4. SZÍNHÁZI POÉZIS

- Titkos költők -

Van egy munkatársunk, aki mindig lehetetlen interjúkon töri a fejét. Hol Krügerhez akar utazni, hogy megtudja a véleményét Draga királyné esetéről, hol Balogh Dömét akarja nyilatkozásra bírni a monarchia külügyi vámpolitikája felől.

Ennek a férfiúnak támadt a minap ismét az a gondolata, hogy ő meginterjúvolja a nagyváradi színház tagjait, hogy hogy érzik magukat az első szezon végén...

Talán meg is történt az interjú, melyért majdnem Krügerhez küldtük a szerencsétlen ötletű férfiút. Persze szóba sem jöhetett a leközlése. Elvégre túlságosan jól aligha érzik így hónap végén magukat a múzsák a színház táján, attól a csekélységtől el is tekintve, hogy valamennyi színházi interjút munkatársunk saját maga gyártotta... Színházi barangolásainak mégis volt némi eredménye. Kérdéses, jobban mondva: interjús munkatársunk ugyanis fölötte nem diszkrét ember, s így látogatásai alkalmával néminemű diszkrét írások ragadtak a kezéhez.

Lapozgattunk a vegyes parfümű levélkék között, s megdöbbenve észleltük, hogy mennyi versíró ember él itt Nagyváradon, s milyen nagy poézist fogyaszt a színház. Íme az első levél is itt felül - vers. Így hangzik:

Levél

Blahánénk, Barbink, csalogányunk,
A mi szemünkben legnagyobb,
Igaz vajjon, hogy fáj a lelked
A táj után, mit elhagyott?...

Mondd: nem igaz. Hisz a te lelked
Ihletet, lelket itt kapott.
Ha valaha tán el is válnál,
Meglásd, a lelked itt hagyod.

Nyolc sorú jóslat - aláírás nélkül. Mindenki sejti, hogy Székely Irén kapta. A vers középminőségű: Tisztes polgári állású Szigligetista írhatta...

Vérpiros a papír, melyen a következő versecske díszeleg:

Katonának nem jó lenni,
Mert sokszor kell messze menni,
Lóra ülni nehéz kedvvel,
Égő, meleg szerelemmel.

De amikor téged látlak,
Katonasor, nagyon áldlak,
A te ajkad nem csókolna,
Hogyha huszártiszt nem volna.

A katonaság és a polgárság közötti jó viszonyra tekintettel nem mondjuk meg, ki kapta meg ezt a kis hadügyi verset.

De itt egy másik:

Szohnerkének

Te vagy a liliomfehérség,
Egy szép álom, mely elrepül,
Te vagy a testet öltött szépség,
Amerre jársz, száz vágy repül.

Oh mint szeretném Heine urral
Fejedre tartanom kezem,
Hogy maradj meg ilyennek mindig,
Tisztának, szépnek édesem.

A vers - mint értesültünk -, a gimnázium önképzőkörén jutalomért is pályázott.

Megható a következő is:

A pénzpiac nagyon drága,
A közélet sivár, árva,
De mióta látlak téged
Bliktri nékem a közélet.

Gyermek lettem, gyermek ujra,
Egy jóságos tündér ujja
Megérintett s ujra élek,
Adjő nyárig, oh közélet.

Hogy ez a kis vers kiről zeng, azt nem a katonaság és polgárság közti jó viszony okából nem áruljuk el. A vers azonban bátran nevezhető a közéleti szerelmi líra szerencsés kísérletének.

Már a költészet más mezejére kalandozik a következő vers, amelyet Kulinyi Mariska kapott. Íme:

Szólnak a harangok,
Valahol temetnek,
Bizonyosan amaz Azrák
Törzsökéből, kik meghalnak,
Ha egyszer szeretnek.

Szólnak a harangok,
Tán nem is temetnek.
Oh bár lennék amaz Azrák
Törzsökéből, kik nem halnak
Bele, ha szeretnek.

A halál eszméjével való vívódás szörnyű kínja gyönyörűen békül ki egy megható sóhajjal e kis versikében, amelynek írója bizonyosan életerős férfiú.

Még egy verset közlünk a sok közül. Ezt már férfi kapta, s így hangzik:

Hozzá

Hajad viharzó, sötét hullám,
Szemed sugáros, enyhe éj,
Kicsiny kezed, parányi szácskád,
Dult arcod csupa szenvedély.

Mikor a szinpadon kacérul
Rám nézel, lehajtom fejem,
Rád gondolok én, primadonnám
És gondolatban - vétkezem.

Önöket meg fogja lepni, hogy ezt a levelet Nyárai Antal kapta. Női akrobata, vagy ki más írhatja, nem sejtjük. Mi nem csodálkozunk rajta, Nyárai is primadonna.

...És ebben a pillanatban el is égetjük a levelet és poémákat. Sajnáljuk, hogy ennyit is nyilvánosságra hoztunk, mert ebben a pillanatban vallja be interjús munkatársunk, hogy ezek a versek éppen úgy készültek, mint a színházi interjúk szoktak. Egytől-egyig falzum.

Nyomdai okok miatt mégsem hagyjuk ki a leközölt verseket, inkább felelősséget vállal érettük:

Nagyváradi Napló 1901. május 26.

Dyb.

5. AZ Y

- Siralmak a demokráciáról -

A szolnoki ügyész esetére emlékezhetnek még Önök. Bíróilag elvették szegénynek a becsületes nevét, mert véletlenül ugyanazt a nevet viseli a szép haza egykori miniszterelnöke, Szapáry Gyula gr. v. b. t. t. és még sok más egyéb. Az ügyész úr más nevet kapott, nem is emlékszünk már, hogy mit.

Mostanában aztán érdekes dolgokról értesülünk nap mint nap. Itt is, ott is jelentkezik egy-egy újabb Szapáry, Ipszilonnal valamennyi. Becsületes földművelő az egyik, szíjgyártó a másik, csizmadia is van közöttük, sőt mi magunk is ismerünk egy Szapáryt. Ennek pláne semmi mestersége sem volt. Hülye az istenadta, nem való semmire. Mi lesz most már ezekkel az ipszilonos szapáryakkal. Ezeket is pörbe fogja most már az exminiszterelnök? Micsoda érdekes pörök. V. b. t. t. contra szíjgyártó stb. Vagy ezekről néma megvetéssel nem vesz tudomást Szapáry Gyula gr.

Lám, mégiscsak demokrata ország vagyunk mi. Ha az ember nem latájner, nem ügyész vagy valami efféle, hanem szíjgyártó vagy csizmadia: minden veszedelem nélkül viselheti az exminiszterelnök nevét - ipszilonnal is. Haladunk. Aki például nem tud helyesen írni, egész bátran írhat szél helyett széll-t, nem fogja zokon venni a jelenlegi miniszterelnök.

Ez a nagy haladás persze már jóelőre kizárja, hogy akit becsületes nevén Nagy-nak neveznek, ezután Nagi-nak kelljen hívni magát.

Éljen az Y!...

Nagyváradi Napló 1901. május 30.

6. PÁLMAY: NEBÁNTSVIRÁG

Az a néhány, koránkelésre képes újságíró, aki Somogyi direktor jóvoltából ott lehetett a délelőtti színházi főpróbán, olyan mesés elragadottsággal zengte egész nap szerte beszámolóját, amilyen elragadtatásra csak ezek a legtöbbször cinikus, epés, savanyú fiúk képesek, ha tudniillik az elragadtatásra megejtő nagy-nagy ok van.

Nem - ezek az újságíróemberek jobb ízlésűek ám -, mintsem fölfedezzék az operett királynőjét. De elragadtatásuk mégis érthető. Van egy hatalmas úr, ki hatalmasabb a királynőknél és királyoknál: Idő őfelsége. Ennek a kérlelhetetlen, kegyetlen zsarnoknak csúfos kudarcán újjongtak a mai délelőttnek elragadott koránkelői. Azon ujjongtak, hogy az operett fölséges királyasszonya diadalmaskodott a csúnya zsarnokon, s Nebántsvirág maradt az időnek is...

Soha ilyen ünnepi színben a nagyváradi színházat! Telve a legutolsó zugig. Lázas, kíváncsi, de diszkrét zsibongás a függöny fölgördülésig, mely lázasabb, szinte emésztővé vált, mikor belépegettek a zárda fehér galambocskái... És mikor Ő fölvetette a fátyolt, elhalt a zsibongás, betelt a kíváncsiság, hogy kitörjön a taps, mely soha annyi joggal nem foglalta le a vihar nevét, mint ma este... Ő ez, a régi, az aranyos, a királynő... Szürke ruhácskájában előtipegett. Selypítő beszédével zengedezni kezdett. Édesen, szabados módon bánik a magyar ritmussal, de istenem, annyi évig járta a dicsőség világútját, az ő dicsőségére és a mienkre!... Aztán a pajkossága, isteni leányossága, megejtő kedvessége!... Mennyi szín, fény, mennyi már elveszettnek hitt poézis, aranyos derűsség!...

És fölismerünk divatos nőcskékre. Ni, ez itt a népszínház legelső donnája, ez ismét a másik, ez a múltkori kis vendégszínésznő... Mind-mind Pálmay-epigon, de mind-mind csak egy halvány sugára, Neki, a napnak.

A második felvonásban ragyogott legjobban. Egy-egy kedves, ismert ötlete fölért sikerrel megjátszott szerepekkel. Rojtos ruhácskájának egy libbenése többet ért az angol operettek legérzékibb táncánál.

Folytonos ováció szállott felé. S ő édesmosolygású, boldog arccal köszöngetett...

Az előadásra alig ismertünk. Ez a zseniális, csodás asszony fölolvasztotta a mi színházunk ócska ólomkatonáit.

A szereplők kedvvel, ambícióval játszottak, és nekünk még a rendezés mesterségében is, sok helyütt sejtetni engedték a nagy vendégasszony zsenialitását.

Ma pihen Pálmay Ilka, aki Bródy szerint grófné is, és holnap az örök asszony, a férfiálmok tündérkirálynője fog imádkozni Vénusz anyjához... Szép Heléna álmodik - nekünk...

Csak a történeti hűség kedvéért még a következőket. A dívát az előadás után nagy tömeg várta a színház előtt, s kísérte éljenzések közt - szállodai lakásáig.

Éjfélkor szerenád hangzott föl ablaka előtt. Dankó Pista társulata lepte meg evvel a kedves figyelmességgel Pálmayt.

Ma este a díva a színházba megy, Székely Irént óhajtja kivált megismerni, akiről annyi szépet hallott. Viszont a díva előadás után Dankó Pista nótáit fogja hallgatni a Bazár-kertben, az édes, bűbájos nótákat, amelyeknek olyan édes rögtönzéssel csinált reklámot a tegnapi előadáson.

Nagyváradi Napló 1901. május 31.

7. FELEKEZETI HÍRLAPÍRÁS

- A Pázmány-egylet Nagyváradon -

Okos ember úgy van a formákkal, hogy megbecsüli őket; de töprengés nélkül áldozza fel az igazságért.

Szépek a formák, s ideálja lehet valakinek, hogy magister elegantiae legyen, de mi, formákat és tekintélyeket sokszor dögönyöző, anarchiával is megvádolt individiumok[!] mégis többre tartjuk a hipokrata[!] formáknál a kemény szókimondást.

Ennyit előre kellett bocsátanunk. Nehogy a jogosság színével ruházzák olcsón reánk az udvariatlan, goromba, durva jelzőket, mikor egypár sornyi kellemetlenséget tartunk néhány tiszteletreméltó úriember elé, kik ma Nagyvárad vendégei, s kiket mi, mint vendégeket - evvel aztán végeztünk a formákkal - jóindulattal üdvözlünk a mi városunkban, mely szívesen vendégel mindig, de a vendégséghez tiszta bort ad, s tiszta szándékot kér.

Mióta megnövesztették nálunk a reakció harci kedvét, harcias, puskaporos itt a levegő.

A harcias kedvű klerikalizmus egyre berzenkedik, aknákat ás, vagy nyíltan támad. Harci kedve egyre nő. Mert vissza még nem verték sehol, csak csendesen védekeztek ellene. Olyan csendesen, olyan megdöbbentő higgadtsággal, hogy a vissza nem vert támadásokat már büszkén meri diadaloknak hirdetni.

Az aknamunkák sikerültek a legjobban. A békés, jóindulatú, derék köznép egy részét keresztes, latifundiumos urak lázítják. Az intelligens osztályhoz, az igazi közvéleményhez még nem sikerült hozzáférkőzniök. De a kiskorú Magyarországot már beszentimreegyesületezték, szövetkezeteikkel, legény- és olvasó-egyleteikkel pedig már majdnem kész hálót szőttek.

