112. A SAJTÓ ÉS A PARLAMENT

Az újságírók nagy dolgot csinálnak abból, hogy ők lakomáztak s tósztoztak először az új parlamenti palotában. Cicerós cikkek méltatják ez esemény nagy jelentőségét s mi nagyon szégyelljük magunkat. Micsoda kicsinyesség, micsoda önlenézés, micsoda vakság ez! Bizonyisten Balkán ország vagyunk. Vagy az elfogyasztott Törley-pezsgők mámora voltaképpen ez a nagy öröm? Mert lássuk csak. A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem viselte a nép képét. Nem mondunk egyebet: ebbe az új palotába a sajtó embereinek kellett legelőbb belépniök s az ő szavaiknak kellett innen először elhangozniok.

...Nagyon komikus volna, ha mi vállalkoznánk korszakos súlyú igazságok első kiderítésére. Csak sajnosan elterjedt s lelkekbe rögződött vélekedést regisztrálunk. A magyar parlamentarizmust elnyelte az osztályönzés és a korlátoltság. A magyar parlamentarizmus majdnem nulla. Egy kicsi kis múltja, siralmas jelene után a jövendője nem ígér semmit. Az új palotában megindult már a kisded politikai játék, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, ha vajon züllhet-e még tovább, süllyedhet-e még lejjebb a magyar parlament?

Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény.

A parlamentarizmus a modern nemzeti társadalom levegője. Levegő nélkül a társadalom nem élhet. Valamennyire egészséges viszonyok között hát ma a magyar sajtónak kellene lennie a társadalom éltető és munkáló levegőjének.

Egy bizonyos még: a magyar sajtó egészségesebb, jobb és hasznosabb a magyar parlamentnél. De milyen szomorú ez a reláció! Milyen keveset jelent ez a dicséret! A magyar sajtót is megmételyezte a magyar parlament, a politika. A magyar közélet egy betegsége sem kerülhette el természetesen a sajtót. A sajtó nem olyan beteg, mint a parlament, de nagyon beteg azért. Nagyon beteg...

Aggodalommal s fájdalommal kérdezzük, vajon gyógyítható-e ez a betegség? Ha a sajtó is a parlament sorsára jutna, ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom megmenthetetlen. Elvész, mert megmérgezte a levegőt, melyben élhetne, élnie kellene!...

Ma még több jussa van a magyar parlamentben a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének. De milyen gyötrelmes karakterisztikonja a reménytelenségnek, fájdalmas szimp[to]mája a betegségnek, hogy a sajtó megdöbben a maga elsőségén s nem érzi nagy missziójának egy csöppjét is? Züllött parlament és züllő sajtó... Milyen lehet ez a társadalom! Mi következhet ez után?...

A szőke Dunába valósággal beépített palotában már javában folyik a zsibvásár. Csaknem megtörtént, hogy a sajtót kirekesztették ebből a palotából. Nagy nehezen korrigálni lehetett ezt a különben szintén igen jellemző tervet. Bárha ez erőt adna a sajtónak missziója belátására, hogy korrigálja meg még azt, ami kevés megkorrigálható!...

Nagyváradi Napló 1902. október 10.

A. E.

113. JÓKAI ÉS HEGEDÜS

- Cook embere a régi -

Utazott tegnap a Cook embere. Nem úgy, mint egykor. Elmúlt a hatalom s eltűnt vele a nimbusz. Minden megváltozott. Csak ő nem változott, a Cook embere. Hegedüs Sándor úr tudniillik, aki prototípusa a legújabb magyar korszak egy fajtájának, a fórum elszánt strébereinek.

Együtt, azaz egy vonaton utaztak Jókai Mór és Hegedüs Sándor, Jókai Mór és családja s Hegedüs Sándor és családja. Együtt értek tegnap délben Nagyváradra is. A kolozsvári ünnepre utaztak mindannyian.

Kicsoda Jókai Mór? Talán még így és ily módon sem volna szabad azt kérdeznünk. A mi szentünk, a mi legnagyobbunk, kiről már vitázni nem lehet. Egy megelevenedett Pantheon. A mi büszkeségünk. Óh, legyen az még sokáig.

Kicsoda Hegedüs Sándor? Ma már senki. Volt magyar miniszter, volt hírlap-nagyság. Volt, volt... És ami volt, azzá mind Jókai által leve. Ma senki és semmi. Ma már eldobódott a Jókai nimbuszának nagy cirkulusából is. Ma már Jókaiért sem kell tűrnünk a Cook emberét.

De Hegedüs Sándor nem akarja ezt tudni. Igazi parvenü módjára parvenü családjával együtt még mindig marni akar és marni szeretne. Persze azt marná meg, akinek mindennel tartozik, a mi legnagyobbunkat, a mi szentünket, Jókait s akit Jókai legjobban szeret, legjobban szerethet, hűséges szép hitvesét.

Nem frissítjük, amik nemrégiben történtek. A marni akaró szájra rávertek. De Cook embere nem javul.

Együtt utaztak tegnap. Együtt szálltak vonatba Budapesten. Alighogy Jókaiék beszálltak, Hegedüsék táblát akasztattak ki a maguk kocsi-szakaszára:

Bérelt szakasz.

És bezárkóztak. Pedig jól tudták, hogy az ördög sem veszi észre őket. Hogy venné észre a mi szentünk és legnagyobbunk? De Cook embere csak lármát és reklámot akar.

Megérkeztek Nagyváradra. Jókaiék kiszálltak. Ők nem. Tüntetni akartak? Az ördög sem tudta, hogy ők léteznek és utaznak. Ők bent ebédeltek s csak a tóduló pincérsereg sejtette velünk, hogy a vonaton parvenü utazik. Valószínű, hogy táviratilag rendelte meg az összes pincérgárdát. Valaha, a szép miniszteri korban ingyen ment mindez. Ma már drágább a parvenüsködés.

Zúgott, zengett az éljen a nagyváradi pályaudvaron. A Jókai párt az októberi sugárözönnél melegebb és tisztább szeretet ömlötte körül. Hegedüséknél a függönyök meg lejjebb szálltak. Cook embere érezhette nagy semmiségét. Még az előre megrendelt és megfizetett pincérek sem tudtak többet, csak hogy utazik egy pöffeszkedő uracska a családjával.

Cook embere a régi. Az üres, a hencegő, a hálátlan. De azt láthatta, hogy a világ megváltozott. A miniszter, a Jókai által miniszter muszájból volt valaki, Hegedüs Sándor senki.

Hegedüs úr, Önt szerették volna a nagyváradi állomáson tegnap leabcugolni. Azért nem tették, nehogy azt találja hinni, hogy Ön valaki. Ön a Cook embere. Letörött stréber. Még csak meg sem veti senki...

Nagyváradi Napló 1902. október 11.

114. REX MATHIAS

- Két álom -

I.

Az ifjú Lipót-Pius Ferdinánd főherceget félóránál tovább egzaminálta a tanítómestere. Egy ifjú Habsburgot igen kifáraszt az ilyen fél óra. A históriát magyarázta a derék tanító. Lipót-Pius Ferdinánd pedig már horkolt egy hatalmas fotelben. Ő Fenségének kegyeskedett álmodni. Ime az álom:

A bécsi Burg villamos fénytengerben úszik. A nagy város kavarog. Tegnap óta lázban ég egész Bécs. A föld minden hatalmas urát udvaránál látja, vendégeli XII-ik Mátyás, a magyar birodalom apostoli királya. Ma még Bécsben lakomáznak a hatalmas urak, holnap már a másik magyar metropoliszban, ősi Budán tanyáznak. Ott folytatják a nagy megbeszélést. A hatalmas magyar király nagy és szent dolgot gondolt ki. Meg akarja csinálni a világ békességét. Nemcsak koronás uralkodókat invitált magához. A világ nagy tudósai, poétái, művészei, pénzkirályai, uralkodó kalmárai s tömegvezérei mind ott vannak XII-ik Mátyás udvarában. A magyar dicsőség legnagyobb fénysávát most szövik Bécsben és Budán. Mindenki ujjong. Negyven millió magyar büszkélkedik. Csak a papok, katonák és mágnások szomorúak. Érthető is. A papok már régebben nem számítanak. A katonaságot most végleg el akarják törülni. A mágnások? Azokról a szegény kis gróf Habsburgi Lipót-Pius Ferdinánd tudna beszélni. Szörnyű világ ez! Nincsen becsülete az ősök érdemének. XII. Mátyás istentelen szabadgondolkozó. A kis Lipót Pius Ferdinánd is, íme, hónapok óta jár egy kis bank hivatalnoki állásért. Azt mondják, hogy nincs meg az előképzettsége. Az igaz, hogy tanulni sohasem szeretett. Tiltották a családi hagyományok. Az ördög vinné el e hagyományokat, káromkodik a kis gróf. De aztán újra ellágyul. Egy hagyomány jut újra eszébe. Ha azt a Korvin Jánost le tudták volna az ő ősei verni. Akkor talán. A kis gróf maga is megijed a merész gondolattól s szomorúan nézi a villamos fénytengerben úszó, büszke királyi várpalotát.

- Fenség! Fenség!...

Lipót-Pius Ferdinánd kegyeskedik fölrettenni s törülgeti a szemét. Azután idegesen szól oda a derék tanító mesternek:

- Ma nem tanulunk tovább. Nem szeretem a históriát...

II.

Széll Kálmán úr bokros teendői miatt az utolsó éjszakára hagyta ama beszéd elkészítését, amelyet ma Kolozsvárt kell elmondania. Még sem készült el teljesen a beszéd. Széll úr tegnap reggel aggodalmaskodva ült a vonatba. Álmos volt, végighevert a kényelmes ülésen s álmodott. Ideges, beteg álom volt. Őkegyelmességének álmában is a beszéd forgott az eszében. Azt formálta álmában is:

...Igen, díszes országos gyülekezet, szégyenpír ég az arcomon. Érzem a gyalázatot. - Érzem a csúf megaláztatást. Kinek az emlékét dicsőítjük mi a mai napon? A magyar fajta nagyságának örök emlékű hirdetőjéét, a legnagyobb nemzeti királyét, a magyar impérium hitének fundamentumát. Kinek kellene ma legelsősorban itt áldozni? A magyar királynak. Királynak és nemzetnek itt e szobornál most új vérszerződésre kellene lépniök. És ki nincsen itt? A magyar király. Miért? Ki tud biztos okokat. Ami okokat sejtünk, azok csak a szégyenünket növelik. Hát így lesz ez örökké?... Én, díszes országos gyülekezet, magyar ember vagyok s utódja Mátyás király nádorának. Én, tisztelt országos gyülekezet, bizonyos el nem törült nádori jogoknál fogva hirdethetném itt talán a dac politikáját is. Nem teszem. E helyen jelentem ki, hogy a megalázást mostani méltóságomban nem tűröm tovább. Amit a nemzet nevében nem tehetek, megteszem a magam nevében. Elhagyom a miniszterelnöki széket. Hazamegyek Rátótra teheneket nevelni. De elmennék inkább zsákhordónak, mintsem e nemzet megalázásában, semmibevevésében részesnek látszódjam. Igazságos Mátyás király, hova kellett a te népednek süllyedni!...

- Nagyvárad! Nagyvárad...

A kalauz kiáltása fölébresztette őkegyelmességét. Kiment a folyosóra s odaszólt egyik kedvelt agrárius hívének:

- Még mindig nincs kész az ünnepi beszédem. Valami hatásos befejező részt kellene fabrikálnom!...

Nagyváradi Napló 1902. október 12.

Ady Endre

115. JÓKAI ÉS JÓKAINÉ

Ha ez a mi kis nációnk nem szokhatott volna hozzá a szégyenkezéshez, Jókai Mór révén megtanulná talán a szégyenkezést. Nyolc milliós embertömegből sohsem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni, s a lengyel rab náció. Mégis Sienkiewitz a világ ajkán él és dísztelenkedik. Jókai Mórt néhány irgalom fillérért buta képviselő gyermekek hajszolták csak nemrégiben is a magyar parlamentben, akik még sohsem kérdezték meg, hogy voltaképpen miért növeljük mi a velünk barátságba[n] sohse élő Habsburgok vagyonát minden évben nehéz milliókkal? Ha Jókai még száz évig élne s mi száz évig penitenciáznánk, ezt a hitványságunkat bajos volna helyrehozni. Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, - mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót.

Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. Mindenesetre fölér a háromszáz éves török-magyar verekedéssel. Az emberek egyébként is kezdenek tisztán látni. Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több, mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar.

Volt egy fiatal, szép leány, akit nagyobb és szentebb érzés illetett meg a szent Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar náció az ő Jókaijának adós maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi szent öregünk szívét s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék érte e fiatal, e szép, e szent nő. Ma Jókai Mórné. Ez a nő abban a percben, mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jóltevőnkké, a mi nemtőnkké, aki boldoggá tette a legkülönbet a mi fajtánkból. Még akkor poéta voltam s megcsendülnek a régi rigmusok:

Az a nő legyen százszor áldott,
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...

