96. KÁPRÁZATOK

- Marton Gaby könyve -

Az író csak a magyar lelki szegénység teljessége idejében volt kiváltságos lény, ma már nem az. Azok között, akik ma intellektuális életet élnek, az írás és írnitudás nem számíthat semmit. Az individualizmus, melynek ereje mind jobban-jobban áthatja az intelligensek világát, érdemet és kiváltságot egyet ismer: az önállóan, eredetien élő és berendezkedő mikrokozmoszt... Aki individium[!], aki maga jelöli ki a maga helyét az élet káoszában, aki fölkutatja a járatlan utakat, s egójával egyre és jobban magára marad a mindennapos életben, az az intellektuális életben valaki... Ha még ehhez az ereje is megvan, hogy írásokkal törekedjék arra a nagy, szép örök célú lehetetlenségre, hogy beleolvassza a maga mikrokozmoszába, ami körülötte van: akkor irigylésreméltó is. Hite is van, kedve is van, s a nagy egyedülállás kínját is kevésbé érzi...

Marton Gaby igazi individium[!], de szörnyű forradalmi kiforratlanságban. Én-jének nagy ereje, szertelensége folyton hadakozik az ifjú fizikummal, az ifjúsággal, mely éppen úgy megköveteli a legegyetlenebb egyéniségnél is az ámítást, a mámort s az élet egyéb banális hazugságait, mint egy jámbor óvónőjelöltnél vagy mondjuk: törekvő bankhivatalnoknál...

Egy forrongó egyéniség vallomása az ő harcairól: ez a Marton Gaby könyve, aki különben, ha nemcsak látni, de határozni is megtanul: nagyon hamar egy új Annie Vivanti lehet...

Marton Gaby fiatal gyermekleány. Írásai nagyobb részben ebben a lapban kerültek fényre, de a többi nagyváradi lapok s pár budapesti lap is észrevették ez írásokban ígérkező nagy erőt...

Nem mutatja tisztán a kötet sem írójuknak világát, sem a napirendes életet. De kivételes erők, szilajságok, föllángolások és misztikus ellágyulások érdekes összegyűjtője, s föl fogja minden olvasójában kelteni az érdeklődést erős individiumnak[!] készülő írójuk s jövője iránt...

Nagyváradi Napló 1901. október 12.

97. A HÉTRŐL

- A vélemények különbözők, szólott nyugodtan Szokoly Tamás, mikor figyelmeztették a király kijelentésére, hogy Tisza Kálmánnak benn kell lenni a magyar parlamentben.

- És Szokoly Tamásnak igaza van...

*

- De hát miért is bukott meg? - jajgatnak a táborban lévők még mindig...

- Én - szól egy kávéházi radikális politikus - megjósoltam előre. Mindig alkudozott szegény (már szegény!) generális. Nem mert szembeszállni a sötétlelkű Széllel. Én megjósoltam!...

(Mellesleg: szörnyű sokan vannak ezek a jósok. Valamennyi megjósolta!...)

Egy éltesebb úr, akit Hlatky Endre kifelejtett a pártvezetőségből, nagy rezignációval nyilatkozik:

- Én mosom kezeimet. Nem tehetek róla. Mindig mondtam, hogy nem vezet jóra a párt legérdemesebbjeinek a mellőzése.

De a legmegnyugtathatatlanabb mégis csak Müller Salamon:

- A pártom az oka, a pártom - siránkozik Müller. Miként egy görög tragédia levert hőse, nem szól egyebet e pár szónál semmit.

Mindenki a valódi okot tudja. Csak egy nézet árva: a Szokoly Tamásé. Azt senki sem hiszi, hogy Nagyváradot a negyvennyolcas eszmék hódították meg. Ezért a hitetlenségért mi adhat vigaszt Szokoly Tamásnak:

- A vélemények különbözők...

*

A nagyváradi közönség úgy vélekedik, hogy fölöttébb gyönge és tűrhetetlen immár a színházi állapot. Somogyi Károly evvel szemben szentül hiszi, hogy az ő missziójánál teljesebb, szebb és eredményesebb missziót nem teljesített még színház direktora. E kis véleménykülönbség a legizgatóbb nagyváradi téma, de a Szokoly Tamás igazságát mégsem támogatja, mert itt különvéleménye csak Somogyi Károlynak van...

*

A szállóigéket nem a nagy elmék bocsátják útra, de a szállóige megszületik, ha szükség van rá.

A vélemények különbözők... Naivabban, de találóbban pattanhatott volna-e ki jobb mondás, melyben benne kacag a magyar élet minden mostani zavarossága, fejvesztettsége?...

E körül a mondás körül táncol most minden. Széll Kálmánnak hiába magyarázza bárki is, hogy veszedelmes sötét ember. Polonyi Géza nem hiszi, hogy őt nem a katolikussága veszítette el. A néppárt csak az erkölcsök restaurálásán fárad. Az agráriusoknak az a legnagyobb gondjuk, hogy a kereskedők megélhessenek. A gyomai mandátum a legérdemesebb kezekbe kerül biztosan. Nagyvárad új városházát lehetetlen volt másnak adni, mint akinek adták...

...El fogják ide s tova a legtisztább igazságot sikkasztani e kis mondással, hogy a vélemények különbözők...

*

...E sorok profán írója itt elhajítja a csinált jókedvet, és sok óvatossággal készül megmutatni e színes kép sötét valóságát. Valami érthetetlen, ijesztő nagy erő vissza akarja csinálni a világot. Hajt, kényszerít bennünket hátrafelé... Rúgkapálni e hátratolás ellen alig egy-két világos ember tud. Már olyanképpen van mindenfelé az emberi együttes életben, mintha sohase éltek volna a humanisták, enciklopédisták, forradalmi mártírok s "aufkläristák".

Németországban, mely császári kommandóra robog hátrafelé, már azok közül is sokan eltévelyedtek, kikben mi félő emberek mindig bizakodtunk, s kiktől profán létünkre is mindig csak kinyilatkoztatásokat vártunk. Ha a világosság emberei is afölött vitáznának, hogy melyik az igazság: a folytonos emberiesülés, a szeretetben való növekedés, az emberiség boldogságán munkálás, vagy pedig önmagunk bilincsbe verése egy tiszteletreméltó, de sok tekintetben korhadt, elócskult világnézetért, akkor - jaj - hagyjuk a vizsgálódást, s mondjuk ki gondtalan nyugalommal:

- A vélemények különbözők...

*

...Ősz az idő, de irgalmatlan ősz... És közelebb jönnek egymáshoz az emberek. Az a hitünk, hogy a nagyváradi lóversenyt az idényről alighanem végleg elhalasztotta a másik... azaz, hogy a képviselőválasztás... Talán jól is van ez így. Miért törjenek le - a lovak is. Kezdődnek ellenben a szezonesemények és szórakozások. Divatba jönne a színház, ha megérdemelné. Hangversenyek, bálok terveződnek. Zsúfoltak a kávéházak. És főként, de legfőként: kezdődnek és folytatódnak a zsúrok. A zsúrok tudvalevőleg arról nevezetesek, hogy itt nincs véleménykülönbség - a távollevők szapulásában...

Egyébként a vélemények erre nézve is különbözők, mit azért kell koncedálnunk, hogy minket ne érjen a többi távollevők sorsa...

Nagyváradi Napló 1901. október 13.

Dyb.

98. KOMÉDIA

...Két markos parasztleány vitte az én Dulcineám és sokak Dulcineájának rózsaboglyáját. Csúnya volt az én tündérem festék nélkül, meg különben is kiadta már az utam... A túlsó folyosón elémbe került egy olcsó koszorúval néhai való, már elföldelt Szatyi úr. Keserű lelkekre hintett sugarat, brutális ifjúságból csalt ki könnyeket ma este... Megért a koszorúja testvérek között két forint harmincöt krajcárt. Szalag nem volt rajta. A túlsó folyosói festéktelen csak a rózsákat mutatja. Térdig járt ma a rózsákban. Ám őt csak térden alól fizetik rózsákkal...

- ...Komédia - mondtam... Az öreg Szatyi úr nem hallotta.

Komédia - mondtam, és fájt nagyon a sárga kockás kis kabátom emléke. Ezt a kis kabátot adtam volt el, mikor először mentem színházba, komédiát sóvárgó diákszívemmel...

...A Dulcineám - hallom - térdig jár a rózsában most is. Szatyi úrnak a kórházban elrothadt a veséje, s nem derít, nem ríkat az öreg Szatyi úr soha többet... Vajon rátették a két forint harmincöt krajcáros koszorút az öreg, vastag, hideg testre, melynek isteni lelkét két forint harmincöt krajcárra taksálták?...

Komédia!... De az átkozza és szidja, aki becsületesen hiszi, hogy nem aljasabb az - élet...

99. FIGARÓ HÁZASSÁGA

Mint hallik, Nyárai Antal dac-beteg. Vasárnap Deésy játszta el a szerepét. Tegnapra táviratilag hívta fel a színház vezetősége a debreceni színház kedvelt bonvivánját, a Vígszínház leendő tagját, Tanay Frigyest a Figaró házassága címszerepének eljátszására. Tanay vállalkozott e segítő exkurzióra. A nagyváradi színpadon pedig árván bolyongott Beaumarchais istenien derűs lelke. Mi éreztük ezt legjobban, kik láttuk már Tanay Figaróját, de be más környezetben!... A szimpatikus vendégé volt tegnap minden taps. Tanay kiválóan intelligens, jeles színészember. Figarója is eredeti művész alakítás. Kissé rekedt volt a vendég, de ezt szívesen elnéztük mindenképpen diszkrét és biztos játékáért. P. Szép Olga, Szohner Olga, E. Kovács M., Kulinyi Mariska, a hölgyek általában jeleskedtek. Az urakból az akarat is hiányzott. Félház és negyed siker: ez volt a helyzet szignatúrája.

Nagyváradi Napló 1901. október 15.

100. ÚJ PÁRTALAKULÁS NAGYVÁRADON

A generális váratlan bukása fölött mintha napirendre tért volna már az ország közvéleménye.

Maga a bukás Nagyváradon és Bihar megyében is megszűnt már állandó témának lenni, de annál erősebben foglalkoztat mindenkit a helyzet, melyet - elsősorban Nagyváradon - a bukás teremtett.

Mi voltunk azok, akik rámutattunk a Tisza Kálmán tragikus bukásában megnyilatkozott törvényszerűségre. Nagyon tévedtek ám a gyönge siránkozók s az olcsó gúnyolódók is.

A generális bukását tulajdonképpen legkevésbé a függetlenségi párt - hogy így mondjuk - csinálta meg. Ama bizonyos trafik sem. Még a tisztviselők elkeseredése sem. A nagyváradi Tisza-párt klikkszervezetének s néhány önző és politikailag is gyanús vezetőjének már volt részük a bukásban, de a való ok még ez sem egészen...

Tisza Kálmán olyan nagy volt, hogy nem buktathatta el senki, csak - Tisza Kálmán...

Emlékezzenek csak, akik akarnak emlékezni, hogy mikor Bánffy Dezső bárót legyűrték az egyesült klerikálisok, s paktumok, szövetségek lépcsőjén hatalomra jutott az újabb Magyarország legveszedelmesebb politikusa, a nagy kokott Széll Kálmán, mit várt ott a Tiszáktól, elsősorban Tisza Kálmántól az igazi liberális közvélemény, de legizgatottabban Nagyvárad!...

Emlékezzenek csak később a Tisza Kálmán gr. híres elnöki installációjára, mikor formálisan tüntetett egy hatalmas gyülekezet Bánffy nevénél és nevével Széll Kálmán ellen!...

Emlékezzenek csak, mit vártak Tiszától a nagyváradi liberálisok az összeférhetetlenségi törvénnyel szemben történt állásfoglalásakor!...

A nagyváradi liberális párt hatalmas többsége sohasem volt a Széll hívő tábora. Látta folyton az új regime üzelmeit, s a régi pártkeretek között csak a tradíció, Tisza Kálmán személye s a liberalizmus veszedelme tartotta meg.

A legbámulatosabb politikai nagykorúság, világoslátás és intelligencia nyilatkozott meg ebben az állásfoglalásban. Nagyvárad liberális polgársága látta, megérezte előre a reakciós veszedelmet. Hiszen ma már ott tartunk, hogy a Széll-féle sajtó-direkció, egyik nagyváradi lapban is, csak avval tudja megvigasztalni a liberalizmus sorsa miatt aggódókat, hogy a klerikális uralom Belgiumban sem mert összetörni minden liberális intézményt!!!

