206. A FRANCIÁK ÉS A FÖLDRAJZ

A franciák földrajzi tudatlansága közmondásos. Az utolsó évtized ebben is hozott már egy kis javulást, mert a muszáj kezdi már sok mindenre rászorítani a franciákat, de még mindig úgy állanak a dolgok, hogy például a franciák legnagyobb részének saját gyarmatjaikról sincsenek fogalmaik. Sőt felnőtt és majdnem intelligens franciák akadnak, kik azt sem tudják, hogy mi a gyarmat? Egy párizsi községtanácsos találomra húsz embert kérdezett meg, hogy mi a kolónia. Ilyenféle válaszok is kerültek:

- Olyan hely, hová a gonosztevőket helyezik.

- Olyan ország, melynek kellemetlen az éghajlata.

Tízen abszolute nem tudtak rá válaszolni. Nyolcnak fogalma sem volt Algériáról, s nem tudták, hogy ez francia gyarmat. Most e káros tudatlanságon érdekes módon akarnak segíteni. Angol mintára megcsinálják a tanulók levél-ismerkedését. A francia iskolák növendékeit levelezési viszonyba hozzák a gyarmati iskolák növendékeivel. A levelezések a legkedvesebb módon keltik fel a gyermekek érdeklődését a messze vidékek iránt. Így talán a jövő francia generáció valamivel tájékozottabb lesz a geográfiában, amelyhez sehol sincs talentumuk a franciáknak.

Budapesti Hírlap 1904. december 4.

207. KÜLÖNÖS BOTRÁNY

[Párizsból írja levelezőnk:]

A francia vidéki viszonyokat igen jellemző botrány történt a minap Brest városában. Nagy hangverseny volt a kaszinó dísztermében, s egyik páholyban a helyettes-polgármester felesége, Vibertné asszony ült két barátnőjével. Egyszerre csak egy hölgy erősen nézi őt. Nagyon bántotta ez a merészség. Intett egy rendőrnek s utasította, hogy a tiszteletlen személyt azonnal vezesse ki. A rendőr nem mert ellenkezni a hatalmas városi úr hitvesével. A publikum hamar értesült, miről van szó. Óriási lárma támadt. A közönség a rendőrre támadt, aki nagynehezen szabadult ki a tömeg kezéből. A fölháborodott közönség erre abcugolni kezdte Vibertné asszonyt. Gúnyos kiáltások hangzottak:

- Ezek a nők a harmadik köztársaság hercegnői!

- Szégyelje magát. Nagyobb basa, mint az ura!

Vibertné asszony nem állotta a dicsőséget. Gúnyosan meghajtotta magát a publikum előtt s, barátnőivel együtt büszkén távozott. Mivel pedig Brest a világ legszocialistább városa, a fölháborodott publikum rágyújtott az Internacionale-dalra, s a tüntetés a hangverseny után még az utcára is kicsapott. Mindenki bizonyosra veszi, hogy a hamar forrongó Brestben ebből az érdekes kis dologból még csinos botrányok keletkeznek.

Budapesti Hírlap 1904. december 5.

208. MŰVÉSZET ÉS SZOCIALIZMUS

A párizsi munkás-börzén új szindikátus alakult, melynek tagjai - a ballerinák. A francia szocialistáknak régi akciójuk már, hogy híveik közé toborozzák a szabad pályákon működőket, elsősorban a művészeket. A francia artisták és színházi kóristák egy nagy része már szervezett szocialista. Van festő- és szobrász-szindikátus is Franciaországban. Most íme a ballerinák is szindikátusba léptek. Természetes, hogy az énekesnők közül Calvé Emma, a táncosnők közül Zambelli kisasszony nem keresik a párizsi munkás-börze pártfogását, de aki tudja, hogy milyen iszonyú a művész-proletárság Franciaországban, az megérti, hogy milyen óriás kínos, gyötrelmes kenyérharc csoportosíthatta szindikátusba a ballerinákat. A ballerináknak nagy része küszködő munkás. Művésznő-munkások ezek a kis fizetésű s álláshoz nehezen jutó nők. Az ő szindikátusukkal egyidőben kap szárnyra egy másik intézmény, mely az övéknek éppen megfordítottja. Több ízben megemlékeztünk már Charpentier Gusztáv, az ismert zeneszerző vállalkozásáról, ki művész-iskolát nyitott a munkásnők számára, a Mimi Pinson-ok számára. Az iskola sikere egész Párizst meglepte. A kis munkásnők énekelnek, táncolnak, szavalnak. Hangversenyeik igazi műélvezetet nyújtanak. A francia parlamenti költségvetés tárgyalásakor az illetékes tárca előadója valóságos himnuszt mondott a Mimi Pinson-iskolájáról, melynek egyre több tagja van, mely a párizsi munkásleányokat elvonja az alsóbbrendű mulatságoktól, s mely előjele azoknak az időknek, mikor az ízlés, a művészet mindenkinek közös kincse lesz. Egyben a költségvetés nagy évi szubvenciót szavazott meg a Mimi Pinsonok, a munkás-művésznők számára.

Budapesti Hírlap 1904. december 10.

209. FRANCIA RENDJELEK

[Párizsból írja levelezőnk:]

Komoly, igazán komoly párizsi hírlapok tudatják, hogy Franciaországnak naponkint kétezer méter a rendjel-szalag-szükséglete. A dekoráláshoz ennyi szalagot fogyaszt az állam. Ez a szám hiteles. Az állam három rendjelszalag-szállítója árulta el. Piros, (ez a becsületrendé) violaszínű, zöld, trikolor stb. szalagok. És még mindig általános a panasz a demokrata köztársaságban, hogy a kormány nem becsüli meg eléggé az érdemet s fukarkodik a - szalaggal. Legutóbb, a Lear király előadása napján történt, hogy vagy három francia lap vezércikkben panaszolta föl, hogy lám a becsület-rend tisztje Pierre Loti, s lovagja Vedel, kik Lear király-t lefordították és Antoine is a becsületrend lovagja, kinek a színházában Shakespeare tragédiája színrekerült, és az Antoine-színház karmestere még mindig nem kapta meg a piros szalagot. Az effélékből közsérelmet csinálnak Franciaországban... Ezt elüljáróban mondtuk el az alkalomból, hogy most karácsonyra, újévre a francia állam szalagszállítói megfeszített erővel dolgoznak. Sok írót és művészt juttat piros szalaghoz az újév. Így a becsületrend lovagja lesz Pierre Veber is, a humorista s vidám színdarabíró, a Loute és Titok írója. Rajta kívül még egész sereg nevet emlegetnek, köztük egy-két nőíróét is.

Budapesti Hírlap 1904. december 23.






6. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1905 január - szeptember

1. A VÖRÖS SZŰZ

- Emlékezés Michel Lujzára -

Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom a jó Lujzának. Valahol túl a Szajnán... Levegőtlen, emberpárás, zsibongó teremben, júliusi estén sokan voltunk együtt. Furcsa lelkű, izzó fejű, nyugtalan emberek mind. Most is látom: csókolják a kezét, ruhája szegélyét régi vad társai a kommün torlaszain, hisztériás muszka nődiákok, vén világcsavargók, ifjú bolondok, de kik mind szentek az ő hitükben. Nagyon szerették, sokan szerették ezt a csúnya, vén "vörös szűzet"...

Akkor Marseille-ből jött és a sír széléről. Két héttel előbb már elsiratta a világ. Azért sem halt meg. Zokon is vették ezt akkoriban tőle bizonyára a francia lapok. De ő nem akart meghalni. Hogyisne! Mi lesz akkor a londoni népgyűlésekkel? Ki járja be Algériát? Ki gyújtja föl a gyúlékony Barcelónát? Nem lehet meghalni. Messze Keleten vér patakok folynak. Nem lehet meghalni! Föl kell előbb lázítani a világot a háború ellen. Ő megy. Harcba áll a háborúval. Meg fogja állítani a zuhogó vért. Meg, ő meg fogja... Csodálatos szűz volt, csodálatos gyermek volt ez a vén némber.

Akkor estén is a békességet hirdette. Néhány garast akart összeszedni a londoni útra. Ketten támogatták, mikor a tribünre kapaszkodott. Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom. Szegény jó Lujza!... Sírva ment Londonba. A különös, bolond, anarchista gyülekezet iszonyú skandalumba fulladt. Már Lujzát, a sír széléről visszatértet sem hallgatták meg. Az őrült kavarodásban még egy rikácsoló hangra emlékszem legjobban. Aki beszélt, egy nyurga legény, a charentoni bolondokházának volt egy szökevénye. Szegény jó Lujza! Ez volt az ő sorsa...

*

Aztán újra láttam rövid hetek múlva. Kis szobájában, az ötödik emeleten, közel a nagy bulvárhoz, arról mesélt nekem, hogy megy a vadak közé. Valami afrikai fajtáról hallott, mely az ő álmai szerint él, háború nélkül és - vadon. Primitív való formájában az ő lázálmának.

Vajon járt-e a vadak között? Szeretném, ha nem ért volna el oda. Könnyebben halt így meg. Mert vannak valahol Afrikában boldog emberek. Vadak, de boldogok.

*

- Miért nem ír?

Csúnya, vén, aszott arcát derű folyta be. Óriási papírhalmot mutatott. Regények, készülő színdarabok.

Ez az apostol művész is volt. És talán alapjában nem is volt más, mint egy félrezuhant művészlélek. Az álmait vitte csak rossz helyekre. Nála rosszul sikerült az elkrisztusiasodás. Szerető és öröklázadó lelke kiragadta az utcára, vitte, hurcolta torlaszokra, száműzetésbe, börtönbe, bolondokházába, talán éppen oda Charentonba, honnan megszökött az a nyurga legény, aki az ő utolsó párizsi apostolkodását is megcsúfolta. Pedig éppen ez estén is milyen gyönyörűséges, naiv igékben hirdette a forradalmat:

- Nem lesz nehéz az embert boldoggá tenni. Hiszen olyan kevés kell ehhez. Csak az, hogy minden ember jónak tartsa a másik embert...

Ugy-e, hogy milyen egyszerű ez?... Lujza, a jó Lujza hitte, hirdette, zokogta, várta...

*

Vad, csapzott, ritkás, kemény hajával, múmia-arcával látom a vörös szűzet. Mikor elköszöntem tőle, Barcelónába készült s az ő boldog vadai közé, akikről hallott csak, bent élnek valahol Afrikában, boldogan, szeretetben... És hogy emlékezem reá, a nagyra, jóra, gyászosan bolondra, mert gyászosan messiásira, erősítgetem, hogy most, mikor csakugyan meghalt, úgy halt meg, hogy nem látta még az ő afrikai vadjait. Mosolygott a vörös szűz s mosolyogva halt meg. Mert boldog lesz ám az emberiség. Lám, már Afrikában, valahol, szeretetben, vadon élnek az ő álma szerint boldog emberek...

Budapesti Napló 1905. január 11.

A. E.

2. SZOKNYÁS KORTESEK

Belekapaszkodni országok sorsába, ehhez kék vér sem kell. Ehhez egyszerűen csak vér kell. Hideg vér vagy meleg vér. A Kleopátrák már nem egyszer dobták kegyzsebkendőiket a História vágtató kocsija elé s az illatos, finom kis kendők meg tudták mindig fordítani ezt a hatalmas, robogó kocsit.

Ennyi talán nagyon is elég bevezetésnek. Nem azt jelenti, hogy az emberiség lobogója tehát a szoknya. De annyit igen, hogy volt és lesz még egy kicsi szerepe nagy eseményekkor a szoknyának, s még csak a magyar választások sem mindig ridegen - férfineműek.

Beszélhetnénk a privigyei vagy a zilahi vagy a nem is tudjuk melyik kerületről. Akadnak bárhol szoknyás kortesek. Mert hát magyar lesz az eset. Aktuális. És mindenki sejti ugy-e, hogy választási? Beszéljünk hát, mondjuk, a belvárosi kerületről.

Suttogják, panaszolják, sőt írják is amúgy óvatosan, hogy a Belvárosban olyan nagy megtiszteltetés érte, sőt éri egyre a kortes-ipart, mely megtiszteltetés már szinte túlságos is. Imitt-amott, bájos és nem bájos asszonyfejekben egyébként is túlságos a politikai gond mostanában. A női caprice-oknak, kis indulatoknak, ideges akaratoskodásoknak illatfelhőit vélik némelyek látni a mai magyar politikai marakodások fölött. Ez ugy-e nem is lehet igaz? De az ám igaz, azt ám sokan mondják, hogy a Belvárosra fura világot hoztak a budoár-összeesküvések.

