és undok magyargyűlöletével!

Széll Kálmán bukás, politikai életünk pedig beláthatatlan válságok előtt áll...

Bármi történjék is, a függetlenségi párt helyén fog állani, hogy a hazája elleni harcot minden erejével visszaverje.

Ha Ausztria kiegyezni nem akar, legyen harc!

De ez a harc - és ezt elvárjuk minden hazafi lelkiismeretétől - együtt fogja találni azokat, kik a tizenkettedik órában rájöttek arra, mit a függetlenségi párt a hosszantartó harc alatt mindig hirdetett, hogy az országot a teljes kifosztástól és elkoldusodástól semmi nem mentheti meg, csak az önálló vámterület és a nemzeti bank!

Ezt elvárjuk nemcsak a paktummal bukó kormánytól, hanem az egész kormánypárttól.

Úgyis hasztalan minden más törekvés, az 1867-iki kiegyezés csődöt mondott, s rohamosan halad a megérdemelt vég felé!...

Debreczen 1899. június 3.

A. E.

137. A HÉTRŐL

Majdnem egész héten hullott az áldás. Jajgattunk, panaszkodtunk - mit sem használt. Megróttuk az időt vezércikkben, közgazdaságban, hírrovatban - még annyit sem használt! A fellegek nem ismerik a hetedik nagy hatalmat, nem hallgattak reánk!...

Különben ezen a héten nagyon rosszul viselték magukat a fellegek. Elborították a politikai élet verőfényes, kék egét.

A Széll-csend (használjuk ki a Széll-vicceket teljesen, hátha nem használhatjuk sokáig?!...), úgy látszik, rövid ideig tartott. Thun gr. mindenképpen Dugonics Titusz dicsőségét áhítozza. Ha már bukni kell, átkarolja az ellenfelét is. Essenek le együtt. A birkózás még mindig tart. Mi lesz a vége, nem tudjuk. Hogy mi vethetné végét, azt mi már régen hirdetjük: váljunk el!... Elvégre is mi szüksége van Magyarországnak arra, hogy megcáfolja a történelem, logika, természetrajz, matematika, szóval mindenféle tudomány igazságait?... Miért élünk mi a más hasznáért és kedvéért, mikor az a másik a mi életünket nem akarja?...

Deák Ferenctől Kóla Jánosig nem akadt olyan élő vagy holt közösügyes politikus, aki ezt az abszurdumot képes legyen megmagyarázni!...

...De azt sem magyarázza ám meg senki, hogy mikor mindnyájan "elvből" elítéljük a párbajt, miért kell a "társadalmi kényszer" előrángatott indokából nap nap után verekednünk?... Nemcsak nálunk van ez így, másutt is. Kolozsvárott agyonlőttek egy derék magyar urat. Nagyváradon egy jogászt sebesített meg életveszélyesen a kollégája.

Egyik párbajnak sem volt komoly oka, a váradinak éppen nem... Egy primadonna miatt, akiről az egyik jogász rossz kritikát mond... Óh primadonnák, óh párbajok!... Azt a fiút, aki kollégáját életveszélyesen megsebesítette, még a gimnázium padjaiból ismerem... Jámbor, szelíd gyerek volt. Hogy kiforgatták a primadonnák és a párbajok!...

...A katolikusok úrnapi istentiszteletje, processziója kegyeletes, megható ünnepély. Csütörtökön a kálvinista Róma főutcáját elözönlötték az ájtatos hívek. A katonák lőttek, a trombitások fújták... Ezt még türelmesen viseljük. De mivel érdemelte szegény nagytemplom, hogy neki a "Gott erhalté"-t kell visszavernie?!...

Ez a szomorú emlékű nóta fokozza talán a magyar katolikusok ájtatos érzelmeit?... Minékünk nagyon, nagyon rosszul esett hallani...

...Egyszóval Debrecen szab. kir. város felcsapott szesznagykereskedőnek. Hogy bejegyzett cég lesz-e, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hogy üzlettársul kit fog megnyerni? Az sem bizonyos, hogy a kimérést a város tisztviselői fogják-e teljesíteni?... Ma még csak az a bizonyos, hogy pálinkát mérni jó g'scheft, ellenben szabadságszobrot állítani rossz g'scheft!...

Debrecen szab. kir. városnak pedig a g'scheft az első!

Debreczen 1899. június 3.

Dyb.

