42. EGY ÉRTÉKES KÖNYV

Ábrándozó lelkű nép vagyunk. Amennyire nem szeretjük az ideákat, éppen annyira ideálisak és élhetetlenek az élet fölfogásában. Nekünk kész veszedelem, ha elénk messze, fényes terveket rajzolnak. Letesszük a kalapácsot, kapát, méterrudat, ecsetet, tollat. És azt hisszük, hogy kész és megérkezett valóság az, ami - álom. Élelmes nációkat helyes dolog álmokkal lakatni, élhetetleneket bűn. Valaki arról ír, hogy harminc millió magyar a cél. Egy hét múlva már úgy viselkedünk, mintha harminc millióan volnánk. Egy más valaki Nagy Lajos magyar birodalmát akarja föltámasztani, mi rögtön látjuk magunkat Európa homlokán tombolni. Eközben egyre sötétebb lesz a magyar ég. Lelki és anyagi nyomorúság mindenütt. Véreink ezrével vándorolnak ki. Az országot pedig birtokolja néhány ezer úr. Még a mi híres politikai talentumunk is - negatív. Még élünk, mert nem vagyunk könnyen emészthetők.

Ezt elüljáróban mondjuk el, mikor egy érdekes könyvről akarunk néhány szót szólni. Könyvről, mely szintén messze terveket rajzol a magyarság elé, de ez álomszerűen, poétaian merész, grandiózus terveket megalapozza zseb- és életismerő józansággal. Tudja jól a könyv írója, Rácz Gyula, hogy mik a mi gyöngéink. De talán nem is jól mondjuk. Ő maga is talán magyar temperamentum, legalább is abban, hogy megittasul az álmoktól, de ezt szinte tudatosan cselekszi. A messze, nagyon messze jövendőt csak azért vetíti elénk úgy, ahogy él az ő álmaiban, mert egészen szárazon, hideg hangon nem akarja elmondani a maga igazságát, amely ez: Gazdasági önállóság nemzeti és világgazdasági függetlenségünk megalkotója. Ez a könyv címe is.

Gondolkozó és igazi író írta ezt a könyvet. Ha jól informáltak bennünket, Rácz Gyula a Társadalomtudományi Társaság vitáira készült e könyvbe foglalt gondolataival. De gondolat gondolatra halmozódott, ő pedig különútra jutott. Így készült el ez a könyv, ez az érdekes könyv, melyben egy gondolkozó magyar ember, aki látja a világimperializmusra törekvő nagy világküzdelmeket, aggodalommal, ésszel, szeretettel, sóvárgással akarná elhelyezni a maga nációját is a félelmetes jövendőben, mely csak a nagyoké, gazdagoké, erőseké lesz. "Magyarok, vigyázzatok! Ha ti még mindig nemzetiszínű katonanadrág-zsinórért, magyar királyhimnuszért s több efféléért kockáztatjátok a nyakatokat, mikor a titánok modern harca előtt áll a világ, úgy elmúltok, mintha sohse éltek volna itt magyarok." Mintha ez szólna Rácz Gyula minden sorából. De viszont megrajzolja, hogy mik lehetünk. A világárasztó németség és szlávság mellett harmadik európai tényező, a Balkán gazdasági meghódításával, vezetésével.

Mikor a jövendőbe néz, minden nagy csodával számol. Mert minden jövendő csodákat hoz. Látja a Habsburg-monarchia teljes fölbomlását is természetesen például. Az oroszsághoz római műveltségük miatt nem csatlakozó cseheket és lengyeleket, kik felett talán Habsburgok uralkodnak majd. Németország az osztrák-német földdarabokért s Triesztért orosz Lengyelországot is megszerzi a Habsburgoknak. Ilyen eshetőségekkel is számol a könyv írója, aki a meglevő világhatalmak jövő fejlődését és a magyarság jövőjét összevetve vizsgálja. Felemelkedik a világpolitika grandiózus magaslataira: egyszerre tekinti át a múltat és jövőt. Számításba veszi a pángermanizmusnak és pánszlávizmusnak a Duna völgyére való vágyakozását; a világszerte kolóniákat alapító németség és oroszság világgazdasági törekvéseit; Ausztria jövő felbomlását és a németséghez való csatlakozását; a kozmopolita szocializmus törekvéseit. Elősorolja a nemzetiségek beolvasztásának, a nemzeti egységek kialakulásának akadályait. És kitűzi végül a pozitív alkotásnak, produktív munkának politikáját; a gazdasági önállóság megteremtését először. Azután a "Dél-európai magyar gazdasági uralom" kivívását a Balkánon.

Politzer Zsigmond és Társa kiadásában jelent meg ez a nagyon érdekes könyv, mely minden politikust, minden újságolvasót érdekelhet. És minden magyar embert. Érték, esemény minden okos szó és betű, mely fülünkbe kiáltja, hogy dolgozni kell, művelődni és gazdagodni. Mert nem a nemzetiszínű zsinór, de a perszonalis únió sem ad életet. A népeket válságosabb idő nem kerülgette még. Most csakugyan a lenni vagy nem lenni a kérdés.

Budapesti Napló 1905. március 5.

a.

43. A KÉT DARMSÄTDTER

A két Darmstaedter esete iszonyú. Éji harc apa és fiú között. A fiatal Darmstaedter négyszer szúrja éles késsel mellbe az öreget. Az öreg Darmstaedter tántorogva, vérezve fegyvert kerít, s két golyót lő a fia szívébe.

Valamikor, nem is régen, a finom, irodalmi rémregények idején sokszor izgatta a lázas fantáziájú írókat az a téma, hogy rémes helyzetekbe s egymással szembe állítsák egy család tagjait. A Kain-Ábel-féle históriák voltak a sűrűbbek. De még a testvérek szerelmétől sem riadtak meg ezek az akkor érdekes és talán ma is legérdekesebb írók. És emlékezzünk csak, miként hatott reánk a romantikus, nemes lengyel gróf históriája, aki halálos párbajt vív a fiával egy asszony miatt.

A két Darmstaedter esete milyen más. Az apa jómódú ember, aki egész életében kuporgatott. Házmester a saját házában. Típusa a kemény, vad, kicsi pénzszerzőknek, a garas mániákusainak, a kispolgári szívtelen korrektségnek. A fiú pedig az apának önvéréből fakadt cáfolata. Lop, csal, zsarol, hogy rögtön eldobja a pénzt, amelyet lopott, csalt, zsarolt. Mintha valóságos küldetése volna, hogy harcoljon az apja összekuporgatott vagyonkája ellen. Gyűlöli az apját. Belopja magát lakónak az apai házba. Végre is a két ember, apa és fiú, piszkos, véres éji harcban áll egymással szemben. A fiú holtan marad a párbaj színterén. Az apa győzött. Ő talán nem hal bele a sebeibe. A tragédia véget ért.

Akit el nem rontottak a romantikusok, az nem látja kevésbé fenségesnek a két Darmstaedter tragédiáját, mint ama két lengyel grófét például, akik asszonyért gyilkolták egymást.

De sőt hatalmasabbnak látja a két Darmstaedterét. Itt nem két férfi, nem is az apa és fiú, de két világnézet csapott össze s számolt le egymással. Ha nem félnénk a gúnyos megmosolygástól, azt mondanók, hogy Nietzsche ki nem fejlett típusa harcolt itt. És a dionüszoszi típus vesztette el a harcot, a fiú, aki a maga vad ízlése szerint ugyan, de az életnek volt a papja. És győzött az életről való lemondás, a józanság és a pénz, a vagyon, mely önmagáért akar és tud lenni. A züllött, pénzszóró fiút megölte a szigorú, pénzőrző apa. A két Darmstaedter harcában elbukott a dionüszoszi életfelfogás.

Talán, ha asszonyról lett volna szó, sohse fejlik ki tragikum apa és fiú között. De többről van szó: a vagyonról. És nem azt szimbolizálja-e a két Darmstaedter esete, hogy a pénz fölötte van már a vérségi köteléknek, s fölötte van minden földi értéknek. Az öreg Darmstaedter nem bánta, ha már ő meg is hal, de a pénzét ne fecsérelhesse el a fia.

És ez az időnek az igazsága. Világszerte divatos ugyan a gondolkozás kultusza, sőt még a poéták is mintha újra divatba kezdenének jönni. De az álmok el akarnak most már menni végleg a földről. Az álmok, mámorok és a régi rendű vágyak. Ám valójában az emberi vágyak meglelték a pozitívumot. Minden mai földi küzdelemnek célja: a vagyon. A többivel, a gondolatokkal, érzésekkel, hagyományokkal és a többivel csak éppen áltatjuk magunkat.