A választási Hamlet-kérdést előkelő női ajkak e szerint a Belvárosban így formuláznák:

- A mi jelöltünkre kell szavazni, vagy pedig megbánja az üzlet. Az üzlet... Bizony az üzletnek vigyáznia kell nagyon e szép hazában. Eleget árt neki állandóan a politika. Aztán kevés ebben az országban a pénzes ember s a - kuncsaft. Ha az előkelő összeesküvők, a finom női kortesek összefognak, bizony megijed ám az üzlet a zsebnek tartott finom, kis revolvertől. Nem is csoda. És azt mondják, így van ez a Belvárosban. Az asszonyok históriát akarnak csinálni s ez a história részben a Belvárosban készülne.

Vajon így cselekednek szerte a hazában a szoknyás kortesek? Nem, nem, bizonyosan nem. Az asszony fórumi szereplésének egész evolúciója meg volna evvel csúfolva. A világ és minden korok históriát, sőt egyszerű politikát csináló hölgyei is olyan bőséges hadi szertárral tudtak kirukkolni mindig a harcra, női voltuknak örök erejében, hogy kuncsaft-voltukra nem volt szükségük, sem - büszkeséghiányuk.

A nagy francia dámák, híres modelljei a nagy politikai cselszövényeknek, fel tudtak esetleg rúgni kis lábaikkal trónokat is, de nem kértek segítséget a - zsebek ijedtségétől.

Talán nem is így van a Belvárosban sem. Bántó és bús dolog volna, ha így volna. Azt juttatná az eszünkbe, hogy politikus - avagy "politica" dámáinkkal még messzebb vagyunk Nyugattól, mint sok más egyébbel, hajh, talán mindennel, ami helyes, szép, nemes és emberi...

Budapesti Napló 1905. január 12.

A. E.

3. A MAGYAR BOSHIDO

- Levél a külföldre -

... A kaszinók, a mi kaszinóink? Erről is sokat beszélgettünk, ugy-e, kedves barátom? Csöndes, szép napokon, ott a tenger mellett, míg a szezón nem uszította rá szépséges Nizzánkra az előkelő világcsavargók raját.

Ugy-e tudja, hogy mi a Boshido? A japáni gavallér-morál kódexe. Híres ópus, híres mű, nagy könyv.

Van nekünk is ilyen Boshidónk. Magyar Boshidó. Kodifikálva nincs még. Majd arra is rákerül a sor. De vannak kúriái. A magyar Boshidó kúriái. Ime ezek a kaszinók, a mi kaszinóink, kedves barátom, provánszi poétám.

Tudja: mi most az új magyar föllendülés korában élünk itt, Hunniában. Csupa nemes csapongás a nemzeti lélek. Ma már a rokonainkat is megválogatjuk. Még nemrégen megtette a török. Sőt halászgató, jégtörő osztyák atyafiainkat sem vetettük meg. Ma már ez nem így van. Az elmosott nációk közül nem vállaljuk csak a dicsőséges szumírt. Az élők közül, néhány hónap óta, kegyesen akceptáljuk a japánit. Pláne mióta híre jött, hogy a fölséges mikádó máról-holnapra, egy kicsi tollvonással eltörülte az egész japáni társadalmi evolúciót, a szocialista pártot, a sajtót. Na, ezek okvetlenül rokonaink!... Igaz, hogy Japán harminc év alatt eltanulta a nyugati kultúra minden technikáját. Hogy ott már magas kultúrélet ébredez. Na, de mi csak azt követjük, ami nekünk tetszik...

A magyar kaszinók... Oh, azok nagyszerű institúciók. És nagyszerű elme gondolta ki őket. Olyan elme, melyre büszke volna az önök nagy nációja is, kedves barátom.

Összeseregeltetni a magyar társadalom-embrió erőit. Nemzeti intelligenciát teremteni. Módot adni az előretörtetésre ez eszmékkel nehezen barátkozó nemzetnek. Kigyógyítani, ha lehet, örökölt, keleti ideafóbiájából a magyar embert. Vérbe vinni a könyv, a nyomtatott betű imádását. Istápolni a művészetet, lelkesedésre, magas repülésre szoktatni a lelkeket. Ellátni eszmékkel az egész nemzeti életet. Nemes szórakozást adni... És nem is lehet mindezt elsorolni. Fölséges célok egyig.

És most ön azt gondolja, hogy ezek a nemzetvezető, nemes szervek ilyen ragyogó program-piedesztálon sokat, nagyon sokat beszéltetnek magukról?... Úgy van: sokat. Ime tegnap is iszonyú drámában, vérben kipusztult egy család. Férj és feleség. A magyar Boshidó rájuk parancsolta a harakirit, miként a japáni Boshidó szokta. Eddig éltek messze a városi zajtól, munkában, értelemben, becsületben, komolyságban és szeretetben. Egy kis pénzük is volt, Följöttek a magyar élet fókuszába, Budapestre. A férfi szerepre vágyott, tágasabb életre, több élettartalomra. Hol és miként keresse ezt, ha nem ott, hol az erők és eszmék iskolája van, s honnan az erők és az eszmék áradnak a nemzeti társadalomba: a kaszinóban. És otthagyta a becsületes, munkás, értelmes múlt minden gyümölcsét. Ott, a kaszinóban. Elvesztette a pénzét, a hitét, az ambícióját, a családi tűzhelyét, a felesége életét, az idegrendszerét. Végül megcsinálta a harakirit, miként a magyar Boshidó kívánja. Havas Ágostonnak hívták a szegényt.

És most, kedves barátom, újra beszélnek a kaszinóról, a mi kaszinóinkról. Ilyenkor mindig sokat beszélnek. Ilyenek a mi kaszinóink társadalmi chef d'oeuvre-jei az örökös nagy munkán kívül, mellyel az újabb és újabb társadalmi kasztokat fabrikálják. A többi, a színházi heccek, a lovagias komédiák, a politikai katilináriák s egyebek: már ráadások csak.

Mindezt nem beszéltem el akkoriban mind, a Palais-Jetée-vel szemben, a parton, a padon, a ragyogó nap alatt, a derűs csöndességben, mikor beszéltem önnel, kedves barátom, a mi életünkről, a mi magyar életünkről, mely az ön provánszi lelkét érthetetlen módon, nagyon érdekelte...

Most itt választások vannak. És százszorozottan fakad fel mindaz a mérges genny, melynek íme szomorú csúnyaságát keserves szívvel megmutattam egy olyan kaszinói esettel, mely olyan gyakori itt, mint a véres, de hősi önfeláldozás egyoldalú, új rokonainknál a fölkelő nap országában.

A magyar Boshidó szelleme lebeg most a mi országunk fölött. A magyar Boshidóé, mely nincs kodifikálva, de kötelező. Senki se csinálja azt, amihez ért. Ne legyen az a társadalmi értékmérő, ami kipróbált erejű, biztos kultúrájú országokban szokott lenni. Arra bízzuk a cselekvést, aki legjobban tud kiabálni. Az legyen magyar gavallér, akinek - mi sűrű eset - menekülve idegen egek alá, a konyhalegénységig is sokat kell majd tanulnia. Próbáljuk megcsalni a munkát lázas semmittevéssel, szemfényvesztéssel és üres pöfékeléssel. A pénzt ne úgy tekintsük, mint becsületes kamatát az egyéni verejtékezésnek, de valaminek, amit ravaszul ki kell húzni a más zsebéből s ami esetleg bálvány, különösen a címes uraknál, de egyébként is az, mert lehet vele címeket venni, mely egyébként legszomorúbb cégére egy rettenetesen antidemokratikus nyavalyának. Az érdektelenséget ki kell csúfolni. Játszani kell a siralmas nemzeti hiúság s még siralmasabb nemzeti instruálatlanság hangszerein. Üvöltve üdvözölni a sikert, ha gonosz, észre sem venni, ha igaz...

Ime néhány princípiuma a magyar Boshidónak. És még van egy sereg...

A siker, a siker... Hát választanak itt most, kedves barátom. A kártyaasztalok géniuszai kiröppentek egy nagy, országos makaótúrra. A magyar Boshidó erkölcsei ficánkoló erőben tombolnak. S a kaszinókban, a magyar társadalom e nemzetvezető, nemes szerveiben ideges nyugtalanság honol. Milyen lesz a kaszinók Magyarországa, elsülnek-e a Boshidó-puskák, fognak-e aratni a pompás ármányok...

És mindezek alatt, ott lent, hova a kaszinók ablakaiból nem lehet látni s nem szokás, legfeljebb voks-horgászás céljából, nézni: ott vergődnek a milliók tömegei.

Lesz-e erejük ezeknek a páriáknak valamikor fölemelkedni? És a fehér holló számú becsületes törekvések ki tudják-e végre kezdeni a magyar Boshidót? Ne kérdezze, kedves barátom, mert nagyon szomorú volna a válasz... És ki tudja, mit akarnak a magyar Boshidó kúriáin?...

Budapesti Napló 1905. január 3.

4. A SZAHARAI KONZUL

- A Vígszínház bemutató előadása -

Aggodalmas gonddal csinálta meg a tegnap esti darabját dr. Guthi Soma. A verejtékezésnek illatát éreztük egy kicsit egész estén, de ez nem rontotta el kacagásunkat. Ne is emlegesse senki csettintő nyelvvel a franciákat. Nem igen van itt nívó-differencia. A franciák is, a legügyesebb franciák is, csak azt csinálják, amit nekünk dr. Guthi Soma nyújtott. Talán ügyesebb kézzel, talán raffináltabban néha. De végre is a Vígszínház tudja, hogy mit akar s Guthi Somának is véleménye lehet a maga közönségéről. Nem volt semmi más baj, csak: a nagy iparkodás. Mindent s mindenünnen összeszedett dr. Guthi Soma. Halálra akart pukkasztani bennünket. Ez örvényes vállalkozás, mert egy színpadi csütörtökmondás sok perces depressziót csinál a publikumban, s ezekben a rossz pauzákban aztán még a jó ötleteknek sincs biztos sorsa.

A közönség sokat kacagott. Sok volt a taps. Ez mindent expiál. És még az is büszkesége lehet dr. Guthi Somának, hogy a siker ő mellé nem okvetetlenül kívánt társszerzőket.

A bohó darab históriája pedig természetesen a fajta, melynek a kedves Paul Ádám szerint nincs több variációja hatvanháromnál, ha az ég-föld összeszakad. És hiszik-e, hogy a magyar szerző édesen filozofált is tegnap este? Bizony melankólikusabb derűvel még finom franciákat sem láttunk karrikírozni a férj-sorsot, azaz bocsánat: a bohózati férj-sorsot.

Két férj, két feleség s egy szerető. A Don Juan: tíz aranyérmes labdarúgó. Ugrás erkélyről erkélyre, asszonykarokból asszonykarokba. És mindez a cocu-férjeknek a segedelmével. Ez a morális mese, s az ismeretes, mesés morál pedig az, hogy a végén nincs semmi baj. Csak ne akarta volna olyan nagyon-nagy buzgósággal biztosítani ezt a véget az író. Olyan nagy volt ez a buzgóság, hogy már szinte az értelmetlenségig vitte.

Írjuk ide a részben mese-támogató, részben mese-zavaró figurákat. A szaharai konzul: bolondosan budapesti alak. A szerelmes és selyp fogtechnikus. És az örök gyilkosbácsi, ki ezúttal nevetőgörcsös csirkefogó.

Lapidárisan pedig talán így lehetne summázni a dolgot, ha szabad a francia recipe disznó- és libazsíros magyar átírását, éppúgy, mint a franciát summázni: két férj szövetséget köt asszonyaik hűségére kölcsönösen figyelni, s ez a véd- és dacszövetség szarvakat hoz annak is a homlokára, akinek eddig nem volt. S ez a darabnak ama bizonyos melankólikus derűje.

Egy kicsi helyes törlés, különösen a darab végén és sok ház fog mulatni dr. Guthi darabján. Végre is pártoljuk a hazai malacságot, ha van olyan, s ráadásul még a hazai ínyre valóbb, mint az idegen.

A mindig kijáró s mindig megérdemelt dicséret a színészeknek. Kedvesek, bájosak s szellemesek voltak a hölgyek: Sz. Varsányi Irén és Gazsi Mariska. Vendrei, Tapolczai pompásak a férjszerepekben. No és Hegedüs meg Tanai. Milyen pazarul groteszk két figura! A csirkefogó és a fogtechnikus. A nyilt tapsoknak ők voltak a legtöbbször a fölviharoztatói. Fenyvesi, a Don Juan s a többi szereplők is mindent jól végeztek.

A közönség kedves volt a magyar szerzőhöz, régi szerzőjéhez, s erre ő tegnap este különösen rászolgált. Volt kihívás, taps szerző és színészek számára is egyformán.

Budapesti Napló 1905. január 13.

(Dyb.)

5. AZ Ő ÉLETÜK

Hogy élnek Budapest és Magyarország nagypénzű urai? Mint tudják az életüket művészivé, harmónikussá, széppé tenni?... Ugye ehhez mai és nagyon kiművelt teóriák szerint nincs a nagy publicitásnak semmi köze? Ugy-e?...

