72. A FRANCIA GARNIZONOKBÓL

Párizs, nov. 27.

Híre járt a minap, hogy Berteaux, az új francia hadügyminiszter gárdát alakít. Ez a gárda csinos gárda volna. Azok a tiszturak formálnák, akik a híres árulkodást mívelték, s akiket most kiűz ezredeikből bajtársaik megvetése. Részükre most új ezredet kreálna Berteaux. Valamennyi előlépne rangban. Szóval császári gárda helyett támadna egy bloc-gárda. Egy új vezérkar - spiclikből.

Hogy a nevezetes és még mindig tartó leleplezések micsoda kavarodást keltettek a francia tisztikarban, az mutatja, hogy elhitte ezt a bolondos hírt majdnem mindenki. Soha ilyen fölfordulást!... És a lapok egyre szállítják még az anyagot. A kis vidéki társadalmak forronganak. Itt ügyvéd volt az árulkodó, ott bíró, emitt katona, amott tanár. Testületek, társaságok, garnizonok, községtanácsok forrnak, nyilatkoznak, bojkottálnak, civódnak. A kaszárnyákban pedig az utolsó kutyamosó is gyilkos gyönyörűséget szerezhet magának egy sou-ért. Újságban olvashatja, hogy például a hatalmas ezredes úrról milyen véleményt küldtek a még hatalmasabb hadügyminiszter úrhoz. Ezt a kémkedési históriát jobban meg fogja sínyleni a francia hadsereg, mint egy vesztett háborút. Csak azt kell elképzelni, mit érezhet néhány ezer katonatiszt, kiket most a piszkos jelentések publikálásával meghurcolnak, még ha azt el is tudnák felejteni, hogy ők árulkodók jóvoltából nem jutottak emelkedéshez. A minap egy katonatiszt özvegye valóságos átkot szórt egy hírlapi levélben arra, aki férje ellen árulkodott s azt írta, hogy férjét a mellőzés vitte a sírba, melyben része volt ez árulkodás által, s melynek okát nem is sejtette.

Egyik-másik titkos jelentés valósággal förtelmes. Íme, például egy parancsnokló tisztről ezt jelenti árulkodója: "katonai képessége nulla. Reakcionárius. Megmagyarázhatatlan tévedésből a becsületrend tiszti jelvényét kapta. Soha, még tartalékban sem szabad előléptetni. Rosszindulatú, álnok, hazug, egoista, gőgös, neveletlen". Százával akad ilyen hangú jelentés. Most már mit tegyen az a tiszt, kiről mindezt országvilág olvashatja?

Legnagyobb bűn a templombajárás. Ez szinte nagyobb bűn az antirepublikánus gondolkozásnál. De a vallásosság a protestáns tiszteknél is bűn. Egy Laporte nevű ezredesről így szól a szabadkőmíves-jelentés: "Szeretne republikánus-számba vevődni a réven, hogy protestáns. De ez az ember megátalkodott reakcionárius, akinek meg kell maradnia ezredesnek. A világért sem szabad előlépnie!" Pons parancsnok is protestáns s a szabadkőmíves feladó így számol vele: "II. Pilátus... Klerikális, noha protestáns. Antirepublikánus." Egy másik protestáns ezredesnek az a bűne, hogy ezredét protestáns tisztekkel rakta tele, s nem rokonszenvezik a zsidókkal.

És hány igazi, derék republikánus tisztet keserítettek halálra ezek a besúgások. Nem lehet például meghatottság nélkül olvasni egy meghurcolt ezredes nyilatkozatát. Fölsorolja mindazokat, kik családjában küzdöttek s meghaltak a köztársaságért. Hivatkozik egész pályájára, melyen őt republikánus lelke kormányozta mindig. Azt írja, hogy halálos ítélettel sem tántoríthatják el a köztársaságtól. És a szabadkőmíves jelentés ezt az egyébként zseniális katonát azzal ütötte el az előlépéstől, hogy antirepublikánus.

A Vadecard-szisztéma - úgy látszik - nemcsak a hadseregben volt otthonos, de mindenütt. Ám sehol olyan rombolást nem végzett s nem is végezhetett, mint a hadseregben.

Mikor a német Bilse-eset s néhány társa bejárták a sajtót, a francia közvélemény ujjongott a kárörömben. Hanem Franciaországnak már sorsa az, hogy a legnagyobb botrányokra rá tud licitálni. Ami most a francia garnizonokról kisült, s ami e garnizonokban most háborog, az siralmas és leírhatatlan.

És a javulásban nem igen bízik senki. Öt év óta megkétszereződött a francia szabadkőmívesek száma. A páholyok nem bírják befogadni az opportunus jelentkezőket. És ami a legjellemzőbb, a legszomorúbb: még kavarog minden s máris, botrányok és szép ígéretek után, csak néhány nap óta egész sereg katonatiszt siet biztosítani magát, kéri fölvételét a páholyokba.

Budapesti Hírlap 1904. november 30.

73. NÉGY NAP

November 15. Ma még nyár van. Ma még narancsvirágok nyílnak, s vad kaktuszok hivalkodnak minden árokszélen. Sohse volt még ilyen igézetes, mélységes kék a tenger. Ni, amott Cap-Martin. Óh, némaságos, gyönyörű kocsizás az árnyas erdő-úton. Tegnap. Öt napja. Tíz napja. Mit emlékszem én már? Mintha az előbb lett volna. Halkan, titkosan suhant a kocsink. Csak vártam, csak vártam: valamelyik fordulónál elém libeg az a szegény koronás asszony, ki itt lihegte vérező lélekkel Heine dalait süket, különös alkonyatokon, hogy aztán Territet-ben egy dühöngő, de irgalmas kezű bolondnak kése bevégezze a kálváriát... Emitt Monaco. És ott a tengeren óriás sirályok: kósza vitorlás hajók. Óh jaj, holnap. Alkonyodik. Kigyúl a pokol: a bank. Elegáns kocsik érkeznek és suttognak körültem az áhitatos parvenük:

- Egy nagyherceg. A cár nagybátyja...

- Ez Bonaparte Roland...

- Vanderbilt...

És egy sereg név még, mely megreszketteti a bugris szíveket... Én lehajtom a fejem s elmondom tízszer, százszor panaszkodva, fenyegetőzve: holnap... Mit nekem ez a ragyogó pokol? Ez az előkelő Bábel. Csak itt ülhetnék holnap is. Alkonyatkor. Itt a parton. Mit néznék? Mindig csak azt, mint nyargal bele a kék tenger lila borulatos barnasága a közeledő éjszakába. Ugye, bolondság?

November 16. Igen, igen... Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni. Reggel van és nyár van. Óh, csiklandozd csak az arcom Dél bolondos, jókedvű Napja. - Nizza, nyolc óra harminc perc. Este tízre benyargalunk a télbe. Eszembe jut egy jámbor, ifjú erdélyi újságíró legény, ki egyszer naiv bosszankodással s még naivabb eredetieskedéssel szidta azt, aki a gőzmasinát kitalálta. Én naiv emberem, hogy kinevettelek akkor. Hogyne. Ilyen ostoba és banális lélek, aki a vonattól félti a vidék romantikáját, no és a szív békességes álmait. És most? Átkozom a kontinens leggyorsabb vonatát. Már Marseille... Már Avignon. Jaj, itt már nincs lombjuk a fáknak. Mâcon-ban egy farkas-bundás vidéki ugrik fel a vonatra. Ez a bunda behozta a tél minden rettenetes szenzációját. Fázom. Este van. Kinéznék az ablakon: köd. Most párás, világos, téli lármás, óriási csarnokba robogunk bé:

- Párizs!...

Oh, jaj!... A kocsi robog velünk a hosszú rue Rivolin. Dermedten, félálomban s delíriumosan ismétlem magamban: igen, ez Párizs s te Párizsban vagy...

November 17. Hogy szerettem volna If-várat látni, Monte-Christo várát, a csodálatos Dumas-atya álombirodalmát. Nem lehetett. Alig állott Marseille-ban valamit a nyargaló, gonosz ördögszekér. És most milyen messze van Marseille!... A Dél!... A halál fagyát érezem és rettegek e ködös, zavaros, szomorú Párizstól. Nem, nem. Itt nem maradok. De hova? Budapestre gondolok. Havat lapátolnak az utcákon. Lárma. Az az értelmetlen, pimasz és bántó lárma, melynek zajkovásza Tarnopolból került. A kávéházak. A redakciók. Az emberek. Jaj... Mi lesz? Az utcákon meleg, gyönyörű bundákkal bújnak kocsijaikba a boldogok. Nekem nincs meleg, prémes, vidám bundám és kocsim nem állhat meg a "Comédie" előtt. Pedig olyan jó volna kivetkőzni drága prémekből. Beülni a föltárt páholyba. Nézni a Capus új darabját, mely olyan szép s olyan álomszerű, mint Monte-Christo gróf története... If-vár. Ha volna egy If-vár valahol, ahol most meleg van, virágok illatoznak s a nap ragyog. Halódó betege vagyok a hidegnek. Mi történt velem, a régi, vásott, falusi fiúval, akinek ünnep volt a tél?... Ma korán lefekszem. De jó lesz a meleg ágyba bebújva nyakig, míg a párizsi papír-falakon árad-árad be a hideg a nyomorú, hideg kandallós, kis szobába. A "Vie Parisienne" lapjait forgatom kék, reszkető ujjakkal. Olvasom, hogy megnyílt a szezon, hogy Párizs a világ közepe újra, hogy mennyi itt a gyönyörűség... Mennyi!... Milyen jó volna ott a nizzai temető fölött, a "Château" legtetején napfényben fürödve nézni most a tengert!...

November 21. Odahaza hógolyóznak. Így olvasom. Meghógolyózták a premier-t is, Tisza Istvánt. Hohó! Ez fölébresztett. Az az! Igazi tél kellene. Fehérség s remegő, fényes, fagyos levegő. Nem ez a csúnya köd, mely a La Manche-on túlról jött bizonyosan ide. Hogy elszomorodnék itt most még a vidám, kis Bölöni Gyurka is, aki siránkozva hagyta el Párizst. Hjah, ekkor nyíltak a virágok s a Bois-de-Boulogne felé kocsizni fölért egy drámaírói sikerrel s három kolozsvári szigorlattal. Hol az a májusi vidámság? A Bois-de-Boulogne legszebb útján, csöndes májusi délutánon egy ifjú s egy még ifjabb magyar, messze Keletről szép Szilágyságból valók, tanítanak egy párizsi fiakkeres kocsist, hogy hogyan kell forradalmat csinálni. Az öregapja a derék nebulónak talán arisztokrata fejekkel labdázott. Az utód nagyon jámbor ifjú lett, tekintélyek tisztelője. Mikor már megértettük vele, hogy ő esetleg különb és hasznosabb ember a Jockey-klub egész pereputtyánál, s megfogadtattuk, hogy ezután büszke és szabad ember lesz, hirtelen lekapja a kalapját a legény.

- Mi az, kocsis?

Megilletődött, ünnepi arccal magyarázza nekünk:

- Monsieur Loubet kocsija jön amott.

Még jó ötszáz méterre volt a díszes elnöki kocsi, s a sansculotteok unokája már oda volt a hódolástól... Milyen szép volt az a nap! Micsoda hullámzás a bulvárokon!... És milyen sötét, ködös, beteg tél nyomja most Párizst. Az alázatos fiakkeres kocsis nem megy ki a fejemből. Íme, mi lesz Danton népéből... És rögtön önmagam mustrálom. Íme, beteg hangulat-battéria lesz egy alapjában erősnek és szárnyalónak indult lélekből. Ma nagy estémnek illenék lenni. Huszonhét éves leszek holnap. Ugye ezután, az én indulataimmal, már az öregség jön? Brrr!... Ha még a régi legény volnék, ma - Herkulesre - innám egy nagyot...

Szilágy 1904. december 1.

Ady Endre

74. JEANNE D'ARC ÉS MODERN ELLENSÉGEI

Párizs, dec. 2

Apró ibolya-bokréta, krizantém, rózsa hull néhány hét óta egy bearanyozott lovas-szobrocska elrácsozott kőaljára. Domrémy csodálatos leányát ábrázolja ez a faragott kép. Mikor annak idején a Place de Rivolira, tövébe a Tuilériák kertjének, fölállították, készítőmestere kérte, követelte, adják vissza, hogy befuttassa arannyal. Nem adták, s ő visszalopta éjnek idején. És most aranyos fényben csillog a Place de Rivolin Jeanne d'Arcnak, a dicsőséges szűznek kicsi szobra.

És úgy történt, hogy a francia napi politika Minotaurusza megéhezett a régi múltnak e legendás szűzére. Néhány hét óta Jeanne d'Arcot együtt emlegették Syvetonnal és Jaures-val, Andréval és Vadecard-ral.

