144. MÁDER IGAZGATÓ PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Máder Rezső, a budapesti Opera igazgatója ez idő szerint Párizsban időzik s a párizsi Opera műsorának nevezetesebb darabjait tanulmányozza. A többek között megszerezte Maladetta című balettjét, mely most érte meg száztizedik előadását a párizsi Opera-ban, s mely nagy sikert aratott Szentpétervárott, Rómában, Milánóban s Brüsszelben is.

Budapesti Hírlap 1904. július 29.

145. A FRANCIA HELYESÍRÁS

[Párizsból írja levelezőnk:]

Ismeretes és régi probléma már a francia helyesírás reformjának a kérdése. A reformot általában mindenki szükségesnek tartja, de vannak jámbor és vannak nagy radikális újítók. Aztán nagyon sok baj van az Akadémiával, mely egyedül magát tartja jogosítottnak arra, hogy fontos kérdésekben döntsön. A kormány egy tudósokból álló bizottságot küldött ki, s ez a bizottság most készítette el jelentését a helyesírás reformjáról. A bizottság sok újítást javasol. Így a többek között a többes szám ragjai közül törülni akarja az x-et s helyettesíteni a rendes plurális s-el. A kettős mássalhangzókat irtani óhajtja a jelentés. Így a ph-t f-fel akarja helyettesíteni, a kemény ch-t c-vel, a th-t t-vel. Nagy pártja volt annak, hogy a lágy hehezetű, úgyszólván csak imaginárius h betűt törüljék a francia szók elejéről, de ezt a nagyon is radikális újítást leszavazták. Most már az a kérdés, hogy az Akadémia mit fog szólani a jelentéshez. Az optimisták remélik, hogy az Akadémia a h betű eltörlésén és a ph-nek f-fel leendő helyettesítésén kívül elfogad minden propozíciót. Chaumié miniszter mindenáron azt akarja, hogy a francia helyesírás reformja az ő nevéhez fűződjék, s lehetséges, hogy ő megcsinálja a reformot az Akadémia ellenére is, s el fogja rendelni az iskolákban az újmódi helyesírás tanítását. Ez esetben pedig az irodalomban és zsurnalisztikában bőségesen található apró szektákon kívül Franciaországban két hivatalos helyesírás lesz: a kormány hivatalos s az Akadémia hivatalos ortográfiája.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 1.

146. PÁRIZSI KÜLDÖTTEK BUDAPESTEN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A napokban egy párizsi küldöttség utazik Budapestre. Az omnibusz- és tramway-társaságok vegyes bizottságának öt tagjából s két hivatalos francia mérnök-szakértőből alakult a bizottság. A párizsi községtanács, mely végre gyökeresen át akarja alakítani a párizsi nehézkes, sok tekintetben nyomorúságos, drága és hitvány közlekedést, Budapest közlekedését ítélte legelső sorban olyannak, melytől Párizs példát és tanulságot vehet. A párizsi omnibusz- és tramway-társaságok is úgy nyilatkoztak, hogy a hihetetlenül drága, rendszertelen párizsi közlekedésnek Budapesttől lehet legtöbbet tanulnia. Erre vonatkozóan Türr mérnök, a tábornok fia, valóságos memorandumot dolgozott ki. A küldöttség néhány napig fog Budapesten időzni. Esetleg egy-két német városba és Londonba is ellátogat a küldöttség.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 2.

147. A FRANCIA SZOCIALISTÁK EGY BUDAPESTI KONGRESSZUS ELLEN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A szövetkezetek nemzetközi szövetsége szeptember 5-én tartja hatodik kongresszusát Budapesten. A kongresszus tárgysorozata szerint Müller H. (Svájc), Roquigny gróf (Franciaország), Cuspers (Németország), Duca (Románia) lesznek a kongresszus előadói, kik a szövetkezeti ügyek több nagy kérdésével fognak foglalkozni. A kongresszus alatt szövetkezeti kiállítás is lesz. A francia szocialista lapok vehemensen támadják jó előre e kongresszust. Azt írják, hogy már a programból látszik, hogy itt "burzsoá" előkelőségek, dekorált urak gyűlnek össze azzal a céllal, hogy a szocialista munkás-szövetkezeteket megtévesszék, s a szövetkezeti ügyet hivatalos mederbe tereljék. Azt írják, hogy ezt már 1902-ben megkísérelték Manchesterben, de ott ez nem sikerült a munkások ébersége miatt. Most ezért tartják a kongresszust egy keleti országban, ahol a munkásöntudat még fejletlen. A francia szocialisták képviselőket küldenek Budapestre. E kiküldöttek vigyázni fognak, nehogy az angol, német, dán, belga és svájci munkásszövetkezetek felüljenek a konzervatív szövetkezetek régi tendenciájának, s hogy az 1906-diki kongresszus megtartására olyan ország mellett döntsenek, ahol komoly és nagy munkásszövetkezeti mozgalmak vannak.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 2.

148. KUNYHÓ A PALOTÁK KÖZÖTT

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az itteni lapok most fölfedeztek egy kicsi házat Párizs legfényesebb vidékén. A Bois-de-Boulogne-úton a híres rózsaszín-márvány Castellane-palota s az Arc de Triomphe között van egy kis kunyhó. Dúsgazdag amerikaiak és angolok már licitáltak rá három millió frankig, de a kis ház tulajdonosai hallani sem akarnak semmi vásárról. A házhoz szép kis kert tartozik s olcsó konyha-növények, vad virágok nőnek a kertben, holott a Bois-de-Boulogne e részén minden kis darab alkalmas hely remeke a kertésztudománynak. A reporterek fantáziája sok cifra történetet gyártott már erről a házról. A valóság azonban még érdekesebb. A kis ház régi gazdái nagyon szegény emberek voltak, s bármilyen párizsiasan s rémregényesen hangzik: rongyot szedtek. A rongyszedő házaspár egy kis vagyont szerzett, s abból vette e házat. Amikor meghaltak az öregek, gyermekeikkel megígértették, hogy nem adják el és nem rombolják le a szerencse e hajlékát. Az utódok, akik jómódú polgárok, megtartják a fogadást, s a kis kunyhó, amelyet elrejtenek a fák, állani fog a paloták között, míg csak össze nem omlik.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 3.

149. CASA-RIERA ÉS A SZÁZMILLIÓS ÖRÖKSÉG

Megemlékeztünk már arról a szenzációs botrányról, melyről már hónapok óta beszél egész Párizs. Casa-Riera márkit, egy Párizsban élő spanyol grandot, száz milliós örökség urát, azzal vádolják, hogy ő nem jogos tulajdonosa a Riera-vagyonnak, s nem is Riera, hanem az elhunyt Riera márki titkárának a fia, aki a dúsgazdag márki halála után hamisított okmányokkal a márki öccsének adta ki magát. A vádló, aki magának reklamálja a vagyont, Pierre Riera nevű spanyol, azt vitatja, hogy ő a százmilliós vagyon örököse. A végtárgyalás még nem volt meg a szenzációs ügyben, de már tisztában van mindenki, hogy zsarolásról van szó. Mutatja az is, hogy most már Pierre Riera elsősorban csak 3000 frank kártérítést követel Casa-Riera márkin, azon a címen, hogy őt elítélték a márki miatt ezelőtt pár évvel hamis vádaskodásért, holott neki ez ügyben igaza van. Azt azonban megvallja, hogy igazát nem tudja bebizonyítani.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 7.

150. BÉRANGER HÁZÁT LEROMBOLJÁK

[Párizsból írja levelezőnk:]

A Béranger-utcán egy kis ócska házat rombolnak most le, amelyben valamikor az ő sokat megénekelt Lizette-jével lakott szerény lakásban Béranger, a franciák híres dalköltője. A tizenkilencedik század sok nagy francia írója tett itt kegyeletes látogatást. Hugo Viktortól és Lamartine-től kezdve a legújabbakig minden francia poéta kötelességének ismerte fölkeresni a kis házat. Három kis szobából állott a lakás. Néhány bútordarab még megmaradt azok közül, amelyet a poéta használt. Kegyeletes kezek őriznek egy faliórát például, mely abban a pillanatban állott meg, amelyben Béranger utolsót lélekzett. A lerombolt ház helyébe palota épül, melyet emléktáblával fognak megjelölni.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 8.

151. BELVIGO

[Párizsból írja levelezőnk:]

Belvigo orosz katona, s ez idő szerint Franciaországban a nap egyik hőse. Azt állítja, hogy a kelet-ázsiai harctéren harcolt, japán fogságba került, megszökött, s veszedelmes kalandok után jött egy hajóval Marseille-ig. Belvigo most Nizzában időzik. Ott födözte föl egy francia újságíró, ki az orosz katonával folytatott beszélgetéséről szenzációs, hosszú cikket küldött lapjának Párizsba. Az oroszbarát újságban megjelent cikk szerint Belvigo szomorú dolgokat mondott az orosz hadseregben uralkodó állapotokról. A katonák szörnyű fáradságokat állanak ki, szenvednek, éheznek. Ő, Belvigo is, a japán fogságban lakott jól először. A francia újságíró megkérdezte:

- És bíznak-e a győzelemben az orosz katonák?

- A tisztek bíznak, de a katonáknak nincs semmi reménységük.

Ezt a Belvigót nagy veszedelem fenyegeti most. A cikk megjelenése nagy fölháborodást keltett az orosz titkos rendőrügynökök közt, akik Franciaországban is nagy számmal garázdálkodnak. Két rendőrügynök Nizzában fölkereste Belvigót, hosszasan vallatta és csak az interjuvoló újságíró akadályozta meg, hogy Belvigo most nincs útban Oroszország felé, ahol kegyetlen büntetés érné bizonyosan amiatt, amit a francia újságírónak mondott. Az újságíró táviratban kérte föl lapját, hogy keljen a szegény orosz dezentor védelmére, s hívja föl a kormányt, hogy az orosz titkos rendőrügynökök garázdálkodását akadályozza meg. A lap, bár orosz-barát, mégis fölháborodva ad hírt Belvigo üldözéséről. Annyi bizonyos, hogy Belvigo aligha térhet vissza orosz hazájába. Az orosz titkos rendőrügynökök franciaországi szereplésével különben újabban sokat foglalkoznak Robertinek, a Párizsban élő kiváló orosz tudósnak a nyilatkozatával [kapcsolatban] akit, mint egyszer már jelentettük, csak a francia írók és tudósok kegyelmi kérvénye mentett meg egy cári ukáz könnyen sejthető következményeitől. Roberti Plehve haláláról nyilatkozva, ezt mondta:

- Nincs a földkerekségnek olyan darabja, ahol orosz ember biztonságban legyen, s ne kelljen félni a cár kémeitől, ha szabadon mer beszélni és írni.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 9.

152. SZERELMI DRÁMÁK ÁRTATLAN ÁLDOZATOKKAL

[Párizsból írja levelezőnk:]

Talán soha sem volt még egymásután annyi szerelmi dráma a francia fővárosban, mint most a kánikulában. És ezek a drámák nem sablonosak a következményeikben. Néhány nappal ezelőtt egy szerelmes ifjú a Bois-de-Boulogne-ban rálőtt hűtlen szeretőjére, s a golyó egy rendőr lábát találta. A minap este a Champs-Elysées úton egy szerelmes spanyol hölgy rálesett az ex-kedvesére, s golyójával leterített egy ismert francia piktort, aki éppen leugrott kocsijáról, s be akart menni egy előkelő orfeumba, mialatt a golyóra kiszemelt úr ép bőrrel húzódott meg egy vastag fa mögé. Túltett azonban most mindezeken egy Largilliere nevű ifjú, aki hűtlen szeretőjét, Sandel Andhrée-t le akarta önteni vitriollal. A szerencsétlen leánynak arca, szeme összeégett, s amikor a nagy sikoltozásra az utcai járókelők odarohantak, a feldühödt merénylő rájuk támadt a vitriollal, s hat vagy hét ártatlan ember sebesült meg még közülök.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 9.

153. KITÜNTETETT FRANCIA SZÍNÉSZEK

[Párízsból írja levelezőnk:]

Maurice de Féraudy-t, a Comédie-Française művészét a becsületrend lovagjává nevezték ki. Moliere házának hat aktív színésze tulajdonosa a becsületrendnek. Mounet-Sully és Coquelin cadet tisztjei, Silvain, Lelvir és a Budapesten tavaly vendégszerepelt Le Bargy lovagjai a becsületrendnek, melyet Franciaországban rendszerint minden jelesebb színész megkap nyugalombavonulásakor.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 9.