Amerikában nem félnek az emberek a sajtótól. Azaz, hogy ott mindenki készen áll a publicitásra. Ha Smith Elly kisasszony fess és csinos, talán tíz újság is számontartja róla, hogy időnként kivel-kivel flörtel. És Elly kisasszony bátyja nem rohan párbajsegédekért. Viszont Smith papának is érdekében áll például, hogy az újságok hírül adják, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. Hadd tudják meg a demokraták, mivel és mennyivel kell a másik pártra rálicitálni. E két példából méltóztatnak látni, hogy Amerikában ideális a nyilvánosság. Az amerikai ember fórumibb és athénibb életet él, mint a régi athéni, aki pedig szintén a publicitásnak és a publicitásba élt. Ilyen bolond ország ez az Amerika. Nem hiába, hogy a magyar képviselő urak fölfedezték a nyáron, s úgy beszéltek róla, mintha nem is az újvilágot, hanem a másvilágot látták volna ott.

És ebben a bolond országban - tetszik tudni - iszonyú sok a milliomos. Az újságoknak sok dolguk van velük. Hjah, a pénz nagyon érdekes dolog. Amerikai újságokban fognak önök olvasni milliomos urak bogarairól, mániáiról. Sok-sok intimitást. Milliomosok fekete miséiről azonban nem fognak olvasni. Morgan megőrül a műremekekért. Ha nem tud egyet alkuval, pénzzel megszerezni, talán el is lopja. Örjöngve licitálnak néha egymásra az amerikai milliomosok, hogy kinek az estélyén énekeljen egy divatos opera sztár. Vagyont költenek egy-egy komponista kedvéért. Színházat építenek D'Annunzió-nak. Megtanulják a provánszi idiomát Mistral kedvéért, s múzeumot alapítanak Arles-ban. Higyjék el, egy kicsi sajtó-barátsággal Amerikában egy szükséges, nagy nemes magyar célra sokkal hamarabb lehetne pénzt kapni, mint Magyarországon. És szívesen tárják ki palota-ajtaikat a világnak az amerikai milliomosok. A klubjaikba is be szabad látni. A pénzük árán repülni szeretnének ezek az emberek, szegények. A pocsolyát csak azok kedvelik meg, kik némely nációjú európai kollégákkal ismerkednek össze.

Mert bizony isten szomorú dolog legtöbbször milliomosnak lenni. Ami minálunk, koldusoknál, kisebb-nagyobb részben az élet ösztönzője, náluk az abszolút illúzió-haramia. Övék a pénz. Pénzzel le lehet vetkeztetni mindent. Le lehet szedni minden fátylat a világról. Fátyol nélkül, illúzió nélkül pedig igen-igen keserves élni. Tessék elhinni.

Ezek az emberek, ezek a bolond amerikai milliomosok s némely kollegáik tőlünk egy kicsit nyugatabbra, éppen ezt a fátylat, az illúziót akarják súlyos millióikkal, minden áron megvásárolni. Ezért keresik a magas régiókat. Mert tessék elhinni, akármennyi könny és nyomorúság van a szép földgolyón, mégis bölcs törvényei vannak e földi életnek, s akik fölfelé, a tiszta levegő felé, nem csapdosnak, megfúlnak itt lent a saját piszkukban.

Az ördög gondol most azokra a mende-mondákra, amelyek a mi kaszinói nagyurainkról s nagypénzű polgártársainkról folyton-folyton szólnak. Nem gondolunk semmi esetre. Kétségbeesve ő helyettük, nemes és bús egyszerűséggel csak konstatáljuk, hogy sire triste-ek, szomorú urak, nagyon-nagyon ínséges emberek. Mert nem tudják, mit műveljenek sem az életükkel, sem a pénzükkel.

Utaznak? Milyen ürességgel végzik ezt is. Puha fészke másnak is van. Artisztikusabb, sokkal több, mint nekik. Szeretőt tartanak? Tarthat a diákgyerek is. Tízet tartanak? A Robellyk esetleg húszat is tarthatnak. Kártyaizgalmat a fiakkeres kocsisok is találnak. Futtatnak? Ügyesen gazdálkodó, szegény katonatiszt is megteheti... Mit csinálnak még?

Semmit sem úgy, hogy megelégülhessenek, hogy várt, szép, illúziókkal telt magasságokba jussanak. Ők prostituálnak minden földi illúziót.

Mennyit tehetnének, mennyit tehetnének éppen itt nálunk, éppen ők, a mieink. És ők legföljebb, ha disznólkodnak, mikor nagyon is szerencsétlenek már. Mert ők nagyon szegények. És adakozási fölhívással zárjuk e kis írást:

- Hölgyeim és uraim, adakozzanak a mi szegény, magyar milliomosaink számára egy-két fillérnyi - szánalmat...

Budapesti Napló 1905. január 14.

a.

6. CHAVANNE LUJZA NAPLÓJÁBÓL

Meg fogja-e írni valamikor a naplóját Tihanyi Irma? Ügyes dolog volna, ha megírná. A győri tömlöcben vagy majdan a gödöllői villában, ha kiszabadul. Ilyen dokumentumokra volna annak szüksége, aki egyszer a mai, kalandorlelkű, furcsa, magyar társadalmunk erkölcsrajzát megcsinálja. De félő, hogy Tihanyi Irma nem fog írni. Végre is ő alapjában előkelő magyar dáma. De az ő Lujzája francia, s az ilyen francia lujzák hamar memoároznak. Szinte másolni tudunk a Chavanne Lujza naplójából...

*

"Gödöllő... Azt kezdem hinni, hogy a magyar galantéria mesebeszéd, Akárhogyan is forgatom a dolgot, velünk rettenetes méltatlanság történik. Proskribálnak bennünket. Most már Budapestre be sem lehet kukkantanunk. Ez csúnyaság. Vagyunk-e valakik, vagy nem vagyunk? Sajnos, hogy ezt annyi szomorú viszontagság után kell kérdezni. Az én Irmám áldozat. Ő, szegény, hivatást akart betölteni. Ő a magyar Liane de Pougy akart lenni. Nem ő a hibás, hanem a magyar gavallérok. Miért akarják már harminc-negyven év óta elhitetni nagy stílusú életre termett, szép, szellemes leányokkal, hogy ebben az országban olyan magas kultúrállapot van már, mint, ah, Párizsban... Olyan kultúr-állapot, mely valósággal megköveteli azt a társadalmi kiválást, mely szép; szellemes, vidám leányokat ad a nagyvárosoknak, hogy hadd fogyjon a csipke, a prém, a gyémánt... Hát nem rettenetes csalás ez? Az én Irmámnak nem lett volna szabad semmi gondjának lenni az életben, csak az, hogy szép legyen. És szegénykének olyan sors jutott, mint egy Panninak, de mint egy börtönszagú Panninak. Nem ég ki a szemük azoknak az uraknak, akik annyi illúziót köszönhettek valamikor Tihanyi Irmának? Hát ilyen sors illeti meg a magyar Liane de Pougyt? Mért nem mondják meg ezek a gavallérok becsületesen, hogy az ő fantáziájuknak elég egy női akárki? És hogy vagy záros vagy üres a zsebük... Előre sajnálom szegény bécsi balekokat. De élni kell, ugy-e?... Indítsanak majd kártérítési keresetet a magyar gavallérok ellen"

*

"Veszprém... Ah, beszélik, hogy szebb volt ezen a földön a világ, mikor még betyárokat termelt a Bakony. Jogászok, kanászok, betyárok, huszárok, mágnások... Ah, másként álmodoztam én Hongrie-ról a régi, párizsi Maxim-estéken. Szeretném én látni az igazi Liane de Pougyt is, hogy mit tudna csinálni - Veszprémben?... Még a bécsi ügyeket sem lehet itt elvégezni. Győrbe megyünk talán át. Rendőrségi jóváhagyással. Pfuj!... A magyar grande-cocotte-ok élete is siralom. De hát még milyen bajos Magyarországról szélhámoskodni - nemzetközileg. Még Bécsben talán akadnak jámborok. Hű és naiv város ez a Bécs, akárhogy szidják is a magyarok. De már másutt mindenütt gyanús a budapesti vignetta. Oh, erről szomorú leckéket vettünk Irmával. Magyar emberek úgy sem fogják olvasni ezt a naplót. Ide lehet írni: szegény ez az ország s olyan rohamosan nő itt a kalandorok száma, hogy nem lehet bírni a konkurrenciát... Nekünk összegyűjtött, csinos kis summákon illenék most csücsülnünk, nem pedig kínlódni e versenyben. Eszembe jutnak a mi szép francia szokásaink. Ha Irma franciának születik!... Először is: ma még fiatal. Másodszor: sohse kellett volna piszkoskodnia. A francia gavallérok megfizetik ám az illúziót. És egy szép, szellemes, nagy stílusban élő hölgy mint az Irma, most azzal foglalkoznék, hogy közeleg az ősz, vegyünk egy kis vidéki kastélyt, segítsük pénzzel az irgalmas nővéreket, járjunk templomba s gyakorta gyónjunk... Nekünk pedig Győrbe kell menni - bécsi ügyeket bonyolítani..."

*

"Győr... Megérkeztek! Csak baj ne legyen... Megint lesz egy kicsi pénz. Tehetünk mi róla, hogy a bőrünk a jóléthez szokott. Alapjában én most kezdek egy kicsit magyar szemmel látni. Ennek az Irmának, az ő lelkével, szívével, eszével férfinek kellett volna születnie. Nyakam teszem rá, hogy itt karriert csinált volna! A férfi ebben az országban ügyességgel, ravaszsággal sok mindent elérhet. Az asszony fejlődését elhanyagolták, elhátrálták. Mit csináljon egy szegény nő, mint az Irma? Bittmann úréktól paplanokat csal ki. Hát nem szívesebben szidná ő inkább Bécset most valamelyik magyar vidéken, minthogy paplanokat csaljon ki Bécstől? Ha már a magyar Liane de Pougyknak még nem jött el az idejük, legalább volna joguk - mandátumot keresni. Ez nem ütközik a magyar törvénykönyvbe... Félek, hogy baj lesz..."

*

... Ime egy-két oldal a Chavanne Lujza naplójából. Ne tessék ő reá esetleg haragudni. Szegény. Irmájával együtt lépre került újra. Börtönben ül, Győrben. Elég baj az neki. Aztán hátha nem is hiteles ez a napló!... És ha hiteles volna: sok mindent össze tud írni egy memoározó csacska francia nő...

Budapesti Napló 1905. január 15.

A. E.

7. VADHÁZASSÁG A VIGADÓBAN

Brávó, Polónyi... Termeljünk valamit mi is néha-néha a világcivilizáció számára. Kialakulóban van a speciális magyar demokrácia. Vasárnap szent napján a Vigadóban trónoló Hungária megajándékozta a nemzetközi cím-frazeológiát egy új címmel: nagyméltóságú polgártárs. És nagyméltóságú polgártársnők is bizonyára. Ugy-e Polónyi?

Élt egykoron egy sváb nevű derék francia. Schoelcher-nek hívták. Polónyi biztosan lenézné. Schoelcher nem nemzett Sasokat. A legcímtelenebb emberek közül való volt a jámbor. Csak a rabszolgakereskedést irtotta ki e szép földi élet töméntelen bűnei közül. És csak a nagyon alpári francia demokráciát szolgálta.

- Citoyens, citoyennes!...

Így kezdte egy népgyűlési beszédét ez a Schoelcher: "Polgártársak, polgártársnők".

Még élt volt a francia Jupiter, Hugo Viktor, akinek minden szabad volt. Ott volt a népgyűlésen.

- Hohó! - kiáltotta. - Ez nem jól van, Schoelcher polgártárs. Én jó republikánus és igazi demokrata vagyok, de francia férfi nem nevezi a nőt citoyenne-nek, hanem ma reine-nek, ma souverine-nek...Királynőm-nek, úrnőm-nek... Amiben van igazság. Oh, de azóta más a divat Franciaországban is.

A magyar Schoelcher, Polónyi, nem volt egészen bátor vasárnap. A magyar dictionnaire-ből összekomponálta a nagyméltóságú polgártárs címet, de elfelejtkezett a nőkről. A nők nélkül pedig nem lehet megcsinálni az új magyar demokráciát. És nem is volt igazságos a Polónyi bátortalansága. Valóság-e, hogy a Belvárosnak megvannak a maga modern, előkelő, választóharci Dobó Katicái? Ugy-e valóság? Mindegy-e azoknak a hölgyeknek, akik a Vigadóban szórták a virágot s árasztották a parfümöt, ha akár Duci gróf, akár Pista gróf lesz a követ? No, ugy-e, hogy nem?

Ennélfogva mégis csak így kellett volna Polónyinak szólni:

- Nagyméltóságú polgártárs és nagyméltóságú polgártársnők...

