37. AZ OPERETT FÖLTÁMADÁSA

Párizs, júl. 13.

Nyár van, s ilyenkor a legnótásabb kedvű Párizs. Cigány és cigányos bandák muzsikálnak a zöld fák alatt. Csöndes és szapora, édeskés és vad melódiák zűrzavara árad ki a nyári mulatók kapuin. Az utca lesben áll s füttyel, énekszóval elkapdossa az új nótákat. Egy-egy éjszakán olyan lármás, muzsikás a nyári Párizs, mint egy víg monstre-établissement. Az idegen vidáman bolyong e nótás lármában. A finomabb fülű párizsi azonban kétségbeesik. Ez a nótás, jókedvű, muzsikás város nem Párizs. Nótás zűrzavarában talán csak az egyetlen Budapest szomorúbb. Ez London, New York, Berlin és Bécs. Csiklandozó, semmi angol dalok, olcsó és émelyítő bécsi valcerek, New York-i néger és indiánus, rángatózó, vad nóták, franciáskodó berlini kuplék folynak össze a nótás Párizs levegőjében. És mintha ez őrült hang-káosz felett Planquette, Offenbach, Hervé és a többi sok, vidám, modern nótás Apolló árnyai busongnának...

Tizenöt-húsz esztendei aszály után mintha kiszáradt volna a gyökere is a vidám francia nótának. Nem a sanzonnak. A sanzon is haldoklik. Ám a sanzon valahogyan még mindig teng a füstös, kicsi cabaret-k óvott, elzárt talajában. De mintha gyökere is elszáradt volna annak a francia nótának, mely a könnyedség, finomság, báj és grácia triumfusát érte meg a régi, dicsőséges francia operettben.

Hogy Wagner, a németek és olaszok fojtogatják a francia, úgynevezett nagy muzsikát, ebbe már beleszoktak a franciák. Beletörődtek abba is, hogy a népdal, a francia sanzon, kikopott a fényes mulatócsarnokokból s kis rejtett korcsmákban tengődik. Talán még azt is elviselték volna, hogy az utcát és kávéházat is lefoglalja az idegen nóta. De, hogy a francia operett meghaljon végleg, ezt csak tizenöt-húsz évig tűrték. Most feltámadást vár és követel az operett számára a francia géniusz. Igen, a francia géniusz maga. Mert az operett, a dalos, kedves, nótás operett a legtörvényesebb gyermeke a francia szellemnek. Benne a francia faj karakterisztikonjai fénylenek: a képzelő erő, az irónia, a vidámság, a szatíra, a paródia, a tarkaság és a finom artisztika.

A Budapesti Hirlap levelezője hírt adott volt a Bőregér káprázatos párizsi sikeréről, s arról is írt, hogy e siker alighanem fölveti a francia operett föltámasztásának a problémáját. Így történt. A Bőregér nyomában jöttek a Torreádor, a Makrancos hölgyek, Luna asszony, a Svihákok, a New York szépe, Kis szökevény stb. Ez betelítette a poharat. Ma a francia kritika harsányan hangoztatja, hogy már a jóízlés nevében is kötelesség [a] londoni, bécsi, new-yorki, berlini könnyű zene hódítása ellen védekezni. Meg kell kísérelni minden erővel és képességgel a dicsőséges francia operett föltámasztását. Az orfeumok színházrontó versenye tanúsítja, hogy Párizsnak operett kell. Elég volt a húszesztendős bűn. Francia és művészi okok egyaránt követelik az operett, a francia operett föltámasztását, melyet beteggé tett volt a zsenik nyomába lépő epigonok gyatrasága, halálba vitt az énekes bohóság, a vaudeville, s most végleg el akar temetni az idegen és hitvány muzsika. Megszólalt az egyetlen élő a régi mesterek közül: Lecocq, a Kis herceg, az Angot asszony leánya stb. diadalmas szerzője, kinek Brüsszel az igazi hazája, hol legutolsó művét, a Vettá-t is színrehozatta. Szomorú és reménytelen a Lecocq nyilatkozata. A mester hosszasan sorolta föl a francia operett szomorú haláltörténetét. A Massenet-féle egyéniségeknek derogált könnyű muzsikát csinálni. Librettó-írásra sem vállalkoztak igazi írók. Jött a vaudeville. A közönség is elvadult. A demokrácia - mondja Lecocq - megártott az operettnek is, a réginek, színesnek és finomnak. Legvégül pedig jött Berlin, Bécs, New York, London. Nincs más mód - mondja Lecocq - mint egyelőre fölfrissíteni a régi klasszikus repertoárt. Offenbach-hoz, Hervé-hez és a többi nagyhoz fordulni gyógyulásért. Lassan-lassan nevelődni fog aztán egy új, erős muzsikus gárda, mely új életet ad a régi operettnek.

A Lecocq tanácsa nem elégít ki senkit. Egy bizonyos. A készülő szezon húsz év után befogadja színházaiba az operettet. Legalább öt párizsi színházban játszanak már a jövő szezonban operettet. A francia ifjú muzsikusok lázasan dolgoznak. A régi recept szerint igazi íróembereket keresnek, kik együtt tudnak dolgozni a zeneíróval. Hiszen ez az egybeolvadás és egybeolvasztás volt a régi dicsőséges operett fő erőssége a művészi inspiráció, gond és ízlés mellett. Azonban még a jövő évben, az első évben igenis London, Berlin, Bécs és New York osztozkodni fog Párizzsal. A mai publikumot nem lehet jóllakatni reprízekkel. Újság, sok újság kell, s egyelőre alkudozni kell a húsz év óta hódító külfölddel. Azután?... Talán eljön a siker. Hiszen a jóízlés valóságos lázzal követeli a régi finomságot, fantáziát, szatírát, iróniát a könnyű művészetben. Kell hát, hogy nevelődjék szerző, író, játszó és néző sereg. Akkor jön el a föltámadás. Addig szomorú, vad és zűrzavaros lesz a nótás Párizs. Olyan, mint a nótás Budapest...

Budapesti Hírlap 1904. július 17.

38. PÁRIZSI LEVÉL

[A Budapesti Napló levelezőjétől]

Párizs, július 15.

Meddig lesz még affér az "Affér", melyet nem lehet elég nagy "A"-val írni? Nem tudja ezt még Rochefort sem, pedig Rochefort nagyon sokat tud. A francia publicisztika vén enfant terrible-je, ha kell, megesküszik rá, hogy mit hallott egy este véletlenül az Operában. A Rotschildok doyenje diskurált néhány szemita színű úri barátjával s hirtelen, hangosan elszólta magát a vigyázatlan Rotschild:

- Egyet mondhatok önöknek, uraim: a Combes-kormány addig nem bukik meg, míg a dolgát egészen el nem végzi. Nem hiába adtuk ki a milliókat. Dreyfus Alfrédnak teljes rehabilitálás kell.

Rochefort azt mondja, ha kell, megesküszik reá, hogy ő ezt hallotta. No, akkor bizonyosan igaz. Ámbár nagyon különös dolog, hogy ha az "Affér"-ban ki-kisül valami új nagy turpisság, a nacionalisták keseregnek egy darabig, de azután kórusban egyszerre megáradnak:

- Na most már csak vége lesz ennek a históriának!...

Már vagy tíz ízben sóhajtottak fel így fájdalmasan, dühösen és könyörögve. Úgy látszik, hogy a legnagyobb turpisságok még kiderülésre várnak. Ezért kínálgatják fogcsikorgatva a békülő jobbot.

A komédiának azonban nincs vége. A históriának, mint ők mondják. Még sok szenzációja lesz ennek a világraszóló híres afférnak...

Nemrégiben egy brosür jelent meg itt Párizsban. Igen kuriózus kis olvasmány. Ez a brosür megkereste a históriában a Dreyfus-ügy egyik párját, XVI-ik századbeli ükét.

A XVI-ik század hajnalán Németország volt egy híres, nagy affér színpada.

Szép kis epocha volt ez. Vad, fanatikus dominikánus barátok szaglásztak mindenütt, mint vérebek. Ezerszer jaj volt annak, kinek egy kis ügye akadt a kölni szent inkvizicióval. Hochstraten atya, a szent inkvizíció feje volt Németország kegyetlen nagyura. Nagyobb a pápánál, nagyobb Miksa császárnál.

Az inkvizíció unatkozott. Valami nagy föladatra áhítozott. Valami monstre hajszára ad maiorem gloriam Dei. Hochstratennek a gyűlölt zsidókra vásott a foga. Hogy lehetne ezeket összefogni, s hogy lehetne végezni velük? A tudománytól sem borzad vissza néha a sötétség. Hochstraten egy tudóst keresett, aki héberül ért, s aki a talmudot lefordítja - inkvizicionális használatra. Azaz egy hazug talmudfordításra volt szüksége Hochstratennek. Bizonyságára a vérvádnak s a többi vádnak, amivel a tömegeket még ma is rá-ráuszítják itt és amott a zsidókra.

Az inkvizíció nem keresett e célra akárkit. Neki Reuchlin János kellett, ez a nagy, ez a nemes tudós. Tudta az inkvizíció, hogy mit csinál. A legjobb firmát kereste ki.

Reuchlin fölháborodva utasította vissza az inkvizíció kérését, s erre iszonyú hajsza indult Reuchlin ellen. Okvetlenül máglyára kerül Reuchlin, ha mellé nem áll az egész német tanulóifjúság. Ez volt a reuchlinisták és obskurusok híres küzdelme. Gigászi harc volt. Fejedelmek, feudális nagy urak, polgárok és pórok küzdöttek együtt és egymás ellen. Közben meg-meglobbant a máglya. Jajgató hangok, nyögések, szitkok lopóztak ki a kínzókamrák zárt ajtain. A bajor Kunigunda királyné, egy hisztériás, vallásos őrjöngésben leledző asszony, biztatta a dominikánusokat egy klastromból. Miksa császártól történhetett akármi. Őt untatta az ügy. A dominikánusoktól a püspökök is remegtek. Az inkvizíció iszonyú rettegésben tartotta egész Németországot. No és az csak természetes, hogy jaj volt annak a zsidónak, aki még imádkozni is mert hangosan.

És mikor legőrjöngőbb a dominikánusok dühe, mikor az egész világot provokálni akarja már, - az őrjöngők észre sem veszik, hogy új világ jön a régi helyébe. Még égnek a máglyák, de már új tűz ég a szívekben. Luther igéi diadalmasan csengenek és szállnak szerte. A XVI. század nagy "Affér"-ja rémülten csitul el. Világforgató, szédületes, hatalmas, sok milliószor nagyobb "Affér" lép a helyébe: a reformáció.

Ezeket mondja el színesen, szenvedélyesen az új brosür, mely érdemes helyet nyer bizonyára abban a könyvtárnyi irodalomban, melyet a Dreyfus-ügy teremtett...

*

Július 14-ike, a franciák idei nemzeti ünnepe iszonyú hőség közepette következett el. Mondják is, hogy régi idők óta nem volt ilyen kedvetlen és leforrázott a Bastille bevételének a napja. A nagy csapatszemle, a Strasbourg-szobor megkoszorúzása, a bivak, a tűzijátékok s a nevezetes nap annyi egyforma programpontja unalmasan, lelketlenül, kedvetlenül végeződött mind el. Pedig direkt elhozatták Párizs népének a tuniszi bejt. Az utca egyszer-kétszer megbámulta s megéljenezte a protége-souveraint, de iszonyú meleg volt. Egy pohár jeges hűsítőért a bej odaadta volna Párizst s Párizs a bejt. Legfőbb ideje volt, hogy a parlament vakációt adott magának s a karthauzi milliókat is elintézte harmadszorra (ezek a milliók még fognak néhányszor "memento mori"-t mondani). Mert Párizst ez idő szerint nem érdekli más, mint a meleg. A meleg, mely óh, 35 Celsius. A nagy nemzeti évfordulók milyen jó vezércikk-témák az egész világon. Különösen a múltat visszasóhajtó bús hazafiaknak. S a nacionalista sajtó az idén csak ennyit tudott sóhajtani:

- Hol a régi ünnepi fény, lelkesedés? Hiányzik valami. Mi hiányzik? A haza legjobb fiai száműzetésben vannak. Bezzeg szebb beszédeket mondtak a Strasbourg-szobornál valamikor Déroulède és Habert!...

Az utca azért megpróbált mulatni. Az "apache"-ok is csináltak néhány vérengzést, hogy mégse legyen egészen egyhangú az ünnep éjszakája. Nem tudom, látta-e valamelyik francia nacionalista vezér, amit én láttam. Vagy száz kis iskolásfiú verődött este lampionos menetbe az avenue Villiers torkánál. A gyerekek torkuk szakadtából énekelték a - szocialista indulót, az Internacionálét. Hejh Déroulede, hejh Habert, hazátok gyászban ül...