A fő, a legveszedelmesebb haditerv pedig most készül:

A felekezeti hírlapírást s a felekezeti közvéleményt készülnek megcsinálni.

Amért az Áldorok koldusbotot testálnak a családjuknak, ismerik ám a sajtó nagyhatalmát a harcot szító főpapok és főurak.

A városokra, a városok intelligens elemeire vetik hát most magukat a klerikális sajtó megerősített hálóival a reakció emberei.

Így csinálják, így készítik elő a legádázabb, leglelketlenebb harcot az országban.

Ennyi nyíltsággal még pár évvel ezelőtt nem küzdhettek volna. Hogy ma már küzdhetnek, a közvélemény bizonyos, hogy úgy mondjuk, megdolgozását kell sejtenünk.

Pár évvel ezelőtt még burkolt értelműek voltak a harci jelszavak. Most a régi jelszavakat: harc a kozmopolita elemek ellen, purifikáció, sovén magyarság, stb. átengedték a rendezők az egyetemi ifjú bajtársaknak. Nekik már nincs szükségük a tettetésre. Nyílt, őszinte hangon kiálthatják: harcot akarunk, mert gyűlölünk mindenkit, aki nem velünk van, csinálunk felekezeti sajtót, akarunk felekezeti társadalmat...

A harc pedig ugyancsak készül. A merészség nő. A felekezeti hírlapírás katonái, a vezérkar, már Nagyváradon, a nemes, liberális, magyar elvek ez erős városában üt kedélyes tábort, s csinál haditervet éppen a liberalizmus ellen...

Erre fel kellett hívnunk az őrszemek figyelmét. Hangos jeladással kellett lennünk, ha mindjárt reánk szakad a durvaságok minden fellege is...

A Pázmány-egylet illusztris, neves úri tagjait pedig azért üdvözöljük. Hisszük, hogy ők hitből, elvből cselekszenek, küzdenek és sokszor véreznek el. Ebben testvérek vagyunk mindnyájan tollal viaskodó emberek...

De éppen ők, az elvekért való küzdésben testvéreink, értsék meg a mi őszinte írásunkat.

Halált érdemel az az őr, ki nem jelzi a sötétségből előtolongó ellenség közeledését.

Nagyváradi Napló 1901. június 2.

A. E.

8. A HÉTRŐL

Az emberek igen hálátlanok. Hamar felejtenek.

A csókok éjszakáján, május éjjelén, himnuszok zengedeztek börziáner-ajkakon, kádenciás idillumokon törték fejüket azok is, akik az eredményes pásztorórát tartják idillumnak, s szerenádok melódiái csókolgatták az első májusi hajnal rózsás ujjait... Nem tudjuk, hány reményt váltott be, hány vágyat töltött ki, hány mosolyt fakasztott, s hány könnyet csalt ki. Sokat, biztosan sokat. Föltámasztott emlékeket, régi színeket, elszóródott virágillatokat, s összehozott egymást futva kereső indulatokat - bódító akácillattól terhes, muzsikás, májusi alkonyokon.

Ragyogtak lelkünkben az emlékek, ha a bűvös esti korzón láttunk óvatosan, nehezen siető leánykát, aki úgy szeretne egy pillantást visszaküldeni. Ha láttunk összesimuló párokat, ha érezni véltük a női testek elektromos ütését, s ha tudtunk egy órában biztosan egyesült indulatokat.

Csókok, szerelmek hónapja, még azokat is boldog álmodókká tetted, akiknél nem adtál csókot és szerelmet.

És utolsó éjszakádon mégsem gondolt reád hálával senki. Az emberek futnak a boldogságért, s nem tudják, mikor veszítik el. Akik rád gondoltak, azok is elfeledték a csókok és csókos emlékek édességét. Keserűen töprengenek:

- Holnap elseje, és drága volt ez a hosszú hónap...

*

Drága volt pedig szegény Somogyi Károlynak. A mi direktorunknál alig van pechesebb ember. Hajh, hogy szidhatja ő a csókok hónapját. Fölcsókolt, mint napfény harmatcsöppet, egész csomó bankót a pénztárból.

Mikor a bankók már nagyon ritkultak, az aranyat hívta a szegény segítségül, az aranyost.

Míg ti, május szerelmes ifjai, egymást kerestétek, Somogyi Károlyt a távirat-kihordók keresték.

- Jön! Holnap jön!

- Nem jön, csak holnapután.

- Kolozsvárt lemondta az előadást.

- Bécsbe utazott!... Nem jön!

Míg ti, május szerelmes ifjai, pillangó módra repkedtek, Somogyi Károly állandó maradt az aranyos-ban vetett hitében. Az állandóság ezúttal okos erénynek tetszett. Ilus őfensége eljött... A szerelmes hónap végén bár, de aztán szerelmesebbek lettünk, mint valaha...

A dicsőséges első este után Somogyi táviratilag fordult az osztrák-magyar bankhoz, hajlandó lesz-e esetleg jóveretű aranyakat betétként elfogadni. Pálmay-láz szedte áldozatait s forintainkat.

A költők párizsi kongresszusa sem tudta volna Pálmay-líraszükségletünket ellátni. Május leghamiskásabb leánykái mamzell Nitusok dicsőségére kezdtek vágyakozni. Az ifjúság el akarta tolni Újvárosba a Rimanóczy-szállót, hogy kocsin kellessék őfenségének hazamenni, vagyis ki lehessen fogni a lovakat. Éjjel tizenkét órától délig zengett a szerenád az aranyos ablakai alatt, aki persze álmatlanul törődött bele, hogy ez itt elkerülhetetlen helyi szokás. Tegnap estére már színházi állójegyeket kellett kibocsájtani a Bémer-térre... És, és, óh goromba, utolsó május éjszaka, mégiscsak megérdemelted a hálátlanságot... Az aranyos beteg, nem halljuk a júniusi nyár izzásának himnuszát, Heléna epedését... És ha önök, adós kollegáink, nagyon boldogtalanok így elsején: nézzék meg Somogyi Károlyt és vigasztalódjanak...

*

A hőség kiállhatatlan. Ha aszfaltunk volna, olvadna. Poros, gyilkosan mérges a levegő. Ilyenkor kapnak életet a bennünk szunnyadó betegségek. Az idegek föl fognak bomlani. Okvetlenül levegőváltozásra kell gondolnia, kinek az egészsége kedves. Nem szabad könnyelműeskedni. Jól van, ma ugyan még csak egy kis migrént érzünk, de ez a legszörnyűbb betegség csírája lehet. Különösen a nőket környezi veszedelem. Meg kell tenni szent egészségünk érdekében minden óvóintézkedést. Tárják föl aggodalmaikat bizalommal kedves férjeiknek. Ajánlatos egy pár divatos nyári ruha. A kalapok kérdése sem kicsiny. Meneküljenek árnyas fürdőkbe, üdülőhelyekre. Aki nem siet nyaralni, önmaga ellensége... (A Borsszem Jankó átkozódó Seifensteinerjének igen előnyösen adhatnám el azokat a jókívánságokat, amiket én e pillanatban attól az olvasómtól kapok, akinek a feje neje őnagysága nyaralási terveitől fáj...)

Nagyváradi Napló 1901. június 2.

Dyb.

9. VERA HÁZASSÁGA

Odessza - Vera Gelót, ki Deschanel tanár
helyett Zelanine diákkisasszonyt lelőtte,
ma eljegyezte meggyilkolt áldozatának a fivére.

(Egy esti táviratunk)

Clarisse kisasszony, akitől én ma verset olvastam egy budapesti német lapban, bocsásson meg, hogy igen nevetségesnek mertem egy fél napig tartani s igen-igen naivnak a versét.

Óh, mert mi, skriblerek azon fajtája, mely meg tud szülni egy pár kevésbé ócska gondolatot, mi, ilyen skriblerek - mondom - mindenkit megnevetünk, aki másként formálja a véleményeit, mint mi. Természetes, hogy mi mind Nietzschéért rajongunk. Vagyunk azonkívül übermenschek, rajongunk az überbrettl szóért, mert az übermensch mintájára gebildet. Hiszünk az überfraukban, s lenézzük az egészséges szerelmet... Ilyenek vagyunk mi Clarisse kisasszony. Csodálja-e hát, ha kinevettem asszonyos, fúriáskodóan veszekedő versét, amelyben elítéli ezt az übereskedő mániát, de legfőképpen az überfraut, aki banálisnak tart minden régi formát, de egy barna hegedűssel, aki untermann inkább, szívesen megugrik...

Egy kis telegramm változtatott meg engem, Clarisse kisasszony. Egy kis távirat az überszerelemről. Igaz hát, csakugyan. Egy ártatlan leány ártatlan vére rácsöppent az ágyra. És az ágyból nászágy lesz. A gyilkos nászágy s a fölszáradt vér véréé, a testvéré...

Mikor azt írták a lapok, hogy Párizsból utána utazott, megirtóztam. De amit most érzek, az több az elmondhatónál, Clarisse kisasszony...

Pfúj überfrau, pfuj übermensch. Megtagadok mindent: nem vagyok nietzscheáner, nincsenek kivételes igazságaim, s szépnek tartom Ruth szerelmét az ő férfiához... Clarisse kisasszony, egy kis távirat jobban kigyógyított a perverzitás szerelméből, mint a kegyed tizenhét vagy hány strófás verse...

Nagyváradi Napló 1901. június 4.

a.e.

10. SZÉP HELÉNA

- Pálmay második estéje -

Óh értjük Pálmay Ilkát, mikor szombaton este tréfálkozást játszó hangon, majdnem sírva mondta:

- De én meghalok, ha nem játszom el a nagyváradiaknak Szép Helénát!...

Fátyolos volt a hangja, csak súgva beszélt. Nem sikerült a tréfajátszás, s ideges mondásában megéreztük a nagy komolyságot és nagy vágyódást...

Jó végzetünk nem engedte, hogy a mi isteni vendégasszonyunk tréfából is meghaljon, azaz itthagyjon bennünket, mint - a múltkor a kolozsváriakat. A nagy vágyódás csodát csinált, s Pálmay Ilka nem halt meg, de meghaltak tegnap este minden Helénák.

Akik látták, hallották, azok megértik, hogy nem tudnak róla írni... Ő a szép Heléna, ő minden vágy, ő minden művészet s ő minden asszony... Óh boldog Menelaosz, ilyen asszonytól megcsalatni is nagyobb boldogság ezer hidegvérű asszony unott hűségénél. Ragyogó, pompázó volt tegnap este a mi kis színpadunk, s e nagy ragyogásban olyan kevésnek tetszett elragadtatásunk, virágunk, tapsunk. Sok volt mindegyikből, de ő a soknál is többet érdemel.

Érdekessége volt az estének, hogy Párist Mezey Mihály, a mi kedves ismerősünk, a kolozsvári színház tenoristája énekelte. Tüntető tapsokkal ünnepelte a közönség a derék művészt, ki Pálmay távirati óhajára vállalta el szerepét. Kitűnő Menelaosz volt Bérczi Gyula, diszkrétebb, ötletesebb s művészibb Nyárainál. Pintér szintén jó Kálkász, Lányi Edit ügyes volt.

A rendezést a Pálmay zseniálitása tette meglepően újjá és kitűnővé. A dívát ovációk mellett kísérte egy nagy sereg ismét lakásáig.

Nagyváradi Napló 1901. június 4.

11. PÁLMAY ÉS MÁRKUS

Irigylésreméltóbbak sohasem voltunk még, mint tegnap este óta. Irigylésreméltóságunk - hajh, elmúlás a sorsa minden szépnek - nem tart sokáig. Rögzíteni próbáljuk hát, s énekeljük meg az elfutó kis időt, melyben együtt voltak vendégeink: Pálmay Ilka és Márkus Emília, a mi két szőke csodánk, két királynője a ragyogásnak.

Az aranyos már búcsúzóban. Kérnőnk, kérhetnénk, könyöröghetnénk, csak elmenne, és mi csak neki szereznénk fájdalmakat. Hiszen ő maradna, s ő boldog volna, ha minket, ezreket, édes vágyódásokkal, gyönyörűségekkel tölthetne el onnan az ő világáról, a lámpás, szuffitás, festett, isteni világról, de ő grófné is. A grófné pedig szavát adta, hogy csak eddig marad, s megy ismét vissza - grófnénak. Megelevenednek előttünk gyermekmeséink szegény tündérkéi, kiknek csak egy-egy kis időre volt szabad napsugárban, virágok közt élniök, s ezért a kevés napsugárért és virágért gyémántos, aranyozott márvány kastély várt reájuk...