Nyugodt lehetett volna. Először is nekünk nincsen Hugo Viktorunk. Azután pedig a mi politikától hevült bájos és előkelő hölgyeink úgy benne vannak már a demokráciában, hogy szó nélkül elfogadták volna a nagyméltóságú polgártársnők címet. Miért ne? Valamit csak tenni kell a népért s valamit csak dobni kell a bugrisoknak is.

No de a Polónyi csonka címe is valami. Pláne, ha olyan bizonyossággal ki lehet egészíteni, mint mi tettük, s mint bárki tehette. Úttörés volt ez s egy új világ hajnalának trombita-jele. Oh, demokrata egek, nem csinál és nem mond valamit soha csakúgy ingyenben, puffra, Polónyi. A Belvárosban a Vigadóban kompromisszumot jelentett a nagyméltóságú és a polgártárs címek összeölelkezése. Sok volt ott a polgár, a polgártárs-ra nagy volt a szükség. De a méltóság is sok volt s a nagyméltóságúnak még kevésbé volt volna szabad elmaradnia. És a címek vadházassága megtörtént. A nagyméltóságú és a polgártárs összeillenek annyira, mint a nagyméltóságú urak s úrnők és a fölhajszolt polgártársak.

Bolondos jókedvvel tölt el bennünket ez a kicsi eset, nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes, tisztelt című s minden című polgártársak és polgártársnők.

Mostanában különös jelek láthatók a magyar égboltozaton. Frivolul szólván: valami óriási sajt-érés illata terjeng országszerte. A nagyméltóságú urak már cirógatják a Kohn Izsákokat és a Kisgyörgy Pétereket régibb idő óta. De most már jönnek a magyar Martell grófnők is. Itt bajtól tartanak. Nem a polgári erőtől és a polgári önérzettől. Oh nálunk még gyönge a polgári erő, s egy nagyúri nyájas szótól megrendül a polgári önérzet. Hanem a mob - piha! a mob nyugtalankodik. Először a munkás polgárokra fog támadni, - vélik nagyméltóságú polgártársnőink és polgártársaink - de mi jövünk aztán a sorra, s mi többet veszíthetünk. Nyergeljük hát meg, cirógassuk meg a Kisgyörgy Pétereket és a Kohn Izsákokat. Ők, szegények, nem tudnak csinálni demokráciát. Csináljunk mi hát nekik egyet:

- Ezennel nagyméltóságú polgártársaitok és polgártársnőitek leszünk...

És ne tessék hinni, hogy ez csak a választás idején lesz így. Ezután már ilyen idők következnek.

A jövendő szólott a Vigadóban Polónyi gyöngéd ajkai által. Iszonyú demokratikus világ fenyeget bennünket. Majd meg tetszik látni. Ezután szemtől-szembe ereszkednek le hozzánk nagyméltóságú polgártársnőink és polgártársaink. A magyar Boni-Castellane grófok, Syvetonok és Martell grófnők készülnek hozzánk vizitbe jönni. Nyilván a Kárpátoktól az Adriáig reszketni fog az örömtől a polgári lélek... Komolyan mondjuk. Oh, sajnos, komolyan.

Egyelőre azonban köszönjük Polónyinak a bejelentést is. Az európai cím-frazeológia bizonyára szintén hálás lesz a nagyméltáságú polgártársért és polgártársnőért. Tud ám a magyar géniusz termelni, ha akar.

Budapesti Napló 1905. január. 17.

A. E.

8. VIRIBUS UNITIS

Viribus unitis. Ezt Kossuth Ferenc mondotta a hatvani állomáson. Apponyit kísérte a jászok földjére, ahol még nem ismerik - a negyvennyolcas Apponyit. Ki hitte volna, így gúnyolódott Kossuth, hogy ők valamikor az uralkodó jelszavával indulnak a harcba?... Aztán mentek tovább, s a jász lakomán már fordult a téma. Apponyi ott már másképpen beszélt. Tósztjában azt mondta, ő olyan negyvennyolcas, aki a királyt a legelső magyar embernek tartja... Szépséghiba az egész. Csak majd nagyobb szépséghiba ne támadjon a koalició arculatán. Mindenesetre meg van az új koaliciós ige: viribus unitis...

*

Viribus unitis... Kezd fogyni a latin műveltség ebben az országban, koaliciós urak. Nem érti ezt a magyar ember, s ha megérti, nagyon furcsákat fog ráfeleselni. Vagy tán felesel is már. A hajdúdorogi magyarokat, akik nem ellenzéki, hanem negyvennyolcas jelöltet szerettek volna, nem igen tudta a minap megnyugtatni gróf Zichy Jenő. És a hajdúdorogiak nemcsak a saját lelkük nevében nyugtalankodtak. A magyar ember, minden magyar ember, lelke nyugtalankodott az ő beszédjükben. Emlékezzenek csak a liberális negyvennyolcasok. Nem régen történt: néhány esztendeje. Iszonyú nehéz problémát kellett elhelyezni s megoldani a magyar ember becsületes lelkében. Azt kellett megértetni a magyar emberrel, hogy van rosszabb a bűnnél is, és van veszedelmesebb párt a kormánypártnál is. Tetszik emlékezni ugyebár? Históriai, nagy veszedelmet éreztek ekkor a mi igaz, liberális politikusaink. A magyar fajta nagy dicsősége, hogy a magyar ember, a magyar választó, megtanulta a leckét. Megértette, hogy neki rettegnie kell a néppárttól. És tartózkodnia kell Ugronéktól. És tartózkodnia kell Apponyiéktól. Tartózkodnia kell mindentől, aki és ami klerikális. Azt hiszik a koaliciós urak, hogy ebben az országban mindenki olyan hamar felejt, mint ők? Majd megmondja, ha megérti, a magyar ember, hogy mi ez a - viribus unitis.

Viribus unitis... Lásd: Gönc, Tapolca, Csorna, Karcag. És jönni fog a többi. Az ország nem érti, s nem fogja megérteni a vezérlő urak dolgát. A magyar ember logikája a legegyenesebb logika a világon:

- Hát most már Apponyi vezessen minket, akinek olyan nehéz feje volt, hogy csak ennyi idő után tanulta meg a mi hitünket? Aztán kóbor ebnek nincs szállása!... Nem tiszta dolog ez!...

Paraszti, durva beszéd ez, de magyar beszéd. És logikus beszéd. Soha politikai szövetkezésért nem fizettek még olyan árt, mint a negyvennyolcas párt, az igazi negyvennyolcas párt fog ezért a frigyért fizetni.

No de beszélni fog a másik magyar ember is, a harmadik is, a negyedik is:

- Hát most már Rakovszky az igaz magyar ember s a kormánypárti jelölt árul egyedül bennünket Bécsnek? De hiszen a mi kormánypárti jelöltünk németül sem beszél tán. Rakovszky pedig már elfelejtett volna németül? Nemrégen még szavában törte és lelkében utálta a magyar beszédet. És a császárt is elfelejtette vajon?

Így és ilyeneket fog gondolni és mondani a magyar ember. Vezérlő urak, ha megfeszülnek is, a választásokat nem fogja sokáig túlélni ez a szent szövetkezés. A vezérlő uraknak e balga mámorából a nép csakhamar ki fog ábrándulni. S Kossuth Ferenc ha száz évig él, akkor is röstelkedve fog visszagondolni arra a pár sor írásra, amellyel Csornán lefújta a negyvennyolcas jelöltet, hiveit pedig odaparancsolta Rakovszky István mellé. E pár sor írásában azt találta mondani Kossuth, hogy Rakovszky az ellenzék igazi bajnoka, s aki ellene fellép, az csak ál-függetlenségi lehet. Micsoda megfoghatatlan, feneketlen eltévelyedése Kossuth Lajos fiának! Az ultramontán pártvezér egész politikai hitvallása nem egyszerű megtagadása, hanem valóságos arculcsapása a Kossuth Lajos eszméinek. És pedig nem egyedül, nem is elsősorban azért, mert Rakovszky a 67-es alapon áll, nem a 48-ason. Hanem azért, mert Rakovszky aulikus ember, a jövendő udvar embere, s mint ilyen a hatvanhetet is sokallja. Neki nem a népszabadság a vezércsillaga, hanem a klerikális befolyásnak az udvari hatalom erősbödése útján való uralomrajutása. Kossuth Lajos a lelkiismeret szabadságáért rajongott, Rakovszky a lelki bilincsek rajongója. Kossuth Lajos a népfelség hatalmát ki akarta terjeszteni az egymás közt egyenlő felekezetekre is; Rakovszky egyetlen vallás hatalmi eszközeinek gyarapításáért cserébe odaadná szívesen az egész népuralmat is. Kossuth Lajos az állam urává a népet akarta tenni, s a népállam legdrágább kincsének a lélek korlátlan szabadságát hírdette; Rakovszky a nép urává akarja az államot tenni, s emettől a lelki rabság elrendelését követeli. És mégis Rakovszky az igazi ellenzéki, aki pedig a negyvennyolcas polgárokat a Kossuth Lajos ösvényén vezeti, azt ál-függetlenségivé bélyegzi Kossuth Ferenc!...

*

Viribus unitis. Negyvennyolcasok, vigyázzatok a Rakovszky István s a Darányi Ignác mandátumára. Egyáltalában vigyázzatok, nehogy káruk essék azoknak, akik a negyvennyolcas párttal szövetkeztek. Mert ez nem volna gavalléros dolog. Elvek? Ki beszél itt elvekről. Nézzetek a negyvennyolcas pártot megnemesítő Apponyira. Ő díszes, tisztelt, nagy férfiú. Kellettek ehhez elvek? Ő bármely pártot megnemesít, s talán még meg fog nemesíteni néhányat. Nem kell az ügybe idegen dolgokat zavarni. Itt most másról van szó. Vendégeink vannak. És mindenek fölött: a koalició. Önmagáért. Ezért érdemes küzdeni - viribus unitis...

*

Viribus unitis... Apropó! Bizonyos benne Kossuth Ferenc, hogy ez a magyar király jelszava? Mintha nem így volna. Ausztria császárjáé ez a jelszó. Kossuth Ferenc bizonyára a Rakovszky érzékenységét akarta kimélni. Apró szolgálatok elősegítik a barátságot. A magyar királynak Bizalmam az ősi erényben a magyar jelszava, s könnyen megesik, úgy is fog történni, ez lesz a választók jelszava is. De nem úgy, miként a vezérlő urak magyaráznák. Másképpen. Az országot nem lehet becsapni - viribus unitis.

Budapesti Napló 1905. január 18.

(-y.)

9. MADAME KAUFMANN PÖRE

Párizsból az a hír jön, hogy a bíróság fölmentette Madame Kaufmannt. Nem valami szenzációs hír. Aligha fog tíz magyar olvasó akadni, aki emlékében megtartotta azt a kázust, mely madame Kaufmannt a bíróság elé juttatta. Ellenben fog az esetre emlékezni Nagy Ferenc volt államtitkár, aki néhány héttel ezelőtt a magyar kormányt képviselte egy igen jeles párizsi ünnepen.

A százéves "Code-Napoléon"-t, a francia polgári törvénykönyvet ünnepelték a franciák s velük csaknem egész Európa jogászai. Gyönyörű gyülekezetben éppen a francia igazságügyminiszter szónokolt. Egyszerre csak óriási lárma támadt.

- Le a Code-Napoléonnal! Rabszolgákká tette a nőket. Nem illik ünnepelni!...

Fölindult, magukból kikelt, elegáns hölgyek igyekeztek a díszes terembe jutni. Apró ballonok repültek be az ajtón, haragos fölírású zászlócskákkal. Alig tudták a teremőrök lecsendesíteni vagy eltávolítani a lázban lángoló hölgyeket, kiknek a vezére madame Kaufmann volt, a harcos feminista nők egyik legharcosabb vezére. Ugyanez időben Párizs utcáin itt is, ott is tüntető hölgycsoportok jártak. Egy téren elégették a "Code-Napoléon"-t, No, volt témájuk a francia lapoknak!...

Az ünnepet megtartották mégis. Voltak ékes éloge-ok. A külföld képviselőit és tudósait nagyban vendégelték. Eközben pedig már kész volt a bizottság a "Code-Napoléon" revíziójára.

Most pedig, íme, a bíróság fölmentette a csendháborítás, izgatás és egyéb nagy bűnök miatt vádlottat: madame Kaufmannt.

Ez igen érdekes ítélet ám, mert a bíróság szinte azt mondja ítélete indoklásában, majdnem szóról-szóra, hogy a nőknek, de a férfiak nagy részének is, van okuk elragadtatva nem lenni a napoleoni eszméktől s a "Code-Napoléon"-tól.

A "Code-Napoléon" többé-kevésbé minden mai polgári társadalomnak kódexe.

Egy belga tudós azt írja nagyon szellemesen róla, hogy ez a mai jogéletnek a polgári epopeája.