Budapesti Napló 1904. július 20

A. E.

39. AZ ÉLET SZOBRA

Valahol, még nem tudják, hol, de ott, ahol láza teljességében zúg a párizsi élet, nemsokára állani fog, a lázas és zúgó élet monumentuma, az élet szobra, a bronzvalóság.

A világ igazodik itt Nyugaton. Az élet diadalmasan eszmél önmagára. Nem tűri, hogy az ő piacát hullákkal szagosítsák be. Haragosan söpör el mindent, ami nem őt szolgálja. A gyöngék, akik nem tudnak az élettel ujjongva, tülekedve rohanni, sikoltoznak:

- Oh jaj, a múlt! A kegyelet!...

Az élet zúgásában nem hallik meg már e sikoltás. Az élet végre tisztába jött önmagával. Örömöket, életet, szenzációkat ad azoknak, akik őt szeretik, akik neki hízelegnek, akik ővele tartanak, de kegyetlenül keresztül gázol a gyöngéken, a tehetetleneken, az álmodozókon. Hajrá!

A folytonos akarat és akció: az élet. A nyápicok, mi nyápicok, hiába öltjük ki rá a nyelvünk. Hiába próbáljuk begubózni magunkat. Az élet, az önmagára eszmélt élet, nevezzük az ő ócsároló és büszke nevén: a modern élet kérlelhetetlen.

Nos, ez a hatalmas, ez a kérlelhetetlen, modern élet most szobrot kap. Ezt mondja:

- Követelem jogaim teljességét. Ti emberek, eddig gyávaságotokban folyton a halált tiszteltétek meg szobrokkal. Én most reklamálom a szobrokat. Igaz, hogy ti a ti fölmagasztalt halottaitokat is csak az én kedvemért magasztaltátok föl. Azt akartátok a ti kis állati önzésetekkel, hogy a megszobrozott halottak ösztökéljék az élőket példaadással a ti kedvetekre lenni. De erre a játékra nekem már nincs többé szükségem. Faragjátok szobraitokat egyenesen nekem...

*

Rodin, ez a csodálatos képfaragó, ez a nagy erejű szobrász, kinek hellén a lelke, de gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát. Ennek a szobornak "Le Penseur" a neve, "A gondolkozó". Ott állott júl. 1-ig a Grand Palais magas üvegboltja alatt. Ékessége volt az egyik, a fiatalabbik francia "Szalon"-nak. Kit ábrázolt? Egy embert. Nem is! Az embert. Nem azt a bizonyos örök-embert, aki nincs. Az embert, ki ma él. Ez az örökember is egyik mulatságos hazugsága a gyáváknak, nem életrevalóknak, betegeknek és klasszikuskodóknak. Örök-ember... Hol az örök-ember? Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk, a XIII-ik századbeli ember-elődömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás, életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom. De mi közöm a XIII-ik század emberének vágyaihoz, örömeihez s fájdalmaihoz?... Idegen az nekem... Tehát Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern élet monumentumát. Meztelen óriás, bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett, meghúzott, megpróbált, erős izmú, erős csontú ember. Éppen tán az idegei lehetnek megtépettek kissé. Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, s tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erőgyűjtésnek s mindenekfölött a töprengő gondolkozásnak, az útkeresésnek arca. Ezen az arcon a mai élet viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo... Ez az ember nem ülhet itt sokáig. Kenyér kell, cipő kell. Élni kell. Hajrá... Minden pillanatban várjuk hogy most a megfeszülten gondolkozó ember hirtelen fölemelkedik, s elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, birkózni... Élni... Miért ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtő töprengés? Miért? Tudjuk. A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelő világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálunknak meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk, össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni. A legerősebbnek is meg kell állania egy percre olykor, egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?...

Ez a Rodin szobra, ez az élet szobra...

*

Egy francia heti újság gyűjtést indított. Meg akarják venni Rodin szobrát, s odaajándékozni Párizs népének. Már eddig több gyűlt össze tízezer franknál. Már bizonyos, hogy ez a szobor Párizs népéé lesz. Sokára lesz azonban a leleplezés, s mégis zeng már az ünnepi himnusz. Végre egy szobor. Életnek és művészetnek műve... Így zeng a himnusz. Mert Párizs és Budapest egyeznek egyben: utálják a maguk nyilvános szobrait. A boldog párizsiak a maguk gazdagságában találnak mégis a szobrok Sodoma és Gomorrha-jában tíz-tizenkét szobor Lótot. Mi otthon alig találunk egyet.

Már csak azért is zeng a himnusz a "Le Penseur" felé...

*

Hol álljon? Ezt a szobrot nem fogják eldugni "parkok hűsébe", "árnyas fák" alá. Oh, az a sok buta esztétikus tradíció. Az anarchistáknak elsősorban az esztétika bácsijait kellene levegőbe röpíteniök. A világ megjavulna, ha nem volna benne annyi ízléstelenség. És hozzá: ízléstelenség az ízlés szent nevében...

Rodin szobra nyüzsgő, zúgó életfolyók bírkózó áradatában fog állni. Lármás, izzadt emberek, kopár házak, futó kocsik között. Az Opera előtt volna legjobb helye. Itt azonban pár héttel előbb foglalást tett az élet, mely már a föld alatt is utakat akar. Ide a földalatti villamos új stációja került, a "Metró". Ám bizonyos, hogy a zakatoló, láza teljességében zúgó élet egy piacára fog kerülni. Talán a Trinité-térre, de lehet, hogy mégis az Opera elé. Itt ad példát, itt árasztja az élet ragyogását majd a bronz szobor, ez élő szobor. Szimbóluma a modern élet igazságának és tragédiájának. Mennyivel többet fog ez néhány száz év múlva beszélni rólunk, mint a George Sand szobra, avagy Daudet-é, avagy sok más nagy és kis nagyé... Ez a szobrok szobra, az élet szobra...

Jövendő 1904. július 24.

Ady Endre

40. A TEUTON DÜH ÉS A FRANCIÁK

[Saját levelezőnktől]

Párizs, július hónap

A franciákat elérte a fátumuk. A gloire valamikor önmagával eltelt népének, mely szeszélye szerint vett tudomásul, vagy ignorált mindent, ami idegen volt, ma úgy kell védekeznie a felületesség, vagy rossz indulat ellen, mint akármelyik kisebb nációnak. Még Sedanig áltathatták magukat az optimista lelkek, hogy a francia kultúr-társadalom egy és elérhetetlen. Még Sedan óta is akadtak fanatikus hívők. Ma már azonban ilyen optimista lelkek nincsenek. A három utolsó decennium olyan kegyetlen leckéket adott a francia népnek, amilyet alig kapott még valaha egy nép. Az emberi elmék irányításának az érdemét ma Angolország vindikálja magának. Óriássá s a francia irodalommal saját földjén birkózóvá nőtte ki magát az orosz irodalom. A testvér latinfajta, az olasz, kultúrája újabban csodálatos lendülést mutat. De mindez nem volna szomorúságos a francia lelkeknek. Talán veszedelmes sem. De elkeserít és kétségbeejt minden gondolkozó franciát a német világhódító szellemnek az az őrület határai körül való csapongása, melyet még akkor sem lehetne egyszerűen kimeríteni, ha e határokat túl is lépné, mert e csapongást egy hatvan milliós nép, egy szédületesen fejlődő világ-impérium túláradó ereje magyarázza.

Néhány esztendő óta a francia kultúra embereinek formálisan, valóságosan s elkeseredetten kell védekeznie a teuton düh ellen, mely mindent föl akar falni, s Ádámtól, - vagy gusztus szerint: az ős-gorillától - máig minden emberi kiválóságot személyben és cselekedetben a germán géniusznak reklamál.

A Budapesti Hírlap jelezte volt, hogy milyen nagy elkeseredést keltett Franciaország-szerte egy bolond pángermán könyv, mely a többek között Jeanne d'Arc-ról és Napóleonról is azt állítja, hogy német eredetűek voltak. Egy másik pángermán könyv azt bizonyítgatja, hogy Franciaországnak fele elgallosított német föld, s tanácsokat ad, hogy majd annak idején miként kell Franciaországot regermanizálni. Nyilván pángermán bolondgombák ezek, a teuton düh kitörései, de a franciák nem volnának franciák, ha nem éreznék magukat vérig sértve az őrület rohamainak ez impulzusaitól.

Érdekesen illusztrálja a francia lelkek idegességét annak a német katonatisztnek a bolondos könyve, melyről a Budapesti Hírlap nemrégiben megemlékezett: Világháború - Német álmok. Már az a fantom is fölháborító, hogy a francia hadsereg a német hadsereggel, a francia flotta a német flottával együtt [harcoljon] - ha mindjárt az angolok ellen is, [de az, hogy] az egyesült francia-német haderőket Vilmos császár és Henrik porosz herceg vezessék, [az] föllázítja a legflegmatikusabb franciát is, ha ugyan van flegmatikus francia.

Mindennél fájóbb azonban a franciáknak az a vakmerőség, mellyel a teuton düh a francia kultúra termőképességét tagadja. Egy-két komoly német lap kivételével az egész német sajtó a legféktelenebb módon gúnyol ki, kicsinyel le, vagy hallgat agyon mindent, ami francia. Egy előkelő német folyóirat szerint a francia lélek két fő karakterisztikonja a kéjvágy és a bigottság. Egy előkelő német író szerint, egy német ember mindig megveti egy kicsit a franciát azért, mert a francia szeret tetszeni a nőknek. Egy másik német folyóirat szerint a francia szellem olyan dekadenciát mutat, hogy pornográfiába ful már minden francia irodalmi tendencia, s egy nagy bécsi lap szerint a francia szellem legkülönb produkciója a vaudeville. A német tudósok bizánci példákkal bizonyítják, hogy Franciaország a pusztulás útján van. És a franciák tudomást szereznek ezekről az inzultusokról. Szinte betegesen kutatnak az őket bántó német könyvek, brosürök s újságok után.

A francia közvéleményben pedig különös reakció támad a teuton düh inzultusaira. Liberális, sőt radikális lapokban olvasom, hogy azért nő a német arcátlanság, mert a mai francia kormányzat rúdja az internacionalizmus s a teuton dühöt bátorítja az a hadseregellenes irányzat, melyet éppen a hivatalos Franciaország biztat és támogat.

Franciaország mai forradalmi állapotában, küszöbén egy páratlanul veszedelmes kultúrharcnak, mikor a türelmetlen szocialisták hol itt, hol ott fiók-revolúciókat támasztanak, a politikai pártok mindenre készek a hatalomért, a francia gondolkozók még mindig kapnak időt, hogy a teuton düh szimptómáira rámutassanak. Úgy látszik, hogy e szimptómákat mindennél nagyobb veszedelemnek érzi a francia lélek. A francia tudományos, irodalmi és művészeti revűkbe kell csak betekinteni. Mindegyikben állandó téma a teuton düh, a pángermán éhség. A napisajtó szárnyra veszi a vészkiáltásokat s a jelszavakat. A francia közvéleményben pedig nemsokára izzóbb lesz a németgyűlölet, mint volt Párizs ostroma alatt...

Budapesti Hírlap 1904. július 26.

41. HARC A REGÉNYHŐSÖK MIATT

Párizs, július hó

Milyen részleteket szedhet ki az életből az írói fantázia? Azaz hogy ez gyatra kérdés. Száz különböző válasz jöhetne rá száz egyrangú igazsággal. Aztán azt a hitet kelthetné az ember, hogy elmélkedni akar. Utálatos és unalmas dolog pedig leszúrni egy vékonyka eszme-cölöpöt s keringeni körülötte. Hiszen úgy áll a dolog, hogy az írónak annyi joga van, amennyi ereje. Egy fiatal francia író nemrégiben írt egy regényt az angol-boer háborúról, s ez a regény határozottan irodalmi munka. Két másik francia író a kommün rémes napjait írta meg regényben, s e regény szintén irodalmi klasszifikálásra tarthat számot. Elég erejű író egészen bátran nekifoghatna regényt írni a kongregációk megregulázásáról. Egy bátor magyar író viszont már ma fölhasználhatná egy regényben a parlamenti vesztegetés hírhedett ügyét, s lepingálhatná a szomorú affér ismert és esetleges titkos szereplőit. Mindehhez erő és bátorság kell, mely ez esetben maga a talentum, nehogy a Dreyfus darabok és más alkalmi históriák olcsóságáig ritkuljon valahol is az írás, pamflet se legyen, report se.