A grófné sokáig volt egyszer a márványkastélyban, s csak akkor bocsátották el a napsugárra, mikor már-már nagy betege lett a vágyódásnak. De csak eddig. Ezt is férjének az édesanyja, ki valósággal imádja Pálmayt, vívta ki a férjnél, Kinszky grófnál, akiről meg igen rosszul tudják némely színházi benfenteskedők, hogy szegény ember, lévén neki sok irigylésreméltó földi java is, habár a feleségéért a legirigylésreméltóbb... Pálmay asszony elmegy hát grófnénak, mert szavát adta. Hiába jött el Leszkay, az aradiak direktora ide, Nagyváradra érte. Távirat ment Kinszky grófhoz az adott szó alól leendő fölmentésért, de válasz még mindig nem érkezett.

Elmegy hát a mi tündérmeséink tündérasszonya, de majd, ha elfogja ismét a nagy vágyódás a napsugár és virág után, talán ismét elengedik hozzánk a gyémántos márvány palotából. Emília asszony pedig tegnap este óta van itt közöttünk, hogy megvigasztaljon bennünket, Pálmayért szomorkodókat.

A vigasztalásnak ilyen nagy erejére talán csak ő, a másik királynő képes. A dalos ragyogást, a kápráztató fényt, a tündérjátékot csak az isteni komédia tudja feledtetni... Óh, mi boldogok vagyunk most, hogy még így együtt, közöttünk vannak. Mind a két királynő... Melyik a nagyobb, melyik a csodásabb, nem merjük kutatni. Egy mondás jut eszünkbe: ők a csodásak, szépek, ragyogók, arra teremtvék, hogy boldogságot hintegessenek a mi szívünkben, s uralkodjanak külön-külön, de mindannyiunk fölött...

Nagyváradi Napló 1901. június 5.

12. AZ INDEX

Ha kávéházban - kaszinóban, klubban ez nem divat - megragad mostanában olykor bennünket valami nemesebb, mélyebb indulata a közlékenységnek, hárman-négyen mindig beszélünk még a nagy lengyel poéta könyvéről, melynek gyönyörű dicsősége sóvár vággyal, gyermekes ambícióval tölti el ama koravén magyar íróbácsikat is, kik a könyvírást csacsiságnak tartják, s a lapoknak is a hirdetésrovatára kíváncsiak először. Még jó szerencse, hogy az olvasók nem olyan fásultak, mint az írók, a régi könyveknek legalább akad olvasójuk, az új kevés magyar könyv csak elrontaná az ő étvágyukat is...

De a lengyel csodát mívelt. Megfogott mindnyájunkat. Mivel pedig kedélyes felekezeti világot kezdünk élni, s egyebek mellett a kritika is katolikus, protestáns, zsidó, vagy anabaptista, - hát nagy dolog ez! Mind gyönyörködhetünk a Quo vadis gyönyörűségeiben, s mind vitázunk róluk.

Kikinek megvan a kedvelt alakja a meséből, és kikinek a maga kommentárja. Egyben egyek vagyunk: a rég nem érzett naiv elragadtatásban. Néha ugyan meg-megszólal egy Mefisztó:

- Higgyétek el, hogy ezt a könyvet a papok és klerikálisok íratták.

Ám jön egy válasz:

- Én meg éppen a kereszténység, az avult formájú kereszténység csődjét olvasom ki belőle.

Ugye kedves szélsőségek? És ez a legnagyobb dicsősége a lengyel könyvének, mely egy hatalmas modern agyvelő kápráztató kinyilatkoztatása...

Azt olvassuk ma, hogy a vatikáni körök indexre akarták vetni a nagy lengyel könyvét. Ám elolvasta pápa őszentsége, s index helyett hálalevelet, jutalmat, valóságos pápai himnuszt kapott a lengyel...

Ahány nagy apostoli, váteszi produktuma van az első ólombetűk óta az emberi szellemnek, ahány nagy teremtő szelleme élt az emberiségnek: az mind indexre került. Nagy bölcselők, nagy reformátorok, nagy költők, egytől-egyig... A világ már szinte hozzászokott, hogy parnasszusi könyvnek, a kijelentések katalógusának tartsa a vatikáni indexet...

Olyan szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve... Olyan kár, hogy indexre nem került. Megérdemelte volna!...

Nagyváradi Napló 1901. június 6.

ae.

13. FOLT, AMELY TISZTÍT

- Márkus Emília első estéje -

Pálmay Ilka nekünk idegen markotányosnéja után, melynek minden szavában mégis bennerezeg a jobb otthon édes-fájdalmas dala, a Márkus Emília keleti pompájú, bűbájos színekkel ragyogó Matildéja, mely idegen is és írójától hazug, de a nagyasszony csodás magyar tüzű lelkének lángjában életet kap: olyan bizarr, olyan ritka gyönyörűség, egymás után ilyen kétféle pompájú este, hogy hálásak lehetünk érte Somogyi igazgatónak.

Hogy azonban Pálmay Ilka vendégjátékai kimerítették a közönséget, erről már senki sem tehet.

Egy gyógyszere lett volna: olyan szerepek eljátszására kérni Márkus Emíliát, amiket a közönség kevésbé unt meg. A bölcsőben, s még sok új darabban olyan csodás sikerei voltak neki, hogy kár volt az öreg spanyol rossz drámájának kopott dikcióit adni keretekül az ő ragyogásának.

Ez magyarázza meg, hogy tegnap este nem telt meg a színház...

...Márkus Emília pedig ragyogott, mint az élő július delelő napja. Szebb, mint valaha, s hinnünk kell lázas poéták meséinek, hogy ez az asszony a női tökéletesség kikristályozódására van kiválasztva. Megértjük már, hogy külön könyvtár kezd íródni szőke csodahajáról, s ő maga már beszélni sem akar úgy, mint mi többi emberkék, hanem kitalált valami újat, valami elragadóan sajátos muzsikát, beszédet vagy beszédes muzsikát, ami kiváltságos és megejtő...

Matildéjéről tudjuk, hogy csodát mívelt, mert szenzációssá tett egy igen-igen rossz darabot. A többit megírták. Azt is, hogy a Márkus Emília művészete egy iskoladrámában is meg tudná hódítani a világot.

Lelkes ovációkkal ünnepelte e ritka nagy asszonyt tegnap a nagyváradi közönség. Virágokkal, csokrokkal ékesítette föl körülötte a szürke színpadot, s viharos tapsokkal hívta nagyon sokszor a lámpák elé...

Még a keretekről kellene írni. A régi kopottak voltak. Peterdy és Szarvasi váltak még talán ki.

Nagyváradi Napló 1901. június 6.

ae.

14. MÁRKUS EMÍLIA ESTÉI

- Endre és Johanna és a Kaméliás hölgy -

Már az első este után megírtuk, hogy a Folt, amely tisztít és Endre és Johanna nem csinál telt házat még a Márkus Emília vendégrepertoárjában sem. Rákosi darabját csütörtök este valóban nem nézték meg többen, - mint előző estén a vén spanyol rémdrámáját, ami rémségességével és rosszaságával is különb valami a Rákosi darabjánál. Illő nagyrabecsüléssel adózunk mi is ám a Rákosi kiváltságos egyéniségének, de bizony az Endre és Johanna budapesti reprízének sem volt sok értelme, hát még Nagyváradon, ahol a színigazgató Somogyi Károly és nem a Rákosi Szidi fia, s ahol a rendezés tudománya kisded operetteknél sem igen szokott elvakítani bennünket.

Egyébként pedig, hogy ismét egyébként-tel kezdjünk a szőke csoda nagyváradi himnuszába, a Márkus Emília felséges toilettjei is megérdemelték, hogy végignézzük a Rákosi darabját, Johannánál pedig alig van érdekesebb női ismerősünk a gesta hungarorumból. Hogyne akarta volna hát nekünk Johannát is megmutatni a nagy Emília, aki az örökasszony, az asszonyiság legrejtettebb titkait is úgy föl akarja mi előttünk tárni, hogy még az unokáink se tudjanak semmi más újat az asszonyról, mint amit és amennyit Emília asszony mondott el nekünk. És Rákosinak nagy boldogsága lehetett - ha végignézte -, hogy milyen érthető, megértő elnézésre joggal számítható a buja vérű nápolyi asszony, akivel ő nem tudott tisztába jönni. Korrigáljuk hát: a Márkus Emília művészete megérdemli a leghalottabb darab föltámasztását is. Taps, kihívás, virág, ováció bőven volt. Somogyiné, Somogyi, akinek meghalási jelenete mély hatást keltett, Peterdy és Deési játszottak még a vendég mellett.

Tegnap este a vén, de becsületes Kaméliás hölgy már megkapta a maga rendes, nagy közönségét. A ház majdnem zsúfolásig telt volt. Csodálatos dolog, hogy a mi publikumunk, mint apológiáját a bukott nőnek éppenséggel nem fogadta el Dumas darabját, de könnyezni nagy, lelki örömmel könnyez a Margit kisasszony sorsáért. A kaméliás hölgy híres a Márkus hölgyei között, más és különb a többinél. Az apával való jelenetben pedig - ez az öreg darab legöregebb jelenete - egyszerűbb csodákat művel a darabban Márkus. Volt persze meghatottság, taps, sírás és minden, ami teljes hatáshoz tartozik, itt is elég. Virágokat is kapott ezúttal is Márkus. Hogy az utcai ováció elmaradt, azt is a közönség bánatos elérzékenyülésének tulajdoníthatjuk. A többi szereplők meglepően biztosak. Örömmel emeljük ki ezúttal is Deésit, aki mostanában erősen kezdi cáfolni a színügyi bizottság kemény kritikáját.

Nagyváradi Napló 1901. június 8.

ae.

15. STRÓFÁK MÁRKUSRÓL ÉS EGYEBEKRŐL

E helyütt, honnan becsületes magyar szokás szerint, Kurir dédapánk óta, négyes hintó-fogat módjára, sallangosan, cserdítve indula honi problemákon vágtató, öreg betűs vezető cikk: ma strófákat akar írni a honi nagy bánatok mellett eltörpülő hívságos dolgokról valaki... Bocsáttassék meg neki szentségtörő míve. Ifjú ő még és forradalmár. Él azon naiv hitben, hogy ma már szabad egy kicsit embernek is lenni annak, akit nem mulattat politész volta... Ha hát gyorsvonat módjára szaladja be strófaállomásait, szánjátok csak őt, hogy nem kényelmeskedik a politika négyes hintaján, melyre felkaphat ma már az intelligencia bármely kisded embriója is...

*

A szent király vértjére sokszor ragyogott a mi napunk: van hát bennünk hajlandóság lovagi botorságokra, s megejt az írott vallások szava is. Török ült rajtunk sokáig, a fatalizmus valamelyes filozófiája akkorról ragadhatott reánk. Közel vagyunk az erdélyi részekhez: a naivan nagy pózok szeretetét ez magyarázza. Az élet és változás toporzékoló, amerikai lüktetésű vágyát már nem tudjuk, hol kaptuk. Annyi bizonyos, hogy a modern nagyváradi ember a legsajátosabban összetett lelkű ember. Miszticizmusra hajlandóságát mindjárt elűzi egy hirtelen jövő gaszkonyi kalandortermészetre valló, sokszor istentelen gerjedés. Cinikus nemtörődömsége belealakul egy E. Kovács Gyulától ellesett nagy pózba. - Aztán mikor kitör rajta az idegember, akkor elrohan, hogy megszerezze az életvágy legfőbb kincsét és eszközét: a hitvány és szent - pénzt... Mi, összetett lelkű emberek, mi értjük meg a te csodanagyságodat, csak kevesektől értett filozófiádat, nagyasszonyunk, Márkus Emília...

*

Ezen a mi kis, érdekes magyar földünkön minden kicsi és kicsinyes, de bájos és érdekes, mint a japán csecsebecsék. Édes-bájos dolog gondolnunk is az első magyar hisztriókra, kik Nagyváradon leltek persze tanyát; az ő naiv vágyódásaikra, éhező cigányságukra, s rajongó, gazdag, naiv lelkeikre. Mint törnek a nemzet napszámosai címért, mint hiszik, hogy ezt a kis földet csak ők teremthetik újjá, s mint hitetik ezt el fejkötős magyar úrasszonyokkal, tajtékpipás táblabíró urambátyámokkal. A színpad a nemzet katedrája. Az első és utána jövő hisztrió gárda becses gárdája a kis liliputi, pipázó, korhelykedő, agarászó, de már egy kicsit literátus magyar úri társadalomnak, mely nem érti, meg is neveti ezt a komikus, kopott hadat, de valami titkos ösztönből - s ez szerencsés fátuma volt mindig e kis hazának - megsejti, hogy nagyra tör, nagyra vár ez a kopott gárda. A deklamálásukkal aztán megvesznek mindenkit. Mikor pedig a negyvennyolcas szabadságláz s a húsz évig tartó nemzeti láz tart: egész magyarság tapsol már a hisztriónak, azaz nem, hanem a színész-nek.