Nem első eset ez. Mikor a modern Franciaország fiók-Voltaire-jai múlt-romboló, legenda-faló dühbe borulnak, mindig a Jeanne d'Arc-legendán kezdik a dolgot, ők tudják, miért, de a kis csodálatos Jeanne-ra haragusznak legjobban. Mikor róla írnak, beszélnek, haragtól reszket a tolluk s rekedt a hangjuk. A haragos libre penseur professzorkák már mi mindent ki nem derítettek a domrémy-i kis parasztleányról!... Hogy ostoba kis leány volt. Sohse vitézkedett. Sohse halt mártír-halált. Hogy az angoloknak a légy is többet ártott nála. Hogy a nép fantáziája szőtte az egész orléans-i szűz-legendát. És hogy az egész história a tömeg-patológiára tartozik és Jeanne d'Arc egész élete egy kis parasztleány mániájának bolondos képe, egy babonás, zavaros korszakban. Mintha több volna mániánál az a módszer, mely egy szabadgondolkozó bölcsességével akarja nemcsak a jövendőt kiszabni, de a múltat is átalakítani. A természettudományos gondolkozásnak az elemistái e bősz tanár urak. Igazi gondolkozó, óh, nehezen mond ítéletet. De ezek előtt a mániákus szabadgondolkozók előtt nincs titok, nincs nehézség. Jeanne-d'Arc és Szent Lajos legendái a francia géniusz dicsőségét hirdetik. E legendákat lehet a mai gondolkozás rostájába rakni. De még így sem lehet állítani, hogy ez az igazság. Végre is e büszke századra is következhet öt század, s talán ez az öt század nagyobb differenciákat teremt az emberi gondolkozásban, mint az az idő, mely 1425 óta eltelt, mikor a tizenöt éves Jeanne "Isten és a szentek segedelmével" megindult az angolok ellen. De nem szabad ilyen legendáknak egyszerű, vad romboló kedvvel nekiesni.

Legutóbb egy Thalamas nevű líceumi professzor tette ezt. Különösen rossz időben cselekedte. A francia társadalom kezd megirtózni attól a destruáló hadjárattól, melyet a szabadgondolkozás szent nevében folytatnak a francia nemzeti érzés, a múlt, a tradíciók ellen.

Két hét óta forrong a francia diáknegyed. A rendőrök naponkint csatáznak a tüntetőkkel. A diákokat egy párszor Coppée, a nagy francia poéta vezette Jeanne d'Arc szobrához. És, ami már szokott, de szomorú dolog, a politika is kizsákmányolta az ügyet. A nacionalisták a kormány számlájára írták Thalamas bűnét, a kormány pedig fogta magát, s talán meggyőződése ellenére, bűnösnek mondta ki a professzort, s elhelyezte vidékre, miként tette volt nemrégiben egy elvtársával, aki viszont nemzete gloire-ját cibálta meg összességében, s védelmébe vette Carnot gyilkosát.

A Thalamas-afférrel egyidőben esett az Akadémia nagygyülése, melyen megkoszorúztak egy Jeanne d'Arcot dicsőítő munkát. Domrémyben leleplezésre vár az orléans-i szűz szobra. És most mozgalom indult, hogy nemzeti ünneppé tegyék az évnek egy illő napját Jeanne d'Arc tiszteletére.

Két nap óta elcsöndesedtek az utcai tüntetések. Most már csak ibolyával, krizantémmel s rózsával tüntetnek a Place de Rivolin. A Thalamas-affér pedig sok-sok aktuális társával együtt újra azt hirdeti, hogy mentsen Isten minden társadalmat minden fajta ultramontanizmustól. Jeanne d'Arc nincs útjában a haladásnak mint például nincs, mondjuk, Kinizsi Pál...

Budapesti Hírlap 1904. december 4.

75. LEAR KIRÁLY PÁRIZSBAN

A nagy este lezajlott. Két francia tengerész végre is áthozta a La Manche-on a nagy britet, ki előtt a gall szellem eleddig semmi áron sem akart zászlót hajtani. Tegnap este végre szóhoz jutott Shakespeare az angolgyűlölő Párizsban - rangjához illően.

Az Antoine-színház annyi lárma, viszontagság és halogatás után bemutatta Lear király-t. Éppen százhuszonegy esztendős kísérletet újított föl ezzel a Strasbourg-bulvár híres és nemes kicsi múzsa-csarnoka. Még 1783-ban született meg az első francia Lear. És óriási sikere volt a - paródiájának. Azóta úgyszólván ez a Shakespeare sorsa a francia földön: paródia. Voltaire népének nem kellett az avoni hattyú. Nem elég magyarázat ehhez az átültetés nehézsége. A való ok: a gall engesztelhetetlenség és önteltség. A francia szellem nem akart hódolni az angol géniusznak.

Ám Shakespeare mindenen diadalmaskodik. Még a francia elfogultságon is. Shakespeare győzött. A politika hatalmának hirdetői pedig rámutathatnak a különös véletlenre, hogy Shakespeare legelső méltó bevonulása Párizsba - az angol-francia-egyesség esztendejében történt.

Igen: két tengerész hozta át Shakespeare-t, s erről talán lehetne filozofálni, ha idő volna rá. Az egyik Viaud Julien, a Vautour kapitánya, kit Pierre Loti néven ismer a világ. A másik Vedel, ki szintén tengerész volt, s a tengerről hajózott be Árkádiába.

Loti és Vedel az eredeti Shakespeare-t akarták Párizsnak adni, s majdnem ezt is adták. Igaz, hogy Shakespeare verseit ritmikus prózával közelíthették meg legföllebb, de fordításuk költői és minta-hű.

Antoine pedig megértette Loti és Vedel akaratát. Shakespeare korának színpadát utánozta és stilizálta francia rafinériával tegnap este az Antoine-színház. A modern színpadi technika minden tudását összeszedte, hogy illuzióját adja a primitív színpadnak. És ez körülbelül megadja a kritikáját a tegnapi estének. Francia lelkű és finom ízlésű este volt ez. Nem volt úgynevezett klasszikus előadás. Nem is az angol s a maga korabeli Shakespeare jelent meg tegnap Párizsban. De végre igazi értékeléshez és megbecsüléshez jutott francia földön a brit óriás. A legfanatikusabb Shakespeare-imádó sem követelhet különb Shakespeare-estét - Párizsban.

Az első este publikuma gourmet-kből került össze, e szó irodalmi és megbecsülő értelmében. Óriási volt a siker, habár sok-sok mindenben egészen mást kaptunk, mint amit shakespeare-inek mond a nemzetközi irodalmi konvenció. A francia Lear patrónusai sokért nem adták volna, ha csak néhány taktus shakespeare-i muzsikát is támaszthattak volna fel valahonnan, de a muzsika így is stílszerű volt. Végre is nem lehet szó egy Shakespeare-korabeli este kiszakításáról a múltból. Főképpen nem Párizsban. Csak arról lehet szó, amit a tegnapi esemény valóban jelent: a modern francia színpad lelkes hódolásáról Shakespeare előtt. Antoine ábrázolta Lear királyt, s minden egyes ábrázolásból szintén ennek a lángoló lelkű művészembernek a felfogása ragyogott ki. Majdnem azt lehetne ítélni: Antoine játszott minden szerepet. A közönség pedig értett, érzett és lángolt egész este. És gyönyörködött a primitív színpadban, melyen a Shakespeare-korabeli jelző táblát azonban ezúttal a színpadi ördöngösség pótolta.

Pierre Loti Konstaninápolyban, Vedel Madridban, vagy éppen Marokkóban valahol értesül a nagy este sikeréről. Örökös vándorlók ők, kik Leart is valahol valami egzotikus föld csendjében idézték meg a francia színpadra. És mivel a szerencsés lelkű franciák között minden, még a legnemalkuvóbb művészet is, divatot csinálhat, bizonyos, majdnem bizonyos, hogy Loti és Vedel messzeható, példaadó, nagy dolgot csináltak, s a tegnapi este dátum lesz valamikor a francia színpad történetében...

Budapesti Hírlap 1904. december 9.

76. AMERIKAI MŰVÉSZHÁZ PÁRIZSBAN

Budapest, dec. 14.

Nemrégiben küldtünk hírt a párizsi Sorbonne eseményéről. Az Egyesült Államok tanszéket kreált a párizsi egyetemen s azóta Párizsban sikk, divat a Sorbonne-ba járni s hallgatni előadásokat Amerika eszméiről. És most még érdekesebb amerikai institucióhoz jut a francia metropolisz. Egy hivatalos amerikai művészházhoz.

Amerika szépművészeti iskolát akar fölállítani Párizsban. Egészen olyat, mint amilyen a franciáké Rómában. A franciák római művészházát általában magát-lejárt intézménynek kezdik tartani. Az amerikai művészházat, ha megvalósul, az újvilág művészi viszonyai között aligha fogja ilyen hamar e sors fenyegetni. Így érzik ezt a tervezői is. Örökéletűnek látják előre, s már látják benne az ó- és újvilág művészi eszméinek összehozó, kibékéltető templomát.

Az idea egy amerikai hölgyé volt, a miss Smedleyé. Az összes amerikai művésztestületek, a kormány, a mecenások föllelkesedtek rajta. Amerikában hamar és mindenre kerül pénz. Már szinte együtt van a művészház költsége. Egyetlen mecénás gondoskodik például a művészház könyvtáráról, mely természetesen elsőrendű lesz. Azt akarják, hogy tanárokul a legkiválóbb francia mestereket nyerjék meg.

Az Egyesült Államok kormánya ítélné oda minden évben az illetékes művészkörök meghallgatása után a párizsi díj-akat. Tehetségükről már tanúságot tett fiatal amerikai művészek és művésznők kerülnek majd a párizsi művészházba.

Az a komité, mely a terv megvalósításán dolgozik, már Párizs város községtanácsához is beadta kérelmét. A művészház számára ingyen telket kér. Párizs város pedig előreláthatóan készségesen teljesíti e kérést. A Champs de Mars-on jelöl ki valószínűleg telket e most még kissé elhagyott helyen, de mely minden párizsinak hite szerint a jövő Párizsának a középpontja lesz. Amerika ifjú művésznemzedéke itt fog tanulni.

Jótékony vagy kulturális amerikai intézmények már előbb is voltak Párizsban. Ám most a Sorbonne új tanszéke és az amerikai művészház terve hivatalosan és programszerűséggel hirdetik, hogy Amerika immár a népek koncertjében kultúrája révén is szerepelni és érvényesülni akar. Francia írók, gondolkozók nagyon különös érzéssel kezdik konstatálni, hogy Amerika, mely sajtóját már előbb átküldte az óvilágba, azt az álmát árulja el, hogy majd annak idején irodalmával, művészetével is föl fog tudni keresni s versenyre hívni bennünket saját fészkünkben.

A Saint-Louis-i kiállítás ötletéből sokan megcsinálták azt a jóslást az Amerikába kiránduló európaiak közül, hogy Amerika játszva fogja behozni azt a hátramaradást, melyet gazdasági munkalázában a kultúra terén természetszerűleg mutat. A párizsi művészház kicsi, de szintén biztos jelenség erre.

Budapesti Hírlap 1904. december 15.

77. VÁNDORMADARAK A RIVIÉRÁN

I.

Mária anyja

Mária anyját ragyogó novemberi napon fekete villamos gépkocsi várta a nizzai pályaudvaron. A fekete ernyő alá, a puha, fekete ülésre méltóságosan s az utazó ruha lehető fekete gyászában ült Mária anyja. A soffőr megkapta a fejbólintást, s a gépkocsi repült... Valahol villa-sorok között kocsik repültek szembe. Lovas és lovatlan kocsik. Az összetalálkozók megálltak. Nyári, pompás tarkaságú nők kiáltoztak át Mária anyjához:

- Párizsból, ugye?

- Igen. Párizsból. Az én mindenségem sírjától.

- Az egész világ ott volt, ugye? Óh felséges lehetett. De itt is ám. Az egész Riviéra Cannes-ban volt. Ő fenségeik is. Zsúfolva volt a templom.

- Oh Passyban is. Az én drágám sírjához zarándokolt egész Párizs. Mintha nem is volna más halott.

- Mária! Mária! Asszonyom, kegyednek még is van egy megnyugvása. Mária meghalt, mert különb volt mindenkinél. És kegyed asszonyom az anyja ennek a csodálatos, egyetlen lénynek...

Mária anyja büszkén, méltóságosan köszön. Az automobil rohan tovább. A nyilván előkelő és valószínűleg muszka hölgyek pedig bosszankodva nevetnek össze:

- Madame Baskircsev furcsa hölgy. Ez már komolyan hiszi, hogy a világ másról sem beszél, mint az ő leányáról... Hát nem furcsa?...

II.

A trubadúr özvegye

Egy sovány, kis festékes hölgy kuplékat énekelt. Az orfeumban előkelő publikum ült. Valahova menni kell. A szezon még nincs itt, s az opera csak húsz nap múlva nyílik meg: És a színpadról zuhognak a rímek. Micsoda poémák!... És mi otthon Keleten, azt hirdetjük, hogy a gallok földjén egyetlen grácia sem marad el egyetlen halandótól sem, s hogy ott az orfeum-nóta is finom poézis. No lám:

"Quand on est amoureux,
On est bien malheureux...

Rettenetes!... És azután:

Va ch' vach' va chère Adèle,
Vo, voo, volage infidèle..."

Egyik páholyból fölkél egy elegáns hölgy, s elég világos indignációval távozik.

Igaza van. Armand Silvestre feleségének nem szabad hallani, hogy Béranger népe ilyen nóták mellett mulat...

III.

A kapitány felesége

Este volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegőjű utcákon a kapitány és a felesége. Egy véresszájú hírlap redakciója előtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban egymást váltják föl az óriásbetűs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista beszéd durva "slágvortjain" van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a betűk:

"És miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus, az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek..."

Kegyetlenül villognak a betűk. A sötétségben morogva silabizálja őket kint az utcán a tömeg. A kapitány látja. Megvetően néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két zokogó asszonyi hang.

IV.