Az ő! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk őket s aki hisz az imádságban - imádkozik értük. - A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel folytassa a sors az ő csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb is. Őirántuk az is kevés volna.

Nagyváradi Napló 1902. október 14.

116. ANYA ÉS LEÁNYA

A katolikus nagygyűlés harcias pátere, Prohászka úr, akinek hellyel-közzel korcsmai stílusú beszédje kéjes gyönyörűséggel töltötte el a megjelent mágnás dámákat és urakat - neki rúgtatott a humanizmusnak is. A humanizmus - mondta Prohászka páter - leánya a krisztianizmusnak s nem szabad tűrni, hogy a leány az anyja fejére nőjön. Kegyetlenebb mondása nem volt ennél Prohászka úrnak s így bizonyosan tudjuk, hogy ezt tapsolták meg legjobban az áhítatos mágnás dámák parányi kacsói s a többi főúri és papi tenyerek. Mert voltak nagyobb mondásai is Prohászka úrnak, de azokat nem lehet komolyan venni. Ez a mondása azonban több a programnál. Egy nagy ellenséges valóság, mellyel számolni kell s melynek nagy erejétől mostanában különösen kell félteni a világot. A rekatolizálástól nem ijedünk meg, de a humanizmus nagy apparátussal való lejáratásától igen.

Hogy voltaképpen mint áll ez a dolog, íme egy kis példa. A humanizmus azt mondja szigorú december táján:

- Nem tudlak isteni csodával, egyszerre megváltani benneteket, szegény éhezők és nyomorultak. De nyomorotokat enyhíteni kell. Itt az ingyen kenyér, a leves és a tej.

És erre Prohászkáék így válaszolnak:

- Mi nem adunk ingyen kenyeret, ingyen levest, ingyen tejet, de adunk megváltást és túlvilági boldogságot.

Tetszik most már látni, hogy az alma milyen messze esett a fájától s milyen nagy a különbség az anya és a leánya között?

Itt a régi harc újult meg. El akarják venni az emberektől a világosságot s kárpótolni akarják avval az ígérettel, hogy majd az örök világosság fényeskedik neki[k]. És ma még milliók növekednek s élnek Prohászkáék szárnyai alatt. Ma még sok millió naiv ember megelégszik a másvilág ígéretével s engedi a földi világot a Zichy grófoknak, Eszterházyéknak. Ezért átok és veszedelem a harcbahívás a humanizmus ellen. De azt mondtuk, hogy kegyetlen is. Az anya nem olyan rossz, mint amilyennek Prohászkáék hirdetik. Krisztus a legelső és legnagyobb humanista volt és sohse hirdette, hogy az ecclesia: militans legyen, sem azt, hogy millióknak kell sötétségben és nyomorban élniök a dús főurak és főpapok kedvéért. Anya éppen olyan irgalmas volt, mint a leánya és Krisztusnak legméltóbb követői: a humanisták. És akárhogy szörnyűködjenek a farizeusok: a szabadkőmívesek is, a humanizmusnak e diakónusai. A katolikus nagygyűlés eseményeire nem reflektáltunk eddig s nem akarunk ezután sem. Mert a türelmesek mi vagyunk. De a humanizmus ellen harcoló prohászkáknak odakiáltjuk:

- Gyalázzátok az anyát és leányát. Ellenségei vagytok a krisztianizmusnak és humanizmusnak, mi voltaképpen egy. Résen leszünk, óh, ecclesia militans!...

Nagyváradi Napló 1902. október 19.

117. KIK AZ IZGATÓK?

A nemzetközi szocialisták lapját a "Népszavá"-t figyelni és olvasni szoktuk, mivel pedig mint "burzsoa"-hírlap cserepéldányra nem reflektálhatunk, rendszerint meg szoktuk venni a Népszavát. Ma hiába küldtünk érte a rendes trafikba, Nagyváradra egy árva numerus sem érkezett a lapból s nem érkezett máshová sem. A legutolsó számában egy cikk jelent meg a cselédpénztár ellen. A vehemens bírálat írója nem durva hangon, de annál élesebb tenorban szólt a cselédpénztárak szervezetének káros voltáról s szociológiai szempontból annak nem egy alapos hiányáról rántva le a leplet, kikel az intézmény ellen. A budapesti rendőrség ügyeletes tisztjei, a törvényszék vizsgálóbírája megkeresése folytán szerdán este megjelentek a keleti pályaudvaron levő 72. számú postahivatalban s a b. t. k. 182. §. 2. pontjában meghatározott izgatás miatt a Népszava fenti számaiból több ezer példányt lefoglaltak és elkobozták. A lappéldányokat a rendőrségen lepecsételték és átadták az ügyészségnek. E kis kalamitás miatt nem olvashattuk ma a szocialisták lapját.

Aki eddig föl nem háborodott, az dobja el ezt a lapot s az én írásomat. Mi ellen izgatott a Népszava? A cselédpénztár ellen. Hogy az ördög akárhová tegye a világos vizsgálóbírói és rendőri koponyákat! Hát itt tartunk már? Hát föltámadt a Perezel korszak szociálista-kopó betyár-romantikája? Vadászni kell újra az izgatókra?

Eltöröm a pennámat s jelentkezem Ember Géza vizsgálóbíró és Nagy Géza kir. ügyész uraknál. Jelentkezem, mielőtt Gerő Ármin elővezettetne. Engem csukjanak le előre. Mert ha a cselédpénztár kritikája izgatás, én nem tudok egyetlen sort sem írni izgatás nélkül. Annyi jogon, amennyivel a "Népszavá"-t konfiskálták, engem bedutyizhatnak, ha a Perényi József hangja ellen izgatok, vagy ha konstatálni merem, hogy szemetes a Bémer tér. Ha minden kritika izgatás, akkor Magyarországon csak a vizsgálóbírák, ügyészek, rendőrök, süketnémák és hülyék egzisztálhatnak, vagy még azok sem.

Amennyire átnyargalhattam a budapesti lapokon, úgy vettem észre, hogy egyetlen lapon kívül, mind egyszerűen, minden megjegyzés nélkül regisztrálja a konfiskálás megtörténését. Mi ez? Opportunizmus, gyávaság vagy sötétség? Hiszen ez mindannyiunk ügye - kik mást is akarunk nyomtatásban látni a félhivatalos és egész hivatalos sajtóirodák zöngeményeinél. Mindannyiunkat fenyeget a konfiskálás és a dutyi. Hiszen ezt ma Magyarországon könnyen kivívjuk. Avval fenyeget például ma engem a nagyváradi pénzügyigazgatóság, hogy bebörtönöznek, ha pontosabban nem fizetem a - hadmentességi adómat. Ma már minden kényelmes vagy kellemetlen vonatkozásomban az államhoz: ott fenyeget a rendőr és a dutyi. De ez mind kismiska a sajtó és a nyomtatott kritika veszedelme mellett. A legkisebb őszinte mondásunk izgatás lesz s a "Népszava" után sorra jövünk.

Utoljára megkísértem ezúttal még az izgatást. Ezennel izgatok az igazi izgatók ellen, a paragrafusok dühödtjei, az okvetetlenkedő bürokraták, a rendőr-állam fábrikálói ellen. Izgatok és állítom, hogy ők háborgatják meg a békés ezrek lelkét s ők csinálják meg azt, amivel a felforgatókat gyanúsítják. Akik még tehetnek valamit, tegyenek az izgatók ellen. Ők rendőr-államot akarnak s konfiskálni azt a kis szabadságot is, ami eddig volt. Az eredmény könnyen lehet az, hogy mind többen fogják belátni, hogy eddig is eléggé rendőr-állam voltunk s a szabadság csak a kiváltságosoké.

Hát különben csak izgassanak a hivatalos izgatók!...

Nagyváradi Napló 1902. október 24.

A. E.

118. VÁLASZ EGY NYILATKOZATRA

Gyalázatos szenzációja volt a tegnapi napomnak. Marton Manó úr, aki kollégám volna az újságírásban, megirigyelte egyetlen luxusomat, a tollam szabadságát, s mert ő e luxussal régen leszámolt, le akarta tegnap tagadni s vakmerően bepiszkítani az enyémet. Nem vagyok gyönge ember. Szeretek sebeket osztogatni, s tudok sebeket viselni. A Marton Manó támadásától megrendültem mégis. Undor fogott el, hogy valaki ilyen ledérül szeretné összetaposni az én kicsi életem minden tartalmát és büszkeségét, fizetettnek meri nevezni az én tollamat. Egy idő óta csekély forintokért a színházi sajtóiroda dolgait látom el. Nem nagyon előkelő foglalkozás, de nagyon rám férnek e csekély forintok is s én ezért megdolgozok. Somogyi Károly megfizeti egy szabad órám feláldozását s tovább nincs. Egy órámat vásárolta meg, egy órai munkámat s nem engem. Nem vagyok eladó. A magam becsületes hitén kívül soha mást papírra nem írok. Tháliát ritkán kultiválom, de ha kritikára szólít a kenyérért elvállalt kötelesség, őszintén írok a színházról is. Másként nem tudok. És Marton Manó úr meggyanúsít. Az a Marton Manó, ki csaknem egy esztendeig szedett fel a színháztól hasonló címen hasonló forintokat, de rossz pincér módjára nem dolgozott érte soha s aki még így sem érezte azt a lekötöttséget, amelyet most énnálam természetesnek tart. Ostoba dolog, hogy most nekem teátráliák miatt kell mucsaiaskodnom, miket különben úri lenézéssel szoktam kezelni, de Marton úr belekényszerített. Azt mondják, hogy nemcsak a szabad toll luxusára, de a forintokra is irigykedik. Így megbocsátok. Családja, gyermekei vannak. Ha több kell egy falat kenyérrel, ha én vonok el egy szükséges kis cipőt, a forintok nem kellenek. Legyenek az övéi. De annál a lapnál, melynek Marton úr munkása, gondoskodjanak, hogy ne kezdjék ki becsületes újságírók lelkét. A kicsinyes, házi pörpatvaroktól - és brrr! éppen színház miatt! - félünk. Ne hajtsanak bele bennünket, hogy bepiszkáljunk az iszapba, mert abból bűz és baj lesz. - Mindez szól annak a másik tollnak is, mely Marton úrral egyidőben s kedves testvérkedésben szemetelt. Végül megkérdezem, hogy milyen téren akar velem találkozni Marton úr?...

Nagyváradi Napló 1902. október 25.

Ady Endre

119. A HÉTRŐL

Egy világjáró, tiszta szemű ismerősöm mondotta:

- A kultúránk fölöttébb kicsi. Szegények vagyunk s igen üresen élünk itthon, szép Magyarországon. De az emberek itt a legelviselhetőbbek és legkellemesebbek.

És így van ez. Szidjuk a léha, a barbár magyar társadalmat, mely voltaképpen nincs is, de minden társadalmak közül a mienkben kellemetlenkednek legkevesebbet egymásnak az emberek. Magyarországon, ahol csak egy kicsit is túlhaladták Ázsiát - igaz, hogy nem sok ilyen hely van - az élettel ki lehet békülni. Valahonnan a legnaposabb Ázsiából szakadhattunk ki s onnan hoztuk és őriztük meg azt az igazán emberi egyszeregyet, hogy egyszer élünk, éljünk hát lehetőleg kellemesen.

Nagyváradon egészen sajátos és érdekes művészete fejlődött ki az életnek és együttélésnek. Ne tessék megijedni. Nem akarom itt lerakni a nagyváradi szociológia fundamentumát. Kirukkolok: a nagyváradi életművészet specialitása az, hogy itt egymásra találnak az emberek. Hiába rakódott össze ez a város antitézisekből, szabadgondolkozókból és papokból, keresztes templomokból és zsinagógákból, az ősök pöffeszkedő kultiválóiból és okos yankee-individiumokból [!], fanatikusokból és protestánsokból stb., stb. Az egymással rokonok itt egymásra lelnek s itt bármely szabású kiválóság szerephez jut.

Ez a nagyváradi szocietás. Azt a szocietást értem, mely életprogramjánál fogva felül vagy kívül van. Amint tetszik. Az irodalomban vagy irodalommal élő, a formákat nem túlságosan tisztelő szocietás. Az, amely számon tart mindent. A francia kultúrharcot, a legkisebb színházi affért, az amerikai nagy sztrájkot s a legkisebb nagyváradi zsúrt. Ha valamivel magasabb kultúrájú nép volnánk, azt mondanám, hogy ez a szocietás a legelső. Így azt mondom: ez mindenkinek a szocietása. Bármely szabású kiválósága Nagyváradnak valameddig élt ebben a társaságban. Itt autochtonok kevesen vannak.