*

Óh becsületes, naiv vélekedés a festett világról!... Ma is megtalálod e kis ország sok zúgában, hol még mindig sikerrel operálnak, kopott magyar ruhákban, a Bukovay, Dicsőfy és Hazafy Lórándok. Lévén igen különös, egzotikus a magyar társadalom kialakulásának jelen processzusa, hogy benne megtalálhatod Gvadányi uram Zajthayjától a Nietzsche übermenschéig a legnagyobb anakronizmusban, a legkülönbözőbb alakokat. A Lórándok deklamálása drága művészet itt, míg két kilométernyire már szidják Hauptmannt és társait, hogy nem engedik szóhoz jutni az ifjú német forradalmárokat. Én elnézem sokszor becsületes színházi főmindenünket, jó Somogyi Károlyt. Ez az ember csupa becsület, csupa rajongás, hite van bizonyos missziók iránt, sok maradt meg benne a régi nemzetnapszámosok hitéből és naivságából. És ennek az embernek az a baja, hogy olyan helyre jött éppen, hol a primitív tiszta szándék csődöt mond a sokszorosan összetett igények előtt...

*

Mert elmúlának az Egressyk, Megyerik, Laborfalvik és a többiek. Elmúlának, mihelyst kötelességeiket betölték. A magyar megkapta már bennük - amire vágyott -, de szomjasan maradt az ember. És szörnyűséges, mikor az ember szomjazik. Egész világ teremtő lelkei a szomjúság oltásán fáradnak. Megváltást sóvárg a világ: új próféciákat, új titkokat, új színeket, új igazságokat és új örömöket...

Ebből adjon nekünk az új kor hisztriója. Csináljon szomjas, kínlódó lelkünkből új lelket...

*

A szomjúság ez új vándorútján eltévelyedhetünk. Az oltás munkáját sokan úgyis vélhetik oltani[!], mint két és még egypár budapesti színésziskola, hol kedves időtöltést nyerhetnek kerekfejű istállótulajdonosok. Hihetjük olykor, hogy egy szép boka többet ér egy új gondolatnál, s művésznők a Fedák Zsazsák, Szoyer Ilonkák, meg az ordinárébb fajtából: a Gomba és egyéb szögiek. De a színpad mégis halad magasabbra. Vannak Márkus Emíliák, Ujházy Edék, kik sok igazságot adnak, sok ígéretföldet mutatnak, mert külön-külön ők maguk sokak, s lelkük egy egész világ. S így záródik ez utolsó előtti strófám is a nagyasszony, Márkus Emília nevével...

*

És itt, az utolsó állomáson, ismét dicsérem nagyváradi voltunkat, összetett lelkeinket, türelmes valónkat. Elvonulhatnak előttünk a csecse-becse, kicsi magyar élet kínai zenekarokhoz hasonló lármájú eseménykéi: az igazi események megfognak bennünket... És bár Rakovszky Stefit keblére ölelte Széll Kálmán, mi strófákat írtunk honi bajokon kesergő vezető cikk helyett Márkus Emília révén olyan hívságos dolgokról, amelyek hívságos voltukkal is tovább élnek, mint Széll Kálmán és a védően átölelt Stefi. Bizony tovább élnek, mert ezen hívságos dolgokban van az igazság.

Nagyváradi Napló 1901. június 9.

Ady Endre

16. A KÁLVINISTA JEZSUITA

Kiről lehetne másról írni, mint Bartha Miklósról, a hipokrataság[!] nagymesteréről, ki kálvinista létére ultramontánabb a legvadabb ultramontánnál. Ez az úr pár nappal ezelőtt krokodil könnyeket sírt, hogy Ugronékra s őreá ráfogják az ultramontánság bűnét. Alig múlt ennek három napja, már a jeles urat lecáfolták könnyeivel együtt. A delegációban Ugron és Rakovszky a katonai párbajok ügyében már nemcsak szélső klerikális, de valóságos osztrák tendenciát árultak el. A könnyek hát nem sokat értek. Miklós mester bújában - mint egy budapesti esti lap írja - most Kossuth Ferenc ellen dühöng s káromkodik. Persze a gyulai eset ötletéből. Tulajdonképpen az ördög bánná, akármit csinálna ez a kiválóan jeles firma, csak az az elkeserítő, hogy akad, aki fel is ül neki. Ahol egészséges közvélemény van, ezt a jeles urat egy pillanatig sem tűrnék meg a közélet katedrájában, de még jó ízlésű úri emberek közt sem.

Nagyváradi Napló 1901. június 12.

17. EGY DOKTORAVATÁS

Szombaton avatták föl a kolozsvári egyetemen
az államtudományok tudorává "summa cum laude"
Hutkay Lipótot, az egri jogakadémiának jeles tanárát.

Ugye érdekes dolog, és mi abban a naiv hitben élünk, hogy csak az új világból lehet különös híreket kapni!...

A jogtanár urat doktorrá avatták, még pedig "summa cum laude". Jó dolog. Mi?...

Pedig siralmas, pedig szomorú.

Magyarországi kedélyességek között nem utolsó néhány év óta, - hogy főiskolai katedrát kapnak joggyakornokocskák, fogalmazócskák, olyan emberkék, kik a jogtudománynak még embriói sem, akik a jogi tudomány legelemibb tételeivel sincsenek tisztában.

A vidéki jogakadémiák szállítják e jogásznemzet jogászainak legnagyobb százalékát. Akik ismerik a vidéki jogakadémiák dolgait, megdöbbentő megfigyelésekről adhatnak számot.

Egy-egy akadémián alig van két-három olyan professzor, ki méltó erre a nagy és szép címre. Tudunk jogbölcseleti professzort, ki a bibliából magyarázza a jogot.

Ismerünk egy másikat, akinek valamelyes neve is van, aki azzal kezdi a prelekcióit, hogy ő bizony nem ért ehhez a tárgyhoz, de öt év előtt reá szakadt, hát cipeli békében. Van jogtörténeti professzor, aki könyvből kérdezi ki a hallgatóit.

És tudnánk beszélni még hallatlanabb esetekről is.

Mit várjunk ezeknek az úgynevezett professzoroknak a hallgatóitól. Hiszen ha van köztük egy-egy ambiciózusabb, már a második évben érdemesebb lehet a katedrára a tanárjánál.

Hutkay tanár urat híréről ismerjük, s nem is reá vonatkoznak a rég elhangozni kívánó panasz idevetett szavai. Az ő vizsgája csak alkalmat adott, hogy erre a divattá vált, végzetes könnyelműségre felhívjuk az illetékesek figyelmét.

Szomorú, kétségbeejtő állapot, s igazán ázsiai fokúnak mutatja a magyar tudományosság állapotát, hogy nálunk a nebulók közül választják ki azokat, kik hivatva vannak vezetőket nevelni a társadalomnak.

Nagyváradi Napló 1901. június 12.

18. ANTAL NAPJA

Minden szentektől idegenkedő, pogány voltom nem engedi, hogy a címbe írjam ki teljes nevét: Páduai Szent Antal.

Olvasható róla, hogy a katolikus világ legnépszerűbb szentje. Sok-sok millió a tisztelője és sok-sok az a millió is, ami nevezett szent perselyeibe kerül.

Páduai Antal kétségtelenül kegyes, kiváló férfiú lehetett. Hogy emlékét megőrizzük, nincs kifogásunk ellene. Nagyon kevés a kegyes életű férfiak száma. Ne feledjük el hát őket haláluk után sem.

Hogy az egyház becsben tartja e szent férfiú kultuszát, az ismét olyan dolog, amihez hiába is szólnánk. A szentek kultusza a mi nagyon világias elménk szerint is szép, kedves, megható, majdnem poétikus. Én ugyan nem kérek belőle, de ez az én pogányságom. Mindegy. Páduai Antal bizonyára szentebb volt a többi szentnél. Az ő kultusza, emléke legyen hát maradandóbb.

De amivé a Szent Antal kultusza fajult, ahhoz már semmi köze a kegyeletnek, sem az egyháznak. Olyan lelki betegség ez már, mint a keresztes hadjáratok idején az imadüh, a zarándokoló mánia, az éneklő őrület és a többi.

Nemcsak a tudatlan népet, de az úgynevezett intelligensebb elemeket is elragadta, beteggé tette. Nincs az a kívánság, amit illő pénzösszeg fejében ez a szent meg ne adna. Gyermeket a magtalannak, táblabírói címet és jelleget a járásbírónak, viszonzást a reménytelen szerelemnek, osztálysorsjegy főnyereményt, mindent, mindent...

Valóságos fétisimádássá fajult e kultusz. Apró szobrocskákat, amuletteket hordanak magukkal Szent Antal formájára faragva a rajongók. S ha gentleman barátod kiveszi aranyóráját légyott időt nézni, kirántja vele együtt az Antal-szobrocskát is.

Mikor Luther idejében a bűnbocsátó cédulákat árulták, s ez megteremtette a reakciót, az egyház sietett megtagadni a seftelőket.

Az egyháznak, az igazi vallásosság érdekében kell most is közbelépnie. Csak az egyház közbelépése szüntetheti meg ezt a lelki bajt.

Különben pedig boldog névnapokat kívánunk mindazon Antaloknak, kik a tiszteletreméltó Páduai Antal emlékének szentelt kalendáriumi napon tartották névünnepeiket!

Nagyváradi Napló 1901. június 14.

ae.

19. ÉLŐ NEMESSÉG

Ilyen címen indított volt egy évvel ezelőtt lapot Szombathy Ignác dr. Azt hittük volt akkor, hogy meghal ez a lapocska mihamar. Végre is nálunk sok mindenféle akciót meg lehet csinálni, de csak feudális akciót nem? Csalódtunk. Nálunk ezt is meg lehet csinálni. A magyar politikai és társadalmi élet mai zűrzavaros hullámában mindenki halászhat. Magyarországon kedvvel olvassák el sokan például az ilyen sorokat:

A nemesség főjoga az átöröklés. Ezért megmondta nemrég egy francia nemes úr: Atyáink ősök voltak, mi ősök legyünk. Ez csak úgy lehetséges, ha a nemesi okiratok a megyei levéltárakban mindenkorra megőriztetnek; mert e célra az anyakönyvi kivonatok már csak nagy szétszórtságuk miatt sem elégségesek. A nemesség a régi terhek helyett a közteherviselés, katonáskodás által nagyobb áldozatokat vállalt magára; most talán jutalom helyett emlékeitől is megfosztassék.

Dehogy is akarja ezt valaki, Szombathy úr, dehogy is. Ám azt sem akarjuk, amit ma nálunk egy bámulatosan szervezett tábor akar. Visszaengedni ezt az országot középkorba, nem akarjuk. Amik pedig nap-nap után folynak, ezt jósolják. Az Élő nemesség éppen azt a célt szolgálja, amit a keresztény ruhaszövetkezet, a néppárt s a többi. A mi beteg közállapotainkat jellemzi mindez igen ékesen.

Nagyváradi Napló 1901. június 15.

20. A FEKÉLY

Bartha Miklós úr nem akarja elhinni, hogy ő fekély a magyar közélet testén, s nem akarja magát kivágatni. Ez olyan emberi ösztön, amiről szót se lehetne szólnunk. Mindannyian igen becsüljük magunkat, igen okosan, ám mindannyian elfeledkezünk könnyen arról, hogy velünk együtt több kétlábú tollatlan rontja a levegőt, - de ezt már kevésbé okosan és helyesen tesszük.

Bartha Miklós szépen meghallgatta az orvosi konzultálás eredményét. Hallotta a megállapított betegség nevét is. Aki Bartha urat ismeri, azt hinné, hogy szupervizitációért a nemzeti kaszinóhoz folyamodik. Csodálatos, nem ezt tette Bartha úr, holott máskor, ha meglehetősen korlátolt intellektuális képességei csődöt mondanak, minden szeretetreméltóság nélkül utal a történeti nemzet képviselőire, mint ahogy ő-barthaisága a nemzeti kaszinó kártyázó jólöltözködőit nevezi.