A hercegnő

A hercegnő!... Hogy ismerik már Monte-Carlóban! Reggeli tíz órakor érkezik Nizzából, s délután ötkor visszautazik. Egy idő óta itt él mindig. És játszik. Ott ül a világcsavargók seregében a trente-et quarante mellett. Ülhetne s pletykázhatna most Uzès hercegnő szalonjában. Szegény, öreg asszonynak látszik a cifra kokottok között. Öreg is már, kinek meg nem maradt semmi, csak a játék. Veszít. Majdnem mindig veszít. Félötkor pedig már ott gunnyaszt az állomáson, valamelyik fapadon. A tenger csodaszép s a hercegnő olvasgatja szomorú arccal a megmaradt aranyakat és nem nézi a tengert.

Akkoriban egy délutánon divatos francia író jött éppen hazafelé Velencéből. És egy másik. Talán ő is francia, író és divatos. A Margueritte-testvérek új könyvéről beszéltek éppen, amikor Monte-Carlóban beült hozzájuk többekkel a hercegnő. Ők beszéltek tovább. A fiatalabbik:

- Lehetne ám egy-két érdekes regényt írni a második császárság udvaráról. Az ön tollára való volna például Eugénia híres barátnőjének, X. hercegnőnek az élete. Kevés ilyen jeles dámája volt a császárságnak...

Az idősebbik csöndesen:

- Csöndesen!... Nem lehet tudni. Még él. Ott él valahol a Riviérán...

A hercegnő pedig fáradt, szomorú, öreg szemeiben gyulladt ragyogással nézett a harmadik köztársaság fiatal óriásaira. Ezek nem Balzac-ok bizony. És nem is lesznek Balzac-ok soha. De milyen jó fiúk. Az ő életét érdekesnek tartják. Kedve lett volna odaadni nekik a megmentett aranyait. Nem került rá sor. A harmadik köztársaság Balzac-jai hamarosan rátértek Combes politikájára. A hercegnő pedig Nizzában kiszállott...

Budapesti Napló 1904. december 18.

A. E.

78. MISTRAL ÉS A NOBEL-DIJ

Budapest, dec. 17.

Francia poétának jutott az idén ismét a Nobel-díj. Sully Prudhomme után Frédéric Mistral a megkoszorúzott. Azt várná mindenki, hogy ujjong a francia literatúra, hogy immár másodszor becsülik így meg. De nem ujjong ám. Sőt ellenkezőleg. Frédéric Mistral nem francia poéta. Szinte annyira nem francia, mint idei osztályostársa a Nobel-díjban: Echegeray, a nagy drámaíró spanyol. Frédéric Mistral nemcsak nem francia, de ha rajt állana, holnap már sehol sem zengene Voltaire és Hugo Victor nyelve. Nem is ismeri a nagy francia publikum Frédéric Mistralt. A német iskolák növendékei többet tudnak róla, mint a francia diákok. Mistralt le kell fordítani francia nyelvre. Ő idegen nyelven ír, mely majdnem annyira lehet spanyol, vagy olasz, mint francia.

Csodálatos jelenség ez. Talán soha és sehol sem volt párja. Frédéric Mistral valósággal új nyelvet konstruált múzsája számára. A régi provánszi trubadúrok nyelvéből csinált egy új trubadúrnyelvet. És ma lent Délen, a régi Provánsz helyén, a régi Provánsz népe kezd rátérni a maga csúnya dialektusából Mistral zengzetes nyelvére. Itt nem a nép adott költőt. Legalább is nem a mai nép. Hanem támadt egy költő, ki nyelvet, iskolát, irodalmat csinált.

Hetvenéves elmúlott már régen Frédéric Mistral. Életére, munkájára büszkén tekinthet vissza. Ma a provánsziak, a félibrék sokan vannak. Van provánszi irodalom, van provánszi jövendő.

Mistral zsenijét nem kisebb ember vette észre, mint Lamartine. Tu Marcellus eris, - jósolta neki, s Lamartine jóslása bevált.

Micsoda hatalmas eszmének fia Mistral? Mert hát a próféták nem vaktában bukkannak elő... Mistral a Latin egység prófétája. Ez a nagy poéta rettenetes álmot álmodik. Mistral nem akarja, hogy francia nép legyen. És nem akarja, hogy olasz, hogy spanyol nép legyen. Ő egy nagy latin nációt akar, mely kivesse magából a longobárd, vizigót, frank és normand keménységeket. Dél győzedelmét akarja, a latin Dél győzedelmét. Amilyen őrületes, olyan gyönyörű álom ez. Költőibbet álmodni sem lehet. Valóra aligha fog válni. De örök és halhatatlan tanúsága lesz a latin egységnek.

A rebellis langue d'Oc nagy diadalát jelenti a svéd akadémia ítélete. És hogy ezt éppen fönn Északon művelték!... A hivatalos francia irodalomnak van oka neheztelni. S a félibrék-nek van okuk örülni. Igazuk van, pedig haragusznak, a francia íróknak. Mistral majdnem olyan idegen nekik, mint egy breton, vagy baszk poéta. Csak sokkal veszedelmesebb.

A nagy provánszi trubadúr egyébként lent él mindig, a vidéken. De Párizsban van egy irodalmi nagykövetsége, s ha valami provánszi költő-ünnepen megjelen, melyek régi provánszi szokás szerint szerelmi törvényszékek formájában ejtik meg a költők versenyét, hihetetlen megható rajongással gyűlnek össze tiszteletére a félibrék s mindazok, akiket Mistral poézisa meghódított a provánszi nyelvnek. A Mireille költője a Nobel-díjat Arles-ban egy provánszi múzeum céljaira adja. Régi terve, munkájának betetőzése ez. Egyéni munkájának és életének. Mert ő ezenfölül tántoríthatatlanul hiszi és vallja, hogy majd egykoron Provánsz nyelvén fog szólni minden latin, minden francia, olasz, spanyol, portugál, stb.

Költő-király az agg Mistral. Csodálatos hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy külföldiek tanulják meg az ő poézisa kedvéért a provánszi nyelvet, Mistral nyelvét. Roosevelt elnök például gyönyörűen beszéli a Mistral által újjáteremtett langue d'Oc-ot, s neki Mistral a kedvelt poétája. A német és olasz iskolákban Mistral verseit tanítják. És hiába mondják a francia hivatalos irodalom emberei, hogy Mistral minden sikeréhez, a francia nyelv messzeérő hatalma által jutott. Ez lehet, hogy így van, s vigasztalásnak is jó. Ám a valóság az, hogy jelenleg nincs Mistralhoz fogható élő költő-alakja a francia irodalomnak és Mistral - nem francia. Annyira nem francia, hogy francia kitüntetést sem fogad el. A francia akadémia halhatatlanjai közé talán bejuthatott volna már, de ő előre protestált. Ő nem francia.

A Nobel-díj ez évben nem hódolt abszolúte a francia géniusznak, ha némely francia újság így is akarja francia hiúságból föltüntetni. Mert a francia géniusznak fájdalmas büszkesége lehet csak az, hogy belőle s ellenére új géniusz képes születni. A svéd akadémia döntése egy óriási egyéni tettet koszorúzott meg voltaképpen: Mistral nyelvet, irodalmat, s hogy úgy mondjuk, egész kis világot teremtő kultúrmunkáját. És különös dolog, hogy ezúttal germán kezek fontak koszorút egy olyan eszme legfanatikusabb apostolának, mint a latin egység...

Budapesti Hírlap 1904. december 18.

79. AUTOMOBIL-KIÁLLITÁS PÁRIZSBAN

A Grand Palais-ba s Párizs város üvegházaiba csődül ez idő szerint Párizs. Az automobil-mánia elkapott mindenkit. Még a kis midinettek is automobilkosztümök másaiban járnak s ifjú kereskedő-praktikánsok a legújabb rendszerű versenygép szerkezet titkain kapnak hajba.

Hatalmas, gyönyörű a párizsi automobil-kiállítás és óriási. Reprezentálja minden vívmányát ennek az új és nagy jövőjű közlekedési eszköznek. Az automobil szaktudósainak szeretnénk részleteket mondani el, avatott leírásokat adni. Ám ez hosszú dolog volna, nem is értenénk hozzá, s nem is sokat érne. Maradunk tehát egy befutó tekintetnél, mely a kiállításnak hirtelen képét adja.

A kiállítás nemzetközi. A francia kiállítókon kívül német a legtöbb. Vannak olasz, svájci, amerikai, belga és holland kiállítók is. Sőt kiállított egy magyar cég is (a budapesti Lorenc-cég, ha a katalógus nem téved). Nekünk, magyaroknak, itt még kevés helyünk lehet. Talán már néhány év múlva több. A kiállítással egy időben folyó kongresszus ugyanis nagy szeretettel vette föl a nemzetközi automobil-klub-szövetségbe a magyar automobilklubot. Born Frigyes báró és Törley József kérték a kongresszuson ezt a fölvételt. Nemcsak automobilok láthatók óriás gazdagságban e kiállításon, hanem minden gyártmány, mely az automobillal összefügg. Vagyonokat érő női automobil-sportruhák, férfikosztümök, soffőr-ruhadarabok, fölszerelések stb. És Párizs város üvegházaiban ott vannak a vízen járó automobilok fajtái is. Az autocanot-k, mint egy francia akadémikus elkeresztelte őket.

Minden típusa képviselve van az automobilnak. A villámos [!], gőzös s legfőképpen az explóziós rendszerek. Kicsi és óriás gépek. Városi sétakocsik s minden viszontagságra berendezett verseny- vagy turista-kocsik.

A vakító, új automobilok között nagyon megbámulják a viharlátottakat. A Gordon-Bennet-versenynek egy-két szereplőjét például. Aztán ki van állítva a többek között egy sáros piszkos utigép. Mellette egy térkép. E szerint a gép turista gazdája azt a kis utat járta be nemrég, melynek stációi Párizs, Hannover, Berlin, Bécs, Budapest, Bukarest, Abbázia, Turin és Lyon.

De nemcsak szárazföldi és vízi automobiljai vannak a kiállításnak, de biciklijei és egyéb kerekes alkalmatosságai is. Sőt, hogy a kiállításnak még átfogóbb terve legyen, léghajókat is állítottak ki. Ez tehát a modern közlekedésnek a kiállítása volna szárazon, vízen és légben, ha a légi alkalmatosságok természetesen nagyon komikusak nem volnának. Egy pár csodabogarát a madár-formájú repülőgépeknek nézik különösen sokan a járókelők közül. Fölszállani aligha merne velük a föltalálójuk sem.

Egyébként pedig késő estig valóságos tolongás van mindkét helyén a kiállításnak. A Grand Palais-ban valósággal divat most az estét tölteni. Hangverseny van mindig, s a nagy száz tagú zenekar gyakorta gyújt rá a magyar csárdás-ra.

E közben tolong a tarka publikum. Sok nagyon az idegen. Magyar is bőven akad. És folyik a vásár is nagyban. Ingyentombola van a kiállításon s a főnyeremény egy automobil. A reménység ilyenformán egy táborba hoz mindenkit, s minden látogató egy-egy kis fiók - Van Zuylen báró, vagy Dion márki.

A kiállítás karácsonyig lesz nyitva.

Budapesti Hírlap 1904. december 18.

80. PÁRIZSI JEGYZETEK

[A Budapesti Napló eredeti tárcája]

Willy Párizsa

Az idő száguld és sírván tekintenek utána nemcsak a gyöngék.

Balzac Párizsa nincs többé: ez a Párizs a Willy Párizsa...

Jules Claretie, a díszes állású, öreg poéta sóhajtott imígyen a minap. A "Temps" kedves öreg krónikását sokszor szállja meg a melankólia. Az ő krónikázásához valami olyan szükséges matéria ez, mint a tinta. Mióta íródeákok és krónikőrök élnek, így szokás ez mindig, s igazuk van az öregeknek: minden szebb volt, mikor ők fiatalok voltak. Hanem a Jules Claretie melankóliájából valami rejtett panasz is kisír. A negyven halhatatlanok e legelevenebbje legkevésbé tudja leplezni, hogy harminc évvel ezelőtt nem úgy gondolták azt, ahogy most van, azok, akik az új Franciaországot meg akarták csinálni. Hogy is magyarázzuk csak ezt meg? Talán avval, ha most Kemény Zsigmond élne odahaza nálunk ifjú erőben, krónikázó kedvben. Mi mindent nem mertek remélni az emberek 1867-ben Magyarország földjén, s milyen kevéske vált valóra? Az egeket verte a magyar lélek lángja... Hol ez a láng? Hol vannak az álmok? Milyen másként van minden, mint akkor gondolták... Ez a panasz tör elő a világosabb s érdektelenebb lelkekből francia földön. A harmadik köztársaság nem váltott be semmit a nagy remények közül. A köztársaság az oka? Nem. A múlt. Mondjuk: a sors. Talán a rendszer. Bajos volna hamarjában bűnbakot lelni. Nem a legjobbak s nem a legértékesebbek vannak felül. Hisz így van ez, mióta világ van s így lesz még sokáig. De mikor harminc évvel ezelőtt mást reméltek a Jules Claretie-k. És a Gambetták is. Jön új generáció, munkás és zseniális. Beteljesül a forradalom. Lélekben, testben harmonikus, erős franciák támadnak s aztán megjön a reváns magától. Mindenekfölött pedig Franciaországot az igazi arisztoszok fogják vezetni, a kiváló és érdektelen elmék.