És ez a polgári hősköltemény - a madame Kaufmann esete is azt mutatja - nemsokára a múlt dala lesz. Egyenlőre félénken, de kezd felvonulni a tételes jog terén is a teljes jogot követelő nő. Ezt a szép kilátást a kevés számú magyar feministáknak is el kell könyvelniök.

A polgári társadalmat kezdi áthatni egy nagy igazság. Ez az igazság pedig olyan, hogy a szocialistáknak van okuk rettegniök tőle. Az élethez, az érvényesüléshez jogot nyert nő teljesen a polgári társadalom híve lesz. Nemcsak hálából, de természeti törvényekből is. A szocialisták a tulajdont és a házasságot ostromolják legjobban. A nők pedig mihelyst fölszabadulásuk reménysége bizonyos, a legkérlelhetetlenebb védelmezői lesznek a mai társadalom e két alapjának.

Ezt lassan-lassan saját érdekükben át kell látniok a mai társadalom érdekelt híveinek. A francia bíró, szellemesen ezt mutatta, jelezte meg a madame Kaufmann pörében...

Budapesti Napló 1905. január 18.

10. COMBES BUKÁSA

Franciaországban csakugyan kitört a válság. A Combes-kormány benyújtotta a lemondását Loubet úrnak, a köztársaság elnökének. Majd elválik. Qui vivra, verra. Vajon csupán Combes bukott-e meg, vagy vele bukott a Combes-politika is, - mely egyébként nem is Combès-politika? Bajos belelátni teljesen ezekbe a dolgokba. Egy bizonyos: a híres, az erős, az elszánt bloc-nak vége, és utána mégis csak ilyen bloc jöhet.

A francia publicisták legújabb időben kezdenek a magyar viszonyokkal példálózni. Ne röstelljük hát a francia parallelát mi sem. A harc Tisza ellen, a harc módja, a taktika, szinte megdöbbentő kópiája annak a harcnak, amely Combes ellen folyt. Ezt a parallel gondolatot persze nálunk sietni fognak sokan egészen végiggondolni. Hanem itt már nagyon tévednek. Combes-nak nem kellett volna most lemondania. Combes lemondott, mert utána csak egy ultra-Combes jöhet, s Combes azt akarja, hogy jöjjön. A magyar koalíciónak pedig még csak ilyen pyrrhusi győzelemre se lehet kilátása. Nem hogy másra.

Franciaország nem szereti a hosszú kormányokat. Ime az első ok. A radikális disszidensek már nem ismertek határt. A többséget, a bloc-ot, a legravaszabb lövegek robbantgatták. Combes feláldozta magát, hogy győzzön a program, a híres, nagy leszámoló program. Csak éppen a taktikára, a harc módjára illik a magyar példa, íme. Miként nálunk, ott is a legerkölcstelenebb koaliciót tudta összehozni egy fejvételnek a célja. Millerand, Clemenceau, Doumer álltak össze notórius reakcionáriusokkal s a leglehetetlenebb elvű, meg a legelvetlenebb emberekkel. Egyszerre jó francia s jó republikánus lett mindenki. Még a jelszó is hasonlított a mi disszidens-nacionalista-klerikális koaliciónk jelszavához:

- Most nem az a kérdés, hogy liberális-e valaki, hanem hogy ellenzéki-e vagy sem.

De ez a harc nem ártott Combes-nak. A koaliciónak Franciaországban sem ült fel egy józan ember sem. A kémkedés-affér s minden fia-lánya sem tudták volna Combes-ot megbuktatni. Hogy Brisson helyébe egy ügyes összeesküvés Doumert emelte a kamarai elnöki székbe, ez sem hozza meg okvetlenül a Combes-kormány lemondását. De most már megérett a régi lemondó terve Combes-nak. Ezt az embert okvetlenül nagynak fogja elismerni a francia história. Visszavonulásának módjában is ott a nagyság kritériuma. Elmegy, mikor nem tudja, hogy a veszedelem nagyrésze elmúlott. Elmegy, mikor már nem jöhet senki, aki visszacsinálja azt, amit ő csinált.

A francia válság titka: először is a Combes-nál is radikálisabbbak elégedetlensége, másodszor pedig némely radikálisok Jaurès-gyűlölete. A szélső szocialisták és szélső radikálisok egy csoportja nem tartotta elég bátornak Combes-ot a Róma ellen folyó harcban, s elég gyorsnak és erősnek a régóta vajúdó nagy szociális reformoknak keresztülhajtásában. A radikálisoknak egy másik része pedig olyan féltékeny volt a kormánypárti szocialistáknak a befolyására, hogy ezek ellen még egy olyan republikánus többség alakításába is belemennének, melybe igen sokan kerülnének fölöttébb gyanús urak. No és titokban a kormány két tagja, Rouvier pénzügyminiszter és Delcassé külügyminiszter is megcselekedtek suttyomban mindent, hogy a Combes helyzetét megnehezítsék.

Szóval, sok ellensége és sokféle ellensége volt a Combes-kormánynak, mely igazi hadakozó kormány volt: két és féléves élete alatt harcolt a nacionalista guerilla-csapatok, a kongregációk, a konkordátum ellen, s harcba fogott az állam és az egyház teljes szeparációjáért is.

Ez a harc sok szükséges munkától vonta el a Combes-kormányt. De erre a harcra mindenekfölött szükség volt. A respublika ellenségeivel le kellett számolnia a Combes-kormánynak, a nagy, messze terv, a gyönyörű terv érdekében, hogy Franciaország csakugyan a világosság országa legyen, s példát adjon a világnak az új társadalmi berendezkedésre.

Hogy egyelőre mi lesz, ki jön? Ezt bajos megjósolni egyszerű prognózissal. Mert a dolog komplikált. Nem hiába menekült el a válság elől Bourgeois, s nem hiába remeghet most Rouvier is, akinek kormányalakításáról sok szó esik. Lehet, hogy egyelőre olyan kormány következik, mely pacifikálni s alkudni fog, a többségből kizárja Jaures-ékat s a nagyon radikálisokat, a nacionalistákat meghájazva a száműzött Déroulede visszahívásával s néhány radikális terv elodázásával. De ez is csak egyelőre lehet. Mert Combes - és ez az ő dicsősége - olyan helyzetet teremtett, hogy az ő politikáját folytatni kell. Hiszen lehet, hogy csak a szóbeszéd mondja, de érdekes: maga Combes sem akart kormányzása elején olyan hajthatatlan lenni, mint amilyenné válni kényszerítette a viszonyok ereje. Ha ez nem is egészen igaz Combes-ról, de az utódjára rá fog illeni.

Nem hiszünk - legfeljebb csak ideiglenes - rendszerváltozásban, akár Brisson, akár Clemenceau, akár Rouvier, akárki más kap megbízást kormány- és többség-alakításra. Ott csak még radikálisabb politika következhetik. Ha nem így volna, nem mondott volna le semmi áron a Combes-kormány. Csinált volna házszabály-módosítást - mint ahogy volt is róla szó - új választást, de nem mondott volna le.

Franciaország, a legújabb, fölfrissült Franciaország haladni akar föltartózhatatlanul a hatalmas célok felé, melyeknek útját a megerősített harmadik republika Waldeck-Rosseau-ja s Combes-ja egyengették meg.

Budapesti Napló 1905. január 19.

(y.)

11. A RETTENETES ANGOL MESÉJE

A rettenetes angolt Munsch-nak hívják. Doktor. A mese Monte Carlóból érkezik. Folytatásos mese. Az egész Riviéra lázban van. Érkezett Nizzába egy rettenetes angol, aki naponkint átzónázik a monacói fejedelem kis országába, és reszket tőle Monte Carlo híres palotája. Munschnak egy gépe van ugyanis, és a rulett-asztal úgy igazodik, ahogy a rettenetes angol nyerőgépe akarja. Amennyit akar, annyit nyer az angol doktor. A bank iszonyú summákat ajánlott már neki, hogy ne játsszék. Albert fejedelem vele dinézik. Minden percben jöhet a távirati hír, hogy a monte carloi bankot véglegesen sprengolta az angol, a rettenetes angol... Ez a mese.

És Monte-Carlóban sok a magyar. Ijesztően sok. Koldusok és kalandorok vagyunk egy kicsit mindannyian ez országban. Szinte három hónapon át kóborogtam a minap a rulettasztalok környékén. Nem éppen az arany szagáért. És tarka fölvételeim között a magyar tárgyú gyorsfotográfiák a legszomorúbbak. Úgy gondolom Krausz Emilt is láttam ott. És másokat is. Bele-belenéztem e híres pokol fütőműhelyébe is.

És nem hiszem, hogy a nyerőgép hírére már is nem utaztak el Monte-Carlóba magyar emberek. Pedig a rettenetes angol meséje - mese. Lelketlen mese. Az angol doktor vagy a bank strómannja, vagy olyan olcsó svihák, amilyen Cannes és Menton között százával akad. Emlékezem egy különös férfiarcú nőre, aki magát moralista írónak nevezte. A kíváncsiság elvitt hozzá. Mindezek a rulett-bölcsek azokra a morzsákra pályáznak, mik a monte-carlói asztalokról lehullnak. És nincs semmi rendszer - a rulett ellen. A legbölcsebb szisztéma sem ér többet, mint a Jean Lorraine hőséé, kiről Szent-Rulett címmel különben elég rossz darabot írt nemrégiben ez az elegáns párizsi ponyva-író.

Tessék beletörődni. Monte-Carlóban vajmi keveset lehet nyerni. Hadjáratot vezetni azonban abszolute nem lehet.

Egy meggazdagodott moszkvai fűszerest figyeltem egyszer három napig. Elég bolond szerencsével játszott. Nem nyert százezreket. Ilyen nyereségeket csak a bankkal barátságos francia, angol, amerikai újságok krónikáiban szoktak bezsebelni az érdekes játékosok. De nyert húsz-harmincezer frankot a moszkvai pasas. Ez négy napig tartott. Ötödik napon kezdett veszíteni, és veszített nagyon. Szerencséjére. Mert ha még az ötödik napon is nyer, másnap elszedik a belépőjegyét a bank emberei. Így szokott ez történni. A monte-carlói mesék semmivel sem igazabbak, mint a lourdes-iak. Aki Lourdes-ban visszakapja a leoperált lábát, bátran elmehet Monte-Carlóba bankot sprengolni, nyerőgéppel vagy nyerőgép nélkül. Azok a híres zászlós esetek is svihákságok. Ha valakivel megtörténik a nagy esetleg, hogy nyer, tisztességes summát nyer, a bank siet ezt fülébe kürtölni minden hivő léleknek, hogy - úgy-e lehet nyerni.

A rettenetes angol folytatásos meséje szerint a bank különtermet rendezett be Munsch doktornak. Legalább ne játsszanak ördöngős gépszámaival mások...

Nagyszerű... Ha csakugyan nyerőgépe volna a rettenetes angolnak, ha csakugyan olyan veszedelmesen tudna nyerni, legfölebb a Café de Paris tornácáról, a Radics Béla bús muzsikája mellől bámulhatna siránkozva a cifra kaszinóra. Oda ugyan be nem tehetné többet a lábát. A bank akkor szedheti el a belépőjegyeket, mikor akarja. Magyarázattal nem tartozik. Ez a regula. És lelketlen mese a rettenetes angol meséje.

Budapesti Napló 1905. január 19.

a.

12. RODIN, PITROU ÉS A SZOBROK

Párizsból az a hír jön, hogy Rodin nevezetes új szobrának a vázát, melynek olyan óriási sikere volt a múlt tavaszi párizsi Szalónban, s melyet Párizs népének ajándékoztak adakozó mecénások, egy őrjöngő, állítólag Pitrou nevű, facér soffőr szétrombolta.

Rodin, a nagy Rodin faragott egy szobrot, Pitrou, a nagy Pitrou összetörte. Csak a vázát a szobornak, mely ott állott a párizsi Pantheon előtt. A szobrot azért meg fogják csinálni. A váz csak mutatónak állott eddig ott.

Ordított Pitrou, a nagy Pitrou, mikor a husángjával csapkodott a szoborra.

- Én is nagy ember vagyok. Hát én nekem miért nem állítanak szobrot?

Pitrou, a nagy Pitrou egy megbolondult soffőr. A szobornak a címe: "Le Penseur". "A Gondolkozó". És Rodin, ez a nagy filozófus faragó, fájdalmas gondolatokat szülhet az ő lelkében az emberi bolondságokról.

Íme: így érti meg a világ az apostolokat. Pitrou, a nagy Pitrou összetöri a "Le Penseur"-t, mert mégsem járja, hogy mindenkinek csinálnak szobrokat, csak neki nem. És Rodin pedig éppen azért faragta a "Le Penseur"-t, hogy legyen minden embernek szobra, mindenki kapjon monumentumot ebben a monumentumos világban. A "Le Penseur" azért érkezett, hogy összetörje az ósdi faragott figurákat, melyek nem méltók a néhai nagyokhoz, kiket ábrázolnak, s melyek eléktelenítik Európa metropoliszainak tereit, útjait. A "Le Penseur" egy szobor-ellenes szobor. Hadüzenet a monumentum-mániának. És jön Pitrou, a nagy Pitrou: összetöri.