Bartha úr nem ezt tette, hanem nála megfejthetetlen okossággal a betűkkel akarta megcáfolni a betűket. Cikket íratott Bartha úr, s egy előkelő pénzügyminiszteri hivatalnok csömörbajával akar megismertetni minket, kiket az előkelő miniszteri hivatalnokok csömör, gyomor, tenisz, más sport, de semminemű ügyük nem érdekel, legföllebb fizetésemelés-vágyaik, melyekről pontosan szokták informálni a sajtót.

Aztán a zsidó firkoncoknak öklel Bartha úr. Hallatlanul szemtelen módon próbálja magát hasonlítgatni Deákhoz, Eötvöshöz, Kemény Zsigmondhoz, az intelligens zsidóságot akarja kijátszani a különös firkoncok ellen, kiknek minden bűnök az, hogy egy Verhovay-epigont, egy tömegre nőtt alacsonyságot nem akartak eltűrni gyalázatosságaiban.

Mi ezt az embert először meg akartuk érteni. Nem sikerült. Aztán a pathológia tudományos könyveiben lapozgattunk. Így sem. Végre túlságig vitt nemességgel azt proponáltuk, hogy talán-talán a fantazmák egy érdekes betegével van dolgunk. Ezt a hitványt még így sem lehetett mentenünk.

Konskolárisaival beszélgettünk erről. Azt mondják, hogy már kis diák korában azok közül való volt, kik számára nem egyszerűen fogalomnak találták ki a rossz fogalmát. Rossz, csupán a rosszaságért. Denunciáns, gyáva, talpnyaló, hitvány, gonosz. Ezek az iskolapajtások jóslatokat gyártottak róla, s ezek a mindenképpen köteles jóslatok beválhatnak ám még.

Ennek az embernek, akiről Kóbor Tamás azt írta, hogy a beleiben gázolt, - nincs istene, meggyőződése, hite. De mind megbocsátanók neki, csak ne hazudna mindig, s ne élne abból hogy van.

Aki ezeket a sorokat írja, nem zsidó firkonc. Kálvinista ő is.

De hogy akaratlanul is együtt említhető valamiben is Bartha Miklóssal, avval enyhíti, hogy vallási mivolta csak ilyen nagyon különös esetekben jut az eszébe.

Magyar kálvinista papoktól, megállapodott puritán, filozófus emberektől hallottuk, hogy a kálvinizmusnak s vele ez országnak senki annyit nem ártott, mint ez a gaz, ez az obskurus fejű ember, aki muzsikális káromkodásnál egyebet nem tud és - ártani.

A maga védelmére hiába is hozza föl tán azt, hogy meglepően, szokatlanul kemények, talán durvák vagyunk. A közönségünk a tanú, hogy nem szoktunk lenni. De Bartha Miklósról elég, megérdemelt keménységgel nem lehet írni. Azt szeretnők, hogy ez a testi bénaságával takarózó lelki eltorzult vigye végre bírói tribunál elé a dolgait, s ismerjék föl már azok is, kik eddig hazugságainak fölültek.

És bocsánat, hogy már másodszor szólunk magunkról, a Bartha úr gazságait most az állítja pellengérre, aki anno dacumál százhúsz aláírót gyűjtött, íme mostan bevallott félrevezetettségében, Bartha Miklós úrnak, hogy megszabaduljon ez az úr a tömlöctől.

Ebből az úrból kijózanodni, felismerni őt és rágázolni: nagyobb hasznot a magyar közéletnek senki sem csinálhat!...

Nagyváradi Napló 1901. június 18.

Ady Endre

21. A NEBULÓK FÜSTÖLNEK

A váradvelencei községi tanítók küldöttségileg
keresték föl Gerő Ármin rendőrkapitányt, hogy
gátoltassa meg az iskolás fiúgyermekek tűzrendészeti
okokból is veszedelmes, utcákon való dohányzását.

Eszünkbe jutnak kedves bárgyúságaink napjai. Jusson eszükbe maguknak is, tanító bácsik!...

Az első cigarettafüst nincs olyan édes, mint az első csók, de majdnem olyan édes. Tulajdonképpen a férfi-ember ágaskodik bennünk, mikor azon korban rágyújtunk a magunk félkrajcáros cigarójára, s szívjuk addig, míg helyes és teljes fogalmakat szerzünk magunknak - [a] tengeri betegség minő voltáról.

A váradvelencei gyermekek is így csinálják. Csakhogy ők veszedelmesebb módon. Váradvelencén ma reszketnie kell mindenkinek, hogy esetleg szalmakazal tövében férfiaskodnak e pillanatban a váradvelencei iskolás fiúk. Bűnüket növeli az a férfiatlanság is, hogy nem tudnak várni a vakáció-kiadásig. Igaz, hogy ezt a férfiatlanságot részben enyhíti, hogy kiteszik magukat férfiasan már - a pálca-veszedelmeknek.

Úgy tudjuk, hogy Gerő Ármin azt a választ adta a tanítóknak, hogy utasítja a rendőröket a gyerekek közveszélyes férfiaskodásának meggátlására. Éppenséggel helyesnek tartjuk, hogy a rendőrség is kezébe veszi az ellenőrzés dolgát.

Mert mi ebben a cigarettáskodó, gyerek-férfiaskodásban már veszedelmet is látunk.

A modern élet egész berendezkedése biztosítja a legbivalyabb idegzetű embert is, hogy előbb-utóbb eljut addig a stációig, amit röviden brómstációnak nevezünk most el. Pedig nagy-nagy érdekünk ám, hogy ha mi betegek is vagyunk, majd több egészséggel jöjjenek a helyünkre, kik emitt vagy amott utódaink lesznek.

Ezek a váradvelencei gyerekek s minden mai gyerekek úgy kezdik az életüket, hogy mielőtt megkezdenék, már idegemberekké válnak. És nevessenek a könnyen ítélkezők - az orvosok nekünk fognak igazat adni -, a mai ifjúság, az úgynevezett egyetemi is, azért döbbent meg még türelmes magunkat is logikátlan, fiatalságtalan, beteges viselkedéssel, mert olyankor kezdhették a félkrajcáros élvezetét, mint a váradvelenceiek, s az élet másik ékességét is nagyon mohón és hamar.

Hát kedves emlék lehet mindannyiunknak az első cigaretta emléke, de ugyan ki ne sóhajtotta volna el már közülünk:

- Bár a számba dugták volna az első cigaretta tüzes végét, bár később ittam volna az első pohár pezsgőt, s bár ne siettem volna úgy az első csókkal...

Különösen pedig eszünkbe jut egy régi eset.

Rozmanits Timotheus tanárunk cigarettázáson kapott bennünket, három kis gimnazistát. A mezőn történt. Kedves emlékű piarista tanárunk csak ennyit szólt:

- Holnap délben gyertek fel a szobámba!...

A legerősebb szivart kellett elszívnunk. Fél évig se gondoltunk a dohányzásra.

Mert bölcs dolog ám az: a vétkezőket avval lakoltatni meg, amivel vétkeznek.

Nagyváradi Napló 1901. június 18.

ae.

22. FINITA

A taps elcsitult, a függöny legördült, a festéket lemosták, s a lámpákat eloltották... A Szigligeti Színházban három hónapig nem tart előadást Somogyi Károly színtársulata.

A búcsúzó este kiválóan gondos, figyelmes és jó emlékezést keltő volt. Carment adta másodszor a társulat, még talán különb, értékesebb, perfektebb előadásban, mint az első estén.

A közönség, mely az utolsó előadáson természetesen nem mulasztotta el az ovációt, Székely Irént ünnepelte legkivált. Ám kijutott az ünneplésből Székely Annának, Pintér Imrének is.

A közönség majdnem zsúfolásig megtöltötte a színházat. Taps, virág, kedv soha ennyi, mint ez estén.

Előadás után Székely Irént és az este főbb szereplőit nagy közönség várta meg a színpadi bejáró ajtónál, s éljenezve búcsúzkodott tőlük. Szohner Olgának, Ámon Margitnak, P. Szép Olgának lakásáig rendeztek ovációt.

Szóval a nagyváradi publikum megmutatta, hogy annyira szereti a színházakat és színészeket, hogy egy kicsi kis ízléstelenséget is elnéz értük. Mert a közönség kedvesen vett tudomást az utcai tüntetők zajos lelkesedéséről.

Tegnap már zárva volt a csinos kis kőpalota. Majd csak az iparosok s esetleg az Uránia számára nyílik meg újra.

Színészeink pedig készülődnek. Mint megírtuk, nagy részük máshol tölti a nyarat. Egyébként pedig érzékeny és kevésbé érzékeny módokon folynak a különféle búcsúzkodások. Refrénjük: a viszontlátásra!...

Nagyváradi Napló 1901. június 18.

23. A NŐEGYLET JUNIÁLISA

Ma délután lesz az izr. nőegylet nyári mulatsága a Rhédey-kertben.

Családias kedvesség, ötlet, bájosság és jókedv jellemzik a nőegylet mulatságait. Még élénk emlékezetben lehet a tavalyi mulatsága a nőegyletnek: a fényes, ragyogó nizzai ünnep.

A nőegylet mulatság-rendező bizottsága azon van, hogy az idei juniális ragyogásban, kedvességben a múlt évit is fölülmúlja. A nőegylet agilis elnöke, ifj. Schwartz Ábrahámné a legötletesebb, legkedvesebb programmal várja a közönséget.

A mulatság műsora a következő:

Monte-Carlo "Fortuna" istenasszony védnöksége mellett.

Kristály-forrás, a bájos tündérek megjelenésével.

Konfetti (Virágcsata), vagy a szabad jókedv.

Pythia, egy pillantás a jövőbe.

Katonazene.

Belépti díj mind eme látványosságokhoz egy korona. Deákjegy 40 fillér, gyermekjegy 20 fillér.

Pythia jósnő igen előkelő udvarhölggyel helyettesíti magát, akinek a jóslatai okvetlenül be fognak válni. Ám próbálja majd meg minden szerelmes leány vagy ifjú.

A Kristály-forrásnál a legbájosabb tündérek kínálják a minden francia pezsgőnél üdítőbb italt.

Monte-Carlóban veszíteni is mennyi boldogság lesz, a legszebb leányok söprik be jótékony célra filléreinket.

A konfetti, katona- és cigányzene a program többi száma.

Megírtuk már, hogy úgynevezett jótékony zsarolás éppenséggel nem lesz.

Az ünnep du. 5 órakor veszi kezdetét, s egynegyed hatkor bizonyára kint lesz a Rhédey-kertben tout Nagyvárad.

Végül a tánc szerelmeseit nyugtatjuk meg avval, hogy a táncolás úgy van fölvéve a programba, hogy kivilágos kivirradtig tart.

Nem szabad az időről ilyen gonosz udvariatlanságot föl is tenni, de ha kedvezőtlenre merészkednék minden várakozás dacára is fordulni, a mulatság csak azért is meglesz holnap.

Ám Pythia teljesen kizártnak tartja ezt a kázust...

Nagyváradi Napló 1901. június 19.

24. ÉRDEKES DOLGOK

Nem is tudják, hogy miért írjuk: érdekesek. Nem érdekesek ezek már, hanem mindennapiak. Néha-néha fölszisszenünk rájuk, de mintha már kezdenénk mindenbe beletörődni.

A sok közül kettőt mégis ideiktatunk. A nap teljes koronájához hozzátartozik mind a kettő. Aztán pedig csak a kötelességünk talán, hogy ha mást nem tehetünk, panaszkodjunk. A panaszkodásról észreveszik, hogy még élünk és eszmélünk is.

Hoványi Gyula dr. nagyváradi akadémiai professzor tollából olvastuk ma a katolikus autonómia 27-es bizottságának a jelentéséhez a következőket.

"Az örök városban Szent Péter dómjának bejárata előtt a kereszténység két legnagyobb fejedelmének, Nagy Konstantin és Nagy Károlynak lovas szobrai állanak őrt.

Vajha megalakult önkormányzatunk fölött a magyar Szent Korona legnagyobb viselőjének, hazánkban a katolicizmus legtündöklőbb példaképeinek: Szent Istvánnak és Szent Lászlónak szelleme őrködnék!"

Halljuk a méltatlankodás hangját, de kérjük, ne gondoljanak minket okvetlenül klerikális-evőknek. Oh, igen szelíd emberek vagyunk már mi. Nem bánjuk mi már, hogy még a hasonlatokat is a pápai világuralom környékéről szedik mostanság nagyon sokan. Nem bánunk már semmit. Tiszteletreméltó Szent István és Szent László néhai királyaink legyenek a példaképeink. Teringettét, már nem is a középkorba megyünk vissza, hanem az ó-korba. Mindegy. Csak panaszkodunk egy kicsit, s följegyezzük, ami már nagyon följegyezni való...