Ez a szép derűs, kellemes szocietás most ki nem fogy a gyászból. Ezt az intelligens, okos szabad életet mind többen dobják el maguktól. Ezúttal az öngyilkosságnak csak egy fajtájáról írunk, mert hát e szocietás szerint minden távozás öngyilkosság. A tűzhelyalapításról. Ez már beilleszkedés a burzsoá keretekbe, eldobása az életet mindig csak deríteni törekvő életfilozófiának, polgári nyelven: megkomolyodás, a szocietás nyelvén - ismételjük - öngyilkosság. Csak nemrégiben veszítette el ez a társaság, e minden szabadoknak és kiválóaknak társasága, dr. Dési Gézát, ezt a vezető, erős, színes és vonzó tagot. Most újra két gyász fenyeget. Adorján Emil, a vidám és kedves Leánder, ma illeszkedik be a komoly, burzsoá keretekbe s két nap múlva követi példáját Kurländer Ede. Hogy ez az öngyilkosság irigylendően kellemes és kívánatos, ez nem változtat azon, hogy a szocietás számára meghaltak. Leánder nem fogja többé isteni humorral robbantgatni [a] nagyképű komolyságokat, sőt. És Kurländer Ede nem vallja és követi többé Strindberget. Dehogy. Elmúlnak ők. Csak érezzük, nézzük, hogy az üres helyek szaporodnak körülöttünk s a derűs, vidám, szabad, bölcs életfilozófia fogy.

Őszi, bús hangulat futtatja a tollam. A mi nagy szocietásunk újra gyászol. Talán a kultúránk nő, hogy az élet itt minálunk is kezd kevésbé elviselhetővé lenni? Az egymást megtaláló kiválóak és szabadok társaságának mind gyakrabban kell most már gyászolnia? Az életművészet szakít a régi kellemes formákkal? Avagy, mindannyiunk közös sorsa, hogy kikopunk az élet respublikájából s önként hajtjuk fejünket a cézárizmus alá? Őszi csúnya idő ez a mostani, de - hajh - az ősz eljön mindig s az életünk hosszabb fele - ősz, termelve lemondó vagy lemondva termelő ősz...

Jászai Mari, a nagy tragika, egy szomorú napján magát vádolta meg azért, mert az életet és világot unalmasnak találta:

- Régi igazság, mondotta a nagy asszony - hogy a világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.

Ajánlom a nagy asszony mondását a nagyváradi színészgárda figyelmébe, mely mostanában zokog, hogy a közönség kezd a színházzal és velük nem törődni.

Kicsiny társadalmú városba[n] s különösen olyan alkotásúban, mint Nagyvárad, nem elég, ha a színész a deszkán jól-rosszul elvégzi a dolgát. Nem igazságos dolog ugyan, de érthető, hogy a színházzal és színészekkel szemben nem csupán művészi igényeket ápol a társadalom. Mikor a színházat nagy áldozatok árán megcsinálta ez a város, elsősorban természetesen a színházi szórakozásokra éhes lelkekre gondolt, de gondolt másra is. Gondolt arra, hogy egy kis társadalmi forradalmat s egy kicsike gazdasági élénkséget is váltott magának. Általános a panasz, hogy egyetlen számítás sem vált be.

A művészetiekről nem beszélek. De az tény, hogy a nagyváradi színészeknek éppenséggel nincsenek olyan ambícióik, melyek a kultúrembernél már voltaképpen nem is ambíciók. Nem óhajtanak beilleszkedni próbálni a nagyváradi társadalomba, valósággal elbarrikadírozzák magukat s majdnem tüntetnek az ő külön és nagyváradi, mindenesetre modern felfogás szerint: különös életükkel. A nagyváradi életnek vannak bizonyos fókuszai, melyeken észreveszik a hiányzókat s a színészek mindig hiányoznak. Ne tessék megütődni azokon, amiket most leírtunk. Akármilyen sajátosak, vagy nem tetszők valakinek a nagyváradi felfogások: Nagyváradon alkalmazkodnia illik és hasznos hozzá. Ha a színészek nem veszik tudomásul a nagyváradi közönséget, a közönség megszokja őket nélkülözni. Jászai Mari mondását idézzük újra:

- A világ olyan arccal néz reánk vissza, amilyennel mi belenézünk.

Nagyváradi Napló 1902. október 26.

Dyb.

120. AZ IDEALIZMUS

Nagyvárad, okt. 26.

Poe Edgár, aki nem volt tagja a Szigligeti Társaságnak, csodálatosan nagy idealista volt. Olyik verse szinte őrült megimádása a nőnek és a fehérségnek, ellenben Szentpétervárott nem azért csukták volt be a halhatatlan költőt, mert a nőt és a fehérséget imádta. Hát ilyen furcsa szerzet az idealizmus, nagyságos Imrik Péter úr!...

A magam szakállára nem merem tovább folytatni ez írást. Hálás vagyok Tóth Béla mesternek, hogy nagyszerűen segítségemre jő. Mert bizony engem letárgyalnának vagy észre sem vennének. Magyarországon fölújulóban van a régi tekintélyes, táblabírós világ. Nem lehet már igazat mondani a "hó ünnepe" nélkül s még én szerencsés vagyok, hogy egy Tóth Bélát állíthatok a magam táblabíráival szembe.

És Tóth Béla éppen vasárnapi esti levelében intézte el ezt a mai idealista világot. Éppen akkor, mikor nagyságos Imrik Péter táblabíró úr az idealizmus nevében elverte a port a mai társadalmon, irodalmon, művészeten, kormánypolitikán és sajtón.

Újat nem mondott nagyságos Imrik Péter úr. Prohászka, az "Alkotmány", Kaas Ivor, gróf Károlyi Sándor, az egyetemi ifjak kurucbrigádja és nagyon-nagyon sokan elmondották már az ő igazságait. Erkölcstelenek, kozmopoliták s az ördög tudja, hogy még mik vagyunk és nem ment bennünket semmi, csak az idealizmus.

Az új idealizmus voltaképpen furább a Poe Edgárok idealizmusánál. Ezt, a Poe Edgárokét megértem, az új idealizmust alig. Vissza akarják állítani a tekintélyeket, hitet és nyugalmat akarnak adni az embernek, tiszta erkölcsöt a társadalomnak: ezeket hallom. De látni mást látok. Azt látom, hogy az idealizmus a szellemi impotensek jelszava a tudni akarók és dolgozni tudók ellen s folytonos oltogatása a világosságnak. Az új idealisták merik néha azt is hirdetni, hogy a tudománynál előbb való a hit, hogy a népet kár fölvilágosítani, hogy a szerelmesek gyalázatosak, hogy a bűnt palástolni kell s hogy az irodalom és művészet ne az igazságot, hanem a hazugságot, azaz az örök szépet és örök erkölcsöst szolgálja. No és még nagyon sok ilyen szép tanítást. Heine Henriket föl kellene támasztani, mert csak ő tudna elbánni ezekkel a részben naiv, részben rosszakaratú ideális bácsikkal.

Nagyságos Imrik Péter úr igen derék, jóindulatú úri ember. Ő tán nem tudja és sohsem fogja megérteni, hogy szörnyen sötét, reakciós dolgokat mondott a Szigligeti Társaság jubileumán. Nincs ebben szégyelni való. A levegőben van az új nyavalya s még erősebb embert is levesz a lábáról.

Azt azonban engedje meg nekünk nagyságos Imrik Péter úr, hogy túlságosan ne vegyük a szívünkre az ő sírásait. Ez a bolond földi világ nem idealista, hanem haladni akaró és kénytelen. A magyar glóbus sem lehet ám kivétel.

És főként ne bántsa a sajtót nagyságos Imrik Péter úr. Mi nagyon is ideálisnak látjuk a magyar sajtót. A helyes értelemben tudniillik. Kultiválja a tekintélyeket, portálja a csillogó jelszavakat s nem mer őszinte lenni. Szóval: idealista.

Az új táblabírós világ itt vidéken még föltalálja a régit is. Itt rettenetesen nagy az idealizmus és bizonyosan még nagyobb lesz. Tóth Béla mesterrel jó éjszakát kívánok. De én hiszek a virradásban is. Talán a Szigligeti Társaság húsz éves jubileumán is már kevesebb lesz az idealizmus, de több lesz az eredmény és az igazság. Mert az idealizmusnak ez az ebadta igazság a javulhatatlan ellensége.

Nagyváradi Napló 1902. október 28.

A.E.

121. A HÉTRŐL

Törődjünk-e bele, hogy Magyarországon és Nagyváradon minden érdeklődésünket, minden szabadidőnket, minden újságrovatunkat és minden szükséges fölbuzdulását az értékes és értéktelen temperamentumoknak a színházra pocsékoljuk és - beszéljünk a színházról. Beszéljünk pedig őszintén, nyíltan. Nem vagyunk mi színügyi bizottság. Nincs bennünk hajlandóság a nagyképűsködésre, nincsenek primadonna vagy másféle favoritjaink. Beszélhetünk.

Nagyváradon speciális és jól nevelt talentum kell a színház vezetésére. És sok erő. Arról azonban immár haszontalan dolog volna beszélni, ha vajon ez a speciális talentum és nagy erő megvan-e ma elegendően. Három éve volt s két év múlva lesz ez már csak aktuális.

Most más a kérdés. Javítsuk meg és miként javítsuk meg mindannyiunk érdekében a mai nagyváradi színházi állapotokat. Ez a kérdés. A princípiumok kedvezőek. Somogyi Károly igazgató lelkes, derék és áldozatokra készséges ember. A nagyváradi színtársulatnak egész gárda jeles színésze van. A közönség fölötte jó médium. A föladat tehát éppen nem kíván csodát. A színházi állapotok megjavítása könnyű. De a megjavító műveletekből okvetlenül ki kell zárni az egoizmust, a tudatlanságot, a rosszindulatot és az olcsó smokkoskodást.

Őszintén szólva: mi szeretnők kizárni a színügyi bizottságot is. A nagyváradi színügyi bizottság tagjai többnyire értelmes emberek. Nem értik hát magukra, amiket mi az institúcióról, a színügyi bizottság című institúcióról írunk. Tehát úgy áll a dolog, hogy a színügyi bizottságok a legjobb esetben is passzív hatással lehetnek a színügyi dolgokra. De rendes körülmények között csaknem mindig ártalmasak.

Íme a sok tekintetben kiváló bizottság is azon kezdené a valóban szükséges mentést, hogy háborút üzen - a színháznak. Ez képtelen ügy. A vidéki színészet mai állapotát nem ismeri, nem tud higgadt lenni, nem elfogulatlan és nem ért a dolgához. Ezeket a gyanúkat kelti nagyon sokakban ez a hadüzenet.

A nyilvánosság nagyjogcímével és erejével követeljük a színügyi bizottságtól, ne álljon meg a salamoni ítélkezés közepén. A színügyi bizottság egyszerűen ketté akarja vágni a gyereket, agyonütni a nagyváradi színészetet. Tudással és jóakarással könnyen lehet segíteni a valóban meglévő és aggasztó bajokon. Ezt kell megcsinálni. Résen leszünk s vigyázni fogunk, nehogy egyéni érdekek, protektori vágyak, smokkoskodások stb. kedvét szegjék a színház áldozatkész direktorának s mai egészében jeles gárdájának, s a programba vett s komoly javításokat jóelőre lehetetlenné tegyék. A színház mindannyiunké. Időnk, pénzünk, munkánk fogyasztója. Somogyi Károlyt nem is kell nagyon kergetni. Ha látja a rosszindulatot s a színház körül dúló intrikákat. De aztán tessék a felelősséget elvállalni a konzekvenciáért is. És ezt elsősorban a színügyi bizottságnak mondjuk...

*

Higgye el nekünk Imrik Péter, aki a magyar élet sivárságáról sok igazat is mondott el a minap, hogy Bőhm vezérigazgató úr, ki most a börtönkórházban pihen, idealista volt. Csábította a nagy stílus, a nem mindennapi élet, voltaképpen csak a nagyon józan, nagyon keserű és a nagyon prózai emberek nem botolhatnak meg e világi életben. Látjuk és figyeljük a puritánság, a becsületesség kimúlását, s még a jövendő világban sem tudunk reménykedni. Abban a jövendő világban tudniillik, melyet a mi Lassalle-jaink, Marxaink készítenek elő. Hiszen a "művelt nyugat"-on a szocialisták is panamáznak már, s a panamázástól ma már sem a vallás, sem a törvény, sem semmiféle morálfilozófia, legfeljebb a fizikai undor tarthatja vissza az embereket. De ezt az undort olyan kevés ember tudja le nem győzni!... Az erkölcs csődje teljes. És az erkölcsi csődből csak sok-sok mártírok, próféták halála és nagy fölforgató forradalom mentheti ki a világot. Ám mártír és próféta szerepekre nagyon kevesen vágynak s a forradalomtól borsózik a világ háta. Sőt. Forradalom helyett megyünk - visszafelé. Lesz új középkor. Talán máglya is. Jelenik még meg "In mensa Domini..." pápai bulla s készen vannak már az új Torquemadák... Ezért mondják a klerikálisok, hogy most az idealizmus napja van felkelőben.