És minden másként lett. Nőtt új generáció s nincs benne köszönet. Milyen fájdalmas, mikor egy olyan szabad, republikánus lelkű íróembernek is, mint Jules Claretie, a császárság különb napjait kell visszasírnia. A kenyér lett úrrá minden mezőkön, s akiknek lelkét a szép álmok formálták, akik hittek egy modern arisztokráciában, most azoknak demokrata öklök csapnak az arcukba. Nem lehet menni se előre, se hátra. Hátul fölégett a múlt, elől pedig műveletlen, durva tömegek állnak. A Jules Claretie-knak bajos ám szocialista demagógokká válniok. Ezt megérthetik a szocialisták is. Viszont az Octave Mirbeau-k ma még csak dadognak. Késnek az új próféták. A fél-demokrácia pedig léha, félemberek ideje. Willyk kellenek, kellenek a modern Párizsnak. Nem Balzacok. Nem Bourget-k, ami még nagy szerencse. De az Anatole France-ok sem, s a Mirbeauk még nem tudják, mit akarnak. Boldogok a szocialista mennyország hívői. De mikor jön ez a mennyország? Addig sok lelket lep be a melankólia. És Claretie-nak igaza van...

*

A nők

Jönnek a nők. Nekik nem kell redakcióban ülni. Nem kell házbérnegyedre s apró cipőkre gondolni. Nem kell megalázkodniok a kenyérért apró közéleti nagyságok előtt. Nem kell szünet nélkül lótniok-futniok. A világon nincs semmi természetesebb, mint hogy a nők tudnak írni. Ma tudniillik tudnak. Van szebb dolog, mint előkelő mágnásasszonynak vagy dús burzsoa-nőnek lenni s - írni? Franciaországban idestova nem lesz érdemes egy sort sem olvasni mástól, mint nőírótól. Érezni - hiában - az asszonyok tudnak igazán. Aztán ők pihentek eddig. Agyuk nagyszerű erők akkumulátora. Szemük éles. Kedvük pogány, élet-faló kedv. A stílusművészetbe be tudják vinni a hímzés és csipkeverés kiképzett, kipróbált finomságait. És álmodni is csak ők tudnak, s nékik van idejük. Még a proletár-nők is több sánsszal indulnak ma az árkádiai turf nehéz gátversenyének, mint mink, férfiak. Úgy van: jönnek a nők. Igazi verseket ők tudnak írni. De regényt is, útirajzot is, ha kell. Még az újságíró-toll erejében is férfiak fölött tündököl Femina. És még a Willyk is, még a színpadra is Gyp-eket kénytelenek társakul venni. Gyáva és csunya lelkű férfi, aki ennek nem örül. Kiktől várhatnánk javulást e kivénhedt világra, ha nem tőlük, a nőktől? Jönnek? Csak jöjjenek. Mi Párizsban most mind-mind szerelmesek vagyunk Noailles grófnőbe, aki grófnő, gazdag, csodaszép, istenien szerény és fölségesen talentumos. Félig görög a vér ereiben. Bátor, nagyszerű asszony. És olyan fiatal még. A versei... De mindenekfölött az új regénye. A "Visage émerveillé". Egy ifjú apáca naplója, aki egyformán szereti Máriát, a szűzet s a szép piktort, ki belopódzik hozzá a zárdába pásztorórákra. Soha talán őszintébben nem állott elébünk a női lélek, a nőnemű lélek. Minden korok és minden országok írói, nagy és kicsi analizálók, íme lássátok: csak ezután ismerjük meg a nőt. Hiába minden: a nőt csak a nő ismeri. És ők eddig nem voltak őszinték sem hozzánk, sem önmagukhoz. A férfi pedig sohasem értheti s írhatja le a nőt. Az örök, a legnagyobb fiziologiai akadály áll az útban. De íme jönnek a nők, az őszinte, nagyszerű nők és mi látni fogunk.

*

Férjek kalodája

Az ifjú francia írók jóvoltából a mai, legmaibb irodalom: férjek kalodája. Nem az ostoba bohózatokra gondolunk. Nem ama szentenciákra, hogy minden férj született cocu. Ezen mulasson az alsó Párizs és a felső Budapest. A "komolyak" csukják a férjeket újabban szégyen-kalodákba. Azok, akik ifjú Dumas utódainak hirdetik magukat. A modern házasság e reformátorai ugyancsak elbánnak a férjekkel. Esztendők óta a feleség minden modern regényben, drámában - elmegy. Ő: elmegy. Van gyermeke? Elmegy. Nincs gyermeke? Elmegy. Szereti az urát? Elmegy. Nem szereti? Elmegy. És mikor neki tetszik, visszajön. A férj ez író urak szerint arra rendelt földi állat, hogy várja, míg az asszony visszajön s kegyesen megbocsásson neki. A morál? A házasság nem ér semmit. Akinek bogara jön, túlteheti magát rajta, mikor tetszik. De jó abba azért szépen visszatérni. És Nóra őnagyságáék mennek, egyre mennek, kísérleteznek, csalódnak és visszatérnek. S a férj, az istenadta férj?... No szép a modern házasság, ha ilyen. Mirevaló akkor fönntartani? És mirevaló reformálni?... A szocialisták a szabad szerelem hívei, minden rendű és rangú pogányok vagy nihilisták veszettül jól mulathatnak a modern társadalmi regényeken és színműveken. És az is bizonyos, hogy a férjeknek nincs okuk szeretni a modern irodalmat.

Budapesti Napló 1904. december 20.

Ady Endre

81. CARMEN JUBILEUMA

Párizs, dec. 18.

Harminc éve lesz nemsokára. Hogy elrepül az idő! És hogy elrepül különösen e pillanatról-pillanatra felejtő Párizsban!... Sokan, akik még akkorról élnek, úgy képzelik, hogy a múlt hetek valamelyik estéjén történt. Pedig 1875-öt írtak akkor, s kora tavasznak volt estéje. 1875. március 3-án.

Párizs előkelő színházi közönsége az Opéra-Comique-ban szorongott. Lázas, kíváncsi és nyugtalan várakozásban csupán a kemény kritikusok maradtak hidegen. Az igazgatónak, Locle-nak szobájában pedig egy ifjú, beteg ember didergett, kit Bizet-nek neveztek.

A rossz lelkek estéje volt ez az este. Nem kelhetett ki ez estén a diadal. Ide, ez estén, csaknem mindenki szeretetlen, temetésváró lélekkel jött. A kritikusok felének már kész volt a kritikája. Bizet fiatal volt s máris híres mert lenni. Ez estén lakolnia kellett az ő nagy bűnéért.

Carmen premierje volt ez az este. Az azóta diadalmas szépségek, pompás melódiák úgy dideregtek, mint az igazgató szobájában didergett valaki. Hiába volt minden. Hiába szólott e cifra publikumhoz egy ifjú, nagy talentumos léleknek legjava, hiába reszketett meg benne egy beteg, korán búcsúzó ifjú életnek a fájdalmas sóhajtása, hiába volt a színészek buzgósága, hiába az első Carmennek, Galli-Marié asszonynak nagy művészete, hiába Meilhac és Halévy sikereket hozó libretto-firmája: Carmen nem kellett. A temetés sikerült.

A kegyetlen, ezerszemű s ezerfülű Cézár ítélt, és Bizet hazabotorkálva, zokogva borult az utcán legjobb barátja vállára. Ez az este, a csalódásnak e rettenetes estéje, talán sok esztendővel ragadta elébe a halálnak.

És másnap jött a kritika, a még kegyetlenebb. Szinte bajos ma már el is hinni, miért kellett Carmennek megbuknia. Fatalista módján azt kell vallanunk, hogy ez a szerencsétlenség estéje volt. A kritika mindenért Bizet-t lakoltatta. Sokan azt várták, hogy Bizet túllicitál Wagneren. Mások éppen hadüzenetet vártak - Wagner ellen. Némelyek valami soha-sem-volt újat akartak Carmenben hallani. Még többen diadalmas föltámasztását a régi francia vígoperának. És Bizet-nek az volt a bűne, hogy senkinek sem cselekedett kedvére. Ő poéta volt, s elmondta a maga poémáját. Nem sejtette, hogy ez a sok - olyan kevés lesz ez estén.

Megríkatóan komikus valóság, hogy mi mentette meg Bizet darabját. A nagyképűség, a korlátoltság, mely ráfogta, hogy erkölcstelen s mely íme képes hasznosat is művelni. Carment megmentette az "immoralitása", no és néhány tiszta érzésű embernek a protestációja. Így mégis csak megért vagy harminchét előadást Carmen, mégsem temethették el egyszerre ezt a becses alkotást, s elérkezhetett a helyrehozás napja. 1883-ban ugyancsak az Opéra-Comique-ban föltámad Carmen óriási triumfussal. Szegény Bizet! Ő már régen por volt. Ő három hónappal a szomorú márciusi este után 1875 júniusában itthagyta a siralomnak, a diadalnak és bukásnak e szeszélyes földjét. És azóta ezer előadást ért Carmen. És Calvé Emma ma már bátran indulhat világkörútra. Carmen sikere biztos és kész mindenütt.

Ma van Párizsban a jubileum, az ezredik Carmen-előadás. Ott fog díszpáholyban ülni ma este az Opéra-Comique-ban Strauss-Bizet asszony s ott fog ülni Jacques Bizet, a Bauquivalban pihenő nagy zenepoétának a fia. Calvé Emma lesz Carmen. Fényes, ragyogó lesz bizonyára az előadás. Fényes, ragyogó lesz a publikum is, amilyen fényes és ragyogó volt 1875. március 3-án. Mondják, hogy még élnek az akkori kemény kritikusok közül egypáran. Vajon ők ott lesznek-e ma este?

Budapesti Hírlap 1904. december 21.

82. BRUNETIÈRE ESETE

Párizs, dec. hónap

A Brunetière esete, melyről a Budapesti Hírlap már megemlékezett, nagyon nevezetes, nagyon jellemző, nagyon beszédes eset. Brunetière, a tudós és művész esztétikus, a jeles irodalomtörténetíró, ki tekintély az akadémikusok között is, még csak maître de conférence (megbízott tanár) sem lehet a párizsi Sorbonne-on, hol annyi a jelentéktelen ember. Néhány hónappal ezelőtt a College de France professzorságától ütötte el a kormány. Már éppen csak az hiányzik, hogy hatóságilag tiltsák meg neki a beszédnek és írásnak a merészségét. A Jaurès szép szeméért. Mert úgy áll ám a dolog, hogy nem jókedvéből üldözi a kormány a Brunetière-eket. Nem is a katolikusság a Brunetière legnagyobb bűne. Még politikát is olyat csinálhatna esetleg, amilyet csak akarna Brunetière Ferdinand. Mindezeknél nagyobb az ő bűne a kormánypárti szocialisták szemében. Olyan igaz, mint amilyen furcsán hangzik: a francia szocialisták a szabadgondolkozót gyűlölik Brunetière-ben.

A szocialisták csináltak egy sémát a szabadgondolkozásra. Aki szidja a vallást, üti a papot, csúfolja a históriát, - az szabadgondolkozó. Ez elég kényelmes is. Még csak gondolkozni sem kell hozzá. Valójában a szocialista fanatikusok mivel sem különbek, mint a középkori inkvizítorok. Aki nem tapsol mindenben az ő kis játékaiknak, az máglyára való. Aki másképpen mer gondolkozni, mint őszerintük szabad, az nem szabadgondolkozó, s annak nem szabad gondolkozni.

Bruntière-ben a szocialisták az intellektuális kultúrát gyűlölik. Ijedve fedezik fel most ezt azok is, kik eddig szimpátiájukkal a szocialistákhoz álltak közel. A szocialisták ügyesebbjei olyanformán fejezik ezt ki, hogy ők a mai műveltség ellen is küzdenek, a mai gondolkozás-formák ellen is, nekik nem kell a régi klasszikus műveltség, mert ez voltaképpen középkori. És rettenetes gúnnyal aposztrofálják az athéni lelkeket, akik, szerintük, a gondolkodást csak a gondolkodásért, a művészetet csak a művészetért művelik. Ők az emberi gondolkodás nagyságát egy munkásügyi reform kigondolásában szabnák meg, ami szép dolog, de talán nem minden. És szabad szabadon gondolkodni a szocialista séma szerint.

Ellenben az augurok egymás között egészen másként rendezkednek be. Jaurès mond valahol egy híg, frázisos beszédet, az tudományos evangélium. Ha Brunetière szocialista vezér volna, s elmondaná ugyanazokat a beszédeket, melyekkel mostanában egymásután, a George Sand ünnepen, az Akadémiában, a Sainte-Beuve évfordulón ragadott el minden gondolkozó embert, talán még athéni voltát is megbocsátanák neki, ha adott esetekben egy-két utcai beszédet is kivágna. Így dühbe hoz minden szocialistát a gondolkozásnak az a felsőbbsége, honnan a legtudósabb szocialisták is csak a kritikára nagyon is megérett médiumoknak tetszenek.

Csak annyira elegyedett volna bele az olcsó politikai tusákba Brunetière, mint Jules Lemaitre tette, aki különben újabban szintén bezárkózott írószobájába. Vagy mint Coppée. Állott volna csak ki az utcára szónokolni. Hamar üstökön ragadták volna. A demagógia terén ma ők az - akadémikusok. Itt nem ijednek meg senkitől a szocialisták. Ám Brunetière megőrizte azt a távolságot, mely az igazi gondolkozót a nap olcsó lovagjától s az utca szájas handabandázóitól elválasztja. Hogy bocsátanák ezt meg az élő Brunetière-nek a szocialisták, mikor még a halott Sainte-Beuve-nek, Tainenek sőt még Renannak sem bocsátják meg. Nekik Zola is csak azért nagy, belebeszélt a politikai dulakodásba.