...A gazdasági egyesület ülésén pedig egy aradi átiratot tárgyaltak. Ez az átirat nagy jámbor-arccal a szesztermelőkkel akarja megfizettetni, amit a borfogyasztók megisznak. Ugye értetlen dolog az egész. A keresztény szövetkezet után Egan, börzeverés, vigéctörvény, versenytörvény. Hát ki tehet róla, hogy véletlenül valamennyi a zsidókat akarja egy más hazához juttatni?

Csak két jelenség egy napon, de mennyi van még. Szántszándékkal választottuk ki ezt a kettőt. Pápai világuralom s zsidóütés - e kettő között szórakozik most a magyar politika és a magyar társadalom.

Nagyváradi Napló 1901. június 20.

25. A NŐEGYLET JUNIÁLISA

Egy felséges, hangulatokat adó délután a maga estélyével, melyről nem is lehet másképp, csak nagyon egyénileg írni.

Bocsássanak meg hát, ha poétai ekszkurziókra még mindig szörnyen hajlandó voltom úgy akarja láttatni és emlékekbe hozni a tegnapi sok színt, illatot és selymességet, amint magam láttam az én rövidlátó, de mohó-éhes szemeimmel, s úgy emlékezzem rá, amint emlékezem.

Törvénycikkek, hely, mód- és időhatósági rendeletek általában kevésbé érdekelnek. Hogy másodfélév ad-e honossági jogot, ahhoz sincsen közöm, de én hidegségem oly melegséggel vallja ezt a két szót: nagyváradi vagyok.

Büszkébben még nem vallotta, mint tegnap.

- Te csodálatos, minden kerteknél illatosabb kert, nagyváradi vagy. Nagyváradiak vagytok ti pazarkodástokban is harmónikus színek. Nagyváradiak vagytok tündérasszonyok s tündérke leányok. Nagyváradiak vagytok, sohse hallott melódiák, csak itt érzett hangulatok! Nagyváradiak vagytok ti is mind, még ti is kevesen, kedvesen félszeg s férfi voltotokkal naivan tüntető jámborok is. Nagyváradi itt minden kedves és szép.

Úgy szerettem volna körülfutni, ujjongani a fehér gyep-pázsitra rakott asztalok körül.

Hát hol lehetne másutt ilyen csoportosulását összehozni a bájnak és kedvességnek? Hol vannak olyan asszonyok, mint Nagyváradon, s hol egyesülhetnek olyan isteni eredménnyel az asszonyok, mint a nagyváradi nőegyletben.

Ifj. Schwartz Ábrahámné csak Nagyváradon tud varázsvesszőszerűen ilyen tündérvilágot varázsolni. Lázár Mártonné csak Nagyváradon, a mi öntudatosan mámoros világunkban mondhat kedves dodonai mondásokat. A konfetti megcsúfolt divatját csak itt tudják restaurálni. Grósz Irma, a Kristály-forrás bájos tündérnője csak itt itathat velünk hálás szívvel fogadott limonádé italt, mikor mi abban az olimposzi környezetben legalábbis nektárra szomjazunk!...

Van ilyen város, vannak ilyen asszonyok, lehetnek-e másutt is?...

...Strauss-keringőt zakatolt el e pillanatban a katona-banda. Rátusol a cigány magyaros kötekedéssel. A fehér porondos utakon csengő kacagás közt kergeti mindenki el magától keserű önmagát. Ha van, ami nem enged édesen elfeledkezni magunkról, egy tízfilléres alakjában rálökjük a rulettasztalra:

- Vesszen ma a rosszkedv!...

Mámoros hangulattal szövődnek új viszonyok, s kapcsolódnak szorosabban össze régiek.

A szemekből kivillan a mámoros élet vágya. Ejh, ma van ez így csak, s ma így is legyen!

Ideírom a legmelódikusabb valse hangja mellett a neveiket a tündér-ünnep legfáradhatatlanabb megteremtőinek:

A varázsvessző birtokosa és királynője ifj. Schwartz Ábrahámné. A minden Pythiákat fölülmúló jósnő Lázár Mártonné. A banális konfettijáték csodatevő restaurálói Sarkady Lajos dr-né, Bartha János dr-né, Feiler Józsefné, Áron nővérek, Fleischer Aranka, Weinberger Irén. A Kristály-forrás tündére, igézőbb Loreleynál: Grósz Irma. Monte-Carlo kockáival Sonnenfeld Zsigmond dr.-né, Fehér Dezsőné s Ländler Ferencné által nyerettük el nagyon szívesen az utolsó fillérünket is. A pénztárnál Reismann Jakabné, Helyfi Józsefné s Wein Gáborné fogadtak jeggyel és kedvesen bennünket.

Névsort pedig - ím elhalt a valse - nem tudunk írni. Nagyvárad minden szép asszonya, leánya ott volt. Nagyváradé - mondom.

E percben, míg káprázó szemekkel rovom a fehér lapot, s a kioszk középasztala mellett tárogató muzsikát hallgatok - látom a keringő, mámort-sóvárgó párokat elsuhanni, hallom a szerelmes zsongást megszakító négyesrendező tánc hivatalos hangját, s igen-igen vádolom magam, hogy cinikus hidegségemmel otthagytam a tündérvilágot, pedig - nagyváradi vagyok.

Nagyváradi Napló 1901. június 20.

Dyb.

26. TÓTH ANDRÁS

Nagyszalontán vasárnap leplezik le nagy ünnepségek mellett Kossuth Lajos szobrát. Az ünnep majdnem országra szóló lesz. Nagyváradról is igen sokan fognak az ünnepélyen lenni. A szobor Tóth András munkája. Erről a művészemberről érdemes néhány bemutató sort írni, a nagyváradi közönség alig ismeri, pedig ő már dolgozik a Szacsvay-szobor mintázatán, mellyel pályázni akar, s mely valamikor Nagyvárad valamelyik közterét van hivatva díszíteni. Tóth András kuruc magyar ember, a megihletett magyarok dacos, erős tehetségével. A nagy erejét igazolja, hogy egyszerű iparosból küzdötte fel magát, s hogy a kolozsvári Mátyás-szobor pályázaton Fadrusz, a szintén iparosból lett nagy magyar szobrász mellett ő pályázott legsikerültebb munkával. A nagy tehetségét bizonyítja az is, hogy Debrecenben, ahol lakik, s amelynek földje leghálátlanabb talaj író-művész lelkeknek, ő fokozódó ambícióval, ihletéssel teremt, dolgozik. Az országban már áll egynéhány szobra, melyek közül valóságos szenzációt keltett a selmecbányai honvéd-emlék. E mellett szerény, igen szerény ember Tóth András. Csupa naiv, gyermekes hit és lelkesedés, mint amilyen minden igazi nagy teremtőlelkű művészember. Ami pedig a piaci értékelést illeti, hát Tóth András olcsó ember is. A nagyszalontai szobrot is annyiért készítette el, amennyiért elkapatott fővárosi szobrászok szóba sem állottak volna. Mindeme tulajdonságai mellett pedig mit sem arrogál magának. A leleplezési ünnepeken valósággal elrejtőzik a derék művész, akit szívesen mutattunk be most a közönségnek. Annyira szerény - ami nagy szó ebben a korban -, még csak ordóra sem éhes. Amit különben bajosan is nyerhetne el olyan ember, ki Kossuth és Szacsvay-szobrokat farag kuruc szívvel és érzéssel.

Nagyváradi Napló 1901. június 20.

27. A MINDENHATÓ FELÜGYELŐ

- Festetich gr. dolgai -

Magyarországon van néhány száz olyan természetű hivatalos állás, amit mind valaki számára kreáltak. Mert Magyarországon vannak emberek, akiket a nevükért vagy a rokonságaikért el kell tartani.

Festetich Andor gr., mikor már sehol sem vált be, szintén ilyen, egyén számára kreált állást kapott. A vidéki színészet felügyelője lett.

A vidéki színészet nagyon édes-kevéshez jutott fölülről. Amivé fejlődött, a vidék közönségének erejéből fejlődött. Fontosságát, nagy szerepét csak legutolsó időben kezdik felismerni a fentlevők. Ám mikor mindenki támogatást vár az idők fordulásától, szegény vidéki színészet felügyelőt kap, pláne Festetich grófot kapja.

Nekünk, nagyváradiaknak, hamarosan volt szerencsénk összetűzni Festetich úrral, akinek eddigi operációi a magyar vidéknek csak azokon a helyein "sikerültek", ahol hozzászoktak vakon meghajolni minden előtt, ami "magy. kir.", vagy "állami" szóval onnan fentről jön.

A felügyelő úr velünk azon kezdte, hogy össze próbált kötni bennünket egy pár negyvened rangú városkával, ahol aztán a nagyváradi színigazgató bőven elkölthette volna azt, amit Nagyváradon bizonyosan meg sem szerzett.

Akkor a nagyváradi sajtó és színügyi bizottság igen a körmére talált koppantani a felügyelő úrnak. Ám ő megbosszulta magát. Azóta összefabrikálta az erdélyi kerületet, egy időre eljátszva annak a szép óhajtásnak a megvalósulhatását, hogy megfelelő állami segítséggel az erdélyi nagyobb helyeken a nagyváradi színtársulat vegye át azt a kulturális és nemzeti missziót, amit a kolozsvári színház betölteni nem tudott.

Miután egy kis körutat tett a felügyelő úr. Mindenütt terveket szőtt. Szinte édelgett a gondolattól, hogy neki saját tervei vannak, mint a gyermek, mikor maga jön rá valami dolog nevére vagy okára.

Aztán sajtója is van Festetichnek. És nem késlekedik értesíteni a világot, milyen új tervei vannak ismét a színészeti felügyelőnek, aki újabban a levélírásra adta a fejét, s egy-egy hamar publikált levélben közli újabb terveléseit.

Ártatlan passziózás volna mind, csak ne foglalkoznának az ő sajátos terveivel komolyan, s csak ne tervezgetne folyton a rólunk-nélkülünk elve szerint. De az a gondolat, hogy ő terveket tud gyártani, úgy elszédítette már Festetich urat, hogy valóságos messiásnak képzeli magát, aki a vidék boldogítására küldetett el.

Ideje volna már, ha illetékes helyen figyelmeztetnék ezt az urat, aki legutóbb a fiumeieket lepte meg avval, hogy ő is él, nagy állása van, s tervei vannak a fiumei magyar színészettel. Ideje volna már vele megértetni a dolgokat.

Gyarmathy is volt színészeti felügyelő, de okos ember lévén, megértette, hogy ő ezt a sine cura állást azért kapta, hogy rangja, kenyere meg néha-néha egy pohár pezsgője is legyen.

Értse meg Festetich úr is, hogy abszolute nincs szükség az ő működésére, csak neki van szüksége némi kis megélhetési módokra.

Hordja hát békében a színészeti felügyelő címet, de ne tervezgessen és ne dolgozzon! Mert ebből - meglássa ő s meglássák az illetékesek - komoly baj lesz!...

Nagyváradi Napló 1901. június 21.

28. A LEÁNYOK

Valaki arról beszélt nekünk tegnap este, mikor lelkesen zengtük a nagyváradi szép leányok dicséretét, hogy néztük volna meg csak az előző generációt. - Azok voltak a leányok - szavalta tűzzel. Ma is, mind a XXX. körül járó asszonyok, többet érnek ketten is, mint tizenkét mai leány.

Nagy hadakozás lett persze abból. A hadakozás végre egy kis engedékenység lett:

- No hát, nem mondom, hogy a mai nagyváradi leányok nem szépek. De a nénikékben több volt ám az élet, a fiatalság, az erő. Ezek a maiak olyan stilizált szépségek. Meg vérszegények, haloványok...

Abbahagyták a hadakozást. Elvégre a kemény kritikus az előző generáció korában florebat. Mi sem leszünk a jövendő generáció korában különbek. A faktum az, hogy minden generáció korában sok volt Nagyváradon a csodaszép leány és soha tán annyi, mint most. Egy lírai hajlandóságú munkatársunk képes volt csak azért nyárs-filiszterré lenni, hogy ebből a generációból házasodhasson...

Ám más dolog szerzett a múltkor nekünk némi kis szomorúságot. A fiatalság, a szépség, az erő nemcsak a nőknél hódítana és - sajnos - csakis a nőknél van meg.

Őket hívjuk éppen tanúságtevőkül egy nagy gorombasághoz. Ugye ők a maguk asszonyos felületességével is észrevették, hogy fogy azoknak a száma, akik őhozzájuk méltók?...