Mi is a "Le Penseur?" A mi szobrunk, a Smitheké, a Durandoké, a Fischereké. A Szabóké, Kiseké, Kohnoké. Mindannyiunké, akik élünk, akik az életet néha nagyon nehéznek érezzük, akik futunk, izzadunk, s búsan valljuk, hogy nem könnyű dolog embernek lenni. A "Le Penseur" az étet szobra, a mai, modern élet testes fölsóhajtása. Meztelen, hatalmas férfiú, aki leült egy pillanatra, fejét kezére hajtja, gondolkozik. Arcán a kín, a keresés. Miért? Mert szövevényes, nehéz, útvesztős ez a mai élet: kicsi benne a pihenés, a pihenés alatt is töprengeni kell s mindjárt szaladni tovább kenyérért, munkáért, pénzért, hírért, asszonyért, orfeumért, cipőért, mandátumért, kórházért, mindenért.

Ez az igazi szobor. Szobra Pitrou-nak is, a nagy Pitrou-nak, a bolondnak, kit tán éppen ennek a komplikált, mai, nehéz életnek a lázas lótás-futása bolondított meg. És Pitrou, a nagy Pitrou összetörte a szobrot.

Ennek a bolondnak a cselekedete szimbolizálja az önmagához is kegyetlen tömeget. Rodin a jövendő apostola, ki ha beszélne, így beszélne:

- Óh emberek, hagyjátok már el a monumentumokat. Nincs egy ember. Minden ember több ember. Az emberiség harcosa. Miért állíttok Musset-nek szobrot? Musset elvégezte az életet, s szoborral nem engesztelitek ki az ő fájdalmait. Az elmúlt nagy emberek személyét ábrázolni: önzés, a túlélők önzése. Olvassátok inkább Musset-t, s ha szobrot csináltattok, ne a halott Musset arcát faragtassátok ki, hanem a mindig élő Musset-két.

"...Le seul bien, qui me reste au monde
Fat d'avoir quelquefois pleuré..."

A könny volt, a Musset-é s ti követ adtok neki vagy hideg bronzot. Minden: az élet, a folyó élet. Ezt gyógyítsátok, emberek, mert ezt tették azok a nagyok is, akiknek ti egyik olyan, mint a másik szobrokat állíttok.

Így beszélne Rodin, s így beszél a "Le Penseur." És ezt a beszédet még mindig nem akarják érteni az emberek. Még a legkülönbek sem. A szobrász-vandálok éktelenítik, pusztítják a tereknek, az utcáknak a kevés ízlését is, gyártják az egyforma hideg, lelketlen figurákat. Párizsban is majdnem úgy van ez, mint Budapesten. Hiszen még a Párizs népének ajándékozott "Le Penseur"-rel is mi történt? Odaállítják ezt a szobrot, ezt a szinte vérzően eleven, modern szobrot a klasszikus, nyugalmas Panthéon elé, ahelyett, hogy a legnyüzsgőbb életáradatba, a nagy bulvár szívébe, az Opera elé helyeznék például.

Az új, az igaz nehezen hódít. Pitrou, a nagy Pitrou hány más szobrot találhatott volna Párizsban husángja elé. Vagy jött volna ide Budapestre. Bolond lelkében ébred egy csodálatosan egészséges érzés; a tucat monumentumok gyűlölete. És íme, a saját szobrát, a mindnyájunk szobrát, az élet szobrát találja a husáng. Vajon Pitrou, a nagy Pitrou, nem valamelyik párizsi akadémikus műkritikusnak az álneve? Vajon csakugyan megtörtént a párizsi eset, vagy csak a szimbóluma a művészlelkek sorsának, a tömeg, az élet igazságosságának?

Budapesti Napló 1905. január 22.

A. E.

13. TALÁLKOZÁS - RAKOVSZKYNÁL

Kossuth és Apponyi kezdik teljesen elveszíteni önmagukat, amióta megtalálták egymást. Azaz amióta meg akarják találni minden áron egymást. Ha nem keverjük is a dologba a matematikát, a +-okkal és - okkal dolgozó számtani műveletek törvényét, akkor is világos ez, és bizonyos volt már jóelőre.

Apponyit lázban tartja az adeptusok fanatizmusa. Új neki ez a világ, mint az istállóba kötött tüzes csikónak az első, tavaszi, szabad mező. Érthető ez. Patay Están, Csatár Zsiga, Csanády bátyánk, nyugodjatok békében. Álmaitokat mi nem zavarjuk. Nem történt semmi csoda. Egészen természetes a dolgok rendje, hogy a ti beszédeiteket harsogja most szerte a néhai Sennyey-fi. Ő friss negyvennyolcas, és nemcsak előlről, de legelőlről kezdi a dolgot. Már ott tart, ahol a kedves, néhai, derék Orbán Balázs tartott. Az első székely faluban évenként száz milliót rabolt el tőlünk Bécs. A tizedik faluban már kétezer millióval sem elégedett meg.

"...A miniszter urak s akik velük az államot szolgálják igen nagy urak, nagyon pöffeszkedő hatalmasságok velünk szemben, szegény magyar állampolgárokkal szemben, de görnyed a derekuk s alázatos szolgák Bécs mindenható akaratával szemben..."

Ezt például Cegléden mondotta - Apponyi. Méltóztatnak látni, hogy az "européerség" úgy elröpül, mint a pinty, ha az ember friss negyvennyolcas. Akkor néhai való Csanády bátyánknak egy jottát sem szabad engednünk. Apponyi most már népies, és reszkess "Bécs és átkos közösügy".

Az embernek a szíve megesik a "szegény állampolgár"-on, akit az itthon "nagyon pöffeszkedő" s Bécsben alázatosan szolgai miniszterek olyan nagyon sanyargatnak. De ez nem minden. Apponyi úgy belejött az új szerepébe, hogy ha akarja, teljesen kitépi a szívünket.

"... Minket (Apponyit és Kossuthot) többé el nem választ egymástól, csak a halál, sőt a halál sem, mert amelyikünk túléli a világon a másikat, ugyanazoknak az eszméknek a zászlaját fogja lengetni továbbra is..."

Az embernek meg kell vidítania magát egy régi anekdotával, hogy a szíve a helyén maradjon, s az egyszeri emberre kell gondolnia, ki azt mondotta testi-lelki barátjának, hogy "ha valamelyikünk meg fog halni, én Bécsbe megyek lakni..."

Mindegy. Apponyi elszánta magát, hogy hatvanhétről rohan a negyvennyolc felé. Nem is lehetne, s nem is kell megállítani. A neofiták buzgalmát mindenki ismeri. Ő találkozni akar Kossuthtal.

És Kossuth nemcsak comme-il-faut ember, de jó ember is. Látja Apponyi lángoló buzgalmát. Látja, miként rohan ő felé. Itt már az udvariasság is parancsokat ró, s Kossuth megindul - Apponyi elébe. Tegnap vagy tegnapelőtt a negyvennyolcas Kossuth már az a Kossuth volt, aki könnyíteni akar a volt hatvanhetes Apponyi esetleges gene-jén. Azt hirdette Kossuth, hogy az új gyarapodás új éra hajnalát hozta a negyvennyolcas pártra. Talán valahol Erdélyben vagy Kőbányán, vagy talán másutt, valamelyik kortesstáción, azt hirdette Kossuth, hogy most már a kormány-képesség következik, kormányképes lesz a negyvennyolcas-párt.

Vajon az új bajtársaktól várja Kossuth a kormány-képesség csoda-írját, a "szegény állampolgár"-októl, a sanyargatott Apponyiaktól s Károlyi Istvánoktól? Dehogy. Negyvennyolc indul hatvanhét felé. Sőt igen kell sietni a negyvennyolcnak, mert az újak nagyon tüzesek. Sietni kell kijelenteni, hogy aminek valamikor a nevét se merte kimondani orthodox negyvennyolcas, abba az új vegyületű negyvennyolcas bele is fog menni. A delegációba tudniillik. Mert hát vagy leszünk kormányképesek, vagy nem leszünk.

"Én nem tudom, majd a jövő fogja megmutatni, hogy mennyi erőt nyert a függetlenségi zászló az én csatlakozásommal." Ezt is Apponyi mondta. Mi se tudjuk. Legföljebb csak sejtjük.

A népies, a Bécs ellen dörgő és olyannyira sanyargatott Apponyi s a most még jobban higgadó Kossuth körül lessük az apróbb atomok elhelyezkedését.

Az újlelkű Apponyi már Barabásnak ad találkozót a vértanúk szobránál, s ha már eddig meg tudta tanulni a Patay Están, Csatár Zsiga s Csanády bátyánk retorikáját, már meg sem áll a Barabás Béláéig. És talán nemsokára halljuk a büszke programot Barabás után szabadon: "én vagyok Apponyi Albert" (a legutóbbi Apponyi Albert tudniillik) avagy szintén Barabás után a másik híres igét, hogy "most jövök a vértanúk szobrától és saruimon még rajta van a vértanúk pora..." Vagy ki tudja, mit tanulhat az ember Barabástól, ha már egyszer tud és akar Barabástól tanulni.

És ha Apponyi így rohan, Kossuth sem fog csiga-tempóban ballagni elébe.

A népies Apponyit ez idő szerint nem lehet megállítani rohanó útjában, s a kormányképes Kossuth sem maradhat buzgóságban Apponyi mögött.

Mit lehet várni, mikor a negyvennyolc ennyire beleszeret a hatvanhétbe, s a hatvanhét a negyvennyolcba, és mikor a két szerelmes feltartóztathatatlanul rohan egymáshoz ölelkezni? Hol fognak ezek egymással találkozni?

Újra kénytelenek vagyunk kacérkodni a matematikával. Mert az igazságunk is szomorúan matematikai. Félő és gyászos sejtésünk, hogy a perverz vonzástól egymás elébe rohanó 48 és 67 ott fognak találkozni, ahol - Rakovszky óhajtja.

Budapesti Napló 1905. január 25.

A. E.

14. TURGENYEV LEÁNYAI

Ebből az üvöltő magyar világból, hol a holnapi pokoli napon Gabányi Miklós alakjának beállításáról lesz szó a világhistória egyik várakozó boltozatába, elkívánkozik a mi lelkünk és száll a Turgenyev fehér leányaihoz.

Aki az asszony-ideálját nem a Hyde-parkban, a nagy bulváron avagy a Kossuth Lajos-utcában keresi, nagyon eleven testek között, az szerelmes valakibe, akit sohse látott és sohse fog látni, aki ott él valahol abban a rejtelmes, gyászos, óriás országban, honnan Baskircsev Mária kiszárnyalt, s akinek a fehér homlokára talán e pillanatban odafröccsen egy csöpp vér a Gapon páter csapatainak omló, párás vérpocsolyájából.

Nem a nihilista leányok, nem a kósza vándormadarak, nem a Fedorák, nem az orosz Michel Lujzák az igaziak. Nem ők az orosz ég honi krizanténtjai. Hanem azok az árnyszerű, ragyogó, fehér, szomorú szláv szűzek, akikről nekünk a Puskinok és Turgenyevek zengtek dalt.

Miért nem kérdi senki, hogy mit csinálnak ők? Olyan vak és szívtelen az újságíró. Hírt ír mindenről. Tudja a világ, mit mível a bősz Vladimir, a kapisztráni Gapon, a Mirabeau-szerepre szánt Witte, a viharzó Gorkij, s mind-mind a többiek. És nem szól nekünk a mi leányainkról, akiket olyan ragyogókká s ragyogásukban is rejtelmesekké, áhítottakká tettek a nagy szláv poéták.

Hát ők nem élnek, nem éreznek most semmit? Mikor rettenetes omlásra készül egy óriási világ, melynek mintha ők lettek volna a testet öltött mártír-géniuszai, nekik ne volnának sóhajtásaik vagy sikolyaik most?

Óh, szerencse, hogy a holnapi magyar fölfordulásban csak véletlenül és kevesek meg kíméletesek fogják olvasni ezt a kis írást, mert kicsúfolnának minket. A leányok... Hiszen azok nálunk nem választanak és nem korteskednek, Oroszországban pedig nem fognak kiállni a barrikádokra!... A leányok... Még ha asszonyokról volna szó, akik például a szentpétervári Belvárosban, a boltok során, házalhatnának a forradalom ellen, vagy a forradalom mellett. De a leányok... És a mi lelkünk hozzájuk kívánkozik most. Ha a Gorkijok hűtlenek is lettek a Turgenyevek leányaihoz s már csak az utcák árva némbereihez van szavuk - ők azért a régiek, szomorúak, fehérek, még mindig élnek. Élniök kell nekik, s élnek is. Mi van velük a pokoliasodó napokban? Olyan távol vannak-e szomorú lelkeikkel a világrengető indulatoktól, mint velük rokon, finomabb lelkű magyar testvérkéik a Gabányi Miklós paizsra emelésének örömlázától?