A két Darmstaedter tragédiája rettenetesen mutat reá erre a pozitívumra.

Budapesti Napló 1905. március 7.

A. E.

44. NAFTALI - NAFTÁLIA

Mert Naftali az Naftália és Naftália az Naftali. Vegye a dolgot tragikusan Orlai Antal. Vagy, akinek kenyere. Nem új dolog a sztropkói csoda. De nem új dolog a latin mondás sem, hogy: a "si duo faciunt idem, non estidem." Hát ki vágyik a császár kenyerére? Népies magyar írók, avagy igazabban szólván: népieskedők, úgy festették s festik a magyar legényt, hogy az belehal az untauglichba. Hát megesik ez is. Sok csodabogara van a jó istenkének. De viszont Mikszáth Kálmánnak van egy bájos novellája Mariskáról, Mariska bizony éppen annyi joggal Mariska, mint Naftália Naftália. Mariska: magyar paraszt (masculini generis), talán Mihály volt ő igazán. De egy kis anyakönyvi igazítás, és Mihálynak nem kellett októbernek első napján bemasírozni. Hát igazán a galíciai izraeliták találták ki a nőneműsítést? Avagy csak éppen ezek a kaftános, vézna, semmi fiúk hiányoznak a k.u.k. regimentekből? És sötétségben-élők nincsenek más részén az országnak, csak Galícia felé? Üssük-e agyon a nazarénusokat, mert nem akarnak fegyvert fogni? De viszont a babona és a bűn csak a kaftánok táján ismerős? A havasok oláh népe, csupa munkás és magyar kultúra persze? Dél-Magyarországon pedig sohse hallottak uzsorásokról úgy-e? A büntető bíróknak nincs-e másutt dolguk? Csak a sadagorai és a máramarosszigeti rabbik és kollegáik olyan papok, akik nem állanak természettani alapon?

Maradjunk a felvidéki katonaszabadításnál. Új dolog-e az, hogy a galíciai söpredék nem első rendű emberanyag? Özönlésükre, ha jól tudjuk, dr. Mezei Ferenc figyelmeztette a magyar társadalmat. Kik vívják ellenük a legmagyarabb; legcivilizátoribb harcot, mint az intelligens magyar zsidók? Bigottságukat, magyartalanságukat, vadságukat, piszkosságukat ante Egan látták már, s panaszolták éppen a magyar zsidók, a zsidó vallású magyarok, kik sejtették is talán, hogy a Jehova-közösség már elég lesz arra, hogy a gyűlölködés identifikáljon. Még csak az anyakönyvhamisítást, a katonaszabadítást is zsidó magyarok jegyezték le először. Olvasom például Wolfner Pál egy írását. Novellaszerű írás, rajz a határszéli világból. Néhány hónappal ezelőtt jelent meg egy heti lapban. Járási orvosnak kerül le a rutén vidékre a fiatal Grün doktor. Mint az "Elnémult harangok" kálvinista papja, ő is a világosságot és a magyarságot akarja e sötét országban terjeszteni. A kaftánosok összeesküsznek ellene, a hitehagyott ellen, mert nem akarja az anyakönyvet úgy kiigazítani, hogy a Wolf Zélig fia - leány. Ők ezt nem tudják bűnnek látni, mert nem tanították meg erre őket. Ismertem erdélyi oláh legényeket, kik húsz éves korukban nem tudták, mire való a pénz. Hiszen az egész világon nincs talán olyan lelki sötétség, mint e szép ország egyes helyein. De nem csak a kaftánosok között, kikről jól írja Wolfner Pál: "Messze - Budapesten - olykor szóba kerül az ő dolguk is, és ilyenkor támadnak ellenségeik és védelmezőik egyaránt. De ellenségek és védelmezők a kaftános embereknek csak a vallását látják, azért támadják, azért oltalmazzák őket. Azt, hogy babonában, tudatlanságban elmaradt, sötét fanatizmusban tartott néppel van dolguk, ilyenkor alig jut eszükbe." Oh mások között sincs másképpen.

Ez az! Ez az igazság. Románia és Oroszország nem lehetünk! Különben is, ha minden sötétségben tartott, civilizálatlan, magyar- és kultúra-ellenes elemet ki akarnánk innen zsuppoltatni, nagyon kevés dolga maradna a következő népszámlálásnak.

Más itt a panacea. Ezt nem halljuk. Éppen azoktól, kik chauvinebbek Árpádnál, Horváth Istvánnál. Magyarság és világosság mindenféle honi sötétség (rabbinusos, plébánusos, tiszteletes, pópás, demagógos, kuruzslós, és a többi) ellen. Ez még magyarabbul: kötelező állami népoktatás. Ezt halljuk, mert ez kell. Addig hiába nyomoz Orlai Antal, hiába ezer mentő (és mementó!) akció. Addig nem vehetjük a dolgot tragikusan. Mi lenne, ha minden sötétséget, elmaradottságot, bűnt, tragikusan vennénk? Nem járna itt más, csak kétségbeesett vagy megbolondult ember. Tessék elhinni: a Wolf Zéligek kérdése is súlyos kérdés; de talán mégsem minden bajunknak a kaftán és Naftali-Naftália, meg a katonaszabadítás az oka. Vigyünk magyarságot, kultúrát és módot az életre a legsötétebb Zemplénbe, Máramarosba, Biharba, Krassó-Szörénybe, Szilágyba, Árvába és annyi sok helyre. Mód csak egy van: kötelező, általános állami népoktatás. Tetszik? Nekünk igen. És minket ettől nem tántoríthatnak el semmilyen vallású csodarabbik.

Budapesti Napló 1905. március 8.

Ady Endre

45. A MUKDENI LÁNGOK

Éj leple alatt Mukden tájáról eszeveszett iramodással menekül a vert had. A forró, pokoli zajú, dögleletes levegőjű éjszakában egetverő lángok csapnak magasra. Mukden ég. Az emberiség históriájának örömtüze ez. Ezer és ezer kioltott lélek árán gyulladt föl. Rettenetes áru lángok, de legalább kétszáz esztendőt világítanak be a jövendőből. Új sor, új élet, új világ. A porladó mandzsu királyok sokszázados, szent sírjai tátongtak meg éjféli órán talán ott Mukden mellett, hogy sírba sülyesszék, ami már olyan régen sírba való. Mukden: ma sejteni sem tudjuk, hogy mit jelent ez a buckázó hangütemű név. De ki sejtette 1789 július 14-ének reggelén, hogy mit fog jelenteni - Bastille?

Avult, mitikus, kriptadübörgésű igék jutnak az eszünkbe, milyeneket csak Shakespeare tudott fölhívni a múltból. Até-nak, Zeusz szörnyű leányának árnya suhogott ott, Mukden fölött, a könyörtelen, a bosszúálló romlás. A nagy események mitikus támaszokat kerestetnek a gyönge emberi lélekkel. A mukdeni csatavesztésnél pedig régen nem volt nagyobb eseménye a világnak.

Mi magyarázza, érteti a muszka csapatok páni félelmét? Keveset számlál hasonlót a história. És égi beavatkozásról meséltek olyankor a regék. Ojama máskor is kemény volt. Öt vezére is. A kis japáni ördögök a poklot sokszor juttatták már eszükbe a kegyes cár seregeinek. De most mi történt mégis? A visszavonulás Napóleonja, a szerencsétlen Kuropatkin görcsös ujjai közül miként szakadt így ki a gyeplő?... Nem, nem. Nem csábít el bennünket az örök emberi hajlandóság, a mítosz-kedv. Az oroszokat az orosz forradalom törte össze Mandzsuriában. Ojama, a japáni fővezér, a diadalmas Gapon volt ezúttal. A történelem egy régi szerepet játszatott el a japáni fővezérrel. Akármilyen különösen hangzik: orosz szerepet. Mert a történelemnek most nem az volt a fontos, hogy Japán győzzön, hanem hogy Oroszország, a mai Oroszország, e terhes, rémes, csúnya fellege az emberiségnek elszóródjék a gyilkos fegyverek tüzében az emberi művelődés célja, napja, a Haladás elől.