Ez nemcsak amolyan erőltetett krónikatéma. Ez nagyon szomorú valóság. Becses nemem, mely megátalkodottan viseli az erősebb nem címét és rangját, nemcsak itt Nagyváradon, de mindenütt satnyul, csenevészedik, torzul. Fölemészti őket a szertelen, ideges, modern élet.

Szociológusok, meg nem tudom én micsodák, töprengjenek tovább rajta, de így van. És ahogy naponként látom a nagyváradi szép leányok légióját, sokszor idegesen haragos vagyok: miért szépülnek egyre és többen, miért haladnak a tökéletesség felé, mikor mi erre éppenséggel nem vagyunk méltók. Már pedig mégiscsak miértünk ragyognak, ugye?...

Nagyváradi Napló 1901. június 22.

29. IRODALMOSDI

Elnök: Abban hát megegyeznénk, hogy a nyomott gazdasági viszonyokra tekintettel is, bár rendezünk egy felhajtást... azaz színdarab-pályázatot. Kérem a propozíciókat a fajok tüzetes megjelölésével.

A. úr: Mindenekelőtt határozzunk abban, hogy helyi vagy országos pályázatot tartsunk. Elismerem különben, hogy a fajta meghatározása is fontos.

B. úr: Igen tisztelt uraim, országszerte a gazdasági termékek pártolását látjuk. Fődolog, hogy a saját termésünket értékesítsük. Én a heti és helyi pályázat mellett szavazok.

C. úr: Számot kell vetni a tőzsde-hangulattal. Úgy tudom, hogy jelenleg a magyar, elsőrendű, öreg-nehéz tartja magát legjobban.

B. úr: Akkor az lesz a vége, hogy magyar szedettel kell megelégednünk. Ne kívánjunk sokat, akkor nagyobb lesz a kínálat. Ez okból vagyok az országos verseny mellett.

C. úr: Egyre vigyázzunk, ne tragédia. Tetszik ismerni e szó etimológiáját: kecskebak brr! Erre nincs piac.

Elnök: A közhangulatot kiismerve, kihirdetem az eredményt:

Olcsó prémium, országos piac, öreg, vagy fiatal, közép, helyi termelésnek elsőbbség...

Nagyváradi Napló 1901. június 22.

Dyb.

30. A MINDENHATÓ FELÜGYELŐ

Tegnap írtunk a vidéki színészet országos felügyelőjének veszedelmes kis játékairól. Ma a színészegyesület igazgatótanácsának üléséről szóló tudósításában egy vidéki színigazgató leveléből ezeket a sorokat olvassuk:

"Megdöbbenéssel értesültem, hogy Erdély egészben egy kerületté, s most újabban a három déli vármegye ugyanígy egy kerületté alakulva hirdet, illetve szándékozik pályázatot hirdetni, a felügyelő úr közbenjöttével. Ez a két óriási kerület eddig 5-6 igazgatót táplált úgy ahogy, most azonban kizárólag két társulat mehet csak oda. Ezek példáján majd nemsokára az egész felvidék, utóbb az egész alföld egy-egy kerületté fog alakulni, úgy hogy mire körültekintünk, lesz a színházakon kívül 5-6 igazgatónak állomása. A többi felére lesz szorítva. Hiszen egész Erdély két igazgatónak is sok, nemhogy egynek. A délvidéki kerület alakulása még tűrhető, de az erdélyi kerületé lehetetlen."

Egy tanácsos pedig így beszélt:

- Ahol gr. Festetich mint főfelügyelő megérkezik, szubvenciót éreznek ki belőle az emberek. Így aztán könnyen társulnak a városok a szubvenció reményében. A kormány persze nem bánta, ha a városok szövetkeznek és kerületté alakulnak, mert hiszen a kormány azt hiszi, hogy a városok önként álltak össze. Föl kell világosítani a kormányt is, hogy így nem lehet a dolgot elintézni, képtelenség mellőzni a színésztanács tapasztalatait.

De aztán volt még panasz elég. Valamennyi a mi tegnapi írásunkat igazolta. Tegyenek már az illetékes faktorok Festetich úrral valamit - ismételten ajánljuk - míg késő nem lesz.

Nagyváradi Napló 1901. június 22.

31. A HÉTRŐL

Úgy ám, csak akik még Noéval gondolkoznak, hiszik el, hogy van holt szezon is, eseménytelen nyári szak, melyről újságíró nagyapáink sikerült vicceket gyártottak a fiumei cápa s társai cég alatt. Dehogyis van. Olyan eszeveszetten lármás a világ, hogy valósággal gonosz irigyen gondolunk az elmúlt szép időkre, mikor így nyáron többnyire pihent a krónikás. Olyan nagyot változott a világ, hogy még a fiumei cápa is rehabilitálódott. Kiderült, hogy ezek a fiumei cápák gyalázatosan hamisítatlan cápák és nem - kacsák. Minthogy hát sok minden kiderül apránként...

*

Kiderült például, hogy a sokat szidott színház mégiscsak maga az élet volt Nagyváradon. Ahogy bezárták, bizony, nagyon elcsendesedtünk.

Az esti korzó népe melankólikusan tekintget a homályba burkolt palota felé, s mind kevésbé sikerült az affektált, kicsinylő hang:

- Meg sem érzem, hogy hiányzik a színház.

Bizony csak megérezzük. Ha legalább a társulat fele, mondjuk a szebbik, itt maradt volna. De olyan hűtlen gyorsasággal hagytak itt bennünket. Még Székely Irén volt a leghűségesebb, de ő is megy már.

A többiek meg régen nyaralnak valahol messze, szerteszét. A kis Kulinyi Mariska itt van még, de az olyan pártiképes, komoly udvart tart, hogy minden nyári hangulatú gentlemant elriaszt.

A társulat csúnyábbik feléből - mint megjósoltuk - itt maradt a kedves, szeretetreméltó "öreg" Bognár, s mondják, akik éjszakázni szoktak, hogy olyan víg életet él, mintha szalmaözvegy volna. Itt van még a direktor is. Szegény, ő nyáron is dolgozik, fel s leutazik, szerződtet, számol és előlegeket utalványoz. Diszkrét értesítés szerint itt van a városban, valahol Szarvasi is, de ő nem mutatja magát. Szégyenli, hogy nem idegenben nyaral...

*

Kiderült továbbá, hogy orfeum kéne most a magyarnak, nem kilencvened rangú, kopott cirkusz, nem műkedvelő előadás és nem térzene. De nem is olyan orfeum, mint amilyenre egypárnak, a rendőrség engedélyt adott. No de ilyenek a magyar orfeumok, hát adjő nemzeti brettli! Ebből nem kérünk. Máskor minden nagyváradi férjnek legszebb álma a szalmaözvegység volt. Na hát ilyen orfeumok mellett nem csoda, ha még a szalmaözvegység is veszített kívánatos voltából. Nagyon helyes dolognak tartjuk, hogy magyar szó hangozzék a brettlin is. De mikor a brettli internacionális kedvderítő hely. Legyen egy pár magyar szám, vagy legyen a program fele magyar, a többi lehet akár kelta-nyelvű is, csak el tudjunk mulatni rajta. Hillinger Miska különben, aki elismert, kiváló orfeum-impresszárió, erősen fogadkozik, hogy hoz ő most olyan orfeumot, hogy szalmaözvegy lesz még az is, kit becses neje eddig húsz éven keresztül magával cipelt fürdőről-fürdőre...

Kiderült még aztán, hogy jó lesz az irodalom hősei közül kizárni a katonákat. Egy osztrák írót, tartalékos katonaorvost, katonai rangjától fosztotta meg a hadbíróság, mert egy hadnagyocska hősét közönséges embernek rajzolta.

Írtunk és írtak a dolog moráljáról eleget. Annyi tény, hogy polgármester bácsik mondogatják az ő tósztjaikat a katonaság és polgárság közti "jó viszony"-ra, a korszellem fütyül a tósztokra, s a katonaság minden államban elszigetelődik teljesen. Gondolkozniok kellene ennek a megváltoztatásán, akiket a dolog érdekel, vagy mulattat.

Maga a konkrét eset pedig tele van sok liternyi humorral. Szegény novellaírók! Utoljára veszély nélkül egyetlen társadalmi osztályból sem választhatják a hőseiket. Hiába, Kiplingnek van a legtöbb esze. Az állatok nem haragusznak meg, ha novellákat írnak róluk.

*

Mennyi minden is derül még ki. Hogy Tisza Kálmán már protektornak is gyenge. Egan kazárbarát, kiderült, hogy Ugronnál, a nagy puccsvezérnél, csak Inger Szolimánnak vannak nagyobb tervezgetései. Kiderült, hogy Rakovszky jó hazafi és sok ilyen váratlan nagy tanulság.

Ha így haladunk, kiderül, hogy Magyarországon képviselő lesz minden ifjú stréber, radikális-liberális a Széll-kormány, Rakovszky az antiszemitaság ellen küzd, a nagyváradi főtrafikot nagyváradi kereskedő kapja, Párizs Magyarországon van, s hogy Bartha Miklós perfekt gentleman.

Mert sok minden kiderült, csak ez a csúnya júniusi idő tette egész héten az ellenkezőjét.

Nagyváradi Napló 1901. június 23.

Dyb.

32. ORFEUMOK

Vasárnapi heti tárcánkban félig tréfásan írtunk arról az ártista-beözönlésről, mely Nagyváradot a színházi szünetben elnyeléssel fenyegeti. Megnevezett "magyar" orfeumok kaptak játékra engedélyt, s a Fekete-cirkusz, mely július elsején kezdi meg "működését", a legsilányabb hippodrom, melyért egy fillért is kár kiadni. Mi amellett vagyunk, hogy a közönség ne maradjon nyáron azok nélkül a bizonyos nyári időtöltések nélkül. De nem úgy gondoljuk azt, hogy a legalja csődülhessen be a brettli művészeknek Nagyváradra. Debrecen, a külsőségeket tekintve, magyarabb, legalábbis sallangosabb magyarságú város, mint Nagyvárad. És még Debrecenben sem kiáltja az ál sovénség, hogy csak magyarul a brettlin!... Adjon engedélyt a főkapitány egy elfogadható orfeumnak, s ne kívánjon többet, mint hogy a program fele legyen magyar. Hál Istennek tartunk talán már ott, hogy nem kell orfeumoktól várnunk a magyarosítást, s nem kell tiszta magyar városban az orfeumok germanizálásától tartani.

Nagyváradi Napló 1901. június 25.

33. SEGÉLY A NYÁJNAK

A nagyváradi latin szertartású káptalan egy kis uzsora-afférba került egész véletlenül. Érmindszenti tudósítónk ír erről az ügyről. Érmindszenten alig néhány családból áll a katolikus felekezet. Valamelyik Andrássy gróf azonban nagy alapítvánnyal gazdagította a kis hitközséget. Így annak külön temploma, jófizetésű plébánosa s tanítója van. A fölöttes egyházi hatóságnak érdekében áll a kis nyájat összetartani s erősítgetni. A nagyváradi bőkezű káptalan meg is teszi ezt gyakorta. Pár év óta például a község katolikus családjai, különben többnyire nagyon szegény emberek, egészen jómódban élnek. A nagyváradi káptalanhoz fordultak avval a kéréssel, hogy adjon nekik kamat nélküli kölcsönt. A káptalan teljesítette kérésüket, s így nagy summa pénzekhez jutottak a szegény emberek. A pénzzel aztán nagyon jól elbántak. A község hasonlóan szegény kálvinista, zsidó és g. kat. lakosai között gyümölcsöztetik. Olyanformán például, hogy egy-egy szegény adósnak tíz forint kölcsön után havonként 40-50 krajcárt kell fizetniök. A drága pénz már sok szegény embert tett tönkre. Tudósítónk szerint a jóérzésűeket igen bántja e csúnya uzsoraügyletben a káptalan akaratlan szereplése. Mi tudjuk is, hogy ha a nagyváradi káptalan értesül ezekről az üzelmekről, melyekre segítségét felhasználták, intézkedni fog a dologban.

Nagyváradi Napló 1901. június 26.

34. KÖZELEDNEK

Szatmár megye szomszédunk nekünk. Híres szabadelvű magyar vármegye. A Kölcsey nevénél és emlékénél nem kell többre hivatkozni.

Nagykároly a vármegye székhelye, s tegyük hozzá, hogy minden igazság ellenére. Szatmár szab. kir. város van inkább a vármegye központján, nagyobb múltú város, népesebb és intelligensebb.

Ám Nagykároly - a gr. Károlyiak címerében leledző karvaly madártól kapta a nevét - régi fészke a Károlyiaknak, Kártevő Sándor, Rákóczi-áruló nevére nagy domíniumú utódainak.