*

Essék itt pár odavetett szó a temető kultuszról, e lehetetlen és lelketlen kultuszról, melyből hiányzik az őszinteség is, de legeslegfőképpen hiányzik a hit. El kell jönnie az időnek már mielőbb, mikor minden élettelen test a tűznek fog átadatni. A halott semmi. Minden hiányzik belőle, ami előbb előttünk kedvessé vagy rosszá tette. A test melege, a szem ragyogása, a száj ékesen szólása, az agyvelő nagy munkája Minden. Ami marad, ahhoz nincs közünk. Földhizlaló massza. És mi farizeuskodunk, vagy áltatjuk magunkat. Évenként egyszer gyertyákat gyújtunk a földhizlaló porok fölött. Miért? Emlékeznünk lehet s néha kell másképpen is. A gyertyafény nem termékenyíti meg a memóriát s a szíveket. A hit ösztökél bennünket? A "resurgimus"? Ugyan, ugyan... A halált véljük mi kiengesztelni a gyertyapislogásokkal. Félünk a teljes megsemmisüléstől s annyi halhatatlanságot akarunk önzően a magunk számára is, hogy nekünk is világosítsanak majd minden évben egyszer... Pedig, ha a mi szép testünk kihűl, dughatják azt akárhová. Semmi az. Olcsó por. De meg sem haltunk. Bármit míveltünk, az nem veszett el. Csak a testünk vész el. A szép, a bűnös testünk. Mi átváltoztunk csak...

Banális közhelyek ezek, de ilyenkor még mindig föl kell idézni őket...

Nagyváradi Napló 1902. november 1.

(-b.)

122. BOURBON HERCEG NAGYVÁRADON

Hódolva üdvözöljük Nagyváradon Bourbon Alfonzó herceg ő fenségét, ezt az elegáns, érdekes urat, aki őséül vallja Martell Károly öccsét, jusst formál Európa legsugarasabb multú trónusához s most rajongója egy szentséges ideának, akár mint Mezőfi Vilmos s lakik a Rimanóczy szálló polgári szobájában, hol eleddig Szoyer Ilonka volt a legillusztrisabb lakó.

Nem vágódunk hasra sem a trónra áhítozó, sem a trónon pöffeszkedő urak előtt, bár nem ódázunk ellenük, mint Ábrányi Emil. Mégis megreszkettünk egy percre mi, két - egy kissé nihilista újságíró, - hogy beállítottunk hozzá, úgy, amint a munkánkból kikeltünk s beszéltünk vele, mint dr. Bartha Ferenc úrral; vele, aki II-ik Fülöp trónjáért pályázik, mely megcsinálta legelőkelőbb és leggyilkosabb művészetét a formáknak, a spanyol etikettet.

Daudet után olcsó dolog volna gúnyolódnunk a koronátlan uralkodón s olcsó demokratáskodással napirendre térnünk Bourbon Alfonzó nagyváradi látogatása fölött. De ez előtt a koronátlan úr előtt meghajlunk. Ez maga egész emberségében imponáló s csak megható. Bámulva nézzük ezt az embert, akit a maga nem közönséges intellektusa kiválaszt a maga fajtájából, aki több tud lenni, mint spanyol infáns: hivő és munkás ember, rajongó és apostol.

Bourbon Alfonzó herceg a világ mai beosztásában akár ki sem búvik a XII-ik századból. Úgynevezett vérbeli herceg, ma még középkort rendezhet be maga körül, föltéve, hogy londoni expedíciót nem tesz, mint az ifjú és bohó Braganza. De hajtókat bátran lövöldözhet, hiszen ez még a montenegrói Mirkó úrfinak is szabad. És Bourbon Alfonzó herceg fölcsap egy szentséges és szépséges idea rajongó lovagjává, szentlélek lovagjává, mint Heine mondta. Isten bocsáss: majdnem újságíróvá.

Nekem, neked s mindannyiunknak, ha a koponyánk jószabású, erőnkbe sem kerül, hogy intelligensek legyünk. De micsoda erőnek és világosságnak kellett megszállnia Bourbon Alfonzó herceget, hogy apostolává szegődjék egy nagy emberi ideának, hogy dolgozzék a világ összes millióiért, a minden ősök nélkül valókért, a haladás világszelleméért, mely a trónokkal is le fog valamikor számolni! Olcsó demokraták, sejtitek-e, micsoda nagy erő és nagy megvilágosodás kell ehhez?...

Bourbon Alfonzó herceg a párbaj ellen harcol, a lovagias barbárság ellen, amit Coudenhove gróf "der Minotaur der Ehre"-nek nevez. Tartalmat ad az életének. Hite és célja van. Ez az ember nagy ember. Annyival nagyobb, mert a maga nagyságáért egy világot s egy sok száz éves históriát tagad le minden szépségével és hazugságával együtt.

Mély hódolattal üdvözöljük Bourbon Alfonzó herceg őfenségét.

A királyi hercegek egymást érhetnék mitőlünk Nagyváradon. Talán meg se látnók őket. Bourbon herceget hódolva köszöntjük!...

Nagyváradi Napló 1902. november 4.

Ady Endre

123. EGY TÁRCACIKK

- Ady Endréről -

A "Debreczen" című lap, egyik legközelebbi száma "Ady Endréről" című tárcát közöl. A tárcacikk írója "Szabad hajdú", mely ifj. Móricz Pál szerkesztő ismert író neve. Ady Endre "Dankó Pista" című, a napokban közölt versének ötletéből íródott ez a cikk, melyet érdemesnek tartunk leközölni. A cikk a következő:

Ady Endréről, az ösmert nevű váradi újságíróról, ifjú írótársamról írok néhány sort, mielőtt a nekem tetsző egyik versét, az ő utólagos jóváhagyása mellett közölném.

Nem cimboraságból írok felőle. Hisz mi ketten nem is ösmerjük egymást. Amennyiben pedig írásainkból ösmerhetjük egymást, ez az ösmeretség korántsem kapcsolta össze a lelkünket... Sőt Ady írótársamnál, mint a heves ifjúnál természetesebb is, többször élesebben tört ki az ellenszenv. De előttem az őszinte ellenszenv tiszteletreméltóbb, mint az alattomban áskálódó hamis barátság, azért ellentétes irányunk, az írásunkban dicsőített elvek, eszmények ellentéte dacára is érdekkel olvasgattam az Ady E. lávaként izzó, de sajnos, többször lávaként is pusztító cikkelyeit melyek azt a meggyőződést gerjesztették bennem, hogy Ady Endre tehetségét rosszra fordítja.

Pusztít, rombol, tagad, csúfolkodik, gyűlölködik azon körben: meddig ereje hat, és éppen azokkal szemben mostoha, kiknek véréből származik, kiknek egyéb bűnök nincs, minthogy dacára a Vázsonyi-féle újmódi piros lobogónak, hűségesek a magyar föld és a magyar faj cicomázatlan erős Istenéhez. Noha Ady Endre szerint "honkanászok", hülyék az ilyenek, a világpolgárság piaci csurapéjáért nem akarják kifordítani önmagukat a magyarbőrből... Pedig Ady Endre is ebben a bőrben született és saját példájából okulhat, minél inkább szabadulni akar belőle, annál inkább pusztul, sorvad az ereje és a vedlésnél tovább nem viheti. És a születéssel együtt fakadt, a neveléssel együtt fejlesztett nemzeti eszményeket tagadván, azokat végleg nem irthatja ki és bármily tarkabarka idegen köntöst ölt is magára, az idegen Istennek nem férkőzhetik közelébe.

Mi vár így reá? Csalódások. Késői bánat. Erőt, tehetséget, emésztő meddő küzdelem. A meghasonlás.

És midőn az ősi erős éltető napsugárt megveti, tévelyeg. Hová vezetheti az útja? Görögtüzes, jégvirágos, rideg, hideg, idegen világba... Midőn becsapódott mögötte a kriptaajtó - íme a küzdés vége - jégtrónusról, megközelíthetetlenül vigyorog reá a vágyvánvágyott eszmény a nehéz arany és gyémántköntösös idegen bálvány Isten, mely érzéketlen iránta... Ekkor majd azokról a csúfolt, megtagadott mezőkről életvigasztaló ereklyeként hatna egyetlen mezei árva virágszál is...

És higgyétek el, de higgye el nekem azt különösebben Ady Endre is, az én lelkemben az ellenszenv zordon húrja már engedett, sőt - midőn vergődéseit figyelem - részvétté lágyult át. Görögtüzes, jégvirágos világ az övé, melyben a múló, maradandó, hatás nélküli diadalokat áldozatként dobott szíve vércsöppjei árán erőszakolta ki Ady, az újságírás Molochjának karmai között vergődő magyar költő.

Azt is feltételezem, hogy látszólag nem ilyen csüggesztő az Ady Endre helyzete. Nevetgélve, bútfelejtő poharakat koccintgatva, mesterséges izgalmak által mámort erőszakolva, újságírói szertelenkedések miatt olcsó tömjénben förösztve, elégedetlenséget, derűt színlelve éli az Istenkísértés sorvasztó napjait de mindezt pedig nem bizonyítom mással, mint Ady Endrének alább következő gyönyörű költeményével, melyet Dankó Pistáról írt és melyben keservesen, őszintén jajdul fel az ő természetellenesen temetgetett, hiába temetgetett szenvedő magyar lelke...

Ady Endre bizonyára hálás az ifj. Móricz Pál figyelméért, kit személyesen nem ismer s kivel csak a laphasábokon akaszkodott össze egypárszor, de minden válasz nélkül nem hagyhatja az ifj. Móricz Pál írását. Mi válaszolunk Ady Endre helyett. Mi, akik legjobban ismerjük őt. Biztosan állítjuk, hogy Ady Endre nem vágyik vissza abba a magyar bőrbe, mely sujtásos, sallangos, zsinóros, betyáros ruhát kér. Eléggé magyar ő, mert hogy nem is lehet más s az a harag, melyet ő a reakciós magyarság, olcsó nacionalizmus, fajtenyésztés agrárizmus iránt érez, mindenkiben megvan, aki amellett, hogy magyar ember, kultúrember is akar lenni. A népies nemzeti stílus hát az ő stílusa nem lehet. Kétségei minden modern gondolkozó embernek vannak. De az Ady Endre kétségei nem olyanok, amilyeneket ifj. Móricz Pál sejt. Egy csöppet magasabb régiókból valók. Egyébként világosan lát, céljait ismeri s életével tud rendelkezni Ady Endre. Ifj. Móricz Pál érdekes, csinos tehetség. Nagy tévedéseit is meg tudjuk érteni, Szeged, Debrecen s a sok kedélyességével megejtő és látásrabló magyar-kúria-élet [okozza]. Velünk volna ifj. Móricz Pál, ha sorsa a szűk mezsgyék helyett az országútra hozta volna ki, ahonnan látni lehet. Mindenesetre a nagy erejét mutatja, hogy még így és még most is tud ellenfeleiről elég hidegen ítélni. Mi előbb megtettük ezt s mindig sokat tartottunk ifj. Móricz Pál felől s mindig sajnáltuk, hogy az ő nagy ereje kicsi emberekhez illő tollászkodás közben kopik el.

Nagyváradi Napló 1902. november 6.

124. MELY ÁPOL S ELTAKAR

Az imádott hon, melyet ez idő szerint Széll Kálmán boldogít s melyről Széll Kálmán nagynevű apósa azt dalolta, hogy ápol s eltakar - íme nem hagy el benneteket, szeretett atyámfiai. Öt kemény törvénnyel siet a ti ápolásotokra. Öt kemény törvénnyel takar el benneteket hogy a nagyvilágon e kívül ne legyen számotokra hely. Áldjátok ezért Széll Kálmánt, az imádott hon ez idő szerint való boldogítóját, szeretett atyámfiai.

Azt hitte eddig a letörött magyar, a koldus proletár, hogy az imádott hon nem okvetlenül követelheti tőle az éhenhalást. Mennyi cinizmus, mennyi hazaárulás volt ebben a hitben! A hon nem engedi el gyermekeinek kiaszott bőrét. A föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, nem mondhat le arról, hogy humuszát pellagrás holttestek trágyázzák. Ha meg nem is élhetsz, de meghalnod kínban, nyomorúságban, itt kell, óh magyar. Az imádott hon nem bocsát el s áldd és dicsérd Széll Kálmán urat, ki törvényekkel siet, hogy megmentsen a hazaárulástól... A kivándorlás hazaárulás. Élni s megélni nem muszáj. Igaz, hogy nem is nagyon lehet. De innen ugyan ki nem teszi a lábát senki. Ha gróf Károlyi Sándor jól érzi magát itt, érezze jól mindenki. Kap papot eleget, aki vigasztalja a másvilággal s elparentálja, ha fölfordul. Mit akarsz még, óh magyar?...