Mikor Xerxes óriási embercsordája megkergült, messze távoli országokban mit sem sejtve vadásztak, halásztak az emberek. Mikor Bizánc elbukott, Provence-ban zengett a dal. A lipcsei csata napján alighanem egy kis vármegyei sérelemről is több szó esett Magyarországon, mint arról, ami jönni fog. Ma sincs másképpen. Az emberek izzadnak, szaladnak, élveznek, sírnak, kacagnak, s nyögnek, mint máskor. És mégis másként van már valami. Ahol csak beszövődtek az emberi kultúra közös szálai: ma titkos remegésben száll meg mindenkit egy nagy sejtés. Nem Ororszországé és nem Japáné a mukdeni lángok híradása, de az egész világé. Még mindig reszkethetett egy új szent szövetségtől a világ. Tegnap éjszaka óta nem már. Hat millió erős német munkáskar bízó erejét érezzük. A Kalevala új strófáit halljuk. Francia földön leszámoló, példaadó Golgotájára új hittel indul a szabad emberi szellem. Áldott szellem, világváltó szellem. Nagyon, nagyon, nagyon gőgös, nagyon sötét urakba reszketés áll. Nem lehet felsorolni, mennyi helyen mennyi vágy szabadul most föl. Vágy és akarat: a változás, a jobb felé. És ennek a készülő, dicső világzajlásnak Mukden vörös lángjai világítanak eléje. A mandzsu királyok ősi sírjai felett első csatáját nyerte meg az eleven, új élet, új világ új forradalma.

Tokió diadalünnepre készül. Van oka ünnepelni, ragyogni ennek a rejtélyes, csodás nemzet-üstökösnek, mely jött, hogy bevilágolja a világot, hogy elhessegesse a lidércet, mely a kultúremberiség mellét nyomta. Nem a mikádó öröme ez. Nem japáni harci tűzé. Ám azért illő, hagy rivalgó banzájukat visszazúgjuk hálás örvendezéssel. Az emberiség karjai fölszabadultak. Most már akármennyi irtózat jön, a világnak nem szabad kétségbeesnie. Ez most már a Romanov Miklósok dolga. Vagy talán az övék sem. Aki az emberekkel akar valamit, mert máskülönben nem igen lézengenénk e világon, ha valaki valamit nem akarna velünk, úgy rendelte, hogy száz és százezer élet semmi legyen, mikor a világ lendüléséről van szó. Talán nem lesz ez mindig így. Bizonyosan nem lesz így ez mindig. Töröljük le a könnyeinket A borzasztó embermészárlás vérkönny-tengerét a föld beissza: És engedjük, hogy a mukdeni örömtűz vidám pirosságot verjen az arcainkba.

Budapesti Napló 1905. március 10.

A.

46. A FRANCIA KUTYA

Budapest székes fővárosunknak igen érdekes diplomáciai szenzációja van. Alig mutatták be a Vígszínházban a Szaharai konzul-t, alig kapta meg a legfelső exequaturt nemes Libéria köztársaság budapesti képviselője, íme egy új nemzetközi vonatkozású esemény.

Franciaország budapesti főkonzulának van egy kutyája. Ez a kutya nyilván francia kutya. Budapest székes fővárosnak viszont van egy adóneme, melynek neve ebadó. Nyilván magyar adó ez. Nos, a magyar adót kivetették a francia kutyára. Hic Rhodus!

Ebből bajok lehetnének. A francia kutya - nem magyar kutya. Ez világos. Külömben is könnyelműség volna egy kutyától, ha már kutya, hogy magyar legyen vagy osztrák. Vagy pláne osztrák-magyar. Eltekintve attól, hogy német rágalomnak tartjuk a francia décadence-ról szóló meséket, határozottan állítjuk, hogy a gloire nemzetéhez tartozni nem rosz dolog. Fashoda ide és Fashoda oda, Franciaország még mindig meg tudná torolni a legutolsó kutyáján esett sérelmet is. A francia főkonzul Budapesten territoriális jogot élvez. Természetes, hogy territoriális jogot élvez a kutyája is. Egy francia kutya meghal, de egy barbár, keleti ország lealacsonyító hűbérdíj-követelésének meg nem adja magát. Ebből nem eszik Budapest, azaz mille pardon, Budapest.

Mondjuk, hogy Totonak hívják a francia főkonzul kutyáját. De mondjuk, hogy Toto magyar kutya volna, és Bodrinak hívnák. Mivel pedig magyar főkonzul nincs, Bodri a Návay Aladár úr kutyája volna, párizsi magyar kereskedelmi megbízottunké, mint egyetlen olyan magyaré, ki Párizsban ugyahogy a magyar államot képviseli. Mi lenne Bodrival, ha kázusa akadna Párizsban? A territoriális jogot mely címen élvezné? A néptörzsi Bodri végre is annyi megalázást szenvedne, hogy nyakát önként nyújtaná dróthurokra. De mondjuk, hogy Bodri számol a nagyhatalmi állással, és mint osztrák magyar eb követel különleges elbánást. Hátha Massard úr hármasszövetség-gyűlölete kivinné a párizsi községtanácsban, hogy Bodri igenis fizessen adót. Mint ahogy a budapesti tanács bizonyosan kegyesen elengedi a Toto adóját.

Mit tudnánk tenni Bodriért? Emlékezzünk csak Napóleonra. Nem tudott tőlünk olyat követelni, amit mi, a Habsburg-monarhia, meg nem adtunk volna. Elveszne szegény Bodri. Még ha Bodrovszkynak hívnák is, és földije volna Goluchovszkynak.

Azonban szörnyű ördögöket ne fessünk a falra. Szerencsére, a franciák udvariasak még a magyar kutyákkal szemben is. Természetes hát, ha Budapest is udvarias lesz Totóval szemben. Ha Budapesten állna, a diplomáciai összhang igen szerencsés volna Európában. Éppen azért, ne féljen senki bonyodalmaktól, ha talán a budapesti diplomaták arcát borúsaknak is látja. Nem lesz semmi baj. Csak a magamféle furcsa bolond ember gondol egy percig tisztelettel vegyes irigységgel arra, hogy még a kutya sem kutya, ha francia.

Budapesti Napló 1905. március 10.

A. E.

47. EGY TISZTELETES ÚRHOZ

Szól ez írás az alphai tiszteletes úrhoz. Gyáváság okából szól éppen ő hozzá. Az alphai tiszteletes úrnak tudniillik nincsen neve. Alpha nagy Amerikában van, New-Yersey-ben. Baksay Sándor püspök most keres Alphába egy magvar kálvinista papot. Hatszázkilencven dollárja lesz ott évenként. Nem nagy pénz. No de itthon sincsenek nagy pénzhez szokva a református tiszteletesek.

Tiszteletes uram, Alpha magyar lelkipásztora, kinek a neve még nem tudatik, szerencsés utat kívánunk. Pápa vagy Budapest, Patak vagy Kolozsvár vagy Debrecen lelkét vigye magával a tengerentúl árva magyarjai közé, mindegy. Azt sem ajánlgatjuk, hogy sok szeretetet is vigyen magával, úgyis ezt teszi.

Egyre kérjük csak: ne legyen önből búsmagyar odakünn. Nagyon nagy kérés ez. És nagyon nagy kérdés. Hogyan is nem esett még erről soha szó?

Messze nagy Amerikában, idegen népek és csodák rengetegében egyre nő a hazulról elátkozott magyarok száma. Itthon nem lehet élni. Mennek ki szegények, talán a világon a legrosszabbul fölszereltek az újvilág nagy versenyére. De mennek. És ott künn összeverődnek. Nagyrészüknek lelkén még ott van az alig lerázott jobbágyság lélek-bénasága. Aztán ez a mi országunk még mindig csak feudális ország. A régi jobbágyokat, az új jobbágyokat, sem betűre, sem munkára, sem bátorságra meg nem tanítjuk. Úgy képzeljük egy-egy amerikai vidék magyarságát, mint reszkető juhnyájat a debreceni nagyvásárra beriogatva. Reszketve nézik a nagy, ijesztő, lármás ismeretlenséget.

No, most már semmi egyéb nem kell, mint egy ábrándos, gyöngelelkű veretű, aki Amerikát is csak a betűk révén ismeri jobban, mint a hívei. Mondjuk, egy poéta-lelkű debreceni teológus, aki sírva gondol vissza a cétus életre, egy elmulasztott beregi eklézsiára, egy kis leányra, a kortes-nótás, lelkes képviselőválasztásokra, a hazai cécókra vagy valami más ilyenekre. Kész: egy kis Magyarország. Hazai tempóban folyik az élet, egymást marva, sokat ábrándozva, gyámoltalanul és szegényen. Mindenek fölött pedig búsmagyarkodással.

Tiszteletes uram, csináljon iskolát. Nemcsak a többi tiszteletes úr, de minden értelmes, vezető, amerikai magyar számára. A Reformed Church és a Presbiterian Church, a missziói vagy hazai egyház, az ilyen magyarok vagy az olyan magyarok kérdése, ezek az ióta-problémák ne kössék önt le. Legyen amerikai, ahogy Amerikába teszi a lábát, s tegye amerikaiakká a magyar híveit is. Magukban bízókká, reálisakká, munkásakká, vállalkozókká és műveltekké. Vagy legalább is erre törekedjék. A magyarság pedig megmarad e mellett. Ne tessék félni. Sőt így lesz csak ebből haszna a magyarságnak.