154. A CÁR ÉS A LYONI TUDÓS EMBER

[Párizsból írják nekünk:]

Az oroszbarát francia újságok szégyenkezve ugyan, de mégis elmesélnek a cárról egy históriát, amely vele és egy szélhámos francia emberrel történt. A francia ember Lyonból való, de ez idő szerint Párizsban büszkélkedik fényes orosz katonai uniformisban. Néhány hónapig Pétervárott időzött, s nagy hírre vergődött az orosz fővárosban. Szellemidéző, asztaltáncoltató s csodatevő tudományáról annyit beszéltek, hogy a cár is meginvitálta a tudóst. A francia értette a dolgát. Nemcsak gyógyította a cárt, de megidézte csodaasztalával minden hadverő-hősnek a lelkét, Julius Cézárét, Nagy Sándorét, Napóleonét, aztán az orosz héroszokét, így a Nagy Péter cárét is. Ezek a szellemek aztán elmondották, hogy miként kell a japánokat megsemmisíteni. A cárt egészen meghódította a francia ember, akitől megkérdezte, hogy tagja-e a francia tudományos akadémiának, s egyáltalában méltányolják-e hazájában rendkívüli tudományát. A mikor a cár értesült, hogy Franciaország milyen szűkkeblű volt e nagy fiával szemben, a lyoni tudóst előkelő katonaorvosi rangra emelte. Legalább a lyoni ember így meséli ezt Párizsban, ahol díszes uniformisát nagyon megbámulják.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 11.

155. AZ ÉJJELI MENEDÉKHELYEN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Gorkij megrázó színpadi jelenetei közé illik az az eset, mely a minap Párizsban történt a rendőrségi éjjeli menedékhelyen, az összefogdosott csavargók tanyáján. A rendőrbiztos egymás után kihallgatta őket. Éppen egy öreg, züllött, rongyos csavargó felelt a kérdésekre:

- Ribert Pál a nevem. Vosgesból származom. Hatvanéves vagyok...

E percben őrült sikongással rohant elő a csavargók csapatából egy rongyos, ősz asszony, s a nyakába borult az öreg csavargónak:

- Pál, Pál! Szegény férjem!

Férj és feleség voltak. Harminc év óta nem látták egymást. Harminc évvel ezelőtt Ribert Pál jómódú iparost elhagyta fiatal felesége. A férjet tönkretette ez a csapás. Inni kezdett s elzüllött. Az asszonyt is ugyanez a sors érte. Most nyomorultan, csavarogva, elvénülten egymásra találtak. A rendőrbiztos azonnal elbocsátotta őket, s a két öreg csavargó kart karba öltve, csoszogott ki az utcára.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 11.

156. A FRANCIA VAGYONOK

[Párizsból írja levelezőnk:]

Érdekes statisztikai munka jelent meg most Párizsban a francia vagyoni állapotról. E szerint százmillió frankos vagy még nagyobb vagyon tíz van Franciaországban. Tíz és ötven millió között 4000, egy és két millió között 14.000, ötszázezer és egymillió frank között 26 000. Milliomosok és félmilliomosok tehát meglehetős szép számban vannak a franciák között. A további vagyonfölosztás a következő: Kétszázötvenezer és ötszázezer frank között 50.000, százezer és kétszázötvenezer között 163.000, ötvenezer és százezer frank között 262.000, tíz és ötvenezer frank között 1,548.000, két és tízezer frank között 3, 800.000, ötszáz és kétezer frank között 3,900.000 és egy frank és ötszáz frank között 4,500 000.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 11.

157. A FEGYENC HÁZASSÁGA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Néhány hónappal ezelőtt a lyoni törvényszék hírhedt gonosztévőket ítélt sok évi fegyházra: Bassot Henrit és szeretőjét, akik egy Fougere Eugenia nevű félvilági hölgyet egyik legelőkelőbb francia fürdőben meggyilkoltak s kiraboltak. Mostanában Bassot-ról sokat írtak újra a francia újságok. Azzal a kérelemmel fordult ugyanis az igazságügyminiszterhez, engedje meg, hogy házasságra lépjen Renaud Pierrette nevű barátnőjével, s így törvényesítse törvénytelen gyermekét. Mindenki biztosra vette, hogy a kérelem teljesül. Már megérkezett Lyonba a menyasszony és Bassot anyja. Ekkor érkezett meg az igazságügyminiszter elutasító döntése is, mely szerint nem akar precedenst alkotni arra, hogy szenzációs bűntények elkövetői ilyen kedvezésben részesüljenek, meg aztán az igazságügyminiszternek tudomására hozták, hogy a lyoni apache-ok, rovottmúltú csavargók, akik barátai Bassot-nak, formális összeesküvést szőttek arra, hogy az esküvőn, amely nem a börtönben lett volna, rátámadjanak a nászmenetre s kiszabadítsák Bassot-t. Egyben elrendelte a miniszter, hogy Bassot-t szigorú őrizet mellett azonnal szállítsák el La Rochelle-be, ahol biztosabb fegyház van, mint Lyonban.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 13.

158. KÍNAIAK PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Egy kis kínai invázió Párizs legújabb szenzációja. A bulvárokon, utcákon nagy érdeklődést kelt néhány nap óta egy ifjú kinézerekből álló sereg. A fiatal kínaiak: diákok. A londoni, párizsi és berlini egyetemek hallgatói. Egy-kettő amerikai egyetemeken tanul. Most összesereglettek Párizsban, a párizsiak azon csodálkoznak legjobban, hogy a sárga diákok többnyire egészen európai ruhában járnak és copf nélkül. Ez egészen új dolog. A menny birodalmának hatalmas császára nemrégiben megengedte, hogy a külföldön tanuló kínai diákok úgy öltözködjenek, amilyen módon az illető országban szokásos. Az igaz, hogy mielőtt hazamennének, meg kell növeszteniök a copfot, s föl kell szedniök a hazai ruhát. Kína párizsi nagykövete, Suen-Pao-Ky auteuil-i kis palotájában nagy ünnepet rendezett a diákok tiszteletére. Ez ünnepen sok kínai-barát francia is résztvett. A kínai és a francia konyha remekeit tálalták föl, s a sárga diákok bebizonyították, hogy beletanultak már a pezsgőivásba is. Még tósztok is voltak a kínai ünnepen. A kínai diákok, kik vagy hatvanan vannak, párizsi kollégáik vezetésével tanulmányozzák a francia fővárost, s nagy előszeretettel látogatnak el a vidám párizsi mulatókba is.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 14.

159. EBÉD HARMADFÉLEZER VÁLASZTÓNAK

[Párizsból írják nekünk:]

Franciaországban most volt a megyei és községi választás, amely alkalommal Maurice de Montebello-t Montendre francia kanton tanácsosává választották. Maurice de Montebello gavallér úr, s néhány nappal ezelőtt néhány újságban a következő meghívót nyomatta ki:

Maurice de Montebello, Montendre kanton tanácsosa ezennel szívesen meghívja magához aug. 14-re ebédre la-bruyère-i kastélyába Montendre kanton minden egyes választópolgárát.

Montendre kantonnak 2545 választója van, s a francia publikum nagy érdeklődéssel honorálja Maurice de Montebello gavallérságát.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 14.

160. EGY PLÉBÁNOS, EGY PROTESTÁNS LELKÉSZ ÉS EGY RABBI

[Párizsból írja levelezőnk:]

Most volt a francia dekorálás ideje, melyet a demokrata köztársaság érdemes polgárai mindig szívrepesve lesnek. Különösen a piros szalagok okoznak kellemes és kínos emóciót. Mindenféle polgári hivatásra jut néhány becsületrend-jelvény. A harmadik köztársaság divatba hozta, hogy a tömeges dekorálás során rendesen három lelkészt is szokott fölékesíteni: egy plébánost, egy protestáns lelkipásztort s egy rabbit. Az idén azt beszélték, hogy katolikus pap nem kap kitüntetést. A kormány fél, hogy a jelen szituációban, az egyház és állam harcának kitörésekor minden katolikus pap visszautasítaná a kormány kitüntetését, s így a kormány meg sem próbálkozott vele. Ám nem így történt. A francia kormány talált egy érdemes öreg katolikus papot, kit boldoggá tett azzal, hogy a becsületrend lovagjává nevezte ki. Gril címzetes kanonok az, a Notre-Dame plébánosa. Hetvenhat éves aggastyán. Egyszerű, nagyon jámbor, munkás és szentéletű pap. Dicsekedve mondta egy újságírónak:

- Bourgueil-ből való vagyok, s ez a városka most már két becsületrendes papot mondhat a magáénak: a tours-i érseket s az ön alázatos szolgáját.

Régi világból való ember Gril kanonok. Az új idők szenvedelmeit nem érti. Ő híve a konkordátumnak, alázatos gyermeke az egyháznak, de tisztelője Combes-nak is - mint mondja. A kitüntetett lelkipásztor Benoit-Leenhardt cette-i református pap, hetvenöt éves. Cette-ben kevés protestáns él, de van egy szanatórium, melynek évenkint átlag 800 protestáns betege van. Negyvenhét éve végzi itt Benoit-Leenhardt a lelkek gondozását. Érdekes dolog, hogy rabbi ez évben váratlanul nem jutott kitüntetéshez.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 18.

161. ARISZTOKRATA NŐK BOTRÁNYA

A párizsi társaságnak megvan a maga kánikulai botránya, melyről rengeteg beszéd esik, s hosszú cikkeket írnak a lapok. A botránynak, amelyről már röviden írtunk, nem kevesebb, mint négy grófné hőse van. Áldozata pedig egy párizsi ékszerész. Tour-du-Pin grófné, akinek a férje sokszoros milliomos, s aki pazar életmódja miatt mégis mindig pénzzavarban van, pénzt akart szerezni mindenáron. Egy barátnője, A... grófné vállalta magára az ügyet; ennek volt egy Horn grófné nevű ismerőse, ki ilyen természetű üzletekkel foglalkozik. Horn grófnő egy ékszerésztől háromszázezer frank értékű ékszert vásárolt Tour-du-Pin grófné nevében. Azt mondta az ékszerésznek, hogy megbízójának férje nincs itthon, az ékszereket egy rokona esküvője alkalmából ajándéknak szánta, s a pénzt, amelyről írást fog adni, néhány nap múlva megfizeti. Az ékszerész s az alkalmazottjai kocsira ültek, elvitték az ékszereket. Ettől kezdve az egész dolog kifürkészhetetlenül homályos. Az ékszereket Tour-du-Pin grófné nem fogadta el, s mégis néhány ékszert másnap a zálogházban találtak meg. Viszont vagy hetvenezer frank árú ékszert Horn grófné közvetítése jutalmául magának vett el, s azóta el is tűnt a grófné. Az ékszerész szaladt a rendőrségre. A rendőrség nyomozott, kihallgatást csinált. Annyi kiderült, hogy Tour-du-Pin grófné maga is áldozat, s hogy az ékszerésznek nyolcvanezer frank kára van. Tour-du-Pin grófné férje megjelent a rendőrségen, s kijelentette, hogy neje helyett megfizeti az ékszerész kárát, de kívánja Horn grófné nyomozását. A rendőrségen nemsokára jelentkezett egy németes akcentussal beszélő hölgy, s azt mondta, hogy ő Horn grófné, aki pár évvel ezelőtt elvesztette az okmányait, s azóta valaki az ő nevével állandóan visszaél. Igazolta, hogy ő csakugyan az igazi Horn grófné. Az ékszerész meg kijelentette, hogy ez nem az a hölgy, ki nála járt ékszert vásárolni Tour-du-Pin grófné nevében, s akit hetvenezer frank értékű ékszer lopásával vádolnak. Az ügy egyre komplikáltabb lett, s még komplikáltabb tegnap óta. Tegnap a rendőrség letartóztatta a másik Horn grófnét, akit az ékszerek eltulajdonításával vádolnak. Ez a nő egy rövid hajú, különösen öltözködő dáma, ki sokszor kelt feltűnést a párizsi bulvárokon. Azt mondja, hogy ő tanítónő. Az ékszerek nincsenek nála. Ő csak minimális közvetítő díjat kapott Tour-du-Pin grófné barátnőjétől, A... grófnétól. Szegényes lakásán hiába is kutattak a rendőrök. A grófnét azonban letartóztatták. A kihallgatáskor írásokkal igazolta, hogy ő Horn grófné, egy orosz katonatiszt özvegye, s hogy ő már akkor Horn grófnéként szerepelt, mikor a másik Horn grófné még nem veszítette el saját vallomása szerint okmányait. Egy másik verzió szerint a dologba ártatlanul keveredett. Horn grófné nem grófné, hanem báróné, nagyon előkelő osztrák arisztokrata nő. Annyi bizonyos, hogy az ékszerész kára Tour-du-Pin gróf gavallérságából meg fog térülni, de hogy ki a bűnös, ki az áldozat, ki az igaz arisztokrata nő, ki a talmi, ez miként sok más párizsi nagyvilági botránynál, itt is rejtély fog maradni.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 18.