138. JÚNIUS

Kisdiák koromban aranyos, cseppnyi bakfis leányokért bomoltam, akiket szuverén kicsinyléssel néztem le később gólyajogász korom eseményekben gazdag, öntudatfejlesztő idején.

Jött aztán, hogy mindenféle leányfajtából kijózanodtam. A cseppnyi, bakfis leánytól az érett eladóig - a szentimentális papkisasszonyoktól az eleven vérű jukker-leányig. Ez a kor volt a június kora. Ez a kor volt a perfekt asszonyi szépség utáni vágy kora, melyet a régi jó időkben úgy 30 és 35 év közt értek el a jó erkölcsű ifjak, mi pedig már 20 éves korunkban belenyargalunk. Egyforma tünet ez avval, hogy a lumpolás után is jobban érezzük mi a katzenjammert, mint 50 évvel ezelőtt a mi már néhai lump elődeink...

...Üdvözlégy, júniusi meleg, érlelő, forró nyárelő! Üdvözlégy a te érett, kifejlett, kápráztató szépségeddel, melyben több az édes valóság a tarka illúzióknál!... Üdvözlégy, szerelem igazi hónapja! Légy kegyes hozzánk, kik már átkozottul modernek vagyunk!... Kinek nem elég a tavasz ragyogása, hanem meleg, izzó meleg után sóvárgunk.

Kárpótolj bennünket a múltért - s a jövőért is. Mert a nyár után eljön az ősz is... És mi már olyan öreg-fiatalok vagyunk, kik immár csak a nyártól várunk melegséget!...

Debreczen 1899. június 3.

A.

139. KATONÁK

Ez a címe Thury Zoltán színművének, melyet olyan zokon vettek annak idején katonai körökben, pedig semmi más nincs benne, csak hogy a tiszt urak között is vannak szegény emberek.

Na, de szerencsére Thury Zoltán elkerülte azt, hogy egy kicsit megszabdalják. Az efféle pech ugyanis meg szokott azzal esni, aki a katona urakkal foglalkozni szokott.

Jómagam is a legnagyobb óvatossággal akarok egypár szót szólani a szegedi esetről.

Szegeden három katonatiszt hősiesen összevagdalt egy védtelen polgárt.

Bár a mi szívünk örül, hogy nemhiába adjuk oda utolsó garasunkat is a hadsereg számára, mert a hadsereg tisztjei megfelelnek vagdalkozó hivatásuknak, a szegedi eset egy kis ürömmel keseríti a mi örömünket.

Elvégre is szegény Engel, ki most összevágva fekszik, pontosan fizette adóját, s mint megyei bizottsági tag bizonyára tekintélyes adóösszeget fizethet arra a célra, hogy büszke lehessen a hadseregre s annak fényes ruhájú tisztjeire.

Az sem esik nekem jól, hogy hősiesen vagdalkozó katonák provokálták - szintén hősi szándékkal - azokat a szegény hírlapíró kollégákat, akik nem tudtak velök egyetérteni abban, hogy egy védtelen polgárt nagy hősiesség összevagdalni.

Talán a XIX. század végén a katonák is elismerhetik azt, hogy a sajtónak joga van kritikát mondani?!...

Íme, ilyen következményei vannak annak, hogy a polgárság egy részének még mulatozás közben is privilégiuma van a fegyverviseléshez. A hasonló fegyverek elvénél fogva egy ilyen vérengzés egyszerűen erkölcsi lehetetlenség, és az államfenntartó polgárság összességének elejét kellene venni az efféle eseteknek.

Az éles kardok használatának a civil életben nincs helye. A tisztek külföldön rendszerint a magánéletben nem jelennek meg egyenruhában, ezzel is kimutatják, hogy ők is olyan polgárok, mint a többiek. Nálunk is kellene ebben az irányban elvégre reformokat életbe léptetni. Vagy azt akarjuk, hogy maga a polgárság keressen magának védelmet?

Debreczen 1899. június 7.

140. R. SERFŐZY ZSENI ÖNGYILKOS LETT

Rolly-Polly meghalt, Rolly-Polly nincs többé. Nem fog énekelni, nem fog táncolni soha, ott fekszik a ravatalon, fehéren, hidegen. Ragyogó arcával, mosolygó ifjúságával, vidám kacajával mintha most is látnók... Tegnap még mulatott vidám társaságban, azután ki tudja, mi történt a lelkével, avval a szertelen, idegesen űzött bohémlélekkel?... Egy hírtelen indulatroham, egy váratlan kétségbeejtő érzés, egy rémes, titkos pillanat odadobta a halál karjai közé.