Ha mi kerülnénk oda, ilyen gondolattal idomítnók apostolivá a lelkünket. Amint következik. Itt élünk már egy millióan. Ez a szám egyre nagyobb. De lehetetlen, hogy Magyarország sorsa mindig úgy folyjék, ahogy most. Készüljünk erre a változásra idekünn. Egy napon talán otthon elszáll a sötétség. Összeomlik a középkor. Meghal az az Európában felejtett feudális-patriarchális világ s egy demokrata, modern Magyarország támad belőle, melyben nem lesznek urak, csak polgárok. És akkor mireánk szükség lesz. Mink már akkor egészen új munkás-idők gyermekeivé nevelődtünk Amerikában. Vagyonosak leszünk és hazamegyünk. Mind. Millióan, két millióan. Hazamegyünk tanítómestereknek.

Evvel a gondolattal szálljon partra, tiszteletes uram. Ne nacionalizmust vigyen magával, busongó magyarságot, de amerikánizmusra szántságot és bízó magyarságot, amit nem kell lépten-nyomon a szájon hordani. Ott künn nincs idő a szép szavakra. Lehet, hogy hazaárulónak fogják deklarálni az amerikai zoltánok, de ez még itthon sem elviselhetetlen, tiszteletes uram. A munka mindent feledtet, s be szép volna, ha Amerika kifejlesztené az új magyar ember típusát, a szabadét, műveltét, munkásét, erősét, mely honi nyomorúságainkban nem tudott megszületni.

Budapesti Napló 1905. március 12.

A. E.

48. WESSELÉNYI

Hatvanhét esztendeje ma, hogy a pesti árvízen bátorságosan hajózott Wesselényi. Miként Krisztus a tengeren. A franciskánusok templomán ma már ott kellene lenni a táblának, mely az árvízi hajós emlékét hírdeti. Nincs még ott. Nem is baj. Bőbeszédű, lanyha verses strófa, városházi ünnepi szónok, hivatalos kegyelet sohse késhetnek eléggé. Egyébként is Wesselényi árnya nem szokott hozzá a tömjénhez. Fadrusz érezte, hogy ki volt. És néhányan talán még. Fadrusz előtt és Fadrusz után. De kezesen mindig. Mert nem volt ő Krisztus. Csak a kínszenvedésben. A megfeszíttetés sikerében nem. Ő János volt, a keresztelő.

Kis jegyzőkönyvet tartogat e sorok írója, Wesselényi késő kis földije. Átkos órák sóhajtásait, káromkodásait jegyzi bele. E néma, rejtett kis könyvben sok tépődő sor áll Wesselényiről. Nem merne lejegyezni ide egyet sem. Gyilkos analógiák, tömegsértő istenkáromlások ezek. Hanem van valami más is e könyvben. Egy lázas poétaötlet. Ezt talán ide lehet írni. A poéta-ötleteket fölényes mosolygással fogadja a világ. Tehát: élt egy másik Shakespeare, egy másik Heine, egy másik Nietzsche, minden nagynak egy másika, akit a világ nem ismer, s aki prófétaibb, több volt azoknál, akiket ismer... Wesselényi több volt, sokkal több, mint ama nevezetes utókor még csak álmodja is. A kufsteini fogolynak, Voltaire legtüzesebb magyar adeptusának és Cserei Ilonának a fia olyan pompázó kifejlődése, fenoménja volt a magyar férfiléleknek, amilyenhez hasonló talán egy-kettő akad. De nem volt percnyi pontossággal érkezett fia a beteljesedett időknek, s a graefeubergi vak embernél alig van tragikusabb magyar sorsú alakja a históriának. Zilahon áll a szobra. Szilágyságban, fészkében ama fényes familiának, mely a kevesek közül való, kiknek minden rendű Marat-k megbocsátanának, amiről végre is ma már nem tehetnek: hogy címeik és ismert őseik vannak.

Rajta múlt volna csak, ma nem volna ez az ország feudálisabb, elmaradtabb bizonytalanabb sorsú, mint valaha. Balítéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi korunkról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét, süllyesztő ajtót az agyában.

De ma csak az árvízi hajós napja van. Ne szóljunk arról, hogy milyen nagy szüksége volna ma ez országnak azokra a nagyszerű erejű karokra, melyek az árvizes Pesten annyi életet emeltek ki a romból és az áradatból. A hivatalos ünnep meglesz. Ünnepeljenek ma csak a megértők. Ezúttal kivételesen pontos dátumon. Az új Budapest minden gyermekétől elvárhatna ugyan egy könnyektől és emlékekkel telt percet Wesselényi árnya. Büszke árny ez. Áldozzanak tehát csak azok, kikből ez önként jön. Nézvén kétségben a mai szörnyűséges, árvizes világot, erősödjenek. Végre is nem lehet ott sokáig Hamletek kezében a sors, ahol hatvanhét évvel ezelőtt az akciónak olyan legendás bajnoka élt, mint Wesselényi.

Budapesti Napló 1905. március 14.

A. E.

49. LA TORTAJADA A PÁPÁNÁL

- Terpszikoré leánya, leányom, hivalkodó, szegény némber, kelj föl és beszélj. Honnan jössz?

- Messziről, messziről, óh én szentséges atyám. A világból. Mindenünnen. Riadalmas, tündérfényű deszkákról. Szomorúan.

- Beszélj.

- La Tortajada vagyok. Ez a nevem. Így ismernek. És nem vagyok az mégsem. Táncolok, és nem tánc a vágyam. Fáradt vagyok, és nem a táncban fáradtam el. Úgy érzem, hogy ezer évek fáradtsága húzza tagjaimat. Úgy érzem, hogy ezer évek miatt nem tudok már tovább táncolni és kacagni... Lelkemben az egész világ könnyei áradnak.

- Sírj és könnyeid megszámláltatnak, leányom. Hiszen te is leányom vagy. Az Üdvözítő fölemelte a bűnös némbert is. Sírj és remélj.

- Nem tudok sírni és nem tudok remélni. Csak a lelkemben, bent gyűl a könny. És régen gyűl már. Én azóta élek, hogy Istent keres az ember. Ott voltam a legelső áldozásnál, mikor a megfélemlített emberállat ki akarta engesztelni a megfélemlítő, ismeretlen hatalmat. Durva dörömbölés, furcsa muzsika hangjára pezsdült föl először bennem a vér, s kezdett táncot lejteni a lábam. Aztán az olümposzi istenek szeretett leánya voltam. Óh víg táncos tavaszok! Óh mámoros szaturnáliák! Aztán nagy némaság jött a világra, és én meghaltam e fagyasztó némaságban. Circumdederunt-ot énekeltek a koporsóm felett, új fajtájú szigorú papok. Az én igazi életem elmúlt. Akinek az első táncomat odaadtam, az most engem megtagad. Odaálltam még egyszer oltára elé, régi szent, templomi misztériumkor. De onnan is hamar elűztek. A tánc, a szabad kedv, óh régóta kiátkozott itt a földön. Nemcsak Terpszikoré-anyám, de minden szabad, vidám, emberi múzsák el vannak űzve az oltárak tájáról. És én úgy érezem, mintha az emberi fajta visszemlékezése volnék a régi pogányságra, s olyan fájó, vágyó visszaemlékezés vagyok, aki maga a halálos bűn. És úgy érezem, szentséges atyám, hogy lehetetlen így élni tovább az embereknek. Ti, őrei az emberi lelkeknek, megátkoztok minden szertelen gyönyörűséges lendülést e lelkekben. Mi pedig Terpszikorénak és múzsatestvéreinek fiai és leányai bárhogy is hadakozunk veletek, a ti erőitek miatt nem tudunk igazi jókedvet, fölszabadulást adni az emberi lelkeknek. A gondolat, a csók, a dal, a muzsika, a tánc, a faragott amulett s mindezek akkor születtek, mikor Istent először kereste az ember. Két ezer év óta miért száműzöttek ezek?...

- Bűnös és balga vagy, leányom. Az Úr nem űz el senkit. Titeket sem, a Sátán gyermekeit sem. Ő a Kegyelem. De a ti életetek csupa szabadosság, bujálkodás, istenkísértés, porimádás. Az embernek az égre kell tekintenie... Ha bánod és levezekeled bűneidet, ott fent kegyelmet találsz.