Beszéljünk szárazabban. Az imádott hon egy idő óta különös reformokat hoz. Mivel rájött arra, hogy a szabadság kenyér nélkül úgy sem ér egy fabatkát s mivel kenyeret nem tud adni - lassan-lassan fölfogyasztja azt a kevés szabadságot is, ami jobb időkről, véletlenül maradt ránk. Minden új reform szabadságot konfiskál. A gyülekezésnek, írásnak s beszédnek jogait már sikerült nagy részben elszedni. Most már rákerült a sor a szabad mozgás jogára. A nyomorult százezreknek ma már csak egy joguk van: fölfordulni. Előbb-utóbb ezt is csak az e célra szolgáló, kijelölt szemétdombokon lehet megcselekedni.

Elfog bennünket a keserűség és a düh, mikor látjuk, mennyire nem akarják és nem tudják megmenteni ezt az országot a teljes elzülléstől s mint játsszák ki a milliókat néhány száz ember kedvéért.

Hogy ebben az országban élni is lehessen, arra nincsen gond. Mentik a rutént, hogy üthessék a zsidót. - A székelynek már csak kongresszus jut. A többi sok-sok ezer proletárnak még csak kongresszus sem. Ellenben gondoskodás történik, nehogy megmételyezze lelkeiket a hazátlan, istentelen szocializmus. Az imádott hon szereti, ha szeretik s ez minden. Vannak aztán templomok és papok. Ezután lesznek csendőrök, akik nem engedik ki a magyart, s nem engedik be a zsidót. Az iskolákkal még óvatosabban fognak bánni, nehogy nagyon nekivilágosodjék a paraszti koponya. Nem fog ráéhezni senki a Pallavicini, Károlyi stb. fideikomisszumokra, sem a nagyváradi káptalan dominiumára. Az imádott hon vigyáz az ő gyermekeire. Szabad lesz imádkozni s reménykedni. Ez utóbbit azonban csak a szívek mélyén. Elég talán ennyi.

Az imádott hon ez idő szerint való boldogítóját talán nagyon hamar fölváltja más, de arra nincs remény, hogy az új hatalommal új ország jöjjön. Mi históriai nép vagyunk. Nagy tradícióink vannak. E nagy tradíciók kívánják, hogy az ország néhány úré legyen. Ellenben mindannyian egyformán szeressük e földet, melyen annyiszor apáink vére folyt s a hazát, mely ápol s eltakar. Kár, hogy szerencsésebb országokban nem olyan jókedvűek az emberek, mint nálunk s nem kultiválják a rituális vicceket. Okvetlen megszületne az anglius, német, francia vagy belga átkozódó rabbi ajkán:

- Ápolhjon es thakarjan el tégedet a lovagios és ezeresztendüs Magyarország!...

Nagyváradi Napló 1902. november 7.

A. E.

125. EGY VOKS

Nagyvárad város tanácsa egy szótöbbséggel úgy határozott, hogy dr. Dési Géza, dr. Grosz Menyhért, dr. Pácz Sándor, Szokoly Tamás és Halász Lajos indítványát a militarizmus újabb éhségdühe ellen - elfogadásra ajánlja Nagyvárad város közgyűlésének.

Ez az egy voks, ez a döntő egy voks, nagy esemény. Jelenti azt, hogy a világosság be tudott már sugározni a bürokrata agyakba is és jelenti azt, hogy immár minden agrárius, falukedveltető machináció haszontalan: a városok polgárságában megszületett az, ami eddig a magyar földön hiányzott: az intelligens és becsületes közvélemény. Budapest után Nagyvárad kiált vétót a militarizmus pusztító szörnyetegének s Nagyvárad után biztosan jönni fognak Arad, Szeged s a többiek is.

A föld valóban forog. Nem azért, mert Prohászka Ottokár sem vonja ezt kétségbe, nem azért, mert Fadrusz úr díszdoktorságot kap s nem azért, mert Lengyel Zoltán a főpincéri állást szeretettel ajánlja a Wallburg Ernő magas rokonságának. A tegnapi egy voks Nagyvárad város tanácsában jobban bizonyítja a föld forgását. Kezdenek megérni már a hivatalos koponyák is a világosságra. Mernek vélekedni azok is, akik eddig csak tagadni tudtak. Szegény Kálmán József! Kár, hogy ezt nem érhette meg! Most csináltathatna vörös lobogót. Mert forradalom van a világon. Istenien szép forradalom - a koponyákban s végre, végre már a magyar koponyák sem megközelíthetetlenek.

Hiszen Nagyvárad város közgyűlése "heuréká"-t nem kiálthat, amikor kimondja, hogy lehetetlen a militarizmusért újabb áldozatot hozni. Közepes intellektus is tudja, hogy a militarizmus a modern társadalmaknak ő nagy betegségük s a militarizmus az emberi haladás legnagyobb ellensége. Sőt magyar értelemben azt is tudja és hirdeti a legutolsó kis riporter is, hogy koldusbot vár az egész ország népére, ha tovább is eszközei leszünk bizonyos nagyhatalmi őrületnek. De milyen nehéz volt azért eljutni eddig az egy voksig. És milyen hamar jutottunk el mégis. Néhány évvel ezelőtt Nagyvárad még letagadta Kossuth Lajost, letagadta, hogy még álmában is kívánja az önálló vámterületet s letagadta volna az esthajnal csillagot is az égről, ha erre úgy kérték volna, hogy a "politikai eszélyesség" követeli.

Hát a földnek mégiscsak forognia kell. Ha nem is arra, amerre Szokoly Tamás akarja, de forognia kell. A magyar városokban kezd szerephez jutni az intelligencia és a bátorság...

Nagyvárad város közgyűlésén - reméljük - már nem szótöbbség, nem egy vagy több voks fog dönteni a katonai javaslatok ellen beadott szép indítvány felett. Reméljük, itt egyhangú győzedelme lesz az indítványnak. A bürokraták gyülekezetének szabad szótöbbséggel intelligensnek lenni, de az a gyülekezet, mely Nagyvárad polgársága nevében szokott határozni, nem hozhat mást, mint vitátlanul intelligens határozatot.

A nagyváradi kaszárnyapolitika erkölcsi és anyagi csődje után - nem is beszélve a politikai opportunizmus nagy csődjéről - pompás és illő lesz egy lelkünkön könnyítő rúgás a militarizmuson. Hálásak vagyunk s elismeréssel adózunk a tanács egy voksáért, de örömünket a közgyűlés egyhangú határozata teszi majd teljessé...

Nagyváradi Napló 1902. november 12.

A. E.

126. EXKOMMUNIKÁLJUK BARTHA MIKLÓST

Bartha Miklós cikket írt. Skandalum történt hát ismét. Bartha Miklós szidja Bánffy Dezsőt a kolozsvári riadóért s dicséri Prohászka Ottokárt, a finomat és műveltet. Hirdeti a katolikus egyház győzelmét s jezsuita hitványsággal siránkozik a protestánsok pusztulásán. Ez cikkének a címe: "Ev. ref. szempont." Hiszen tetszik tudni, hogy Bartha Miklós a többek között azért becses az ultramontánoknak, mert reformátusnak született. E jusson garázdálkodhatik s öldökölhet a református nyájban ez a kálvinista jezsuita, ez a közéleti sakál.

E sorok írója, kinek már rúgni sincsen kedve Bartha Miklóson, szintén reformátusnak született s hálás a kálvinizmusnak azért a szabad, tiszta levegőért, melyben látni tanult.

Azt kérdi e sorok írója, meddig kell még tűrnie a kálvinista egyháznak a Bartha Miklós turpisságait, ki a klerikálisoknál kamatoztatja azt a véletlent, hogy reformátusnak született. A mi egyházunk, a kálvinista egyház nem ismeri és perhorreszkálja az exkommunikálást. De azt azért nem muszáj talán tűrnünk, hogy a sakál báránybőrbe bújjék, báránynak lássék, s nyájat marcangoljon?...

Egy indítványa, talán inkább ötlete van e sorok írójának. Sokat felejtett ugyan a kálvinizmus rituáléjából, de úgy emlékszik, hogy az eklézsia-követést nem törülte el semmiféle zsinat. Evvel meg lehetne szabadulni a magyar reformátusságnak Bartha Miklóstól. Mivel Bartha Miklós botrányokat művel és másokat megbotránykoztat - hívassák fel eklézsia-követésre s ha ezt illő formában meg nem teszi, zárassék ki minden református gyülekezetből.

Ennek a metódusnak kissé tridenti íze van, de valamit tenni kell Bartha Miklóssal. Mindjárt leszállana az ázsiója a klerikális, ultramontán táborban, hol őt, mint reformátust számolták a feketehadseregbe s értékelik.

Ötletnek tetszik ez az indítvány, pedig esetleg komolyan meg lehetne csinálni. Ki kellene már a báránybőrből rángatni ezt a politikai sakált. Ha mindjárt a saját módján, kissé jezsuita módon is. Exkommunikáljuk Bartha Miklóst!...

Nagyváradi Napló 1902. november 13.

(ae.)

127. BENEDEK ÉS VÁZSONYI

A böszörményi hajdúk derék poéta követe, a tüzes lelkű Benedek János, haragos kedvében volt. Nem mondott új dolgokat, de nagyobb dolgot mível. Amit ma olyan bajos megcselekedni: igazán és bátran beszélt. Szidta a mai magyar társadalom hülye fordulását, az álliberalizmust, az agrárius feudalizmusát, a fölburjánzott antiszemitizmust, a mindent elpusztító papmacskát, a címkórságot, a nemesség-mániát...

És egy kis okos fejű ember belekiáltott a beszédbe heinei gúnnyal, keserű kacagással:

- Milyen jó, hogy te mondod ezeket és nem én!...

Valóban. Keresünk, kutatunk a legsötétebb lapokban. Benedek Jánost egyik sem mondja hazaárulónak, kozmopolita jakhecnek, kultúrmopszlinak. Pedig Benedek János rálicitált Vázsonyira s pedig Benedek János is éppen úgy nem mondott új dolgokat, mint Vázsonyi.

Talizmánja van a böszörményi hajdúk követének. Az. Talizmánja van: keresztlevele és nemesi predikátuma. Ő maga egyiket sem becsüli sokra, de a banda igen és a banda nem merte lehurrogni, sem házi sajtójában megbélyegezni Benedek Jánost, mint tette volt Vázsonyival, aki ma már úgy kénytelen beszélni, hogy grófnak, dzsentrinek, papnak, pórnak, demokratának tessék. Mert igazságot egyáltalában nem szabad ma Magyarországon beszélni. Ha valakinek azonban mégis kedve van ez istenkísértő föladatra, hát annak talizmánja legyen.

A szomorú tanulságokat gyűjteni sem kell nálunk. Gyűlnek maguktól. Károlyi Sándor honmentő nagyúr, Sáfár Zelig vérszopó uzsorás. Prohászka Ottókár modern, temperamentumos, tudós, Bánffy Dezső felekezeti harcot szító idióta, Vészi József a földosztók és uzsorások mentora, Kaas Ivor békességes apostol, Sándor Pál hencegő zsidó, Rakovszky István önérzetes, lovagias férfiú, Kiss József kozmopolita, fanyar költő, Pósa Lajos teremtő szittya lánglélek... Mondjuk tovább? Ugye nem szükséges?...

...Vázsonyi Vilmosnak úgy kellett volna a demokráciát bevezetni, hogy szerződtetett volna tíz rendezett felekezeti viszonyú címeres fajmagyart. Hogy az igazság kutya? De milyen kutya! Kinek kell Magyarországon igazság?

Bizony nagyon elárulta magát a banda, mikor Benedek Jánost megtűrte beszélni...

Nagyváradi Napló 1902. november 19.

(ae.)

128. BETHLEN-KÖR

Ha Budapesten Szent Imre-egylet kell, nekünk meg Bethlen-kör kell. Így gondolkoztak a kolozsvári kálvinista diákok. A gondolatot beszéd követte s ők úgy tettek, amint beszéltek. Immár megszületett a Bethlen-kör.

Hiában. Ami a levegőben van, az ellen bajos cselekedni. Az pedig a levegőben van, hogy a magyar fiatalok Szent Imrét, Szent Antalt, Pázmány Pétert, Bethlen Gábort, Juda Halevyt, vagy pláne Szemere Miklóst és a többit vagdossák egymás fejéhez. Ezen és ilyen nevekben kluboskodnak a magyar fiatalok s készülnek egymás koponyájára. Kossuth-körről, Voltaire-egyletről, Spencer-társaságról, Haeckel-egyesületről vagy Heine-körről nem hallottunk még.

Ezek a mi fiatalságaink szörnyen gyáva és tehetetlen uracskák. Nyolc-tíz napos korukban hókusz-pókuszozza meg a pap őket s huszonötéves korukban még mindig az első hókusz-pókusznál tartanak. Ezt pápista pap keresztelte, amazt kálvinista, emezt pláne meg sem keresztelték. És mialatt itt Nagyváradon, Mezőtelegden, de az ország sok-sok részén szociáldemokrata gyűlésekre hajtja össze a nyomor a proletárok ezreit, ugyanakkor Kolozsvárt megalakul a Bethlen-kör, Budapesten pedig a Szent Imre-egyletben háborút prédikál a kereszt jelében és nevében Rakovszky István.