Őket kereső lelkeinkhez íme beszélgetnek az ő lelkeik:

"A mi szomorúságunk Oroszországnak a szomorúsága volt. Hosszú századok óta nem voltunk mi soha az életnek a menyasszonyai. Ha asszonyokká váltunk, akkor is vergődve, mindig messze, kóborolt a lelkünk. Ha leányaink születtek, ő bennük tovább élt a mi szomorúságunk, ha fiaknak adtunk életet, azok sem éltek igazán, csüggedten álmodták végig az életet, s ha tettre riadtak egy percig, bombákat hajigáltak. Fél-meddők voltunk mi mindig, fél-halottak... Omolj vér, gyújtsatok tüzet mindenütt, pusztítsátok el ezt a bűnös, rohadt világot! Adjatok új világot nekünk, szabad, ragyogó világot, hogy örömmel keressük a férfiakat, s hogy asszonyokká válva igazi nőket, igazi férfiakat teremjen a mi termékenységünk, akik szeretik az életet, akiknek szabad élniök, akik bátran alkothatnak, szerethetnek. Óh csináljátok meg forradalommal ezt az új világot, adjatok életet nekünk, Turgenyev leányainak!..."

Így beszélnek az ő lelkeik a mi lelkeinkhez. Turgenyev leányai, a mi szomorú asszony-ideáljaink, föltámadás előtt állnak, s az orosz forradalomnak legelső sorban a leányok lelkeit kell felgyújtani. A leányok... Hát nem ők a legelsők? Nem ők lesznek-e az anyák? Nem ő értük van-e hát minden forradalom? Még a mi kicsiny, üvöltő, választási forradalmunk is?

Turgenyev leányaira gondoljatok, ha jönnek a vér hírei a lángolni kezdő, szent Oroszországból. Ő értük van e forradalom. A mi asszony-ideáljainkért, kikhez most elkívánkozik a mi lelkünk...

Budapesti Napló 1905. január 26.

a.

15. A PARADICSOM

- A Vígszínház bemutató előadása -

A paradicsom - nem is paradicsom, de a legkedvesebb, a legeslegutolsó francia malacságok között. Voltaképpen a paradicsom (vagy: Paradicsom?) veszedelmes bestia-torok, mely fölfalja a szép, kacér asszonykákat, kik boldogok, hogy - fölfalatnak. Hogy is ne lennének boldogok. Így van ez a bibliai paradicsom óta, s Hennequin és Bilhaud darabja, melyet Molnár Ferenc pompásan írt meg magyarul, a paradicsomi témájú vidám, francia színpadi bolondságoknak abból a fajtájából való, mely - furcsa - csupa filozófia a mellett, hogy kellő módon - szemtelenség. Nem receptes francia bohózat. Van kifogástalan, csak gondolatban bukó asszonya, s csalnak benne (sőt ők csalnak csak igazán) a férjek is. Egyáltalában sok új, finom és brutális támadás intéztetik nevetőidegeink ellen, míg a hagyományos, bölcs megoldás elkövetkezik a harmadik felvonás végén. Ezt a legpárizsibb darabot a legpárizsibb jókedvvel, ügyességgel és esprit-vel játszották a Vígszínház színészei. És ha a budapesti közönség nem is mindig azoknál a passzusoknáI mulat e darabnál (a többi francia darabnál is rendszerint), mint a párizsi, de a mi színészeink párizsiak, ha kell nagyszerűek, különbek. (Szubjektív reminiszcenciák mellett is, melyekkel e sorok írója a darab párizsi előadása iránt és felé volt, ők magasan álltak a párizsi nívó fölött.) A hölgyek közül a leghálásabb szerepűt G. Kertész Ella asszony hozta elénk, s az ő kedvessége, szellemessége mellett nem is kellett volna e szerepnek hálásnak lenni. Nagy sikere volt a művésznőnek, s éppen ilyen nagy sikere Sz. Varsányi Irénnek a másik nagyobb nőszerepben. Az urak közt is aligha lehetne megkülönböztetést tenni. Vendrey és Balassa a legmulatságosabb férjek. Góth elegáns, falánk, világfi. Hegedüs egy inasszerepben páratlanul mulatságos. És a kisebb szerepűek is valamennyien ügyesek. Hennequin és Bilhaud-nak illenék megjutalmazni az ő magyar kalauzukat, a munkás és bűvészien ügyes Molnár Ferencet. A Vígszínház ezt bizonyára megteszi.

Budapesti Napló 1905. január 28.

(Dyb.)

16. A MI KACAGÁSUNK

A Színház rovatba örömest tennők ezt az írást, de nem lehet. Nem színházi írás ez, ha a kacagásról szól is, a színházi kacagásról pláne. Arról, amin mi kacagunk.

A Vígszínházban jutott eszünkbe tegnap este ismét ez a dolog. Vásott, huncut francia darabot hallgattunk, amilyenekhez már rettenetesen hozzászoktunk. És akinek mód adatott arra; hogy otthon, Párizsban, találkozzék e darabbal, s Budapestre rándult társaival, álmélkodva veszi észre, hogy micsoda más és különös a budapesti kacagás.

Az őse a kacagásnak ugyanaz, ami a párizsié: a szerelmi röhej. A gall-latin fajtánál ebből mesésen kifinomodott és összetett kedélyhullámzás lett, mely már alighogy kacagás. Ezt a kedélyhullámzást ma már nem egészen könnyű megindítani. Akik a megkacagtatással foglalkoznak, azoknak végig kell játszaniok a víg szerelmi téma minden skáláját, s még így is unalmasak ma már. Apró aktuális célzások, őrült-különös ötletek mentik meg ma már az unott ágy-turkálást. Holott ennél a fajtánál raffináltabban erótikus nincs. Komoly tudósokat hívhatnánk bizonyító segítségül, hogy egész Franciaország, ez ország minden intézménye, szerelmi lobogó alatt áll, s hogy még az óriási francia nemzet-vagyon is csak azért gyűlt össze, mert a nagy nő-kultusz miatt a szerelem nem olcsó mulatság. Egészen törvényes tehát, hogy a francia, vidám, szerelmi bohózat ma: az, ami. A francia fajta Délről táplálkozik, többet olvaszt magába a latin rokonokból, mint az északibb germán népekből. Ebben is sokan a dekadenciát látják, mi csak azt akarjuk vele bizonyítani, hogy a franciának több joga van meridionális mértékű szenvedélylobogásra és léhaságra. És el is tekintünk attól, hogy ez a nép egy túlcivilizált nép.

De mi? Mit akarunk mi a francia bohózatokkal? Mi, a jóval hidegebb vérűek, túl nem civilizáltak, kik az életet nem igen szoktuk fölfogni esztétikailag, (sőt életfelfogásunk nagyon is bús), pénzünk nincsen, a szerelmet sem tehettük századokon át állami intézménnyé, céllá, művészetté?

Még tovább megyünk. Mit akarunk mi a francia bohózatokkal, amikor ezek úgysem azokkal a fogásokkal fognak meg bennünket, mint a franciákat? Át kell magyarítani a francia bohózatot mindig. A dolgokat közelebb kell vinni nálunk mindig, reális, primitívebb, sőt primordiális érzés-anyagainkhoz képest: a lényeg-hez, ez esetben, sajnos a szerelmi lényeghez, mely csúnya. És ez csak nem való színpadra!

Ez valami, ami hazug, ferde, rossz. Ez tartós nem lehet. Ha a szerelmi élet sok mással együtt nem magyarosan evolválódott a magyarok fővárosában, azért nem kell az országot is megmételyezni, főképpen nem kell magunkkal elhitetni, hogy ott vagyunk, ahol a franciák. Dehogy vagyunk. Nem is lehetünk. Brutális és szomorú dokumentuma ennek, hogy mi a franciás dolgokat is magyarosan élvezzük. Aminek aztán a vége az, hogy kacagásunk kotyvasztott. Csúnya és hazug. Tegnap este például egy igen szellemes francia cochonnerie-ban nekünk az volt a legkacagtatóbb, mikor a szoknya leesett.

Egészségesek vagyunk, hölgyeim és uraim, ha egy kicsit tévedezünk is itt Budapesten a szerelem rengetegében, s ha egyen-ketten talán oda is hagytuk már ezt a rengeteget. És ismerünk a Vénusz-csillagon kívül még egy pár érdemes égitestet. Ideje volna már, hogy a kacagásunk a saját becses kacagásunk legyen.

Budapesti Napló 1904. január 29.

a.

17. BARNUM ÉS ANDREJEVA LOVAGJA

Nagy eset történt... Gorkij Maximot csakugyan letartóztatták. A Terézvárosban is volt egy kis micsoda. Bagatell! De hogy kellett a mezítlábas Olümposz Jupiterjének dolgozni! Az volt a valami. Elbújhat Vázsonyi Vilmos. Hieronymi? Ez is ellenjelölt? Tolsztoj!!! Meg az a veszett pópa, az a Gapon. Ezeket kellett legyűrni.

Sikerült. A kozákoknak megesett a szívük. Ők is csak emberek. S a Költő, a Nagy, az Egyetlen, a Mártír, a Világosság győzött. Végre is bejuthatott a börtönbe Gorkij Maxim.

Az érzékeny, budapesti, irodalmi asszonyok és feleségek megrendülve gondolnak mindjárt az asszonyra, a feleségre, a Gorkij asszonyára, feleségére. Tévedés és hiba. A vad kozákok már nem törtek össze hitvesi szívet. Madame Gorkij, Gorkijné őnagysága (Gorkijevszkának mondja az orosz?) már régen lemondott a költőről. Átengedte a világnak. Egy Messiáshoz celibátusz illik.

Úgy írják különben, hogy Gorkij rúgta el az ágyat és asztalt. És ment a világot megváltani. Erről bőséges táviratokat helyeztetett el a külföldi lapokban (ma már sajtó nélkül a Golgotháig sem lehet eljutni). Közben hátra-hátranézegetett, hogy jönnek-e már azok a nyavalyás kozákok.

És így ért el Rigáig a Költő. Kortesei szerte Európában mozogtak, lármáztak:

- Győzni fog! Ott megy! Reszket a cár. Tartóztasd le, zsarnok! Tartóztasd le már. Dobd a börtönbe. Hah, te csak Gapontól félsz...

Végre Rigában sikerült is. Behatoltak a durva kozákok Andrejeva színésznő-kisasszony őnagyságának a hálószobájába, s kivonszolták onnan a Költőt. Mert, óh világ, te azt hiszed, hogy a Költő csak azért izgatott Rigában, mert végre is Rigát is izgatni kell. Te kissé csalódol, óh világ. A Költő nem válogathatott Riga és Odessza között például. Neki Rigába kellett menni, mert barátnője, az aranyos Andrejeva a rigai Erkel-színkörben vagy Szigligeti-színházban vendégszerepelt hatalmas íróbarátja jóvoltából (tetszik talán önöknek ismerni ezt a szokást). Nos, Andrejeva kisasszonynak megártott a vendégjáték, beteg lett. Sürgönyzött a Messiásnak Pétervárra, hogy hagyja abba a forradalmat, s utazzék. A Messiás, a Költő egy kicsit bosszankodott (már szinte bizonyos volt a letartóztatás), de szaladt, mert az Andrejeva szava isten szava. Aztán, hogy ugyis lenn volt Rigában, hátha itt könnyebben menne. Csakugyan. Elfogták a Költőt.

És most Németország nagynevű írói gyűjtik az aláírást a cárhoz. Olyan bizonyos volt a dolog, hogy talán már előre történt néhány aláírás. Azóta már az öreg Anatole France is biztosan ívet köröztet. Sír a "művelt világ". Siratja a Költőt.

Szeretnők a magyar publikum érzékenyeinek a könnyét letörölni. Van - és óh jaj talán lesz is - nekünk most magunknak szükségünk a magunk könnyére. Vigasztalódjanak kérem. Gorkij Maximnak a hajaszála sem fog meggörbülni. Csak híresebb, dicsőségesebb s gazdagabb lesz egy kicsit. Ezt ő maga is előre tudta a maga divinusz lelkével. (És most alázatosan bocsánatot kérünk ezért a frivolnak tetsző hangért.) Legalább százhúsz millió pária jaja csap az Égre a cár országában. Mintha az egész emberiség kínja odagyűlt volna. Ömlik, patakzik a vér. A zsarnok szívében nincs irgalom. Hiában annak a szent, igaz pátriárkának az élete, kit Tolsztojnak hívnak, hiába a szenvedő milliók kiváltott emberének, Gaponnak isteni őrülete és bátorsága, hiába minden. Jaj, mi lesz ott? Rakódik-e a bűnnek, butaságnak, nyomornak és szolgaságnak e világára egy hajnalos jobb világ. A világ nagy íróinak, gondolkozóinak, jóembereinek össze kellene fogni. Próbálni valamit kéréssel, könyörgéssel. Oroszország népéért... És Dante e földszíni óriás poklának tetején megjelen a jeles író, akárcsak a Cook embere a pihenő Etnánál vendégeivel, s mintha ezt kérdezné:

- Láttok? Én vagyok itt I. Gorkij Maxim. Én vagyok a Messiás. Nem Tolsztoj, nem Gapon. Mert a francia-orosz barátkozás óta ma már még a franciáknak is én vagyok a Költő, az Egy. Nekem vannak nemzetközi kritikus barátaim. Én tudom csinálni a legszédítőbb önéletrajzot. Az én mezítlábasságom bámulja Berlin, Bécs, Róma, London, Madrid és Bukarest, azaz hogy Budapest. Bámuljatok is, mert megérdemlem.