162. FRANCIA PINCÉREK SZTRÁJKJA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Toulouse-ban s néhány kisebb francia városban sztrájkba léptek a pincérek, mint ahogy minden fajtájú munkásszervezet siet fölhasználni a sztrájkmozgalmaknak kedvező Combes-érát, s igyekszik béremelést kicsikarni. A vidéki pincérsztrájkokat a párizsi pincérszervezet rendezi, s ezek bevezetői egy általános nagy pincérsztrájknak. A párizsi publikum minden nap várja s várhatja a párizsi pincérek sztrájkját is, mellyel egy időben minden francia városban sztrájkolnának a pincérek. A minap háromezer párizsi pincér már megcsinálta az ultimátumot is. Legfeljebb tíz órai munkaidő, hetenkint egy nap pihenő, 180 frank havifizetés s a megalázó és jövedelemnek is csak föltételes és bizonytalan borravaló eltörlése: ez a pincérek követelése. Az előkelőbb párizsi kávéházakban, ahova többnyire idegenek járnak, nemcsak hogy nem kap fizetést a számolópincér, de még ő fizet bért a neki jutó asztalokért a borravalókból. Most már a pincérek nagyobb része el van szánva, hogy dülőre juttatja ezt a nagy pincér-kérdést, a borravaló kérdését, s a pincér számára, mint minden munkás számára, tisztességes fizetést küzd ki. Ha kitör, mint ahogy csaknem bizonyos, hogy kitör a párizsi pincérsztrájk, ez ugyancsak hatalmas sztrájk lesz, mert Párizsban nyolcvanezernél több a pincérek száma.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 18.

163. TÓBIÁS JÓSLATA

[Párizsból írja levelezőnk:]

M. E. Tóbiás tudós néger férfiú, a legismertebb fekete bőrű szociológus, aki több tanulmányt írt már az Egyesült-Államok nagy kérdéséről, a néger kérdésről. Az év nagy részét Párizsban tölti, s összeköttetést tart fönn a párizsi tudományos körökkel. Most szenzációs cikket írt a párizsi Revue-be. Erről a furcsa cikkről még sok tudós szó fog esni. A néger tudós tudniillik azt állítja, hogy Amerikában a fehér faj a legkétségtelenebb hanyatlás útján van. Csak meg kell figyelni - írja Tóbiás - milyen gyér hajúak s milyen gyorsan kopaszodók az amerikai fehérek és milyen rossz fogúak. A jenkik már gyermekkorukban kopaszodnak, s foguk már szintén gyermekkorukban rossz. Egy faj romlásának ez a legkétségtelenebb fiziológiai jele. Megjósolja, hogy Amerikában a fiatal fajok, elsősorban a négerek, lépnek a kultúrában a hanyatló fehérek helyére. Számadatokat is hoz föl, s a többi között rámutat arra, hogy mennyivel nagyobb százalék az öngyilkosok és őrültek száma a fehérek, mint a négerek között. Ez a dekadencia azonban Tóbiás szerint legjobban a művészetben és irodalomban látszik meg. Ötven esztendő óta intellektuáliter hihetetlenül hanyatlott a fehér Amerika. Az új amerikai irodalom minden évben szomorúan igazolja ezt a növekedő hanyatlást. A párizsi lapok természetesen tréfálkoznak Tóbiás jóslatán, de a New York Herald párizsi kiadása komolyan dühöng, s bizonyos, hogy az amerikai sajtó Tóbiás jóslatát fölhasználja az amerikaiak néger-gyűlöletének növelésére.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 19.

164. A KÜLFÖLD MAGYARJAI

[Párizsi levelezőnk írja:]

Az itteni magyar és osztrák kolónia megünnepelte augusztus 18-án a király születésnapját. Nagykövetségünk rendezte az ünnepet. A Szent Klotild-templomban hálaadó istentisztelet volt. Délután fogadás volt a nagykövetnél. Az új nagykövet, Khevenhüller-Metsch gróf, aki már meghódította Párizst, s a magyar és osztrák kolóniát, szeretetreméltóan fogadta a sereglő vendégeket. Félóra múltán tarka és színes volt az óriás kert. A kert közepén megszólalt Oláh Miska bandája. A kert egy másik részén egész pincérhad sürög-forog elegáns, dús büfé körül. Nagyon érdekes a társaság. A nagykövetség és konzulátus tisztviselői, a párizsi magyar és osztrák kolónia tagjai, elegáns, nagyvilági hölgyek s polgárasszonyok, reverendás papok, egyesületi jelvényes iparosok. Itt van több tagja a magyar arisztokráciának. Érdeklődés fogad egy híres, lengyel festőt, aki a fiával jött el, egy tizenöt éves festőművésszel, ki egy évvel ezelőtt már a párizsi Szalonban állított ki. Társaságok formálódnak és magyar beszéd mindenütt. A nagykövetségi kapu fölött mintha büszkébben lengene a magyar zászló. A nagykövet beszédet mond. Német beszédet persze. A királyról beszél, s beszéde végén hármas hoch-ot kér. A fekete-sárga jelvényesek hoch-ozni kezdenek, de az elvész a magyarok hármas éljen-kiáltásában. Mindez olyan különös és szokatlan is. Egy osztrák ügyvédet szólásra is bír ez a harsány éljenzés. Beszél a "magyar-osztrák hazafiság" törhetetlenségéről. Most már szinte provokálóan zúg a kiáltás:

- Éljen a király!

De magyar szónok nem akad, s ez bántja a magyarokat. Szerencsére Oláh Miska bandája elkésik a Gotterhaltével. Abba is hagyja mindjárt, s belefog a magyar himnuszba. A magyarok éljeneznek. A kalapok lekerülnek a fejről. Maga a nagykövet adja erre a példát. Már a büfénél tolong a közönség, mikor a magyar egyesület énekkara hirtelen tömörül s rágyújt a Szózatra. Aztán kurucnóták jönnek. A Varennes-utcai nagykert óriási fái sohse értek még ilyet. Az osztrák doktorok szinte sáppadoznak. A cigányok tüntetőleg csárdást játszanak. Először egy jókedvű magyar iparos merészkedik neki a táncnak. Megbámulják a táncát a jókedvű magyarnak. Egyre több pár táncolja a csárdást. Hét órakor, amikor fölharsan a Rákóczi, a mulató magyarok alig tudják abbahagyni a táncot.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 23.

165. TALMA EMLÉKE

[Párizsból írja levelezőnk:]

A franciák, akik mostanában sohse fogynak ki az irodalmi és művészeti emlékünnepekből, most Talmának, a híres tragikus színésznek az emlékét fogják ünnepelni. Poix-du-Noral-ban, Talma születése helyén most leplezik le a nagy színész szobrát. Ennek a révén Párizsban most mozgalom indult meg annak a háznak a megjelölésére, melyben Talma sokáig lakott. Ez a ház a Thérèse utcán van, közel az Opera avenue-höz. Talma lakása most is ép, még a berendezése sem változott. Megvan a zárt alkóv, melyet annak idején házi színpaddá alakított át a híres tragikus. Ezen a színpadon sokszor rögtönzött előadásokat a vendégei előtt, s ugyancsak e színpadon adott leckéket is, melyeknek jövedelmére néha nagyon rá volt szorulva. Ezt a házat akarják most emléktáblával megjelölni egy Párizsban rendezett Talma-emlékünnep keretében.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 24.

166. A FÖLTÁMADT VOLAPÜK

[Párizsból írja levelezőnk:]

A volapük föltámadt, azaz hogy újra beszélnek, írnak a tudósok egy világnyelv szükségességéről. Grenoble-ban kongresszus volt az elmúlt héten, s a világ sok részéből összeseregelt tudósok egyhangúan úgy nyilatkoztak, hogy kívánatos volna egy elfogadható világnyelvet teremteni, amelyen minden ország tudósai megérthessék egymást. Egyik szónok megemlítette, hogy ő tíz élő nyelvet beszél, s mégis nemrégiben egy tudományos munkájában fönnakad, mert a szükséges adatokhoz csak egy tizenegyedik nyelv segítségével juthatott hozzá. Egy másik tudós utalt a meglepően fejlődő fiatalabb kultúrájú népekre s kijelentette, hogy nemsokára egy igazi tudósnak tizenöt nyelv is kevés lesz. Erre pedig kevés egy emberélet, s mi marad a - tudományokra? Abban megegyeztek, hogy a nemzetközi nyelv nem lehet sem latin, sem görög s még kevésbé lehet a már szintén eltemetett volapük. Az eszperantó-nyelvnek sok tudós pártfogója akadt. Hivatkoztak az eszperantó sokasodó híveire is. Ám a gyülekezet mégsem foglalt állást az eszperantó mellett. A nagy többség nem tartja elég gazdagnak, könnyen megtanulhatónak és logikusnak az eszperantót. A grenoble-i kongresszus kimondta azonban, hogy a világnyelv kérdését napirenden tartja, megoldásán dolgozik.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 27.

167. A PÁRIZSI SZÍNHÁZAK SZEZONJA

[Saját tudósítónktól.]

Párizs, aug. 25.

Szezonújulást régen nem vártak úgy Párizsban, mint az idén. Csupa szenzációkat sejtető akkordokkal zárult a múlt szezon. Színház-tröszt, színház-metamorfózisok, sztárok csatája, új darabok, sőt új irányok terve, új színészek és új írók, lármás fegyverkezések. Egy-két hét, s megindul a színházak új életáradata. Párizst el fogja újra a színházi láz, s a nagy kérdések és nagy jelszavak, melyeket még a kánikula sem tudott hűvösre tenni, most már harsányan fogják követelni minden érdekelttől és nem érdekelttől az állásfoglalást.

A legelső kérdés a tröszt kérdése lesz persze. Kettős ez a kérdés, s voltaképp egyik felében sincs - tröszt. Ez idő szerint még szó sincs róla, hogy a tőke egész nagyban hozzáfogjon a színházak összevásárlásához. Két, vagy három színház talán ugyanegy zseb kockázatára működik, de ez majdnem véletlen, s nem akar tröszt alapja lenni, A tröszt-kérdés egyik fele az, hogy a francia szerzők egyesületének tűrhetetlen nagy hatalma van a maga színdarab monopóliumával a színházak fölött, s a színigazgatók egy kis jogos emancipációt akarnak. Ebben természetes támogatóik azok a szerzők, kik mellőztetés miatt vádaskodnak a szerzők egyesülete ellen. Az örök panasz variációja ez: a favorizált színházakról s favorizált írókról. A másik fele a tröszt-kérdésnek: a pénz, a nervus rerum. Az orfeumok egyre jobban híznak a színházak rovására, s emellett olyan sok a színház, hogy a konkurrenciának minden kis számítást harcba kell hoznia. Két-három színház szövetkezése közös tagokkal, közös díszletekkel, s talán közös darabokkal is sokat jelentene. Nem tröszt ez, mert inkább hasonlít a kis emberek egyesüléséhez, mint a tőke telhetetlen monopolizáló hadjáratához.

A tröszt-harc e szezonban bizonyosan ki fog élesedni. A lázadó színigazgatók példája ragadós. És már alakult egy új szerzőegyesület, amely hajlandó darabokat szállítani azoknak a színházaknak is, amelyeket a mindenható szerző-egyesület blokáddal akar sújtani.