Bele kell törődnünk, hogy a jövendő Magyarországon nem munkás, modern és magyar polgárok, hanem katolikusok, reformátusok, zsidók stb. fognak élni. A hatalom és vezetés pedig egyházi és világi derviseké lesz. Ha így haladunk!...

De tán még sem egészen van ez így. Ugyanakkor, mikor Kolozsvárt Bethlen-kört csináltak, Budapesten pedig Rakovszky lovag tüzelte a fiatalokat, a proletárok gyülekezeteiben arról esett szó, hogy kell már valamit tenni a felekezeteskedés ellen, mely mítoszaival és szimbólumaival őrült háborúkba kergeti a tömeget. De nemcsak erről szóltak a proletárok, hanem az istenhivés mai formája, a vallás ellen is.

Az öreg fanatikusokhoz nincs szavunk. Ők javíthatatlanok. De szólunk a fiatalokhoz. Nem látják a fenyegető óriási kontrasztot. A mai társadalom reménysége, a fiatalság felekezeti bigottságba süllyed, s a jövendő társadalom előkészítő forradalmárai a nihilizmust hirdetik vallási dolgokban. Mi lesz ebből a rettenetes kontrasztból?...

...Ők sütötték. Ők egyék meg. Mi nem érjük meg a nagy harcot. Csinálják csak kisded felekezetes játékaikat magyar öregek és magyar fiatalok.

Agrárizmus, merkantilizmus, liberalizmus, klerikalizmus, Szent Imre-egylet, Bethlen-kör: mindet összesöpri a szociáldemokrácia...

Nagyváradi Napló 1902. november 21.

(ae.)

129. FORRADALOM

Egy nagy budapesti lapnak, gazdagnak, komolynak és konzervatívnak rémséges víziói vannak. Forradalmat lát. A nessipálok, lengyel- és papzoltánok gajdolnak hetek óta a parlamentben, tehát úgy véli, hogy forradalom lesz. Veszélyben a dinasztia és veszélyben a hon.

Hát forradalom lesz? Bizony ez nem lehetetlen. És talán még csoda sem volna. De a budapesti lap víziója nagyon mulatságos. Mindenünnen lángolhat ki forradalom, csak éppen a parlamentből nem. Ne riogassák hát a dinasztiát. Bécsben komolyan veszik ezeket a csacsiságokat. Ott valósággal azt hiszik, hogy nekünk egyéb bajunk sincs, mint a Gotterhalte s egyéb kedvünk sincs, mint kuruckodni. A nyakunkat tesszük rá, hogy Bécsben komolyabban veszik a magyar parlamentet, mint a nessipálok hiszik.

Voltaképpen pedig úgy áll a dolog, hogy forradalom nem lesz. Forradalom van ebben az országban. Vértelen, pusztító, szörnyű veszedelem. Forradalom. És hogyne lenne. Koldusabb sohse volt ez az ország, mint most. Belső nyavalyáktól kínlódóbb sem. És soha annyit elvenni tőle nem akartak, mint most. Pénzt, önérzetet, hitet és reményt. El akarnak szedni mindent. És védő kezet nem lát és nem várhat ez az ország. Csak ideákat, terveket, akaratot látna legalább. Idea, terv és akarat azonban, hogy teremhetne meg abban a lehetetlen, impotens gyülekezetben, melyet a magyar népképviselők gyülekezetének csúfolnak. Hosszú napok óta egyetlen produktuma ennek a gyülekezetnek egy hecc. Hosszú napok óta egyetlen gondja, hogy évenként egyszer, parádén vagy szemlén, ölthet-e magára aranyzsinóros gúnyát egy ifjú ember, aki sikerült csínyeket követett el egy szoborünnepen.

Ez a magyar parlament. Jaj, de rosszul tette Eötvös Károly, hogy méltatta egy rövid beszédre is.

Ez a parlament nem csinál forradalmat - aktíve... De csinál másként. Táplálja, növeszti a dúló, a csöndes, a tartó nagy forradalmat.

Avval tán tisztában vannak bizonyos urak, hogy a kivándorlás megtiltásával nem mentették meg a hazát. Egy ezerrel sem lesz kevesebb a nyomorgó elkeseredettek száma. A nagy, ijesztő sötétség, mely az országon borong, egy kis sugárt sem visz. Ha a szerdai vacsorák mostanában jól is sikerülnek, ez nem sokat enyhít a helyzeten. Ezt a két eredményét ismerjük a hatalmasok honmentő akciójának. Mert hogy Bécset megfenyegetik s egy-egy szélbali atyafi elkuruckodja magát, még annyi sem, mint a kivándorlási törvény, ez a modern deres, vagy a szerdai szabadelvű vacsora.

Forradalom? Valóban érezzük a forradalmat. A leigázott erők, az éhes gyomrok lázonganak. Nem fent a parlamentben. Szerte egész országban.

És Bécs ne a parlamenti szájhősöktől rettegjen s ne a Gotterhaltét védje. Vegye észre ezt a másik forradalmat, mely csak a parlamenti gajdolás, jól szervezett sajtókórus, szolgabírák és csendőrök kommandói s az árverelő dob pergése miatt nem hallik. Ez a forradalom igaz. A budapesti lapé vízió...

Nagyváradi Napló 1902. november 23.

A. E.

130. IRODALMI REAKCIÓ

- Támadás Erdős Renée ellen -

Egy nagyváradi fiatal református teológus - így hallom - valamelyik lapban cikket szeretett volna ellenem közöltetni, mert minapi "Bethlen-kör" című írásomban kikeltem a kicsinyes felekezeteskedés ellen s a kálvinista felekezeteskedés ellen is. Anarchistának s mit tudom én minek nevezett e cikkben s bizonyára avval is megvádolt, hogy a klerikalizmus malmára hajtom a vizet.

Most egy különös eset után megadhatom a választ az én ifjú hitsorsosom cikkére, melyet le sem közöltek. De ez a válasz természetesen nemcsak neki szól. Egy budapesti napilapban, mely állandóan hangoztatja, hogy protestáns és magyar érdekekért s a klerikalizmus ellen küzd, kíméletlen támadás jelent meg egy zseniális poétalány, Erdős Renée ellen. Az erkölcs nevében. Tetszik érteni? Egy gyönyörű talentum merész, erős szárnyait be akarja piszkítani, meg akarja tépdesni az erkölcs nevében egy lap, mely magát protestánsnak, magyarnak és szabadelvűnek vallja.

Figyelem és szomorúan figyelem, hogy ez a lap - mondjuk meg a nevét - a "Magyar Szó", irodalmi kérdésekben milyen akkurátusan egy nótát fúj az "Alkotmány"-nyal. Minden új hangra, új erőre, új színre, új próféciára, szóval minden igaz talentumra egyformán pereátot kiáltanak. A "Magyar Szó" is és az "Alkotmány" is. A vonal felett kíméletlen tűzzel harcolnak egymás ellen, a vonal alatt csókolóznak. A politika és a politikai hatalom kérdésében két pólus e két lap - irodalmi és művészi dolgokban összeölelkező reakció.

Nagy jelentősége van ennek. Ha csak politikai kérdésben liberális, sőt radikális valaki, süsse meg a liberalizmusát. Ez semmi, sőt kevesebb a semminél. De én - mint protestáns kálvinista ember - tiltakozom is az ellen, hogy ez a protestantizmus cégére alatt történjék. A protestantizmus nem a "ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes" világfelfogások közül való. A hadakozó, tökéletesedő, szabad és gondolkozó élet - az én hitem szerint - a protestantizmus s ennek az életnek mindenben és mindenütt meg kell nyilatkoznia.

Protestáns reakcióból nem kérünk. Nem volna különb a másiknál. Ezt a mai Németország példája mutatja. A klerikalizmus egyforma, akár püspökök, akár szuperintendensek, akár rabbinusok, akár dervisek dirigálják. Életet, gondolkozó és szabad életet kérünk. Különben is talán hamarabb meg tudnánk bocsátani a politikai reakciónak, mint az irodalminak...

Nagyváradi Napló 1902. november 26.

(ae.)

131. A MAGYAR KRUPP

Széll Kálmán a magyar Krupp. Hasonlították már Nagy Sándorhoz, Bismarckhoz, Napóleonhoz, Buddhához, Mózeshez és minden mennybevalóhoz. Pedig ő Krupp. Csak Krupp. És fátuma immár beteljesedőben. A caprii gyönyörűségek nem tartanak már soká. Krupp, a magyar Krupp bukik. Kruppnak buknia kell.

Úgy járt a magyar Krupp, mint a német. Verejtékezve dolgozott magának először. Szedte, rakta össze a kis pénzeket, gyűjtött, mint egy szorgalmas méh: Meg is növekedett pénzben, komolyságban, dekorumban és kopaszságban. És akkor egyszerre csak nagy kedve támadt a tomboláshoz. Kiélni magát, mint a német mondja. Élvezni a hírt, a tömjént s egyéb gyönyörűséget. És a magyar Krupp pénzes zacskóival magát is kiemelte a bankból. Megnövekedve pénzben, komolyságban, dekorumban és kopaszságban bevitorlázott a magyar caprii kikötőbe, a politikába.

Azóta nagy a boldogság a magyar Capri-szigeten. Szapáry-Tibérius kismiska volt Széll-Krupphoz képest. Még a felhők is rózsaszínűek. Izgató, édes, nehéz illat bódít. Virágok nyílnak minden tájon. Agrárius méhecskék mámorosan szedegetnek mézet a rózsakertben, újra vígan élnek az előkelő herék. A szeretkezés szent vágya tombol mindenkiben. Ilyet még Tibérius sem pipált. Vészi József és Buday Barna, Sándor Pál és Károlyi Sándor, Apponyi és Fejérváry... szeretkeznek. Mikor már ez sem nyújt gyönyört, jön a java. Bartha Miklós és Széll Kálmán, Ivánka Oszkár és Rakovszky István. Ők is szeretkeznek. Szeret mindenki mindenkit. Kossuth Ferencet egy kis beszéddel arcon puszilja Krupp s Kossuth Ferenc már meg sem áll a lábnyalásig. Mindenkinek van egy-egy szabad csókja mindenki számára. Mámoros, csiklandozó muzsikát ad az összetanult sajtó. Még a pattanás is gyöngyharmatot permetez. Bizonyosan ezt is a szerelemtől. Szerelmes éjjel, csókok éjszakája borult a magyar Caprira. A csillagok pedig nem mernek lenézni...

...Az ördög vigye el azokat a nyomorult szocialistákat!... Azaz dehogyis szocialistákat! Azoknak még nem szabad betenniök a lábukat a magyar Capri-szigetre. Azokról még mindig szó van a rendőri jelentésekben a vagyon elleni merényletek, a prostitució között, ha jól tudjuk. A magyar Kruppnak vesztét nem a szocialisták okozták. Mások. Mi magyarok, bár degenerált turániaknak hívnak az ellenségeink, voltaképpen még gyalázatosan egészségesek vagyunk. Mondhatni: kocsis módra egészségesek. A Tibérius-féle gyönyörökkel nagyon sokan beteltek már. Nagyon sokan szeretnének visszatérni az egészséghez, a normális szerelemhez, ha ez mindjárt közönséges, durva és nem intelligens is a Tibériusok és Kruppok beteg lelkében.

Visszatérés a normális életre: ez az új jelige. Visszatérni a napvilágra a perverz, csókos éjszakából... Otthagyni Krupp urat a maga fertőjében, a nehéz illatban, a méhecskék és herék, a mandolinosok és flótások között...

...Váltsuk e beszédet egyenessel föl! Jöjjön Széll Kálmán helyébe akárki csak láthassunk már újra tisztán. Ha nem jöhet újra Bánffy Dezső, ám jöjjön Darányi, Károlyi Sándor vagy Zichy János. Avagy jöjjön udvari minisztérium, aulikus kormányzat vagy szoldateszka. Jöhet bármi. Csak láthassuk, hogy ki kicsoda, láthassuk, hogy ki mellé és ki ellen állhatunk ki...

...A magyar Krupp pedig tűnjék el már, semmisüljön meg már. Eléggé beírta nevét és tetteit a magyar históriába. De az a historikus, aki a Széll-éra tiszta képét meg fogja írni, patológus lesz, Széll-Kruppal Krafft-Ebing vonult be a magyar politikába...

Nagyváradi Napló 1902. november 30.

A. E.

132. PÁLFI ANTAL

Munkálkodó, egyszerű ember ez a Pálfi Antal. A neve i-vel íródik, nem y-nal. Azért a kis jómódért, amiben most él, egész életén dolgozott s ma is dolgozik. A nevének is maga szerzett ismerést és becsülést. Különben pedig Szegeden él, lakik. És a neve mégis ismerős Nagyváradon és Bihar vármegyében. Ha jól tudjuk, Belényes a szülő községe, de ő kedves szűkebb pátriájának vallja egész Bihart s egész Nagyváradot.