A színpadon még több szabad. A színpad, bárki bármit mondjon, valamikor egészen az aktualitásé lesz. És mégse csodálkozzék senki, hogy a francia újságírók haragusznak a modern francia írókra, mert újabb időben nagyon is szerepeltetik őket regényben, színműben. Az újságíróknak szabad legalább is olyan érzékenyeknek lenniök, mint az ügyészeknek vagy mondjuk a furvézereknek. A francia ügyészek aligha tartják szeretetreméltó férfiúnak Brieux urat, a "Vörös talár" íróját, s emlékezünk, hogy egyszer valamelyik budapesti színházi bohóság főjelenetében egy furvézer-önkéntes kedélyes alakjának is föl kellett volna tűnnie, de a furvézer-önkéntesek értesültek a készülő merényletről, s egy szerencsés intervencióval megmentették a furvézeri nimbuszt.

Az ember rendszerint szidja a maga szerencsétlen métier-jét, de kicsúfolni azért nem engedi.

A francia írók, főképpen a színpadi írók, már jó idő óta nem tudják az életet úgy nézni, hogy az újságírót meg ne lássák. Minden mese-sarokból egy újságíró ugrik elő. Modern francia színmű vagy regény már-már éppúgy nem lehet el újságíró nélkül, mint valamikor seregszámlálás nélkül az eposz.

Ez nagyon kedves és dicsőséges dolog volna, ha egyszerűen a sajtó mindent befogó tartalmát akarná jelenteni. De nem ezt akarja. A francia zsurnaliszta regény- vagy színmű-hősök igen egyforma és igen kellemetlen individuumok. Az ember megérti a zsurnaliszták fölfortyanását. Az író urak, mintha összebeszéltek volna, típust akarnak faragni. Közös akarattal és közös igazságtalansággal.

A zsurnaliszta-hős panama-lovag, fékezhetetlen stréber, házasság-szédelgő, iparlovag, vagy valami ilyenféle. Ha zseniális vagy ha tökfilkó is, mindig arra törekszik, hogy elámítsa és becsapja a világot, s hogy föl ne fedje véletlenül se a maga valóságos énjét.

És különös dolog, miközben az újságírót ilyen kegyetlenül hurcolják meg a mesék, az írók minden derékséget, kiválóságot monopolizálva, seregesen vonulnak be - a literatúrába. Amilyen durva, hitvány, olcsó figura az újságíró-hős, olyan nemes, kiváló és ragyogó az író-hős. Ékes szerelmi történetek hirdetik a modern asszonynak, hogy házasságot törni csak író-emberért érdemes. Az íróhős nagy eszméknek vagy szent bolondságoknak a fanatikusa. Az író-hős hódít vagy legalább is imponál.

- Persze-persze - mondják a "Quat-t-z-Arts"-ban. Ha az újságírók írnák a regényeket és a színdarabokat, akkor ők volnának a fényes alakok, ha a festők, akkor a festők volnának... Persze-persze...

Az újságírók azonban komolyabban beszélnek, s joguk van hozzá. Az ő pályájuk szabad pálya, s a pálya hivatottjai annyival inkább megkövetelhetik, hogy őket ne ítéljék meg azok után az obskurus lények után, kik magukat újságíróknak kreálják. Ne ítéljék meg pedig legelső sorban az írók.

Az újságírók csak az utolsó napok szenzációiból csúfolkodva mutathatnának rá Greulingre, aki Popescu Elizát meggyilkolta, s aki büszkén hivatkozott arra, hogy őt az írók tették azzá ami, s maga is író akar lenni, hivatkozhatnának a "Fehér éjszakák" két drámaíró hősére, vagy arra az érdekes íróra, aki a minap betört a Grand Palais-ba.

Nálunk íróemberek dolgoznak zsurnaliszta-sorban, s újságíróemberek író-álmokat szőnek. Franciaországban természetesen szintén dolgoznak a redakcióknak az írók, de a két métier nincs összeházasodva, A színpadi írók pláne független urak. Ő nekik még a darabjaik kritikája miatt sem kell félniök, lévén a színházak kötelessége ápolni a barátságos viszonyt a sajtóval.

Ilyenformán Franciaországban tehát igenis lehetséges az ellenségeskedés írók és újságírók között, s ez a harc ritka harc, nagyon érdekes látnivaló.

Lehet, sőt igen-igen valószínű, hogy az újságíró írásos meghurcolása nem első oka ennek a harcnak, csak egyik epizódja már. De a harc tart, s a színházak és a színpadi írók egyesületének küzdelmében például a lapok legnagyobb része az írók ellen foglal állást.

A harcnak esetleg néhány regény és dráma vethet csak véget nemes, nagystílű, kiváló újságíró-hősökkel. Ilyen hőst is adhat annyit a zsurnalisztika, mint amolyant. De komolyan szólva: az írók talán mást is megláthatnának az életből, mint önmagukat és az újságírókat...

Budapesti Napló 1904. július 27.

A. E.

42. A GYERMEKÉRT

Párizs, júl. 24.

Fehér plakátok szólnak újra a párizsi anyákhoz. (Franciaországban csak a hatóságoknak szabad fehér hirdető papírt használni.) Ezek a fehér plakátok sűrűen jelennek meg egy idő óta. Az anyákhoz szól valamennyi, s inti, kéri őket: szeressék az ő kicsinyjeiket, óvják őket, vigyázzanak rájuk: - a jövendő Franciaországra.

A minap a francia kormány a legszegényebb és legmegvetettebb anyákat oktatta ki, kiknek szégyent és gyalázatot jelent a gyermek, hogy az anyaság mindent expiál, s ne igyekezzenek lerázni nyakukról az apróságot. A kormány hajlandó nagyobb segedelmet is adni, csak a gyermekek ne szakadjanak el az anyjuktól. Az új plakát meg arra oktatja az anyákat, hogy ebben az iszonyú hőségben mint kell gondozni, táplálni, óvni a kicsiny embereket: lehetőleg csak tejet s fölforralt vizet kell adni nekik, s kerülni kell a bacilust tenyésztő gumiból vagy kaucsukból való tápláló eszközöket, nem szabad velük gyümölcsöt etetni stb.

Millió és millió ilyen ingyenfüzetet, plakátot termel a francia nyomda, s a hatóságoknak ma már a gyermekvédelem a legelsőrendű gondjuk.

Mindez pedig egyik jele annak a nagy vélemény-változásnak, melyen az elnéptelenedés problémája dolgában a francia hivatalos és nem hivatalos gondolkozás átesett. Lehetetlen, hogy valami tanulságot ne nyújtson ez nekünk is magyaroknak, kik sok helyütt - sajnos - majdnem ugyanazt a veszedelmét látjuk az államalkotó fajnak, mint a franciák a magukénak.

Ma már Franciaországban általános az a hit, hogy az elnéptelenedés ellen államilag és társadalmilag csak egyetlen tennivaló van: a halálozás csökkentése. Franciaországban több, mint százötvenezer piciny csecsemő pusztul el évenkint. És félmillióra rúg a korán elhaltak száma. Csak felére szállítani le ezt a rettenetesen gyászos számot: hatalmas, szent cél, s a francia állam és társadalom immár útjára térült e nagy célnak.

Költők, írók, szociális apostolok és tudósok követhetnek más utakat is. Valamikor Jean-Jacques Rousseau egy írása elég erős volt arra, hogy az anyák nagy táborát rábírja, hogy gyermekeiket maguk szoptassák. Lehetséges, hogy Zola Termékenysége is javító hatással volt egy sereg emberre. A gondolatoknak, az eszméknek kétségtelenül nagy erejük van, de civilizációnk mai állapotában ez erő hatása lassú. A gyakorlati államférfinak, szociológusnak ma még nem mindig szabad magukat poétáktól s prófétáktól vezettetniök. Így jött rá a francia kormány, hogy az elnéptelenedés ellen az ő tennivalója: áldozatkész gyermekvédelem, a humanitás és az orvostudomány közös működése.

Már-már operettszerű hatásokat keltett az a hivatalos buzgóság, mellyel némely, lelkes, rajongó francia a születések számát akarta minden áron növelni. De mire való az anyaság ambíciójának hivatalos ápolása, a sokgyermekűség megjutalmazása, az agglegények megadóztatása és a többi szándék addig, míg ötszázezer megszületett, fiatal francia elpusztul évenkint?

A gyermekvédelem ma a legelső francia program.

A többit - vallják a franciák - a gazdasági átalakulások hozzák meg. A francia termékenységet a gazdag polgári nők hiúsága s a léha, jómódú férfiak romlottsága rontotta meg. De a nép, a munkásosztály, ma már csaknem teljesen meggyógyult, s a vagyonos osztály józanabb, nagyobb fele sem hadakozik már a természettel. Mindezt a gazdasági és szociális reformok eredményezték. Az orvostudomány, az iskola, az erkölcsi nevelés, a gyermekvédelem, az állami gondoskodás, a szociális fejlődés stb. mikor a halálozás csökkentéséért küzd, egyben küzd az egy gyermek-rendszer s a csekély születési arányszám egyéb okai ellen is.

A francia szocialisták a maguk érdemének hirdetik az eddigi eredményt, s azt mondják, hogy holnap-holnapután, mikor egészen ők lesznek az urak, a többek között az elnéptelenedés veszedelme is elmúlik Franciaországról.

Budapesti Hírlap 1904. július 27.

43. ÍRÓK - EREJÜKÖN FELÜL

Párizs, július havában

Hogy miért is nem írt az a Shakespeare csupán tragédiákat? És miért is volt Goethe egymagában tizenkét nagyság? Miért?... Kell még pár száz esztendő, míg ezt a két héroszt kiheveri az emberiség lelke: a literatúra. Annyi vergődés, annyi vesződség, annyi fátum van ebben a két névben: Shakespeare és Goethe. Az a kisebb baj, hogy ez a két író-félisten elírta jónéhány író-generáció témáját. Ezt megbocsáthatnók talán nekik. De az megbocsáthatatlan siralom, hogy ma kicsi nótás emberek avagy egyszerű jóízű mesélők avagy vidám, jókedvszóró legények hirtelen összeráncolják a homlokukat, nagy lélekzetet vesznek, s elhatározzák, hogy ők grandiózusak, világrengetők lesznek, miként Shakespeare, vagy olümposziak, tizenkét agyvelejűek lesznek, miként Goethe.

Mindez eddig elég furcsán hangozhatik. Holott mindez együtt egy rejtőzködve, félve kesergő, régi valóság. Akiknek adatott, hogy szemei és nyelvei lennének a maguk korának, azok igen gyakorta Shakespeare és Goethe miatt kirohannak a maguk korából s kirohannak - önmagukból. Az irodalmi korokat néha valóságos epidemiája szállja meg a "nagy"-nak, az "elmélyedés"-nek, a "sokerejűség"-nek. Holott nagy csak a nagy lehet, elmélyedő csak a mély és sokerejű csak a nagyon erős, s holott nem minden kor kívánja okvetlenül azt az úgynevezett "nagy"-ot, mélyet és herkulesit. Minden kor önmagát, vágyódásait, szeszélyeit követeli azoktól, kik magukat koruk szószólóinak tartják. De hát Shakespeare és Goethe akar lenni mindenki. Az író urak mélyebbek akarnak lenni, mint amilyen mélyek - lehetnek.

A dolgot talán legjobban magyarázza meg egy egészen friss mondása egy francia esztétikusnak. Egy fiatal francia költő új verseskönyvéről akart beszámolni az esztétikus. A fiatal poéta két első kötetében egy sokat ígérő, sokérzésű, kedves, érdekes és eredeti talentum bontogatta, nyitogatta a szirmait, s az új kötetben ez a talentum mesterkéltnek, fáradtnak, zaklatottnak és fonnyadtnak látszott. Az esztétikusnak eszébe jutott, hogy a fiatal poéta pár év óta Tolsztojt tanulmányozza s fordítja. Rögtön megsejtette hát, hogy mi történt a poétával. El akart "mélyedni" a szerencsétlen, s nagy erőlködésében elfelejtette önmagát.

És ez itt Párizsban most pusztítóbb epidémia, mint valaha. Igazán az embernek kedve jön együtt nevetni a nem nagyon szimpatikus Rostand-nal, akinek a dicsőségét és szerencséjét annyira irigylik, s akinek naponként százszor vágják a szemébe, hogy csillogó, léha, zseniális rímkovács, semmi egyéb, s aki - mosolyog, nyugodtan, jókedvűen mosolyog, bizonyosan ezt gondolván:

- Engem nem ugrattok be, hogy ahhoz fogjak, amihez nem értek, s aztán kinevessetek.