Ha tízszer annyi ember volna ez a reklám Jupiter, mint amennyi pedig valóban érdekes, súlyos s bizonyos tekintetben fenomenális legény, akkor is meg kellene vetni minden igaz embernek, mert nincs rettenetesebb bűn, mint az ál-messiáskodás. És éppen most, mikor olyan iszonyú sebhelye vérzik az emberiségnek, amilyen talán még soha: Gorkij Maxim... Messiás ez az ember? Ez egy vad erejű, háborodott önimádó, s emellett Barnum és Andrejeva lovagja.

Budapesti Napló 1905. január 30.

A. E.

18. "A BÉKA KURUTTYOL..."

Berczik Árpád híradással volt a múlt napokban egy kedves, német úrileányról, aki merő szimpátiából nekifogott otthon, nagy Germániában, a magyar grammatikának, s megtanult magyarul.

Örültünk az esetnek, ha tudtuk is, hogy nem páratlan. Húsz-harminc év múlva talán már, ha valami nagy bolondot nem csinálunk, meglássa; aki élni fog, micsoda divatos náció lesz mibelőlünk. Arról jutott ez az eszünkbe, hogy egy krisztiániai tudós egyetemi professzor, a tiszteletreméltó dánus dr. Nielsen Konrád, kincses Kolozsvárott szombat délután a legirodalmibb magyar nyelven fölolvasást tartott. A lappokról beszélt, de ez egészen mellékes. Az a fő, hogy sokasodnak az ilyen esetek, s az a fő, hogy a rokontalan, árva, elmaradt magyarnak ékes, de különös és súlyos nyelvét mindsűrűbben rakja magára idegen agyak memóriája.

Angol fürdőhelyen történt. A table d'hôte-nál két magyar gavallér helyezkedik el azzal az idegenkedéssel, mely a legvilágcsavargóbb magyarokat is állandóan fogva tartja távol Hunniától. Szemben velük nagyon elegáns lady ebédel. Mindenki angolul beszél. Itt-ott franciául. Nyilvánvaló volt, hogy a társaságnak egy tagja se akadna itt, akinek talán sejtelme is volna, hogy él egy nép a Tisza hátán, melynek saját beszédje van. Az egyik gavallér kezdi mustrálni a nagyon elegáns, bár nem egészen fiatal dámát, ki velük szemben ül, s ki egy másik hölggyel, láthatóan társalkodónőjével, angolul diskurál. Mond valamit róla a társának, s aztán kíméletlenül, egy kicsit nagyon is magyaros szellemességgel kezdik szólni a ladyt. A hölgy persze oda se figyel. A gavallérok egyre jobban mulatnak. Tetszik nekik ez a nagy biztonság. Egy percre elhallgatnak. Ekkor feléjük fordítja nagyon okos, finom, race-ra valló arcát a lady, s a világ legkomolyabb, legfenyegetőbb, leghatározottabb hangján kezdi:

- A béka kuruttyol. A béka kuruttyól. Répa, retek, mogyoró, ritkán rikkant korán reggel a rigó...

A híres, nyelv-edző, grammatikai igék, melyek a magyarul tanuló idegenek erőpróbái... Hogy párolgott el a mi két gavallérunk!... A hölgy valóban igen előkelő angol hölgy, kivel társaságokban gyakran találkozhattak Nyugaton járó magyar diplomatáink, s aki nem az egyetlen angol hölgy, aki szimpátiából magyarul tanul.

És van, akad ilyen bájos eset, tömérdek. Egy kis vigasztalására az idegenben bolyongó szegény magyarnak. És lehetetlen is, hogy mi divatba ne jöjjünk. Az a csoda, hogy eddig nem igen kellettünk.

Mert nem tréfa dolog az, ha itt és így, kurtán-furcsán írunk is róla. Európa szívében egy alighanem mongol fajú nemzet, mely ezer év után - s milyen ezer év után! - ott tud lenni, ahol van. Ez nem lehet ám véletlen, s ha akármelyik gőgös, nagy kultúrájú nép igaztudó fia, akár egy percig is, töpreng miattunk, meg kell látnia ittlétünkben a nagyszerűt.

Pláne a gyönyörű apoteózis után, melyet Japán szerzett a mongol fajú népeknek. Ki tudja, mit akar velünk Sors ő felsége? Vénülnek a nagy kultúrájú népek. Hátha Ázsiának egy örök-ifjú faja készül új kultúrával rövid századokon belül a világ s a népek élére állani? Hátha mi itt, idegen népek rengetegében a Jövendő bevert cölöpje vagyunk, a História útjelzője s előrekiáltása? Véletlenül, ok nélkül nem lehetünk itt. Hátha az a szerepünk; hogy a régi világ, a régi kultúra, s a jövendő úr-fajta s jövendő kultúra kiengesztelői, összeegyeztetői legyünk?

Becsüljük meg magunkat. Újra mondjuk: nem leszünk mi utolsók.

Csakhogy... De sok "csakhogy" szorongatja a torkunkat. A többek között: barátkozzunk egy kicsit az ideákkal. Milyen szép úton voltunk már. Kezdtünk gondolkozni és dolgozni. Kezdtük kultúrnépekhez illően elszánni magunkat intenzív, intellektuális életre. A honhazaffyaskodás mellett kezdett lábraállni egy kis tudomány, művészet; irodalom. Kultúrtársadalom formájára, módjára kezdtünk már élni. Mert hát kell a politika, nekünk különösen kell, de a politika mégis csak igen alsórendű munka, s mindenütt a világon többet rombol a kultúrán, mint épít.

És mikor ez mind szépen megindul, jön az ár, és elborít mindent. Ma már újból nem kapható ebben az országban senki másra, mint politikára.

Bocsánat, hogy kicsi, vidám dolgokból idejutottunk. Gondolkozzék csak mindenki, aki tud, vajon például a Tisza Istvánoknak Makkai Zsigákra váltása - szintén történelmi szerepünkhöz illik? Akkor, mikor kezdenek számbavenni, értékelni bennünket, nekünk az európai szalónok hangjára csakugyan hejretyutyuval kötelességünk felelni?

A béka kuruttyol, - fognak bizonyára gúnyolódni ez íráson. És mégis a Berczik német lánya nem fogja-e vajon eldobni a magyar grammatikát? És a tiszteletreméltó dánus dr. Nielsen Konrád fog-e még magyarul olvasni föl Hunniában? Mert kinek kell itt idea, tudomány, művészet, gondolat? Ki légyen a követ, ki légyen az "éljen!" ez nálunk minden probléma. A tiszteletreméltó dánus professzor megtanul - mondjuk - csehül (a csehek nem éppen csak politikával foglalkoznak), s tart majd felolvasást két Európába tévedt kis furcsa fajról, a lappról és a magyarról...

Budapesti Napló 1905. január 31.

A. E.

19. A FARKAS NYILATKOZATA

A következő, nagyon sajátságos nyilatkozatot kaptuk:

Hosszú évezredek bárány-, sőt birkatürelme után végre is kénytelen vagyok megszólalni, mélyen tisztelt publikum. Én egy monstruózus ferdítésnek az áldozata vagyok. Mióta élő lények laknak a földön, senkivel olyan szörnyű igazságtalanság még nem történt, mint velem. Mindenek előtt bocsánatot kérek. Be kell mutatnom magam. Én vagyok az a bizonyos Farkas, kinek amaz ismeretes afférja volt a Báránnyal.

Kezdjük előlről a dolgot. Először is az én afféromat nem Aiszoposz úr írta meg, azaz hamisította meg először, hanem Pilpai hindu úr. Méltóztatik látni, hogy ez az ügy egy valóságos Dreyfus-ügy. Ezer ágú-bogú falzifikáció. Aiszóposz úr csak kiszínezte a dolgot. Ezt átollózta Phaedrus úr s azóta minden meseíró úr, egészen Fáy Andrásig, sőt Heltai Jenőig egyebet sem tett, mint ezt az én szomorú dolgomat ferdítette, fújta.

Azt hiszem, elég ideig tűrtem és hallgattam. Most már vége a türelmemnek és a némaságomnak. Az ügy eddig különben is állandó lovagias eljárás kényes leple alatt állott. A lovagiaskodásnak vége. Beszélhetek.

Ott állottunk a patak mellett. Én inni akartam. Nagyon szomjúhoztam. Nem volt sok víz a patakban, de pompás, tiszta víz volt. Feljebb állott a Bárány. Virágos jókedvvel, csúfondárosan ugrándozott a parton. Belehajolok a vízbe, ebben a pillanatban ő - beleugrik.

- Hagyj innom, Bárány!

Szelíden kérleltem. Láttam, hogy ő nem szomjas és tudtam, hogy mikor szomjas, akkor sem patakvizet iszik. Gúnyosan rám bégetett:

- Nem fogsz inni! Megmutatom, hogy nem fogsz inni!

- Hát talán te akarsz inni? Hát igyál, én nem zavarlak.

- Én nem iszom. Csak azt akarom, hogy te se igyál.

Kezdtem méregbe jönni.

- Vigyázz, mert meg találom cirógatni a kis bundádat!...

- Hadd lássam, hadd lássam!...

És bepiszkolta a vizet. Nem tagadom, egy kicsit bizony én megcibáltam. Bár ne tettem volna. Vesztemre tettem. Az egész bárány-világ összeállott. A papirusz-rovók, legelső sorban Pilpai úr, utána a többiek, semmivel sem voltak irgalmasabbak, mint mai író unokáik. El se tudták képzelni, hogy a Farkas és a Bárány úgy is összetűzhessenek, hogy a Farkasnak legyen igaza. Meg se kérdezték. Elítéltek, s veszett hírem költötték. Csupán csak azért, mert én - Farkas vagyok. De ez nem minden. Az egész állatvilágot ellenem bőszítették. Azóta a Farkasnak nincs nyugodalma. A Bárány akármit tehet, mert ő Bárány. A Farkas semmit sem tehet, mert ő Farkas. Amely Bárány gyönge, izgága és ambiciózus, annak egyebet sem kell tenni, mint nekirontani a Farkasnak. Hiába lehet a Farkas erős, komoly, becsületes. El kell veszni annak, akinek egyszer veszett hírét költötték.

Sőt tovább megyek. Önöknek fogalmuk sincs, hogy Pilpai óta a Bárány állandóan felfalja a Farkast. És ilyenkor még rendesen ő síránkozik. Bármire tanítsa önöket Darwin, higyjék el nekem, az a szomorú valóság, hogy az állatvilágban az boldogul, aki rakoncátlankodni, lármázni tud s erőszakoskodni tud, de a gyöngeség leple alatt.

Családom a teljes kiveszés előtt áll. A világ bárányizálódik egészen. Nem akarok úgy meghalni, hogy a pár évezredes hazugság egy tiltó hang nélkül fusson tovább az időbe.

Ezen nyilatkozatomat minden nemzet sajtójában meg fogom tenni. Mindenütt fogok szolgálni speciális, nemzeti esetekkel. Távol áll tőlem, hogy az aranybulla kivívására csak némi célzással is legyek. Eltekintek attól, hogy hányszor jutott Magyarországnak a kiállítottan véres fogú Farkas sorsa Bécs-Bárány ellen. Ilyen nagy dolgokat nem is illik talán egy szerény hangú nyilatkozatba bevenni.

Utalok egyszerűen a magyar választásokra. Kérem: tessék például megkérdezni - mondjuk - gróf Tisza István és báró Vojnics urakat, kik a többek között igen keserves adatokkal szolgálhatnak a Farkas és Bárány örök, egyenlőtlen harcáról s arról a szomorú sorsról, mely Pilpai óta egyre szomorúbb a szegény Farkas fölött.

Sumna summárum: a Bárány falja fel a Farkast, mélyen tisztelt publikum. Mély tisztelettel, fölfalva s egész fajommal pusztulásra szánva maradtam a helytelen információk legszomorúbb áldozata:

Budapesti Napló 1905. február 1.

a Farkas