A veszedelem egyre nőtt, s Nagyvárad hiába bízott Tisza Kálmánban, Tisza Kálmán odavarrta magát Széllhez, s ez az opportunizmus elveszítette...

Beszéltünk Nagyvárad politikai életének több előkelőségével. Valamennyien kénytelenek voltak azt a beismerést tenni, hogy egészen új pártalakulást ró kötelességül a helyzet.

A volt Tisza-párt exponáltabb, befolyásosabb vezetői, kik nemcsak a generálist, hanem rengeteg hatalmat is vesztettek, még mindig tehetetlenek a nagy csapás után. De annál világosabban látja a helyzetet az igazán liberális nagy többség.

Föltétlenül bizonyos, hogy Nagyváradon egy új, igazi liberális párt fog alakulni. Ez a párt nem lesz Széll-féle "szabadelvű párt", hanem szabadelvű valóban, intranzigens szabadelvű-párt...

Sőt nagyon tekintélyes hangok hangoztatják, hogy a liberalizmus nagy veszedelme tétesse félre mindenkivel a közjogi hiszek-egyet. A közjogi radikalizmus különben sem rí ki éppenséggel az igazi, radikálisan liberális hitelvek között...

Szóval az új pártalakulás, ilyen irányban okvetlenül s mielőbb megtörténik, s történjék is meg Nagyváradon.

Talán demokrata párt lesz az új párt neve. Lehet, hogy mint szabadelvűpárt hadakozik az újfajta klerikális, Széll-féle liberalizmus ellen. De mindenesetre megalakul.

Hogy aztán azok, kik mindig a hatalommal szeretnek lenni, megkísérlik-e Nagyváradon egy Széll-párti, hivatalos párt szervezését, nem tudjuk. Azt hisszük, igen. Hogy ez a párt mennyi szerencsével dolgozhat, azt már megjósolta a múlt...

Nagyváradi Napló 1901. október 16.

101. A KIS MAMA

- A Szigligeti Színház premierje -

Kiváltottak tegnap belőlünk egy sereg naivságot, édesen ostoba lelkesülést, amik mindnyájunk szívében ott lakoznak mélyen valahol, bár kemények vagyunk, s büszkélkedünk a józanságunkkal...

Szinte ujjongva, lázzal dolgoztuk bele magunkat abba az édes, bájos mesébe, mely ott folyt le előttünk a színpadon, s akik ott gyönyörködtünk közös, édes naivságban, egy félórára olyan boldogoknak éreztük magunkat. Szinte kedvünk lett volna kikiáltani:

- Milyen sokan vagyunk jók, kedvesek, naivok és lelkesedők.

Holott éppenséggel nem lett volna igazunk. Mi, kik nagy jóságba, naivságba olvadva együtt gyönyörködtünk egy édes mesén, nem vagyunk jók, nem vagyunk kedvesek, dehogy is vagyunk naivak, a lelkesedést igen-igen le szoktuk becsülni.

De olyan raffinériával ugratott be tegnap este bennünket két édes francia, hogy még most is el vagyunk ragadtatva a magunk pompás beugrása fölött.

Elvégre a színpad, mely annyi lehetetlen célt szolgál, mért ne szólaltassa meg bennünk néha-néha a jóságot is, s a bennünk lakozó, belénk oltott örökös, de örökké lepaskolt hitet is.

A kis mama meséje bájos, édes mese... Ifjú szívek álmokat, illúziókat szőnek, s ezek az álmok, illúziók a jó emberek segedelmével mind tündéri valóságra válnak...

Olyan mesteri, igen: mesteri naivitással ragyog el előttünk ez a színpadi álom, annyira lefegyverezi merészségével a mi analizáló, boncoló, epés, kritizáló kedvünket, hogy nem is tudunk többet írni A kis mamá-ról.

Inspirációt kapott minden színész tegnap. Soha ennyi úgynevezett színészi nagy siker.

A három legnagyobbról szólunk először: a P. Szép Olgáéról, Pataky Béláéról s a Krasznay Andoréról. Kivételes nagy dolog, hogy olyan szerencsésen hódítson meg színészt a szerep, mint őket az ő szerepeik. Mert mi úgy képzeljük a nagy színpadi hatások sikerét, hogy a szerep, az írók lelke parancsol, uralkodik az előadások felett, s nem megfordítva. A közönség ünnepelte mind a hármukat.

Pintérné énekelt is, és majdnem úgynevezett primadonna sikere is volt.

Kacziány Viola, E. Kovács Mariska, Bérczy Gyula, Tóvári Anna még azok, akiknek a három első szereplőn kívül hálásak vagyunk a tegnapi estéért.

Nagyváradi Napló 1901. október 16.

102. ALAMIZSNA TISZA KÁLMÁNNAK

- Széll úr komédiája -

Vannak halottak, akik nem haltak meg eléggé, így tartja Magyarország mai miniszterelnöke is...

*

...A bukás megtörtént. Nem ujjongott csak a beteg, lázas kurucság... Megdöbbent még a győző tábor is. Egy darab história zárult le, - írtuk volt akkor, s így látta akkor az egész liberális Magyarország, ha ugyan van még ilyen... A nemzeti kaszinóban egy félórára bizonyosan beszűnt a kártya. A történelmi nevű urak, kik nem tanultak és nem felejtettek, hetvenkedő anakronizmusai az új időknek, kik Magyarországon akarják megcsinálni a nagy lehetetlenséget, megmásítani törvényét az időnek, mert Magyarországon a lehetetlenségek is szoktak sikerülni, - e történelmi nevű urak hát időt vettek maguknak egy vélemény megépítésére, s szent felgerjedéssel szólhattak:

- Na a Kálmán, ez a Széll, pompás politikus...

A Kálmánt azonban szörnyen kupán vágta másnap egy bécsi nagy lap. Még szédelgett az ütéstől, mikor a királyi szó is hangzott:

- Kívánatos volna...

- Széll úr ekkor rájött, hogy csodákat mívelni nem lehet. Ő jól végezte el ugyan a maga kis dolgait, de az ország még mindig nincs úgy megdolgozva, hogy Tisza Kálmánnal ilyen sommásan végezni lehessen, és Széll-róka meglátogatta a beteg oroszlánt, kit szamár szövetségeseivel összerúgatott és...

- Miért nem szóltál Kálmán?...

"Miért nem szóltál" - itt kezdődött a halott temetése. Előbb egy kis perfid írás is volt a legfélhivatalosabb papiroson. Azután híresztelések, hogy Széll Kálmán "be akarja hozni Tisza Kálmánt". A róka kimenti az oroszlánt. A hetéra Cornelia tisztességét védi. Elevenedjetek meg elfelejtett homéri, derűs, kacagtató történetek!... ...Kacagj Bajazzó! Széll be fogja hozni Tisza Kálmánt, mint ahogy behozta kis- és nagyszürkési Szürke Barnát, a felsőhidasi kerület képviselőjét...

Pokolian eszelte ezt ki Széll úr. Minden nap jöttek a hírek: Széll úr nem tett le tervéről. Ma a margittai, holnap az aradi mandátum került hírbe. Lemond Morzsányi, lemond Lázár György. Most oly táviratunk jött, hogy Szatmárt, a Chorin mandátumát ruházza Széll úr az öreg generálisra. Mintha hallanók a Széll úr beszélgetését.

- Nehezen megy, de csak behozom valahogy szegény öreget. Mégis hát elődöm volt.

...Nekünk meg forr a vérünk e csúnya komédia láttán. Hát ide jutott már Tisza Kálmán?... Alamizsnával, kikiáltott, kiszámított alamizsnával meri meggyalázni egy - Széll Kálmán?!...

*

Most múlott el Kálmán napja. Valamikor micsoda nap volt ez! A lelkesedés, a föllángolás, a deputációk, a sürgönyök, bandériumok, szónoklatok és fáklyásmuzsikák napja... Most egy ív papiroson az új képviselők kézen csókolták Széll Kálmánt, s volt egy lap, melynek eszébe jutott, hogy él ebben az országban egy másik Kálmán is, kihez a história is nagy jusst formál. A história, mely egy ephiáltesi lapot tart csak fenn a mai Kálmánnak, - ki "behozza, be akarja hozni Tisza Kálmánt!"... ...Megcsömörlik a legerősebb gyomor, megszédül a legkeményebb fej, s megrendül a legkövérebb hit is... Lehet-e még remélni?... Összeverődhetik-e még a tábor, mely felvilágosodottság és haladás vala?... Egyelőre Széll Kálmán alamizsnát nyújt az ország legnagyobb élő emberének, de úgy, hogy nemcsak az ő balkeze is tudja, hanem mindnyájunké, s úgy, hogy egyikünk-másikunké ökölbe szorul...

Nagyváradi Napló 1901. október 17.

103. AFFÉR EGY VERS MIATT

Érdekes affér nyert tegnap délután befejezést egy pisztolylövéssel. A Színházi Újságban egy paródia jelent meg, mely Sas Ede hírlapíró egy másik színházi újságban megjelent versét travesztálta. Erre Karácsonyi Aladár, a Nagyvárad munkatársa egy levélben megsértette Kaczér Vilmost, a Színházi Újság szerkesztőjét, holott az inkriminált verset, mely Sas Edét parodizálja, Ady Endre írta. Kaczér Vilmos segédei, Adorján Emil dr. és Bíró Lajos párbajbíróságot kértek, s ez úgy határozott, hogy Kaczérnak lovagias elégtételt kell vennie a sértésért. A segédek pisztolypárbajban állapodtak meg, huszonöt lépésről egyszeri golyóváltással. A párbajban, mely a volfii erdőn folyt le, sebesülés nem történt. Karácsonyi lőtt, golyója nem talált. Kaczér nem élt a lövés jogával. Hír szerint Kaczér Vilmos csak egyéni részét tartja az ügynek elintézve. A jogtalan beavatkozásért, ill. sértésért, mely a toll szabadságát is - véleménye szerint - sérti, a bíróságnál is elégtételt fog szerezni.

Nagyváradi Napló 1901. okt. 18. 5.

104. OTTHON

Vendéghősnőkre nem lesz tovább szüksége a nagyváradi színháznak. Minden drámai hősnők egyik legparádésabb szerepében, az Otthon Magdájában olyan fényes sikert aratott tegnap Kacziány Viola, mely immár végleg megformálta hitünket a kisasszony kivételes nagy tehetségéről. Kétségeink voltak ám a tegnapi este előtt. A fiatal erő merészségének tartottuk a Kacziány kisasszony vállalkozását. A fiatalság olyan erénye lett az ő Magdájának, hogy szinte újabbá, igazabbá vált mindaz, amit Sudermann az ő énekesnőjével nekünk elszavaltatni szokott. Biztosan, egyénien, erősen fölépített alakítás volt a Kacziány Violáé. Igazsága, eredetisége a nyílt színen is nem egyszer tapsra késztetett. Kacziány Viola nagy, értékes egyéniséget ígér Magdájának tegnapi eredetiségével, erejével, s erős tehetségének nem kis segítői lesznek azok a szerencsés külső tulajdonságok, az asszonyi szépségnek az az érdekes megjelenülése, mely fényes toalettjeiben mint valami modern, német művészújság megelevenült modern asszonyalakját hozta eszünkbe a fiatal művésznőt. A közönség tüntetőleg tapsolt Kacziány Viola tegnapi sikerének, melyhez pompásan segédkeztek Benkő Jolán, Szohner Olga, Peterdy Sándor és Pataky Béla.

Nagyváradi Napló 1901. október 18.

105. A DEBRECENI VÉRES NAP

Tegnap késő éjjel, mikor telefonon híreket vettünk a debreceni véres választásról, s ma sem tudjuk megérteni, mi történhetett a nyugodt, csendes, higgadt civis városban, hol az emberek még lelkesedni is csak úgy befelé szoktak, hol száraz a rendőrkrónika, hol egy kis szerelmi dráma szenzáció, hol főbenjáró bűn egy részeg kőmíves utcai kurjongatása, hol olyan imponáló lázatlan, nyugodt kép lepi meg az idegent...