Az új szezon bejelentett hősei természetesen: a régiek. Alig-alig találkozunk egy-két új névvel a leendő premier-esték írói között. Ez már kényszerűség, megszokás és sok tekintetben helyes dolog is, habár Párizsban, ahol a közönségnek szinte mániája az új nagyságok fölfedezése, a színházaknak még sem kellene okvetetlenül ragaszkodniok a "kipróbált" erőkhöz.

Érdekessége, mégpedig nagy érdekessége az új szezonnak: az operett föltámadása s az idegen színpadok hódítása. Három-négy színház is megnyitotta kapuját az operettnek. Fölfrissítik a régi mesterek melódiáit, s várják az újakat. Addig is jöjjenek az idegen operettek. És nemcsak operettek, hanem drámák is. A szerzők egyesületére nagyon rájár a rúd. A külföldi darabok invázióját is ő szenvedi meg. A francia színpad nagy térvesztésének a jele ez. Eddig a francia írók uralkodtak messze túl a francia vámhatárokon, s most itthon is megdől az uralmuk. Van okuk az idegességre a francia színpadi íróknak.

Szándékos elszólások, tudatos indiszkréciók már előre sejtetik a publikummal, hogy amennyire a cenzúra engedi, lesz elég botrány az új szezonban. Egy-két év óta már nem is értenek mást a franciák társadalmi színmű alatt, mint kényes napikérdések, fölfogások, gyűlölködések tervszerű kielégítését. Lesznek tehát antiklerikális és antiszemita, szabadkőműves-ellenes és a radikális politika dicsőségét zengő darabok. És természetesen: az ezekhez szükséges botrányok.

Ott, hol nem verseny az orfeumokkal, nem hecc-darabok s nem sztárok versengése minden cél, lesz bizonyára egypár olyan siker, melynek értéke lesz s köze az irodalomhoz. Anatole France, Hervieu stb. megszólalnak a színpadon az új szezonban is. Prévost, Mirbeau, Brieux, Porto-Riche s a többi divatosak, nemkülönben a már színpadig eljutott fiatalok két, három, sőt még több darabbal szerepelnek a színházak ígéreteiben. Politikai, még inkább társadalmi problémák elő-elő fognak törni ez "irodalmibb" írók műveiből is, s ezt nagyon sokan közülük interjuk révén előre bejelentették. Olyan időkben élünk - jelentette ki például Hervieu, a fiatal akadémikus - hogy komolyabb talentumok nem elégelhetik meg örökösen szerelmi problémákkal foglalkozni, de hozzá kell szólniok a modern élet nagy problémáihoz. Ez persze nem azt jelenti, amit Mirbeau s a fiatal "humanisták" vallanak, hogy a színházzal átvétessék a szocialista olvasóegyesületek szerepét. De jelenti azt, hogy bár a szerelem örök téma s mindig új, a színháznak hozzá kell szólania az élet más nagy témáihoz is. A szerelmi témákhoz nem maradhat ma már mindenki olyan hű, mint Porto-Riche, aki Becque halála óta a Théâtre d'amour vezérének vallja magát, s akinek egy darabja kedvéért Réjane asszony, ha visszatér amerikai diadalútjáról, visszatér elvált férje, Porel színházába, a Vaudeville-be. Sarah Bernhardt-nak szintén megvannak a maga nagy tervei. Egyelőre a fiának a darabjával kezdi a szezont, s azután kerül sor a nagy tervekre, melyekben, mint már írtuk, újra egy férfiszerep is van az ő számára.

Az Opera Mozart Don Juan-jával s Wagner Trisztán és Izoldejával nyitja meg a szezont. Az Opéra-Comique, melynek most már feltétlen ura Carré, szinte talán túl is csapongó kedvvel hajózik be az új rezsimbe. Általában az öreg, hivatalos színházakon nagy fiatalság látszik. Még az Odéon is olyan hatalmas és merész programot csinált az új szezonra, mintha valami új, forradalmi múzsacsarnok volna. A Comédie-Française fiatalsága már megszokott dolog, mióta Claretie igazgatja. Molière háza ötödmagával még nyári szünetet sem tartott, s nem is szokott tartani. Első reprize az új szezonban, ami neki nem is új szezon, Dandin György lesz, s első bemutató előadása Capus Alfréd A mi fiatalságunk című darabja.

Pár nap múlva véget ér a nyári orfeumok aratása, hogy aztán a téli orfeumok szorongassák a színházakat. Voltaképp, nem lehet eldönteni, hogy "üzlet"-nek melyik jobb. A Gaîté-színház e szezonra music-hallá vedlett, két orfeum viszont színházi ambíciókkal állott elő. Egy bizonyos, hogy a bohózatok publikuma megfogyott. A párizsi publikum disztingválni s diktálni kezd: vagy igazi színház, vagy igazi orfeum. A Palais-Royal-színház például csak e szezont éri meg, s megszűnik. A bohózat-csarnokoknak vagy emelkedniök kell, föl a színházak felé, vagy orfeumokká kell válniok. Igaz, hogy az orfeumok publikuma hatalmasabban gyarapszik, mint a színházaké. Ez volt az elmúlt szezon refrénje is, és az új szezon elején is, ezer terv, igéret és várakozás között, ez a refrén újra. Az orfeum... Egyelőre pedig lesi, várja mindenki a függönyök felgördülését...

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 28.

168. AHOL ELLOPJÁK A TELEFONT IS

Egy párizsi újságíró pétervári levelében, mely még a cárevics születése előtt kelt, szomorú tréfálkozással ír a mai orosz állapotokról, eseményekről. Ír a többi között az egyre sokasodó panamabotrányokról s arról a monstre-tolvajlásról, mely a cár birodalmában már annyira művészet, hogy a kazáni szent szűz képén kezdve semmi elmozdítható sincs biztosságban. Pétervárott most nagyon sok az orosz és külföldi újságíró. Lesik a harctér híreit. Ezt tették a minap a moszkvai újságírók is, kik telefonon szoktak a lapjaikkal beszélni. Rohannak a telefonhoz. Nem lehet beszélni. Megszakadt az összeköttetés. Valahol elvágták a drótot. Éjszaka volt. A moszkvai újságírók nem gazdag emberek. Nagynehezen összegyűjtöttek egymás között annyit, hogy egy táviratot föladhattak Skridlov admirális utolsó jelentéséről. Ez a távirat több lap számára ment. Ők beszélték el aztán külföldi kollégáiknak, hogy ez már nem első eset. Sokszor lopták el a telefondrótot.

Budapesti Hírlap 1904. augusztus 30.

169. NEM KÉMKEDÉS, HANEM ZSAROLÁS

[Párizsból írja levelezőnk:]

Franciaországban gyakori mostanában a vádaskodás kémkedés miatt, melyről a leggyakrabban kiderül, hogy alaptalan volt. A sajtó egy része mégis kötelességének tartja minden héten leleplezni egy új kémkedést. A többi közt például az orosz-japán háború óta már néhányszor leleplezték a lapok, hogy Japánország hadi titkokat és terveket vásárol. Közben pedig sok szó esik arról, hogy Japánország meg akarja kaparintani Indo-Kínát, a franciák egyik legbecsesebb gyarmatát. Mindez esetekről aztán kiderült, hogy vagy az orosz-barátság érdekében gyártott koholmányok, vagy egyes zsarolók kísérletei. Néhány nap óta azonban a francia közvéleményt komolyan megtévesztette egy Lajoux nevű ember, volt ügynöke a francia hadügyminiszternek. Lajoux, aki ismeri jól az orosz hadsereg viszonyait is, beállított egy francia újsághoz, s előadta, hogy őt a japán követségen meg akarták vesztegetni, s tőle orosz és francia hadititkokat akartak vásárolni. Leveleket is mutatott s egy kérdőívet, melyet kitöltés végett állítólag a japán követségen kapott. E kérdőív bizonyítaná, hogy Japánország csakugyan Indo-Kína ellen készül. Az árulás díja nevetségesen csekély összeg, ezer frank lett volna. A lapok egy része nagy lármát csapott. Most aztán kiderült, amit a komolyabbak jóelőre láttak s amit most maga a francia hadügyminiszter tudat megnyugtatásképpen, hogy Lajoux, aki mozgalmas múltú férfiú, zsarolni akart. Ez a legújabb kémkedés-komédia azonban megérlelt egy régi és komoly tervet. Arról van szó, hogy Franciaország s esetleg a többi nagyhatalom is okuljon azon a meglepetésen, melyet Japánország szerzett a világnak az európai hadseregek kitanulmányozásával, s szüntessék meg azt a régi naiv diplomáciai szokást, hogy idegen államok katonai attaséi jelen lehessenek a hadgyakorlaton s így úgyszólván hivatalos kémkedés folyjék a hatalmak között. Ez az eszme olyan hódítást tett francia hivatalos körökben is, hogy esetleg Franciaország egymaga, még pedig rövid időn belül, fölmondja ezt az ártalmas konvenciót, s lemond arról az örömről, hogy a hatalmak, esetleg ellenséges hatalmak attaséit hadgyakorlatain fogadja.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 2.

170. WALDECK-ROUSSEAU ORVOSAI

[Párizsból írja levelezőnk:]

Waldeck-Rousseau holttestén összevesztek volt nemcsak a politikusok, hanem az orvosok is. Ismeretes, hogy a nagybeteg francia államférfiú orvosai Kehr német orvos-professzort szólították a beteg ágyához. Kehr elkerülhetetlennek látta azt az operációt, mely után Waldeck-Rousseau kiszenvedett. Ennek az lett az eredménye, hogy a francia orvosok nyíltan és burkoltan Kehrt okozták a halál bekövetkezéséért. Kehr nem követte francia kollégái példáját, s nem tárgyalta a dolgot a nagy publikum előtt, hanem most adja elő mondanivalóit egy előkelő orvostudományi folyóiratban. Elmondja, hogy milyen állapotban találta Waldeck-Rousseau-t. Az operáció nélkül a halál hirtelen és elkerülhetetlen lett volna, s az operáció adott némi lehetőséget a gyógyulásra, amit praxisa támogat. Sajnos, az operáció sem segíthetett. Nem segíthetett pedig elsősorban azért, mert Waldeck-Rousseau-t kezdettől fogva rosszul kezelték orvosai. Ha azt az operációt, melyet Kehr elkésve megkísértett, hamarabb, idején végzik, Waldeck-Rousseau ma élne s egészséges lenne. A német orvosnak egyébként tudományos és higgadt nyilatkozata nagyon bántja Waldeck-Rousseau francia orvosait. Úgy látszik, végzete az elhunyt francia politikusnak, hogy sírján politikusok, papok, újságírók, s végül még az orvosok is marakodjanak.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 3

171. OSTROM PÁRIZS KÖZEPÉN

A párizsi közönségnek [mint levelezőnk írja] úgy látszik, megint része lesz egy hetekig tartó ostromban, aminő néhány évvel ezelőtt volt, amikor Chabrol képviselő barátaival bezárkózott házába, s hosszú ideig védelmezte erősségét a rendőrök ellen. A kongregácionális törvény végrehajtásánál már megtörtént többször, hogy a szerzetesek csak erőszak árán mentek ki hajlékaikból, de most valóságos ostromra van kilátás egy rendház kiürítése alkalmából. A barnabita-szerzetesek az ellenállók. Legendre-utcai házukat. erőddé alakították át. Felhívást szórtak szét, melyben minden hívő támogatását kérik, s azt mondják, hogy el vannak szánva mindenre. A kapu, az ablakok be vannak szögezve és torlaszolva. A rendőrök nem bírnak behatolni a házba. Remélik azonban, hogy a Chabrol-vár története nem ismétlődik meg, s végre is a barátok megelégesznek egy kis tüntető ellenszegüléssel.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 3.

172. AZ ELEFÁNTÖLŐ EMLÉKE

[Párizsból írja levelezőnk:]

A megkésett kegyelet szobrot akar állítani Franciaországban egy valamikor nagyon híres embernek. Delegorgue Adolf ez, a híres francia Afrika-kutató, kit Elefántölő-nek neveztek kortársai az elmúlt század első felében. Pedig éppenséggel nem az volt az ő érdeme, hogy nagyon sok elefántot terített le. Nem vetette ő meg a kisebb állatokat sem, s emlős-, madár- s rovargyűjteménye a mai napig is becses kincse három francia múzeumnak. Bátor és tudós ember volt Delegorgue, ő még ott volt az angolok és búrok első harcánál, járt az akkor még rettegett zuluk közt és számos olyan helyén Afrikának, ahol még előtte fehérek nem voltak. Mint sok más szenvedélyes kutató, ő is visszavágyott mindig a veszedelmek közé, a vad, ismeretlen tájakra. Megölte a tropikus éghajlat láza Côte-d'Ivoire francia gyarmaton 1850-ben. Most szobrot akarnak állítani emlékére, s a mozgalom élén a tudományos akadémia áll.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 4.