*

Tíz óra tájban délelőtt hevesen és hosszan szólalt meg a szerkesztőség telefoncsengője. Egy hírt telefonált valaki: R. Serfőzy Zseni az éjjel Nyíregyházán felakasztotta magát, meghalt. Több adat nincs...

Nem tudtunk, nem akartunk hinni a rémítő hírnek, mely rövid idő alatt az egész várost befutotta. Szerkesztőségünkben egymást érték a tudakozók, s a telefon is állandóan le volt foglalva.

Fél tizenkettőkor küldtünk táviratot Nyíregyházára, s délután megjött a rövid válasz, hogy az öngyilkossághír igaz...

*

Kedvence volt a debreceni közönségnek, igazi művésznő, jó feleség...

Mi bírta rá a végzetes lépésre, azt tán csak azok az igazi lélekbúvárok tudják, kik képesek behatolni a művészlélek csodálatos, misztikus világába, amely olyan hamar elborul... Mélységes bánatban, gyászban hagyta a hű férjet, a szerető pályatársakat, s mindazokat, kiket művészetével valaha gyönyörködtetett...

Adjon enyhülést a gyászolóknak a végzet elháríthatatlan akaratában való megnyugvás!!...

Debreczen 1899. június 8.

141. ELLENTÉTEK

Hogy a mi korunk az ellentétek és ellentmondások forrongó kora, legjobban talán most bizonyul be: a szenzációs események összetorlódásának idején.

Ha valaki szinte kényszerítve van, hogy az események szemlélője legyen, lehetetlen, hogy meg ne döbbenjen azoktól a logikátlan kapcsolatoktól, melyek az újabb eseményeket összefűzik.

A minden oroszok abszolút hatalmú cárját hamarabb hatják át egy eljövendő kor magasztos eszméi minden alkotmányos fejedelemnél, s örök békét hirdet akkor, mikor megdöbbentő dekadenciával alakul fegyveres állammá az amerikai Unió, az az állam, melyre bizalommal, reménnyel tekintettek a cammogó, vén Európa szabadon gondolkozó férfiai.

S ugyanaz az Oroszország, mely a hágai konferenciát előkészítette, mely világra szóló ünneppel üli meg a legnagyobb orosz szabadságdalnoknak, Puskinnak emlékét, megmozdul és agyaglábával eltiporja egy viruló kis ország, Finnországnak féltve őrzött szabadságát!...

Franciaország, az emberi jogok és panamák hazája, ez a földrajzi fekvést nyert ellentmondás, ismét csak úgy dobja ki magából a szenzációkat.

Mikor már mindenki halált várt a testén elterjedt fekélytől, egy erős pillanatban maga égeti ki tüzes vassal a sebet. S míg nagyjai önfeláldozó elhatározással őrködnek a fenyegetett köztársaság felett, a modern Babylon kitörő lelkesedéssel ünnepli a legújabb katonai héroszt: Marchand-t, kiben nagyon sokan Napóleon és Boulanger utódját látják.

Németországban két óriási hatalom harcol egymással. Egyiknek - azt hittük - csak múltja van, a másikat a legelfogultabb emberek is a messze jövő zenéjének tartják. És folyik a harc a két hatalmas ellenfél: a cézárizmus és szocializmus között.

Itt mellettünk bomladoz Ausztria. Egyedüli összetartó ereje az a parazita vágy, hogy bennünket kizsákmányolhasson. Nemzetiségi és felekezeti harcok darabolják százfelé; a szláv himnusz és a Wacht am Rhein-től alig-alig hallik már a Gott erhalte...

És hogy az ellentétek száma még nagyobb legyen, mi nem akarunk szabadulni ettől a tönk szélén álló, szétzüllött földdarabtól, bár tudjuk, hogy a további összetartozás bennünket is örvénybe fog vinni.

Ami aztán a mi állami és társadalmi életünket illeti, telve van az a legcsodálatosabb ellentétekkel. Felsorolni nem szükséges, hiszen éppen ezen a helyen szoktuk nap nap után tárgyalni azokat.

És így van ez mindenütt, mindenfelé, az emberi tevékenység megnyilatkozásának bármelyik terén.

A tizenkilencedik század csupa ellentétekkel, megfejtetlen problémákkal záródik. Ki hitte volna ezt erről a diadalmas emberi jogok lélekemelő eseményekben gazdag századáról?...

Debreczen 1899. június 10.

A. E.