A Brunetière eset érdemes arra, hogy gondolkozzunk rajta, A szociális fejlődésnek már nem igen van ellensége. Mindannyian vágyakozunk egy jobb, igazságosabb világ után. De a szociális fejlődésért nem vagyunk hajlandók odadobni az intellektuális fejlődést.

A népszónoki karrierek kedvéért s a szocialista szabadgondolkozók kis játékaiért nem lehet föláldozni a gondolkozást, az igazi szabadgondolkozást. Kellenek a népjóléti intézmények is, de talán a kultúrára is van még egy kicsi szüksége az emberiségnek.

Budapesti Hírlap 1904. december 23.

83. AZ AUTOMOBIL, A SZÍNHÁZ ÉS A KÖNYV

Párizs, dec. vége.

Karácsony második napjáig tartott a hatalmas, párizsi automobil-kiállítás. Akinek szerencséje volt a tombolán, most gépkocsin száguld. Lám az automobil is népszerűségre vergődik - a hazárd jóvoltából. És alapjában mégis, jósokáig még, nagyon előkelő burzsoá-sport lesz az automobil. A reklám-szociológusok szerint ugyan ez fogja a föld képét végre alaposan s áldóan megváltoztatni. Hogyan és mikor azonban? És csakugyan?

A párizsi színigazgatók és könyvkereskedők különös véletlenből, egy időben s egy értelemben azt mondják, hogy csakugyan.

Carré Albert, a párizsi Opéra-Comique igazgatója, egyike a legzseniálisabb színházvezetőknek. Ez a Carré Albert néhány nappal ezelőtt, a párizsi automobil-láz tetőpontján, azzal a váratlan vészkiáltással állott elő, hogy a színházaknak védekezniök kell - az automobil ellen. És ez nem tréfa. Carré Albert megmagyarázta. Előkelő színházi publikumát figyelte állandóan az automobil-sport divatja óta, s megállapította egyszeregyként, hogy az automobilozó publikum elvész a színház számára.

Szó sincs róla. Nem az automobil csinálja ezt csupán. A vonatok, az egyre gyorsabb vonatok is megteszik a magukét. De az eredmény mégis csak az, hogy a drágább, legdrágább színházi helyek publikuma fogy, egyre fogy. Egy kényelmes pénzes és unatkozó párizsi családnak eddig egyetlen mentsvára volt a kellemetlen télre, melyben utazni is bajos, a téli bérlet valamelyik színházban. Sőt tavasszal is, a színház volt minden azoknak, akik Párizsban vannak. De most? Az automobilozás: mánia. Némelyiknél a pénzt is elvonja más céloktól. A pompás francia utakon hipp-hopp, az ember ott terem, ahol akar legújabb rendszerű automobilján. A Côte d'Azur Rapide és társai is minden kényelemben s a leggyorsabban ragadják ki az embert Párizsból egy más vidékre. Aztán ez a lázas, ideges kor egyébként is utazásra ösztökél mindenkit. Idegenekre, hazárd-vendégekre pedig nem építheti egy színház sem az egzisztenciáját. Carré tehát azt tanácsolja, hogy minden előrelátó színház idejében védekezzék, s neveljen magának új közönséget azokból a tömegekből, amelyek eddig távolabb voltak a színháztól. Ezért akarja Carré a népoperát is megcsinálni. Ez volna a közönségnevelő-iskola. A színházak szocializálódjanak. Szállítsák le, s lehetőleg uniformizálják a helyárakat.

Carré vészkiáltását ismételik más színházi emberek is. A közlekedési eszközök szédületes arányú fejlődésével számolniok kell a színházi embereknek is.

A könyvkiadók és könyvkereskedők esete szintén szóról-szóra ez. Most a karácsonyi könyvvásár idején egyre zúgolódnak, panaszkodnak, hogy nem kell a könyv. Ők is az automobilt okolják, a modern közlekedést. No és ők még természetesen az újságokat s revüket is.

Egy francia újságíró most rájuk olvassa, hogy panaszuk százhuszonhárom éves. Százhuszonhárom év óta szinte minden decenniumban siránkoztak a könyv szomorú sorsa miatt, s a gyógyítószer mindig ugyanaz volt: le kellett szállítani a könyv árát.

Úgy áll a dolog, hogy a francia könyvek átlagára már talán a jövő esztendőre kisebb lesz. A francia könyvkiadók a Carré színházi receptjét írják át saját használatukra: ők is új közönséget akarnak hódítani.

És mindez az alatt a jelszó alatt történik, hogy az automobil ellen kell védekezni. Ha nem is így van egészen, de sok igazság van benne. A modern közlekedés valóban a föld képének megváltoztatását ígéri.

Budapesti Hírlap 1905. január 1.

84. ROSTAND ÉS SARAH

[Párizsi levél]

I.

Rostand

Ne haragudjék meg az én kedves Papp Viktorom, hogy én most néhány írássort küldök ő ellene. Kedves ő nekem az ő fiatalságával, lelkesedésével, nagy értelmével s nemes erdélyiességével, mely, hajh, ritka ma már a magyar irodalmi berkekben. Erről valamikor, még külön írok a "Szilágy"-nak. Hitté formálódott bennem egy idő óta, s istenítéletet állanék ki e hitemért, hogy minket, modern, semmi magyarokat csak az erdélyi szellem föltámadása tehet valamikké.

Történelmi magyar társadalom, sajátos és értékes csak Erdélyben fejlett. A magyarországi magyarság csak vérzett, vegetált, hullott török és német nyomorúságok között. Élni sohasem élt. Erdély sokszor úszott vérben, sanyarúságban, de élt is. Élhette a maga életét néha. És ilyenformán a lehető magyar kultúra csak erdélyi alapokra rakódhat. Akkor lesz társadalmunk, irodalmunk, művészetünk, igaz külön magyar életünk, ha fölkeltjük az erdélyi hagyományokat... Mindezt csak idevetjük most, mert Papp Viktor ellen s Rostand-ról akarok írni. No, az furcsa volna, ha mi ketten akarnánk eldönteni, mit ér Rostand, s poéta-e vagy sem? Nem is kerül sor erre. Csak össze akarjuk tépni azt a kosár virágot, melyet a "Szilágy" közönsége által akar a divatos francia férfiú lábai elé szóratni Papp Viktor... Monsieur, vagy ha így akarja Papp Viktor, Maître Rostand, kiválóan józan férfiú. Ma még elvárja a publikum a különködést a maga kedvenceitől, s elég fájdalmas lehet ez "Cyrano" lantosára. Mikor a bábszínházat játsszák, csak azt teszi, amit egy nagyon párizsi magyar író szokott tenni, ki érdekesség okából török szoárékat rendez, lábmosással, iszonyú komisz török kávéval, ópiummal s a szösz tudja még, hogy mivel, holott ő maga mindezt szívesen fölcserélné egy alapos töltöttkáposztás lakomával. Rostand is szívesen mulatna derék burzsoá módon, tenniszezne, vadászna inkább, de ez nem illik egy nagy poétához. Tehát utazik, bábszínházazik s "keresi a harmóniát", mert ez így illik egy nagy poétához. De hát ez mindegy. Rostand nős ember, jó családapa, jó polgár. Pompás két fia van, szép legények lesznek. A felesége gyönyörű asszony s poéta. Annyira poéta, finom, szárnyaló, új és asszonyos, hogy a rossz nyelvek egy időben komolyan terjesztették a hírt, hogy nagy részben s jobb részben ő írja az ura írásait. Ez a vérbeli párizsi pletyka nyilván - pletyka, de magam is különb poétának tartom Madame Rostand-t, mint Monsieur Rostand-t. Majd egyszer lefordítom egy-két poémáját. Rostand végtelenül ügyes író. A világ szocializálódik, nivellálódik. Az irodalom egyre nagyobb tömegeké, tehát egyre közönségesebb lesz. A középszerűségek aranykora e kor, melybe léptünk. Az ügyes és szapora kezű embereké, akik ki tudják lesni a nagy tömegek gusztusát, s van hozzá erejük és arcbőrük, hogy ezt szolgálják - a művészet szent nevében. Ne tessék szentségtörőnek tartani. Ez már nem egészen a "Cyrano" íróját illeti. Ő már annyira ügyes, hogy ügyessége zsenialitás. Haza gondoltam... De Franciaországban sincs ez másként. Nem kisebb ember hirdette ezt a múlt napokban, mint Brunetière... Szóval Rostand nem az egészen, kinek az én Papp Viktorom színező lelke elmondta, s pingálta a minap a publikum elé. Zseniális kézműves, hangulatgyáros, rímbűvész.

És zseniális ember, is ha tetszik. De nem vátesze korának. Pedig talán ez volna a költő? Azért egy szóval sem mondom, hogy nem irigylem tőle a sikerét, a gyönyörű villáját lent Délen, párizsi hoteljét, automobilját. De ez más kérdés, nemde? Óh, nagyon sokan vallják őt még poétának is. Ebben sincs szégyen. De intellektuális kultúrájú embereknek illik kijózanodniok a Rostand-okból. A világ rendje nem bölcs, nem jó. A siker ritkán szegődik az igazi értékhez. Helyes. Ezt nem lehet megváltoztatni. De a gondolkozó embereknek nagy szellemi szövetkezésben egész világon össze kell tartaniok egy óriási kérdésben. Az ügyes sikerlovagok ellen. Helyes: kapjanak ők meg mindent, sikert, vagyont, hírt. De égesse a lelküket a bizonyosság, hogy van Moszkvában, Upszalában, mit én tudom [!] hol, van mindenütt néhány ember, kiket nem tudnak elkápráztatni s kik a jövendő jósai, a jövendőé, mely azt fogja mondani róluk: a nap lovagjai voltak, az akkori má-é, nekünk, az emberinek, az örökemberinek, nincs közünk hozzájuk. Modern életfelfogás szerint ilyen minden: a momentán siker. De higgye el nekem Papp Viktor, hogy Rostand, a szerencsés Rostand, kit csak kevesen nem tartanak poétának, sokkal szerencsétlenebb a kevés ember miatt, mint volt Baudelaire annak idején azért, hogy csak kevés ember ismeri el poétának. A szellemi életben különösebb törvények vannak, mint a fizikaiban. Jó, hogy vannak, ki tenne másként?... Üdvözlöm Papp Viktort. Ne csináljon e kis ügyből polémiát. Nem volna érdemes. Nem is nagyon érdekli a publikumot. Aztán én már nem akarok sohse polemizálni. Majd egyszer, otthon, élőszóval talán elvégezhetjük.

II.

Sarah

Sarah egy, Sarah nagy. Sarah Bernhardt tudniillik. Nincs mása. Ő a legnagyobb francia asszony. Neki minden szabad. Még olyan nagyon udvariatlannak is lenni, mint amilyen hozzám volt. Egy barátja ajánlólevelére utalva kértem meg tömjénes levélben, mikor fogadhat nehány percre. A nagy Sarah, kinek titkárja, levélírója annyi van, amennyi kell, egy zokszót sem üzentetett szegény fejemnek. "Mit akar ez a barbár, - vélte a nagy asszony. Még a nekem szükséges párizsiakat sincs időm fogadni. Majd még időt vesztegetek egy szenegáli idegenre". Én a nyakam teszem le, hogy a nagy Sarah nem tudja, milyen országban van Budapest. Sőt arról sem bizonyos, hogy Európában van-e. Pedig az utolsó két században sokszor járt ott s rakott zsebre becsületes magyar összegeket. Nehogy valaki azt higgye, hogy a magam megaláztatása fáj. Sacrebleu! Nekem már megveregették a vállam budapesti reporterek. És ha holnap Faragó Jenő vagy Weiss Izor jeles magyar írók azt mondják rólam, hogy nem tudok értelmesen írni, én ezt illő respektussal elfogadom. Engem már nem lehet megalázni, sem kitüntetni. Pláne Sarah Bernhardt-nak igaza volt. Ő már a formákon régen túlteheti magát. Túl is teszi. Régen. Nem akarok goromba lenni, de legalább is hetven esztendeje. Hogy ez a nő fenomén, egyetlen és dicsőséges, ezt mindenki tudja róla. Azt azonban kevesen, hogy az asszony-ego legbrutálisabban ebben az asszonyban nyilatkozott meg mostanig. Ez: a nő-Néró, vagy, hogy gálánsabbak legyünk: a nő-Napóleon. Ő, csak ő!... Ez az asszony komolyan hiszi, hogy a francia gloire-nek legalább felét ő sugározta. Dusét kóristánénak tartja, s féltékeny minden országok színésznőire. Ha rajta állana, csak ő léphetne színpadra az egész világon. Minden halott és élő kicsiny ő mellette. Az időszámítást is megváltoztatná, ha rajta állna, s a históriai könyvekbe pl. ilyen passzusok kerülnének: "a sedani vereség akkoriban történt, mikor a nagy Sarah a zöld szalonját berendezte". Ő lenéz minden poétát, akinek a darabjában játszik, s ezeket gondolja: "kénytelen vagyok ilyen silányságokat vinni diadalra, persze, mert nincs időm, hogy magamhoz méltó darabokat írjak". Ő: minden. Ő mindenek fölött. És most, azaz dehogy most, harminc-negyven év óta az idővel áll harcban, s még ez is sikerül neki, Párizsban, a gonosz Párizsban, már mosolyognak ugyan, ha csak hallanak róla. Kamcsatkában, Londonban, Budapesten és Konstantinápolyban azonban még mindig ő az, kinek Mohamed csak prófétája. A művészet már leszámolt vele. A színpad histórikusai megállapították már róla régen, hogy talán Talmát kivéve hasonló színpadi zseni még nem élt. Ez neki mind kevés. Ő örökké akar élni, s miután riválisa nincs, le akarja főzni - önmagát. Mindezeket szintén Papp Viktor tárcája juttatja az eszembe. Hölgyeim és uraim, gondolják csak meg: szinte hetvenéves ez az asszony. Hiszik-e, hogy a régi nagy maradhatott? Hiszik-e, hogy e nyomorult sárgolyón, melyen sajnos, nem történnek csodák, Sarah Bernhardt, a hetvenéves Sarah Bernhardt tud egyedül csodákat művelni?...

Az az igazság, hogy elvakít mindenkit a nimbusz. No, meg aztán teszünk mi a többiről, mi skriblerek. Sarah nem az önmaga, hanem a tömegszuggesztió csodája. Csak egy józaneszű urambátyám látná, kész volna az ítélettel: "Mit akar ez a vén boszorkány a színpadon?" Ha én mondanám ezt, agyonütnének persze érte. Nem is mondom. Pedig ez az igazság...

Szilágy 1905. január 5.

Ady Endre

85. VISSZA A MESÉKHEZ

Párizs, jan. 6.

Visszatér a mesékhez, a jó, a hű, a szép mesékhez, egy poéta, akit nagyon elszomorított a gonosz, a csalóka, a csunya valóság, Olyan régi s mindig új ez a történet is, akárcsak a Homér írása, s melyekhez fölséges széljegyzeteket tud írni Jules Lemaitre. És Jules Lemaitre az, aki visszatér a mesékhez. Jules Lemaitre a visszatérő poéta.

Esztendők óta ott küzdött a politikai tusakodók közt. Hulott, is rá a por, a sár. Ő szónokolt, írt, szervezett, korteskedett, lótott-futott. Azóta alig írt s mégis poéta maradt. Hitt a maga igazságaiban s az emberekben. Hitte, hogy a hatalomnál nagyobb hatalom: a szellem. Azt vélte, hogy elegendő az embereket fölvilágosítani s azok mindjárt helyes útra térnek. Bizony szegény Jules Lemaitre-t nagyon megcsalta a politika, miként megcsalta örök idők óta azokat, kik vakon bíztak a szellem, az ideák erejében, s akik poéták maradtak a politikában is.

Ezelőtt nyolc hónappal jajdult föl először csalódásában Jules Lemaitre. Keserű, kegyetlen rövidséggel jelentette ki, hogy gondolkozónak, írónak, művésznek s tudósnak ez idő szerint még mindig nincs helyük a politikában, mert a politikában ma még minden siker az ügyességé, az elvtelenségé, az erőszaké. Egyelőre még megmaradt a La Patrie Française elnöki székében, de már ekkor sejtette, hogy odahagyja a lármás, szennyes fórumot. Azóta nagy dolgok történtek. A szocialisták egyre jobban üstökénél tartják Combes-ot. Jött a szakítás Rómával. Kipattant a kémkedés ügye. Végül következett a titokzatos és tragikus Syveton-ügy. Most már olyan rettenetes a fölfordulás s a politikai tirannizmus Franciaországban, hogy ellenzéki vezérnek semmije sem biztos. Talán még az élete sem. Teljes a reménytelenség.

És Jules Lemaitre-t ez a sötét reménytelenség visszavezette vigasztalásért az ő kultuszához. Ez nagy vigassága a francia irodalomnak, s talán vigasztalása lesz a csalódott, keserű poétának is.

A Renaissance-színház pár nap múlva mutatja be Jules Lemaitre új darabját, a La massière-t. Csalódik, aki azt hiszi, hogy a politikától visszavonult író lelke keserűségét önti ki új darabjában. Az új darab nem lesz tendenciózus darab, nem lesz valami Ibsen-féle Népgyűlölő. Sőt egyszerű mese lesz. Jules Lemaitre új darabjában a legfilozófusabb feministaként fog bemutatkozni. Megírja, föltárja a küzdelmeit a modern párizsi nő egyik legszimpatikusabb fajtájának, a talentumos, egyszerű, jó s lángbuzgalmú művészleánynak, ki jóságával és erejével leküzdi mindazt a sok akadályt, ami egy művész ambíciójú nő elé tárul, és sikert arat. A La massière, a párizsi festőművésznő történetében azt akarja bizonyítani Jules Lemaitre, hogy nincs olyan válságos, nehéz erkölcsi, vagy érzelmi helyzet, melyet őszinteséggel és jósággal meg ne lehessen oldani.

Szinte egy modern tündérmese a Jules Lemaitre új darabja, a párizsi atelier-élet mesteri rajzával. A nagy poéta, ki a fórumon annyi csúnyaságot látott, íme még sem vesztette el minden hitét. Visszatért a mesékhez s megifjodott.

Amilyen szomorú tünet Jules Lemaitre-nek, a politikusnak a visszavonulása, olyan fölemelően emberi az a vigasztalódás, melyet az elvonult, tartalmas élet munkája nyújt, s olyan örvendetes a francia irodalomra is, hogy Jules Lemaitre most már örök együttélésre visszatért az ő múzsájához

Budapesti Hírlap 1905. január 8.

86. PÁRIZSI NOTESZKÖNYV

[Első lappal szemben, az előzék lapon]
[...] Miklós Akadémia u. 6.
Qui vivra verra!
Váczi körút 74 földsz
Schön Sándor
fűszeres

[bal oldalt keresztben:]
Aradi u 68 Wolfner Pál
Gyár u

[lentről fölfelé írva]
Lázár u. 8.
I. 16
Irén
Rózsi

jul. 26 = A teuton düh és a franc. + 32 + 14
jul. 27 = 25 + 29 + A gyermekért
jul. 29 = 18 + 27 + 8
aug. 1 = 30
aug. 2 = 18 + 26
aug. 3 = 22 + 12
aug. 6 = 48
aug. 7 = 19
aug. 8 = 15
aug. 9 = 43 + 20 + 9
aug. 10 = 19
aug. 11 = 18 + 24 + 21
aug. 12 = Dissz. kath.
aug. 13 = 25
aug. 14 = 26 + 14
aug. 18 = 35 + 60 + 26
aug. 19 = 30 + 16
aug. 20 = Az egészség kiállítása
aug. 23 = 47 + Az orosz Vörös-Kereszt
aug. 24 = 18 + Népnevelés a kaszárnyában.
aug. 27 = 26
aug. 30 = 20
szept. 1 = 31
    "      2 = 44
    "      3 = 28 + 19
    "      4 = 20 + 24 + 12
    "      6 = 19
          8 = 16
          11 = 25 + 41 + 37 + Egy forradalmár
          15 = 21
          16 = 31
          18 =22+20+22+7
          20 = Lujza hercegasszonynál + 51
szept. 23 = Michel Lujza = 100 sor.

[keresztben:] [...] Klub. Károly körút 14. II.
        24 = A Riviéra ősszel
okt. 9 = Orosz katonák a Riviérán
okt. 10 = 57 (3?)
okt. 23 = A válás ellen
okt. 27 = Latin demonstrációk + 14
okt. 30 = 7
okt. 31 = Csetepaté egy Szalon körül + 25
nov. 1 = A művész és az eladott mű + 82
nov. 5 = 30 sor
nov. 8 keddi szám nem jött
nov. 23 = 31 + 16 + 11
nov. 24 = 31
nov. 25 = 81
nov. 26 = Levél a Riviéráról + 70
nov. 30 = A francia garnizonokból + 31
dec. 2 = 20
dec. 3 = 13
dec. 4 = Jeanne d'Arc + 12 + 25
dec. 5 = 27
dec. 9.= Lear király + 14
dec. 10 = 33
dec. 14 = 34
dec. 15 = Amerikai művészház Párizsban
dec. 16 = 11
dec. 18 = Mistral és a Nobel-díj = Automobil kiáll. Párizsban
dec. 21 = Carmen jubileuma
dec. 23 = Brunetière esete + 26
jan. 1 = Az automobil, a színház és könyv
jan. 8 = Vissza a mesékhez
Delics János
Kis-Falud

u. p. Bars-Thaszár

[Beragasztott újságkivágások]

[I.] A teljesítetlen vágy kínja, szemben az új vágyéval - kicsiny mert emez a még nyitott, de beláthatatlan jövő, amaz pedig a visszahozhatatlanul lezárt múlt előtt áll.

*

[2.] A pénz az emberi boldogság in abstracto; éppen azért, aki nem képes azt in concreto élvezni, lelke egész hevével csügg rajta.

*

[3.] Minden válás előíze a halálnak s minden viszontlátás a feltámadásnak. Azért örülnek még az olyan emberek is, kik egymásra nézve azelőtt közönyösek voltak, ha 20 vagy 30 év után viszont találkoznak.

*

[4.] Az összes indiai vallásokban elfogadott lélekvándorlás tanának morális jelentősége nem csak abban rejlik, hogy minden jogtalanságért, amelyet elkövetünk egy bekövetkezendő újra születés alkalmával bűnhődnünk kell: hanem abban is, hogy minden jogtalanságot, amely minket ér, mint egy előbbi létünkben elkövetett rossz cselekedeteknek jól megérdemelt következményét kell tekintenünk.

*

[5.] Egy gondolatnak a jelenete [!] éppen olyan, mint a szeretőé. Azt képzeljük, hogy soha sem fogjuk elfelejteni, a szerető pedig soha sem lesz reánk nézve közönyös. Csakhogy ez szemet és érzékeket kápráztató dolog. A legszebb gondolat mellett is ott van a veszély, hogy visszahozhatatlanul feledésbe megy, ha az leírva nincs, a szerető mellett pedig szintén, hogy elszökik, ha házasságra nem lépnek vele.

*

[6.] A toll az a gondolkozásra, ami a bot a járásra nézve; csakhogy a legjobb járás a bot, a legjobb gondolkozás toll nélkül történik. Csak akkor, amikor öregszünk, kezdjük érezni a botnak és a tollnak szükségét.

1. Művészek celibátusa

[keresztben:]

Fekete úr

Vadász u 15

2. Benedek János:

Ha körülnézel, mit látsz? Eget, földet.

A tanuló a kalap [?] az almák

3. Epileptikus volt-e Flaubert?

Hiszteroneuraszténiás

4. PESTI NAPLÓ

össz. fiz. 150 fr.

Ha az Ér zavaros tárca

máj. 25 = A párizsi kutyavásár

jún. 8. (?) = Az anarchisták gyül.

jún. 14. = Párizsi törvényszéki kom.

jún. 28 = Egy kacsa-affér

júl. 10 = Párizsi levél

Még két cikk azóta s jön 50 fr.

[keresztben:] Váci körút 56. II. 14. A

5. kief = keleti morfin-álom

6. Michelet az áruló Bourbon Károlyt monstrumnak rajzolja. De hatalmas és gyönyörű monstrum volt!!!!

7. Nemirovics Dancsenko, az oroszok jeles haditudósítója

8. Valamikor az írói tulajdonról úgy gondolkoztak a franciák is, hogy a "dictionnaire" közös vagyon s nincs eszmetulajdon.

9. Stendhal, Nietzsche előfutárja

10. A magánjog polgári epopeája, egy belga tudós szerint, a Code Napoleon.

11. Franciaországban is egy időben a házasságtörő asszonyt mézben, tollal. Aztán 25 frank. Most már semmi

12. A jobbágyokat nem is Kossuth, Széchenyi, hanem a Wesselényiek és Bezerédjek.

13. A farkas és a bárány meséjét nem Ezopus írta, hanem Pilpay

14. Franciaországban Combes-on kezdve a szabad g[ondolkozók] jezsuiták tanítványai. Viszont a klerikálisok a szabadg[ondolkozók] tanítványai

15. Montesquieu könyveit már kínai parasztok is olvassák, pedig az ázsiai koponya nincs berendezve ideákra

16. Buffon vélekedése, hogy "le style soit l'homme" a legtöbbször - fordítva igaz.

17. A szocializmus itt van: már mindenütt a középszerűségek és a tömegízlés emberei uralkodnak

18. Dumas ifj. rendszeresen semmit sem tanult. A hazard megtanította mindenre. Mint Molière mondta "azok közé a kvalitásos emb[erek] közé tartozik, kik mindent tudnak, pedig semmit sem tanultak"

19. Redon a lezárt szemek (Luxembourg) A szemhéjak csodás áttetszőséget

20. Óh Ruskin, mennyi hitványságot művelnek a te nevedben.

21. Vannak, főként franciák, akik Moliereről nem tudnak beszélni Armande Béjart nélkül s Hugo Viktorról Negroni hercegnő nélkül uti figura Sainte-Beuve docet

22. S. Beuve [...] keresek először, aztán öltöztetem őket [...] riaszt el a fiataloktól

23. Napóleon-legenda. "Ne Apollon" - új Apollo. Gladstone szintén Glad Stone

24. "Kell-e egyáltalában szeretni?"

25. Sainte-Beuve verse, mely azt gyaníttatja, hogy Hugo Victor lánya az övé

26. Sainte-Beuve valósággal úgy koncipiálta meg a barátságot, hogy a feleségnek udvarolt s a férjekkel barátk[ozott]

27. A zsidó tehetség vagy másoló vagy vakaródzó = képtelen a zsidó harmonikusan látni

28. Sainte-Beuve Baudelaire-t hiszterikus Boileaunak nevezte, ki leül s nyugodtan megírja a maga korrekt és satanikus szonettjét

29. Izidora [!] de Lara "Utazni annyi, mint egy kicsit meghalni"

30. Munkácsy újra [?] elhagyta a Colpachi kastélyt s Kölnbe ment

31. Meg kell adóztatni a nagy kokottokat

32. A népek olyanok, mint a gyerekek. Várnak csürhe türelemmel. Nem tudják, mi kell nekik, de mikor megtudják: "add meg Uram Isten, vagy baj lesz!"

33. Egy párizsi író naplója

34. Megírni közvetlenül mindent, politikát, társadalmat, irodalmat stb.

35. - Istenem, tudják-e ezek a kegyelmes urak, hogy az ajtóikon alázattal kopogó kis skriblerek hogy lenézik őket...?

36. A Balkán-hasonlatok

37. Tiszának:

- Kegyelmes Úr, poéta volnék. Talán fontosabb az országra, mint Ön!...

...Hogy kikacagott volna!...

38. Magyar élő emberek.

39. Vázsonyi, Eötvös, Vészi

40. [idegen kézzel]: Kierkegaard Sören, a dán Nietzsche

41. Oderint, dum metuant

42. Meridionalis csapongása az életnek

43. A Comédie sociétaire-jei összesen kapnak részesedéssel együtt 27 000 fr. s aztán a turnék. (Vannak 11 vagy 12-en)

44. A boldog népeknek nincs történetük

45. Schoelcher

"Citoyens", "citoyennes"

Hugo Viktor:

- Én jó republikánus vagyok, de nőnek mindég

- Mareine, ma souveraine

46. Talleyrand mondása

- Születnek úgyis események, hogy előre jelezzük őket.

47. Róma nincs többé Rómában; ott van, ahol én vagyok

48. A másik, az árnyék-Heine, a másik Shakespeare

49. A Rohan-ok mondása:

- Roi ne puis, prince ne daigne, Rohan suis

50. [Idegen írással:] De nem szabad neki más ügyvédet ajánlania. [Idegen írással:] (Mme Boriska) de Rio de Janeiro. Fehér Tilda, özv. Fehér Izraelnénál Baross u 53

51. Rottenbiller u 4 B I.

Braun Guszti

Tuffelt Guszti

Csuszi

52. A "mistletoe" alatt szabad csókolózni

53. A csóva és az ember. Madarak beszélgetése.

54. Megyeri Krausz el akarja ismertetni a szultánt.

55. Egy világlap alkuszik Magyarországgal [áthúzva]

56. Egy kis leányt gyűlöl a barna család, mert szőke [áthúzva]

57. Kiadják tartásra a gyereket s mikor meglátogatják, a gyerek nem tud beszélni velük [áthúzva]

58. Egy modern ideg-asszony, aki nagy szerencsétlenségeket érez és átkokat, de csak akkor tör ki, ha az inas rosszul szolgál föl.

59. Egy lány (25-26 éves) mindig nézi a kis babákat az újságokban, végül hozzámegy egy vén emberhez.

Miután sikerült megtéveszteni, akkor könnyes szemmel fölsóhajt:

- Ez a szegény mártír

(Az előbb hitvány, zsarnok volt.)

60. A kis lány elszólja magát az anyja előtt. Hazudik az anya. A gyerek csodálkozik és sír [áthúzva]

61. Cecil, a francia szobaleány, aki össze akarja hasonlítani a fr[ancia]és magyar zsurnalisztát

62. Intellektuális lénynek nem lehet bizakodónak lenni. Legfeljebb Nietzsche-szabású léleknek. De hol vannak Nietzschétől a magyar intellektüelek?

63. Egy milliomos kiadó leánya elszökik a nevelőből egy kis rongyos piktorhoz [áthúzva]

64. Ifj. Dumas apja, ki a maga tapintatával azt a nevelőintézetet kereste ki a fia számára, ahova az anya mosni járt.

65. Ifj. Dumas az intellektus grand seigneur-je.

66. Szép Helénában az egyik Ajaxnak mondja Agamemnon:

- Gyönyörűen beszélsz. Nincs semmi értelme. Te iskolát csinálsz. Te iskolát csinálsz

67. Don Cézar de Bazan a hatalmasokról:

- Ezek az emberek egyszer talán függni fognak, adjuk meg nekik azt a tiszteletet, ami nekik jár

68. Libre-penseur és penseur libre - szabadgondolkozó és szabadon gondolkozó.

69. Még a filoxera is Európában volt először

70. Harduin nem fogadta el a párbajt. "A durvaság, gorombaság is egy formája a gondolat manifesztálásának."

71. Kanton kínai városban reggel trombitaszó mellett nyitják a kaput

72. Stendhal első sírfölirattervezete:

Enrico Beyle

élt, írt, szeretett s míg élt, imádta

Cimarosat Mozart [!] és Shakespeare-t

Később: a nőkről s nem imádott [?] senkit, csak Napoleont

73. Stendhal: Engem körülbelül 1881-ben kezdenek majd megérteni.

74. Carriès Krisztusfeje

75. Gambetta békái "A reménytelenség fejei"

76. Mlle Yahne-nak egy szerződés aláírásakor egy direktor megcsókolta a nyakát.

- Vigyázzon, parókám van, most gyógyultam föl egy nagy betegségből.

A direktor végleg lehült

77. Mikor Freycinet miniszteln[ök] Renan szav[azatát] kérte az Akadémiában, Renan állít[ólag]:

- Kivéve egy esetben. Ha a köztársaság elnöke lépne föl önnel szemben

78. Névjegyek:

William Busnach,

zsidó

Le comte X.,

testvére a Malakofnál megsebesült hasonló nevű generálisnak.

79. Rousseau építész, kinek a familiája teljességgel nem az istentelen filozófustól származik

80. Dr. Guillotin

81. Boshido, a japán lovagi erkölcsök kódeksze

82. Musset szerette a makarónit; ez volt az ő legkevésbé rossz olasz emléke

83. Adèle Colin Mme Martellet, a Musset gouvernante-ja

84. Haïti sziget szabad négerei ilyen neveket viselnek: Démoszthenész, Lykurgosz, Alkibiádész, stb.

85. Egy vidám Krisztus

86. Élünk, hogy öregebbek legyünk s meghalunk, hogy ne legyünk már öregebbek vagy ne éljünk tovább

87. A Micawber-teóriát:

Ha húsz frankja van az embernek s abból csak 19-et kell kiadni: gazdagság; ha száz s százegyre van szükség: nyomor.

88. Carriès (Petit Palais) szerette az életet, mégis a kínt, a nyomort faragta. Fiatalon halt meg. Még erős volt s összeroskadt Vázái, mint az érett gyümölcsök, szépek, befejezettek, hatalmasak s a kancsói [?]

89. A márvány a szobrászatnak a primordiális anyaga.

90. Terv, hogy a Villa Medicis-be a poéták s írók is bejussanak, minden művészet. Nagy idea!...

91. Eugène le Roy, ki a becsületrendet visszaut[asította], kit Alphonse Daudet üdvözölt, akit párizsi kis skribl[erek] előkelő ismeretlennek tituláltak s nevettek rajta. - Peteley és Baksay Sándor.

92. Az ember mindig reakcionárius valakinek. Még Michel Lujza is az a bombavetőknek.

93. A német ember minekünk szinte hihetetlenül alacsony régiókban keresi és fogadja az illúziókat.

94. Legyetek áldottak új Horizonok, új fájdalmak.

95. Nincs bennem egy csöppnyi árja vér.

96. "Miként redakciókban a legifjabb, legerősebb idegzetű ember közelében van a telefoncsengő"

97. Brillat-Savarin szerint a nemzetek sorsa is csak a tápláléktól függ.

98. Egy hegycsúcsra jutott intellektus keresztülemelkedik mindazokon a magasságokon, melyeket körülötte élő embertípusok képviselnek.

99. Talma fedezte fel Lamartine-t

- Tudja, hogy ön zseni

100. Talma nem így mondta:

- Játszottam ezt a szerepet.

Hanem így:

- Megcsináltam Nerót stb.

101. A bolg[ár] fejedelemnél gyakori menű:

rizsleves marhahús főtt-tészta

102. Ha asszonyom volt, nem fizettem olcsón. Egy évnél nem adtam olcsóbban s odadobtam mindent

103. Tolvaj bohém ellop egy pár harisnyát:

- Bocs[ánat] uram, nem adhatom ezen az áron.

- Végtelenül sajnálom, én igazán nem adhatok érte többet:

104. Papucshős végrendelete: - Ez az én első akaratom.

[keresztbe:] Kubinyi Sándor Türken-Strasse 89. Rgb/III.

105. A szocialisták titokban félnek a feminizmustól, mert az a burzsoazit erősítené meg. Marhák a polgárok, hogy a nők mozgalmát mesterség[esen] nem áp[olják]

106. Amerikában Resske ötször annyit kapott, mint Párizsban. Igaz, hogy Amerikában csakis a párizsi stempli tetszik.

107. Nagy morális erő kell korunkban ahhoz is, hogy valaki haszon nélkül igazat mondjon. Hát még igazat mondani, mikor biztos a kár

108. Dumas: Ha a haladás elért sikereire nézek, jogom van szólni, miként az új paloták közt vasárnap délutánonként járó munkásnak: én mindezekben dolgoztam.

109. Egy férfi, ki derékon felül s egy nő, ki alul van abnorm[álisan] kifejlődve

110. Ne bántsátok a legendákat, - csak azokat tudjuk bizonyosan

111. "Malfrères" mondta Verlaine a confrères-re

112. "Maquillage des recettes", ha a darab nem üt be s a szerző kis pénzért lemond minden igényéről

113. Balzac Párizsa és

Willy Párizsa.

Szent Margit szigete

Fr. Flóra szigete

114. A Jaurès-Déroulède párbaj

115. A nagy tudósok, kik tisztázni akarnak régi kérdéseket, a Vas álorcást, Jeanne d'Arc-ot, holott legújabb kísérletek bizonyítják, hogy a tanúk tegnap történt esetekre nem emlékeznek

116. A párbaj ellen? Hányszor kell magyarázni, hogy tessék megcsinálni a nő-emancipációt. Ha a nők a férfiakkal egyenlők, ha majd ők is párbajoznak, megszűnik magától.

117. A magyar intellektuális élet még azon a fokon van, hogy divatos a parallela. Miként a félműveltek mindjárt hasonlatot mondanak

118. A könny, ami megkülönböztet bizonyos embereket a többi emberektől, s ami őket magasrendűekké teszi.

Le seul bien, qui me reste au monde

Est d'avoir quelquefois pleuré

Mussel

119. Minden kor maga állapítja meg a nagyságot s annak mérő-módját. Nekünk nincs jogunk s igazunk a magunk időleges elveihez szabni a korok nagyságait

120. A párizsi egyetemnek valamikor a pápák voltak a legelső protektorai.

121. Németorsz[ágban] gyakran firkálnak bankjegyekre. Pl. egy nő "És én ezért a nyomorult papírért szakítottam az erénnyel"

122. Minden elmúlik, elmálik - mondta az öreg Démokritosz

123. Az ember utazik gyorsvonaton egy falucskán keresztül, ahol tűz ütött ki.

124. Esküdtbíró mért nem lehet mindenki?

125. Köztársaságban ezer kis despotizmus lel könnyebben melegágyat.

126. Valaki beperelt egy lapot, mert 24 órával később kapta s egyben kártérítést kért.

127. Zsidók, zsenik, gazemberek, betegeken, cinikusokon és strébereken kívül nem igen akadhatott a magyar kormány-politikának híve.

128. Botticelli: Mars et Vénus. Mars alszik és Vénus ironikus gyöngédséggel nézi. A nő nem szereti, ha a férfi pihen.

129. Némelyikünk gyerekkorában kikacagja magát s aztán sohse kacag többet

130. Leonhard (zsidó), a felesége keresztény, a gyermekei is. A Dreyfus ügy óta örökös családi zene-bona

131. Korzikából került Napoleon s a legszebb luxus-szamarak

132. Ezek a "malgré le Gotha"-arisztokraták.

133. Verset írni a legszebb, legszomorúbb, legnehezebb és legszegényebb dolog a világon

134. Monte-Carlo: Ha egyforma is az esély, a játékosé a nyugtalan, remegő, ideges Bizonytalanság, a banké az erős, nyugalmas, szinte megváltozhatatlan: Esetleg.

135. Minél kisebb egy ország, annál hosszabb a himnusza. Angliáé a legrövidebb, San-Marinoé a leghossz[abb]

136. Voltaire 12 napig a Bastille-ban s kapott 1200 livrest XV. Lajostól.

137. Juliette Adam

138. A vérbeli, az igazi magyar talentum olyan, mint a Szilágyi Dezsőé volt. Hencegő, óriási, de improduktív.

139. "A drámai művészet kiválóan femininum".

Sarah Bernh[ardt]

140. Automobilban ülnek emberek, kik ma is a középkorban gondolkoznak.

141. A szerelem sohse lehet vad és véresen végzetes azokra, kik az ideák emberei. Ők a szerelmet sem tekintik és érzik reálitásnak. A rettenetes végű szerelmek olcsó, anyagias embereké

142. Egy kis geográfia. Budapestre csődülnek mindenünnen. A nagyváradi a legrosszabb hírű, a bácskai, sárosi s a dunántúli... Valahogyan az erdélyi a legtiszteltebb

143. "A regény tűri meg manapság legbarátságosabban a középszerűséget"

144. Éneklő kakaskiállítás Párizsban

145. Az öregek emlékezése: az álmodás egy módja

146. A művészi alkotások halottak. Életre akkor kapnak, mikor egy hozzájuk méltó kritika rájuk lehel

147. Mirabeau cadet

148. A korszakok sokszor kétszáz évvel előbbre néznek. Aztán mintha új volna nekik a dolog.

149. Vadé, Boufflers. Gouffé, Naudet, Dufresny, Andrieux, Jourdan, Collet stb.

150. Provánszi fejkötő, csipke, csüngő

151. Magy[arországon] a diploma lenézi a talentumot, a diplomátlan talentum pedig a diplomát okv[e]tl[enül] a szamár oroszlánbőrének tartja. (Én és Berczik)

152. Íróról: Tud olvasni s ismeri a betűket.

153. A molnár (M.) és a fia és - Ön (szamár)

154. A francia orfeumokban:

Quand on est amoureux,

On est bien malheureux

-

Va ch', va ch' va chère Adèle

Vo, vo, volage infidèle

És itt Béranger, Nadaud írt sanzonokat egykor.

155. Nekem és a szegény fölséges úrnak bele kell már törődnünk minden mesalliance-ba ("Nekem és Viktóriának". Szegény Viktória is náthás [)]

156. Jánosnak vörös a nyaka. Félő, hogy lefordul a bakról. A nagys. asszony legyezi kocsizáskor

157. A magyar zsidó strébereket a fene eszi dühökben, hogy olyan jó eszközt az érvényesülésre, mint az antiszemitaság, ők nem érvényesíthetnek

158. Beaulieu-nél Nizza mellett a kék, fehér habos tenger, mint a délibáb a fehér tengeren

159. L'art pour l'art

160. Gonjon az erkélyen áll, jön egy léghajó, fölrobban s...

161. A zöld pestis, miként a szifil[isz] az ind[iánoktól]

162. Egy breton fiu s egy magyar jogak[adémiai] tanár öngy[ilkos] a szifil[isz] miatt

163. A szülőföld divatos lett az irodalomban

164. Théâtre d'amour

165. Franciaországban egy újság két oldalát két jelölt [?] vette meg

166. Franciaorsz[ágban] álneveket vesznek föl a dolgozó munkások mágnások

167. Egy tüntetés a pápa mellett s két ember jelent meg

168. 3 szép férfi: egy metro-kalauz, egy kótyagos fejű magyar nótaszerző s egy levantei legény

169. Az olyan asszonyok, kik fölfedezik a szerelem nagy szerényeit s nem Don Juanokat keresnek

170. A magyarországi nők a maguk brutálisságával nem is hathatnak finomabb idegrendszerre s merészebb fantáziára

171. Múlik az idő, hogy egy Heinera Matild hasson. Egy német író vesz feleséget üzlettársul, de ez tűri a szeretőjét.

172. Bizonyos korokban született gyermekek zseniálisak, de elpusztulnak hamar.

173. Az ember nagyon igazságtalan önmagához, mikor másokat különbeknek tart.

174. Magyarország olyan szegény, hogy még elismerése sincs jelesei számára

175. A tudat nem ér föl az élet föladataival: innét [?] az örök átok.

176. Chopin sírja kék nefelejcses. Balzacé elhanyagolt, Talma sírja csupa zöld, Musset szüleivel, fűzfa alatt. Thiers sírja: Patriam dilexit, veritatem coluit.

177. A kultúra egy darab étel. Magyarország egy paraszt suhanc, mintha már évtizedek óta erőlködnék lenyelni, s kiköpni se tudja.

178. A grófnő, ki költőné, a nyomorgó költő s az újságíró, ki a grófnénál teán van.

179. Az újságíró olyan, mint a nagy emberek inasa, ki urát pongyolában látja, de nem is tudja, milyen nagy ember. Az újságíró is képtelen érezni s gondolkozni, ő csak "leplez"

180. Eugêne Rostand szerint is a szocialista paraszt nem autentikus paraszt

181. Egy féltékeny lány, aki miután már mindent megpróbál, legutoljára előrukkol avval, hogy piszkos a füle "Neki"...

182. Franciaország gazdag, mert sok pénzbe kerülnek a nők

183. Kipling írja:

- Mit szokott csinálni a francia

- Rosszat mond egy másik franciáról.

Franciaországnak a franciák keltik veszett hírét

184. Öreg hetven-8o [!] éves házaspár. Az egyik meghal, a másik nem akarja tudni

185. A cseléd föltárja a gyermek előtt a szülőkre hivatkozva a gólyalegendát

186. Galliffet tábornok írta: Gazemberek között élünk. A Presse az ő Barnumjuk. Az ostoba publikum fizeti az árat. C'est tout

187. Francis de Croisset elegáns, belga-angol nevelésű francia író, fiatal, félig árja, félig szemita s csak árja társaságban érzi jól magát. A zsidók haragusznak:

- Hát ez az én hibám?

188. "Oh, jaj, gyűlölni kell az álmokat, az élet anyai, gyöngéd, pazar azokkal, kik ő neki hízelegnek, de kegyetlen, könyörtelen az ő visszautasítóival szemben."

189. Magyarországon minden módon lehet pénzt szerezni, csak tisztességes munkával nem.

190. Amiről semmi fogalmam sem volt, nem vártam - az lephet meg. Amiről a fantáziám valami képet kapott, abban csalódtam

191. Neuraszténiás irodalom

192. Az amerikaiak nem félnek a zsurnalisztától. Ők nem hazugok, titkolózók, a fórumon élnek

193. Szépség az esztétika ellenére

194. "Nem vagyok [...], hanem athéni."

195. Nagy baj, hogy a magyar értelmiségből a politikusok anglofóbiája mellett és az ált[alános] germanizmus mellett egy kis magyar gallicizmus lehetetlen, mert - zsidók diszkreditálták.

196. Ma semmit sem tudunk, csak a régi teóriákat cáfolni. Nem föltehető-e például, hogy valamikor fölfedezik, hogy az embert olyan kicsiségek formálják, mint a ruháinak a színe, és szódaspriccert iszik-e az ebédeihez, vagy mohait.

197. A régi frizurákat a franc[ia] fodr[ászok] elnevezték: "pillangó", "kétértelműség" [?] stb.

198. A mirtusz víz: tubarózsa illat.

199. "A Constitutionnel" írja, hogy (1820) a drámák, vígjátékok hazugok. Jobb a kor, mint festik

200. Mint hirtelen zápor azt a szörnyű érzést, mely ideges emberekben zivatar előtt.

201. Egy rovat ("Jó emberek")

202. A mihipokrata [!], magyar erkölcsösségünk örvendezésére az irodalom betartja a sablonokat; konzervatív, holott könyök s az erkölcs győzedelmeskedik

203. A házasságtörő vígjátékoknak 63 variációja van egy francia író szerint

204. A musik-hallok [!] a mai színház felett

205. - Most már tudom, hogy tegnap mi lelt. Ez rád vall.

- De hiszen ez ma történt

206. Úgy jönnek az ilyen személyek, mintha valami Fátum küldené őket. Én emlékezem egy kellemetlen, szerelmes lányra, ki egyébre sem volt való, minthogy utálatos féltékenységgel megzavarja a csókokat.

207. Mi nálunk a szereplő emberek tudása olyan, mint a párizsi suhancok angol tudása. Megtanulnak néhány szót, hogy kicsúfolják vele az angol nyelvet s akik beszélnek angolul.

208. Magyarország a kultúra gaminja

209. Egy amerikai 1000 dollárt, aki épülő új háza lakói között először lebetegszik.

210. A szépség börtöne egy okos nőnek.

211. Soha egy férfi nem lesz képes megérteni egy nőt. Örökre egy átvilágíthatatlan sötét birodalom áll közöttük: a nemek különbsége. A zseniális nő is más lesz mindig, mint a zseniális férfi s a legzseniálisabb nő is szaporán követ el olyan őrültségeket, melyek csak nekünk, férfiaknak őrültségek: a nőknek nem, nőnemű alapon nem őrültség. Egy kicsit bajos dolog lesz az emancipáció

212. "Kedves fiam Dávid - Hamburg" - beletévedt egy újságomba [áthúzva]

213. Minél marhább pofa, annál jobb muzsikus. A muzsikusok bent élnek és bent szépülnek. Milyen szépek lehetnek kifordítva.

214. Lehet-e irigyelni azokat a férfiakat, akik lesnek azokra a pillanatokra, melyben a nő elbukhat? Nekik szól-e ez a pillanat?

215. Egy hűséges rossz asszony

216. Egy kis színésznő beleegyeledik [!] vitriolos dologba, kiszámítottan a hírességért

217. Ne kérjenek az idegen utazók "complet" ágyat Budapesten mert nőt kapnak!

218. A klerikálisok letagadják Galileit is.

219. Nagy ember Kipling, mikor kicsi emberekkel méri meg a földi dolgokat

220. A dolgoknak "csak" ormait látni meg

221. Franciaországban a rendőr egy biciklistát megállított, mert nem volt gallérja

222. Ellátogatni leány vagy fiúisk[olába] impr. de főként az írásbeli dolg[ozat]

223. Kanadában a XIV. és XV. Lajos korában kivándorolt franciáknak 15-20 gyermeke van.

224. Musset második díjat nyert a nagy tanuló versenyen. Dolgozatában a morált dicsőítette. Mikor meghalt, a legragyogóbb publicista kérdezte:

- Mit felelne az apa fiának, ha az Musset szobrakor [?] Musset életét kérdezné. Mikor a Théâtre-Français-ben felállították a mellszobrát: skandalum, a halhatatlanok közé. Pedig hány nem [?] halhatatlan

225. Próba szocializmus

Brest

Laura

Örmények Franc.

Az orfeumok isk.

A nap

A hivataln. és a nyilvánosság

[keresztbe:] A franciák latin tudománya. Et quorum pars paralisium fui

[áthúzva]

226. A kanadai franciák XIV. Lajos nyelvén beszélne[k], a babát Catinnek hívják (Catherine)

227. Látszik, hogy a mi íróink, újságíróink jórésze kisvárosi: mind odavan Budapest nagyságától, a "főváros" zűrzavarától.

228. A legdörgőbb higiénista apostolok szegik meg legkönnyebben a regulákat s igazuk van: ők csinálták

229. A francia radikális opportunista high-life.

230. Bourget: A revízió regénye

231. A görög diákok nemrégiben majdnem forradalmat csináltak, mert Aiszkhülosz és Szofoklész műveit átfordították szlávos újgörögbe

232. Mind bolondok vagyunk mai emberek. De egyikünk fejébe sok, másikban kevés idea kavarodott össze. Ez a különbség. C'est tout.

233. Egy angol nő, aki magyarul tanul:

- A béka kuruttyol.

234. Két siketnéma lányt visznek el az operaházba. Milliomosok.

Az apa:

- Hát hova vigyem őket?

235. Rodin: A gondolat sziklatömbből egy fej.

Gérome: Sarah Bernhardt

236. Frémiet: Pán és a medvék (a méz).

237. Collin: Floréal

238. Aubé: France et Russie (Ezüstből)

239. A L'Humanitét egy csapat szakegyleti munkás szedi. Külön szociális könyvnyomda szövetkezet ez

240. A rendező mánia olykor magyar betegség. Egy magyar tan[folyam] Londonban: Wiyen nagy úr a rendező [?]

241. A magyar zsentlimén szereti az angolt, mert az angol is rendszerint távol van a gondolatoktól.

242. Elaltatják, elkábítják a bűnöst s úgy vallatják.

243. Egy kékvók Párizsból egészen magyar nótákból.

244. A nemi élet másképpen funkcionál némely lénynél derékon alól és felül

245. A szatirokat az alkohol csinálja

246. A fekete és sárga fajokról írni valamit

247. Kár, hogy az akasztáson és az orvosságnyújtáson (?) kívül író ember egy igazi gyilkosságot nem nézhet végig.

248. A kokott a polgári társadalom talpköve

249. Immár lehetnek zsidó aulikusok is. Mein Liebchen. (Zsidó udv. tanácsosok. )

250. Sir Francis Bertie angol nagykövet ne járjon a Saint-Germain társaságoknak [!]

251. Drumont Edouard adjon egy amerikai milliárdos harminc milliót kölcsön a klerikálisoknak s azok uralomra jönnek, visszafizetik a zsidók pénzéből. A Boulanger ügy 14 millió, Dreyfus ügy 30 millió

252. A francia papok dícsérik Lourdes-t, de ők maguk Vichybe mennek gyógyulni

253. A szőke Zizit temettük

254. Az internacionalizmus és orthodox collektivizmus őse a katholicizmus. A reformszocialisták már kvázi protestánsok.

255. Elvették a művészektől Rómát, írja Ibsen. Carducci is azt mondja: Rómát kértünk, Bizáncot kaptunk.

256. Serao Matild az olasz színészetről

257. A Vieil, Heidelberg nem kellett (3000 elad.) Sudermann Becsületét mindenütt refuz.

258. Pierre Loti = Julien Viaud = Vautour hajó kap[itánya.]

259. Az orosz-japán háborúban [?] a japán katonák közt meztelen kínai nők képei. A japánok szeretik a kínai nőket

260. Miért nem gondolunk azokra a becsületes emberekre, kik komolyan veszik a becsületességet s martirizálják önmagukat. Ha ezek egyszer szövetségre lépnek majd, mi lesz?

261. A francia csúnya nőkben oly nagy a vágy a hódítás és szépség után: néha este mintha két lépéssel előttük megszépült énjük járna.

[A hátsó borító lapon]

Rue de la Paix
Hotel S Georges
de la part de M.
Lamouet

[keresztben:]

20 Boulv Diderot
vagy
Gare de Lyon
Kerepesi út 73. I. 11.
Rue S. Lazare 88

[a lap alján:]

Frischauer
Rue de Lisbonne 15
317-09 telef.

FÜGGELÉK

Kétes hitelű szövegek

1904. február - 1905. január