173. A KASSAI CSELÉDEK PÉLDÁJA

[Párizsból írja levelezőnk:]

A kassai cselédleányok, hála a nyomtatott betűnek s az eseményeket megnövesztő távolságnak, szinte világhírre tettek szert. A párizsi lapokba is belekerült a kassai híres határozat, s a párizsi kisasszonyok ugyancsak átkozhatják az eddig sohasem vagy alig hallott várost Haute-Hongrie-ben. A párizsi szocialista lapok tudniillik biztatják a cselédeket, hogy kövessék kassai proletártársaik példáját. A lapok egészen komolyan fölsorolják a kassai cselédleányok követeléseit egészen azokig a pontokig, hogy a cselédek együtt étkezzenek gazdáikkal, bármikor fogadhassák férfiismerőseiket, s maguk állapítsák meg fizetésüket. Az úgynevezett cselédmizéria alig nagyobb valahol, mint Párizsban, ahol eseményszámba megy a két-három hónapig egy helyben szolgáló cseléd, s ahol a mindenes bonne-ok mindent megengedhetnek maguknak. Képzelhető tehát, milyen jól esik a francia háziasszonyoknak a szocialista lapok buzdítása, hogy "mikor fognak már a párizsi cselédek is föllépni egy jogos lázadással, emberi méltóságuk érzetében, elnyomóik és kizsákmányolóik ellen". Szóval, a kassai cselédek nem is sejtették, hogy micsoda bombát dobnak el.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 4.

174. A VILÁGJÁRÓ VÉGE

Egyre nagyobb számmal akadnak kalandos lelkű emberek, kik furcsa fogadásból vagy kalandvágyból be akarják járni gyalogszerrel a világot. Egy ilyen világjáró, aki tavaly Magyarországon is megfordult, most szomorú véget ért Párizsban. Bonnev nevű bolgár ember a szerencsétlen. Fogadott, hogy öt év alatt egy krajcár nélkül bejárja a világot. Már három éve kóborog, s elcsigázva, betegen ért Párizsba. Szívszélütés érte az utcán. A kórházba vitték, hol meghalt, s ott állapították meg a nála talált írásokból, hogy ki és mi volt a szerencsétlen fiatalember.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 4.

175. NAPÓLEON A DRÁMÁKBAN

[Párizsból írják, hogy ott] a legközelebb jövőben egy olyan Napóleon életét tárgyaló dráma fog színre kerülni, mely páratlan a maga nemében, amennyiben a világhódító császár egész uralkodását és bukását nem kevesebb, mint ötven képben mutatja be. A francia Gaulois című folyóirat ezen alkalomból egy érdekes cikkben számol be arról, hogy eddig jóval százon felül van ama színdarabok száma, amelyek Napóleonnal foglalkoznak, így: Bonaparte Brienneben, Bonaparte Egyiptomban, Napóleon, mint tüzérhadnagy, Napóleon mint császár, Napóleon Oroszországban, A Tuileriákban, Moszkvában, Napóleon és Talma stb. címmel; azonfelül legérdekesebb az, amelyik már nem is az - élővel foglalkozik, Napóleon a paradicsomban címmel. Ezt a színdarabot 1839-ben a Gaîté-színházban nagy sikerrel adták elő. A mi színpadi irodalmunk sem érezhet hiányt e tekintetben, amennyiben itt is él és - bukik a Napóleon-dráma irodalom.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 6.

176. ÉRDEKES SZÍNHÁZI SZÁMOK

[Párizsból írja levelezőnk:]

Molière háza, a párizsi Comédie-Française, nagyon érdekes számokat publikál. E számok arról adnak fölvilágosítást, hogy kik voltak a legelső francia színpadnak fennállása óta a legnépszerűbb drámaírói. Ezek szerint Augier Emil szerepelt legtöbbször a Comédie-Française színpadán: 2677 előadással. Utána Musset Alfréd következik, ki 1877 estének volt a hőse. Ifjabb Dumas Sándor a harmadik s Hugo Viktor csak negyedik helyen van 1283 estével. Viszont Hugo Viktor Hernani-ja az a darab, mely legtöbb előadást ért meg a Comédie-Française-ban. Musset egyik darabja, majd Augier két darabja következnek ezután, s Dumas híres Demi-monde-ja. Augier, Hugo, Musset és Dumas voltak tehát a XIX. század legdiadalmasabb francia drámaírói.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 8.

177. EGY MAGYAR SZABADSÁGHARCOS ÉS A JAPÁN VEZÉREK

[Párizsból írják nekünk:]

Az itteni lapok kedves és érdekes dologról írnak. Él Angolországban, Birminghamban egy Figorszky nevű jómódú késgyáros. Ez a Figorszky már öreg ember. Lengyel emigráns, aki végigküzdötte hősiesen a magyar szabadságharcot is. Világos után nem tért haza leigázott hazájába, hanem külföldre menekült. Meggazdagodott, elangolosodott, de megőrizte mindmáig azokat az ideálokat, melyekért valamikor harcolt, s mindenekfölött megőrizte oroszgyűlöletét. A japán győzelmek nagyon megörvendeztették az agg szabadságharcos lelkét. Valami módon ki akarta fejezni bámulatát az oroszverő japánok iránt. Kiválasztott hát néhány remekbe készített, finom borotvát, s elküldte egy-egy szépen megírott levélben a japán vezéreknek. A japán vezérek udvarias emberek. Mindannyian megköszönték Figorszky ajándékát. Jamagata és Hasegava a fényképüket is elküldték Figorszkynak. Togo csak köszönő levelet küldött, s kimenti magát, hogy nem volt ideje a fényképező masina elé állani. Úgy látszik, hogy a volt magyar szabadságharcos kérte levelében a japán vezérek fényképeit, s most nagyon boldog lehet, hogy legalább képen láthatja őket.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 11.

178. A HÓHÉR HALÁLA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Párizsban, a Billancourt utcán, saját villájában, nyolcvanegy éves korában meghalt Deibler Lajos Antal Szaniszló. Ő volt évtizedekig a francia igazságszolgáltatás halálra szóló ítéleteinek végrehajtója. Magyarul hóhér, francia elkeresztelés szerint: Monszeur de Paris. Dijonban született 1823-ban. Asztalosmesternek készült. A hóhéri művészetben 1858-ban debütált Algériában, 1863-ban átvette atyja örökét, ki rennes-i alhóhér volt. Mikor a vidéki hóhérságot 1871-ben megszüntették, Deibler birodalma Rennes és öt breton megye helyén egész Franciaország lett. Először első hóhérsegéd volt. 1879-ben főhóhér lett s húsz éven keresztül élt annak a hivatásnak, mely ismertté tette világszerte a nevét. A francia hóhér guillotine-nal dolgozik. Évtizedek alatt a gonosztevőknek hatalmas sorát végezte ki. Ezek között voltak Ravachol, Vaillant, Henry, Caserio anarchista gyilkosok is. Egy Carrara nevű rablógyilkost végzett ki utoljára. A gyilkos beteges, kis ember volt s úgy mondják, hogy meghalt még a kivégzés előtt. Szívszélütés érte: akkor a lapok nagy lármát csaptak volt, hogy Deibler halotton hajtotta végre az ítéletet. Nyugalomba is ment ekkor a hóhér, s utódja fia, Deibler Anatole lett. Mióta Deibler Lajos Antal Szaniszló nyugalomban élt, nevezetessége még egyre nőtt. Az újságírók gyakran keresték föl, bár Deiblernek nagy diplomatákhoz méltó elvei voltak a sajtóval s az újságokkal szemben. Friss és egészséges volt mindvégig. Maga főzte meg az élelmét, emlékiratain dolgozott vagy kisebb és nagyobb kirándulásokat tett. Özvegyember volt. Felesége, Raseneuf, algériai hóhér leánya, már régebben meghalt. Egy fiuk és egy leányuk volt. A fiú a mai Monsieur de Paris. Nem volt hatalmas, vad külsejű férfiú, mint amilyennek a romantikus képzelődés a hóhért rajzolja. Jámbor, burzsoá megjelenése volt. Naiv, egyszerű és takarékos, mint egy kis párizsi szatócs. A párizsi újságok hasábokat írnak róla. Arcképét, autogramját közlik.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 11.

179. RABLÁS KLOROFORMMAL

[Párizsból írja levelezőnk:]

A párizsi rendőrség veszedelmes zsiványszövetkezet vezetőit fogta el. A Montmartre banditáinak nevezték ők maguk-magukat. Nagyon jól öltözött, előkelő mulatóhelyekre járó, elegáns hölgyek és urak voltak tagjai a zsiványbandának. Érdekes az eset, melyen a banditák rajtavesztettek. A múlt éjjel egy montmartre-i mulatóhelyre egy ismert párizsi énekesnő tért be egy dúsgazdag fiatal belga bankár társaságában. Az elegáns pár vacsorához ült egy külön sarokban. Az énekesnő gyönyörű ékszert viselt, mely többet ért kétszázezer franknál. Hirtelen a telefonhoz hívta ekkor valaki a belga bankárt. A telefonhoz egy barátja kérte sürgősen magához egy kávéházba. A bankár kocsira ült. Az énekesnő egyedül maradt. Egyszerre egy elegáns fiatal nő jött az asztalához. Köszöntötte az énekesnőt, s bókolva emlékeztette arra, hogy egy időben egy színpadon működtek. Az énekesnő emlékezett a hölgyre, aki csakugyan statisztáskodott őmellette. A két hölgy barátságos diskurzusba fogott. Azután a jövevényhölgynek egy férfi kísérője ült az asztalhoz. Majd ismét egy férfi jött. Végül öt férfi is ült az asztalnál, mind nagyon elegáns, kedves urak. A hangulat kitűnő volt, mikor a belga bankár visszatért. Nagyon idejében jött. Az énekesnő ékszereit szedték le éppen a kompanisták, akik természetesen szétrebbentek. Az énekesnő az asztalra dűlve, kábultan, majdnem élet nélkül feküdt, Orvosért küldtek. A kábult nőt bevitték egy gyógyszertárba. Alig tudták magához téríteni. A banditák kloroformmal altatták el. A tettesek közül a nőt és három férfit letartóztattak. A banda feje egy Perigot nevű kalandor, aki résztvett a búr háborúban, s kit Boër néven tiszteltek a banda tagjai. Eddig már sok gaztettet ismertek be, betörést s hasonló fosztogatást.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 11.

180. SILVAIN BUDAPESTEN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A Comédie-Française egyik legkiválóbb művésze, Silvain, feleségével, aki szintén jeles művésznő, a jövő hónap folyamán nagy művészkörútra indul. A Silvain-pár Budapesten is játszani akar néhány estén. Strasbourg, Bazel, Bécs, Budapest, Jassy, Bukarest, Konstantinápoly, Athén, Kairó, Alexandria, Olaszország, Tunisz és Algéria lesznek a művészi körút stációi.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 15.

181. SZÍNMŰÍRÓK NEMZETKÖZI KONGRESSZUSA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Szeptember 25-én Nancyban internacionális kongresszust tartanak a színpadi írók és szerzők. A kongresszuson Capus Alfréd, a francia színpadi írók egyesületének egyik vezetője fog elnökölni. A szerzői jog megvédése, az ügynökségek megrendszabályozása, a szerzők jogai a színházakkal szemben stb. lesznek a kongresszus főbb témái, amelyen természetesen elsősorban francia színpadi írók jelennek meg nagy számban, akik között újabb időben nagy a forrongás éppen azok miatt a kérdések miatt, amelyek a kongresszus tárgysorán szerepelni fognak.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 15.