- De mi itt élünk, itt lent. Én itt élek ezer év óta. És testvéreim is itt élnek. És az emberek is itt élnek. Mi itt a földön akarnók egyenlően vidámmá és boldoggá tenni őket. Miért kell halálra fárasztanunk magunkat a veletek való hadakozásban. Miért nem vidámíthatjuk az embereket bátran és szabadon? Miért kell a világnak már azt is rendkívüli eseménynek tekinteni, hogy a pápa, aki Toszkánai Lujzát fogadja, színe elé bocsátja La Tortajadát is, aki ha fáradtan és búsan is lelke mélyén, de mégis az embereket vidámságra tanította e bús siralomvölgyben?...

(Mindebből természetesen, csak annyi az igaz, hogy X. Pius pápa, aki máris annyi Vatikán-másító, nemes, bátor új emberi vonást árult el a petrusi trónon, kihallgatáson fogadta La Tortajadát, a Budapesten is ismert híres spanyol táncosnőt. A Vatikán biboros emberei szörnyülködtek ennek csak a gondolatára is. De a pápa a szeretet bölcs mosolyával mondotta a szörnyülködőknek: "az Üdvözítő tanítása szerint ő éppen úgy leányom nekem, mint ti fiaim vagytok." És La Tortajada beszélhetett a pápával. E hír ötletéből fakadt ez a képzelt, febrilis, furcsa dialógus.)

Budapesti Napló 1905. március 17.

A. E.

50. A SZENTBERNÁTI BARÁTOK

- Ohorn színműve a Vígszínházban -

Ohorn aposztata szerzetes. Most tanár és író, protestáns és libre penseur. Színdarabot írt a zárdáról, amelyet megutált és elhagyott. A klerikálisok tüszköltek és toporzékoltak. Az antiklerikálisok fölvonultak. Ez eldöntötte a színmű sorsát. Ohorn darabja híres darab.

Ne szépítsük: bizony az papverő színpadi mű. Tendenciózus miliő-dráma az Éjjeli menedékhely tempójában (csináljuk meg azt a kis szójátékot, hogy sok klastrom csakugyan az Éjszaka menedékhelye?) De a tendenciózus színdarabok legbecsesebb fajtájából való. Ohorn maga több ízben kijelentette, hogy ő bizony fotografált itt-ott ebben a darabban. A maga históriáját, zárdai tapasztalatait vitte színpadra. És ha ez eleve elvesz sokat a dráma artisztikus voltából, viszont ugyanez nagy, hódító becset is ad e darabnak. Ez az Ohorn nem a reverendás Bilse, mint gondoltuk. De valaki, akiben tüzes az érzés, s akiben egy naiv, de apostolkodó vágyú lélek lakik.

Ha Heine, vagy egy Heine ötven-hatvan évvel ezelőtt sejtette volna, hogy majd ötven-hatvan év múlva ott tart Európa, ahol tart, igen-igen szomorúan halt volna meg. Ohorn az ő darabjában egy Fridolin nevű öreg baráttal szignifikál egy meglepő és leverő valóságot. Néhány évtizeddel ezelőtt még a papok is szabadabb szelleműek voltak, mint ma. Míg a világ keresztül gázolt a nagy háborúkon, az európai társadalmak szociális és egyéb küzdelmekben forrongtak, a természettudomány csodákat produkált, a gondolkozók gondtalanul csatáztak egymás közt s az egész világ azt tartotta, hogy a papokkal pedig immár leszámoltunk, jó néhány esztendő óta egyik rémület a másik után szállja meg az európai társadalmak liberálisait: suttyomban, lassan fölkeltek a letiportak, s a klerikálizmus elevenebb veszedelem, mint valaha. Visszacsúszott a világ határozottan. Mi már hol jártunk vad eszme-paripákon, s most kiderül, hogy nem a jövendőnk, de a régmúltunk sincsen még rendben. Eszemágában sincs azt mondani, hogy a magyarországi klastromokra ráillenék Ohorn írása. De ráillik nyugatibb országokéra, és talán-talán még ebben sem vagyunk mi kivételesen szerencsések. Csakhogy nálunk a halk szisztéma a divat. Félünk a kényes, bajos problémáktól. Mindenesetre nem lehet oktalan jelenségnek mondani azt, hogy a német színpadokon szenzációs sikert arat egy nem művészi munka, melynek ereje csak a becsületes antiklerikális érzés. Mementónak nálunk sem ártott az Ohorn darabja.

A klastrom-élet s a benne támadt egyén-tragédia: ez volna a Szentbernáti barátok sujet-je. (Ez a Szentbernáti barátok olyan formán csinált cím, mint a Kukorica Jánosból - Kukorica Jónás. Mert vannak szentbernáthegyi barátok, s van egy rend, melynek szent Bernát az alapítója, de szentbernáti barátok nincsenek.) Pál testvér egy önző, tunya iparosnak és egy bigott asszonynak a fia szüleiért s leánytestvérkéje boldogságáért föl akarja áldozni magát, s szerzetes pap akar lenni. Ott él a zárdában fiatal, szabad, büszke poéta-lelkével. Szenvedi a kálváriáját egy nem emberi életnek. A szerzetesek között sok az őrülten fanatikus, de még több a besúgó, a farizeus, a rossz, a stréber. A kevesebb: a tiszta, a jó, a szabad lelkű köztük. Hát itt éljen ő? Itt, ahol Lessing és Goethe sátánfajzatok, ahol az emberi gondolkozás, szabad búvárkodás halálos bünök? Ahol bosszúból becsületes, öreg szolgákat halálba kergetnek? Megszalad a fölavató-oltár elől s egy végtelenül nemes lelkű testvérnek, Meinradnak sóhajtása száll utána: "bár veled mehetnék én is!"...

Ötfelvonásos a darab, és sokszor szól ki belőle unalmas, papos kenetességgel a tendencia, és módfelett érdekes mégis. A reverendás, csuhás alakok, az ő befalazott életük, amit tesznek, beszélnek, ez mind érdekes, mert új, szokatlan, kényes és valahogy lelkünk gyáván visszatartott igazságait rángatja meg. És sokszor az artisztikumot is pótolni tudja az aposztata író aposztatai heve.

Két kis nőszerep, s a többi mind férfiszerep. A Vígszínház úgy rukkolt ki Ohorn darabjával, ahogy a Vígszínház csak képes és ez sokat mond. Gondos, művészi díszletek, a legértelmesebb rendezés s a legvígszínháziabban perfekt, elsőrendű előadás. Tanay Pál testvér szerepében kiváló. Hegedüs meleg és megható a liberális szerzetes szeretettel írott szerepében. Góth az erdészt játszotta, a kolostor régi szolgáját, akit öngyilkosságba űznek. Olyan erős volt, benső, mint mindig, ez a jeles művész. Nagyon szerettük Tapolczait egy nem nagy, de pompás szerepben. És jelesek mindannyian: Fenyvesi, Vendrei, Balassa, Kazaliczky, Rónaszéki, stb. És nagyon jók, kisebb szerepeikben is nagyon megjegyezni valók: Hunyadi Margit és Varsányi Irén.

Taps nagyon sok volt. Főként a második és harmadik felvonás után. De nem volt hideg még ott sem, hol egy kicsit fenyegető volt az unalom. Úgy látszik, hogy a darab témája volt nagyon kedves a publikumnak. Egy francia újságíró írt volt néhány hónappal ezelőtt érdekes leveleket Kínából, Kantonból. Egy híres Buddha-templomot és zárdát látogattak meg valahol Kanton mellett az újságíró s két más világkóborló ismerőse. Egy értelmes kuli volt a vezetőjük. A zárdában imádkoztak, szemlélődtek, aludtak, vagy lakmároztak szerte a buddhista barátok. Mikor a társaság visszamenőben volt, megszólalt a kuli:

- Francia urak mondok önöknek valamit (súgva mondta). Mi nem nagyon szeretjük ám a papokat itt Kínában. Mert mégis furcsa, hogy ezek esznek, isznak, henyélnek, alusznak, énekelnek, imádkoznak, mi hordjuk ide nekik, amink csak van, ők pedig ilyen könnyen éljenek... Ugye nem járja ez? De el ne árulják, hogy én ezt mondtam.

Budapesti Napló 1905. március 17.

(Dyb.)

51. IKAROSZ

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

I.

Daidalosz fia, Ikarosz, miért is nem hajtottál bölcs atyád szavára? Kellett neked a Nap felé törnöd viaszkos, csinált szárnyaiddal? Atyád nem vakmerősködött, s neki sikerült célhoz érnie. Téged elveszített a Nap. Tengerbe fúltál, Ikarosz. Igaz, hogy ezáltal gazdagabb a világ egy szép mítosszal, mely példázza a bús emberlényi sorsot: szárnyatlan madarak, bolond, silány emberek, szárnyakat öltünk, Nap felé törünk, s a nyakunkat törjük ki. De mégis lehettél volna bölcsebb, óh Ikarosz. És minden ember-ikarosz lehetne bölcsebb. Dehát a krétai expedíció óta hiába minden prédikáció. Az emberek szeretnek repülni és zuhanni. Ifjú Hegedüs Sándor fausti témát markolt meg. Érdekesen megérezte és meglátta e nagy emberi tragikumot. Csak végigérezni, végiglátni nem tudta. És minden hibáknál nagyobb hibát mívelt ifjú Hegedüs Sándor, mikor most egyszerre meg akarja korrigálni az egész Ikarosz legendát. Lehet, hogy egész esete röviden az, hogy az első vitorlás gépet vagy talán pláne a léghajó ősét igen hiányos mérnöki ismeretekkel csinálta meg az ifjú Ikarosz, de a világ már hozzászokott, hogy Ikaroszban az emberi vakmerőség szentjét lássa, a nap lelkű ifjút, a nagyot merőt. De helyes. Nincs az életnek olyan nyomott zuga, amelynek Ikarosza ne lehetne. Ikarosz itt, Ikarosz ott. Csak ifjú Hegedüs Sándor darabjában nincs Ikarosz. Nagy baj ez se volna. Mi igazán el tudunk lenni cím és tézis nélkül. Akár címe se lenne a darabnak. De Ikarosz is, nem is, dráma is, nem is, élet is, nem is, repülés is, nem is: ez sok hiba. Hagyjuk nyílt kérdésnek az Ikarosz szárnyát. Az ifjú Hegedüs Sándor szárnya rosszul viaszkolt. Ezeket a szárnyakat még toldozgatni kell.

II.

Ifjú Hegedüs Sándor Ikarosz-ában mindenki arról beszél, hogy ő igazi, egész. Senki sem az. A repülésről beszél mindenki, s csak értelmetlen szelet ver maga körül. A fő-Ikarosz: Jaross lenne, ki elvesz egy nem fiatal, gazdag asszonyt, s éli a herék életét - a méhesben. Méhészkedik. Repüljenek a méhek. Ő nem repül. Az asszonya a férfi-asszonyok közül való, egy überweib, féktelenül ambíciózus, nagyratörő. Még evvel az egy alakkal vagyunk úgy ahogy tisztában. No vele sem túlságosan. Neki egy férfi kell, kiből ő csináljon valamit, s ki által a maga ambíciói kielégüljenek. És ehhez ilyen üres, férfiatlan médium kellett? Hát jó. Jaross csak akkor adja oda magát eszköznek, mikor éhes lesz Zsitvaynéra, egy veszedelmes, szép asszonyra. Engedi, hogy felesége képviselővé választassa, hogy Budapestre kerüljön a szép bestia mellé. Jarossné írja a vezércikkeket csinálja a beszédeket, bolondítja a bolondítható tömegeket, s a férjből híres ember lesz. Ellenben Zsitvayné egy másik férfival szökik meg, aki csak annyival különb férfi Jarossnál, hogy veri az asszonyait. Jarossné pedig, az asszonyi és észlényi mivoltában egyformán megbotránkozott Jarossné, nem ad bocsánatot a fő-Ikarosznak. Váljék semmivé ez a fölcifrázott semmi. És evvel vége van Ikariának. Igen jól sejtik: van egy paralel eset is. Egy kisleány s egy versíró zsurnaliszta regénye, kik alant repülnek, boldogságba repülnek, versszárnyakon.

III.

Hanem hát ki itt Ikarosz? Kik az Ikaroszok? Kik repülnek? Hova repülnek? Ha az ember jóakaró, hát kihámozhat sok mindent e darabból, bár a szerző alaposan összeszórt, összevillázott mindent. Mennyit összehord, mennyit magyaráz, mennyit valószínűsítget az Ikarosz írója. És a vége az, hogy nem hiszünk egyetlen emberének sem, nem valószínű egyetlen momentuma sem a darabnak, s néha néha nem is értünk semmit. Ha valaki erős akar lenni, várja meg, míg megjön az ereje. Ha az ügyességével akar bennünket híveivé tenni, várjon, míg megügyesedik. A színpad: nagy áruló. Elárul titkokat, miket a könyvíróról nem is sejt az olvasók nagyrésze. Ifjú Hegedüs Sándorról most azt árulta el, hogy neki nincs voltaképpen mondanivalója, de nem adná a világért, hogyha nagy dolgokat mondhatna csak úgy egyre-kettőre.

IV.

Jarossné, Anna, ha nem is az élethűség és a valószínű erők diadala, Jászai Mari játszó kedvét méltán izgathatta. És e nagy művésznő hatalmas egyéniségének új villanása volt a mai este legnagyobb értéke, de egyben ez az egyéniség éreztette legjobban Ikarosz ürességét. Zsitvayné még Márkus Emilia által sem tudott egyéb, mint szép lenni. Gál, a fő-Ikarosz, vergődött szerepe lehetetlenségei között. Ligeti Juliska sem tehetett mást, Rózsahegyi is csak egyéniségével szorított ki magának egy csöpp hatást. Paulayné, Dezső, Pethes s a többiek mind vergődtek, buzgólkodtak a lehetetlenségben a lehetőségig. Az egész színház, rendezés, kiállítás ezt mívelték. Persze hasztalanul. Voltak tapsok, udvarias kihívások is. De siker: az nem volt. Nem lehetett. És azért ifjú Hegedüs Sándor még csak nagyon rossz darabot sem írt. Hogy az ember zuhanhasson, hjah ahhoz legalább is annyi vakmerőség s Naphoz-szárnyalás szükséges, mint a Daidalosz fiáé volt.

Budapesti Napló 1905. március 18.

(Dyb.)

52. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Hát Budapesten is csak élünk, édes asszonyom, lévén az élet Budapesten is kötelesség. És szép az élet Budapesten is. Holott itt nem is nagyon szépítjük. De csúnyítani sem bírjuk. Maguk ott Párizsban ki sem fogynak a szép szenzációkból. De ugye, egy kocsizás a Bois-ban fölér egy estével a Nouveautés-ban, ahol Eleonóra, Budapestnek és az egész világnak imádott Duseja lép maguk elé? Willy egy új regénye, Bataille egy új darabja, egy vézna tárlat, egy rossz verses könyv sohse adhatnak magának, édes asszonyom, annyit, mint amennyit egy önmagához kegyes, hangulatos, szép tavaszi órán önmagának adhat.

Hát minket is tavasz rekompenzál most itt Budapesten. Nekünk többet kell a tavasznak pótolnia, mint maguknak. Ott a Szajna mellett a legszomorúbb, legszürkébb napra is jut valami. Lázas premier, nagyszerű hangverseny, sportesemény, tárlat, új könyvszenzáció, botrány. Mi ki sem bírnánk annyit.

Nem is igen próbálják ugyan meg, hogy mennyit bírunk ki. Az embernek föl kell fújnia az eseményeket, hogy megnyugodjék. Áltatnia kell magát. Jó a tavasz, mert ez édes hazugságok tehetségét adja. No ne haragudjék: magának nem hazudok tudatosan. Beszámolok. Nem élek bőjti életet. Izléseset sem, ami a legbajosabb volna Budapesten. De a csatangolásaimnak még mindig nem összes stációi a budapesti, kínos mulatóhelyek.

És csak világvárosiasodunk már annyira, hogy jobbat reméljünk. Képzelje, még Strindberggel is összetalálkozhat már e városban az ember. Ha a múlt vasárnap este együtt lettünk volna a várszínházban, még most is veszekednénk bizonyosan. Magyarul játszották az Apát, ezt a nem legigazibb, de legkrudélisabb Strindberg-darabot. Műkedvelők, modern, ifjú lelkű magyarok játszották, s talán ugyanilyen volt a publikum is. És Budapesten ma úgy veszekednek azon a problémán, melyet csekélységem a szent apaságnak keresztelt el egyszer, akárcsak mi valamikor mindig, mikor erről a nagy asszonygyűlölőről, erről a kegyetlen Strindbergről beszéltünk.

Benne vagyunk mindenképpen a forradalomban. Nem a könyvek kezdik. A könyvek talán a leggyávábbak a magyar ég alatt. Egy Wilde-fordítás már iszonyú merészség. (De a merészségre is akad már példa.) A Minke Bélák azt hiszik, hogy nyugodtan dalolhatják a dalaikat, és meg is hallgatják őket. Sőt zsúr-verses könyvet is produkál már a magyar géniusz (és micsoda csodabogaras könyvet). De tán sor kerül a könyvek forradalmára is. Mikor még a Magyar Színház is forradalmat csinál! Magyar revű - színházban.

Sejti, hogy mi ez? Ex-lex a címe, de tudja, hogy a cím mellékes. Budapest kezdi magát kigúnyolni, ez a fő. Rajna Ferenc, aki a revűt írta, egy kicsit Bécsen, egy kicsit Tarnopolon szűrte át a francia esprit-t. De hát mit akarunk egyszerre? Minden héten tíz filharmonikus hangversenyt, mikor egy szezonban bírunk el ennyit? Öt Operaházat, holott egybe sem járunk elegen? (Vasárnap magyar szerző estéje lesz, ide talán elmegyünk, mert esetleg oly jó honi szerző bukásánál jelen lenni.) Mit még? Minden esetre maga is azt mondaná, ha ma este velem ült volna a Nemzeti Színházban: jobb honi szerzőket, mint ifjú Hegedüs Sándor, akinek Ikaroszát játszották. Hja, Somló Sándor is ezt szeretné. De hol vannak ők? A Nemzeti Színház s az öltözöttebb magyar múzsa, úgy van most, mint maga volt a tavalyi farsangon, édes asszonyom. Silányak az udvarlói. Az Ikarosz egy feleség-csinálta karrier szomorú és kissé értelmetlen története. A repülés kérdését annyira sem oldotta meg, mint Santos-Dumont, akivel való kacérkodását az őszi automobil-kiállításon nem felejtettem ám el, édes asszonyom.

Vigasztalja magát (engem vigasztal), hogy Bécsben sem tudnak jobban repülni, mint nálunk, ez idő szerint. A Vígszínházban színrekerült Ohorn reklámos színműve: A szentbernáti barátok. Emlékezhet, még Párizsban olvastunk róla. Ohorn az ex-barát végigver a szerzeteseken, de úgy, hogy simogatásnak is beillik. Hát vagy-vagy! Nemde? Viszont legalább értelmes, erős, becsületes igék csendülnek az Ohorn darabjában. Ki tudja? Talán ez lesz, vagy az eféléből lesz a jövő, mély bánatára a magunkfajta l'art pourt l'art iskolásoknak. Meglássa csak: írnak még darabot a kötelező munkás-biztosításról is. A humanizmus nevében. S magam is a humanizmus nevében nem untatom tovább magát, édes asszonyom. C'est tout. Élünk. Tavasz van. Gondoljon rám az Akácia kocsiútján a tavaszi, az isteni Bois-ban.

MK 1905. március 19.

Diósadi

53. SILVIAC KISASSZONY

Silviac kisasszony tisztelteti azokat a kisasszonyokat, akik Párizson kívül is találhatók. Az iszonyúan népi Hazard-familia minden bájos leány-tagját. Azt üzeni nekik: ne essenek kétségbe. A modern élet valóban komplikált, őrjítően komplikált. Sőt elmúltak amaz aranjuezi szép idők is, mikor elég volt fiatalnak, szépnek, vidámnak és nőnek lenni. A bomlott idegek e korszakában sok minden változott. És mégis: ne essenek kétségbe a bájos Hazard-kisasszonyok. Még mindig a női pálya a legkényelmesebb, s még mindig sok vidám ajándékokat kaphat az élettől - persze ma már csak: esetleg - egy bájos Lesbia inscrupolosa. Csak várni kell. Azaz nem kell várni. Furcsa, ugy-e?

Mi volt Silviac kisasszony egy-két évvel ezelőtt? Tiszteletbeli segédszínésznő, ami Párizsban jelent már olyan keveset, mint Budapesten. Voltak bizonyára imádó lovagjai. Volt néhány ígérete színházi szerződtetések irányában. De sehol semmi jel - ad astra. S a legszebb kalapja sem volt drágább száz franknál. Mi ez, istenem? És Trouville-ba éppen ha elmehetett nyaranként, de például már saját automobilra nem is gondolhatott szegényke. Kis nő volt, mint a budapesti világlátott aranyifjak mondanák.

És egyszer egy kis vendéglő telefon-fülkéjébe lépett Silviac kisasszony. Egy numerust mondott be a kagylóba, és várt. Várt, várt, várt, és hihetetlen dühbe borult. Mert ilyenek vagyunk mi, modern lények. Egész életünkben egyebet sem teszünk, mint várunk. De a telefon-fülkében nem tudunk várni. Valamit kiáltott a központi telefonhölgynek Silviac kisasszony. Sohse derült ki világosan, hogy mit. Teve, strucc, tehén, tyúk. Valami ilyet. Lőn ebből nagy skandalum, mely fölkavarta egész Párizst. Népgyűlések tartattak. Ligák alakultak. Egy új Dreyfus-ügy arányai sejtődtek meg a Szajna partján. A vége az lett a Silviac-terreur-nek, hogy a bíróság fölmentette a becsületsértő Silviac kisasszonyt. Az a sok düh, az a sok váratás a telefon-fülkéjében elégtételért kiabált Párizs három millió lakosában. És Silviac kisasszony volt az a szerencsés, akit a tömegindulat ereje egészen véletlenül magasba emelt.

Az újságok hetekig tárgyalták az esetet. Silviac-arcképeket árultak mindenütt. A színházak siettek fölléptetni a nevezetes művésznőt. Amerikai milliomos ifjak szívét úgy hányta-vetette a kétség, mint jachtjukat a hullám, hogy szabad-e az ismerkedést keresni e nagyszerű nővel olyan szegény embernek, kinek esetleg nincs többje négy-öt millió dollárnál. Poéták darabokat írnak egyenesen Silviac kisasszony számára, s önök még most is olvashatják a francia lapok színházrovatában, hogy itt vagy ott az aranyos, bájos művésznő, Silviac kisasszony játszik, ugyanaz, kinek konfliktusa volt a telefonnal.

A budapesti telefon-hölgyek méltán megharagudhatnának reám, ha a budapesti Hazard-kisasszonyok nem értenék jól meg ez esetet. A morál ez ügyben nem a telefon. A morál az, hogy nem tehet az ember, különösen ha szép leány, egy lépést se, hogy a szerencse ne fenyegesse. A sült galamb még a telefon-fülkébe is beröpül. Hát ez nem valami szép morál, s nem is nagyon igaz, de szívesebben vonom le belőle ezt, mint az igazabbat és fájdalmasabbat, hogy még a szép leányok is csak véletlenül csinálhatnak karriert. Mit mondjanak ehhez a csúnya leányok vagy azok, akik nem akarnak szépek lenni mindenkinek? És mit mondjunk mi szépszámúak, akiknek csak a számunk szép s - nők sem vagyunk?...

Budapesti Napló 1905. március 21.

A. E.

54. BORDEAUX-I SZENT GYÜLEKEZET

Összegyűltek vagy négyezeren a bordeaux-i Alhambrában: bakterei a szent Szeméremnek. És sikerült újból kompromittálni e négyezer szemérmes gallnak a szemérmetlen Galliát. Szerte a világon, ahol újságot olvasnak, ezren mondogatják:

- Ahá! Persze. Azok a borzasztó franciák!... Hogy is nem süllyed el az a Szodoma-ország!

Pedig nem süllyed el. Pedig a franciák nem is olyan vásottak. No, de erről ne essék szó. Úgyis kevesen hinnék el. A franciáknak zseniálisan sikerült: önmaguk veszett hírét költeni. Budapest talán legkevésbé hinné el, hogy Párizshoz képest valóságos - Bukarest. (Hogy tegyük már sutra Babilont.) Hát vezethetne a disznóságban egy náció, mely mindig a Szépség és Igazság mártirja volt? Ahol az élet Művészet, s ahol a nuditás nem kellhet a nuditásért, mert a mór bölcsességet vallják: fátyolozzátok le az igazságot, mert a meztelenség a hazugság ékessége? Soha... Mert nagyon szereti a szerelmet? Hát lehet a szerelmet eléggé szeretni?

No mindegy. Összegyültek négyezren, hogy pereatot kiáltsanak a pornográf írók és művészek ellen. Ott volt persze a híres Bérenger szenátor, a szeméremhad generálisa. (Mellékesen: jó forrásból tudom, hogy e kedves öreg úré az ó- és újvilág legteljesebb, leggazdagabb pornográfia-gyűjteménye, képben, írásban, ami csak érdekes, még ha nem is pornográfia egészen. Biztosan: csak adatgyűjtés céljából.) Voltak aztán abbék, aggszűzek, feministák, apácák, tanárok, minden nemű és sorú személyek. Csak éppen azt nem tudták kisütni ők sem, hogy hol kezdődik a pornográfia. Amit gyerekeknek nem szabad olvasni? Más szóval: a felnőttek ne olvassanak, csak gyermekirodalmat, s ne nézzenek, csak elszakíthatatlan képeskönyvet? Ezt még az abbék sem merték tanácsolni. De volt egy abbé, Comte nevű, (nomen est omen), akinek volt egy ideája:

- Pornográfia az, amitől egy ügyész elpirul.

Hm! Ez pompás. Tehát bízzuk a dolgot az ügyészségre. Legyen az ügyészi arcbőr, mely pirulással árulja el a szemérem-lúgot. De persze az ügyésznek joga volna nemcsak az Önsegély-féle s a Kikapós-hölgyek-féle műveket s nemcsak az obszcén képeket, de Anatole France-ot, Mikszáthot s minden régi és új Ráfáélt fölülbírálni? Na, na. Nagy heurékákkal persze ezt sem fogadták.

A bordeaux-i szent gyülekezet aztán végül is, akaratlanul mondott egy nagyot. El kell törülni a színészi cenzurát: az is kevesbítni fogja a pornográfiát, mert kevesebb lesz a kedves-tiltott, kevesebb az ártó bujkálás.

Hiszen helyben vagyunk. Ez az. Csak végig kell gondolni. El kell törülni a cenzurát. Minden cenzurát. A szerelmi cenzurát is. Váljék őszintévé, szabaddá, becsületessé a társadalmi ember lelke. Szóval úgy frissítsük föl a világot, ahogy önök Comte abbé urak nem akarják és rögtön (a többek között) pornografia sem íródik, mázolódik, faragódik többé, óh bordeaux-i szent gyülekezet.

Budapesti Napló 1905. március 24.

A. E.

55. MIKLÓS JUTKA KÖLTEMÉNYEI

Miklós Jutka talán nem is sokára már, a maga dalait fogja dalolni. Több dicsérettel, több reménységgel nem is lehet ám ennél lenni egy fiatal poétához. Pláne magyar poétalányhoz, akinek majdnem minden társnője - s maga is egy kicsit - azt hiszi Annie Vivanti Budapestig jutása óta, hogy a nőpoétának nem lehet nagyobb feladata, mint Szaffót játszani, amellett, hogy nem felejtkezik meg más poétákat sem utándalolni. Miklós Jutka e hibájából is szabadulhat, mint a többiből. Nem ír majd Ikarosz-dalokat, de bátrabb lesz mégis Ikarosznál. Nem énekli meg a maga Dalait. El hagyja maga mögött röpülni a nagy újságeseményeket és azokat a hangulatokat, melyeket idegen versek adnak neki, s melyek az ő finom, gazdag leányszívében összecsereberélődnek az övével. Ha ezekről lemond, majd meglátja, mennyi marad neki, mennyivel több marad. Hogy a saját versével biztassuk:

"Az lesz a nap! - Ha megtalálom,
Amit kerestem - sóvárogva vártam!
- S újjongva kiálthatom a világba,
Hogy megtaláltam!... megtaláltam!..."

Találja meg a maga lelkét, ezt a sok érzésű, erős, de nőiesen erős, ma még nagyon fiatal lelket, s akkor - majd meglássa - mennyivel szebb, örvendetesebb lesz a szent titkos lélek-út az érzésektől a dalokig. Valami azt sejteti velünk, hogy Miklós Jutkának nem lesz a sorsa, mint annyi újabb versíróé volt: az örökös sokat ígérés. Meg fogja járni a poétakészítő érzések, kétségek és küzdelmek belső kálváriáját s majd elibünk áll, mint ama kevesek egyike, ki megkövetelheti, hogy meghallgassák, ha dalol. Csinos, formás első verseskönyve (Singer és Wolfner bizománya) több, mint egy poétai látogatókártya, azért akartunk mi is e sorokban egy kis külön melegséget éreztetni.

Budapesti Napló 1905. március 24.

A.

56. OLGA

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

I.

A Nemzeti Színház úgynevezett magyar ciklusa egy új magyar névvel és egy új magyar drámával ajándékozott meg bennünket ma este. E nemzeti munkában Wolfner Pál játszott a Nemzeti Színház kezére. A név jól sikerült: Farkas Pál. A darab sem hozott szégyent a Wolfner névre. Annyi idétlenség után íme egy érett demonstráció. Egy tudatos munka. Mottója nincs, de lehetne. Talán ez: "gyorsan járj, tovább érsz". Olyan biztosak volnánk sok földi dologban, mint amilyen biztosak vagyunk a Wolfner-Farkas titkos gondolatának a megfejtésében: "adjatok új mezőket: nem birok magammal". Istenem, rossz is lehet az, mikor az ember kis nemzet fia. Szócsatákat vív a külföldön. Itthon Theszeuszként megöli a nemzetiségi szörnyet. Ellátja gondolatokkal a gondolattalan társadalmat. Ír regényt, novellát. Esztétikus, szociológus, kritikus, politikus, aktív jogtudós, jogíró. Nem is lehet elsorolni. Mit csinálhat még az ember, mikor mértföldes csizmáit ismeri minden haraszt? Még a nevét is eldobja, hogy új akadályokat leljen. És drámát ír. És ifjú még...

II.

E második, kis strófában tisztázzuk mindenek előtt, hogy jaj volna a világnak, ha elsokasodnának benne a művészek. Minélfogva szó sincs róla, hogy a színpadról mindig művészembernek kelljen beszélnie. Szívesen hallunk onnan mindent, ami érdekes. Szívesen hallgatunk mindenkit, akinek van mondanivalója. És Farkas Pálnak ne volna? Dehogy nincs. Hirtelenében fölsorolunk egyet és mást az Olgá-ból. A budapesti társaság. Az új magyar Nórák. Az ügyvéd. A korrupció. A magyar tőke speciális bestiasága. És a sajtó züllöttsége mindenek felett. Dilettáns lelkeknek nincs perverzebb szenvedélye, mint a sajtó vetítése. Tele is van az irodalmunk hazug sajtó-fotográfiákkal. De nehogy valaki azt sejtse, hogy a mi érzéseink szerint is nebántsvirág volna a zsurnalisztika. Csak az következik mindebből, hogy aki ennyit és így rak maga elé, nemcsak az önkezét bénítja el, de még - a lábát is. Így még rúgni sem lehet, amit ne tessék kicsi dolognak venni. A szociális, rikító, ordító színmű hasznos és divatos valami, pedig főcélja a rúgás, ami jó társadalmi orvosszer. De Farkas Pálnak ez sem sikerült. De érett demonstrációról beszéltünk az előbb. Tudatos munkáról. Igen: a darab színrekerült. Sőt tán még sikere is volt. De a sikere nem több Farkas Pálnak, mintha Wolfner Pál conférance-ot tartott volna ugyane témákról. Az Olga: egy új formájú conférence. Szabad a conférence-ban elmésnek is lenni, unalmasnak is, fantasztikusnak is, sőt hamisnak is, sőt oh még értelmetlennek is.

III.

Olga budapesti leány. Egy csuka-falánkságú milliomos vállalkozónak, Szovák Péternek a leánya. Az apja kikeres neki egy urat - férjnek. Olga azonban különös lány. Fátum-kereső hölgy. Szakít az apjával, hogy a Kartaly Endre felesége legyen. Kartaly Endréé, az újságíróé, a panamisták istenostoráé, a ragyogó tollú publicistáé. Szovák Péter azzal a dühvel, milyet csak a megalázott milliomosok érezhetnek, lát hozzá a bosszúálláshoz. Mivel Farkas Pál szerint a budapesti tőke minden gonoszságra képes, Szovák Péter kitúrja Kartaly Endrét minden redakcióból. Nagy a nyomor. Kartaly kénytelen egy zuglap szerkesztését elvállalni, s kénytelen magát odaadni bérért Szovák egy konkurrensének, a Közgazdasági Banknak. Támadja az apósát. A pénz azonban csak a nyomorral szeret birkózni. A Közgazdasági Bank kibékül Szovákkal. Kartaly nyomorban s most már elzüllötten áll. Két-három hétig haza sem megy. Már nem a nagylelkű férfiú, akibe Olga szerelmes lett. De Olga, a különös Olga nem tágít mellőle. A Közgazdasági Banknak fenyegető levelet ír Kartaly, s a banknak egy mindenre kapható, aljas ügyvédmegbízottja e levelet a rendőrséghez juttatja. Kartaly börtönbe kerül. Szovák ekkor sem tudja elválasztani tőle Olgát. Olga kijelenti, hogy ő a megbélyegzett embert is szereti.

IV.

Tehát a szerelem ditirámbusa volna a színmű? Nem az. Olga drámája? Lehetne. De nem az. