20. KILLICRANKIE HERCEG

- A Nemzeti Színház bemutató előadása -

A Killicrankie herceg híres darab. Emlékezünk; hogy nagy londoni diadaláról írtak mindenféle hírlapok. Most már csak az a kérdés, hogy úgy siettek-e vele az olasz, a német, az orosz, a francia publikum elé is, mint siettek a magyar elé?

Az anglománia föl-föllép a kontinensen. Tanulhatnánk is sok helyes okos dolgot John Bulltól. Csak az a nagyon furcsa, hogy a La Manche-on át a Magna Chartan és Shakespeare-n kívül még az érték is rendszerint veszít, mire a kontinensre ér. Hát még mire Budapestre kerül. Még a parlamentáris doktrinák is odavannak a hosszú úttól. Olcsóbb szállítmányok hogyne silányulnának meg!...

Bizony az a világ, ott a szigeteken, igen más világ, mint a mienk. Az angol-szász először angolszász - azután ember. Minő küzdelmeik voltak ott mindig a nagyon-embereknek, a művészeknek. Csak ez a példátlan küzdelem teremthetett olyan gigászt, mint Shakespeare.

De pardon, ez aztán igazán nagyon messze vinne bennünket Robert Marshall úrtól, aki Killicrankie herceget, a Nemzeti Színház ma esti darabját írta. Csak röviden írunk még ide valamit. Nincs még Európában egyetlen hely, hol a drámai színpad megújhodását Londontól várják.

Nem várják talán Budapesten sem. Barrie az "Egyenlőség"-gel rápuskázott a magyar közönség ízlésére. Ez a szerencsés és véletlen siker aztán egy kicsit megtévesztette az embereket.

Hiszen még Wilde-nek sem volt igazi sikere nálunk. Pedig ő nagy művész-ember volt. Na aztán az angol humorral pláne kétes vállalkozás szerencsét próbálni. Hiába szuggerálják nekünk, hogy ez a humor "egészséges". Akkor, sajnos, mi gyógyíthatatlan betegek vagyunk.

Pedig a Robert Marshall darabja érdekes és kedves. Londonban nagyszerű lehet. Ha bohózat is (pedig nem éppen az), író-ember írta. Maga az író "bohózatos szerelmi történet"-nek keresztelte. Mindenesetre elég bohózatos és - mégsem bohózatos. Angol minden kis ízében.

Killicrankie herceg egy igen furcsa lord. A szép Henriette grófkisasszonyt szereti s mivel a lady nagyon makrancos hölgy, ki ezt a szerelmes, szép, gazdag férfiút makacsul akaratlannak, csapodárnak, kezére nem méltónak tartja, a herceg szinte őrületes csellel akarja kézfogóra bírni a szép leányt. Egy kis összeesküvéssel olyan helyzetbe kerül lady Henriette, hogy egy ős-skót várkastélynak, s Killicrankie hercegnek a foglya lesz. Nem vígasztalan ez a fogság. Robert Marshall furcsán klasszikus vígjátékot ír. A szerelmes pár mellé odaállít egy másik szerelmes párt. Itt az asszony, Mulholland asszonyság a támadó és hódító, Pitt Welby képviselő, egy kedvesen, bolondosan mulya fiú az ostromlott, aki szivesen enged az ostromnak. Őket is a varázskastélynak hivatása boldogokká tenni. Lady Henriette makrancoskodik. Végre is beleegyezett az ötletes és vakmerő modern várúrba, de egy igazi angol vígjáték-hősnőhöz illően ezt csak akkor vallja be, mikor a bájos, Női makrancok nagy ismerője, Killicrankie herceg kijelenti, hogy már nem akarja nőül venni. Nagy házasodás lesz persze a dolgok végén.

De ez a mese keveset sejtet a darabból és a darabról. Robert Marshall: beszéltet. És ez a valami. Ennek kellene pótolni a drámát. És itt lesz különösen angolos a darab. Mintha csak ezért, csupán csak ezért jönnének a színpadra Robert Marshall alakjai, hogy egymástól ötleteket, szellemes vagy legalább is bizarr, de mindenekfölött kacagtatásra szánt megjegyzéseket csaljanak ki. És néha ez nagyon sikerül - még a darab ártalmára is. Valóban: naív, éles, kedves és bizarr ötletek váltogatják egymást. És mi e csiklandozó mulatságok mellett a szerzővel együtt folyvást apró zökkenések között érünk a mese nagyon is elnovellásodó végéhez.

Az angol publikum talán ott is mulathat, sőt okvetlenül mulat, ahol mi nem tudunk. Mulholland asszonyon, a meggazdagodott enyvgyárosnőn, az ő nem túlságos urbanitásán például pokolian mulathat egy finom angol burzsoa s még több egészen angolos dolgon és alakon, bizonyára az újságírón is, aki egy kidobott levéllel értesítve mint postáslegény szökik be a nagy szenzációt rejtegető várkastélyba. Mindenesetre a második fölvonása olyan ennek a "bohózatos szerelmi történet"-nek, hogy szinte meg is érti az ember a sokfajta távolból is a londoni nagy sikert.

A Nemzeti Színház sokat várt e darabtól. Meglátszik a kiállításon is. A második fölvonás díszletei a legskótabban angol illúziókat keltettek az emberben. Még a "mistletone" is (vagy hogy hívják) föl volt akasztva, a karácsonyi gally, mely alatt angol házakban szabad a csók.

Az előadáson is ez a nagy reménység látszott meg dicséretesen. Nekünk - bevalljuk - a két férfiszereplő tetszett legjobban. Császár és Dezső, de főként Dezső. Ők nagyon intelligensek, nagyon ötletesek, kedvesek, mulatságosak voltak. Mindezt szóról-szóra a hölgyekről, Csillag Terézről és Ligeti Juliskáról el lehet, sőt el kell mondanunk. De Csillag Teréz talán rusztikusabbnak vélte az özvegy enyvgyárosnét, mint amilyen. Ligeti Juliska pedig egyénisége miatt nem lehetett sem elég makrancos, sem elég ladys. Ez egyben bók is mindkettejüknek. A kisebb szerepűek igen jelesek. És ha London igazán nagy sikert nem hozhat Budapestnek, ennek London az oka.

Budapesti Napló 1905. február 1.

(Dyb)

21. HÁROM SZERELMI ESET

(Mégiscsak furcsa a világ. Lilla nélkül tud-e valaki Csokonairól beszélni? Armande Bejart nélkül; sok embert nem is érdekelne Molière. Negroni hercegnőt mindenki odaképzeli Hugó Viktor mellé. Mulatságos és kedves emberi csacsiság ez. Egy újságíró a napokban fölfedezte Murger Mimijét. Az egyik Mimit a sok közül. Ez kell a népnek. Sőt a franciáknál nincs is irodalmi ünnep szerelmi alapú irodalmi botrány nélkül. George Sand és Musset, Hugo Viktor felesége és Saint-Beuve néhány héttel ezelőtt olyan elevenen szerepelgettek a francia szalonokban és hírlapokban, mint a Gil Blas hősnői és hősei, mikoriban még nem volt igen komoly lap a Gil Blas. Milyen kevés igaz e híres mesékből, csak ők maguk tudnák megmondani, kikről a mesék szólnak. A Lillák, Lucile-ek, Armande-ok, Mimik és többiek egészen mások voltak s másként szerettek, mint az irodalmi tündérmesékben. De ez nem baj. Véletlenül van három kis esetünk. Ezt még ideírjuk, s aztán békét hagyunk a legendáknak. Miért a legendákat bántani? Ime a három eset.)

I.

Musset és a makaróni

Néhány héttel ezelőtt temették el Párizsban Madame Martellet-t, leánynevén Adele Colin-t. Érdekes asszony volt ez az öreg nő. Valamikor régen gouvernante-ja volt a Musset-családnak. Én is megismertem e nagy életek mellé rendelt asszonyt, aki keservesen bajlódva élegetett utolsó éveiben. A Musset révén ballagott föl néha a legmagasabb emeletre, a kis cselédszobába, túl a Szajnán egy-egy Musset-rajongó - a vén asszonyhoz, aki mindig csak Róla beszélgetett, Alfrédról. Valamikor főzött is ez az asszony a már nagyon bús poétának. Ő tudta, hogy mi a kedvenc étele s ő tudta azt is, hogy nem csupán George Sand miatt bús.

- Makarónit csináljon, Adèle.

Ez volt a leggyakoribb utasítás. És ha sikerült a fejedelmi, vajas, olasz eledel - beszéli Adèle Colin - vidám volt Musset, s nem egyszer mondta nevetve, vígan:

- Lássa, Adèle, már csak ezért is érdemes volt Velencébe utazni. Most nem tudnám, hogy mi az ételek étele...

A híres velencei regény és a makaróni... Az ilyen dolgokat mindig kihagyják az irodalmi tündérmesékből.

II.

Az idegen költők Mimije

Fiatal magyarok egyszer elhatározták Párizsban, hogy ők megkeresnek egy szép, párizsi leányt, aki néhány vagy sok esztendővel ezelőtt a Szajna-parton a Tisza-partot feledtette el hónapokig egy poétával.

A leányt Miminek hívták. Őt is Miminek. Hiszen poéta volt a barátja. De megtalálni bajos volt. Nehezen sikerült.

Bizony egy kicsit megvénült Mimi. És talpig gyászban volt. Egy ifjú dán poétát gyászolt. Kérdezgették, emlékszik-e egy magyar fiúra. Neves poéta lett odahaza belőle.

Mimi keresgetett az emlékei között. Egy nevet mondott, de az a név nem volt magyar. Határozottan oláh volt. Elszomorodtak a fiatal magyarok. Mimi még egy nevet mondott. Erre pláne emlékeztek a - "Jugend"-ból. De a magyar költő csak nagynehezen jutott a Mimi eszébe.

Vajon hogy fognak Mimin osztozni az irodalmi regegyártók öt-hat országban? Mert Mimi - úgy látszik - minden Párizst járó idegen poétával összetalálkozott. Vajon micsoda híres, nagyszerű nő lesz még ebből a Mimiből valamikor? Ezen töprengtek elmenőben az ifjú magyarok.

III.

Az új Matildok

A régi Matild a Heinéé volt. Egyszerű teremtés, aki csak feleségeskedni tudott. Nem értette meg az ő Henrikét, s Heine így akarta.

Az új Matildok mások.

Nemrégiben olvashattak egy fiatal, modern, hirtelen-híres német íróról, akit szomorú helyre kellett vinni, az élőhalottak közé. Ám meggyógyult a beteg. És ez a felesége érdeme. A feleség fölkutatta a költő ideálját, aki kegyetlen volt, s nem akarta meghallgatni a költőt. Addig kérlelte, míg az vele ment a szegény beteghez.

- Nem bánom, szeressétek egymást. Csak én is maradhassak veletek.

Ez a poéta a világ leggyámoltalanabb embere. Még talán poéta sem élt olyan gyámoltalan, mint ő. A felesége dirigálta, s dirigálja. A kiadókkal ő tárgyal. A darabjait ő helyezi el a színházaknál. És ő gyűjtött össze már egy nagyon csinos kis summát. A poéta még fiatal. Még sok ezer márkát lehet általa keresni, s ez lelkesítette úgy fel a jó feleséget. Bánja is ő a férfit. De az íróra szüksége van...

...És a jövendő irodalmi meseírók az isteni önfeláldozásnak micsoda zengő mítoszát fogják talán költeni e nagyszerű feleségről!...

Budapesti Napló 1905. február 2.

a.

22. A ZSIDÓ GAPON

Ez a világ egy nagy - falu. Az is volt mindig. Még ha tízszer erősebben is hirdetik Mérai-Horváthék, hogy a homo sapiens csak most kezd belekóstolni a kultúréletbe. Bizony mi mindig olyan kicsinyesek leszünk, mint amilyen - kicsinyek vagyunk. Ez így lesz mindig. Ez így volt mindig. Lássák, csak lássák. Gapon is zsidó. Az új, legendás, orosz pópahérosz. Ő is zsidó. Hogy milyen nagy falu is vagyunk! Bizony milyen nagy falu. Az úgynevezett művelt világ fóruma semmivel sem külömb annál a falusi piacnál, ahol állítólag számon kérték hajdanán a Szüllő Géza keresztlevelét. (Akadna talán néhány frissebb esetünk is.) Stösszelről is kisütötték, hogy zsidó volt, talán Kuroki is. Ibsen egy bolond, hiú vénasszony. Napóleon nem is élt. Egy mítikus alak nevének, az új Apollónak, a Ne Apollon-nak a variációja az ő neve, mint a hogy báró de Mans a mendax-ból származik, s talán Gladstone maga sem élt, ő is csak egy szimbolikus alak, Petőfi a nép-poézis perszonifikációja, s Hunyadi János, ha nem is volt zsidó, de izmaelita, sőt oláh volt.