182. ÖRMÉNYEK PÁRIZSBAN

[Párizsból írja levelezőnk:]

Párizsban mindig divat volt demonstrálni egy vagy más, szimpátiára méltó vagy méltatlan náció mellett. Ez valóságos lelki szüksége a francia, illetve a párizsi népnek. Emlékezhetünk, hogy nem is olyan régen az elnyomott román testvérekért volt divatos rajongani Párizsban. Ez a divat elmúlt. Ma már hiába siránkoznának a hun-magyar barbárság miatt a hazudozó román diákok. Nem hinne már nekik a francia közvélemény. Ám azért szükség van valamely elnyomott népre, mely Franciaországtól várja megváltását és ez idő szerint szimpátiára érdemes nép örvend a franciák kegyének. Most a francia közvélemény fanatikus örménybarát. Minap járt Párizsban két örmény püspök, kiket Loubet és a miniszterek is szívesen fogadtak. A kormánypárti szocialisták már többször tartottak tiltakozó népgyűlést az elnyomott és üldözött örmények érdekében. Az örmény mészárlás ügyében most a parlamenti szünet alatt is jelentettek be interpellációkat. Az örmény kolónia a legnépszerűbbek közül való mostanság Párizsban. Ez a nagy örménybarátság néhány nap múlva nevezetes alkalmat kap a megnyilvánulásra. Pár nap múlva szentelik föl az első örmény templomot Párizsban. A templom a Jean-Goujon-utcán épült. Nagyon érdekes, díszes épület, mely az arméniai templomok stílusát igazi művészettel juttatja kifejezésre. A párizsi örmények nagy ünnepséget terveznek a templomszentelés napjára s a párizsiak bizonyára megragadják az alkalmat, hogy demonstráljanak az örmények mellett.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 16.

183. NAGYHATALMAK A SZÍNPADON

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az egyik nagy párizsi színház különös darabot fogadott el előadásra. A darab főhőse Franciaország, alakjai között a nagy- és kishatalmak szerepelnek. A darab tehát külpolitikai darab. Írója Notovics Miklós orosz író, ki az orosz-japán háború idején csodálatosképpen nem a saját nemzete érdekében kreálta ezt az új műfajt. A darab tudniillik Elzász és Lotharingia elvételével foglalkozik. Főszereplők: Gallia (Franciaország), Elza és Laura (Elzász és Lotharingia), Arvemus, Sequantus, Kymry, Gallo, (francia tartományok), Kyrnos (Napóleon), Borussio (Németország), Othon (valószínűleg Bismarck), Caledon (Anglia), Litio (Itália), Boyard Román (Oroszország), Hispal (Spanyolország), Hellos (Görögország), stb. Még Magyarországnak, sőt Lengyelországnak is jut egy-egy szerep. A cenzúra, amely nemrégiben betiltott egy Elzász-Lotharingiával foglalkozó, komoly, irodalmi darabot, az orosz író szimbolikus színdarabját nem találta veszedelmesnek. Rossz indulatú jósok azt állítják, hogy a közönségnek is ez lesz a véleménye.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 18.

184. A SZÜRET FRANCIAORSZÁGBAN

[Párizsból írják:]

Franciaországban kezdődik a szüret. A szőlőaratás bőségesnek igérkezik. Franciaország bortermése az idén nemcsak gazdag, de kiváló minőségű is lesz a kánikulai, szőlőédesítő idő jóvoltából. A hivatalos közgazdasági jósok 58-60 millió hektoliterre becsülik az idei francia bortermést.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 18.

185. AZ ÜDV HADSEREGE - AUTOMOBILON

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az üdv hadserege igazi hadsereg módjára viselkedik. Fáradhatatlan és ügyes. A hívek toborzását a legmodernebb eszközökkel végzi. Különösen párizsi térítőik használnak föl minden fogást. Összejöveteleiknek olyan reklámot csapnak, hogy bármelyik mulatóhely tanulhatna tőlük. A párizsiak nagyon érdeklődnek a vallásos hadsereg iránt. Igaz, hogy az érdeklődésnél nem igen mennek tovább. A barna ruhás, furcsa kalapos térítő hölgyek, akik az utcákon reklám-füzeteket osztogatnak, egészen népszerűek már Párizsban. Néhány nap óta azonban még újabb szenzációkkal szolgáltak a derék szalutisták. Automobilokat szereztek be s száguldják most be Párizst. A párizsiaknak módfölött tetszik a dolog, s gyakran megtörténik, hogy a hittérítő automobilosok alig-alig tudnak az ovációtól tovább hajtani.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 20.

186. LAMBALLE HERCEGNŐ FEJE

[Párízsból írja levelezőnk:]

Egy régi kórházat romboltak most le Franciaországban. A kórház valamikor temető helyére épült. Most a kórház is eltűnik, s bérházak kerülnek a helyére. Egy munkás ásója egy emberfejet vetett föl a minap. A fej csodálatos módon ép. Meg lehet róla állapítani, hogy női fej, nagyon finom szabású. A szájüregben a két fogsor teljesen ép és fehér. Meg lehet azt is állapítani, hogy e helyre csak a fejet temették. A törzsnek semmi nyoma. A kórház helyén a talált gyermekek temetője terült el több mint száz évvel ezelőtt. Először senki sem sejthette, miként került ide ez a kifejlett női koponya. Most már tudják. Majdnem bizonyos, hogy ez a fej a szerencsétlen Lamballe hercegnőé. A hercegnő Mária Antónia királynénak volt kedves társalkodónője, meghitt barátnője. Rettenetes sorsát mindenki ismeri, aki a francia forradalom történetét olvasta. A szerencsétlent 1792 szeptemberében a csőcselék úgyszólván darabokra tépte. A fejét föltűzték egy hegyes rúdra, s úgy függesztették föl, hogy meglássa a már akkor a Temple-ba zárt királyi pár. Több történetíró azt állítja, hogy Lamballe hercegnő fejét egy Pointel nevű ember, Lamballe hercegnő sógorának, Penthievre hercegnek a cselédje ellopta és eltemette a talált gyermekek temetőjébe, melynek helyére épült a most lerombolt Trousseau-kórház. Igaz, hogy van egy olyan verzió is, mely szerint a hercegnő fejét kivették e temetőből s a Penthievre család sírboltjába vitték, melyet aztán a következő évben, 1793-ban földúlt a forradalom csőcseléke. Azonban erre nincs semmi bizonyíték. A francia forradalom és a régi Párizs kutatói mind abban a véleményben voltak, hogy Lamballe hercegnő feje ott porlad valahol a Trousseau-kórház helyén.

Budapesti Hírlap 1904. szeptember 20.

187. A PÁRIZSI MENEDÉK HELYEK

[Párizsból írják nekünk:]

A francia éjjeli menedékhelyek lakóiról most statisztikát tettek közzé. A kimutatásnak érdekes része az, amelyből kitűnik, hogy hány intelligens ember szorult rá az éjjeli menedékhelyre. Így az elmúlt tizenkét hónapban a menedékhelyek lakói közt volt 137 drámai színész 43 artista, 398 rajzoló művész, 20 építész, 14 író, 398 festő és rajzoló, 71 muzsikus, 28 újságíró, 27 fölolvasó és szavaló, s 12 zongoraművész. Ezenkívül szállást kapott még 274 tanár, 17 egyetemi hallgató, 52 ügyvédjelölt stb. Mindezek nem úgynevezett elzüllött egzisztenciák, hanem olyanok, akiket a nyomorúság késztetett arra, hogy a menedékhelyet fölkeressék.

Budapesti Hírlap 1904. október 27.

188. ÚJ NEMZETKÖZI KIÁLLÍTÁS PÁRIZSBAN

Párizs, október

A nemzetközi kiállításokat nem tudják kipusztítani a legalaposabb és legkonzekvensebb csődök sem. Az 1900-ik párizsi kiállítás jajai el sem némultak még, a st.-louis-i sikertelenségek híreivel telvék a világ hírlapjai, s Párizsban egy új kiállítás terve fő a fejekben. Hírlap-ötlet volt, s komoly probléma lett belőle.

Egyik párizsi újságban arról esett szó a minap, hogy csekély tizenhat esztendő múlva ötven esztendős lesz a francia respublika, s hogy ezt majd akkor illenék nagyon megünnepelni. Például milyen helyén volna a jubileum alkalmából egy nemzetközi kiállítás. Így született az idea. Egy másik lap nemsokára azt jelentette már, hogy a jubileum és a kiállítás is meglesz 1920-ban.

A hivatalos és félhivatalos lapok kemény és kategórikus cáfolatot közöltek ekkor: kiállítás nem lesz. Tehát: jubileum - lesz. Egy-két nacionalista lap viszont a jubileum miatt csúfolódott. Áldomás ez a medvebőrre, vélték. Tizenöt év. Mi minden történhetik tizenöt év alatt Franciaországban? A kiállítás ideája azonban nekik is tetszett. Sőt ez az idea csodálatosképpen majdnem mindenkinek tetszik, s megeshetik, hogy a hivatalos körök maguk fogják nemsokára pártját a rájuk tukmált, de eltaszított ideának. Eközben pedig a jubileumról keveset is beszélnek. A kiállítást akarja csaknem mindenki. És miért várjunk 1920-ig? Ezt kérdik. Párizs minden tizenegy évben elbír egy kiállítást.

Ez érdekes dolog, hogy az angolok biztatják legerősebben a franciákat. A párizsi angol kereskedelmi kamara elnöke úgy vélekedik, hogy egész Angolország támogatná a kiállítás tervét. Most már megvan az entente cordiale, s elmúlt az a hűvösség, melyet Anglia az 1900-iki kiállítással szemben éreztetett. De az összes külföldi kamarák pro nyilatkoznak. Még az amerikai is. Érdekes az amerikai kamara elnökének az a nyilatkozata, hogy az Egyesült Államok szívesen fizetik a kiállítások deficites millióit, mert a kiállítások morális és később jelentkező anyagi haszna is megérik az áldozatot.

Sokan, különösen publicisták, azt hangoztatják, hogy Párizsnak meg kell őriznie nagy vonzóerejét a világra, s ennek egyik legjobb eszköze a nemzetközi kiállítások.

Még az opponálók is kiállítással hadakoznak - a kiállítás ellen. Egy részük azt kívánja, hogy kiállítás helyett nagy francia vásárt csináljanak, nagy részük pedig a régi Párizs keretében akarna egy speciális párizsi kiállítást.

A kereskedők, iparosok mind újra remélnek, s mind nekivágnának egy új kiállításnak. És a nagyobb részük már 1911-re akarná megcsinálni. A francia republikánus kereskedelmi és ipari komité elnöke is amellett van, hogy nem kell a dolgot 1920-ig halasztani. Most bezárul a st.-louis-i kiállítás, megnyílik a liège-i. Azután Milánóban lesz nemzetközi kiállítás s utána talán mindjárt Londonban. A nemzetközi kiállítások sokasodnak, s ez szinte kötelességévé teszi Párizsnak az új kiállítás rendezését.

Ami pedig a harmadik köztársaság jubileumát illeti, azt vélik 1911 hívei - ünnepelje meg majd másként Franciaország - ha megéri ezt a dátumot - a harmadik köztársaság.

Hogy lesz-e, s meddig lesz köztársaság Franciaország, ez nem bizonyos s ez a politika dolga. Ellenben a kiállítást nagyon sokan akarják, ez bizonyos. És nem lehetetlen, hogy most már gyorsan meg fog érni egy 1911-iki, vagy 1920-iki párizsi kiállítás terve.

Budapesti Hírlap 1904. okt. 28.

189. RÉJANE-SZÍNHÁZ

[Párizsból írja levelezőnk:]

Réjane asszony, a franciák kissé elkényeztetett művésznője, most tért vissza amerikai körútjáról, s azzal bosszantotta föl mindjárt a francia publikumot, amivel már jó egynéhányszor: angol lapokban számol be útjáról s beszél jövendő terveiről. Ez egy kis hazaárulás, s a párizsiak most egyszerre olyan három hazaárulóval dicsekedhetnek, mint Bernhardt Sára, Réjane és Rostand. Bernhardt Sára egy angol folyóiratban publikálja az emlékeit. Rostand pedig sikert ért új darabjáról angol lapoknak adott legelőször értesítést. Ez is hozzátartozik a franciák fölújult anglomániájához, s a francia sajtó joggal méltatlankodik, hogy éppen író és művésznagyságok ápolják ezt a különös divatot. Réjane asszonytól annál politikátlanabb volt ez az eljárás, mert ő nagy tervvel jött haza Amerikából. Színházat akar csinálni. Ha van Sarah Bernhardt-színház, miért ne legyen Réjane-színház is, gondolja ő. A színház valahol a Champs-Élysées táján épülne, s a jövő szezon elején nyílnék meg. Réjane lesz a színház csillaga és direktora egy személyben. A Réjane-színházat úgy szidják máris, mintha készen volna. Ám Réjane asszony eltökélte magát, s így a párizsiaknak van egy érdekes színházi témájuk és az a szinte bizonyos reményük, hogy a Réjane-színház állani fog.

Budapesti Hírlap 1904. október 31.

190. AZ IDEGEN SZAVAK

[Párizsból írják:]

A francia és angol újságok ugyanegy időben, ugyanegy ok miatt lármáznak. Az idegen szavak inváziója keseríti az angol sajtót s a franciát is. A francia lapok amiatt háborognak, hogy a mai francia társaság szótárát elözönlötték az angol szavak, az angol lapokat pedig az az új divat bántja, mely az angol beszédet teletarkázza francia szavakkal. A franciáknak több okuk lehet a panaszra. A franciák újra kitört anglomániája nemcsak a francia sport-szótárt teszi egészen angollá, hanem a társalgás, sőt az irodalom nyelvét is kezdi megrontani. Viszont a sok érintkezés, meg az entente cordiale a francia beszédet hozta olyan divatba az angolok között, hogy a művelt angol már napkins helyett serviettes-et mond. Még egy sereg hódító francia szó van. Például artiste, troupe, entente, rapprochement stb. Úgy a francia, mint az angol lapok veszedelmesnek tartják e kölcsönös divatot, s ugyancsak hadakoznak ellene, ami mindenesetre érdekes és még nagyobb mértékben tanulságos lehet nekünk is.

Budapesti Hírlap 1904. november 1.

191. MIT AKAR ELZÁSZ?

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az egész francia közvélemény ideges érdeklődéssel tudakolja néhány nap óta, mit jelent Elzász-Lotharingiának váratlan megmozdulása, mellyel állami rangot akar szerezni a német szövetségben s parlamentet kér. A reváns fogyó híveit rettenetes sejtelem bántja. Úgy látszik, s alighanem jól sejtik, hogy az elfoglalt tartományok népén nagyon is fogott a harmincnégy éves nevelés. Az elzásziak beleuntak a kesergésbe és várakozásba. Élni akarnak, s megalkusznak az élettel. Egy elzászi politikus azonban vigasztalni próbálja a francia közvélemény reváns-szomjas részét. Mit akar Elzász? címmel nagyon szép dolgokat ír, melyek azonban talán inkább szépek, mint igazak. E szerint Elzász szomorúan tapasztalván, hogy a mai hivatalos Franciaország egészen magára hagyta, berendezkedik a kényszerű jelenre, s várja a jobb jövőt, mikor Franciaország képes lesz egy múltjához illő, nagyszerű cselekedetre. Nem kell félni. Elzász nem engedi magát germanizálni. Védeni s ápolni fogja nyelvét, szokásait, tradícióit s eredetiségét. Az irodalom, a színház most mind ezt szolgálja. Az elzászi dialektust úgyszólván nemzeti nyelvvé akarja fejleszteni, növeszteni Elzász. Az akar maradni, ami volt, dolgozva s várva, amíg csak várni kell. Amíg csak Franciaország teljesíteni nem tudja szent kötelességét. Mindez gyönyörűen hangzik, de e szép szavakban már a leghívőbbek sem nagyon hisznek. A francia Elzász már nincs meg, s egy-két generáció múlva teljes sikert ér a germanizáció.

Budapesti Hírlap 1904. november 1.

192. A SZENÁTOR-DIÁK

A párizsi publikum [mint nekünk írják], sokat mulatott nemrég Lintilhac francia szenátoron, aki minden áron ügyvéd akarván lenni, tisztes korával beállt a diákok közé, s július végén a vizsgálaton megbukott. A szenátor nem bánta, mit írnak róla a jókedvű lapok. A vakációt szorgalmas diákhoz illően fölhasználta s letette a pótvizsgálatot. Ma már Lintilhac bachelier en droit, hogy a mi viszonyaink szerint szóljunk: ügyvédjelölt.

Budapesti Hírlap 1904. november 1.

193. A LOUVRE VESZEDELME

[Párizsból írják nekünk:]

A Louvre-t, e nagyszerű múzeumot kettős veszedelem fenyegeti. Az egyik veszedelem az, hogy egy idő óta Párizs csavargói, az éjjeli menedékhelyek publikuma ott tanyáznak reggeltől-estig állandóan. A múzeum nyilvános, kitiltani nem lehet őket. Viszont az őröknek meg kell sokszorozniok az éberségüket e vendégekkel szemben, akik olykor még inzultálják is a látogatókat és másolókat. Ez elég nagy veszedelem, de a második sem kisebb. Azt a remédiumot vették ugyanis tervbe a veszedelmes invázió ellen, hogy belépő díjat szednek a látogatóktól. A díj minimális lenne, a művészek és művésznövendékek kapnának állandó, ingyen belépőjegyet, s hetenkint két ingyen nap is lenne, ám a Louvre mégis elvesztené páratlan s igazi karakterét e terv megvalósulásával. A Louvre direktora, Homolle és a francia szépművészetek igazgatója ugyancsak töprengenek, hogyan lehetne elhárítani e két veszedelmet, miként lehetne távol tartani az elzüllött alakok seregét a Louvre-tól anélkül, hogy adót vessenek ki a Louvre látogatóira.

Budapesti Hírlap 1904. november 1.

194. AKI COMBES MEGGYILKOLÁSÁRA GYŰJT

Arról a veszedelmes csalóról, akit a minap leleplezett a francia arisztokrácia egyik előkelő hölgytagja, Uzes hercegné, még a következőket írják nekünk Párizsból: A szélhámos ötven éves, intelligens külsejű, jól öltöző ember. Egy ívvel a kezében sorba járta a párizsi főrangú családokat. Az íven nagyon sok ismert név szerepelt 500, 1000, 2000 frank aláírással. Később kiderült, hogy ez mind hamisítás. A gyűjtő, akinek igazi neve Charbonnier, s aki kereskedelmi ügynök, előadta Uzes hercegnének, akit fölkeresett, s úgy látszik, első áldozatának szemelt ki, hogy ő a rojalista párt titkos fölhatalmazottja. Célja Franciaországot a gyűlölt republikánus tirannizmustól megszabadítani, s ezt csakis Combes miniszterelnök meggyilkolásával lehetne elérni. Ő ráakadt már arra az emberre, aki a gyilkosságot végrehajtja. Ezt az önfeláldozó hőst azonban bizonyosan elfogják és kivégzik. Mivel az illetőnek családja van, a rojalista érzelműeknek kötelességük e családról gondoskodni. Erre a célra indított ő gyűjtést s kéri a hercegnő adományát. Uzes hercegnő rögtön látta, hogy eszelős, de veszedelmes csalóval van dolga. Titokban azonnal rendőrökért küldött, akik a csalót letartóztatták. Egy darabig a kihallgatáson még makacsul azt állította, hogy ő csakugyan Combes meggyilkolása céljára gyűjtött, de aztán észretért, s egy kis számítást csinálva, hogy mennyivel súlyosabb büntetés érheti ez esetben, megvallotta, hogy egy kis pénzt akart kicsalni a hercegnőtől.

Budapesti Hírlap 1904. november 5

195. A MONTE-CARLÓI ÖZVEGY

A Riviéra legragyogóbb, legbűnösebb pontján - fényes márványpaloták és pálmás-liget tőszomszédságában - van egy kicsiny temető. Nagy tragédiák szomorú temetője ez; ahány sír domborodik benne, ugyanannyi véres dráma emléke fűződik hozzá, - vér amelyet az aranyért ontottak. Vér és arany: ez ennek a temetőnek az egész históriája. A rulettbank milliomos részvénytársasága úgy van ezzel a temetővel, mint a nagyúri familia a bűnbe tévedt fiával: kitagadja, szégyenli, de hát a nevét el nem veheti; legalább nem beszél róla, s jaj annak, aki szóba hozza. Bizony, nem sajnálna a kaszinó-vállalat néhány zsák aranyat, ha ezt a temetőt mindenestül eltüntethetné a földről.

A sok sír között van egy, amelynek a története frissebb keletű, s néhány nappal ezelőtt ismét aktuálissá lett.

[Monte-carlói levelezőnk ezt írja róla]:

- Néhány nappal ezelőtt a csipkés, drágaköves dámák és frakkos urak elegáns tömegébe fekete gyászruha csöppent. Szép, fiatal úriasszony talpig feketében jelent meg közöttük. A párizsi vonat hozta őt kevés poggyászával és egy hatalmas gyászkoszorúval. Amint megérkezett, nyomban a temetőbe hajtatott, s ott letette a virágját az egyik sírra. Csak néhány óra hosszat maradt ott: addig, amíg a vonatja ismét Párizs felé indul... Immár a második esztendeje, hogy az elegáns tengerparton ez a gyászruha megjelent, s a monte-carlói galeotto el is nevezte őt Monte-Carlo özvegyének.

Amikor első ízben jött erre a helyre a hölgy, kacagó kedvű, szépséges leány volt. Akkor - mintegy három évvel ezelőtt - atyjával, egy gazdag párizsi kereskedővel töltött néhány hetet az örök tavasz e földjén. A szép, finom jelenség hamar keltett szenzációt a játékosok között, s egy csinos bajuszú úr, De V... Charles addig legyeskedett körülötte, amíg a kisasszony szívét meghódította. Hanem az apa hallani sem akart a házasságról; nagyon kevés bíztató jót hallott a fiatal úrról, aki túlságosan szerette a játékot. Csakhogy a szerelmes emberen nehéz kifogni, s mialatt M... Róbert úr, az apa, szállóbeli szobájában foglalatoskodott, egy reggelen De V... automobilon megszöktette a szép Henriette kisasszonyt. Annak idején sokat írtak erről a szöktetésről a hírlapok; az automobilszöktetések sorozatában ez az eset az elsők között volt. Ezek után az apa már nem tagadhatta meg az áldását, s a házasság néhány héttel később megtörtént Párizsban. A kalandnak azonban folytatása támadt, nagyon szomorú csattanója éppen most két esztendővel ezelőtt riasztotta meg Monte-Carlo elegáns telepét. Úgy esett a dolog, hogy a gazdag párizsi kereskedő félévvel a leánya férjhez menetele után meghalt, s a vagyona kezelését átvette a vő. Egy szép őszi napon aztán a fiatal pár elzarándokolt erre a helyre, ahol egymást megismerték, s amint a kaszinó nagy játéktermébe léptek, De V... Charles régi szenvedélye ismét lobbot vetett. A rulett nem bocsátja el az áldozatait, akiket egyszer lépre vitt; így esett aztán, hogy De V... Charles napról-napra rengeteg összegeket vesztett titkon, hogy a felesége sem látta, mígnem elvesztette a nagy vagyont teljesen. Két éve most annak, november 6-án, éjjel az egyik szállóban revolverdörgésre futott össze a cselédség. Mire a dráma hőséhez értek, De V... Charles átlőtt fejjel már halott volt. A vállalat mindent elkövetett, hogy a tragédiát elsimítsa; a párizsi lapokkal megegyezett, hogy elhallgassák a dolgot, s így Monte-Carlóban is alig tudta meg valaki, oly csöndben, diszkréten simult el a botrány. Csak a temető lett egy sírral gazdagabb. Oda temették a szerencsétlent, mert hátrahagyott levelében azt kérte a feleségétől: - temess ide, hogy örökre itt maradjak a bűnöm helyén.

Minden év november 6-án - ez alkalommal már másodszor - eljön Párizsból a gyászruhás hölgy ide a pálma-liget és márványpalota helyére, ahol megismerte a szerelmet és a halált, s ahol koldussá lett e kettő révén.

Budapesti Hírlap 1904. november 11.

196. KUROKI ÖCCSE ÉS EGY OROSZ MESTERLEGÉNY

[Párizsból írja levelezőnk:]

Különös két esetet hozott össze egy napon a párizsi rendőrség krónikájában a véletlen. A rendőrök bekísértek egy fiatal japánt, Ojama Viss-ének mondta magát. Vidám és hangos nótázást csapott éjnek idején a bulváron, s amikor a rendőrök megintették, alaposan leszidta őket. A rendőrségen nagyon lecsöndesedett a vidám és elegánsan öltözött japán ifjú. Szégyenkezve vallotta meg, hogy nem szokott soha inni, de az éjjel alaposan bepezsgőzött.