Az új debreceniek mint valami legendáról szoktak beszélni a híres Bach korszakbeli utcai forradalomról. Tudtunkkal nem is támadt föl még egyébkor ilyen viharzó erővel a debreceni tömegek indulata. De akkor egy egész országért véltek okvetetlenkedni a tüntetést vezető diákok. Tegnap még csak arról volt szó, hogy egy fiatal fiskális nagyságos úr legyen-e vagy sem...

A múltkori választások idején debreceni jogász volt e sorok írója. Akkor nemhogy gondolni lehetett volna arra, hogy kuruc 48-ast válasszon mind a három debreceni kerület, de félni kellett, hogy az egyetlen biztos 48-as kerületből is kibukik a legkurucabb magyar, érdemes, ősz tudósunk, Thaly Kálmán. Akkor énekeltük mi korhely jogász éjjeleken:

Thaly Kálmán a követünk,
Lisztes molnár nem kell nekünk.
Osztrák őröl annak malmán,
Éljen, éljen Thaly Kálmán

A függetlenségi párt minden erőlködése az volt, hogy Mayer Emil népszerű és gazdag gőzmalomtulajdonossal szemben bejöjjön az öreg kuruc az első kerületben. Be is jött. Ebben a kerületben régiszabású civisek vannak többségben. A másik két kerület "hivatalnok kerület". Még a második kerületben nem túlságos a kormánypárti többség, de a harmadik, hol tegnap a pótválasztás volt, debreceni 48-as kortesek hite szerint is végleg elkárhozott.

A második kerületben Bakonyi Samu dr. mellett leszavaztak szépen a civisek, de a hivatalnoksereg s Bakonyi hitsorsosai, az intelligens zsidók a kormányra szavaztak. S mi hiába fújtuk

Egyszer Kola meglakola
Debrecenből elpakola.

Bizony Kola is, meg Király is - két legszürkébb alakja a szabadelvű képviselőknek - könnyen győzött.

És nem gyászolt emiatt senki. A civis nagyot nyelt, s hazament. Mi kiabáltunk egy kicsit, s szétoszlottunk.

Mi történhetett hát most, hogy Bakonyi Samu dr. olyan váratlanul, szép győzelmet aratott a második kerületben, s mikor a tegnapi függetlenségi jelölt tulajdonképpen csak a zászló becsületéért küzdött...

Talán "bálványdöntő" Barabás Béla példája tüzelte föl a nyugodtság városát?... Talán megirigyelték Nagyvárad, a debreceniek szerint "pakfonvárosnak" dicsőségét, melyről pedig oly szívesen mondtunk volna le a debreceniek javára? Vagy - ami legvigasztalóbb volna - a kálvinista Rómában az új kormányreakció gyűlölete támadt föl?...

Az bizonyos, hogy szörnyű véres az egyetlen debreceni kormánypárti képviselőnek, Dobieczki lovagnak a mandátuma, s nagyon fölfordult világ van most Debrecenben...

Nagyváradi Napló 1901. október 19.

106. A HÉTRŐL

Mikor elfárad már igen az ember, s nem tud már várni is semmit, egy kis véletlen reminiszcencia helyrehozza. A természet sok mélységgel rendezte ám azt el, hogy a gyermek és aggastyán játszótársak. Minket az aggság még csak percekre szokott meglepni, s mindig csak az gyógyít meg, ha gyermekségünk valamelyik kis emlék-morzsájával kezd játszani a lelkünk... És valahányszor igazán magunkra találunk: gyermekek vagyunk... S összetett lelkű, vívódó, modern emberek, kikből monstrumot csináltak az édes szülők lágysága, az iskolamesterek korlátoltsága, a vallástanítók bigottsága, az ezer nem is sejtett igazságtalanságával rájuk törő élet s ezer transzformálásán mesterkedő apostola (kik közül Mózes, az evangelisták, Lutherék, az enciklopedisták, Offenbach, Heine, Lassalle, Nietzsche és Ibsen is szörnyen elegendők) örüljenek, hogy a gyermek-emlékek közül maradt egy pár még monstrum-lelkeikben...

*

Maradt... Csak kicsalni, kiváltani bajos őket. Ezért ujjongtunk két édes estén a kis színházban, hol ez a kiváltás sikerült két furfangos franciának. Bizony mondjuk, hogy A kis mama előadása rendkívül untathatta az intelligens diák-ifjakat, kik méltán fakadhattak ki, hogy mért traktálják őket ilyen gyermekségekkel De mi, kik páholyokban, földszinten csak emlékezni tudunk már a korra, mikor derogált naivoknak és hívőknek lennünk, dehogy is osztoztunk az ifjak kifakadásaiban. Olyan gyermeklelkesedéssel, naivitással csüngtünk a szép mesén, hogy ha Pintérnét valaki megsértette volna a színpadon, felugrottunk volna a védelmére, mint Zajthay nótárius uram tevé a régi jó Peleskeiben...

*

...Zajthay uramat fölébreszteni még egyszer nem is volna nagyon olcsó dolog... Mi is Budapestre vinnők el. De itt Nagyváradon megállapítanók, s ahogy mi a nótárius urat ismerjük, úgy kiméltatlankodná magát, hogy tovább se menne. Könnyű dolog volna most itt Zajthay urammal összeszidatni azt a sok nagyváradi összeszidnivalót, miket mi összeszidni nem merünk. Elmondhatnók vélekedését Tisza bukásáról, a politikai helyzetről, a Somogyi-rezsimről, a városház apró eseteiről, afférekről, melyek egy verses paródia körül utaznak, a lóversenyekről - no sokról, sok mindenről. A városatya-választásról is, mely egy kis üdítő levegőváltozást ígér... A kombinációk egész serege kísért. Mi egynek örvendünk ezúttal a sok közül, Halász Lajos kollegánk erős sánszainak. Bár a képviselő-választás sikere nekünk nem büszkeségünk, de el kell ismerni, hogy a függetlenségiek sikerében Halász Lajosnak és kis lapjának oroszlán-része volt. A függetlenségiek kötelességet teljesítenek, ha ezt az érdemet egy kis városatyasággal honorálják. Sok igazság vár ám még elmondásra a régi s a leendő városi tanácstermekben...

*

Maradjunk Zajthay uramnál. Ha lehet, vigyük föl Budapestre. Az orfeumba ne engedjük, a Veszta szüzek-től is kíméljük meg. De mondjuk el neki a lazaristák esetét és még egyet-mást. Alighanem így szid le bennünket az öreg:

- Ebadtát, ti azt mondjátok, hogy az új Magyarországot mutatjátok meg. Hiszen a ti fölébresztésetekben nincs köszönet. Ti engem visszavittetek a középkorba. Emlékszem én jól a kis Tükör-ből. Mert a Zajthay uram idejében világosabbak voltak az emberek, s híres Szatmár megyei úri versfaragók igen éles epigrammákat írtak némely papi és mágnási esetekről...

*

A lóversenyre tódul ma bizonnyal a nép. Tódul és lelkesedik. Pár hete még a Tisza vagy Barabás dilemma tüzelte az "óh nép"-et, ma "I hope so" és "Finom" sorsa. És egyformán nagy a tódulás, tűz és lelkesedés. Ez a, ilyen a tömeg... Debrecenben forradalmat csinált, mert megittasult egy pár éljenszótól. És milyen csúnya, lehetetlen ocsmány forradalmat. Budapesten egyszer azért ment össze a tömeg, mert a zsoké ügyetlen volt... Még a nagy, nemes, tisztító forradalmakban is csak eszköz volt a kiszámíthatatlan, gondolatlan tömeg. Az apostolok, nemes mesterek eszköze. Vigasztalja meg ez azokat, kik céljukhoz a tömeget megnyerni nem tudták.

Nagyváradi Napló 1901. október 20.

Dyb.

107. A JÓKAI-PÁR NAGYVÁRADON

Illusztris, kedves vendégei lesznek nemsokára Nagyváradnak. Jókai Mór, az ősz költőfejedelem kíséri el az ő ifjú hitestársát, élete őszének aranyos napját, Jókainé Nagy Bella asszonyt, ki a nagyváradi színpadon lép föl...

Pár napja, hogy újságolták a lapok: Jókainé színpadra lép... A lelke visszavágyik nehány ragyogó estére abba a dicsőséges, fényes világba, melynek fényét, dicsőségét a dicsőség mámorát már megízlelve dobta el magától, hogy őrangyala legyen a magyar nemzet koszorús nagy poétájának...

Talán éppen ő, a költőfejedelem a leggyöngédebb szívű poéta gondolta ezt ilyen szépen ki. Ő akarja bizonnyal, hogy még lelke mélyén se szomjúhozzon esetleg az eldobott egész világért az ő szépséges asszonya, jóságos felesége...

Néhány vidéki nagy színpadon fog föllépni Jókainé asszony. Pozsony, Kolozsvár, Nagyvárad és Arad vannak tervben. Legelső lesz a pozsonyi vendégszereplése, melynek napjára nézve is megegyezett már Relle Iván igazgatóval Jókainé.

Körútjára férje, az ősz költőfejedelem is kíséri a legirigylésre méltóbb művésznőt. Az ő darabjaiban akar föllépni elsősorban. A bagdadi hercegnő, Dalma s talán még Sudermann Otthona lesznek azok a darabok, melyekben Jókainé föllép.

Szeretettel és lelkesedéssel várja a nagyváradi közönség a Jókai-párt. Ha érkezésük s a vendégszereplés napja végleg el lesz határozva, a Szigligeti Társaság ülésre ül össze fogadásuk tárgyában. A nagyváradi írók és hírlapírók mindent el fognak követni, hogy ez a fogadtatás szép és emlékezetes legyen. Valószínű, ha ez a Jókai beleegyezésével történhetik, bankett is lesz a Jókai-pár tiszteletére.

Nagyváradi Napló 1901. október 20.

108. SZÍNÉSZEK A BRETTLIN

- Egy kis különvélemény -

Nem is különvélemény voltaképpen, hanem nagyon sokunké. De a kérdés maga még mindig olyan ostoba módon kényes, hogy kevesen mernek a nagy többséggel szembehelyezkedni.

Mi igen sokan nagy örömmel vettük az első lépést is. Nehéz óvatos, félénk lépés ugyan, de megtörtént. Egyetlen budapesti variété-színpadon már "bizonyos kikötések mellett" a színészegyesület tagjai is fölléphetnek. De már attól Isten mentsen, hogy netán a vidéken is megtörténhessék ilyesmi. A vidék az maradjon derék, nemes és tiszta és együgyű... A vidéken mehessenek tönkre jóravaló, derék tehetségek, kik véletlenül nem a magyar színpad mostani berendezkedésére termettek: ellenben tartalmas, értékes dolgokat produkálhatnának egy másik fajtájú, szintén nagy missziójú színpadon, melynek azonban a neve - jó magyarul - brettli...

Igaza van Márkus Józsefnek, kivel e témáról nagyon egyforma véleménnyel a múltkoriban beszélgettünk, s ki eléggé ismeri a magyar színpadi viszonyokat, hogy ebben a kérdésben a professzoros vaskalaposkodás félretevése nagyon sokat használna a komolyabb igényű magyar színművészetnek is, de meg eltüntetné a mai aljas, trágárságokkal vendégelő brettliket is. Mert megteremtené az irodalmi varietéket, melyek minden bizonnyal bírni fognak annyi nívóval, mint mennyivel sok mai úgynevezett előkelő színpad...

Hiszen árkot húzni az úgynevezett artistaság s az úgynevezett színművészet között nem lehet. A kenyér, a megélhetés az emberek jó részét tehetségüknek nem megfelelő terránumra hajtja. Miért ne cserélődhessenek ki olyan két majdnem egybeolvadó terránumon, mint a brettli és a színpad, a kettő közti különbségek miatt megtévedt tehetségek?...

Ismerünk elkényeztetett színpadi nagyságokat, kik a mai színpadra nem valók s annak nívóját éppen erős egyéniségük által csak süllyesztik. Fedák Zsazsa, Sziklai Kornél, Nyárai Antal - hogy többet ne említsünk - milyen értékes, becses produkciókat végezhetnének például a brettlin, vagy mondjuk varietében, holott a színpad mostani berendezése csak le fogja törni őket, s ha némi sikert hoz számukra, annak a színpad nívója s a közönség jó ízlése adja meg az árát. Viszont vannak komolyabb hatásra törekvők, mélyebb tehetségek, kik elsenyvednek a brettli levegőjétől...

Az első lépés után minél gyorsabban jöjjön csak a többi...

Nagyváradi Napló 1901. október 20.

109. TISZA ISTVÁN S A BIHARI DZSENTRI

Egy budapesti lap tarka krónikái közt meséli a következőket:

Biharországban forrong a dzsentri. Ez a középosztály, amely Beöthy Ödönt és Tisza Kálmánt adta a nemzetnek, valaha országos nevezetességre emelte a vármegyét. Napbarnított, büszke fajta, telve ősi virtussal és modern műveltséggel - ez volt a Tisza Kálmán legintimusabb és leghívebb gárdája.

Dehát változnak az idők, a dúsan termő domíniumok elsüppedtek a merkantilista világ zavarosaiban és velük együtt enyészett el a híres dzsentri híres jelentősége is. Lappangva, észrevétlenül jött a változás úgy, hogy mintha álmukból riasztotta volna föl az embereket a hír:

- Tisza Kálmán megbukott Nagyváradon!

Voltaképpen bizony nem Tisza Kálmán bukott meg, hanem a bihari dzsentri. Amint ezt bizonyítja az alábbi kis történet is:

Évente egyszer lóverseny van Nagyváradon. Hosszú évek óta legnagyobb ékessége ennek Tisza István gróf, mert a könyvbúvó embernek látszó tudós a gyepen egyike a legjobb lovasoknak és úrkocsisoknak. Valóságos univerzális tehetség. Délelőtt elnököl, ármentesítő társulatok ülésén, gazdasági egyesületekben tart közgazdasági beszédeket, délután pedig megveri kardvívásban a vívómestereket és megelőzi a versenygyepen a többi úrlovasokat.

Lóverseny után régi szokás szerint dzsentri-bál van a "Rózsabokor"-ban, vagy a "Bazár"-ban. Tisza István ott is kitesz magáért. De az idén hej, az idén... nagyon szomorú volt ennek a bálnak a lefolyása. A dzsentri most is megtette az előkészületeket a mulatságra, de amíg a szolgák a nagyterem parkettjét fényesítették a táncos talpak alá, addig a másik teremben egy tizenhatterítékes bankettre terített asztalt a pincérsereg.

Emberemlékezet óta ez volt az első lóverseny-bál, amelyen nem vett részt Tisza István. De nemcsak nem vett részt, hanem tüntetőleg a szomszédos terembe hívta meg bizalmas vacsorára az ő grófi vendégeit.

A dzsentri tehát háborog és a haragot szítja még az is, hogy egy hír szerint Tisza István így okolta meg ezt a különválást.

- Az olyan dzsentrire nincs szüksége, amelyik még Tisza Kálmánt se tudja megválasztani!

*

A budapesti lap históriájának némi alapja van. Nagyváradon s Biharban beszélnek is nagyban róla. Mi nagyon apró, kulissza-ügynek tartottuk. Hogy most a fönti krónikázás után foglalkozunk vele, oka az, hogy az esetbe megint "belepolitizáltak", mint minden ügybe e kedves országban. Hát úgy áll a dolog, hogy a dzsentri és Tisza István grófék csakugyan külön tartották a magnum-áldomást. Az egyik társaságban valának: Szunyogh Péter alispán, Szunyogh Zoltán marjai birtokos és családja, Örley Kálmán képviselő és családja, Juricskay Zoltánné és leánya, Wertheimstein Alfréd és családja, Karácsonyi Aladár[né] grófnő leányaival, Beöthy Pál és neje, Miskolczy Barna és családja, Telegdy József orsz. képviselő és családja, Szokoll József kapitány és neje, Kubinyi György huszárkapitány cs. és kir. kamarás és neje, Meskó Boldizsár és neje, Pallay Lajos és József stb., stb. A bihari-nagyváradi dzsentri társaság.

A másikban: Tisza István és Kálmán grófék, gr. Zichy János, gr. Keglevich, gróf Hoyos, gr. Orsich, N-Bölöny Józsefék, báró Kemény s a lóverseny többi mágnás-vendégei...

Mi magán-murikhoz reflexiókat nem fűzhetünk. Csak ennyit: ha Tisza István gróf csakugyan tüntetni akart a dzsentri ellen, akkor Tisza István gr. feledékeny is, egy kicsit hálátlan is, és jobb úrlovas, mint politikus... Ez egyetlen reflexiónk is csak azért, mert Tisza István még mindig több vagy kevesebb a grófnál: a közélet, a politika embere, kinek tettei sokunkat érdekelnek...

Nagyváradi Napló 1901. október 24.

110. JEGYZETEK A SZÍNHÁZNAK

Félteni kezdjük a Szigligeti Színházat egy nagyobb ellenségtől. Megmondjuk a nevét. Ez a nagy ellenség a közönség apátiája... Csodálkozunk nagyon, hogy itt tartunk. Ezt az ellenséget Nagyváradon a legbajosabb megszerezni. Mi nagyváradiak túlon-túl is lelkesedünk a teatráliákért. A nagyváradi közönség szeretetreméltó smokksággal csügg a színházon s minden kiválóan érdekli, aminek a színházhoz köze van Mi, akik szintén szeretettel foglalkozunk a mi színházunkkal, most sem akarunk hadakozni. E kis jegyzetekkel intjük meg az intézőket, tegyenek valamit a fenyegető nagy ellenséggel szemben...

*

Ezért írjuk a jegyzeteket is a színháznak s nem a színházról... A szezon elején volnánk voltaképpen, s a szezonnak még eseménye - már amit színházi nyelven eseménynek keresztelhetnőnk - nem volt. A Kis mama előadása csak kedves epizódja lehetne egy jól megcsinált repertoárnak. K. Hegyesi asszony föllépései csak akkor esti érdekességek. Hogy Tanay Frigyes "letörte" Nyárait, ez csak pikantéria. A Kacziány Viola sikere kedves és szép, örvendetes is, de nagyobb érdekességű csak egy új alakításban lenne... Nem volt még szín, élet érdekesség a szezonban. Ne tessék mosolyogni: nagy baj van, ha Nagyváradon nem beszélnek a színházról. Pedig a színház kezd a témák közül kikopni...

A Gascognei nemes egyik legérdekesebb, legelpusztíthatatlanabb Suppé-darab. Kivált a Székely Irén tüneményes művészetével. De hiába volt e repríz háromszori föltálalása. Megbocsáthatatlan hiba volt a készületlen, szégyenletes Ocskay-előadás is. Coriolanus mért nem kerülhet színre, mint egy csupán ifjúsági előadás darabja? Miért kellett A kis mamá-t is kompromittálni a szapora előadatásokkal? A Trubadúr-ra meglássák, hogy nem lesz közönség. A kintornás család-nak pedig csak másutt kellene kintornázni, nem Nagyváradon?

Pardon! A Trubadúr-ra lesz szükség - a repülőbalett miatt. Ez az ötlet - bármit mondjanak a "misszió" ultrái - jó ötlet volt. Nagyváradon okvetlenül szükség van efféle tarkításokra... De valami kellemetlent hallottunk ismét. A szürkeségek napjai után most egyszerre akar egész sereg premiert a színházi vezetőség? Nagy hiba volna. Nem, ezt nem akarja senki. Legyen premier elegendő, de okos beosztással. De legyen legfőképpen ízléssel, körültekintéssel, invencióval és intelligenciával megcsinált repertoár, s legyenek jó előadások...

Kezdjék meg a harcot a színháznál a szürke napok termette ellenség, az apátia ellen. Hisz már eszközeik vannak a harcra. Egész sereg új darab, tervbe vett repríz, sőt egy eredeti Ibsen-premier is. Mi majd a legtöbb szeretettel állunk a tapsolók közé... Másként azonban nagyon el fog árvulni a színház tájéka.

Nagyváradi Napló 1901. október 25.

(ae.)

111. SZÉKELY IRÉN

Engedje meg nekem, kedves Szerkesztő uram, hogy ígért levelem elseje Székely Irénről szóljon. Az énekes primadonnák elsősége még ma is elvitázhatlan. Székely Irén pláne a nagyváradi színpad kimondott nagy asszonya, üdvöskéje, legprímább donnája stb. stb...

Székely kisasszonyról azt mondják, drámai színésznőnek készült. Talán így is volt. Lehet azonban, hogy ez a hír afféle báj-hír. Arravaló, hogy a káprázatunkat fokozza. Mi legalább éppen Székely kisasszony iránt érzett nagy tiszteletünkből nem vesszük készpénznek ezt a kis báj-hírt. Mert ha Székely Irén drámai talentum volna: ő ma az ó és új kontinensek legnagyobb énekesnője...

Láthatja, kedves Szerkesztő uram, milyen gyönyörűen tudom kerülgetni a kategóriumot, hogy Székely Irén nem oly jó színésznő, mint amilyen énekesnő.

Pedig ez a Székely kisasszony művészi egyéniségének egyenes és hű kritikája. Csodás, színes, varázsos hangja van. A hiányzó iskolával ez a hang volna a legelső hang ebben az országban, s mi nem törődnőnk abba bele, hogy Székely Irén nekünk énekeljen, s ne valamelyik nagy opera-színház közönségének...

Mi tudjuk, hogy Székely kisasszony sokkal nagyobb stílű művésznő, mintsem ne igyekeznék még jobban kinőni a mi kis színházunkból. És ez - fájdalom - biztosan sikerül neki. Nem hallottuk, nem tudjuk, de bizonyosként állítjuk, hogy Székely Irén tanul...

Addig, míg el nem hagy bennünket - azt hiszem, osztja ezt ön is, kedves Szerkesztő uram -, az ő nagy művészetének többet nem kell produkálnia, mint eddig produkált. A színházvezetőség jöjjön végre reá, hogy neki egy Székely Irénje van. Kímélje meg ezt a kivételes művésznőt attól, hogy neki nem illő, könnyű, silány darabokban csak egy fikarcnyival is kisebbnek higgyék, mint amilyen.

Várjuk az opera-ciklust, mely diadalmas ünnepe lesz a Szigligeti házának s ünneplése Székely Irénnek...

Ennyit első levelemben, kedves Szerkesztő uram. Székely Irén nebántsvirág, s mi még úgy sem ismerjük őt nagysága teljes voltában... Az ön jóakarója marad egyébként

Ida.

Színházi Újság 1901. október 26.

112. EGY ERŐS ASSZONY S A GYÖNGE MORALISTÁK

Az olcsó kis moralisták megint elemükben voltak. Nekiálltak kivégezni egy asszonyt, a szegény Schladerernét...

Mit vétett ez asszony nekik? Mit vétett önmagának, családjának, a kedves társadalomnak?... Semmit, de semmit. Kettévágta a bonyodalmát az ő legsajátabb, keserves, hosszú élet-drámájának. Kettévágta akkor, mikor a kést végre fölajánlotta neki az ő szomorú végzete. Ez a kés nem kés volt, hanem revolver. És Schladererné kezében nyomta a revolvert egy idegen úrnak, kit úgy hívtak: Schladerer... Ez történt...

De mi az olcsó kis moralistákról szóltunk, akik sohasem voltak kicsinyebbek, mint most. Ezek a kis moralisták elfelejtettek mindent. Elfelejtették, hogy ma már a legkonzervatívabb s legtunyább agyvelő is mer a fölött kételkedni, hogy ha egy férfiúi és egy asszonyi lényt házastársaknak nyilvánít az anyakönyvvezető, s - legyünk meg nem botránkoztatók - megáld a vallás szolgája - hát okvetlenül házasság történt-e?

Az olcsó kis moralisták azt is elfeledték, hogy élt és él és írt egy nagy, ősz különélő ott fent az északi ködben, s e különélő óriásnak van a többek között egy igen népszerű asszonya, kit Nórának hívnak, s kit immár a kültelkeken is ismernek...

Schladererné odaadta harmatos, erős, álmokkal bevirágzott ifjúságát egy úrnak, ki jól öltözött, s palotát rendezett be. És Schladererné még annyira sem volt még sem a férjéé, mint Nóra őnagysága, aki voltaképpen szeleburdi kis nő... Értsék meg önök, kis moralisták: Schladererné már Nietzschénél tartott!... Schopenhaueren már régen túladott!... És Schladerer ugyanekkor a nem tudom hányadik kasszabetörést csinálta, s röhögte asszonyát, ki olyan "eszelős", hogyha már széttaposták mirtusz-koszorú virágaival a lelkét... És Schladererné több joggal mondhatta, hogy "én én vagyok", mint ötvenhárom Magda leányasszony...