A mi kicsinyességünk behomályosít ezen a világon mindent. Minden korban. Lerángatunk, avagy ritkább esetben magunkhoz emelünk minden dolgot. Hasonlítunk ahhoz az emberhez, aki csak akkor tud meglátni valamit, ha meg is - szagolhatja. Az orrunkig látunk. Ízlésünk, fantáziánk és szagló-érzékünk szerint formálunk véleményt, hitet mindenről. Századok múlnak el, míg egy alakról le lehet cibálni azt a hazug cafrangot, amit a kora rárakott, vagy fölékesíteni avval, mit róla a kora igaztalanul lecibált. A magyar humoristák a Mucsa nevet izzadták ki a magyar provincializmus gúnyolására. Higyjék el: minden kor, minden élő társadalom ilyen Mucsa, pletykázó, rövidlátó, csúnya falu.

Az embernek kedve volna még nagyobb blaszfémiába esni. Fantáziálni arról, minő pletykák keringhettek a názáreti istenemberről? A Gracchusok anyjáról miket beszélhettek a római zsúrokon? Pál apostolról minő eseteket tudhattak az efezusi, a korinthusi lelkipásztorok? És a világ minden hírességével s névtelenével mennyi hazug megítélés mérkőzhetett össze?

A Gapon esete minderre sok szomorú és sok bölcs fényt sugározhat. Tíz nap alatt preparálták nevét a világhistória számára. Tíz nap alatt volt lánglelkű, isteni apostol, s volt határon búvó gyáva kutya. Ime a világ ítélkező igazsága. És tíz nap óta volt Gapon pópa kisorosz, nagyorosz, ruthén, japán, olasz. Zsidó is végül, mert ezt a gyanút senki sem kerülheti el. Lehet, hogy az volt. De ha ez igaz is? Szüksége van erre a históriának? Miért érdekes ez?

Az embernek még gondolatban sincs kedve ultramontánnak lenni és mégis irigykedve kell gondolni a római kúria hívő papi fejedelmeire. Jeanne d'Arc csodákat művelt, és Hám János szent volt. Az embernek néha eszébe jut, hogy nem bölcsebb dolog-e az embernek így, feltétlenül mindent elhinni? Mindent. Hiszen összesen három csalhatatlan ember élt a világon: IX. Pius, XIII. Leo és X. Pius. Mi többiek, Ádám óta semmit sem tudunk, mindent csalfán látunk, mindent meghamisítunk. És nem élt még olyan ember, akit igazán ismert volna a többi ember. Ezt a zsidó Gapon juttatta most eszünkbe.

Budapesti Napló 1905. február 2.

a.

23. KIRÁLY-IDILLEK

Biot kisasszony olyan kisasszony, akinek négy gyermeke van. Valamikor a balletben táncolt, de jött a herceg, a császári herceg, a Bonaparte-sarj, s Biot kisasszony kapitulált Bonaparte előtt. Nincs oka szégyenkezni. Volt már olyan Bonaparte, aki előtt egész Európa kapitulált. Bizonyosan Napóleon Viktor hercegben is van egy kis korzikai vér. Ez pedig hódító vér.

Szép gyerekek a Biot kisasszony gyerekei. Okvetlenül nagyon szépek, eszesek, bájosak, méltóak a Bonaparte-névre. Mert máskülönben nem adoptálta volna őket Viktor herceg, holott a mamájukat még egy kis morganatikus házasodásra sem méltatta. A züllött korzikai fiskális dédunokája olyan császár ugyan, aki helyett Loubet úr trónol az Elysée-palotában. De hát az már úgy van, hogy a malgré la Gotha szuverének és arisztokraták néha gőgösebbek a leghitelesebbeknél. Nem ők az okai. Mi vagyunk. Mindjárt meg tetszik látni.

Egy szép napon így szólott Viktor herceg Biot kisasszonyhoz. Nem bizonyos, hogy így szólott éppen, de valószínű:

- Madame, kedves Marie Alice, gyermekeim anyja, valamit közölnöm kell Önnel. Én szerelmes vagyok. Akit szeretek, királylány. Tehát majdnem méltó énhozzám. Klementínának hívják, ő Felségének Lipótnak, Belgium és Kongó királyának, leánya. Ő szeret engem, s én szeretem őt. Mi egymáséi leszünk. Gondoskodni fogok Önről és az én gyermekeimről. Kuzénom, az olasz király ő Felsége, Önnek nemesi címet ad, s szerzünk férjet is Önnek. Gyermekeimről majd külön gondoskodom. Köszönöm, hogy szeretett, s gyermekeket adott nekem, Marie Alice. Isten Önnel. Ön okos nő, s megérti ezt. Én szerelmes vagyok Klementína ő fenségébe. Isten Önnel, Marie Alice...

És Marie Alice könnyek nélkül így felelt:

- Isten Önnel császári Fenség. Boldog vagyok, hogy egy Bonaparte, a franciák leendő császárja, rangjához méltó nőbe szerelmes...

Ezenközben pedig - így képzeljük - a nagyon bájos Cléo de Mérode így beszélt nagyon elegáns kis párizsi hoteljében Belgium és Kongó felséges urához.

- Felséges uram, kimondhatatlan az én megdöbbenésem. Hát újra mesalliance? Napóleon Viktor herceg nem méltó a belga király leányához. A legkétesebb trónkövetelők közül való, s nekünk úgy kellene férjhez adnunk Klementínát, hogy a világgal elfelejtessük a belga udvar félmúlt szégyeneit.

Mire a felséges úr így válaszolt Cléo de Mérode-nak, de lehet, hogy a Comédie egyik szépségének:

- Hálás vagyok, madame, hogy trónom büszkeségére emlékeztet. Engem nem tör meg egy-két eset. Büszkeségem azért csorbítatlan. Mattasich-ugyse, nem engedem Klementínát Napóleon Viktorhoz nőül menni.

És azóta nagyszerű aggodalommal, lélekzetfojtva figyel nemcsak Európa, hanem az egész világ. Klementína hercegnő St. Raphaelban, Vendôme grófnő kastélyából könnyes szemekkel nézi az azúr tengert, s várja Napóleon Viktort, a szerelmes lovagot, ki éggel, földdel megvív az ő szerelméért. A trubadúrok dalokat zengenek. Az előkelő lelkek boldogan sóhajtoznak, hogy történnek még szép dolgok e föld színén. Biot és Cléo de Mérode kisasszonyok pedig úgy lebegnek az áhitatosan gyönyörű szerelmi incidens fölött, mint a világ együgyűségének géniuszai.

Budapesti Napló 1905. február 8.

A. E.

24. A SZENT APASÁG

Strindbergnek, a pater semper incertus igazság gyötrődő írójának, kedvünk volna levelet írni s megkérdezni tőle, hogy mit szól az Anna Monica és a kis Hannó eseteihez?

Anna Monica a Montignoso grófnő leánya. Hannót, a kis Hannót, teljes nevén Acker Hannónak hívták tegnapig. Tegnap azonban agyonlőtte az édesapja, egy berlini kereskedő, Anna Monica él. Éltesse is a szász úristen. Neveljen belőle büszke hajadont, ki egészséges vért vihessen majdan valamely beteg királyi famíliába.

Jön a hír Lipcséből, hogy a szász királyi udvar Anna Monica hercegnőt is elveszi Giron nyelvmester fenséges útitársnőjétől, akit annyi érzékeny lélek megsiratott már. Elveszi pedig egy szép nevű úr miatt, akit Guicciardini grófnak jeleznek a telegrammok. Montignoso grófnő a lipcsei hír szerint e szép nevű gróftól már akkor elfogadta mindazt az életelégtételt, amit egy deli, harminc éves lovag egy bánatos, nyughatatlan, előkelő és versíró asszonynak nyújthat, amikor híres és világszerte meghimnuszozott drezdai karácsonyi útját megtette. Szóval: Giron barátnője nemcsak a verskötetét rendezte nyomda alá mostanában, nemcsak az anya-mártírság keserves útjait járta, de legasszonyibb illúzióinak is szakított néhány röpke órát.

És a szász király most elveszi tőle Anna Monicát. Nem azt mondja, hogy most már tisztán látok. Nem azt mondja, hogy most már leányoddal együtt meghaltál asszony, mert ha te karácsonykor is komédiáztál, akkor az én gyilkos kétségem szörnyű világossággal taszítja el most már azt a gyermeket, kinek életet legutoljára adtál. Akkor tudom, erről az egyről már biztosan tudom, hogy nem az enyém.

Nem ezt mondja Wettin György, ez a király, ez a férfi, ez az ember. Hanem azt mondja: most már semmiféle hazug teória, álirgalmasság el nem választhatja tőlem az én édes kis leányomat. Most már jogom és erőm van őt a szívemhez venni.

Úgy szeretnék kezet fogni evvel a férfival, evvel a valóságos emberrel, ha a királyoknak szokásuk volna kezet adni koldus plebejusoknak. Olyan igazán, meghatóan emberi szíve van ennek a királynak.

És a berlini kereskedőnek is. A berlini Acker válóban volt az asszonyától. Egy gyermekük volt, a kis Hannó. Kinél maradjon Hannó? Elvigye talán az asszony? Szerezzen neki mostoha apát? Hannó megfagyjon a szeretetlenségben, míg az anyja forró csókokkal gyújtogat egy új férj szívében? Acker kereskedő nem várta meg, míg a bíró ítél. Az égető kétség fölforralta az agyvelejét. Agyonlőtte a kis Hannót, azután maga-magát. És e gyilkos kétségben nem volt benne egy századrész pillanatig az a másik kétség, hogy talán a kis Hannóhoz nem is volt köze az ő szerelmes véráradásának.

És nem elmélkedünk arról, hogy a trón és a pult mellett egyforma a vér, az ember. Ez olcsó volna. Arról sem jósolunk, hogy Montignosó grófnő nem fog belepusztulni a búba, ha elveszik Anna Monicát. Ír egy új verskötetet, s számonkéri egy új Guicciardinitól azt, amivel hite szerint neki az élet tartozik. Frau Acker pedig boldog lesz egy új férfiú szerelmes kebelén, ki neki a kis Hannót is vissza fogja talán adni. Csak szeretnők, ha Strindberg fantáziáját megtermékenyítnék s megihletnék az Anna Monica és a kis Hannó esetei.

Poéták, akik annyi dalt tudtatok és tudtok a szent anyaságról, lássátok meg végre az apaságot is, mely talán még szentebb, mert benne van a pater semper incertus-nak pokoli igazsága. Az apai érzés a legemberibb, legfölségesebb, legérdektelenebb, legtisztultabb érzés. Ebben az érzésben benne van az egetvívó két lábú tollatlan állat életének egész isteni tragikomédiája.

Budapesti Napló 1905. február 10.

A. E.

25. VEÉR JUDIT RÓZSÁJA

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

Ha könnyű volna nekünk is a rigmus, amiként ugyebár könnyű Lampérth Gézának, verses, kuruc alekszandrinos beszámoló állna itt. Mert poétaember ez a Lampérth Géza, akárki mit is mond. Csupa becsületes hit és rím. Azért a magyar Ahrimánt, vagy ha jobban tetszik Ármányt vagy ha még jobban tetszik, a mi szegény magyar sorsunkat tessék megvádolni, ha Lampérth Géza a magyar Rostand. Maga Lampérth Géza sem tehet róla. Itt cseng még a fülünkben néhány egész és egészséges hang, egy nagy koncertnyi pompás és jó muzsika, még előttünk csinálja jelenését való élettel, való szépséggel "Veér Judit rózsájá"-nak hús-vér alakja. Ez a Lampérth Géza talán tudna jobb darabot is írni, ha merne.

De nem mer. Mint ahogy mi sem merünk most víg bátorsággal beszélni. Fene kurucvilágban élünk, s agyonütik az embert a szájas hazafiak, ha különködik. És mégis szólunk. Mirevaló ez a kuruckór (kór és nem kor)? Le akarják járatni ezt a nekünk legszebb, legdaliásabb időt? Szomorú és aktuális kérdés. Politikában, irodalomban, művészetben (be nem sejtik ezt, akik mívelik) elszájaskodják, elmelodrámázzák a legszebb históriai kincseinket. Ne vegye ezt magára egészen Lampérth Géza. De viszont vállalnia kell e vád egy részét. Ő azt mondja, nem érzett erőt a förgeteges nagyszerű kor rajzához. Hát akkor miért rántja posványba nemcsak a kuruc időket, de a maga kedves, rímes talentumát is? Mert divat az olcsó, a szájas kurucság? Tévedés. Vagyunk már sokan, kiket intellektuális szérum oltalmaz a görögtüzes hazafiasság ellen. És Lampérth Géza a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be a darabját, nem egy borozó, kuruc asztaltársasághoz. Annak a kuruc kornak lelke volt, olyan lelke, mely a versailles-i udvartól Kiutihiáig lelkeket gyújtott. Hát az lenne ez a lélek, amit a mi kis mindennemű kurucaink idézgetnek? Egész estén sajnáltuk ezt a szimpatikus igricet, ezt a Lampérth Gézát. Milyen kedves kis verses vígjátékot tudott volna írni, ha nem kuruckodik. Nem nagyszerűt, nem új csodákat revelálót, de polgárit, szolidat, kedvest, amilyenre szintén szükség van... Ellenben... Ellenben egész este egy bolondos, rossz vicc kísértett bennünket. A poéta kiállít a placcra két leányzót és két ifjút, és szól imigyen:

- Kuruc kisasszonyok, kuruc daliák, kiki ölelje meg a párját!... Így... No most csókolózzatok! Forrón, sokáig, tapadóan, s közben kiáltsátok folyton, hogy: éljen a haza!