Hogy miért is nem tud ilyen nyugodtan mosolyogni s megmaradni önmaga mellett más is? Hauptmannon kezdve kicsi poétákig mennyi tragikus esetet mutattak nekünk mostanában írók, kik erejükön fölül akartak írni. Vágynék az ember magyar példát is mutatni, de nálunk még vad-darázserkölcsök uralkodnak, s szörnyen érzékeny minden tiszta és minden mosatlan lélek. De különösen nálunk milyen gyakoriak és szomorúak ezek a nagy eltévedések. Milyen komolyan veszik a klasszikusokat nálunk, s milyen szépnek tartják "merni erőnkön felül"...

Hát legyen az a vígasztalás otthon, hogy Párizsban is ez az epidémia pusztít most. Szinte orvosoknak való esetek történnek. Két vidám bohózatíró, furcsa, kedves és mulatságos ötletekben kifogyhatatlan, elhatározza, hogy ők ezután "irodalmibbak" lesznek. Az új darab seregszámra csalja színházba a mulatni vágyókat, s a mulatni vágyók az előadás végén káromkodnak. A két megkomolyodott, megirodalmiasodott s elmélyedett író olyan sületlen, szentimentális ostobaságot gyártott, mintha a darabjukat akadémiai pályamunkának szánták volna.

Három hónap óta vagy tizenöt nevezetesebb premierjük volt a párizsi színházaknak, s e premierek közül sok a gyászos. És e gyászos premierek jó része azért volt gyászos, mert többek, mélyebbek, mások akartak lenni, mint íróik. A poéta társadalmi színművet ír, a bohózatíró tragédiát s a nagystílusú színpadi író poétikus színjátékot. Az ambíció és tán a kenyér - megcsúfolja, kiforgatja, megtéveszti a talentumokat -, Shakespeare-t és Goethét látják és nézik a mi íróink. Ez az első siralom. Okvetlenül színpadra törnek, mert a színpad fizet legjobban. Ez a másik. Minden fajtájú talentum érték. Minden fajtájú talentum célja, hogy önmagából a legjobbat adja, s lehetőleg mindent adjon, de értéktelenné válik a legértékesebb talentum is, ha nem önmagát nyújtja. Ez internacionális irodalmi betegség ma. Mint minden, ez is Párizsban obszerválható a legjobban. De Párizs után mintha mindjárt odahaza, minálunk volna legtöbb effajta néznivaló, mivelhogy a jelenségeket - nekünk így tanította Berényi, a fizikaprofesszor - primitívekre bontva látjuk és értjük legjobban.

Budapesti Napló 1904. július 29.

A. E.

44. MERT KŐ VOLT A SZÍVE LAURÁNAK

Párizs, július 25.

Mondjuk, hogy élt egy bölcs ember, aki igazán bölcs volt, mert poéta is volt. Mondjuk, hogy francia ember volt ez a bölcs. Mondjuk, hogy szeretett kacagni a világon, de csak titokban kacagott, mert a legbölcsebb ember is gyáva. Mondjuk.

És ünnepet ült a világ, mert a világ szeret ünnepet ülni. Vigadozott a világ azon okból, mert élt egyszer egy trubadúr, aki szép verseket írt, és szép asszonyokat szeretett. Kócos hajú mai poéták megrészegülnek a szépséges gondolattól, hogy íme milyen gyönyörűséges dolog trubadúrnak lenni. Íme hatszázesztendők után Petrarca élőbb, mint valaha, s Ég és Föld hirdetik Laura szépségét és kegyetlenségét.

Bolondok a kócos hajú mai poéták, de ez az ő dolguk. Az utolsó trubadúr az első modern ember volt. Ha ma élne s francia volna, tőle tanulna reklámtudományt Bourget, s minden színházban volna egy darabja. Ha magyar volna, ő zengené Geszt dicsőségét, s ha mégis csak olasz szeretne lenni, többet beszéltetne magáról d'Annunziónál. Mindenesetre ügyes és vagyonos poéta volna. De hát csak részegüljenek a kócos hajú poéták. Üljön ünnepet a világ Helsingforstól Nápolyig, Londontól Kolozsvárig. Üljenek ünnepet a félibrék, a rossettik, az olaszok és a franciák, a kisfaludysták és az Erdélyi Irodalmi Társulat tagjai. Mert nagy poéta volt azért Petrarca, ha zsíros is volt a kanonoki stallumja, s kegyetlen asszony volt Laura, ha még olyan angyal is volt ő. És a világ nem szereti, ha kijózanítják...

De csakugyan olyan kegyetlen volt-e Laura? Az a bölcs ember, akiről szólottam, jókat kacag most abban a normandiai faluban, ahol ő talán most a nyarat tölti. A bölcs ember egyszer életében szinte csúnya bakot lőtt.

Ő volt az ünnepi orátor egy francia gyülekezetben s fölállott, hogy Petrarca dicsőségét s Laura kegyetlenségét zengje. Ám a bölcs ember nem éppen ezt akarta. Hosszú éjszakákon töprengett, hosszú nappalokon verejtékezett és kutatott, mielőtt idejött. Bejárta azokat a napsugaras helyeket, ahol Petrarca örvendezett az életnek s ahol Laura imádkozott a Madonnához s nevelte a gyermekeit. Régi bibliotékákban régen eltemetett papírlapokra, sárgult levelekre bukkant, s a bölcs ember, aki mindig kacagott titokban a világon, hirtelen olyan hangosat kacagott, hogy önmaga is megijedt. Amit eddig csak sejtett, azt most már bizonyosan tudta. Petrarca nem volt az álmok lovagja, s Laura déli asszony volt. A becézett költő-király nem szeretett sokat sóhajtozni, s a déli asszony, a hiú és tüzes, még akkor is fölengedett volna, ha azok a bizonyos szonettek nem lettek volna olyan jégolvasztóan forrók s olyan bolondítóan szépek. A bölcs ember most már tudott mindent. Laura nem volt kegyetlen. Laura meghallgatta a trubadúrt. És hogy a szonettek a beteljesült csókok után is epekedők és fájdalmasak voltak? Hogy ennek ki vagy mi volt az oka?... Talán a féltékeny férj. Talán a sanda világ. Talán Petrarca különös poétalelke, melynek szüksége volt a valódi vagy képzelt boldogtalanságra. Hiszen annyi poéta van, aki csak keseregni szeret és tud. És annyi poéta van, ki pózban áll mindig s pózt ölt magára még a hálóingjével egyidőben is, mert hátha éppen most figyel ide az irodalomhistória...

Mondjuk, hogy a bölcs ember nagy eltökéléssel fogott az ünnepi orációba. Mondjuk, hogy le akarta szúrni a több mint fél ezeréves hazugságnak a szörnyetegét. Mondjuk, hogy álmában megjelent neki fehér árnya a szonettek királynőjének, s könyörgött neki:

- Te tudod már, hogy én nem voltam rossz, nem voltam kegyetlen. Te tudod már, hogy én visszaadtam a Petrarca csókjait. Óh szabadíts fel engem a sok száz esztendős bilincsek alól. Ne engedd, hogy még új hatszáz évig, esetleg még tovább is átkozzanak a szerelmes emberek s hirdessék, hogy Laurának kő volt a szíve.

Mondjuk, hogy a bölcs ember valóban nagy eltökéléssel fogott az orációba. De... De... Megborzadt, hogy mire vállalkozott. Szétrombolni egy hatszázesztendős nagy és szép hazugságot? Hát szabad ilyet tenni? Hát lehet ilyet tenni? Hogy hördülne fel vérre szomjas dühvel a világ!... Hogy megköveznék őt... Eközben a bölcs ember elérkezett megszerkesztett beszédjének halálugrójához.

...Lehet-e, hölgyeim és uraim, hogy ezt a dicső, nagy, ékes, isteni embert és poétát ne hallgatta volna meg Laura, aki angyalszép volt, nemes, gyöngéd és szerelmes? Én azt hiszem, hölgyeim és uraim, hogy...

Mintha az egész természet reszketett volna a merénylet előtt. A bölcs emberrel forgott a világ. Látta a gyülekezetben a copfos, vaskalapos tudósokat, a fellegekben mászkáló poétikus lelkeket, a holdvilágfaló leány- és fiú-kamaszokat, no és látta a farizeusokat, a gyávákat és a butákat... A bölcs ember észretért, s így folytatta a beszédjét:

...Igen, én azt hiszem, hölgyeim és uraim, hogy... lehet. Laura még áhitatosabban imádkozott, kerülte a költőt. Még jobban imádta férjét és gyermekeit. Petrarca és Laura regényéhez nem tapadt a földnek salakja...

- Bravo! Éljen!...

Percekig ujjongott a tömeg. Nagyon tetszett az oráció. A bölcs ember pedig hazament, hazasietett kacagni. Hahaha!... Hahaha!... A világ nem szereti az igazságot. Az emberek nemcsak kortársaik előtt álorcáskodnak, de maszkban kell előttük megjelennie a históriának is.

Mondjuk, hogy ez történt s így történt. Mondjuk, hogy otthon Budapesten, Benedek János, a vidám és elmés böszörményi követ, a kedves ember, a friss lantú poéta, vidám, bizalmas asztal mellett el tudná ennek az én történetemnek egy magyar mását is mondani. A magyar Petrarca és Laura esetét. Persze csak becsületszóra. Diszkréten. A hazugságokat aki meg meri bolygatni, jaj annak. A világ hazugságokban akar és tud élni. S óh olümposzi istenek, mi is lenne e sáros és siralmas életből hazugságok nélkül?... Szép az élet, szép a dal, szép álmodva szeretni, szép az emlékezés hatszáz esztendőre, szép a trubaduri sors sok jövedelemmel, szép a világi rend, s jámbor trubadúr volt Petrarca, és kő volt a szíve Laurának...

Budapesti Napló 1904. aug. 2.

Ady Endre

45. MIT MOND EGY KICSI JAPÁN?

Párizs, július 31.

Van egy kicsi japán barátom... (Bizony-bizony mondom, nyomorultak s vénhedettek vagyunk. Ezért fordult a lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól. Unjuk ezt a lelketlen, lázas, haszontalan, hazug életet, melynek nagyon sok variációja nincs ám egyik szögletében sem ennek a mi aggastyán földdarabunknak, mert Párizs már egy kicsit Konstantinápoly is, Moszkva néha szinte Barcelona, s Krisztiánia Nápolyra vall olykor. Mind szeretjük a kicsi japán embert. Óh, belsejükben miként szeretnék őt szeretni még a franciák is. Ő nem nagyon szeret bennünket, s oka van rá. Nekünk sem volna sok okunk őt szeretni. De mikor úgy utáljuk már magunkat. És közénk jön a krizantémok messze országából a kis furcsa ember. Tetszik a kis bolond. Olyan különös, olyan mosolyogni való, de már sejtjük benne a mi öreg világunk nyugtalanítóját. Aztán hazamegy a kis japán. Elviszi a ruháinkat, a betűinket, a puskáinkat és miegymásunkat. Elviszi azt a kevés szépet is, amit híres, évezredes erőlködésünk itt-ott kivirágoztatott. És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán. Mi ámulunk és még egyre mosolygunk. E közben észrevesszük, hogy vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán. Azt a kétes adományt, mely fölött hiába töprengett Hamlet, bölcsebben, bátrabban és szebben fogja fel, mint mink. És mi kezdünk hódolni papirosban, porcelánban, ruhamatériában előbb. Később meg másban is. Aztán a kis szürke hajóskapitánynak elég, hogy bepillantson Japánba, s pompázó virágoskert lesz unott, szürke lelkéből. Loti meghódította a világot s a francia akadémiát, mert beengedte lelkébe a japán emberkét. Már ekkor sejtjük, hogy ott, hol felkel a nap s barackvirág-eső tanítja a gésát nevetni, csókolni és feledni, valami más, a mienket nevetve gyűlölő világ él. És nem tudunk már mosolyogni. Jönnek az új hírek. Jönnek a szépségek. És nő a mi ámulásunk, és szeretjük egyre jobban a kicsi japánt. Mert olyan furcsa, olyan ördöngős, olyan bolondos, olyan filozófus, olyan ijedelmes. Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! És mikor gurulnak felénk a véres muszkafejek, reszket a kéjtől szegény, beteg valónk. Óh, mit tud a kis bolondos! Bizony-bizony mondom, a mi japán szerelmünk: a magunk utálása... ) No, de hát van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem. Ott lakik, túl a Szajnán, a Sorbonne vidékén. Jogász gyerek a kicsi japán. Londonban élt sokáig. Angolul pompásan beszél. Ám nekünk csak franciául lehetne beszélnünk, ha lehetne. Ő keveset tud franciául, s magam sem vagyok elokvens francia. De beszélünk, s már mintha bíznék bennem a kis bizalmatlan. Már azt is megértettük egymással: milyen kínos az, ha intellektuális erejükre sokat tartó embereknek állandóan kínlódniok kell azon a nyelven, melyből kicsike a szókincsük, hogy legalább is ne tessenek idiótáknak. Így aztán talán mi többnek is hisszük egymást a kis japánnal, mint amik vagyunk. Ez jó neki is, nekem is. Tehát már, mintha bíznék is bennem a kicsi japán. Már meg merte mondani azt is, hogy bizony nekünk szagunk van. Nekünk európaiaknak. Ez nem az a szag, mely versekre hangolja Robert de Montesquiou grófot. Nem a parfümök illata. Még az a szag sem, melyet idegeik romlottságából kultuszt csináló lények orrantanak meg állítólag, mondván, hogy minden élőlénynek van egy speciális illata. A kis japán ezt mondja:

- Önöknek, fehéreknek, európaiaknak, mindannyiuknak van egy kellemetlen szaguk. Némelyiküknél ez alig sejthetően enyhe. Rendszerint brutális és lázító azonban.

Hát így volna? A kis japán azt mondja, hogy így van, sőt valami olyast is mondott, hogy ez a rossz illat valamely más módon meg van mindenünkben. Mindenben, amit produkálunk. Szagosak az érzéseink, a gondolataink is. És itt újra beszéljen a kicsi japán:

- Mert önök nem tiszták. Nálunk a leghitványabb napszámos is kétszer-háromszor fürdik naponként és megiszik szinte három-négy liter cukortalan teát. Nem gondoltak önök arra, hogy iszonyú differenciát jelent ez a külső és belső mosakodás. És mindenek fölött pedig az, hogy minket nem mérgezett meg az alkohol. Önöknek az alkohol mindnyájuknak ott van az arcán, a vérükben, a gondolkozásukban, az életsorsukban. A bűnös tisztátalanság lesz az önök végzete. Önök nem jól táplálják sem a bőrüket, sem a gyomrukat, sem a nemi gerjedelmüket. És legfőképpen az alkohol lesz a végzetük. Itt már az önmegtartóztatás sem használ. Mert sokszázados a bűn. Aki önök között az önmegtartóztatás apostola, az sem lehet nyugodt. A vére már nem tiszta. Az elődök s a régi alkoholok elvégeztek már mindent.

Így beszélt az én kicsi japán barátom egyszer a sok beszélgetés során. És szinte megszállotta szívem a gyűlölet, beszédével úgy megriasztott. Valóban nem vagyunk-e mi "fehérek" bűnhődői az apák bűneinek? És vajon nincs-e "sárga veszedelem?" Előttem, szemben ül a kicsi japán, tiszta, barnasárga arca olyan, mint egy élő szfinkszé, s a ferde szemek különös és nagy mélységeket tárító sugarai szinte lehunyatják az én gyönge, gyáva szemeimet...

Budapesti Napló 1904. augusztus 3.

A. E.

46. DISSZIDENS KATOLIKUSOK FRANCIAORSZÁGBAN

[Saját tudósítónktól]

Párizs, aug. 9.

Lehetséges-e ez idő szerint Franciaországban a sizma? Alkalmas-e az idő egy gallikán egyház megalakulására?

Még jóformán csak készülődnek a nagy históriai küzdelemre a francia állam és a Vatikán, máris bizonyos, hogy a francia radikalizmus nem számíthat a francia hívek olyan fajtájú támogatására, melyet egy Róma-ellenes, szabad, nemzeti egyház kialakulása nyújtana. Minden korszak alkalmasabb lett volna erre, mint a mostani s egy szabad, gallikán katolikus egyház lehetőségéről mindig eshetnék szó, csak éppen akkor nem, amikor Róma ellen Combes-féle jelszavakkal indul a harc.

Azok, akiknek lelkében esetleg a szabad, gallikán egyház álma él, semmiképpen sem akarják magukat az ateista radikalizmus eszközeiképpen fölhasználtatni. Ma már bizonyos, hogy a legállamibb francia püspök is jobban retteg a Vatikán villámaitól, mint a radikalis mennydörgéstől. A francia kormány még a támogatására sem számíthat, akik a konkordátumot már akkor deleandum-nak hirdették, amikor Combes-nál valamivel keményebb legény, Napóleon, az első konzul nyúlt hozzá az állam és egyház kérdésének veszedelmes csomójához.

Franciaországban már van gallikán egyház. Disszidens francia katolikusok már tudvalevőleg élnek Franciaországban. Külön szervezetük van, külön templomuk, parókiájuk, papjuk van Párizsban s Franciaországnak még több helyén.

Ezek a disszidens francia hívek 1789-nél maradtak. Ezek nemcsak a konkordátumot nem ismerik el, melyet VII. Pius és Bonaparte Napóleon kötöttek, de azokat a dogmákat sem, amelyekkel azóta a katolikus egyház gyarapodott. Ezek nem vallják sem a pápa halhatatlanságát, sem a szeplőtlen fogantatás tanát.

A Budapesti Hírlap annak idején, nem is egy ízben, ismertette ennek az érdekes kis sizmának a történetét. A konkordátum megkötése után több francia püspök tiltakozott e szerződés ellen. Később elhallgattak a tiltakozók, de például Themines blois-i püspök egészen haláláig, 1834-ig kitartott amellett a hite mellett, hogy a konkordátum megkötésére a pápának nem volt joga, s jogosan ő a blois-i püspök. Abban az időben több volt a lehetősége egy önálló gallikán egyháznak, s mégis éppen csak kuriózumképpen maradt meg mindmáig a francia disszidenseknek egy kicsi gyülekezete. Az állam soha se akarta őket tudomásul venni. Ma is úgy kezeli egyházszervezeteiket, mintha csak üzleti csoportosulások, kereskedelmi részvénytársaságok volnának. Több mint száz éven keresztül kellett volna egyforma szellemmel vezetettnek lennie a francia kormányzatnak s állandóan támogatnia e kis csemetéjét a gallikán egyház hatalmas tölgyének, hogy most arról lehessen szó, hogy maguk a francia katolikusok is Róma ellen támadjanak.

Most a francia közvélemény természetesen nagyon foglalkozik a francia disszidens katolikusokkal, akiknek különben Párizsban az Italia-avenue-n van egy nagyon szép kis templomuk. A disszidenseknek az a véleményük, hogy ő rájuk nem tartozik az a harc, amely a Vatikán és a francia kormány között kitört. Ők ugyan a konkordátum révén szakadtak el az anyaegyháztól, de egészen más okok és célok miatt, mint amelyek azokat vezetik, akik Róma ellen indított harcukban szívesen használnák föl a gallikán, nemzeti egyház álmának e hiveit is.

A párizsi gallikán egyház abbéját, Volet-t többször keresték föl mostanában, mikor a szakadás kérdésében, francia szokás szerint, megszólaltatnak minden kompetens és nem kompetens véleményt, - újságírók. Az abbé válasza az, hogy ők teljesen katolikus, még pedig az ő nézetük szerint, az egyetlen igazi katolikus állásponton vannak: az 1789 előtti állapot s az önálló, gallikán katolikus egyház mellett a konkordátum ellen ugyan, de távolról sem a Combes és seregének álláspontján. Volet abbé nagyon határozottan jelentette ki, hogy Combes abszolute nem számíthat még csak szimpátiájukra sem a francia disszidens katolikusoknak, akik remélik ugyan, hogy az egész francia katolikusság egyesül majdan egy nagy nemzeti egyházszervezetben s hogy ez az idő nincs is nagyon messze, de az az idő más lesz, mint a mai, s a független katolikus egyházat éppen a katolikus fölbuzdulás s nem az antikatolikus irányzat fogja életre hozni.

Szóval: sizmáról nem lehet szó most Franciaországban. Ehhez az kellene, hogy a francia katolikus hívek francia s legfőképpen katolikus öntudatukban éreznék magukat megsértve a Vatikán által, ahogy 1789-ben történt, amely időnek Nordezja, Themines haláláig mert dacolni a szentszékkel és saját kormányával szemben.

Ma Franciaországban még a sizma sem kapható - sizmára. A francia disszidensek, akik különben nemzeti jelzőjük mellett a hollandi katolikus egyházzal vannak szövetségben, amelynek érseke szokta fölszentelni a gallikán papokat, - nem hajlandók Combes-ot támogatni egy gallikán mozgalomnak mesterséges fölkeltésében.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 12.

47. ÚJ NAP-IMÁDÁS

Párizs, augusztus

Párizsban divatos a Nap. Június huszonkettedik napja óta nem bírunk a Nappal, mondják a párizsiak, miközben a higany szétrepesztette a gyatra termométereket és a negyvenfokos forróságtól seregestül ájuldoztak az emberek az utcán.

Éppen június huszonkettedik napja, azaz éjszakája óta. Be csodálatosan is szép volt ez az éjszaka. A kocsink keresztül futott a Bois-n. Kis zúg-utakon törtettünk át s a csillagfényes éjszakában mintha csókmuzsikák zengtek volna. Szerelmes párok riadoztak minden kis tisztáson, ahol a kocsink futott. Auteuil előtt megállottunk a parancsoló, fölséges csöndben. Párizs nyári lihegése idáig hangzott. Eiffel tornya, ez a sötét, ostoba óriás most tűz-sisakot hordott. Ragyogóan égett a torony felső karimája. Olykor-olykor egy-egy merész tűzröppentyűt küldött a sötétkék ég felé.

Ez éjjel áldoztak a modern táltosok... Flammarion és szektáriusai kapaszkodtak fel az éjjel azon a hátborzongató liften, mely máskor együgyű idegeneket szállít, kik felmásznak e buta toronyóriás nyakába, hogy Párizst egy monstre gyermek-kőjátéknak lássák. Tudós orációk, ízetlen ódák zengték az éjjelen dicsőségét a Napnak. Párizs népének tetszett a komédia s mikor mi éjfélben az Arc de Triomphe vidékén hazafelé dirigáltuk a kocsinkat, az utcákon kíváncsi tömegek hurráztak. Ágyuk zúgtak az Eiffel-torony alján. Fent a toronyban alighanem e percben mondták a fő-tósztot az ünnepeltre, a Napra, kinek nevenapját ülték a nap és éjegyenlőség e kalendáriumi hírességű dátumán.

Szép volt ez az ünnep. Gyönyörű volt ez az éjjel. A Hold sápadozott az irigységtől s a párizsi gamin-kedély ittasan tréfálkozott:

- Nagyapánknak van a névestéje. Ha a Föld az anyánk, a Nap nyilván a nagyapánk.

*

Aztán jöttek a vad, láva-lehelletű, perzselő napok. Párizs vidámkedvű még mindig:

- Úgy kell! Lett volna több esze Flammarionnak. Addig beszélt a vén, hiú Napnak, hogy milyen meleg, milyen csodás, milyen ragyogó, hogy az agg hóbortosnak fejébe szállott a dicsőség, s most túl akar tenni önmagán. Úgy kell.

És én, aki nem menekülhettem sem Ostende-ba, sem Dieppebe, sem Trouville-ba, míg pihegve verejtékeztem a gyilkos, forró párizsi ég alatt, hazagondoltam tépő nyugtalansággal. Hajh, aratnak a "Bencé"-ben!... Pattog, hull a szem a silány kalászokból, s kicsi földjén keseregve, könnyes szemmel áll a sütő verőfényben egy szomorú ember, az édes apám. Lent a lankán hitvány, lábánszáradt, fakó fűtenger. Kopár az egész áldott földhát. Mi lesz otthon, hol a Nap ad minden kenyeret, s mikor nem ad, az emberek gyomorsajogva feküsznek le meghalni. Ahol még Flammarionok sincsenek, kik az embert fölemeljék a Naphoz s ahol a Napnak mindig csak porban fetrengő ellenségekkel van dolga.

Óh Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nem igen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk.

Azt mondják, foltjaid vannak, fatális foltjaid, s mikor foltjaid akarják, békesség van a levegőben s az emberi lélekben, vagy őrült zivatar háborog mind a kettőben. A te foltjaid csinálják a nyugalmat, a megbolondulást, a háborút, a sűrű halált, a duellumot, a gyufaoldatos cseléd-tragédiákat, a nagy gondolat-revelációkat, a vitriol-drámákat, az öngyilkosságokat, az esőt, a villámos misztériumokat, a születendő sarjakat megfogantató szerelmes órákat, mindent, mindent...

*

A francia tudományos Akadémia írni fog leveleket minden akadémiának, hogy csináljanak valamit együtt - a Nappal. A világot nemcsak a nagy emberek s a nagy fedelű könyvek vitték - ha ugyan vitték - előre, de a kicsi, vidám és bátor ötletek is. Flammarion ötlete, hogy tudós asztronómusok másszanak föl az Eiffel tornyára Napot imádni, divatba hozta a Napot, s óh, nincs nagyobb emberi princípium, minthogy divatos legyen a Nap. A francia tudományos Akadémia azt akarja, hogy minden országban lelkes, okos, buzgó csillagtudósok vizsgálják a Napot. Ha csakugyan olyan hatalmas és reális valami az emberi civilizáció, van-e nagyobb föladata, mint kiismerni a világunk kegy- és zsinórküldő Cézárját? Én láttam zsibó-vidéki, élesd-vidéki pellagrásokat. Elrothadtak az éhségtől, mert nem adott táplálékot a Föld, mivel aszályt küldött rá a Nap. Hát nem kell megkísérteni, hogy tudjuk, mikor fenyeget bennünket esőtlen lángtengerrel vagy mocsárlázas nedvességgel a Nap? Mikor békességes mikor termékenyítő, mikor agyvelő-forraló, idegszakító? Mikor kell vigyáznunk a gabonánkra, répánkra, repcénkre, érzésünkre, gondolatunkra, indulatunkra? Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelső emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. Vajon a magyar tudományos Akadémia méltányolja-e, miről van szó abban a levélben, s miről van szó, ha a Napról így beszélünk?...

*

Flammarion, aki poéta, gyáva ember. Mikor az újságírók faggatták, rimánkodott:

- Nehogy azt higgyék, hogy mi új életre akarjuk kelteni a Napimádást. Nem, nem. Mi nem akarunk egy modern Napimádó szektát csinálni az áhítatos világnak.

Mintha ez valami szörnyű bűn lenne, s nem illenék bele e korba, melyben első minőségű átokkal fenyegeti a pápa Combes-t, a modern képrombolót. S ha már gyámoltalan érzések és áhítatos áldozások felé hajlik ma is az ember, lehet-e igazabb Teremtőt és Rombolót imádni a Napnál?

A párizsi tudományos Akadémia Nap-stúdiumról beszél persze. Ez is stílszerű. Ma az emberek stúdiumot szeretnek csinálni mindenből. A modern Nap-imádás stílszerűen kezdődnék stúdiummal.

Oh, én már látom a Nap magyar oltárait. Persze Budapest kapja a legelsőt s aztán okvetlenül Ógyalla. Mert talán Magyarország is be fog lépni a nagy, internacionális Nap-tanulmányozó közösségbe.

A Nap pedig, amely ez évben gyönge középterméssel és takarmány-hiánnyal áldotta meg a magyarok országát, a Nap, ez a foltos láng-párduc, nevet az ő modern papjain. Őt akarja kitanulmányozni az ember?

Oh, az ember oly szerencsétlen a maga isteneivel. Még legbölcsebben akkor cselekszik, mikor megfoghatatlannak s láthatatlannak vallja azt, akit kiválaszt. A Nap nem láthatatlan, s valószínűleg ő a mi igazi istenünk. Éppen azért talán jó volna meg sem kezdeni a Nap-stúdiumot. Mi lesz, ha majd egészen ismerni fogjuk a Napot?...

Mindegy. Akármi lesz. De helyénvaló följegyezni, hogy Krisztus születése után 1904 esztendővel, mikor messze keleten sokak szerint Jézus és Buddha birkóznak, Rómában fájós fejű tudósok a humánus morál gyenge harsonájával akarják lerombolni a legjobban megépített emberi bagolyvárat, mikor őrült kavargásban hánykódnak a lelkek a dühöngő hit s a dermesztő tagadás között, Párizsban új kultusza ébred a Napnak.

Jövendő 1904. augusztus 14.

Ady Endre

48. A PALAIS-ROYAL VÉGE

Az új magyar kultúra készüljön egy hosszú gyászra. Halál settenkedik egyik legízesebb életforrása körül. Egy kurta évig fog élni már csak a párizsi Palais-Royal színház, s aztán vége. Nincs pardon, nincs orvosság. Mi, Párizsban éldegélő szegény magyarok is, hiába könyörögnénk:

- Kegyelem, kegyelem! Mi lesz a modern magyar kultúrával? Mi lesz Budapesttel s a többi kis budapesttel? Min fog vigadni akkor a magyar, ha elmúlik a Palais-Royal?...

Nincs kegyelem. A pajkos, agg múzsa-templom halálra ítéltetett. A házasságtörő bohózatok, a vidám disznóságok csarnokával ez a kegyetlen Párizs úgy bánik el, mint a kivénhedt kokottal szokás bánni:

- Nem vagy fiatal, nem vagy mulatságos. Nem kellesz többé.

A Palais-Royalt lebontják. Ha e hírre nem szomorodik el fél-Budapest s fél-Magyarország, akkor csakugyan nincs emberi háladatosság. A Palais-Royal volt tíz év óta szállítója ama színpadi disznóságoknak, melyek nélkül ma századrésznyi "modern ember" sem volna Magyarországon, mint amennyi van. Kávéházaló budapesti hölgyek, fölvilágosodott arany-ifjak s oly sokszor megborzongatott vén szatírok, hejh sírjatok. A magyar kultúra legerősebben ható hajléka omlik össze a Palais-Royallal. A Magyar Tudományos Akadémiának, a Kisfaludy társaságnak s a Nemzeti Színháznak együtt nem volt annyi hatása a magyar publikumra, mint a Palais-Royalnak. Párizsban tizedrangú színészek játszották huszadrangú publikumnak a hahotáztató mocskosságokat. Budapesten s a többi kis magyar budapesteken kor- és rangkülönbség nélkül épültünk a szélhámos ügyességgel párosult együgyűségeken. Az asszony megcsalja a férjet egy úrral, két úrral. A férj megcsalja a feleséget egy hölggyel, két hölggyel. Hálókocsiban, fürdőszobában, parkban, kórházban, szeparében. Kiderül minden, s pompásan elintéződik minden. Egy francia kritikus kiszámította, hogy csak hatvanhárom variáció lehetséges. Úgy látszik, Párizsban már kimerítették mind a hatvanhármat. Aztán lehet, hogy végre még a Palais-Royal huszadrangú habitüéi is elszégyelték magukat. Végre is az ember az intellektusnak egy alsóbb fokán is csak eszes lény s untatja egy idő múlva az együgyűség. Ám Budapest s a kis budapestek "modern emberei" bizonyosan még mindig arra esküsznek, hogy a dolog nagyon mulatságos, főbenjáró és művészet. Természetesen. Az emberek csak azért születnek és azért házasodnak, hogy legyen mit törni. Az élet produkcióinak nonpluszultrája egy házasságtörés. Valóban a Palais-Royal magyar fogyasztói ijesztő indivdiumok [!] alapjában. Perverz kis dogmát instituáltak. Az ő hitük szerint a házasság arravaló, hogy az ember megkívánja a szerelmet benne (mindenki a máséban), s szeretni nem lehet másképpen jóízűen, csupán egy harmadiknak, vagy negyediknek rovására. Ilyen ostoba perverzitást nem pipált még a világ. Még ha így volna, akkor sem érdemes ezt folyton hallani. És hogy hogy lehet ezeken az ostobaságokon mulatni, azt az ördög érti. Nem a nevetés ellen szól a prédikáció. Az nagy és szép dolog. Kicsi tömeg-lényekből gondolkozókat, érzésművészeket nem akar senki sem nevelni. Aki csak kacagni szeret, az kacagjon. De mindig csak egyazon ostobaságon nevetni, ez több a többnél. A szerelem nagy dolog. A legeslegnagyobb földi dolog. Minden fajtájú felfogásában. Lehet rajta nevetni, sírni, megbolondulni. Millió nagy témát ad percenként. De mindig nevetni s mindig azon nevetni, hogy szarvakat kap a férj vagy tilosban jár, nem látni meg a házasságtól a szerelmet, az elme finom gépezetét befogni állandóan a házasságtörés alapjában kicsinyes komédiáiba, s a színpadot kisajátítani a léhaság, tartalmatlanság számára: ez talán még odahaza minálunk sem járja...

A Palais-Royalon kívül van még léha színpada egy tucat Párizsnak. Színházak múlnak, színházak születnek itt. De nem a Palais-Royalok táplálják itt, Párizsban, az emberek elméit. A Palais-Royalnak az volt a predestinációja, hogy elléhásítsa a magyar társadalmat s csináljon egy új magyar kultúrát, melyről még az unokáink is koldulni fognak, akinek tudniillik lesznek unokái.

Én vidáman emlékezem vissza, mikor a puritán Debrecenbe betoppantott a Palais-Royal nemes repertoárjának első darabja, s a cívislények habzsolva élvezték a nyugati kultúrát. Vidáman emlékezem vissza, mikor a nagyváradi publikum odaérett, hogy már Feydeau-t is naivnak tartotta, s panaszkodott a színpadi irodalom hanyatlásáról, mert már a Palais-Royal sem tudott a számára elég kaviárt és teknősbékát adni. Vidáman emlékezem vissza vígszínházi estéimre s a budapesti társadalom minden rétegéből való ismerőseimre, kiket jobban nivellált és egyenlősített a Palais-Royal, mint a francia forradalom eszméi s azok a demokratikus reformok, melyek majd egyszer, száz év múlva talán nálunk is megszületnek... Nekem könnyű. Nekem nincs unokám, nem is lesz s lehet, hogy a Palais-Royal bohózatai tettek ilyen cinikussá, de én már szinte beletörődtem, hogy nálunk iszonyú hamar belefáradnak az erőlködésbe a reformer és radikális lelkek, s minden mehet szabadjára.

Voltaképpen csak reportot akartam írni s íme, hogy eltévedtem. Térjünk vissza. Még egyszer újságolom, hogy gyász fenyegeti az új magyar kultúrát. Egy év múlva lebontják a Palais-Royalt... Ám, hogy csöndesedjenek a hazai könnyek, egyben jelentem: két vagy három pompás, borsos disznóságot ígér utolsó szezonára a haldokló színház. Aztán: amilyen hálás publikum a magyar publikum, fog akadni új párizsi szállító cég akárhány. Hatvanhárom variáció lehetséges?... Nálunk elég lesz tizenkettő... Csak disznóság legyen!...

Budapesti Napló 1904. augusztus 19.

A. E.

49. AZ EGÉSZSÉG KIÁLLÍTÁSA

[Saját tudósítónktól]

Párizs, aug. 17.

Hatalmas, érdekes kiállítás nyílt meg Párizsban egy-két nappal ezelőtt. Nemzetközi kiállítás, amely betölti az egész, óriás Grand Palais-t, s amelynek bajos volna nevet adni. Higiéniai, tűzoltó, életmentő stb. jelzőkkel ékesítette föl magát a kiállítás. Csakugyan efféle is volna elsősorban. Tudományos értéke is kétségtelen ennek a kiállításnak. Orosz, olasz, svéd stb. orvosok jöttek s jönnek megtekintésére. Sokat tanulhat itt orvos, kémikus, gyógyszerész, optikus s az orvostudománynak, sőt természettudománynak minden segédkező, teoretikus vagy praktikus munkása. Viszont azonban a kiállításnak legerősebb karakterét a humánus, védekező és mentő szervezkedések nagy apparátusú kiállítása adja. A tűzoltók budapesti kongresszusa bizonyosan érdekes és értékes kiállítást láthat a magyar fővárosban, de okvetlenül sokat okulna a Grand Palais kiállításának abból a csoportjából is, amely a modern tűzoltás haladását és állapotát mutatja be, ha nem is rendszeres módon, de gazdagon. A mentésnek is minden ága külön kollekcióval szerepel a kiállításon. A segítségnyújtás minden faja, a mentés balesetnél, elgázolásnál, tűzből, vízből, vasúti szerencsétlenségnél és hajótörésnél.

Tudományos, humanitárius és ipar-kiállítás együtt ez a kiállítás. Amit csak a higiéniával kapcsolatba lehetett hozni, mindaz helyet kapott itt. Sőt az is, amit nem lehetett. Az újfajtájú szeszes italok, a szőnyegek, műipari cikkek, bronz-figurák, automobilok már csak nagyon távoli, vagy éppen ellenséges viszonyban vannak a higiéniával, s mégis például a kiállítás szőnyeg-osztályában állítólagos kutahiai leányok szövik a nézők előtt a keleti, pompás virágos szőnyegeket, s az ital-osztályban annyi abszintet lát az ember, hogy alkoholmérgezést kap a látásától is.

Lehetséges, hogy a rendezők a kiállítás népszerűsítésére gondoltak ezzel. Egy tudományos, zártkörű higiéniai kiállítás nem vonzotta volna a publikumot s ezért bővítették, tágították ki a higiéniai fogalmat annyira, hogy beleférjen mindenféle érdemes, ipari látnivaló. Végre is ma már még a legtudományosabb kiállítás is vásár egy kicsit.

Katalógus még nincs. Az elrendezkedés sincs még befejezve a kiállításon. Ám annyit már látunk, hogy a kiállítás internacionális címét csak az oroszok, belgák és hollandok támogatják. Mind a három náció nagyon komolyan vette a kiállítás programját. Mind a három kiállítás rendezettebb, átgondoltabb, mint a francia. Hogy úgy mondjuk: a higiénia technikai részét, fejlődését intézményekben s iparban mutatják e kiállítások. Lehetséges, hogy más nációk is szerepelnek a kiállításon kisebb arányban, de ezt még a mai káoszban nem lehet észrevenni. A kiállítás nagy gazdagságát, de egyben rendszertelenségét is, legjobban illusztrálja például az, hogy a kiállítás egy részét a különféle biztosító társaságok kollekciói, nyomtatványai foglalják le, míg például a tuberkulózis ellen való védekezésnek egy együttes kiállítását hiába kerestük mindegyik csoportban. Oroszország főképpen emberbaráti intézményeit fitogtatja a kiállításon. Kórházak, szanatóriumok, vakok és siket-némák intézetei, hülyék és nyomorékok ápoló és oktató helyei, masszázs-iskolák, bábaképző- és ápoló-tanfolyamok, stb. láthatók képben, írásban az orosz csoportban. Voltaképpen ennek kellene dominálni mindegyik csoportban. Hatalmas az orosz Vöröskereszt kiállítása s a tűzoltás és mentés-osztály is. Nem kevésbé lephet meg bárkit a higiéniával összefüggő orosz iparnak a fejlettsége is, ha a túlságos rendezettség és keresettség nem sejtetnék erősen az emberrel, hogy Potemkin-módszer érvényesült ezúttal is az oroszoknál.

Csak össze-visszaságban sorolunk föl néhány dolgot e hatalmas kiállításból. Orvosműszerek, kémiai produktumok, szemüvegek, lencsék, sebészeti és ortopédiai cikkek, gyógyító-szerek az egyik részen. A szomszédban ásványvizek, beteg- és gyermektáplálószerek, különféle ételek, italok, konyha- és vendéglő-berendezések. Nyomban ezután modelljei az egészséges nyári lakásnak, olcsó lakás-építőtervek, hálószoba- és szalonberendezések, új rendszerű kémények és szellőztetők, reform-ruhák, új rendszerű női fűzők, fürdőszobák, összehajtható és hordozható fürdőkádak kaucsukból, dinamógépek, hordozható ágyak, beteg-székek, higiénikus ágymatrácok. Hihetetlen bőség és zagyvaság mindenütt. Közben bazárok, szőnyegekből, műiparcikkekből, szobrokból, képekből, könyvekből. Kloroformizáló gépek, fényképező készülékek. - Egyik nagy sátor az X sugarak csodáit mutatja be. Másutt fürdők képei, prospektusai, fürdő-berendezések, szanatórium-kollekciók, laboratórium-minták, sport-ruhák, torna-szerek, sport-cikkek, mechanikus ágyak, székek, billiárd-asztalok és cikkek, stb., stb. zavaros egymásutánban.

A kiállításnak azonban a tűzoltásra s életmentésre vonatkozó részei a valóban értékesek. A francia tűzoltó- és mentőegyesületek legjelesebbjei rendeztek kiállítást. A legmodernebb tűzoltóberendezéseket lehet itt látni. Szerkocsikat, mentőkocsikat. A színházi tüzek veszedelmét néhány új rendszer ígéri megakadályozni. Itt érdekes lett volna kiállítani azt a Rimanóczy-féle magyar találmányt, amelyről a Budapesti Hírlap is megemlékezett. Mindent meg lehet e csoportban találni, ami a tűzoltással és tűzveszedelemmel összefügg. Ugyanilyen gazdagok az életmentő-kollekciók. A tengeren, nagy viharokban messze világoló őrtornyokon kezdve, a mentő hajókon, csolnakokon, búvár-instrumentumokon folytatva, az életmentés szárazon és vizen szükséges minden eszközét meg lehet itt találni. Az orosz Vöröskereszt s a francia hasonló intézmény pedig annak is képét adja, miként kell ott életet menteni, ahol a legtöbb élet pusztul el: a háborúban. A legmodernebb vívmányok be vannak már vezetve a tűzoltó, életmentő, beteggyógyító s egészségóvó munkákba. Automobilok, motor-csónakok stb. állanak a mentés szolgálatában. X-sugarak, új gyógyítószerek, új sportok.

A kiállítás programja voltaképpen az volt, hogy bemutassanak mindent, ami az emberi egészség és épség megóvására, vagy visszavarázsolására való. Óriási, szinte lehetetlen feladat s ezért olyan kaotikus a Grand Palais kiállítása. Ám ez a kiállítás minden zagyvasága mellett tudományos és humánus értékében számottevő. Érdekes és gazdag. Az egészség kiállítása is. Látnivalónak pedig elsőrendű.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 20.

50. A SZERELMES GYERMEKEK

Nagyon bűnösek a nagyok, mikor elfelejtik, hogy ők is voltak kicsinyek. Iszonyúan bűnös az a mód, mellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. Bután és cinikusan hangozzék bár: a csikónak szabad lónak lenni, a bocit is kis marhának látjuk, de a gyermekben nem akarjuk meglátni a kis embert, az eszes kis embert, akinek vére van, agyveleje van. Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejtjük. Csak emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a gyermekhez, mint ember az emberhez. Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztában voltunk az egész gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolc éves korunkban csalódott szerelmesek voltunk, igaz, hogy mi már tizenhárom éves korunkban túl Boccacción és túl a "Karthauzi"-n egészen olyanformájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és három X-es vivőrök, igaz, hogy mi már tizenhat éves korunkban átesve néhány világfelfogáson, szerencsésen eljutottunk Schopenhauerhez... No, dehát ez ritka kivétel, állítjuk. Holott csaknem minden szenzibilisebb lelkű gyermek tizenhat éves koráig megfutja egészen az életet. A kis emberek csodálatos módon, álomszerűen prekapiskálják mindazt, amit egy emberlény kap az élettől. Ezt nem volna szabad a nagyoknak elfelejteni. Nem volna szabad a csöndes és élettelen porcelán-babát vagy a gondolattalan kis állatot tenni gyermek-ideállá. Nem volna szabad annyira riadoznunk a gyermeklélek megértésétől. Búsongó, titkolózó beteg kis filozófusok ezért válnak gyermekeinkből. Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ez[ek] a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul. Növekedve, át és átöröklődik a jövő generációkba.

*

Meg kell érteni a gyermeklelket, s óvó, bizalmas társul kell odaadni neki a mi voltaképpen egyazon, csak éppen terjedelmesebb, fölnőtt lelkünket.

Ez a kis előljáró filozófia bizonyosan illuzonárius [!] értékű, s alighanem kétséges sikerű.

A gyermeket, a kis embert, nagyon sok idő múlva fogja még egészen komolyan venni a fölnőttek országa. Egyszer majd idővel bizonyosan komolyan veszi. Vannak már jelek, hogy így lesz. A francia, az angol, a német irodalomba kezd bevonulni a gyermek. Azaz nem a gyermek, hanem a kis ember, ami nagy különbség. Gondolkodók és művészek kezdenek foglalkozni a gyermeklélekkel. Ez egy gyermek-emancipáció kezdete. Oh, nem az a célja, hogy a kis emberek utánozzák a mi alapjában sokkal alsóbbrendű, silány életünket. Hanem, hogy az Élet és Természet határai között szabad legyen a gyermekeknek azoknak lenni, amik. Ismerjék el a gyermekek emberségét...

*

A gyermek szerelméről akartunk azonban írni. A francia tanárok és tanítók fölfedezték, hogy a gyermekek szerelmes természetűek. Oh, milyen korszakos fölfedezés!... A gyermekek mióta csak gyermekek élnek a földön, mindig szerelmesek voltak. Sokkal, de sokkal szerelmesebbek, mint amilyen szerelemre mi nagyok képesek vagyunk. Oh, az mesébe illő, fölséges szép dolog volna, ha mi olyan nagyon, olyan szépen tudnánk szeretni, mint a gyermekek szeretnek az ő miniatür, hogy újra használjuk a furcsa szót: prekapiskált, kis ember-életükben. Gondoljon csak kiki vissza a maga alacsony éveire, első vágyakozására a leány-játszótársak után, első regényére, első sejtelem-rohamára, első csalódására. Aztán a többire. A gyermekek igézetes szépen tudnak szeretni. A világ első poétája volna, ki meg tudná szólaltatni művészettel azokat az érzéseket, melyeket a gyermek-lélekből a hatalmas élet szemlélete s a szexusok kétfélesége vált ki. Nem az a baj, hogy a gyermekek szeretnek, hanem az, hogy a legújabb időkben bennünket, nagyokat kezdenek utánozni a szerelmeikben. Egy tizenöt éves fiú itt Párizsban nemrégiben agyonlőtt egy tizenhárom éves leányt s agyonlőtte magát, mert a leány - nem akart az övé lenni. A Bois-ban, a Luxembourg-kertben néha olyan merész és ijedelmes gyermek flirteket zavarnak meg a véletlen sétálók, hogy Prévost sem merne erről írni, még ha fiatalabb is volna vagy húsz évvel. A párizsi postahivatalok a miniszterhez készülnek fordulni: tiltsa meg, hogy poste-restante leveleket gyermekek is átvehessenek. A szülők és tanítók rájöttek, hogy tizenegy-tizenkét éves szerelmes leánykák s lurkó fiúk poste-restante leveleznek. Egy francia tanártól hallottam, hogy egy tizenhat éves gazdag líceumi növendék a zsebpénzét egy tizenöt éves midinettre költötte... Ezek már rettenetes dolgok. Ezeken már változtatni kell. És ez így van ám, szinte így van Budapesten is, nemcsak Párizsban. A veszedelem pedig röviden ez: a kicsinyek a nagyok szerelmeit kezdik utánozni. Nem az a baj, hogy a gyermekek szerelmesek. Ez ellen nincs metódus, nincs pedagógia, nincs medikámentum. A gyermekek mindig szerettek. A nemi titkok sejtései mindig egymáshoz terelték s terelik a leánykákat és fiucskákat. Ez ellen csak egy segítség van: őrködve, barátkozva, bizalmat ébresztve foglalkozzunk gyermekeink lelkeivel, s együtt neveljük a leányokat és a fiúkat. Az elzárt, külön internátusok, iskolák, zárdák mennyi szerencsétlenséget okoztak már! A rejtegetés, a titkolózás, a félemlítés hány gyermeket cibált már ki a maga boldog gyermekségéből, s tett koravén emberkévé. Vigyázzatok, szigorú és feledékeny fölnőttek. Gyermekeitek már poste-restante leveleznek!...

*

Mit fog a francia iskolai bölcsesség a szerelmes gyermekekkel mívelni? Nem tudjuk. Jót nem várunk. Lesz új és még nagyobb titkolózás, elzártság, félemlítés s úgynevezett szigor. Csak arra nem kerül bizonyosan még sor, hogy emancipáljuk a gyermeket. Ismerjük el róla, hogy ők a mi elő-élőink, eszes lények, sőt modern lények. Idegekkel, érzésekkel, gondolatokkal, célokkal, sőt önálló életfelfogásokkal. Kezeljük hát őket emberekként. Tanuljuk meg az ő logika-ábécéjüket. Csak vissza kell emlékeznünk a magunk gyermekségünkre. Hassunk idegeikre, érzéseikre, képzelő erejükre úgy, mintha felnőttek volnának. Értsük meg őket. Iszonyú forradalmi gondolatnak tetszik, pedig jámbor igazság: értsük meg szerelmeiket. A gyermekek ma elhagyottságukban, meg nem értettségükben sokszor nagyon szerencsétlen lények. Még szerencsétlenebb lények lesznek, ha lassanként elfelejtik egészen a fiatalságukat, s életüket a zsarnok nagyok élete szerint kezdik titokban berendezni. Ki van boldogságra teremtve, ha nem a gyermek? S a szerelem is hol igazán fölséges és fulánktalan, ha nem a gyermeknél? Nem a szerelemtől kell elzárni a gyermeket, hanem a mi szerelmeinktől, s megértéssel kell dolgozni az emberiségnek azon a fájdalmas és mégis gyönyörű álmon, hogy a szegény, kétlábú tollatlan állat lehessen egy kicsit boldog is a földön. Gyermekkorában tudniillik...