Ebből meg lehet érteni, hogy Nagykárolytól miért nem lehet elkaparintani a székhelyet. Károlyi István gr. nagy úr, fényes konnexusai vannak aulikus körökben. Vele nem lehet bírni. A károlyi ember ezért mondja mámoros dölyffel:

- Mit. Ha Pista gróf akarja, a Szamost is elvesszük a szatmáriaktól.

Nagykároly és a nagykárolyi járás lakóinak jórésze, zöme részben elmagyarosodott, részben magyarosodni kezdő svábság. Munkás, derék nép, de meglehetősen buta és bigottériára hajló.

Bartha Miklós úr bőkezű mecénása, az el nem mondott beszédeiről hírhedt Károlyi István gr. sem bővelkedik lelki javakban. Meglehetős obskurus fejű ember, konok is, aki tetszeleg az ország első gentlemanje címmel, de becsületbírósági elnökségen kívül nem is tud semmit.

Természetes is ez. Őt családi múltja, vagyona és rangja kötelezi magyar szokások szerint, hogy becses fejét ne töltse tele túlságosan.

Éppen ezért is természetes, hogy mikor Magyarországon, ha mindjárt doktrinér is, de erősebb levegőjű liberalizmus uralkodott, Pista grófot a Peturok táborában láttuk. Azok közé tartozott, akik vártak az eljövendő boldogabb korszakra.

Károlyi Istvánnak jó szimata volt. Ma Magyarország kormánya csak névben liberális, valóban pedig a Peturok álmai szerint való. Olyan klerikális világ van itt, mint annak a rendje.

Pista gróf azonban Mózes szerepére vágyik. Az ígéret földje itt van, de ő nem lép reá. Ő az ő svábjait kellően megdolgozta. Visszavonulhat most már. A liberálisok le vannak törve. Az aulikus, latifundiumos főurak élhetnek immár passzióiknak, mint Mária Terézia őfelsége idejében.

Az Alkotmányban ezt olvassuk:

"1896-ban már erős volt Szatmár megye központi, nagykárolyi kerületében a néppárt, s noha győzelemre akkor, a Bánffy korszakban, kilátás nem lehetett, mégis állított jelöltet. A jelölt csak öt nappal a választás előtt lépett fel, s így is, ezen rövid idő alatt is, 600-nál több szavazót toborzott a néppártnak. Azóta rendszeresen, kitartással szervezkedett a nagykárolyi néppárt, s ennek külső eredményeül ma két népgyűlést is tartott, s mindegyiken a lelkes polgárság impozáns manifesztációi közben ünnepelték a néppártnak körükben megjelent vezérét, Zichy Nándor grófot, és proklamálták jelöltjökül Báthory István nagykárolyi gyógyszerészt, az egész megye legtekintélyesebb polgárainak egyikét.

Teremen is, Csanáloson is rendkívül nagy számmal jelentek meg a polgárok, még Nagykárolyról, a megye székhelyéről is sokan jöttek a két néppárti tüntetésre, amelyek bizonyára nem tévesztik el hatásukat úgy Nagykároly városára, mint az egész kerületre. A szabadelvű párt jelöltjeként ez idő szerint még Domahidy Elemér főszolgabírót emlegetik, minthogy azonban a Kossuth-pártiak gyengeségük tudatában minden valószínűség szerint külön jelöltet nem fognak állítani, hanem másutt praktizált szokásuk szerint a kormánypárthoz fognak csatlakozni, és minthogy Domahidy jelöltsége nincsen ínyökre, nincs kizárva, hogy a szabadelvű jelölt személyében változás fog beállani.

Annyi bizonyos, hogy a kerület pártjai között most legerősebb a néppárt. Bizonyítják ezt a mai gyűlések, amelyek egyben azt is bizonyítják, hogy a magyar Alföldnek tiszántúli részeiben is fogékonyak a magyarok a néppárt keresztény hazafias eszméi iránt, csak lelkes férfiak akadjanak, akik önzetlenül kezükbe vegyék a szervezés munkáját. A nagykárolyi kerület néppártjának vannak ilyen vezérfiai, világiak és egyháziak, akiknek buzgó, céltudatos munkálkodásuk minden elismerésre méltó."

Károlyi István előbb csatlósára, Bartha Miklósra gondolt. De ez a kálvinista néppárti jezsuita csak jelölése hírével is forradalmi hangulatba hozta a járás kálvinista községeit. A legnagyobb veszedelmektől lehetett tartani. Ekkor határozott Pista gróf a házi patikusa mellett, aki méltán lehetett az ő utóda, lévén hozzá hasonló fejű ember.

A legnagyobb baj pedig, hogy Széll Kálmán - úgy látszik - ezt a kerületet is átengedte egészen a néppártnak. A Domahidy jelölését le akarja fúvatni, pedig emellett a kiváló, liberális ember mellett szívesen csoportosulna a néppárti veszély miatt a Kossuth-párt is.

Szóval a néppárt legfelsőbb támogatás mellett is nagy apparátussal dolgozik. Valósággal körül akarja folyni a liberalizmus régi dicsőségét veszítő hazáját, Bihar vármegyét. Legközelebb már a Szilágy megyei, szintén szomszédos Tasnádon akarnak gyűlést tartani Zichyék.

Közelednek, védekezés kellene. De ki védekezzék? Magában a vármegye központjában, Nagyváradon is, ultramontán hajlandóságú emberek tartják többnyire a liberális lobogót.

És ha majd - ezen a választáson talán még nem - ide is eljönnek Kálmán Károly, Zichy Nándor s a többiek, fogadják majd őket tárt karokkal. Addig pláne hatalomra is juthatnak. Akkor meg éppen, Nagyvárad és Bihar vármegye újabban egy jelszót követ: mindig a hatalommal!...

Nagyváradi Napló 1901. június 27.

AE.

35. FÜRDŐLEVELEK

Abbázia

Tisztelt Szerkesztő Úr! A tenger mormolását hallgatom pár hét óta. A tenger mormolásáról sokféle véleményt összeolvastam egykor, diák koromban, mikor még erre ráértem. Mondhatom, ez a mormolás egészen kellemes. Sőt, nekem, aki Szokoly Tamások és Balogh Dömék mormolásához szoktam - mondhatom -, igen kellemes.

Szerkesztő úr, valószínűleg csodálkozik, egyrészről, hogy írok, másrészről, hogy lapba írok, harmadszor, hogy kedélyeskedem. Hát magyarázattal tartozom. Az utolsó otthon töltött napokban annyi mindenfélét összeírtak rólam, hogy gondolkodóba estem. Úgy gondolkoztam: voltaképpen szép dolog ez az írás. Sajnos, hogy mint polgármester leszoktam róla. Ha nem volna szép, ezek az újságírók nem írnának annyit. Így jött kedvem nekem az íráshoz és a kedélyeskedéshez, már tudniillik olyan mértékig, mely a polgármesteri dekorumot nem sérti.

Nem tudom, mi van szeretett polgáraimmal, kiknek élén én mesterkedem, s hogy vannak azóta. Mondhatom önöknek, hogy az rabolja el itt legtöbbször nyugalmamat. Lám az aradi kongresszusról is lemaradt az én városom. Pedig, hejh, annyira szövetkezni pénzügyileg, mint az én városomnak, egyiknek sem kell. Még az ördöggel is, még a forgalmi bankkal is.

De más is aggaszt. A lapok megint nagyon szapulják a várost. Nem tudhatom, hogy jöhetnek hozzá. Én kiadtam a rendeletet, hogy száz lépésnyire tartsanak minden újságírót a városháztól. Itt valami miskulancia történhetett. Ez a miskulancia közigazgatási szó, kérem.

Különben csendes itt a táj. A múlt reggel a parton sétálgatok. Egyszerre csak megszólal a hátam megett valaki:

- Polgármester úr, adjon két koronát reggelig.

Képzelje szerkesztő úr, Szűts Dezső volt. Még ide is eljött. Azt akarja bebeszélni nekem, hogy nélkülem nem tud működni otthon. Hidegen válaszoltam neki:

- Én meg itt nem vagyok hajlandó magával együttműködni.

De ne higgye, hogy lehet vele bírni. Már a tizenhetedik koronánál tart s a kilencedik naktmuziknál. Tegnap táviratoztam Gerő főkapitánynak:

Sasba orfeumnak lehetőleg adjon engedélyt mielőbb!

Azt hiszem, most már megszabadulok tőle. Nagyon ragaszkodik hozzám. Látszik, hogy félig újságíró.

Végül én, akit annyiszor interpellálnak otthon, a következő interpellációt vagyok bátor beterjeszteni:

1. Van-e tudomása Nagyvárad polgárságának arról, hogy mestere mindig rágondol itt is, s vágyik körébe vissza.

2. Ha nincs, hajlandó-e most már tudomásul venni?

3. Ha van, levonja-e ebből a szükséges konzekvenciákat majd akkoron a választási urna előtt is?

Interpellációmra nem kérek sürgős feleletet. Mindenesetre azonban ajánlom magamat, s tudatom, hogy a táppénz itt drágább, mint a városházán, s anyakönyvi botrány nincs, mert Rómába nem erre utaznak, s hogy a vendégkönyvbe Nagyváradot írtam és nem Groszwardeint, podestát és nem Bürgermeistert. Evvel tartoztam saját méltóságomnak s a Nagyváradi Friss Ujságnak is, mely tudtommal olasz-barát.

Maradtam a szerkesztő úr híve

Bulyovszky dr.

polgármester

A másolat hiteléül

Nagyváradi Napló 1901. június 29.

(Dyb.)

36. A SAJTÓ ÉS HARAGOSAI

Tisztán véletlenül értesültem valamiről, ami máskülönben nem nagy dolog, nem is kriminális, csak legföllebb érdekes. Érdekesnek is csak most érdekes.

Valami vizsgálati kihallgatás alkalmából minap a kihallgatást "eszközlő" bíró szükségesnek látta véleményt mondani a nagyváradi sajtóról.

Abszolute nem volnánk kíváncsiak senki ilyes vagy olyas vélekedésére. Régi dolog, hogy az újságíró kevés ember szimpátiáját bírja. Vagy félnek tőle, vagy irigylik a hatalmát. Főként a nyilvánosságnak dolgozó emberek.

A kérdéses nyilatkozatnak vagy vélekedésnek más dolog ad érdekességet. Ma Magyarországon feltámadt negyven-ötvenezer ember, hogy emberségesebb megélhetést nyerjen. Velünk van a jog, az igazság. De most a magyar társadalom süket. Legföllebb az érdekli, hogy kezdjük-e már ütni a zsidót és kálvinistát, vagy várjunk még egy kicsit. Negyven-ötvenezer ember családostul hiába várja terhes, kínos életéből való megváltását. A társadalom nem hallgatja meg őket, a hatalom pedig fitymálva parancsol "csitt"-et.

Reakciós világban élünk. Hamar lehet parancsolni, el lehet nyomni mindent.

És íme negyven-ötvenezer kiáltás mégsem hangzott el a pusztában. A magyar sajtó megkapta a panaszló hangot, s százszorozva zúgta szét a hatalom, az úgynevezett "illetékes faktorok" felé.

Ennek a lapnak, a mi lapunknak is, nagy része van ebben. Ma már meghallgatták a kiáltást, sőt megérkezett a hivatalos, szepegő válasz is immár: - az Istenért ne lármázzatok, hiszen halljuk és cselekedni fogunk.

Ezt tette a magyar sajtó, a vidéki sajtó, a nagyváradi sajtó, kiről fura vélekedést mondott a minap valaki, az ötvenezer közül.

És mondunk valamit. Nem haragszunk mi azért, ha haragusznak reánk. De egyet ne felejtsenek. Soha olyan nagy válság előtt nem volt tán a magyar társadalom, mint most. Csúnya reakciós, fekete világ készülődik reánk. Csupa lelki bilincs, tiltó parancs és tekintély.

Egyetlenegy faktora van máris ennek a társadalomnak, mely fölemel minden méltatlanul letiportat, meg-megütközik hatalmasokkal, magáévá tesz minden jogos vágyakozást: a sajtó.

És megérjük mi azt az időt, hogy kevés lesz a haragosunk. Ez a kevés is vagy zsarnok, vagy sötétlelkű, vagy becstelen. Szeretni fognak bennünket, igen.

Szomorú idő lesz, szomorú világ lesz ez nagyon. Bár megmenekülne tőle a magyar társadalom, és inkább bár lenne tovább is nekünk sok-sok haragosunk!...

Nagyváradi Napló 1901. június 29.

ae.