Ez az egyszerű, munkálkodó ember olyan ember, akit vagy félreértenek vagy kigúnyolnak manapság. Ő tudniillik a maga becsületes, hevülő lelkére hallgató ember.

Egész ember. Csak felesége van. Gyermekei nincsenek. A holnapi kenyér gondja nem bántja. Aztán akar és tud is dolgozni. Mindezek folytán Pálfi Antal úgy gondolja, hogy elősegíti azt, amit ő szépnek, nemesnek, kívánatosnak tart. Megengedi magának azt, ami a gazdag és ősnevű földesurakhoz s dús pénzemberekhez úgy - illenék. Mecénáskodik a maga erejéből s néha talán még azon felül is egy kicsit. Emellett jószemű ember is Pálfi Antal. Idelát Nagyvárad tájékára. Látja, hogy hol a legnagyobb az erőfeszítés, hova kell leggyorsabban a segítség. És elküldi a maga munkával szerzett forintjait. Elküldi pontosan és sűrűen. Itt könyvtár kell, román tengerben magyar könyvtár, emitt egy művészi irodalmi cél sír a nervus rerum gerendarum után stb. Pálfi A. csendesen, szerényen kopogtat... Nagyon tekintélyes volna már a summa, mit a Bihar megyei és nagyváradi kultúrcélokra becsületes lelkesedéssel póz nélkül csöndben adott.

Kivételes lélek az olyan, mint a Pálfi Antalé. Kivételes lelkek rezonálnak ma arra a nagy szózatra, hogy élni másokért a legszebb. Ma az individium [!] tobzódásainak nyavalyás korszakában még a legtetszetősebb altruizmus leple alól is kigacsol a lóláb. Pedig az ő igazsága voltaképpen szép, de egyszerű igazság. - De mikor olyan kevesen ismerik s még kevesebben követik az igazságot. Akik Biharból, Nagyváradról Szegeden összekerültek Pálfi Antallal, mind megcsodáljuk azt az üde rajongást és lokalpátriotizmust, amivel egész Biharországot boldogítani, vendégelni szeretné, ha lehetséges volna, Pálfi Antal.

Bár idehaza volna sok olyan lelkes emberünk, mint amilyen Pálfi Antal az - idegenben.

Abból az alkalomból írtuk pedig e pár rövid sort, hogy Pálfi Antal újra felkeresett bennünket az ő szokása szerint. Száz koronát küldött a jubiláló Szigligeti Társaságnak - melynek ő különben egyik alapító tagja - Rádl Ödön elnök címére. Irodalmi célokra fordítandó Pálfi Antal legújabb adománya.

Nagyváradi Napló 1902. november 30.

133. PFUHL VÉDELME

Senki sem foghatja reánk, hogy mi valami különös módon szimpatiálnánk Pfuhl úrral, e nagyváradi főfinánccal, aki alighanem jobban szeretné, ha nem volna olyan ismert neve, mint amilyen van. És ezúttal mi mégis fölcsapunk Pfuhl úr védelmezőinek. De tovább megyünk. Dús és gazdag urak védelmezőinek csapunk föl. Olyan nyomorúságos időket élünk, hogy a dús, gazdag urak is rászorulnak egy kis gyámolításra.

Mikor mi, vidéki skriblerek, aradiak, szegediek, debreceniek, nagyváradiak stb. unalmu[n]kban vagy lázunkban össze-összeveszekedünk, nekünk nagyváradiaknak azt vágják a fejünkhöz a Tisza-korszak állítólagos dédelgetése mellett, hogy könnyű nekünk, duplán püspöki város vagyunk, főpapi dominiumokkal, káptalannal meg így és úgy... Érezzük, hogy ez az ütés nem fáj nekünk s ártatlanul jutogatunk hozzá. De nyelünk és hallgatunk.

Ám a sok lenyelt és elhallgatott igazságból egy törtszámú percentet adjunk ki már magunkból. Evvel a kicsike percenttel különben is védeni akarjuk a dús papokat, akik a csúnya szocialisták lapjának tegnapi száma szerint vannak vagy huszonötezren ebben az országban s a statisztika nem tud róla, hogy egy is közülük éhen halt volna meg.

Nekünk erős hitünk, hogy a nagyváradi dús papok nem jó néven vették azt, ami csütörtökön a városházán történt. Hogy Pfuhl úr okvetetlen adóemelő szándékát újra megtörték, ez helyes. De Pfuhl úrnak mégis volt egy kis igaza. Hát hiheti valaki, hogy püspöki és kanonoki rezidenciák összeomlanak 300-400 korona lakbér adóalap emeléstől? Ha messzi szűk utcák szegény kis két-három szobái kibírnak 300-400 koronát, e dús paloták összeroskadnak-e 1400-1800 koronától? Dehogyis roskadnak. Nagyvárad közigazgatási bizottsága nagyon őrzi a tönkremenéstől az egyház szegény szolgáit.

A dús papoknak fájhat ez legjobban. Hiszen ők krisztusi erényekben élnek. Már most, ha egy kissé emelkednek az ő terheik, lehet könnyíteni a szegények agyonnyomott vállain. És ezt ne akarnák a dús papok? Dehogynem. Hiszen ez az életük missziója és jutalma. Bizonyosan nekik fáj hát legjobban, hogy Pfuhl úr javaslatának őket illető részét is visszautasította a közigazgatási bizottság.

Lám, a rossz nyelvek, melyeknek mi természetesen nem hiszünk, azt hirdetik, hogy a kismódú embereken nem lehet segíteni, mert a dús papokon kellene kezdeni a rekompenzációt s őket pedig nem szabad háborgatni.

Védjük Pfuhl urat, ki e suttogó fámát - egy nagyon csekély részében - de el akarta hallgattatni. És védjük a dús papokat. Elvégre ők nem tehetnek róla, ha hivatalosan szűkkeblűeknek deklarálják. Végre is komolyan nem teheti fel róluk senki, hogy ők, kik sok szobájú palotákban élnek, e palotákért s - ami elsőbb - a szegények könnyítéséért 300-400 koronát évenként magukra nem vállalnának.

Nyomorúságos, pénztelen, sőt kenyértelen időket élünk. Ilyen időkben igazán nem járja a dús papokat a szeretet apostolait kincskuporgató, szűkkeblű népségnek tüntetni föl. Ezen ostoba módon el tudnának aztán keseredni a pénztelen, kenyértelen és dolgozó proletárok.

Az is lehet, hogy nekünk nem alap nélkül vagdossák a fejünkhöz, hogy könnyű nekünk, mert duplán püspöki város vagyunk. Bizonyosan hasonló okokból nem győződhettünk meg arról, hogy ennek folytán csakugyan könnyű nekünk. Úgy gondolkoztunk, mint a közigazgatási bizottság. Nem tettük föl a dús papokról, hogy azok dús jövedelmeikhez mérten és méltóan szeretik Nagyváradot és népét. Talán, ha e hitünk erős és hangos, a gazdag főpapi és káptalani vagyonok jelenléte valamennyire már megtetszenék Nagyvárad képén.

Köszönjük Pfuhl úrnak a figyelmeztetést. Valóban ezután több hitünk lesz nekünk és mindnyájunknak. A közigazgatási bizottságnak is. Tudjuk most már, illetve hisszük, hogy csak kérnünk kell. Hiszen akik adhatnának s bizonyosan adnának is, ha bátorságunk volna kérni e [város] szegény lakói nevében: Krisztusnak szolgái. Ő pedig, az embernek fia mondotta: "kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik".

Nem engedjük, hogy ok nélkül hivatalosan kemény lelkűeknek, zsugoriaknak deklaráltassanak Nagyvárad dús papjai. Kérjetek és zörgessetek!...

Nagyváradi Napló 1902. december 6.

(-e)

134. A HÉTRŐL

Mikor így decemberben fehér palást borul a földre, valami naiv, békességes érzés száll belénk. Nálunk még, hol a havat nem takarítják el, pátriarkális, gyermekhangulatokat árasztanak a fehér hó, a csörgő szánkó s miegymás. Hisz voltaképpen a pátriarkális, gyermekhangulatokat olyan apró kis dolgok ölik ki az emberekből, mint például a hókaparás. És ha sokan is élnek vissza Nietzsche übermenschének vélt jogaival, az ős, pátriarkális, gyermekérzéseken áll a mai világ is és fog állni a jövő is. Az emberiség nagy, modern apostolai, Tolsztoj és a többiek sem akarnak voltaképpen többet, mint az ős, egészséges emberi érzések restaurálását. Ez a restaurálás pedig félig-meddig legalább sikerülni fog, mihelyst komoly, nagy érkező indul az idegek rakoncátlankodása ellen. A fehér, téli világ enyhíti a modern, beteg idegek táncdühét. Ezért szállt meg bennünket némi nyugalom és egészség e fehér, téli világban. Ilyenkor sokkal igazságosabb[ak] vagyunk ítéleteinkben. Nem prejudikál bennünk a modern idegember agiómája:

- Az emberek mind-mind nagyon komiszak és hitványak. Komiszabbak és hitványabbak, mint hisszük.

Mert ez a már-már vérré váló axióma követi el velünk a legtöbb igazságtalanságot.

*

Íme a kolozsvári eset. Valamelyik lap rettenetes cikket ír Bali Mihály ellen. A cikknek az a mottója, hogy minden hóhért föl kellene működése után akasztani. Szegény faddi jámbor Bali Mihály. Azon bizonyára ő maga sem csodálkozik, hogy nem tud sok-sok szimpátiát kelteni. Hogy is mondta a pénteki vezető cikkünk? Csak kenyér legyen, Smollen Tóni akad. Hát hasonlóképpen hóhér mindig lesz, míg igazságtalan társadalom lesz. Mert rablógyilkosság is - a mi hitünk szerint - csak addig lesz. Persze ez a hóhér nem okvetlenül kötéllel gyilkol. Esetleg másképpen. Esetleg kongregációkkal, militarizmussal stb. Friedrich nyilván fenevad volt. De ki meri állítani, hogy akkor is az lett volna, ha véletlenül egyik Zichy majorátus birtokosa.

Békességesen kellene ítélkeznünk. A társadalomnak s reprezentálójának, az államnak, joga van a Friedrichekkel elbánni, de nincs joga a Friedricheket bitóra húzni s nincs igaza, mikor a Bali Mihályokat is bitóra kívánja. A nyakunkat tesszük rá, hogy nyolcszáz forint fizetéssel örömest lenne Bali Mihály - gyümölcsészeti felügyelő, vagy valami efféle.

*

Míg Nagyváradon találgatjuk, hogy miért nem akar megalakulni a párbajellenes liga, írja cikkeit dr. V. Zs., utazgat Bourbon Alfonzó, könyvet ad ki Coudenhove gróf, nagy örömünkre fölépül Pallay Lajos - halálos párbajról jő újra hír.

Nem tudjuk, hogy akik az akasztás miatt botránykoznak, miért nem botránykoznak sokkal jobban a párbaj ellen.

A párbaj egy csöppet nagyobb barbárság, mint az állami gyilkosság. Mert hiányzik mellőle az állam is, melyet ugyan szintén igazságtalanságnak hirdetnek az anarchisták, de melyben mégiscsak van igazság.

Valóban, nem üres ötlet a párbajnak az a regulázása, amit most ajánlunk.

Szabjanak szigorú börtönbüntetést azokra a párbajozókra, kik elmulasztják viaskodásukra meghívni, mint az állam képviselőjét, Bali Mihályt...

*

- Loute is, marad is.

- Jobb ma egy Loute, mint holnap egy túzok.

- Úgy jó a Loute, ha kövér.

- Loute - fut az ember az előadás után.

Kérjük, ne ijedjenek meg. Nem folytatjuk. Csak azt akartuk dokumentálni, hogy Loute immár lefőzte az átkozott kis Kohnt is. Pierre Véber darabjának egy-egy mondása már mértföldeket [!] futott be tegnap este óta. Egy naiv bácsi szomorúan panaszkodott nekünk:

- A Loute előadása egy véleményt erősített meg bennem.

- Mi az?

- Hogy a színház ma már nem kultúrintézet.

- Tessék?...

Íme. Néhány embernek Loute-t kellett látnia, hogy addig a véleményig eljusson, azaz eljusson, hogy a színház nem kultúrintézet.

*

Ha Halász Lajos képviselő lesz - mondja Szűts Dezső -, megszakítok vele minden érintkezést. De szeretném, ha megválasztanák.

Kevesen nézik ilyen szemmel a Halász Lajos nagyszalontai, győzelemmel kecsegtető küzdelmét. Sokaknak nem tetszik, hogy egy fiatal skribler ilyen sok joggal és erővel dolgozik a maga karrierje érdekében.