- Kuroki generális unokaöccse vagyok. Nemrégen jöttem Párizsba, hogy kémiai tanulmányaimat folytassam. Nagyon szégyenlem a dolgot s ígérem, hogy nem adok többet dolgot önöknek.

Mindezt írásaival igazolta a japán ifjú. A rendőrség erre szabadon bocsátotta. Ugyanezen a napon a párizsi földalatti villamos vasút egyik új állomásán a kocsik elé ugrott Romanuszky József nevű, huszonhat éves orosz cipészlegény. Derék, józan munkásember volt, ki egyre gyűjtögette a pénzt, hogy hazatérjen Oroszországba - megházasodni. Mióta az orosz-japán háború folyik, a legény, aki lelkes orosz hazafi, állandóan búslakodott. Mikor az újságokban olvasta a liaojangi csata hírét, ezt mondta társainak:

- Most már igazi orosz embernek nem érdemes élni. Én megölöm magam.

Nem akarták hinni, s a szegény gyönge lelkű muszka beváltotta a szavát. A villamos vonat darabokra vágta.

Budapesti Hírlap 1904. november 23.

197. ANYÁK ISKOLÁJA

[Párizsból írja levelezőnk:]

Az újságok több ízben írtak már Moll-Weiss Auguszta asszonyról, arról a lelkes nőről, ki az anyaság tudományára s kötelességeire akarja taníttatni a nőket ebben a korban, mikor már mindent tanulnak, csak éppen ahhoz nem értenek, ami legtermészetesebb és legemberibb hivatásuk. A minap egy ünnepi összejövetelen fejtette ki terveit. Beszéde nagy lelkesedést keltett s több előkelő tudós, így például Cheysson, az Institut tagja szólt nagy dicsérettel Moll-Weiss asszony tervéről. A tanfolyam november 21-én nyílt meg. A tudós asszony november 23-tól kezdve a Sorbonne-on is előadásokat fog tartani a háztartásról.

Budapesti Hírlap 1904. november 24.

198. AMERIKAI TANSZÉK FRANCIA EGYETEMEN

Az amerikai kormány hivatalos tárgyalás után tanszéket állított föl a párizsi Sorbonne-on, s e tanszékre Barret-Wendell harvardi egyetemi professzort nevezte ki. Eddig csak francia tanárok tartottak előadást amerikai egyetemeken, mostantól kezdve már amerikai és angolnyelvű előadások lesznek a francia egyetemeken is. Barret-Wendell Amerika eszméi és intézményei címen tartja első évi előadásait, melyekkel később be fogja járni a vidéki francia főiskolákat is. A francia közvélemény nagy érdeklődéssel és szimpátiával fogadta az amerikai tanszék fölállítását, mely bennünket magyarokat főképpen azért érdekelhet, mert most már hivatalos támogatással és akarattal meg lehetne könnyebben valósíthatni egy magyar tanszék fölállítását a párizsi egyetemen, melynek alapját különben is megegyengette Kont Ignác, ez a lelkes párizsi magyar ember, a maga magyar irodalomtörténeti előadásaival.

Budapesti Hírlap 1904. november 24.

199. GÖRÖG DIÁKOK TÜNTETÉSE PÁRIZSBAN

[Párizsból írják:]

A Budapesti Hírlap hírt adott volt a görög hadsereg egyik tisztjének, Melasz Pál tüzérhadnagynak tragikus végéről, akit egy macedóniai fölkelő banda csele folytán lelőttek a török katonák. A Párizsban tanuló görög diákok gyászünnepet rendeztek Melasz Pál emlékezetére, s tüzes beszédekben tiltakoztak a macedóniai állapotok ellen. György görög herceg krétai kormányzó, a tüntetés napján elutazott Párizsból, hol napokig tartózkodott mostanában. Úgy hírlik, hogy a herceg megállapodás ellenére azért sietett el Párizsból, mert a lelkes, ifjú görög hazafiak az ő személyét is bele akarták vonni a tüntetésbe, ami a Párizsban egyébként is kényes misszióban járó György hercegnek semmi esetre sem lett volna hasznos dolog.

Budapesti Hírlap 1904. november 26.

200. MI LESZ A TIARÁVAL?

[Párizsból írja levelezőnk:]

A tiara komédiáján az egész világ mulatott nem is régen. Kétszázezer frankért vásárolták meg a híres tiarát a párizsi Louvre részére. Komoly, nagynevű tudósok megállapították, hogy a drága aranykoronát valami kétezer évvel ezelőtt Albiosz, vagy Olbia lakói adták a szittya Szaitafernesz királynak. És végre kisült, hogy a tiarát egy ügyes odesszai mesterember, Rucsomovszky gyártotta, aki a hamisítás révén ma világhírű ember, s akinek aranyműves üzlete azóta nagyon föllendült. Mikor a csalás kiderült, nagy volt a botrány. Hónapokig sem beszéltek másról Párizsban. Persze, a Louvre látogatói elől eldugták a tiarát. Vizsgálatot, megtorlást ígértek. Az ügy elcsitult. Beletörődött mindenki, hogy ügyes szélhámosok rá tudtak szedni híres tudósokat. Eltelt már húsz hónap a botrány óta és most újra eszébe jutott Párizsnak a tiara. Néhány lap követeli, hogy láthassa a közönség a híres hamisítványt, siralmas bizonyságát az emberi ítélet, a tudomány tökéletlenségének. Chaumié miniszter és a Louvre igazgatósága azonban hallgatnak, s a kíváncsi Párizs még azt sem tudja, hogy ez idő szerint hol van a tiara. Arról szó sincs, hogy a közönség megtekinthesse. Pedig egészen bizonyos, hogy játszva megtérülne a belépőjegy árából a kétszázezer frank vételár, ha a tiarát kiállítanák.

Budapesti Hírlap 1904. november 26.

201. A SZÍNPAD JOGA

[Párizsból írja levelezőnk:]

A franciáknak van egy speciális színpadi műfajuk, a revü, mely a napi életet viszi a színpadra, a maga aktualitásaival, szereplőivel, Ezek a revük már sokszor okoztak fölháborodást azzal, hogy még a nagyon liberális gall szellem határait is túllépik, s nem egyszer a családi tűzhelyét sem kímélik meg olyan embereknek, kiknek a legnagyobb bűnük az, hogy hírességek s a neveiket hivatásuk folytán ismeri mindenki. Most is ilyen botrány izgatja Párizst. A Capucines színházban egy revüt játszanak, melynek a címe: Paris-Trust. A darab nagyon bántó módon szerepelteti Meyer Arturt, a Gaulois című nagy párizsi lap főszerkesztőjét, aki nemrégiben nősült meg, s feleségül vette egy nagyon előkelő arisztokrata család fiatal leánytagját, kinek családja a Stuart fejedelmi családdal rokon. Ezt a házasságot aposztrofálja nagyon frivol, ízetlen, sőt brutális módon a revü, aminek persze sokan örülnek, mert Meyer Arturnak, aki kikeresztelkedett zsidó, s a nacionalista sajtó legtekintélyesebb orgánumának a főszerkesztője, sok az ellensége. Meyer a bírósághoz fordult a színpadi meghurcolásért, s följelentette Mortier Michelt, a Capucines színház igazgatóját s egyben kéri, hogy törülje a bíróság a darab ama részeit, melyek őrá - Meyerre - vonatkoznak. A dolog nem fog könnyen menni, mert ez a följelentés állítólag a színpad jogát sérti. A bíróság mindenesetre dönteni fog, hogy van-e joga a színpadnak a családi tűzhely megsértéséhez is.

Budapesti Hírlap 1904. november 26.

202. POLITIKA A VÁROSHÁZÁN

[Párizsból írja levelezőnk:]

A párizsi községtanács most lezajlott ülésén különös módon szállottak harcba a radikális és nacionalista ellenfelek. Elhalt nagynevű embereket játszottak ki egymás ellen. Ha a radikálisok például előálltak egy indítvánnyal, hogy állítson szobrot Párizs város egy néhai radikális gondolkozású nagy embernek, a nacionalisták rögtön előálltak egy ellenindítvánnyal, melyben a császárság valamelyik jelese, vagy valamely nacionalista nagyság emlékének megörökítését kérték. A szobor-harc voltaképpen akörül folyt, hogy megszavazzon-e ezer frankot Párizs város Waldeck-Rousseau szobrára, vagy sem. Az ezer frankot megkapja a szoboralap, de a nacionalisták viszont keresztülvittek egy olyan határozatot, hogy ezután Párizsban senkinek sem állíthatnak emlékművet tíz éven belül a halála után. Egyben a nacionalista ellenzék indítványt adott be, hogy szobrot állítsanak Haussmann bárónak, a császárság prefektusának, a modern Párizs valóságos megteremtőjének, akinek nevét viseli már egy előkelő bulvár. Egyben az ellenzék keresztülvitt egy másik érdekes határozatot is. Ez a határozat a világ békéjének dolgával kapcsolatban azt hangoztatja, hogy Elzász-Lotharingia visszaadása nélkül nem születhetik meg a béke. Csak a reváns-eszme virágzása idején születtek ilyen határozatok. Egyébként is kormánykörökben nagy megrökönyödést keltett a párizsi városháza legújabb szereplése. A hivatalos számadatok szerint ugyanis a radikálisok többségben vannak, de a jólszervezett ellenzék ezt a többséget akkor csúfolja meg, mikor akarja.

Budapesti Hírlap 1904. november 30.

203. A BORRAVALÓ

Néhány hónappal ezelőtt a szocialista tanítás annyira fogott a francia pincéreken, hogy a nagy közönség már bizonyosra vette a borravaló eltörlését. Egyelőre próbaharcokat rendezett a pincérek párizsi középponti egyesülete. Néhány vidéki városban sztrájkba léptette a pincéreket. E helyeken azután sikerült is a munkaadókat rászorítani arra, hogy pincér alkalmazottjaikat a borravaló helyett készpénzfizetéssel biztosítsák. Ez persze a közönség zsebére ment, mert a vendéglői és kávéházi árakat fölemelték. Már arról volt szó, hogy Párizs nyolcvanezer pincérje is akcióba lép, mikor fura dolog történt. Azokban a vidéki városokban, melyekben a borravalót eltörülték, mint Párizsból írják nekünk, hirtelen, a párizsi középpont tudása nélkül új sztrájk tört ki. A pincérek most azt követelték: állítsák vissza a borravalós rendszert. Úgy látszik, hogy az önérzetet legyőzte a kenyér, s a pincérek inkább a borravalót s a több jövedelmet akarják, mint az önérzetes koldusságot.

Budapesti Hírlap 1904. december 2.

204. MUNKÁS-KIÁLLÍTÁS PÁRIZSBAN

[Párizsból írják nekünk:]

Párizsban nemzetközi munkás-kiállítást rendeznek 1909-ben, Ez a kiállítás bizonyára hatalmas tanulságú lesz. Már az 1889-iki kiállításon, még inkább 1900-ban a munkásügyi osztály kiállítása nagyon jelentős volt. 1900-ban 5431 volt a munkásügyi kiállítók száma. Bizonyos, hogy 1909-ben az országok, városok, munkásszövetkezetek, múzeumok, testületek vetélkedve fognak megjelenni. A kiállítás a munkásügy minden területét egyesíteni fogja. A modern munkás egész életét s törekvését szemléltetni akarja. Az előkészítő-bizottság élén Bourgeois, Doumer, Millerand, Étienne, Klotz állanak.

Budapesti Hírlap 1904. december 3.

205. SOK AZ ESZKIMÓ

Azoknak, kik speciális magyar társadalmi betegségnek tartják a hivatalos kenyérre áhítozást, jellemző cáfolatot nyújt az a néhány szám, melyet alább közöl párizsi levelezőnk. Háromszázhúsz városi utcaseprő-állásra hirdetett pályázatot Párizs városa. Csaknem negyvenezren adtak be pályázatot. Huszonkét iskolaszolgai állásra hatezren pályáztak. Százötven tanítónői állásra kétezerhatszázan. És így tovább. Csaknem százezer azoknak a száma, kik ez idő szerint Párizs város kegyelmét várják, s ebből alig kaphat állást ötszáz.

Budapesti Hírlap 1904. december 4.