Ez a darab. Veér Judit, az öreg Veér Tamás leánya beleszeret Both császári kapitányba, aki amolyan labanccá rontott szittya. A kuruc leány átcsókolja a Rákóczi táborába az ő szerelmes labancát, s a végét tetszik tudni. Van egy másik mátkapár is, ellenmátkapár a történetben. Ez az arisztofáneszi darabok óta a Killicrankie herceg-ig így szokás. Aztán Cinka Pannán kívül minden kuruc rekvizitum működik. Álom ágyúdörej, pirosló ég, németátkozás, kuruc pityizálás, a pataki diák, ki Bercsényi Miklós csapatába szökik, virágének-faragás a nyílt színen, rokkant Thököly harcos és a többi. Hiszen tetszik tudni.

De még a gyanú se fogja reánk hogy mi a megátalkodott lerántók gárdájából valók vagyunk. Ha van virágének, Lampérth Géza gyönyörű virág-színjátékot tudna írni. Mi élveztük a lenevetett nagyon szabályos rímeket is. Oh, mi szeretnők egyszer megszületni látni a budapesti Comédie vagy a Bour úr párizsi új kis színházacskájának a budapesti publikumát, melynek a vers, a szép vers, a muzsika mindent pótolna. Hisz nincs szebb a versnél, s Lampérth Géza sokszor jár közel a vershez. Verses buzgóságában tetszenék is nekünk az ő vállalkozása. De mást is tud Lampérth Géza. Úgy ismeri a színpadot már, hogy szinte félünk ettől a nagy készségtől. És mert adott nekünk néhányszor kedves igazi frappáns derűt is ma este Lampérth Géza, nem volt ez az este haszontalan és kedvetlen. Jön még idő, kevésbé kurucabb, mikor a kuruc-korról is tudnak nekünk igazán, szépen, igaz és szép versekben beszélni. Ezek között talán éppen Lampérth Géza is ott lesz, és talán elől lesz, amit kívánunk.

Lelkes rendező ápolgatta a Nemzeti Színházban a Veér Judit rózsáját (ezt a rózsát Judith Both kapitánynak szakasztja, a címbe pedig nem túlszerencsés metaforaként került.) A színészek derekasan jeleskedtek. Szokásunk szerint kirukkolunk, ki tetszett nekünk legjobban. Rózsahegyi. Olyan egészséges, huncut, való pataki diák volt. Egész alakja tiltakozás a színpadi görögtűzfény és limonádés kurucság ellen. De meg kell mindenkit dicsérnünk.

Török Irma Juditja sok nemes fáradsággal javított a Lampérth Géza Judithján. Mint mindig: bájos, megejtő volt D. Ligeti Juliska. Jelesek, nagyon jók: Vízváriné, Mihályfi, Gabányi, Gyenes, Bakó és mindannyian.

Hiszen nem volt ez értéktelen este. Színészek, szerző kaptak kihívásokat is. Volt tetszészaj gyakorta. És hát verses volt a darab, és olykor szépek a versek. Csak olyan sok más ne lett volna, s csak olyan sok más ne hiányzott volna!...

Budapesti Napló 1905. február 11.

(Dyb.)

26. SÁRA ÉS A KORBÁCS

Lóga Lukács István (talán ez volt a neve) bűnben kapta az asszonyát, Sárát. (Libabőrös borzongással emlékezem e történetre.) Nincs ennek húsz éve sem. Már szörnyen kultúrország voltunk. Nagy kiállítást tartottunk Budapesten, s a Nemzeti Színházban már vígan játszották ifjabb Dumas Sándor drámáit. Lóga Lukács István (vagy hogy hívták?) Lompérton lakott. Kis falu ez a Szilágyságban, ahol szintén csalnak a hitestársak. Megölte Sárát Lóga Lukács István? Nem. A csábítót ölte meg? Azt sem. Magamagát sem. Hanem levágta tőből a Sára haját. Becsirizezte az egész fejét, s bedugta egy fölbontott vánkos toll-özönébe. Leszedte róla a viganót egészen évai túlzásig. És végigkorbácsolta, űzte Sárát a falu utcáin. A hajaszála sem görbült meg ezért, ha jól tudom. Az egész faluban csak én dideregtem a borzalomtól. A kis hétszilvafás kúrián valami otromba cseléd ezt elmesélte a nyolcéves fiúnak, akinek misztérium volt ugyan a nemi élet, de volt némi fantáziája. Ma sem tudok igazábban fölháborodni a Lóga Lukács Istvánok ellen, mint akkor már, mikor még a bűnbeesésről nem voltak olyan nagyon, óh nagyon alapos képzeteim. Magyarországon fogja az utolsó dühödt férj leütni az utolsó bűnös feleséget. Mikor már egészen új motorok hajtják a világgépet, nálunk még mindig lesz kikapós asszony, csak azért, hogy - kikapjon a brutális férfi-hím, aki azt hiszi, hogy a Don tövén vagyunk még, és rabnőket tartunk szíjon és csupán a magunk mulattatására a sátrainkban.

Kolozsvárott pedig most avult papírok közül kihalásztak egyet, mely arról szól, hogy 1783-ban Török Imre kolozsvári lakos házasságtörésen érte Sára feleségét. Ez alkalommal panaszával a városi tanácshoz fordult elégtételért. A városi tanács az ügyet megvizsgálta, s minthogy a tanuk vallomásából nemcsak az tűnik ki, hogy az asszony házasságtörést követett el, hanem gyakran megbotránkoztató módon engedett kicsapongó természetének, bűnösnek mondotta ki, de a szokásos és büntető paragrafusaink által előírt fejvesztés büntetése alól felmentette. Tekintettel a nő ifjú korára - szól az írás - s arra, hogy javulásához még remény van, e szigorú büntetés alól feloldatik, és más büntetéssel sújtatik. Szenvedjen egy hónapon át, melynek eleje a mai naptól számítódjék, kemény karcert, száraz kenyéren és vízen. Ennek kiállása után pedig a tanácsház előtt a nyilvánosság színében szenvedjen 33 erős korbácsütést, ezután pedig a város kerületéről proskribáltassék.

Tehát 1883-ban csak az volt a magyar férj-regula, mint 1783-ban s mint 883-ban lehetett. És mint talán még 1983-ban is lesz. Korbács neked, Sára! Lompérton párna-toll, itt fent, Budapesten betűvető-toll is. A férfi botlásainak a védelmében minden országot utolértünk talán. Szerelmi botlásait pláne tudjuk menteni. A bukó asszony számára azonban nincs megértő szervünk. Külön-külön, titokban magunkban, különösen, ha érdekeltek vagyunk, vagy szeretnénk lenni, még biztatni is tudjuk az asszonyt. De könyörtelenek szoktunk lenni mint erkölcslények, mint társadalmi lények. Az asszony hű legyen, s ha nem hű, átkozott, rossz és korbácsraméltó. Mert (Lampérth Géza darabjában ez volt a legigazibb rész) a magyar férfi, még a túlcivilizált is, rest arra, hogy a lelket fölfedezze az asszonyban. Ez így volt, s így van. Hiába a német és francia hatások alatt e témában dolgozó irodalom. Még a magyar feminista mozgalom is hiába. Ez a vérünkben van. Tessék mindenkinek a maga társadalmi köre eseteire gondolni. Tessék olvasni a lapok krónikáit. Házasságtörési pör talán csak éppen egy volt még Magyarországon. Holott a megcsalt férjnek, ha már bosszúra szomjazik, ez az egy mód illő és megengedett egy kultúrtársadalomban. Nálunk nincs szükség pörre. Hóhéri bizonyossággal működik a társadalom, a közfelfogás, a csúnya, önző, barbár férfiúi érdekközösség.

Hiszen a tizenharmadik században Franciaországban is működött még a férji korbács mint általános büntető eszköz. (Ám már akkor sem csirizzel kenték be az asszony fejét, de - mézzel, mielőtt tollba dugták.) Még nemrégen 25 frankot fizetett, vagy nem sokkal többet a bünös asszony. Ma már azonban Hervieu, Marcel Prévost, stb. dolgoznak a Code Napoléon-t reformáló bizottságban s akarják örökre kiirtani a barbár múlt minden emlékjelét, mely gyalázni akarja a szerető asszonyt. A társadalom ott már túl van ifjabb Dumas Sándoron s mindenen. Ott már hajnal van.

Nálunk nem látunk jeleket a társadalom megkegyesedésére. Nem akarja belátni, hogy a csaló asszony voltaképpen nem akar csalni, mikor csal, s aki házasságot tör, annak csak egy bűnhödése lehet hitvestársa részéről: kidobatás a házasságból. Ha anya, ha nem anya. De ezen túl s felül semmi. Mert bizony a Sárák nyolcvan százaléka szerencsétlen, minden irgalomra méltó asszony. Ne csapjon már mindig és olyan barbár kegyetlenséggel Sárára a korbács...

Budapesti Napló 1905. február 12.

A. E.

27. AZ ARANYPATKÓ

- A Vígszínház bemutató előadása -

A berlini Börsen-Courier egy kicsit kicsúfolja Budapestet hogy a Familientag, magyarul: Az aranypatkó már színre kerül Budapesten. Ha meggondoljuk - írja - hogy Wallenstein csak nemrégiben érkezett meg Budapestre! Schillernél gyorsabb Kadelburg. Azt mondja a berlini újság: "Die Lebenden reiten schneller."

Persze a németnek ezúttal csakugyan nincs igaza. Wallenstein nélkül csak el lettünk volna már valahogy. De a ma esti Kadelburgra szükségünk volt. Diétát kell tartanunk. A sok pajkosság megártott. Ha nem tartottunk mértéket a kaviárban, osztrigában s francia pezsgőben, most nyeljük némán és türelmesen a pilulát.

És szomorúan mentünk el a Vígszínház ma esti rendelőóráira. Jöjjön, aminek jönnie kell. És micsoda édes meglepetés!... Igaz, hogy iszonyúakra voltunk elkészülve. Csalódtunk. Nem is mindegyik német otromba, mikor kedves akar lenni. Legalább is ez a ma esti Kadelhurg nem az! Hiszen német, német. Szó sincs róla. De olyan svájcias német vért sejtünk a mai vígszínházi darab alakjaiban, amelybe már becsergett a francia véna. Holott ez alakok junkerek, sőt überjunkerek, németek, sőt übernémetek. Kadelburgé, Gusztávé az erény.

Fehér, óh nagyon fehér darab "Az aranypatkó". Jóakaratú, ellágyult, derűs és - dicsekedő szemlélése a német társadalomnak. Rendjelet érdemelne a porosz kormánytól ez az író. Ha poéta volna és mélyebben járó, meg tudná ez az ember hódítani a legvadabb germanofóbokat is, akik közé tartozik e sorok szerény írója is.

Családi tanácsot tart a Wollien bárói familia. Tarka nép. Minden német típusra jut belőle. Új majoreszkót kapott a Wollienfideicomissum. Egon a szerencsés új majoreszkó. De Egon szegény polgárleányba, egy bájos piktor-Gretchenbe szerelmes. Már pedig a família irigyei a hitbizománynak egy régi paragrafusára bukkantak, mely a majoreszkónak tiltja a mesalliance-ot. Egon pedig el akarja venni az ő Hildáját. Attól függ, hogy a családi tanács többségét meg tudja-e hódítani a kis Hilda. De hogy meghódítja!... Minden sikerül, s Hilda bejut a nemes bárói családba, mint a majoreszkó felesége.

Nincs olyan kipróbált sikerű, híres romantikus darab, melynek a motívumaiból ne rakott volna a darabjába Kadelburg. Ügyesen, zseniálisan. Mintha valaki végigszáguldott volna nemcsak a Vasgyáros-féle darabok felett, de tán még a Csíky-darabok felett is, s hirtelenében egy-egy kis tejfelt mindenünnen leszedett volna.

Vígjáték, és németesen víg. Junker-darab, de ártatlan antijunkerséggel. Dráma, és fütyül a drámai szabályokra... És mindezek mellett elég mulatságos darab. Hiszen különben már az gyönyörű dolog, mikor egy német író annyira baleset nélkül tud kedveskedni, mint Kadelburg!... És olyan jóízű alakokat felvonultatni!... A süket alapítványi hölgy, az udvarmester Wollien, aztán a másik Wollien, Ludolf, az áldott lelkű és részeges porosz Mokány Berci, a tudós Wollien; a volt kutyamosó, ki zokog, mikor egykori kapitányát újra látja, és a többi. Szinte mind. Nyárspolgár berliniek sírhatnak, üvölthetnek és hahotázhatnak, mikor e darabot nézik.

És mégis... Tartsuk csak pilula-rangban ezeket a darabokat. Mert hogy írók számára csináljuk a hasonlatunkat: jó ital a müncheni sör is néha (katzenjammerkor pláne), de az érmelléki bakator csak más ám.