Nem mondjuk azt, amit egy epés munkatársunk inkább a vicc kedvéért mondott:

- A magyar parlament megérdemli, hogy Halász Lajos belekerüljön.

De azt állítjuk, hogy a Halász képviselősége a saját pártjában nyereséget jelent.

*

Szaladgálnak a csörgő szánkók. Téli világ van. Vigasságok, mulatságok terveitől terhes a téli levegő. Mikor a jómódúak mulatnak, nagy lehet a nyomorúság. Ha valamikor nem lesz a földön ínség, milyen jogcímmel fognak vigadni az emberek?...

Nagyváradi Napló 1902. december 7.

(b.)

135. EGY SZEGÉNY EMBER KIS HALOTTJA

- Akit nem akartak eltemetni -

Fehér a világ. Itt a tél. Nem árt foglalkoznunk azokkal, akiknek ez a fehér, téli világ kín és gyötrelem, valóságos pokol. A szegények nem áldják ezt a fehér csillogó világot. Mint ahogy a nyári meleget sem nagyon áldhatják. A szegény embernek élni gyötrelem, de meghalni is nehéz és bajos. A friss tél egy tegnapi tragédiája ezt bizonyítja.

Szegény Varga Pál Nagytemető utcai napszámos-embernek meghalt a kis nyolc hónapos leánykája, a Margitka. Keserves a gyász a nyomorult kunyhóban is, de még keservesebb a teher, amit a gyász ró rá az emberre. A kis hideg testű Margitkát el kell temettetni.

Varga Pál hivő, jó katolikus ember. Szép, keresztényi temetést akart az ő kis halottjának. Elment tehát a plébános úrhoz. Hogy milyen eredménnyel járt a szegény Varga Pál, az alábbi levél bizonyítja, melyet tegnap délelőtt kaptunk:

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Mint szegény napszámos ember, nagy bajomban fordulok Szerkesztő úrhoz. Hét gyermekem közül az egyik, a nyolc hónapos Margitka, tegnap meghalt. Mivel én magam tüdőbeteg, most keresetképtelen ember vagyok, két gyermekem pedig szintén beteg és otthon alig van betevő falatunk, felmentem nagyságos Dencs János plébános úrhoz és mint buzgó katolikus ember arra kértem, hogy meghalt kis leányom temesse el.

- Ezért 2 forint 10 krajcár jár, mondta erre a plébános úr.

- Tudom, mondtam én, de legyen tekintettel Nagyságos főtisztelendő úr az én szegény keresetképtelen és beteg állapotomra. Nincs nekem egy krajcárom, de még betevő falatom se. Hát legyen kegyes a főtisztelendő úr most ingyen eltemetni az én kis halottamat. Majd megfizetem, ha dolgozni tudok.

Dencs főtisztelendő úr erre haragra lobbant ellenem és azt mondta, hogy szegény a kántor, harangozó is, hát ő nem temeti el a kislányom addig, míg én elő nem teremtem azt a pénzt. Nem bánja akárhonnan veszem, de annak a pénznek meg kell lenni.

Erre én elmentem Lőrinczy rendőrkapitány úrhoz és kértem, hogy mivel nekem pénzem nincs, Dencs plébános úr pedig ingyen nem akarja eltemetni a lányom, hát temettesse el a város.

Minthogy Lőrinczy kapitány úr azt mondta, hogy ezt ő nem teheti meg, kérem Szerkesztő urat segítsen rajtam valami tanáccsal, hogy miképpen temessem el az én kis lányom, mivel én buzgó katolikus ember vagyok és nem akarom a gyermekem pogány módra eltemettetni.

Nagyvárad, 1902. dec. 6.

Varga Pál, napszámos. (Nagytemető u. 31.)

És személyesen is eljött hozzánk Varga Pál. Panaszkodott és sírt. Tüntető adakozásokhoz nincsen kedvünk s módunk sem, de rendkívül meghatott bennünket a szegény apa siránkozása. Adtunk neki 2 forint 10 krajcárt s ő hálálkodva sietett a pénzzel Dencs plébános úrhoz, kinek - úgy látszik - nem szabad kivételt tenni senkivel a temetési stóla behajtásánál.

- Látja - mondta Dencs -, hogy van pénz. De idejében kell ám erről a szülőknek gondoskodni.

- És elküldte egyik káplánját a temetésre...

Azóta a kis Margitkát beszentelhette Dencs úr káplánja. Sőt a temető egyik messzi, félreeső zugában új kis hant emelkedik, Szegény Varga Pál megmenekült a hivő, buzgó keresztény ember elképzelhető nagy fájdalmától, hogy az ő kis halottját pogány módon kellett eltemetni s talán emiatt el fog kárhozni a nyolc hónapot élt fehér ártatlanság.

De Varga Pál házában még sincs megnyugvás, bár Margitkát plébános temette el s erre került pénz. Nagy a nyomor a Nagytemető-utcai viskóban. El lehet képzelni, hogy milyen nehezen tud segíteni egy nagycsaládos nyomorgó napszámos magán, mikor még kis leányát sem temetik el ingyen. A jó lelkekre apellálunk. Akik tehetik, enyhítsék filléreikkel a Nagytemető utcai gyászos ház nyomorúságát. Mi e filléreket szívesen juttatjuk el a nyomorgó családhoz. Adományokat mindenkitől elfogadunk. Még azoktól is, kik a szegény nyomorgó emberek kis gyermekeit csak készpénz ellenében temetik el.

Nagyváradi Napló 1902. december 7.

(ae)

136. TURÁNI ERKÖLCSÖK

Klerikális lapok nagy gaudiummal közölnek egy levelet. A levelet állítólag választási harc idején írta a margittai kerület országgyűlési képviselője, kinek mandátuma fölött pár nap múlva ítélkezni fognak. A klerikális lapok zsidóbélyegzésre használják föl a levelet s ítéleteket mondanak a zsidó erkölcsökről. A levélben ugyanis a zsidó erkölcsökre apellálva, kérik a voksot. Persze, ha katolikus néppárti ember a keresztény erkölcsökre hivatkozva tenné ugyanezt, nem volna mi baj sem. De most nem erről lesz szó. Hiszen ha erkölcsökről beszélnénk, azon kellene kezdenünk, hogy az etikát a zsidóság adta az egész világnak, s keresztény világfelfogás voltaképpen nincs is, csupán zsidó-keresztény. De - mondjuk - nem erről lesz szó.

Szó lesz arról, hogy micsoda gyönyörű erkölcsök virítanak nálunk a politikában általában, de kiválóképpen a választások idején. Ezek az erkölcsök nem zsidó és nem keresztény erkölcsök. Ezer szerencsénk, hogy a vérbeli magyarság, a magyar parasztság lángja, [!] ezeket az erkölcsöket még nem szedte magára. Ez is meg fog történni. Tegnap a képviselőházban egy kuruc követ úr, olyan régi táblabíró szabású alak, lehetetlennek mondta a tiszta választást.

- Csak nem kívánhatjuk, hogy a szegény választó polgár ingyen szeresse a hazát s még tíz-húsz forintot se kapjon a választás idején.

Hát ilyen az úri, magyar erkölcs. Tessék csak békét hagyni a zsidó erkölcsöknek. Tessék inkább a turáni fajtában kutatgatni. Mióta Árpád apánk Zalánt meg akarta vásárolni, azóta a magyar fórum mindig vásár. Max Harden, a kemény német kritikusi elme azt vallja, hogy korruptabb nációja nemigen van a világnak, mint a magyar. És korruptak voltunk az egész barbárság s most talán még inkább azok vagyunk: a félbarbárság korszakában.

Ha kultúrember végignéz egy magyar választási harcot, bizonyosan fölfordul a gyomra. Egy-egy választás arra vall, hogy annyi képességünk sincs a modern parlamentáris élethez, mint a boxereknek. Minden magyar választás az intelligencia és érettség csődje. Maguk a politikus urak akarják és csinálják, hogy így legyen. Mondta-e vagy nem egy Habsburgi főherceg, de igaz: Magyarországot csak korrupcióval lehet kormányozni.

Az is minden intelligens ember hite lesz nemsokára, hogy Magyarországon át kell engedni a politikát teljesen az alantas elméjűeknek. A mai magyar parlament nívója már azt bizonyítja, hogy ez a hit majdnem teljesen győzedelmeskedett.

Ne tessék zsidó erkölcsökről beszélni. Ennél nincs gyengébb klerikális fogás. A turáni erkölcsök révén mi magyar náció állunk legmagasabb fokain - az erkölcstelenségnek...

Nagyváradi Napló 1902. december 13.

(ae)

137. A NAGYVÁRADI SZABADELVŰ PÁRT ÉS AZ EGYSZERI BÓCHER

Az egyszeri bócher elhatározta magát, hogy ráadja a fejét világi dolgokra s mindenekelőtt verseket fog olvasni. Goethe egyik nagy versén kezdte. A vers két első sora kérdés, a két második sor felelet erre a kérdésre. El is felejtettük már, hogy az ilyen figurát, hogy nevezi a poétika. Ilyenforma az:

Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál?
..............................
Hunyadi ő, az ősz vitéz.

A bócher megcsóválta a fejét:

- Ejnye, de különös valami a vers! Kérdez... Felel... De hogyha tudja, miért kérdi?...

*

Dr. Várady Zsigmond nem poéta. Verseket nem ír. De az egyszerű bócher az ő tegnapi írására is megcsóválná a fejét.

- Ez a dr. Várady Zsigmond okos ember. Érezte az idők nehéz járását, látta a régi dicsőség elmúlását. Jó idő óta hirdeti is, hogy a nagyváradi szabadelvű párt, ha még nem is halt meg, de halni akar. Hogyha tudja, miért kérdi?

*

Miután e rituális ízű, de voltaképpen nagyon keserű viccel kezeikre játszottuk magunkat a jó barátainknak, beszéljünk egymás között, őszintén, limonádé és epe nélkül. Nagyon áhítja az örök világosság fényeskedését a nagyváradi szabadelvű párt? Valóban nincs már kedve semmihez, csak a kimúláshoz?

Ha így volna, nincs szavunk több. Aki meg akar halni, haljon meg. A lemondásnak önkikülönítésnek nincs köze és joga az élethez. De mi úgy véljük s éppen a Várady Zsigmondok révén, hogy a halált nem várják még tárt karok. Úgy véljük, hogy az alvó életösztön fölkelve elég erős volna még a halál lebírására. Nem tudná-e vajon megemberelni magát a nagyváradi szabadelvű párt?

*

Nincs okunk újból le nem írni, hogy éppenséggel nincs gusztusunk arra a savóra, ami a mai szabadelvű párt szabadelvűsége.

No de a Bihar megyei és nagyváradi szabadelvű párt lehetne más is. Ennek a pártnak külön tradíciói vannak. Nagy tradíciói! Mi gátolja, hogy a régi maradjon? Ezen a földön sohasem okkupált az a jezsuita frakció, melyet befogadtak a házba s mely azóta folyton erőlködik a gazda kidobásán. Ha a nagyváradi szabadelvű pártba mégis belopódzott volna a jezsuitizmus, dobja ki magából a párt. Végre is kevés olyan méreg van, melyet ellenméreggel ne lehetne kioperálni? Ha akarják... De vajon akarják-e?

*

Úgy vesszük észre, hogy úgy jártunk, mint a bócher poétája és mint - Várady Zsigmond. Tudjuk és kérdjük... Bizony akarni nem tud és nem akar a nagyváradi szabadelvű párt. Persze, hogy egészen a fejére nő a negyvennyolcas tábor. És még ha ez a tábor negyvennyolcas volna.

De nyugodtan nevezhetné magát tizenhármasnak, sőt ezerötszáztizenhetesnek - vagy mikor is volt a tridenti zsinat. Hiszen Hermann Ottó is negyvennyolcas és Hegyi Antal is az volt. Dőry Ferenc is az és Stokker József is az. A mai szabadelvűpártnál tehetetlenebb párt csak egy van: a mai negyvennyolcas párt. Hát, ha a szabadelvű párt úgy akarja, növekedjék e dicsőséges tábor.

*

A züllés felül kezdődött. A perspektívák világosak. A jóslás nem nehéz. Micsoda paktumok születnek ebből. Amint Széll, Apponyi, Kossuth, Komjáthy, Rakovszky és Zichy János, úgy értik meg talán legközelebb egymást Hlatky Endre, Hoványi Géza, Szokoly Tamás, Halász Lajos, Pálffy Béla és Stokker József. Milyen szép lesz ez. Majd talán Szokoly Tamás és Stokker József engedelmével lesz szabad a fórumon maradni Rádl Ödönnek, Dési Gézának, Várady Zsigmondnak és a többinek...

*

Hogy így lesz-e? Legalábbis ezt ígéri a helyzet. Az emberek sohse voltak talán olyan gyávák, mint ma. Az egyszeri bócher a maga filozófiájával tisztán látott. Furcsa valami a vers. De a magyar politika még furcsább!...

Nagyváradi Napló 1902. december 14.

(A. E.)