Már ekkor Schladerer régen meghalt. Egyszer csak nyílik a szalon, s egy hitványan reszkető, sápadt férfi így zavarja meg a Nietzsche-eszmék légyottját a pihenő szép asszonyi koponyában:

- Elvesztünk! Becstelenek lettünk, mert én loptam és raboltam... A világ mit mond most már?

Hát nem természetes, hogy az übermenschi tető felé szálló lelket gúnyos megvető érzés szállja meg, és Schladererné így szólt:

- Most már ideje, hogy hagyjon magamra végleg, barátságos idegen. Fogja: itt a revolver. Végezze el nevetséges kis afférját a világgal.

Mi közöm nekem bármelyikükhöz is?

Hát így történt...

Nagyváradi Napló 1901. október 27.

(ae.)

113. P. SZÉP OLGA

P. Szép Olga, kedves Szerkesztő uram, a mi drámai primadonnánk. A legérdekesebb színész-talentumok közül való. Nem viharzó, nagy egyéniség. "Csak" érdekes és becses.

Bocsássa meg P. Szép Olga a nagyváradi publikumnak, hogy az egy kissé elfeledte. A színházért rajongó publikumra ráragad a festett világ minden betegsége, s így lesz feledékeny, önző, kicsinyes és ideges.

Valamikor prózát nem is írtak P. Szép Olgáról a nagyváradi kritikusok, ma már a száraz próza is csak statisztikailag foglalkozik vele.

Mi megmondjuk ennek a legnagyobb okát. Az első állandó színházi szezon nem tudta megillető helyekre állítani P. Szép Olga asszonyt, aki a nagyon színésznő asszonyok közül való. Annyira érzékeny, hogy a maga értékét s büszkeségét is föláldozza - az idegeiért. P. Szép Olga az első, talán akaratlan méltatlanság után hozzáfogott haragudni, s talán még most is haragudnék, ha a közönséget s a sajtót egyszerre csak meg nem szállja az önvád. Ez csitítani kezdte a haragját. Talán a nyaralás gyógyított az idegein is. A második szezonban új P. Szép Olgát láttunk viszont. Azaz nem is újat, a régit, a diadalmas színésznőt. A kis mamájánál bájosabb, művészibb asszonyalakítást régen nem láttunk, s ez csak növelte az önvádat, melyet mindnyájan éreztünk. Eszünkbe jutottak a legjobb Trilby s a francia vígjátékok legaranyosabb könnyűvérű hölgyikéi és a többi. Sok van és mégsem elég. P. Szép Olga legnagyobb hibája, hogy csak egészen modern, könnyű, vígjátékszerepekre predesztinálódott. Drámaibban csak akkor tud rajzolni, ha idegekre, melyekből neki nagyon bőven jutott, van szükség.

A múltkor arról panaszkodott nekem P. Szép Olga, hogy kezdik "nagyanya" szerepekbe befogni.

Sohse féljen, s béküljön meg már egyszer végleg: őt a legobskurusabb színházi vezetés sem tudná eltemetni. Öregíteni pedig őt még a legteljesebb maszk-művészettel sem lehet.

Mondja ezt el alkalomadtán, kedves Szerkesztő uram, a bájos művésznőnek, a mi primadonnánknak, mert én nagyon rég láttam, s alig hiszem, hogy mostanában találkozzam vele. Üdvözli Őt s önt, kedves Szerkesztő uram, jóakarója

Ida.

Színházi Újság 1901. október 28.

114. SZÉP HELÉNA

Csak a repülőbalett itt időzése érteti meg velünk, hogy Szép Heléna felelevenítésénél tegnap telt ház mulatott. Tavaly a legklasszikusabb, legbájosabb Helénát, Pálmay Ilkát láttuk és az aránylag legtűrhetőbb Párist, Mezey Mihályt, és így a tavalyi felejthetetlen előadás után a repülőbalett nélkül aligha nézte volna végig a tegnapi előadást oly szép számú közönség, aminő tegnap töltötte meg a nézőteret.

Ezt a jó publikumot pedig igazán kár volt megbosszantani azzal - olyan lehetetlen alakítással, aminő a Perényi úr párja. Inkább egy természetesen zsoltárt éneklő református kántorhoz hasonlított, mint egy szépséges királyfihoz, s így nem csoda, hogy Székely Irén legpoétikusabb jeleneteinél minden illúziónk szertefoszlott, és csak az Offenbach örökszép melódiáinak gyönyörű előadását élvezhettük. Pompás figura volt a Bérczi Menelaosza. Ez a rokonszenves színész diszkrét és mégis jóízű alakításával mindinkább előre halad a közönség szeretetének megnyerésében. A kórus ezúttal is mértéken túl rakoncátlankodott.

Végül a repülőbalett szerzett gyönyörűséget a közönségnek. A társaság ma este lép fel utoljára színházunkban.

Nagyváradi Napló 1901. október 30.

Nt.

115. VÁLÁS UTÁN

A repülőbalett utolsó föllépésének érdekessége az volt, hogy kitűnő előadásban került színre a - Válás után. A pompás vígjátéknak azonban nem igen lehetett fölróni, hogy a ház megtelt. Bizonyára a közönséget lepte meg legjobban, hogy kiválóan élvezetes előadást kapott, holott csak balettet várt.

A szereplők vetélkedtek, hogy ne vesszen egy ötlete is. A legbissonibb Benkő Jolán, P. Szép Olga, Kulinyi Mariska és Szohner Olga a hölgyek, a mindig pompás Krasznay, Pataky és Peterdi az urak közül a legnagyobb dicséretre érdemesek.

A közönség nagyon jól mulatott. Hálás is volt. Főként Krasznaynak és Patakynak tapsolt sokat.

A balett? A balett első esti produkcióival búcsúzott. A közönség mégis szívesen köszönti a pár napra nyújtott szürkeség-bontó látnivalóért és a színház vezetősége is biztosan - a telt házakért.

Most már csak rajta legyen a direkció, hogy házilag szüntesse meg a szürkeséget, és saját erejéből csináljon telt házakat.

Nagyváradi Napló 1901. október 31.

116. EGY CINIKUS EMBER MESÉI

Eljön-e mostanában az új Názáreti, Bíró Lajos sem meri hinni. Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok. A három szent királyok elfeledkeztek utódokról gondoskodni. A Máriákat kórházba szállítják. Aki pedig bekerül a lelencházba, az sohasem fog hegyi beszédet tartani. Az istállók pedig, a világ istállói, telve vannak odítozó marhákkal. Ezek között síró kisdeddé sohasem lesz az új megváltás embriója. Mert a szarvasmarhák között bajos mást megtanulni, mint a bőgést... A megváltás nem is volt teljes, nem is lesz teljes soha. Még annyira sem, mint ama názáretié volt. Ő még szűzen kapta a keresztet, hogy megdicsőülhessen. Őutána már nem jöttek fölkentek. Jöttek, jöttünk amolyan keresztelő Jánosok. Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha...

*

Viselős a mi korunk. A mai keresztelő Jánosok mind ezt prédikálják. De ez a terhes, viselős korszak sem ad messiást. Ellenben a keresztelő Jánosok telekiabálták a világ fejét, hogy valaminek jönnie kell. Mi nem tudjuk, mi e valami. Nem tudja senki. De várni nem tudunk tovább. Nem is szabad. Azt látjuk, tudjuk, hogy jól berendezve itt nincs egy talpnyi hely. Azt látjuk, tudjuk, hogy az élet nem ad semmi kárpótlást azért, hogy akaratunk nélkül a világra jöttünk, s gondolkozni tudunk. Az is hazug vagy ostoba, aki tagadni merte, hogy itt más orvosság nincs, mint ütni. - Bálványt rombolni - mondja Bíró Lajos. Ha aztán összeverünk mindent, újból kell majd csinálni mindent. Az új pedig a mostaninál csak jobb lehet, rosszabb nem!... És áldassék mindenki, aki e hittel rombol!...

Ez anarchia. Valóban az. De éppen azért vagyunk mi csak keresztelők és nem megváltók, mert mi lehetőleg szem előtt tartjuk a büntető törvénykönyvet, s reszketünk éhes gyomrunk koroghatásának gondolatától. És azok, akik csak abban rokonok velünk, hogy tollal szántják a papirost (s ürességeket vetnek bele), ám lármázzanak, hogy "jaj, sokasodnak a fiatal romboló félistenek", azok sokasodni fognak. Bizony, sokasodni fognak.

Itt hever egyikünk csákánya előttem. Ez a csákány egy vérvörösfödelű könyvdarab. Homlokán büszkén viseli a Bálványrombolók címét. Így: büszkén...

Bíró Lajosról, aki ezt a könyvet megírta, nem merek minden dicsőségest megírni, amit meg kellene, s amit meg szeretnék: ha mindent megírnék, nem tudnám azt mind hitté tenni még azokban sem, akik őt becsülik s ha mindent megírnék is, keveselném azt magamtól - őróla.

Bíró Lajos a legújabb keresztelő Jánosok közül való, kik kivételes talentumukkal megértették e viselős kor kötelességeit. Bíró Lajos író, mert az írás az új váteszek egyedüli birodalma. Bíró Lajos író, anélkül, hog az írást célnak tekintse, mint a múlt idők s még a jelennek is sok írástudója. Író, kinek az örökszép-hez semmi köze. A poézishez sem. A mesékhez sem. Sem "elbájolni", sem "fölemelni", sem "meghatni" nem akar. E célból az öreg Homéroszhoz, esetleg Pósa Lajos és társaihoz utalja a jámborokat. Bíró és az új keresztelők azért írnak, hogy megdöbbentsenek, hogy kétségeket támasszanak, hazugságokat oszlassanak, s bálványokat romboljanak.

Ez az új, a nagy, váteszi hivatású író mestersége. A Germinal írója is csak addig volt nagy, míg rombolt. Ma már kenetteljes, lemondó s üdvre alkudozó, mint egy kartauzi. Maxim Gorkij pedig csak egyszer nem rombolt, de tán akkor a legjobban, mikor írt egy novellát azért, hogy be ne csukják az őrültek házába. Egy emberről írt, ki romboló igazságokat hirdetett, s kit hivatalosan őrültnek deklaráltak Maxim Gorkijt nem is merte a hatalom őrültté tenni. Ő hát ekkor is rombolt... És anarchista minden kiválasztott embere a mai kornak. A végső konzekvencia természetesen mindannyiunknál, Bíró Lajosnál is, a csákányütés, az író vagy szónokoló bombavetés...

Bíró Lajos, a magyar elhívott[!] írók legerősebb rombolója lesz.

Ez lesz, mert erős, csupa fiatalság még, hódító erő. Az idegeit nem fogja érezni soha, s van ennél irigyelni érdemesebb valami ma már. Az igazságait nem másoktól szedte. Erősen, biztosan, logikusan, törvényesen épültek ki az ő igazságai. Nyűg, korlát, előítélet nincs a lelkén. Erősen néz és biztosan lát. Meg nem tévesztik a rendes banalitások. El nem veszti magát soha. Párizsban, hol hosszabb időt töltött, nem kellett fölfedeznie sem Párizst, sem önmagát. És minden környezetben, helyzetben biztosan áll és lát. Sokat tud, de magának s az igazságaiért tanult. Annyi tudással, mint az övé, mások akadémiai pályaműveket írnak. Ő e tudáson átszűri az igazságait, és se szavában, se írásában tudákossá nem lesz. Mert fölötte áll az esztétikai szamárságoknak, nem fogom dicsérni erős, pompásan magyar nyelvét. Nem fogom dicsérni mesélő módját, mely szintén becses. Csak merészségét, erejét a hazug bálványok döngetésében dicsérem e könyvből, mely itt fekszik előttem, s melynek én minden betűjét, sorát legelőször olvastam... Én láttam Bíró Lajos minden csákányforgatását. Súlyos témáin e könyvnek sokat töprengtünk. És én azt is tudom, hogy a Bálványrombolók csak beköszöntő. Bíró Lajos kegyetlenül, okosan, merészen készül új, hatalmas ütésekre, melyek bizony majd messze elzúgnak... Ez a fiatal óriás birkózni készül, s mi, akik az ő lelkével élünk, óh, hányszor irigyeljük meg az ő birkózóerejét, tudását, hatalmát!

Olvassák a Bíró Lajos könyvét. Ő nem kívánja, hogy igazat adjanak neki. Elég, ha ő bízik a maga igazaiban. De meg fog döbbenteni mindenkit az ő merész viaskodása, ereje. S ha gondolkoznak az ő kötetének tizenhárom írásán, már ő elérte a keresztelő Jánosok célját: bálványokat rombolt a lelkekben, s előkészítette a szűz nihilt, melyen majdan sok-sok viaskodó után fölépülend az új alkotmány. Közben pedig azt sem bánja, ha olcsó világi bölcsességgel fiatal szertelenségnek, titánságnak nevezik el az ő és néhányunk munkáját, kik növekedünk, szaporodunk, s régi hazugságok ellen hadakozunk farizeusok és írástudók nagy megdöbbenésére...

Eszembe jut Bíró Lajosnak egy mondása, mikor kissé kétségbeestünk afölött, hogy vajon érdemes-e elvérezni csákánnyal a kézben, szörnyű, aránytalan küzdelemben:

- Elvesszük a buta sokaság jókedvét.

És engem akkor is meggyőzött Bíró Lajos! Elvenni néhány buta ember kedvét - megdöbbenteni néhány rest agyvelőt -, követelhetnek egyelőre többet a modern keresztelő Jánosok?...

Nagyváradi Napló 1901. november 5.

A. E.

117. FEHÉR ESTÉK

Mondják rám, hogy immorális lelkű, beteg, perverz ízlésű, pocsolya-szerető ember vagyok - de unni kezdem a fehér estéket. A kis mamának még én voltam a legrajongóbb imádója. A két árva már lehűtött. A Pillangó-kisasszonytól elvástak a fogaim. Az Utolsó szerelemnél pedig olyan kétségbeesett vicceket gyártottam, hogy szégyenkezni kezdtem, s penitenciaképpen elolvastam Dóczy bárónak egy másik darabját is. Pedig volt még ezeken kívül egy pár fehér este!...

Rosszabbnak nem szeretnék látszani, mint amilyen vagyok. Sietek hát kijelenteni, hogy imádom a fehérséget. Mintahogy nem is lehet másképpen. Magamfajtájú emberek rajongással születnek. Fehér, sugaras, szűz világot látnak. Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget... Meg-megszeretik álmodni, hogy az emberek voltaképpen jók, az élet szép, az erkölcs dicső és elveszi jutalmát, a gonoszság bűnhődik, a fehér az angyal s az elhagyott szerelmes fehéren, sorvadtan roskad le a sírban...

Ez volna a fehérség. Ilyen álmok a színpadi fehér esték meséi is. Egyszer megjárja még fehéret álmodni, de - harmatos egek! - mi lesz, ha hozzászokunk a fehér álmokhoz? A fekete, barna mocsaras életben elveszítenek bennünket a fehér álmok. A fekete, barna mocsaras életben pedig olyan nehéz így is forogni-sürögni, hogy még a színházat is meg kellett tennünk kitanító katedrának. Onnan várjuk a kiutak, gázlók megmutatását. Onnan várjuk az oktatást az életre.

Most már két fele van a kérdésnek.

Negyvenkét fokos lázat - ilyen lehet a modern élet láza - meg lehet-e egyszerű limonádéval gyógyítani?

Ha nem lehet - pedig nem lehet - én összeszorítom a szám: nekem nem kell limonádé. Imádom a fehérséget: de nekem nem kell fehérség. Én - sajnos - nem lehetek gyermek. Sem buborékkal, sem színes kaviccsal nem játszhatom...

De ha a fehér esték álmai nem rontják el a szemeinket, ha a fehér esték lassanként mindannyiunkat fehérré tesznek, akkor szörnyű kriminalitás előtt állunk. Akkor szörnyű vétkek történtek eddig, s jövőre fölgyújtandó azonnal az a színház, amelyben fehérségen kívül egyéb mutatódik!...

Akkor rövid időn teljesen átalakul a világ, jelen sorok okvetlenkedő írója vérengzeni fog, ha fehér színbe egyetlen makulát akarnak becsempészni...

Csak előbb gondoljuk meg, hogy vajon - megfehéredhetünk-e?

Nagyváradi Napló 1901. november 6.

(ae)

118. A POÉTAKIRÁLY ÉS FELESÉGE

Ebben az országban sok minden, sőt minden: megtörténhetik. És megtörténhetik teljes nyugalommal és zavartalanul. Megtörténhetett az is, hogy meggyalázták, besározták az ország legszentebb öreg emberét, kit Seherezádé a sötét téli éjszakákra sem tudott elhagyni. Azt a szent öreg embert, kihez a megmásíthatatlan örök törvény sem mert durván közeledni, de elküldte hozzá, vágyakozni bíró szívéhez a fényt, a mámort, az ifjúságot, a nőt, kit poézisnek tartanak idelent.

És meggyalázták, besározták... A bárgyúságnak, a gyűlölködő sötétségnek útjába gátat nem verhet senki. És a Seherezádéknak vallásuk bár az ifjúság és szépség, a mi öreg emberünk Seherezádéját valahol, valami vén papi könyvben abba a rovatba is berótták, melyben egy örökön hadakozó fajtája az embereknek szokott önnön nevével megbélyegeződni. Az a kiváló fajta, mely élesztője volt folyton a tunyálkodásra hajlandó emberi elmének, melyet mikor kivételes dühvel kezd ki a butaság, nagy veszélyben van olyankor a világosság és a haladás. Mint ahogy nagy veszélyben van bizony most is...

Ahol a kultúrában messzebb tartanak a mosdószappan használatánál, mámoros örömünnep lett volna egy Jókai Mór házassága. Egy napra elmúlott volna a hétköznapiasság. Poéták és bölcsek hazája lett volna a Jókai országa, mint Sirász a legtartalmasabb magyar versíró, Csokonai Vitéz Mihály versében.

Megszólaltak ám nálunk is a poéták és a bölcsek. Micsoda poéták és micsoda bölcsek! Egész Budapest s a képére formálódó ország megköpdöste és köpdöste, dobálta, szívén szurkálta a szent öreg embert. És ha Jókai Mór adott ennek az országnak egy világot érő tündérkertet, hát mi meg tudtuk ám érte jutalmazni. A Jókai házassága termett egy olyan könyvtárra való piszkot, mint amilyen könyvtár a Jókai tündérkertje, kiírott poéta lelke...

És nem használt semmi. Egész világhoz szólott a Zola Emil elokvens, igézetes, gyönyörű leckéje, a mi gyalázkodóink meg se hallották... Akik szíve melegéből legtöbbet éreztek, azok is szaggatják a lelkét s a koszorúját is... És döbbenj meg józan ész arra, ami ezután történik! A poéta-király Seherezádéja becsesebb akar poétája s önmaga előtt lenni. Megihletett lelkével színpadra siet. És a sár újra megindul. Fejtse meg, aki akarja a csodát: a lapok közül például egyes nagy összetartással, megfejthetetlen módon éppen azok szórják a sarat, amelyek többek között vissza szokták sírni a bilincses múltat, melyek haragudnak az iskolákra, a szabad katedrára és szabad gondolkozásra, Zolára és Sándor Pálra, Tisza Kálmánra és Pichler Győzőre, Kálvinra és a talmudra, Heinére és Kohn Salamonra.

Sok, sok mindenre egy szóval. Mindenre, ami útjába áll valaminek. Tessék ezt a valamit elkeresztelni. Én a gonosz butaságot is kevésnek tartom. De nevezzenek el engem is ciceszbeiszernek, komolyan kívánom a furcsa átkot, hogy azok, akik a múlt esetén ama néhány pozsonyi füttyöt akarattal, vagy a nélkül okozták, akkor fütyöljenek, mikor nem akarnak. Mert amit Jókaiékkal újabban ismét művelnek, a mennyei türelmet is forraló dühhé főzi...

Voltaképpen pedig csak most érkezhettem el a mondanivalóimhoz. Nagyon összefoglalom. A Jókai-pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és - elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagy hullámú ünnepben, mely elfojtsa teljesen a hitvány obskurusok aljas lármáját. Hangos, nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, bensőségét teljes erejében érezzék meg a szent öreg ember s az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket!... Várjuk, nagy ünneplő kedvvel a királyt és királynét, kikről tündér-mesék fognak majd tündérien zengni sok száz esztendő múlva is...

Nagyváradi Napló 1901. november 7.

119. HÁBORÚ A KULISSZÁK KÖZÖTT

Azt beszélik, hogy a nagyváradi színház kulisszái között kitört a harc-háború. Beavatottak szerint a harc nem nélkülözi a kellő fönséget, s így bizonyos, hogy a színtársulat javíthatatlan versírója, a derék Pintér, eposzt ír róla. Furcsa vitézi versezetet. Mi hát ne vegyük el a költőtől a harc epizódjait. Borítsunk a harcra fátyolt, kulisszákat és vasfüggönyt. És szűrjük le a morált: ha sem a színházvezetést, sem a színészetet nem bántja senki, okvetlenül egymással kapnak hajba. Mert - hajh - mit is érne a színészi élet, ha harcok, háborúk nem volnának.

Harc és háború különben mindig van, és tart a kulisszák között és mögött. De legtöbbször föl szokták e harcokat függeszteni a külső ellenségek miatt. De hát mivel most minden kutatás dacára sincs Nagyváradon ellensége a színháznak, hát... mint föntebb magyaráztuk...

Különben pedig - csodálatos - csak hetven-nyolcvan éves események ismétlődnek meg. Bölcs Akiba minden nap igazolja magát. Körülbelül ilyen nagy ideje annak, hogy hasonló ádáz harcok folytak vagy a Debrecenben, vagy a Nagyváradon időző színjátszó társaság kebelében, mint egy régi krónika-író meséli.

A színészné ifjasszonyok pletykái s a férfiak korhelykedései okozták volt a háborút. Egyik táborban a társulat tagjai, másikban az igazgató s a városi hivatalos személyek voltak. "Mert - mondja a krónika kései írója - az akkori szigorú, puritán társadalmi fölfogás nem tudott kibékülni a kulisszák festett világában élő bohémek szabados és könnyű életbölcsességével..."

És hogy annyi idő után is ilyen konzervatív gondolkozás szítja a harcot az egyik legelőkelőbb magyar színpadon!... Mert ezt állítják a beavatottak.

Mi csak ezt a különös fölújulását egy különös harcnak tartottuk érdekesnek elmondani. De ehhez már morált sem fűzünk. Úgyis az a hitünk, hogy a mostani háború csak olyan elmés módon rendezett jubileuma a régi furcsa harcnak. Hiszen azóta egy kicsit változott a világ!...

Meglátjuk különben a derék Pintér Imre furcsa vitézi versezetéből, mely bizton meg fog íródni!...

Nagyváradi Napló 1901. november 8.

(Dyb.)

120. PÁRBAJ EGY VERS MIATT

Közelebb egy érdekes lakója lesz az államfogháznak. Egy debreceni főgimnáziumi tanár és egy kereskedősegéd, akiket kardpárbaj miatt ítélt államfogházra a debreceni törvényszék. Akkoriban megírta az esetet a Nagyváradi Napló.

Az év tavaszán nagy port vert föl Debrecenben az a párbaj, amelyet Gulyás István dr. főgimnáziumi tanár és Lovas Zoltán ugyanottani kereskedősegéd vívtak. A páros viaskodásra egy vers szolgáltatott okot, amelyet a kereskedősegéd írt, és amit a tanár megbírált.

Úgy történt a dolog, hogy Lovas Zoltán debreceni kereskedősegéd néhány társával tüntetést rendezett a színházban egyik színésznő ellen. Verses megrovási kalandot szerkesztett a derék Merkurfi a kis színésznőről. A verset ki is nyomatták, s azon a napon, amelyen a tüntetés a színházban megtörtént, a rossz verset osztogatták az emberek között.

Másnap egy cikk jelent meg az egyik debreceni lapban. A cikket Gulyás István dr. főgimnáziumi tanár, a lap színházi tudósítója írta, kemény hangon elítélve benne az egész városban visszatetszést keltett színházi tüntetést. A cikkben a tanár szólott a gúnyversről is, hogy akkurát úgy rímlik, akárcsak rőffel mérték volna a verslábakat.

Ez az utolsó kitétel volt az, amely roppantul fájt a tüntetést rendező versíró kereskedősegédnek. Sokáig kesergett azon, hogy mi módon szerezzen magának a megcsúfolásért elégtételt, végre is arra határozta el magát, hogy provokáltatni fogja a tanárt.