Kedves, ügyes, stílusos előadást kaptunk. Nem is tudnók kiválogatni a kiválókat. Mint eseményt írjuk ide, hogy Hegedüs, aki ragyogó figura volt a részeges földbirtokos, az ex-kapitány, a porosz-szívember szerepében, énekelt is. Egy csacsi, olcsó, de kedves és ismert melódiájú nótát - hasonló szöveggel. Ezt a Náni-nótát dalolni fogják egész Budapesten. Sok a szerep ebben a darabban! Írjuk ide becsületesen, igazságosan írhatjuk: mindenki jó volt. Legelsősorban pedig Gazsi Mariska, Nikó Lina, Hunyadi Margit, Góth, Tapolczai és Fenyvesi.

A közönség, a diétázó közönség nagyon mulatott, de bizonyosan ama félig-tudatos ravaszsággal, hogy milyen jól fog esni ezek után egy francia malacság!... Csak azok a francia írók tudnák fokozni a malacságot!... Ezt a csodát megérdemelné a budapestieknek hozzájuk való ragaszkodásuk...

*

Két szükséges dolgot majd elfelejtettünk lejegyezni. A darab címébe úgy került az aranypatkó, hogy ez a Wollien-család címere. Ez az egyik. A másik: tartozó elismerés. Timár Szaniszló nagyon avatottan, ügyes kézzel, írói munkával csinált a Familientagból - Aranypatkót.

Budapesti Napló 1905. február 12.

(Dyb.)

28. JÖN A "TERÜLET"

Jön a "Terület". Emberek, jön a "Terület". Künn szerte az országban csikorgó, kemény, zúzmarás télben itt a tavasz. Kis, magyar kunyhókban cserepes virágokat ápolnak. Jön a "Terület". Hulljon, illatozzon elébe a virág.

Ott fog állni a hallelujázók legelején Bálos Gyuri. Tele lesz virággal az egyik keze. A másik béna. Kéve-etetéskor megharapta fent a dobon a búzacséplő-gép...

Vasárnap beszélgettünk Bálos Gyurival eldugott, messze, oláh-magyar erdélyszéli faluban, ahol ilyenkor februárban búzakenyérről álmodnak gyönyörű álmokat téli zivatar muzsikája mellett sovány, éhes kunyhó-lakók.

A kis, sanyarú faluból sokan elmentek, amióta ott jártunk. Kik a temetőbe, kik meg messzebbre, tengerentúlra, Amerikába.

- A testvérem is ott van. Három esztendő óta ott van. Pénzt küld haza minden két hónapban. Én is oda akartam menni...

Igy beszélt nekünk Bálos Gyuri. Fázott nagyon, mert silány, foltos ruhájú ember. De kimelegedett a maga beszédjétől. A béna kezét legényesen emelgette.

Szorongatta valami, nagyon keserű valami, a torkunkat, s úgy néztünk az őszes, vézna, törött emberre. (Hát kimennél oda az egy, gyönge karoddal, szegény Bálos Gyuri?) De félelemmel, vigyázva szóltunk:

- És maga is megy, Bálos Gyuri? Hát neki mer vágni annak az irgalmatlan messze, másik világnak?

Egy percig hallgat. Ravasz, boldogságos kacagás ragyog ki két kis savós szeméből. Ez aztán belecsúszik a rekedtes hangjába is:

- Most már nem! Most már nem! Eladtunk mindent, az apósom is, én is. Négyszáz forint van együtt. De megsegített bennünket az isten. Hiszen az urak jobban tudják. Mi győztünk. Nem kell most már innen elmenni, tekintetes urak. Áldassék az isten, más világ lesz itt. Hazavergődnek a többiek is. Hiszen most már jönni fog a "Terület"...

Ezt a parasztnak idegen, komoly szót soha még ennyi vígsággal, bizodalommal, ujjongással szájára nem vette emberi lény. Benne volt ebben a szóban minden. Lesz munka. Lesz napszám mindig. Búzakenyér, kövér malac, tyúkhús. Ami szép és kívánatos van e földi életben. Földet vágunk ki a gróf tagjából. Maga portáján fog lakni mindenki. Nem jön a szegény ember nyakára exekució. Lesz dohánytermés, pálinkafőzés. Ingyen temet a pap. Nem nyomorít bennünket a kormány ezer adóval. Bálos Gyuricáért, Ilkáért, Ferkóért, Sanyiért, Pistáért nem kell tandíjat fizetni. Kossuth lesz a király. Elpusztul a német... Jön a "Terület"...

- Ki mondta ezt magának, Bálos Gyuri?

- Ne tessék tréfálni. Tudja ezt már minden gyerek. A hetedik faluban is. Az apósom is, én is utólszor szavaztunk a kis házunk után. De megsegített bennünket az isten.

Boldog hitű Allah-imádó nem tud így beszélni a hetedik paradicsomról. A rongyos, béna, összetört ember beleszépült az ő nagy, szent lelkesedésébe. Jön a "Terület"... Egy percig riad meg csak az arcunktól.

- Úgy-e, hogy jön, tekintetes urak...

Oh, hát pogányok legyünk? Hát öljük meg ezt a föltámadt embert? Mondjuk meg neki, hogy a követ úr, a fiatal, elegáns, negyvennyolcas új követ úr rossz helyen beszélt az önálló vámterületről és többet ígért mellé, mint szabad lett volna?...

- Jön, jön Gyuri, Jön a "Terület"...

És azóta zokogó lélekkel gondolunk Bálos Gyurira, a többire és arra a kis erdélyszéli falura, amely nekünk szülőfalunk, ahová néha szerettünk bemenekülni erőt szedni, élőket hallani s temetőt nézni. Most már sokáig nem merünk odamenni. Összeroskadnánk a Bálos Gyuri tekintetétől. Mi is bíztattuk a szegényt, holott mi nem vagyunk követ urak.

Jön a "Terület". Hejh, várják a kis magyar kunyhókban. Ott látom elől a tömegben Bálos Gyurit a béna kezével, a sárga kiéhezett arcával s a kacagó, savós szemeivel...

Budapesti Napló 1905. február 15.

A. E.

29. EGY KÖNYV ÉS EGY EMBER

Legyen ez a hely ma egy könyvé és egy emberé. Adjunk nekik egy napot a jövendőből. A jövendőből, mely úgyis az övék. Az övék, ha fejünk tetejére is állunk. Aminthogy ezt cselekedjük mostanában nagyon. A könyvet egy ifjú magyar kör prezentálja nekünk, a Társadalomtudományi Társaság. Az embert az ifjú magyar forradalom küldi Szegvárról. A könyvnek jóformán neve sincs. A Társadalomtudományi Társaság a magyar társadalomnak gondolatokat küld e könyvben. Emlékezetes, nagy vitáknak eszme-anyagát küldi. Az embernek sem a neve fontos. Véletlenül Mezőfi Vilmosnak hívják.

Ám lássa a magyar társadalom, miként fogadja ezt a könyvet és ezt az embert. Forradalmat hoz mindakettő. Ha nem is akarná. Ha meg is gondolná időközben. Mert a gondolat könyörtelen és feltartóztathatatlan erő, még ha az ünnepi ódák is ugyanezt mondják. Minden gondolat sok millió gondolat helyett beszél. Minden gondolat vörös zászló még akkor is, ha a gondolkozás ellen küldik csatasorba. És a szegvári magyar paraszt sem tréfál, mikor felküldi a magyar parlamentbe Mezőfi Vilmost. A szegvári csatamező van olyan históriai, mint az a mező, ahol szétverték a Dózsa György csapatát. Négyszázkilencven ember adta rá szavazatát, de tizenhét millió ember, akinek ma még nincs szavazójoga, vele küldi a törvényhozásba vágyait és reményeit. Mezőfi Vilmos fönt áll a bástyafokon. Megszédülhet, lezuhanhat, fehér zsebkendőt ránthat, de már ott volt.

Mezőfi Vilmos, a volt óráslegény, a harcos zsurnaliszta, az első vörös lobogójú magvar népképviselő majd csak eltalál a helyére a parlamentben. Ő neki már megvan a mandátuma. Ő el van helyezve. Ne ő róla essék szó először.

Különben is több egy könyv, mint egy ember. A parlament könyvtárába eljut-e vajon a Társadalomtudományi Társaság könyve olyan könnyen, mint a nagyságos urak padsorába a szegvári követ? Eljut-e vajon? A gondolatnak nehezebb az útja, mint a karrierre törő egyénnek. És ennek a könyvnek eredendő, halálos bűne van. Ólomsoraiból olyan beszédek hangzanak hozzánk, amelyeknek a magyar parlamentben kellett volna elhangzaniok, ha a magyar parlamentben bon ton volna a gondolat, divat a valóság, és illendőség a kultúra.

Ezt a fiatal magyar kört, ezt a Társadalomtudományi Társaságot, az intellektuális és az élettel számoló élet oázisának tartjuk egyre többen a magyar Szaharán. És majdnem így van.

Olvassuk és fölidézzük a nagy vitákat. A modern emberi társadalmak probléma-óriásai kelnek föl előttünk nagyszerűségükben. És szikra-özön, gondolatok özöne rajzik föl, mikor buzogányaik összeérnek. A liberalizmus, konzervatívizmus, szocializmus és anarchia. Körülöttük, velük, értük, miattuk, általuk folyik a harc, igazodik az élet ma már minden kultúrtársadalomban. Egy a célja mindegyiknek: megadni az emberlénynek a legtöbb és legboldogabb módot az életre. Minden irány, jelszó csak értük és alattuk van... Mikor láttuk ez óriások titáni harcát a magyar fórumon? Mikor hallottuk a modern társadalmak nagy jelszavait megzendülni a magyar közéletben s a magyar - parlamentben? Mikor kápráztatta el szemeinket a magyar népképviselet házában a nagy tömegekért, a nép-milliókért összecsapott fegyverek kicsiholt gondolatszikráinak fényes szikra-zápora? Milyen csodálatos is a gondolat. Olvasgatunk ebben a könyvben. Geöcze Sarolta, Gratz Gusztáv, gróf Batthyány Ervin, Szabó Ervin húzták föl a sorompót a négy összecsapó óriás előtt. Négy más világ ez. Négy kiengesztelhetetlenül külön egyéniség: De mert gondolatokra bízták magukat, milyen magasan tudtak szárnyalni!... A harcosok is, a társadalmi fejlődés irányairól folyt vitának szónokai is, micsoda magasságot képviselnek a magyar közélet pocsolyasúroló témái mellett!... Mert ezek az életet nézik, boncolják, s művelik a jövendő számára. És a milliók, a tömegek számára. És mindig eszmékkel.

Ez a könyv a forradalmat hirdeti, mely jönni fog. Tegyék bár e könyvet indexre ott, hol ma húszezer hatalom-osztalékosnak új húszezerrel való kicserélése a világrengető kérdés, ott, ahol egy millió ember is sok, ha szavaz, mert már ezeknek is hiába festik lelketlenül, megtévesztően, pirosfehérzöldre az oligarcha kastélyablakokat. Veszedelemben van a magyar parlamentarizmus, csakugyan. A mai. Jön, fölkészült ellene az élet, a gondolat, a kultúra, a társadalmi lelkiismeret, a nép-érdek, az igazság.

Ezt jelenti ez a könyv is. De ezt jelenti - nem véletlen konszonálással - a szegvári csatatér harci zaja is. Nem kell félteni a "romlott nép"-et. Élet van abban s élni akar az. Az egy millió magyar marakodó urai közé a tizenhét millió elküldte Mezőfi Vilmost. Mezőfi... És Vilmos is. Óráslegény volt. Újságíró. Járt valószínűleg toloncúton is. Agitált és ébresztgetett. Miként a Társadalomtudományi Társaság lecáfolta a babonát, mintha a magyar intellektus idegen volna a művelt világot áthevítő modern, nagyeszmék táplálásától, úgy tett ő kísérletet, hogy a magyar néplélekbe elhelyezze a legnemzetközibb, legáltalánosabb, legvilágformálóbb tömegeszmét.

Jelek ezek, nagyszerű jelek. Már nemcsak a föld belseje dübörög, s az eszmék lovagjai sem tűnnek el a felhő mögött. Kicsoda Mezőfi Vilmos? Mi lesz? Igazi, ortodoxok által is elismert szociáldemokrata-e vagy sem? Majd megválik. És az sem utolsó jel, hogy az első szocialistának számolnia kellett a magyar éggel s a magyar földdel, melyben szent Jókaink-uccse van valami... Mert a földes kis királyok ezer holdjai közé szorított szegvári magyar igaz magyar, színtiszta magyar, hogy egy kicsit gúnyolódjunk: autentikus paraszt...

Tisztelt osztályparlament, főrendi urak, képviselők, nagyállású vagy nagypénzű urak, intellektüellek és honhazaffyak, írók, újságírók művészek, egymással s egymás közt olcsón és nem őszintén marakodók, mi mind, jó lesz vigyázni. Hatalmas árjával fenyeget bennünket az igaz élet. Ma egy könyv jelent meg, s egy Szegvár mozdult meg. De a jövendő beszél hozzánk. Jó lesz közelebb engedni magunkhoz az eszméket és a népet. Európai vulkanikus eszmeerők nyúlnak be minden társadalom életébe. És mi is Európában élünk. A nagy, közelgő, törvényszerű földindulásra jó lesz magunkat ellátnunk európai eszmékkel és magyar népszimpátiákkal!...