Budapesti Napló 1904. augusztus 23.

Ady Endre

51. AZ OROSZ VÖRÖSKERESZT KIÁLLÍTÁSA

[Saját tudósítónktól]

Párizs, aug. 20.

A rokkant óriás koldul. Oroszország kiállott a piacra alamizsnát kérni. Mutogatja a sebhelyeit, s nyújtja a tarisznyáját.

Már írtunk egyet-mást arról a hatalmas és érdekes kiállításról, mely most Párizsban megnyílt. Tarka egy vásár ez. Nemzetközi kiállítása volna a higiéniának, a tűzoltó- és mentő-ügynek de voltaképpen egy hatalmas ipar-kirakat. Ez a kiállítás felebaráti segítségnyújtás. Az oroszoknak akar szimpátiát és pénzt szerezni. Olyan formája ez az alamizsna-adásnak, melyet előkelő és szemérmes koldusok számára eszelt ki a humánus érzés, és ez esetben a - francia-orosz barátkozás. A kiállítás jövedelmét az orosz Vöröskereszt kapja. Ha nagyon jól fog sikerülni, talán egy-kétszáz jajgató, véres nyomoréknak könnyebb lesz koldus-sorra fölépülni, vagy meghalni ama sok ezer közül, aki ott hull a kelet-ázsiai mezőkön és piszkos vizeken.

Természetes, hogy Oroszország rukkolt ki a legnagyobb apparátussal ezen a kiállításon. Az eladásra szánt orosz iparcikkek négy vagy öt óriás termet töltenek meg. De nem ez a része jelentős és beszédes az orosz kiállításnak, hanem az, ahol ez a nyomorék óriás, ez a szegény szent Oroszország föltárja az ő legvéresebb sebét. Ez a dicsekvésnek és a szánakoztatásnak csodálatos jelensége. Az orosz Vöröskereszt és az orosz filantrópia kiállítását értjük.

Egy fiatal orosz orvossal járjuk be az orosz termeket. Finom, érzékeny lelkű, szomorú nézésű fiatal ember. Most végezte a szentpétervári egyetemet, s tanulmányúton van. Az orosz emberbaráti intézmények kiállításához vezet először a fiatal orvos. Egyik szögletben megállunk. A fal tele van aggatva fényképekkel. Rettenetesen szomorú fénykép-gyűjtemény. Egy idiótákat gondozó orosz intézet szerencsétlen ápoltjai. A született lelki és testi nyomorékságnak ennyi fajtáját talán sehol sem láthatja az ember. Mennyi szörnyszülött, mennyi állatnál is nyomorultabb lény!... A kísérőm, a fiatal orosz, csöndesen magyaráz:

Alig nyolc-tíz percentje jut gondozáshoz e szerencsétleneknek. És még szerencse, hogy a legtöbb közülök elpusztul - hozzátartozói akaratából. Ezer és ezer ezeknek a száma. A pálinka, az elállatiasodás, a borzasztó nyomorúság élő jajkiáltásai e szerencsétlenek...

Megyünk tovább. Itt egy süket-néma iskolának, amott egy vakok-intézetének, odább néhány kórháznak a kollekciója. Mintaintézet mindegyik. Írásban, képben el tudják ragadtatni a legkövetelőbb emberbarátokat.

- Hússzor ennyi kellene mindegyikből, - mondja az én orosz doktorom, s ezt még határozottabban ismétli, amikor egy elmebeteg-intézet nagyszerű kiállítását nézzük.

Milyen mérhetetlen nagy lehet a fizikai és morális nyomorúság abban az óriás, rejtelmes és félelmes országban.

A tűzoltó-osztályban mutatja kísérőm a Pozsarnoe Gyélonak, az orosz tűzoltók hivatalos lapjának a kimutatásait. Több mint százezer tűzoltóval dicsekedik az orosz lap. Milyen nagy szám, s milyen kevés. Ragyog s elragadja az embert ez a kiállítás is, hogy és hova tudták fejleszteni az oroszok Potemkin tudományát! És mégis mindenütt hogy meg lehet látni a tenyérnyi ragyogás alatt az átfoghatatlan nagy sötétséget.

És most belépünk a kiállítás főcsarnokába. Érezzük a messze harctér minden borzalmasságát, pedig egy nagy terem egészen a cárné és egy-két nagyhercegnő irgalmasságának reklámjával van tele. Az a híres betegápoló vonat!... Valóban nagyszerű és páratlan. Nincs minta-kórház sem ilyen pompásan fölszerelve. A kápolnakocsi egymagában egy kis vagyonba kerülhetett. Életnagyságú viasz-alakok a szomszéd teremben. Egy tábori sátor. Bent nekigyürkőzött orvos és két ápolónő. Éppen egy sebesült kozákot cipel be két ápoló katona a sátorba. Látja az ember az orvosi és gyógyítószerekkel megrakott lovakat. Aztán fényképen látja: a sebesült katonákat, mint ápolják az ápoló nővérek s az önkéntes ápolónők, jóságos asszonyai a nagy szláv világnak, akikről talán még legtöbb szépet írhat majd össze a mai háború orosz krónikása.

Valami úgy szomorít, úgy lenyom itt bennünket. Talán ez a hivalkodás, amikor tudjuk, hogy milyen kevés szegény orosz sebesült harcosnak jut ott künn messze keleten ebből a hivalkodó irgalomból. De talán nemcsak ez okozza ezt a nagy szomorúságot, ezt a nagy levertséget. Egy falon nagy betűk kiabálják: Borisz nagyherceg fényképfelvételei. A nagyherceg komoly óráiban parádés jeleneteket állított össze a harctéren az ő legfenségesebb kodakja elé. Éppen a nagyherceg kiállítása mellett húzódik meg szerényen a Verescsagin-csoport. A Petropavlovszk nagy áldozata öt, vagy hat kép és fotográfia keretéből néz ránk. Itt van egy-két harctéri levele. Amott egy festménynek odavetett, írásos terve. Ki fogja ezt a képet most már megfesteni?... Üvegszekrényben két hatalmas tarackgránát-darab. Japánok lőtték be egykor Port-Arturba. Egyikbe néhány francia szó van bekarcolva. Kis cédula magyarázza, hogy ez is Verescsagin-emlék. Valakinek szánta bizonyára ez érdekes harctéri dokumentumokat a nagy művész. Perselyek is vannak. Direkt adományokat is elfogad az orosz Vörökereszt. A publikum itt a legsűrűbb, a kiállítás orosz osztályában. Egyenruhás muszka őrök járnak-kelnek nehéz járással. Szinte jól esik végre kiszabadulni e helyről, ahova Mandzsuria, a messze keleti vizek és mezők küldik borzalmaikat, vérszagukat, a hatalmas, titkos, nagy Oroszország a maga siralmas mizériáit, miközben büszke koldus módjára kunyorálja az alamizsnát, mint egy rokkant, nyomorék óriás...

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 23.

52. NÉPNEVELÉS A KASZÁRNYÁBAN

[Saját tudósítónktól]

Párizs, aug. 21.

Ha 1871-ben csakugyan a porosz iskolamesterek verték meg a franciákat, akkor ezeknek az iskolamestereknek hálával tartozik a világ. Nem az embervér-tengerért, nem Elzász-Lotharingia elhódításáért, hanem azért a sok okulásért, melyet e háborúról önmagának s a világnak szerzett Franciaország. Jóformán ez a háború vezette rá a világot a hadseregek népnevelő szerepének a belátására is. Ha már nyögi és nyögni még sokáig kénytelen lesz, a világ a militarizmus nyügét, legalább térítsenek vissza valamit a társadalomnak, a közművelődésnek a hadseregek.

Ma a francia tisztek valóságos néptanítók. És még inkább azok lesznek a jövőben. A katonai s altiszti iskolák a tiszteket nemcsak katonáknak, hanem tanítóknak nevelik e szó legvalódibb értelmében. Két esztendő óta folynak a kísérletek a legszebb eredménnyel. A jövendőbeli tiszteknek, altiszteknek formálisan készülniök kell tanítói hivatásukra, mely éppen nem elégszik meg az írás, olvasás és számolás tanításával és gyakoroltatásával, hanem a lehető legteljesebb morális nevelésre törekszik. A francia kaszárnyákban most André hadügyminiszter elrendelte a conférence-ok bevezetését véglegesen. A tisztek és altisztek kidolgozott tanterv, munkaprogram szerint oktatnak s a nagyobb városok kaszárnyáiba bevonulnak a különböző szabad líceumok is, a nép-egyetem, a francia közoktatási liga, a francia nők közművelődési szövetsége, a Franklin-egyesület stb.

A kaszárnyai előadások témái négy főcsoportba oszlanak. Katonai és hazafias, polgári, közgazdasági és moráltudományi témák. Az első csoport előadásai az ezredek történetéről s annak a városnak és vidéknek a múltjáról fognak szólni, ahol az illető ezredek székelnek. Dicsőséges, vagy szomorú eseményeit a harcoknak, a zászló megvédésének, a hazaszeretetnek tárják a legények elé ez előadások.

A polgári témák azt fogják megértetni a katonával, hogy ő is polgár s a polgár a legelső az államban. Magyarázni fogják a törvényeket s az okokat, amelyek a törvények tiszteletét kérlelhetetlenül megkövetelik. Megmagyarázzák, hogy miért szükséges az általános hadkötelezettség, s hogy kell azt teljesíteni.

A közgazdasági előadások elsősorban az illető vidék földmívelési és ipari viszonyait ismertetik. Azután Franciaország gyarmatait, produkcióit, szükségleteit. Szólnak az alkohol romlásáról [!], a helyes táplálkozásról, az egészség oltalmazásáról s segítségnyújtásról.

A morális témák még változatosabbak. A katonaruha respektusa, a zászló becsülete és jelentősége, a háború régen és most, a háború és a humanizmus parancsai stb. A hadügyminiszter maga írja elő itt, hogy főként arra oktassák a katonákat: a gyarmati háborúkban a félvad bennszülötteket is magukhoz hasonló embereknek tekintsék, s általában békében és háborúban ne feledjék, hogy ők franciák s Franciaország vezette a múltban s akarja a jövőben is vezetni a világot a humanizmus útján.

Ezek az általános elvek. De ezekhez egy terjedelmes és alapos utasítást is csatolt a francia hadügyek minisztere. Ezt az utasítást a kultuszminiszter ellenőrzésével előkelő tudósok, pedagógusok készítették. Az ősszel bevonuló francia újoncokat már ez utasítások szerint kell nevelni.

Igazi francia szabadelvűséggel, a hadügyminiszter az ezredparancsnokokra bízza, hogy esetleg a szükséghez és viszonyokhoz képest más előadásokat is tartsanak a legénységnek. De azt szigorúan előírja, hogy évenkint számon kérjék a katonáktól azt, amit az előadásokból tanulniok kellett, s ugyancsak évenkint kimerítő jelentést küldjön föl minden helyőrség.

Csak egyetlen feltétlen princípiumot köt ki a hadügyminiszter rendelete: a nevelés hazafias legyen, s a politikától őrizkedjék. Néhány újság szerint ebben a kérdésben titkos utasítások is mentek az ezredparancsnokokhoz. A katonai kormány nemcsak a klerikális izgatástól akarja távol tartani a hadsereget, de a szocialista agitációktól is. Csak néhány napja simult el az a botrány, mely a St. Cyr katonatisztképző iskolában történt, hogy néhány növendék a Marseillaise helyén az Internationale szövegét énekelte.

A mai hivatalos Franciaország határozottan antimilitáris, de nem abban az értelemben, hogy a hadsereget mindenképpen gyöngítse, mert ez, nagyon jól tudja, a mai viszonyok között ostoba öngyilkosság volna, hanem hogy a hadsereget közelebb vigye a néphadsereg ideáljához s a sok kidobott millió fejében a produktív nemzeti erők szolgálatába hajtsa. Ma már egy kissé iskola ugyan minden állam hadserege, de Franciaország az első, mely kimondottan, tervszerűen nevelő szerepet adott a hadseregének. Ezért érdemes a feljegyzésre s az okulásra a francia hadügyminiszter rendelete.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 24.