A tanár, aki mindenáron szeretett volna kitérni a konfliktus elől, ekkor cikket írt, amelyben kijelentette, hogy a színházi tüntetésnél írott cikkében nem érintett személyeket, s amit mondott, az általánosságban volt mondva. Ámde a kereskedősegéd ekkor már lovagiaskodni kívánt, mire a tanár Benedek János dr. szerkesztő, országgyűlési képviselőt és Csürös Ferenc dr. ügyvédet bízta meg ügyének elintézésével.

Az ügyből párbaj lett, amelyet a felek a debreceni tornacsarnokban vívtak meg. Könnyű feltételek mellett ment végbe a páros viaskodás, amelyből a tanár sértetlenül került ki, míg a kereskedősegéd két helyen is szenvedett sérülést. A debreceni törvényszék a páros viaskodókat öt-öt napi államfogházra ítélte. A büntetést a tanár és a kereskedősegéd a napokban fogja megkezdeni a szegedi lovagfogházban.

Nagyváradi Napló 1901. november 8.

121. A HÉTRŐL

Volt a franciáknak egy ragyogó, nagynevű, agg történetírójuk, egy történelmet író poéta, aki fehérhajú aggkorában feleségül vett egy ifjú szűzet. Nászukhoz az egész grande nation tapsolt, s páros életük boldogságáért imádkozott minden becsületes szív. Aztán a fehér liliom-karok közül elvitte a csontkezű halál a halhatatlan aggot. Az asszony pedig vőn az ő ifjú fehér testére örökös gyászruhát. Leélte földi napjait az ő halott férje szent kultuszában... És áldatik a franciák között a hatalmas, fajának nagy dicsőséget szerzett férfiú emléke, de vele egyenlőképpen áldatik élete őszének megaranyozója, egyik kristalizációja nemének s szent megnyilvánítója az örök női-nek, melyről Goethe énekelt...

" . . . . . . . . . .
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodább regét!..."

Szép, szép... De tudjátok-e, hogy Jókai kálvinista volt, kinek talán egyik istentelen őse a gályán sorvadt el? Tudjátok-e, hogy ezt milyen nehezen bocsátották meg neki?

Hát illett-e, kellett-e e szörnyű bűnre még szörnyebbet követni el? Illett-e feleségül venni neki egy zsidó leányt?...

Az élet folytonos megalkuvás. Az adott körülményekkel számolni kell. Magyarországon ma az adott körülmények olyanok, hogy olyan kettős bűnt, mint a Jókaié, elkövetni nem szabad! Mi ezt íme bevalljuk. Miért nem merik gyűlöletük és bosszújok okát bevallani az érdekeltek? Mi szükség van az I. Jókainé és II-ik Jókainé-féle farizeuskodó szembeállításra? Egyébként nagy elődjük van a botránkoztatóknak. Petőfi sohse tudta megbocsátani a Jókai első házasságát. De Petőfinek jogcíme is volt ehhez és oka is volt!...

*

Ott tartunk ma már, hogy még itt, a vonal alatt sem lehet kipihenni magunkat a politikától.

Ma már nálunk semmi sem történhetik, amibe meg ne találhatnók a gyűlölködés és békétlenség rontó, durva kezét. Fodor Gyula dr. a múltkori levelében csak kerülgette a forró kását. A kása azonban forr még a városatyaválasztásoknál is. Hogy kinek a száját égetheti meg, annak a jósolgatása már csakugyan nem tartoznék ide az apró szívdrámák, tragédiák, mesék és versek lefoglalt terrénumára. És meg miért legyünk mi Cassandrák, kiknek olyan gyakran szokott igazuk lenni.

*

A lelkünk is pihen, ha a teátráliákra térünk. Milyen jó, hogy a Székely Irén nagy művészetét még nem bírálják agrárius szempontból. De szép, és de hálásak vagyunk, hogy Cyranót a legultrább merkantilisták is gyönyörűséggel szavalják. Milyen lélekemelő szent egyesülésben várja Küry Klára hangversenyét egész Nagyvárad. Tisza-pártiak, Széll-pártiak, Barabás-pártiak és mindenféle pártiak.

Hálásak vagyunk színészekhez és színházakhoz egyaránt. Az irodalom már majdnem teljesen felekezetek szerint osztályozódik. A színészeknél és színházaknál még nincs "kir. kat. operaház", "ev. ref. népszínház", "ort. izr. önsegélyző vígszínház", stb., stb. Még nincs. És ezért mi olyan hálásak vagyunk. Magyarországon már ilyenek is bátran lehetnének!...

*

Dér és fagy és hó és szenzációk. Gőzerővel és ködben vágtatunk be a télbe... A celziusok amint nőnek: erről is, arról is gyülekezik táborba a szánalomraméltók serege és mi megdöbbenve kiáltunk fel: hajh, a nyomor csak nőni tud!...

Áldassék azoknak minden cselekedetük, kik egy idő óta messzebb tartanak ez ámuló kiáltásnál. Budapesten már az ingyen kenyér, ingyen melegség mellett, összefonnyadt gyermekeknek ingyen tejet is adnak. S Nagyvárad tavaly is legelőbb értette meg Budapest után az irgalmasság szavát. És bűnbánóan ismerjük be, hogy az irgalmasság e derékjei sem ismerik a vallomásokat, csak a haladó humanizmus vallását. És megcsapja szívünket a hit ereje: A világ mégiscsak halad, s az emberek jobbak lesznek, egymást szeretőbbek. Már az ingyen tej-nél tartunk. Világosság Istene! micsoda haladás ez a pénzért árult bűnbocsátó céduláktól.

Nagyváradi Napló 1901. november 10.

(ae.)

122. CYRANO DE BERGERAC

- A Szigligeti Színház premierje 1901. november 9-én. -

Edmond Rostand diadalmas darabja tegnap este elérkezett a negyedik magyar stációhoz.

Diadalmas ereje csak francia szíveket ejthet meg valóságos teljességében, de bármerre szálltak el, s bármilyen zengésűekké váltak az immár nagy Rostand varázsos versei, mintha lobbanékony, tüzes gascogne-i szívek dobbanása kísérte volna őket: gyújtottak, igéztek mindenütt. Rostand az idők szerencsés kezű bűvölőjének látszik. E lármás és érthetetlen kort megbűvölte az ő poéta szívével, s a bűvölés csodát mívelt: a sárból poézis lett. A vad, féktelen francia nacionalizmust kiragadta a romboló, állatias, gonosz ösztönök közül, s mire visszakapták, nem ismertek reá. Ez a csoda-ember tündér-világot varázsolt belőle. És a régiből nincs benne semmi, csak a gloire, a franciák ez olimpusi, mámorító italja.

Micsoda poétához méltó gondolat volt föltámasztani egy halott poétát, kiről már csak nebulók és akadémikusok tudtak. Megérezni egy régen elmúlt élet szépségét és tragédiáját! Micsoda inspirált, felséges ötlet volt föltámasztani a nagyorrú, bátor, örökre hadakozó, egész világgal viaskodó Cyranót!...

...Ki volt? "Minden volt és semmi sem!" Költő. Francia volt, király és koldus, gyilkos és hős. És szerencsétlen volt nagyon. És elfeledték... És századok dübörögtek le lomha hempergéssel. A gloire nemzete sokszor ivott a dicsőség nektárjából és könnyeinek sós vizéből is. És utóbb nagyon megtornyosodtak feje fölött a barna fellegek.

Megalázták a büszkeségét, hajh, nagyon megalázták. És bosszúja is hiába lángolt. A gloire nemzete sorvadozni kezdett. Ereje megfogyott. Bizalma is. Bölcsek, költők megmozdultak, hogy a nagy veszedelmet elmulasszák. És Rostand is a költők közt vala. Ő lement a századok kriptájába, s föltámasztotta Cyranót. És versben beszélő hősét beállította a nagy, veszedelmes káoszba:

- Franciák, itt van Cyrano, őt hallgassátok!

És tele serlegből hajtogatta a francia nép ismét a gloire nektárját. Egész Franciaország tapsolt és hitt. Cyrano pedig útrakelt más országokba is... A Hét mély Ignotusa mondjon bármit is, föl kell néha támasztani a valóság szemétjétől megtisztult múltat, a szépet, a mámort, a poézist...

*

Rostand darabjának gazdagsága elvakító. Hőse, a nagyorrú Cyrano, predestinált tragikus hős. Nemcsak azért, mert poéta s mert szertelen, de mert abban a korban, amelyben olyan gyalázatosan nagy becse volt a szép formáknak, pofában, termetben, írásban, orációban és szerelemben, - neki, aki érezte a maga kivételes értékét - az orra miatt kellett hitét veszteni a hiú sikerekben, amelyek Poe Edgaron kívül bizony legkívánatosabb sikerek voltak a poétáknak is.

Odaadja hát a lelkét az üres, csinos, fess úrnak, kit az ő Roxan-ja szeret. Mint Toldi Tar Lőrincnek. Ő is a vetélytársának hódítja meg az imádottját.

De Cyrano a lelkével. Roxan akkor tudja meg csak, milyen lélekért adta oda ő a testét másnak - mikor "Cyrano úr kimúlt..."

Szerelmi tragikuma a legteljesebb. De csőd az ő egész viharos hadakozó poéta élete. A bátorsága megtörik a Roxan ideáljával szemben. Bűnbe [fulladt] szent különc élete csak örökös kísérlet marad. A verseiből Molière sem átall lopni. Babérhoz, szerelemhez, boldogsághoz jut minden nála pulyább. Őt megöli a tragikumok tragikuma, az örök tragikum: a kiválóság.

*

A francia könnyűség, kedvesség és szellem kincsesbányája. Cyranót [Cyranóban] forraló monológok, maró és elragadó ötletek, elbájolóan szellemes párbeszédek, raffináltan naiv és naivan művészi fordulatok és helyzetek kergetőznek kápráztató színekben. És hányszor többet érthetnek és érezhetnek ezekből a franciák. Hány helyütt valósággal csörgedezik a gloire nektárja. A Gascogne, az est homályától borított Párizs, a hold fényét fürdető Szajna leírásánál még jómagunk is csaknem extázisba jövünk. És azok az édesen csörgedező francia rímes sorok!... Mikor fordítva - igaz, hogy szépen fordítva - is olyan elbájolóak.

A vers, a romantika, óh, nagyon megejt még minket, kik alig és rosszul haladtuk át a romantika korát, s tán sehol sem visszhangozhatik olyan hatalmasan Cyrano francia sikere, mint magyar földön, hol hálásak vagyunk különösen a Rostand iránt, mert az ő sikerei bírhatták kétségtelenül Herczeg Ferencet Ocskayja megírására.

*

Somogyi Károly sok áldozattal adott a nagyváradi színpadon helyet Cyranónak. A darab kiállítására vagyont költhetett el. A díszletek és kosztümök ragyogóak. Ambíció és kedv sem hiányzott a vállalkozásból. A siker sem maradt el teljesen. De mikor Cyrano hiányzik?! Pataky Béla intelligens, ambiciózus színész. Olyan, aki sohase nagyon rossz, legtöbbször kielégítő, sokszor jó.

De meglepetést sohse csinál. Ilyen, ha helyére állítják. De Cyrano kivételes, hogy úgy mondjuk, összetett talentumú színészt kíván. Hőst, szerelmest, szalon- és jellemszínészt - hogy ilyen színházi disztinkciókkal éljünk - kíván. Patakynak már az alakja sem eléggé Cyrano-alak. Hangja kis skálájú és kicsiny. Ő pedig hozzá semmiképpen sem tud vele bánni. Van egy kis orgánumhibája is. Cyranója nem is volt egyéb egy nagyon buzgó és nagy lelkiismeretességgel teljesíteni akart vállalkozásnál. A szerepét kifogástalanul tudta, néhol hatást is keltett. De átérteni és éreztetni Cyranót, illúziót kelteni állandóan nem tudott.

Párbaja például még megjárta, de a második felvonásbeli jelenet Roxannal, a monológ, később az erkélyjelenet és a többin végig csak néhol és alig-alig emlékeztetett a várható és a darab olvasásakor szinte elénk rajzolódó hatásra és sikerre. Nagyon poétikus, kedves jó Roxan volt E. Kovács Mariska. Csodálatosan illik egyéniségéhez a szerep. Csinos, de szörnyű gyönge volt a vetélytárs (Christian) szerepében Deésy. Nagyon lelkiismeretes és intelligens alakítást mutatott Bérczi a poéta-szakács szerepében. P. Szép Olga, Benkő Jolán, Peterdi és Szarvasi jók voltak. A többi szereplők, főként a rengeteg szerepre mozgósítani kellett karszemélyzet, a rendezőnek elképzelhetően nehéz "megdolgozása" után is igen sok helyen keltettek a darab lelkével s az általuk is kelteni szándékolttal ellenkező hatást. Általában mégsem volt egészen sikertelen az előadás, mely ilyen daraboknál az első estén voltaképpen főpróbaszámba megy. Érdemes a nagyváradi előadás, hogy benne meglássuk Rostand remekét, melyet olvasva bizonyosan mindenki ismer már. Ma este ismét Cyrano kerül a színházban színre.

Nagyváradi Napló 1901. november 10.

123. A SZIGLIGETI SZÍNHÁZ VESZEDELME

Úgy tartjuk, hogy a Szigligeti Színházat komoly, nagy veszedelem fenyegeti. Ez a veszedelem nem kisebb és nem más, minthogy egyszer csak üresen fog maradni. Nem a közönség hagyja el, de menekül belőle az utolsó hatodrangú direktor is, s végrendeletben hagyja meg, hogy nagyváradi színigazgatásra csak az vállalkozzék, aki semmit sem veszthet, vagy akinek többszörösen milliomos csöndes kompánistája van.

Ne tessék csodálkozni!... A bérlet szép, hisz a közönség jó és áldozatkész, rajong a színházért. Az üres ház ismeretlen Nagyváradon. Mind való és igaz. De a helyzet mégis olyannak kezd formálódni, mint amilyennek fentebb jósoltuk.

Költségesebb direkció nincs a nagyváradi színház direkciójánál a vidéken. Nagyváradon kell a legdrágább színtársulatot tartani. Nagyváradon kell - vagy ha tetszik: kellene - a legjobb előadásokat produkálni. Nagyváradon kell - vagy ha tetszik: kellene - lépést tartani minden budapesti színház műsorával. Itt kell húszezer koronás primadonna. Itt kell féltucat énekesnő, két tenorista. Itt kell operaelőadás állami szubvenció nélkül. Itt dirigálják legtöbben a színigazgatót. Itt van a legkisebb színház. Itt van egész serege a speciális színházi posztulátumoknak. Itt Nagyváradon. Nehéz volna csak egy részét is felsorolni.

Ezek fejében pedig a mindenkori igazgató kap egy kis színházat, s kap egy tagadhatatlanul páratlan, jó közönséget, de amelytől lehetetlenségeket, csodákat várni nem lehet. Debrecenben s másutt színház van, mely jóval nagyobb a nagyváradinál. Nagyobb cselekvési szabadsága az igazgatónak. Jóval kisebb igényű közönség. Nagy, több ezer forintnyi városi szubvenció. Ingyen fűtés és világítás. A kezelő személyzetet jórészt a város fizeti. Másutt van zsíros nyári állomás. Az operaelőadások fejében az állam is ad néhány ezer korona szubvenciót. Szóval másutt egész serege van az igazgatók segélyforrásainak, kedvező körülményeknek. Itt csak egy részüket soroltuk föl.

És másutt, mindenütt van szeretet, türelem és méltányosság. Nálunk nincs. Nem rég nyílt meg a szezon, ezer kivételes teher nyomja a színigazgató vállát, előadat nagy áldozatokkal darabokat, melyeknek jövedelme a költségek negyedét ha behozza, s ezzel szemben kiadják a jelszót, nyúzzák le a bőrét a színigazgatónak, mert a tavalyi fűtés- és világítás-számláját még nem fizette meg. A fűtését és világításét, melyet másutt a legtermészetesebb minimumát teszik a városok színházi szubvenciójának!...

Itt s rövidebben nem lehet mindent elmondani ebben a dologban, de lesz még módunk és helyünk rá. De a színház iránt táplált szeretetünk parancsolja, hogy a kíméletlenség és méltatlanság ellen, mely igen-igen veszedelmes helyzetet teremthet, s a nagyváradi színház jövőjét tönkreteheti, [tiltakozzunk]. Most van egy áldozatkész, derék, jóindulatú emberünk, ki teljes buzgalmával dolgozik állandó színészetünk fundamentumán. Csak méltánylást óhajt. Nehogy olyan helyzetet teremtsünk, hogy drága szubvenciók árán sem kapunk színigazgatót és társulatot a nagyváradi színházba!...

Nagyváradi Napló 1901. november 12.

124. A SAJTÓ PARAZITÁI

Ha kell, statisztikával bizonyítjuk be, hogy a valódi s bevált újságírók közül kisebb percent kerül a tisztesség csődjébe, mint - csak példának okáért - a grófok, bárók, bankigazgatók és egyebek közül. Tudunk zseniális, munkás, tisztelt, jól fizetett bankigazgatókról, hamisítatlan kékvérű, gyönyörűen lovagló, hidegvérűen kártyázó mágnás urakról, kik összegázoltak minden állami és társadalmi büntető kódexet, de újságíróról, zseniális, munkás, igazi újságíróról nem hallottunk ilyet...

Bosszankodjunk vagy nevessünk-e azokon a naiv újságírókon, kik kázust csinálnak egy-egy álújságíró leleplezéséből. Bosszankodjunk vagy nevessünk-e azokon a nagyképűeken, akik ilyen esetekből fogják magukat, s a sajtó védelmére kelnek!...

Szélhámosok, iparlovagok új metódusáról van itt egyszerűen szó. Az élet e teljesen hazárd játékosai sem mindig egyformán játszanak. Tessék csak a magyar társadalom ilyen alakjaira visszatekinteni. A negyvennyolcas idők előtt s még később is lengyel emigráns-nak volt leghasznosabb lenni. Világos után a Petőfiek és az üldözött hazafiak sokasodtak meg. A lázasan, amerikaiasan fölpezsdült magyar élet aztán elsöpörte az ilyen olcsójános szélhámosokat. Jöttek az álbárók, az ál-tartalékos tisztek, az álföldbirtokosok stb. stb. Közben megnőtt a magyar hírlapírás, tekintélyek lettek a szerkesztők, s ma már az iparlovagok jórésze sajtóban utazik, mint ahogy elődeik báróságban, földesuraságban, tartalékos-tisztségben, üldözött hazafiságban, vagy lengyelségben utaztak.

De mi közünk nekünk ehhhez? A földbirtokosok nem szégyellték volt magukat, mert egy szédelgő földbirtokosként szerepelt. A hazafias lengyel liga sem tartott tiltakozó meetinget, mikor egy-egy lézengő ritter állengyelségét kamatoztatta. Miért kelljen nekünk és csak nekünk védekeznünk a hírlapírás parazitái ellen. A szélhámosokat leleplezzük a lapjainkban: akár áltrónkövetelők, akár jogosak, akár micsodák, mindenrendű, rangú és fajtájú szélhámost, szó sincs róla: legtöbb örömmel az ál-újságírót. De a többi a rendőrség dolga minden jogállamban és a - társadalomé. A rendőrség köteles megmenteni a társadalmat minden veszedelmes alaktól. A társadalomnak pedig kötelessége igazságosnak lenni s mert kiderül, hogy egyik Karagyorgyevics ezüstkanalat lopott, azért ne vesse meg szegény Edwárd angol királyt.

A hírlapírás mestersége különben is ma már természeténél fogva olyan, hogy belőle generalizálni mindennemű mesterségnél kevésbé lehet. Hiszen ma már mindenki ír hírlapba. Rosario Buffolino, olasz briganti joggal viselheti az újságíró címet, mert kicsiny éleményeiről a lapoknak rendes tudósításokat küldött. De joggal viselheti Oszkar svéd király is, mert ő is ír újságba.

De viszont van egy nagy intelligenciájú sereg, mely ihletét állandóan a szellemi, nyilvános munkának szenteli hittel, buzgalommal a prófécia és apostolság váltakozó mértékével és lelkesedéssel. Ezek ama hivatásos, amaz igazi újságírók, kikről legfentebb szóltunk, akik közül Magyarországon ritkán botlik egy is, s akiknek semmi okuk nincs szégyenkezniök, ha mindjárt ötvenezer szédelgő is használja az újságíró címet.

Amaz az újságírónak pedig, aki a Máthé- vagy a Szilágyi-kázusok miatt eldicsekszik avval, hogy néha kedve volna eltagadni újságíró-voltát, e sorok írója röviden így válaszol:

- Vannak emberek és bábok, intelligensek és figurák, derekak és hitványak. A mesterségüket és kenyerüket egészen olcsóbbrendű körülmények határozzák és döntik el. A miniszternek sem lehet az állásával dicsekednie, a szerkesztőnek sem. Én csak X. Y. vagyok. Ember vagy báb, intelligens vagy hülye, derék vagy hitvány. Az újságíró mesterségemtől sem jogcímet, sem ellenkezést, semmit sem kérek. De már aztán, ha mégis az újságíró voltommal volna valakinek baja, állnék elébe!... Tollal és ököllel!...

Nagyváradi Napló 1901. november 14.

(ae.)

125. NAGYVÁRAD VÁROS KÖZGYŰLÉSE

Ősz, szél és por... Brrrrr! Nem tudjuk, hány r-rel, mind, mind csupa szomorú elmúlásra emlékeztet... A városháza felé siető városatyák lábai zörgő leveleken tapostak a sivárrá vált fasorban. Érzékenyebb lelkű s letelő mandátumú városatyáknak bús népdal csendül a lelkükben bizonyos rezgőnyárfáról, bizonyos ezüstszínű levélről s bizonyos üzenetről. Csakugyan: némely levelen mintha dátum is volna: november 24...

Jó lesz besietni a nagyterembe, s elvegyülni... Sokan sietnek be, nagyon sokan, a tavalyi büdzsévita, a főjegyző-választás s a színház megnyitása óta talán nem is voltak itt ennyien...

Hjha, nagy témák kerülnek ma szóba. Nagy, őszi témák. A városatya-választások ítéletnapjának fixírozása, a budget, melyet - deo gratis - egészen parlamentáris formában és komolysággal kezdenek tárgyalni Nagyváradon, aztán a várható szenzációs interpellációk s egyéb felszólalások öröme és a többi...

Csak a főispán higgadt, mint mindig. Higgadtabb, biztosabb, elegánsabb elnöke nincs a világon semmiféle gyülekezetnek. Szokoly Tamás itt is, ott is megsúgja valakinek, hogy ma kegyetlen lesz, Balogh Döme arcán mélabú borong. Ma megint meg kell menteni Nagyváradot...

Persze hogy Szokoly Tamás az első interpelláló. Sérelem, kegyetlen sérelem történt. A polgármesteri jelentés nem emlékezik meg a Barabás Béla dr. megválasztásáról.

- Mikor Tisza Kálmánt (óriási éljenzés) választották meg Nagyvárad képviselőjévé - dörögte Szokoly - a polgármesteri jelentés ditirambot zengett, Barabás Béla dr. (szintén nagy éljenzés) megválasztását pedig agyonhallgatja.

Felvilágosították, hogy a bejelentést a törvény nem írja elő. Egyébként pedig erre és a többi interpellációra is a válaszokat elfogadta a többség.

- Baj, baj! - mondogatták a 48-as kurucok, hogy itt még ők vannak többségben. Na, de nincs többé kopasz fej és paktum...

Ezután egy kis váratlan dolog történt. Éterinjekció!... A főispán indítványára kimondták, hogy mivel a virilisek névjegyzéke még nincs véglegesen készen, ezúttal nem határozzák meg a városatya-választás napját. Majd egy rendkívüli közgyűlés végzi el ezt...

Aztán jön a klú... A nagy ügy, a költségvetés, melynek elején Balogh Döme úgy agyondicsérte Gerő főkapitányt, hogy az határozottan a füle hegyéig elpirult. Meg is éljenezték - na nem Balogh Dömét - a megzengett főkapitányt. Egy lelkes tisztelője pedig odaszólt a szomszédjához:

- Hát van még több ilyen főkapitány. Hogy tud pirulni és elpirulni! Az erkölcsök sohse voltak még jobb kézben...

Na de a költségvetés már veszedelmesen komoly téma. Erről csak beszéljen a fenti száraz, de körülményes tudósítás, mely egész mivoltában itt következik.

Nagyváradi Napló 1901. november 15.