Budapesti Napló 1905. február 16.

Ady Endre

30. SZÁZ ESTE ÖRÖME

Ideiktatjuk írásunk legelejére s mindenekelőtt Berczik Árpádnak azt a levelét, melyet Beöthy Lászlóhoz küldött. Nem mint miniszteri tanácsos, habár a hivatalos híradás ezt is odateszi, de mint a magyar színpadi szerzők egyesületének elnöke. Szép a levél, s dicsőség a magyar színpadi szerzőknek, hogy három társuk száz estéje örömében így tudnak osztozni. Erőt hírdet ez. Mert csak az erő tud örülni a más sikerének is. És kicsi homályosságok, vajudások s zajongások közt is látjuk mi már, mint veszi birtokába a magyar talentum végre a színpadot is. És nemcsak az operett-színpadot. Beöthy László meghatott hangon válaszolt a Berczik-levélre, a köszönte meg a szerzők nevében is ezt a levélüdvözletet. Íme a Berczik szép levele:

Nagyságos igazgató úr!

A János vitéz századik előadása alkalmából van szerencsém a Magyar színpadi szerzők egyesületének igazgatósági megbízásából úgy Nagyságodat, mint az oly rendkívüli sikert aratott daljáték szerzőit üdvözölni. Minden magyar színterméknek diadala mindnyájunknak javára válik, akik e téren dolgozunk, mert a közönség bizalmát a magyar művek iránt fokozzák, s a színigazgatóknak is tanulságul szolgálhatnak, hogy magyar művekkel is tartós hódításokat vihetnek végbe. A János vitéz fényes eredménye ily rövid idő alatt a magyar daljáték terén szinte páratlanul áll, s emeli e győzelem fontosságát, hogy tisztán nemes, költői s mi nem kevésbé jelentős - tősgyökeres magyar eszközökkel érte el. A magyar művészet a magyarosodást előmozdítván - nemzeti küldetést teljesít, s hogy oly nemzeti mű előadásának, mint a János vitéz, a magyar szellem terjedésére, mindenekelőtt a székesfővárosban mélyreható hatása van: senkisem tagadhatja azt, aki látja, hogy a közönség mily széles rétegeit tudta e mű megmozgatni. A most - fájdalom - elhanyagolt népszínmű elejtett fonalát vette föl ez a daljáték, s ebből a szempontból nem tekinthetjük tisztán színpadi eseménynek. Bár a példa mindenképpen buzdítólag hatna, s a magyar művészetnek további fejlődését nemzeti szellemben elősegítené. Ezt magától értetőleg, csak úgy érhetjük el, ha működésünkben a nemzeti irány követelésén kívül a közönség ízlésének és fokozott igényeinek is megfelelni iparkodunk, s a külföldi termékekkel az összehasonlítást kiállva, a tisztességes verseny eszközeivel igyekszünk lehetőleg kiszorítani azokat.

A mű jeles szerző-hármassága: a szöveg írói, Bakonyi Károly és Heltai Jenő s a zeneszerző, Kacsóh Pongrác méltónak bizonyultak ahhoz a nagy névhez, kinek örökszép költeményét a színpad számára földolgozták.

Nagyságodé pedig, mint igazgatóé az érdem, hogy e művet fölfedezte, annyi szeretettel színrehozta, és olyan diadalra segítette.

Örömükben résztveszünk mindnyájan, akik a magyar színművészet hivatását nem abban látjuk, hogy az idegen szellem egyszerű közvetítője legyen, hanem hogy eredetit tudjon létrehozni, s ezzel egy magasabb cél érdekében nemes föladatot teljesítsen.

Kiváló tisztelettel

Berczik Árpád s.k.

E levél lerótta helyettünk is, amivel Beöthy Lászlónak s a szerzőnek esti-szórakozó, író vagy magyar hálában tartozunk. És most már egész lelkünkkel gondolhatunk - Kukorica Jánosra. Fedák Sárira, a beregszászi lányra, Fedák Sárira új-magyar lelkünk komédiás, játszó kedvének most már kétségtelenül diadalmas lányára, aki valamikori apró cézárnői, de nagyon érthető indulatait elűzheti már. Mert oda nőtt azóta, ahova akart, s mert az oderint dum metuant-ra már akkor sem volt oka, mikor még Bob hercegnek hívták Kukorica Jánost, de már vidéki túrokon Lili asszonyként is könnyeink forrása tájáig eljutott. Megindult a magyar föld, lesz belőlünk valami. Valamikor nem volt más hangszerünk a tárógatónál. Ma már ezer új melódiára ezer új instrumentumunk van. Új gondolatok, új vágyak, új álmok, új érzések, új színek, új sejtetések, új borzongások szent szomjúsága él bennünk. Egyszerre nem érkezhetnek meg minden szomjúságok csillapítói. De vannak s lesznek új és magyar piktorok, vannak új írók, lesznek új poéták, vannak már régóta koturnusos nemes, új-magyar aktorok... Vannak s lesznek már sokan és mindenütt újak, kiket az új magyar evolúció adott. Ne tessék gúnyolódni és tessék örülni, hogy a dalos, a vidám, a pajkos, a félmelankóliás, a siheder kedvességű, egészségesen érzéki, vidám, könnyű magyar Múzsa is elküldte nekünk az ő új-magyar Fedák Sáriját. Komolyak, ne röstelkedjetek, léhák ne irigykedjetek. Magyar örömmel, bátran lehet ujjongva tapsolni Fedák Sárinak. Mind-mind örüljünk. Mert ez a leány alighanem még több, mint amennyinek eddig látjuk. Majd meg fogják látni!

Budapesti Napló 1905. február 17.

(Dyb.)

31. KÁROLY GÁBOR - KÖZBESZÓLT

A nagy országpalota táján láthatatlan alakban ma délelőtt egy néhai való igaz, nemes ember stációzott az árnyak sietségével néhány percig és - közbeszólt. Ő volt az csakugyan. Az elköltözött, az elporladott derék. - Kaplony vezérnek Gábor nevű, nemes és késői unokája. A kristályos lelkű, nemes és örök nyughatatlanságú, dús családjából kiütő és kiütött. A legendás közbeszóló.

Csodálkozott a tisztes árny. Új volt neki minden. És új mindenek felett a tüntető kedvű nép, mely felett lebegett. A harsogás, a zúgás, a hang, a szó. Tűnődött és beleremegett a sok szenzációba. Mi történt a magyar földön? Elsülyedt, ami volt, minden? A nagy országpalota kapujában íme feltűnik egy büszke úr alakja. Az utca riadalomba tör: éljen! Ki az? Nagycímű férfiú, kamarás, kinek valamikor csupán Bécsben repesett a szíve, s talán ma is ő a magyar Metternich, kinek az ember bárón vagy kamaráson kezdődik. Majdhogy vállakra nem kapja a tömeg. Ejnye be különös. Jön egy pap, akiről azt mondják, hogy nem bánta valamikor, ha imádságos turini szentünket káromkodó, undok szájak bántják, s aki okvetlenül sokallja azt a kis világosságot, ami a népig már leért. A nép szinte a ruháját csókolja. Jön egy mágnás, azok közül való, kiknek rideg latifundiumai Amerikába kergetik a magyar parasztot, vagy a meg nem értett tanok romboló világába. Szinte csókos szerelemmel üdvözli az utca. Jönnek a legzártabb kaszinó lovagjai, akik fütyültek s fütyülnek az ügyvédre, a firkászra, a szatócsra, a latájnerre, a polgárra, a parasztra, a proletárra. Most hallelujával, éljennel rivalgja körül őket a plebs, mi, ti, ők, a semmik, a született declassé-k.

Mi történt itt? És csaknem egytől-egyik gróf és báró szavakat ölelget át harsogva az éljen.

Itt megszületett a demokrácia. Magyar formában talán: gróf vagy báró mindenki, amint tetszik. Vagy lehet, hogy szebb és nagyobb dolog történt. Hiszen régen pihenünk már a kaplonyi templom alatt. Lehet, úgy kell lenni, megtörtént minden üdvös csoda. Nincs főrendiház. Nincsenek kasztok. A papok csak az égiekkel foglalkoznak. A munkátlan nagy urak verejtékkel akarják elfelejtetni, hogy annyit vétettek e szegény ország ellen. Nincs más érdem, mint a munka. Senkinek sem fátuma a születése, a rossz neve, a vallása, az ízlése, az önérzete. Nincs előjog. Nincs végre ostoba címmánia. A nagy fideikomisszumok helyén boldog magyar földművelők sűrű fehér tanyái tarkállnak. Az ipar, a kereskedelem ez ország újjáváltásának nagy munkája, az ex-kiváltságosakban kapta a legbuzgóbb, szinte penitenciával dolgozó katonákat. Demokrácia, haladás, kultúra, jólét, nemzeti hit és nemzeti vagyon. Eljött az ígéret országa. Vége a bűnnek, az egyenlőtlenségnek, a szomorú kornak, mikor még az is megtörténhetett, hogy egy sereg életet nyomorított, átkozott meg az a vakmerőség, ha a mágnásfiú polgárleányt vesz feleségül például. És több és más és sok hihetetlen ilyen eset. Elmúlt.

...Ám a szellemek tévedése nem több, mint egy gondolat-suhanásnyi idő. Az áldott emlékű Kaplony-utód mindjárt belelátott, mert bele tud látni a szellem, a dolgok lelkébe. Félelmetes, rettenetes világossággal...

...Hát még ott sem talán, ahol akkor? Hát mi ez? Hát ügyes szavakkal ezt az én népemet, én szeretett népemet ripekké lehet tenni?

És íme egy nevezetes Kaplony-utód, híres oligarcha száll a hintójába, kinek testvére volna e szent, e tisztes árny. A tömeg szinte új galvánizációval kiáltja:

- Éljen! Éljen!

Úgy mennek, a fia jön most s haragosan zúg a nép:

- Abcúg! Abcúg!

És jönnek érthetetlenül, furcsán, tarkán az alakok, és zúgnak ugyancsak imigyen az éljenek és az abcúgok.

És ekkor hirtelen mintha azt a régi, rikácsolásában is édes, nemes, haragos hangot hallanók:

- Ez a Bábel tornya! Itt felfordult minden!

Aztán csönd. Nyilván hallucináció volt. S az árny, ha csakugyan itt járt, suhant lázongva, búsan, villámröpüléssel, tisztább, nyugalmasabb, bölcsebb világrégiókba... Még egyszer utoljára közbeszólott.

Budapesti Napló 1905. február 18.

A. E.

32. A MOSZKVAI REKVIEM

(-y) Szent Szerafinhoz imádkozik a cár. A moszkvai archimandrita rekviemet tart. A moszkvai híres gigászi haranggal pedig csoda történt. Megkondult, és most bömböli a veszedelmet. Ez az őrült vészkondulás túlharsog mindent a világon. Nem halljuk egymás beszédjét sem tőle. Nincs lármája ma semminek, csak a moszkvai Kremlnek. Madarász apó kuruc zsörtölődése, a titkos suttogások a bécsi Burgban, a reichsrati pofonok hangjai, a balkáni bandita-zaj, a francia kultúrharc kardcsattogása, Chamberlain legtüzesebb beszédje, a munkás-zubbony és cézár-palást német harca, minden, minden lárma, szenzáció - semmi. Kakasviadal, béka-egérharc alacsony, gyönge nesz. Kong, süvít a moszkvai harang. Ez a rettenetes zúgás elnyom mindent. Ki tudja a szemeit behunyni, füleit betömni, lelkét teljesen a magyar koalíció reménységeihez fűzni, mikor rettenetes földindulás rázza a világot!

Kong, kong a moszkvai harang. A szent város archimandritája misét mise után mond. A világ döbbenve néz egy koporsót, egy új koporsót. Soha még ilyen bélésű koporsót. Hiszen az orosz koporsókba gyakran kerül tépett emberhús-cafat. De ebben a koporsóban van kavicsdarab, páncélfoszlány, kocsi-szög, minden. A bomba, mely Szergiusz nagyherceget kocsistul fölcsapta a levegőbe, s ott széjjelcibálta, nem osztályozott. A lepedőbe, melybe a véres hóról fölkaparták Szergiusz nagyhercegből, amit lehetett s ami megmaradt, kocsiforgács, lószőr, kavicsdarab s egyéb más is került. Kicsi volt a Dante fantáziája, mert a pokol minden kínjánál több lehet olyan holttesténél állanunk egy elveszített kedvesnek, amilyen mellett Erzsébet nagyhercegnő, Szergiusz felesége, Miklós cár és a többi bíboros rokonok állnak. Oroszország egy megelevenedett s megnövekedett Dante-pokol.

A cár ájulásból ájulásba esik. A szerencsétlen beteg ember őrjöng, s csak a fiát félti, a párhónapost, a mit sem sejtőt. A trónörökös-baba szobája tele van szentképpel, mindenekfölött Szent Szerafin-képekkel. Szent Szerafin az orosz gyermekek őriző szentje. Ő benne, szent Szerafinban bízik már csak a cár. A felnőtt nagyhercegeket már úgy sem védheti meg az ég minden szentje sem. Ez már bizonyos. Szergej nagyherceget, akit mi, kik mindent és mindenkit a németek által ismerünk és nevezünk el, Szergiusznak nevezünk, ami neki most már óh olyan nagyon mindegy, tehát Szergiusz nagyherceget, lám nem tudta szintén megvédeni semmi. Minden nérósága, még áldott asszonya, felesége, Erzsébet sem, aki kedves a népnek és megkíméltje volt a legelszántabb pokolgépezőnek is. Oroszországban nincs már sem földi, sem égi tekintet. Föltartóztatni nem lehet, amit a vakság és embertelenség fölidézett.

A legdühösebb nagyhercegi vérebbel számolt le az orosz forradalom, amely forradalom már megvan, s amely most már ott sem áll meg talán, ahova rettenetességben eljutott volt valamikor a legleszámolóbb földi mozgalom: a francia revolúció. Oda kell figyelnie, ott kell lennie az egész világnak. Beteljesedtek az idők.

De ne szóljunk így. Jobban elmond mindent egy kicsi kép.

A nagyúr kimegy a Nyikoláj-palotából. Fürödni akar. Gőzfürdőbe megy. És elfelejti magával vinni az asszonyát, a feleségét, akit kímélt a bomba. Páncélingét fölvette magára. Sohse járt e nélkül. Pedig a hű Moszkva csöndes. E szent várost meg akarták ugyan bolygatni istentelen diákok nemrégiben, de Szergiusz rendet csinált. Véres halotti rendet. Tél és néptelenség az úton. És sok rendőr. A kocsit nemes lovak röpítették a havas úton. És amott áll egy szánka, egy polgári szánka, bundás alakokkal. Csupa csöndes, polgár-idilli tónus. És tíz perc múlva a másik kép. A szent, csöndes, titokzatos Moszkva lázadva él. Rohanó rendőrök, katonák, polgárok, parasztok. Egy eszeveszetten síránkozó asszony rohan pongyolában az utcán arra, hol legsűrűbb a raj. És ott kapargatják a havon a széttépett nagyhercegi hulla piszkos darabjait. Közben semmi sincs. Csak egy kézdobás. Egy rettenetes dördülés. És a Kreml kapui zuhannak be, nehogy meneküljenek a gyilkosok.

És lehetetlen nem szimbolizálni. A rohanó kocsi lovai sebezve száguldanak tovább. Kőfalhoz verődnek. Úgy kell agyonlőni őket. És halálra sérül az ártatlan kocsis. Mint majdnem mindig történni szokott. Nem Oroszország sorsa lesz ez? Nem a pusztulását jövendöli a zsarnoknak is, az elnyomottnak, a bűnösnek, a bűntelennek is? S a história rohanó szárnyas, orosz lovait nem kell-e majd lebunkózni, agyonlőni? Nem lesz-e ebből a forradalomból olyan vértenger, mely minden országok gátjait áttöri?

Kong, kong szent Moszkva csodálatos harangja. Ilyen vészkondulás talán még sohasem zúgott a világon. Az apró-cseprő lármák nem hallatszanak most meg. A moszkvai vészharang az egész világnak szól. A moszkvai archimandrita csöndes miséket mond. A harang zúg. A világ pedig megriadtan figyel. Kit fog szétszedni a levegőben a legközelebbi bomba?...

Budapesti Napló 1905. február 19.

33. LAURA FÉRJE NYILATKOZIK

Petrarca megjárta. Laura férje lenyiltterezte. Blaszfémiába azonban ne essünk. A miskolci Petrarcáról van szó, ki díjnok és lantverő. A miskolci Lauráról, akinek a neve Melánia. A férj pedig, aki aligha nevelkedett a provánszi szerelmi törvényszékek trubadúrméltányló szellemében, szigorú úr. Sajnáljuk, hogy a neveket nem hallgathatjuk el. Dehát ők nyílttérbe kívánkoztak. Minél fogva tehát csak hálásak lehetnek, ha ügyüknek még nagyobb publicitást adunk. Egy miskolci újság a maga nyíltterében a következő nyilatkozatot közli:

Nyilatkozat

Melánia (hírlapi közlemények) cím alatt a helybeli könyvpiacon a napokban ónodi Tóth Kálmán nevű megyei díjtalan gyakornoktól egy nyomtatott versfüzet jelent meg, mely nekem és nőmnek lett ajánlva. A nagyközönség tájékoztatása céljából kötelességemnek tartom ez úton kijelenteni, hogy ezen füzet az én megkérdezésem és tudtom nélkül jelent meg. S miután nevezett többek előtt odanyilatkozott, hogy házamhoz bejáratos volt, s hogy nekem szándékáról tudomásom volt, kijelentem, hogy én ezen magáról megfeledkezett éretlen egyént e füzet megjelenése előtt nem is láttam soha, s hogy ellene a füzet tartalmának reám nézve sérelmes volta és nyilvános meghurcoltatásom miatt illetékes helyen a kellő lépéseket megteszem.

Miskolc, 1905. február 16.

Gulassa Andor
máv. ellenőr

Kell-e ezt a nyilatkozatot imitt-amott aláhúzogatni avagy keresgélni benne azt, amit önként, de talán sokban igaztanul sejtet?

Nem, nem. Ne is beszéljünk Miskolcról és Melániáról. Sem a méltán haragvó Gulassáról. Sem a miskolci trubadourról.

De mégis talán a miskolci Petrarcát ne bocsássuk ki a ceruzánk alól. Beszéljünk egyenesen hozzá, Ónodi Tóth Kálmán úr, ön jól teszi, hogy használja a predikátumát. Mert volt nekünk egyszerű Tóth Kálmán névvel egy nemes, nagy magyar poétánk. Ebben az országban, ahol nehezen tudnak különböztetni, a legfölöslegesebb megkülönböztetés sem fölösleges. Ónodi Tóth Kálmán úr, nem olvastuk az ön verseit. De ha ön volna az új és magyar Petrarca, akkor sem telnék önben örömünk. Laurát, az igazit, tán Laurának sem hívták. Petrarca a saját maga számára volt szerelmes, a saját szomorúságára, könnyeire és szakállára, ha volt neki. De nem a világ számára; hogy az benne asszonycsábító Don Juant lásson. Éppen azt írtuk haza Párizsból egyszer, gyanúképpen, hogy Laura, akit talán Lolának vagy Glóriának hívtak, meghallgatta az ő poétáját talán. De evvel nem dicsekedhetett el szonettben Petrarca. Nem ám.

Hallott-e ónodi Tóth Kálmán úr Saint-Beuve esetéről? Már régen porlad ez a nagy ember, de még ma sem tudják megbocsátani neki derék nemes, nagy elméjű franciák, hogy versben, dedikációban, prózában, levélben beszédben gyanút hintegetett egy barátja felesége ellen. Pedig Saint-Beuve-nek sok mindent meg lehet ám bocsájtani. Valószínűleg többet, mint ónodi Tóth Kálmánnak.

Szeretjük Laurát, Lillát, Melániát, és óh nagyon néha vissza is szeretnek bennünket egy kicsit, de ebből nem szoktunk reklámot csinálni a férfiasságunknak vagy férfiatlanságunknak.

Éppen Saint-Beuve-re írta szellemes francia toll, hogy úgy konstruálta meg a barátság fogalmát, hogy a jóbarátunk feleségének udvarolni illik. Szabad ez. Verset is szabad írni Melániához. De gácsérrucáskodni nem illik ám, ónodi Tóth Kálmán.

Titkos és erős sejtésünk különben, hogy amiként méltatlanul lett az ónodi Tóth Kálmán múzsája Melánia, akképpen a versek rettenetes hazug, rossz versek lehetnek. Csakis fűzfapoéta juthatott a miskolci sorra.

És a miskolci Laura férjének kár volt nyilatkozni. Nyilttérnél kegyetlenebbül elbánt önmagával ónodi Tóth Kálmán már akkor, mikor a verseit kiadta.

Budapesti Napló 1905. február 19.

A. E.

34. VÉNUSZ ÉS AZ ÁLMOK

Menzel nem ismerte az asszonyokat. Soha életében. Diadalmas piktorként és excellenciás nagyúrként szállott a sírba. Goethe óta nem volt talán ilyen harmónikus, teljes földi karrier. De a csókból mi sem jutott neki. Így híresztelik ezt, és így beszélik világszerte. ...Viszont szegény Hartleben, akiről s bús haláláról írtak majdnem annyit a magyar lapok, mint a berlini nagy festő öregről s kései, szép végelgyengüléséről, milyen más sorsot kapott az emberi életek elvégezőjétől, mint a nagy Menzel. Ő ismerte bezzeg a csókot. És nem jutott el még csak a legmagasabb rendjelekig sem. Hát még milyen messze maradt lelke művészterveitől!... És hogy kihullott az asszonyok kezéből is. Meghalt delírium tremensben. A szivét elégetik Bresciában. Az asszonyainak pedig, a két állandónak, csak villát hagy, tantiéme-jogokat s értékpapírokat. Művészterveit az asszonyokhoz kötötte, s szomjúságát végre is csak a pálinka oltotta. A feleség és a hű barátnő egyetértésben osztozkodtak rajta, míg élt. Mint férfiún és mint pénzkeresőn. Meg nem értették, előre nem vitték, csalogatták s tönkretették. Ő verseket írt hozzájuk, és pénzt szerzett nekik. Ők, az asszonyok pedig csak venni tudtak tőle, adni neki nem.

E két eset szomszédos és aktuális. Van hozzá egy harmadik is. A híres Medicis-villában, a franciák római művészházába feleséges művész nem teheti be a lábát. A jövő évben talán már ott lesz a Medicis-házban a piktor, a szobrász, a muzsikus, a színész mellett a poéta is. De a poétának sem lesz felesége. Hiába minden ostrom a Medicis-villa ellen. A francia hivatalos világ bölcsen ellentáll. A Medicis-házba, Rómába, a művészetek és művész-álmok szent városába nem küld feleséges művészt a francia kormány. Mintha csak azt akarná mondani: legalább amaz egy-két évig maradjatok az önmagatokéi. A Medicis-villa pedig áll ott Rómában, mint egy kis mementó a világ művészeinek: ne házasodjatok; s a házasságtalan csókokkal se éljetek vissza, mert a ti rendeltetéstek a szomjúság, az álom, a balga és édes magasba-törés...

Ugy-e ismerik a Botticelli vásznát? Mars alszik, álmodik. Vénusz nézi. És, oh, miként nézi!... Van abban a nézésben gyöngédség és tigrisség. És valami csodálatosan bájos, de gyilkos irónia... Vénusz nem szereti, ha a férfi álmodik. A művész kiegyezhet minden más istennel. Evvel az eggyel, Vénusszal nem. Ez az egész férfiút követeli s az összes álmokat.

Nem hirdetjük föltétlenül a művész-celibátus tanát. De tolakodóan áll előttünk a két szomszédos halott árnya, a Menzelé s a Hartlebené. Hiszen rettenetes a csókról lemondani. De nem rettenetesebb rájönni arra, hogy a csóknál a pálinka is többet ad vissza az elveszített álmoknál? [!]... És élhet-e művész álmok nélkül?...

Budapesti Napló 1905. február 22.

A. E.

35. A SZEGÉNY ERICH KOPONYÁJA

Már megint ez a delíriumos Hartleben. A német Maupassant. A dekadens új-pogány. A halott. Mióta bevégezte az álmatlan földi pályát, azóta több meséje van Hartlebennek. Mégis csak igaza lesz Bródy Sándornak:

- Viharosan, szépen, gyorsan érni meg a halálra: ez a cél. Hogy közben miket írunk, az olyan mindegy.

Hartleben már beérkezett. Sokan elparentáltuk. A dalait hiányosan mondta el. De viharosan élt. És most halottan új poémákat küld nekünk...

Bolyongó koponya, ez is a halottnak a verse. Hartleben halotti testéről testamentum szerint levágták a fejet. A test elhamvadt Bresciában. A fejnek csináltak egy ideiglenes mész- és cink-ágyat a temetőben. Hadd tisztuljon ott meg.

Ám jött a levele az özvegynek Saloba. Neki kell az ura koponyája. Mindjárt. Nehogy a szerető foglalja le. Egy szóval kellenek a hamvak. Kell a fej. Sejti ez a kiváló asszony, hogy néha többet ér egy halott költő koponyája, mint egy elevené.

De doktor nem akadt hirtelenében, aki díszes csupa-csonttá nyesse meg az elágyalt fejet. Nyolc nap múlt ekkor a halál óta. Nyers volt még a fej. És egy inas goromba kése kezdte tisztogatni. Ekkor derült ki, hogy egy ládika sincs a temetői ágy mellett. Az inasnál volt egy nagy újságpapíros. Talán olyan, amelyen rajta volt a Hartleben nekrológja. Belecsomagolta a koponyát, amelyet, hejh, sokszor feszítgetett az alkoholgőz. És vitte az inas a hóna alatt. Mintha egy lepény volna. Vagy egy leveses-csésze.

Az út pedig kocsma mellett vezetett el. Az inas megszomjazott. Az inasoknak is szabad szeszre szomjazni, nemcsak a költőknek.

A csárda asztalára tette le csomagját. A borozók kíváncsian nézegették. Egy-két részegebb atyafi ki is józanodott talán tőle. Mert nem volt szép látvány e koponya.

És nagysokára került csak valaki, aki e siralmas, fonák, bántó szituációból kimentette a pogány német poéta koponyáját, melyben, hajh, nemcsak szeszgőz hajlékozott, de - töméntelen nagyszerű gondolat s új melódia is.

A német újságok pedig botránykoznak, vádolnak és sírnak. Hogy ilyen bolyongásra jutott egy nagy német költő koponyája!... Óh, jaj... Szeretjük a szép földi szokást, mely a halottnak nagykegyesen és könnyek között megad mindent, amit az élőtől megtagadott. Miért e síránkozás? Hartleben sem vetette meg a csárdákat. Boros-pohárhoz sűrűen kergette a világ kegyetlensége. Hát nem hozzá illő, szép véletlen ez? Hát nem igazi Hartleben-vers? Újságpapírosban a megnyiszált poéta-fej, csárdaasztalon, borospoharak közt... Egy utolsó vidám óra, mielőtt odakerülne az üzlet-zseniális unott feleség mellé, akitől egy másik asszonyhoz menekült volt élőkorában, hogy aztán ettől a szeszhez meneküljön...

Ez a bolyongó koponya velő nélkül is nagyszerű verseket tud adni. Nagyszerűbbet talán, mint a szintén bolyongó, eleven Hartleben eleven feje. Arról pedig nem tehetünk, hogy az eset kissé hajmeresztő. Igaz és emberi. És költői. Gringoire-uccse!...

Budapesti Napló 1905. február 24.

A. E.

36. A BOSZORKÁNY

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

Azt mesélik, akik Sardou-t intimusan ismerik, hogy az öreg úr semmin sem mulat olyan pompásan, mint poéta-ember vérrel írott darabján. Ha tudná például, hogy két hét múlva valahol Moszkvában vagy Chicagóban nagy színpadi bukás lészen, fagyhalált hal egy kegyetlenül hideg közönség előtt bizonyos forró, nagyratörő, büszke, nem alkuvó író ember, ha tudná ezt bizonyosan Sardou, odautazna - élvezni. Hát szó sincs róla, az agg milliomosnak van oka megmosolyogni a poétákat. Hanem mégis csak érdekes, hogy ennek az embernek nincs semmi lelki harca, furdalása. Még ebben is szerencsésebb a többi sikerlovagnál, akik néha-néha mégis csak lenézik önmagukat.

Különben lehet, hogy így van vele Sardou is. És dacból csak azért is lesz még egyre sardoubb. Mint például a ma esti darabjában.

Mi talán egy kicsit elnémetesedtünk a színpad túlbecsülésében. Nem az egész magyar publikum, de e publikum egy jeles része. voltaképpen a színpadról szívesen kellene fogadnunk mindent, ami egy kicsit is érdekes. Vagy ami alkalmat ad a színésznek, hogy nekünk egy igényi vagy vonalnyi új gyönyörűséget adjon. Ám Sardou-val, ezzel a ravasz, zseniális, ezer, sőt ezeregy-mesterrel, aki csak egy pillanatig sem lesz olyan könnyelmű soha, hogy a lelkéből mutasson valamit, vagy emberről embernek szóljon, nem is igen érezteti a mi publikumunk, amit szeret éreztetni kegyetlenül sokkal érdemesebbekkel és - ügyetlenebbekkel. Fölült neki - hogy szépen írjunk magyarul - és fölül neki mindig, mert talán föl akar ülni.

A boszorkánynak bizony nem mondjuk el mi a meséjét. Rémes időkbe helyezett rémes történet ez, rémes raffinériával megcsinálva. Egy eltorzított, ellázasított Carmen-mese. Játszódik a Ballagi Aladár kedvenc korszakában, amikor a szent spanyol inkvizíció a mór, az eretnek, a zsidó és a gondolkozó számára előzékenyen megvalósította az egyházi atyák fantáziájában élő pokolnak minden kínszenvedését. A hősnő Zoraya, nemes, forró vérű, emberfölötti mór-asszony, aki szerelmével elveszít egy büszke, nagyon nemes, szép Dont, Enriquezt. Történik pedig ez 1506-ban, mikor már vége a mór-uralomnak s dühöng a keresztyéni érzés Hispániában. A két szerelmes egy mérges, halálos csókban pusztul el. De addig... Mi minden történik addig! Ha Sardou hinne önmagának csak egy kicsit, nem lehetne ezt a darabot végignézni. Egy sereg idegrendszer jelentené be a csődöt a negyedik felvonás végéig. De szerencse, hogy Sardou beleláttat folyton a maga boszorkánykonyhájába. Ez megkönnyebbülés, mikor már szinte baj van, s szinte elordítjuk magunkat. Éji találkozás, vad, fegyveres jelenetek, ráolvasás, hipnózis, agyonfojtás, ledöfés, hisztériás ölelkezések, rejtekajtók, cselek, megrohanások, nászünnep, szökés, szerenád, harangzúgás, máglya, csavar, emberkínzás, gyilkos csók... Tessék folytatni. Van ebben a darabban minden. És vannak benne átkozottul dicső színészszerepek. Különösen kettő. E kettőért sok mindent megbocsájtunk. Természetesen Márkus Emiliáé az egyik. Szép volt e nagyasszony, boszorkányosan szép mór-nő. És ha olykor a deklamációjával célzott arra, hogy talán opera-librettónak jobb lenne ez a darab, viszont soha talán még izgatóbb, fölindítóbb nemes erőt nem vittek még ilyen darabra. Nem vitt a nagy Sarah sem.

A szorongó, idegeiben megkínzott publikum izgalmát ő nemesítette meg. Viharzott is felé a taps. És jó volt az est arra is, hogy megismerjünk most már igazán egy fiatal, erős színészembert. Odry Árpád ez, aki a vívódó, becsületes, erős fiatal talentumában nagy ajándékot hozott a Nemzeti Színháznak. Nagy dolog az, művészkálváriát jártságot jelent, mikor egy fiatal színész még egy Sardou-darabban sem adja olcsón magát. Szerencsés színpadi alak, lélek és becsületesség. Nagy kvalitások. Megértette s megtapsolta nagyon a közönség. B. Lenkei Hedvig, Pethes, Szacsvay, Ivánfi, Gyenes s a többiek is mind nagyon jók. Szinte túlgondos rendezés. Fényes kiállítás. A darab fordítása pedig szegény néhai, nagyérdemű Fái J. Bélánkat dicséri fájdalmas posthumus dicsérettel. A közönség pedig?... Sardou darabja, érdekes, betegül érdekes és sardou-i. Nem tudta kivonni magát a tőrül vetett, egymást kergető hatások alól. És nagy mentsége volt a színészek remeklésében. Ám akármi néven nevezzük a gyermeket, Sardou sikerének, színészek sikerének, az előző bukások sikerének, az érdekesség nagy színpadi parancsa sikerének, akárminek, a valóság: a siker. Ez már így volt, és így lesz, mióta világ van és - siker.

Budapesti Napló 1905. február 25.

Dyb.

37. JÓKAI SZOBRA

Várjuk várjuk, hogy gyűljön a pénz. Nincs pénz. Nem gyűl. A magyar társadalom nem siet szobros emléket állítani dr. Jókai Mórnak. (Ő büszkén viselte nevében a dr.-t és büszkén nem viselte az y-t.) Miért? Valami nagyszerűbb hálára készül ez az ország a szobornál? Nincs pénz? Vagy hála sincs?

Nem sírunk. Mert a célhoz ért. Nagyot nem illik siratni. És jaj volna nekünk, ha Jókainak szüksége volna arra a szoborra, melyet neki az 1905-ik esztendő Magyarországa állíthatna. De róni lehet könnyek nélkül is. Írni szabad. Még...

Hol élt ő!... És hol élünk mi!... Félénken írjuk ide, de ideírjuk mégis: nekünk talán nem is szabad szobrot állítani dr. Jókai Mórnak. Tessék csak tovább szorongatni a kis pénzt. (Mert sok pénz nincsen itt, s ami van, az is kevés helyen van.) Tessék belőle mandátumot vásárolni. Rivierázni.

Jókai várhat. Hát a Nagynak szoktuk a szobrot állítani? Soha. A szobrot magunknak állítjuk, hiúságunknak, szereplő-vágyunknak. A magunk értékének. És ha e percben Hunnia nem akar Jókai-szobrot, a magyar társadalom értéke olyan, amilyent Jókai súlyával megmérni nem lehet. És ez a mi bajunk. Nem a Jókaié. Magunk miatt sírjunk.

Mi is történt velünk? Példátlan eset a kultúrhistóriában. Megnőttünk számban, hitelben, cifra mázban. Mesék kerengnek amerikai előtörésünkről. És megfogytunk a kultúra lényegének a becsülésében. Rettenetesen megfogytunk.

Ötvenhét esztendővel ezelőtt Jókay Jókai lett. Nem fontos. De érdekes ez is az ipszilon-űzés e furcsa idején. És Jókait, az ifjút, vezérül fogadta a nemzet. És ő megindult fényességes útján. Irány: ad astra. Mondjuk: magyar Európa. Ő nem állott meg egy percig. Ő haladt az útján. Századokon átpillantott. Tört, robogott előre. Nemesen, dicsően, magyarán... És mi? Kétszer voltunk csak a sarkában: negyvennyolcban és hatvanhétben. Egyébként cammogtunk. Vagy eltévedtünk. Vagy visszaszaladtunk. Hol élt ő, és hol éltünk mi! Hol járt ő, és hol jártunk mi!... Ma talán hátrább vagyunk, mint mikor ő elindult. És még hol leszünk?

Ma még szabad írni. Hát írjunk. Nem döbbentek meg önök már, ha feudális, büszke mágnást automobilban láttak? Nem jutott eszükbe: íme ez a lény a középkorban él vágyával, akaratával, egész kis primitív lelkével, s a modern emberi haladás legújabb mozgó gépébe bele mer ülni. Ez vagyunk: mi. Postánk, vasútunk, telefonunk, parlamenti palotánk, orfeumunk, nyomorúságunk, betegségünk, mindenünk, mindenünk, ami külsőség: veszettül kimívelt. De a lelkünk!... Az visszamaradt. Hova tört előttünk Jókai!... A lelki míveltség, a belső kultúra kiváltság lett, mint az y. Ha valakit erre való hajlandósággal vert meg a sorsa, ki kell innen kapcsolni a lelkét. Rettenetes.

No és most a politika. Már buzogányok ütnek az író kezére. Sivár, lelketlenség, kultúra-ölés: a magyarság nevében. Csak keressenek ki egy költő-politikust a mai negyvennyolcból. Mérjék Jókaihoz. Belereszketünk a fájdalomba.

Nem baj. Lesz Jókainak szobra. Nem zuhanhat Afganisztán-rangra ez az ország, melynek Jókaija is volt. Nincs pénz? Nem gyűl? Talán ne is gyűljön. Most ne. Nem vagyunk méltók a Nagyhoz. Elmúlik ez az ítélet-idő. És ez a magyar társadalom megleli azt az utat, amelyen Jókai járt, szállt fényességesen. És lesz Jókainak szobra. Azaz meg fogjuk magunkat tisztelni Jókai szobrával.

Addig pedig csak még valamit írjunk ide. Ha Gaston Deschamps a Temps-ban a külföld új szellemóriásairól ír, Dosztojevszkij, Ibsen és a többi mellett mindig mint ékes magyar toronyra mutat Jókaira. Példa arra, csak egy kicsi példa, hogy minket ő általa ismer és értékel a világ. Ha tudnák!... De jó, hogy még nem tudják.

Budapesti Napló 1905. február 26.

A. E.

38. MIRE HERCEGNŐK LESZÜNK

Pál nagyherceg régi ismerőse az újságolvasóknak. Nagyon szeretjük mi őt, kis-emberek Londonban, Bécsben, Budapesten, az egész világon. Voltaképpen csak és csupán azért, mert nem szereti őt a cár. Furcsán, demokrata lelkünk óhajtása szerint házasodott e szimpatikus nagyherceg. Rangon alul. És mi kimondhatatlanul boldogok vagyunk, mikor a nagyurak rangon alul házasodnak. Azt képzeljük úgy a szívünknek a mélyén, hogy ezt ők a - mi kedvünkért teszik. De azért nem ez a fődolog, hogy a cár bőszen haragos. Lessük a híreket. Mi van Pállal? Csak per Pál. És mi lesz az asszonnyal? Enged-e Európa legnabukodonozoribb udvara? Beletörődik-e már végre a házasságba a legfelségesebb fehér cári család? Néha békehírek jönnek. Pált kegyelembe fogadják. Az asszony nagy címet kap. Elválnak. Vagy Szentpétervárott élhetnek. Vagy valami ilyenféle. Ez mindig elkeserít bennünket. Mi úgy kívánjuk, hogy a cári famílía minden tagja minden órában epeömlést kapjon Pál miatt és az asszony miatt.

És most nagy veszedelem fenyegeti e komplikált és nemes indulatunkat.

Szent Oroszországban tudvalevőleg egy kicsit vadászgatnak a nagyhercegekre. Egy-kettő s a nagyhercegek darabokban repülnek az ég felé. Úgy beszélik, hogy ez nem esik nagyon jól a cárnak. Bár mindenesetre jobban esik, mintha ő röpülne. Az is lehet, hogy az ő híres lyoni kuruzslója és jósa azt jövendölte, hogy míg lesz elég nagyherceg a bombadobók kezeügyében, őreá nem kerül majd a sor. A faktum az, hogy fogynak a nagyhercegek. Mit kellene csinálni? Ilyenkor az apagyilkos nagyhercegeket is kímélni kell. A cárnak eszébe jut Pál. Ki kell ezzel a szamárral békülni. Ezt gondolja. És megy Pálhoz az üzenet.

Az üzenet, a cári üzenet, legalább is jóízű. A nagyherceg úr váljék el a feleségétől, s vegyen el egy hercegnőt. Amint ez illik. Válhassék így esetleg majd apjává sok nagyhercegnek. Mert a mostani felesége nem adhat nagyhercegeket Pálnak. Sőt kishercegeket sem. Az ő mostani házassága morganatikus. Hiszen tetszik ezt ismerni, ugy-e? A cár kegyelmes. Szíve van ennek az embernek. Költő ez. Tud ez gondolni a szívre is. Pálnak szabad lesz ezután is szeretni a feleségét. Azaz a volt feleségét. Pétervárott majd berendeznek egy palotát az elvált asszonynak. És rangjához illően férji állapotát e palotában akkor feledheti el, amikor csak akarja, és ideje van reá. Még ez nem minden. A nő, kinek az volt a bűne, hogy nem hercegnő, a cár kegyelméből, mihelyst elválik, hercegnő lesz. Még ez is.

Egek kapuja! Ezek a legnagyobb urak minő magasságban állanak erkölcseikkel még a Nietzsche-erkölcsök fölött is.

Tessék csak végiggondolni ezt a cári ajánlatot. Csinos, ugy-e? Közben pedig valószínű, hogy Pál nagyherceg számára kapnának olyan vérbeli és ranghoz illő hercegnőt, ki minderről tudva, hozzámenne Pálhoz. Ez már a legideálisabb magassága az erkölcsi nyűgökből kiszabadult lelkeknek.

Nekünk legjobban az tetszik, hogy Pál nagyherceg felesége, mihelyst nem lesz felesége, hercegnő lesz. Nálunk ezt másképpen hívják.

Különben pedig bízunk a szimpatikus Pálban.

Budapesti Napló 1905. február 28.

A. E.

39. MAGYARUL IS TUDNAK

Úgy van. Tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel ezelőtt csak annyit tudtunk ő róluk, hogy "Yokohama, Nagasaki, Hakodate, hajh".

Yokohamában meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba - magyarul. Ha megcáfolják ezt a hírt, akkor sem baj. Bizonyos, hogy a kis muszkaverők magyarul is tudnak, ha kell.

Hiszen már írtak is így egynehányszor. Egyébként is bizonyos, hogy e messze emberkék ismernek bennünket. Francia lapok írják, hogy fegyházaik magyar szisztémájúak. Most meg a dohánygyáraikat is magyar mintára fogják megcsinálni. Talán a postájuk is tőlünk okult.

Magunk is ismertünk egy kis japánit, aki a magyar alkotmányt jobban ismerte, mint szeretett dalmát testvérünk, dr. Trescica Pavicica osztrák képviselő úr, aki most ott künn Amerikában - így írják az amerikai magyar újságok - szláv szövetséget csinál ellenünk, s Európa veszedelmének hirdet bennünket.

Hát egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék törődnek velünk, És erről érdemes beszélni. De csak szomorúan.

Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk.

Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy ők verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicső kultúrvilágnak. Csak Nyemirovics Dancsenkó, ez a zseniális harctéri riporter árulja el néha akaratlanul, komoran, hogy ezek a modern hunnok nem afféle kultúrbestiák, okvetlenül hadakozó félvadak. Megélnek ezek majd háború nélkül is. Csak engedjék, hogy éljenek. Miközben fájdalmasan, de hősiesen áldozzák föl a maguk sok ezrét, az országban szakadatlanul folyik a munka. Az idegen túristák, világutazók szabadon járják be Japánt. És ámulnak. Mi Amerikától félünk? Itt Japánban nő Európa fejére egy különb és emberibb kultúra. Ha ez sárga veszedelem, hát - sárga. De miközben Mandzsúriában ömlik a vér, az egész világ államait tanuló és tanulmányozó japánok kóborolják be. Sőt luxusos vágyúak is akadnak közöttük. A Riviérán az idén már nagyon sok a japáni. És a párizsi Szalónok legszenzációsabb műalkotásai, míg a francia kormány magyar módon kunktátoroskodott a megvevésükön, elkeltek. Megvették a kis japániak, s elvitték a tokiói s egyéb múzeumokba. S miközben Mukden körül világrengető csata folyik, Komáromba magyar levél érkezik Yokohamából.

Ilyen ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük.

De nem vagyunk. Ők még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.

Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk...

Budapesti Napló 1905. március 2.

A. E.

40. KIRÁLY AZ ÁROKBAN

A királyokat gyűlölni, általában, mint olyanokat: ez az ízetlenség, hála istennek, alaposan kiment a divatból. De gyűlölni egy királyt, úgy, mint egy-egy veszedelmes és kellemetlen urat az ismerőseinkből, vagy utálni, mint például Papp Ferencet, a ma elítéltet: ez más. Hányan vagyunk, ismeretlenek, szürkék, koldusok, akik Lipót királyt úgy gyűlöljük, mintha elcsábította volna a feleségünket, nyakunkon hagyott volna egy nagy summájú váltót, vagy elvette volna gyermekünk szájából a kenyeret. Kultuszt csinálunk e nagy gyűlöletből. A hírlapok pedig gondoskodnak róla, hogy növekedjék a mi mulatságos antipátiánk. Hah, hogy gyűlöljük, miként utáljuk e fölkent földi istent, csapodár férjet, gőgös urat, szívtelen atyát, rossz királyt, szoknyabolond férfit, utolsó embert. Mert mi igazságosak vagyunk. Mert mi mindent jól tudunk. Mi mindent megéztünk. Budapesti idiómával: jól vagyunk informálva. Lipót: monstrum, utálatos, koronás Nietzsche-embrió. Mikor a szökés után, a párizsi Continentálban fenséges Lujza leánya fogadott bennünket, s elmesélte ifjú kora szenvedéseit, királyi atyja végzetes szerepét az ő egész izgalmas, szomorú életében, emlékezünk, hogy bombával szerettünk volna mindjárt Brüsszelbe utazni.

És most egy kis hír érkezik karneválos, édes, szép Nizzából.

Lipót királyról szól e hír:

A király automobilon Monte-Carlóból Nizzába ment a nevezetes Corniche-úton, amely igen keskeny és magas. Egyszerre az út egyik fordulatánál észrevette a király, hogy egy asszony jön szemben az automobillal. Az asszony gyermekkocsit tolt maga előtt, a másik gyermekét kezénél fogva vezette. Kitérésre gondolni sem lehetett, s arra sem, hogy az automobilt megállítsák. És a király belefuttatta a vad automobilt a meredekbe, az út mellett elhaladó árokba. Az automobil az árokba zuhant. Összetört.

És csak véletlen, hogy nem tört ki a Lipót király nyaka is.

A monstrum, a gonosz, a koronás önző, inkább a maga nyakát kockáztatta, mint a szegény, polgári asszonyét s két maszatos gyermekéét. Hogy ez nagy és nemes dolog? Bizony az. Ebben az időben még, amelyben mi élünk. Mi baja lehet egy hatalmas királynak, aki életeket pusztít? Hiszen ma még talán szinte kötelessége ez.

És újra ez a régi nóta. De megrázóan tudta ezt mondani szegény, néhai madárarcú, angyallelkű Michel Lujza. Az ember kötelessége megérteni minden embert. És ha megértjük egymást, már szeretjük is. Nincsenek rosszak, és nincsenek jók az emberek között, Azok vagyunk, amiknek muszáj lennünk, s nem ismerjük még azokat sem, akikkel egy életet éltünk. Testvéreink az impresszionizmusban, a gyorsvégűségben, a rossz idegekben, a hirtelen ítélkezésben: okuljunk. Ne legyünk vagy próbáljunk ne lenni igazságtalanok - még a királyokkal szemben sem.

Budapesti Napló 1905. március 4.

A. E.

41. A SZÍNHÁZ ÖRDÖGE

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

A szituáció igen-igen érdekes. Mielőtt már a függöny felgördülne. Szécsi Ferenc akar a színpadról beszélni - a színpadon. Egy kicsit irigykedünk. Úgy elmenni a színház tájáról, hogy bölcsen derűsen, fölényesen nézzünk az elhagyott, alanthagyott, csodálatos tájra, s írjunk róla nem a benfentes, régi lázzal, de a régi szerelemmel: ez szép dolog. Ez az egyik fele az érdekességnek. A másik: az önző bizalom. A Nemzeti Színház Szécsi-darabja, az Utazás az özvegység felé már kényelmes önző bizalommal tölt el mindannyiunkat; okvetlenül érdekes dolog lesz, amit kapunk.

Ezek után s mindenek előtt írjuk is ide: A színház ördöge sikert hozott. Talán valamivel kevesebb sikert, mint amennyit vártunk. De ennek Szécsi Ferenc az oka, Ő már is sokra kapatott bennünket.

Ha Szécsi Ferenc vígjátéknak nevezi a darabját, legyen vígjáték. Valamely új német poéta talán csúfondáros kulisszajátéknak vagy valami ilyesminek nevezte volna el, ha ő írja. Mert A színház ördöge kedvesen, de olykor-olykor mérgesen csúfondáros darab. A speciális magyar színpadmánia okosan óvatos szatírája. Kifordítása a színpadnak a közönség felé. Csak a nagyon vidéki színpadé persze. Hanem azért érthet mindebből Budapest. Szinte érzi az ember az író folytonos gondolatát, hogy hejh csak valamelyik budapesti színpaddal lehetne ezt keményen, alaposan megcselekedni. Mivel pedig ez egy kicsit bajos, annál jobban kikap a budapesti színházi bajok egyik legveszedelmesebb peccatum originale-ja: a színitanoda.

Nagyon is sok minden belekerült ebbe a színházi és színpadi szatírába, ez a legfőbb hiba. Egy vidéki módos kereskedő-családot zülleszt el a színház ördöge, alördögei, egy színigazgató, két revolverzsurnaliszta s társaik által. A família öreg fejével elhitetik, hogy Don Juan, a vejével, hogy világhódító drámaíró, a leányával, hogy a jövendő Pattija. Jövedelmes speceráj-üzlet, családi boldogság, takarékpénztári betét, jegyespárok öröme és sok-sok illúzió pusztul el, míg aztán a negyedik felvonásban helyrejön minden. A zsaroló banda áldozataival együtt eközben Budapestre kerül, s e réven kapjuk meg a darab legmaróbb részét, a színitanoda rajzát. Bizony itt furcsa és kegyetlen titkokat tudunk meg. Az ügybe a színpadon a rendőrség is beleavatkozik. Talán ez az egy a túlzás a szatírában.

Eleven furcsaság, ötlet, alak van annyi a darabban, hogy ötre is jutna. Az előadás pedig legelsőrendű. A nőszerepek között Haraszti Herminé a legbővebb. Jeles és pompásan mulatságos volt, mint ripacs tragika. Varsányi Irén és Gazsi Mariska kisebb szerepeikben voltak nagyon kedvesek. A férfiszerepek a hálásabbak. Egy sereg kész sikerű szerepet írt a Vígszínház színész urainak Szécsi Ferenc. Góth, Hegedüs, Tanay, Vendrei, Fenyvesi, Balassa, Szerémi annyi tapsot arathattak, amennyit csak akartak. Legelső sorban pedig Góth, akinek a pénzétől és illúzióitól megrabolt fűszeres szerepében több és erősebb feladat is jutott a többi szerepeknél. A kisebb szerepűek is helyt állottak. Hegedűsné, a ki szerepében ügyes és bátor, Báthory Elza, Győző s mindannyian.

De azért lesz okvetlenül különb sikere is Szécsi Ferencnek, ha sikeres is volt az este. Mert sikeres volt, s a közönség szeretően, hálásan viselkedett.

Legtöbb taps volt az első felvonás után. Szerző és színészek előtt alig győzték vonogatni a függönyt. De volt taps, kihívás sok mind a darab végéig.

Budapesti Napló 1905. március 4.

Dyb.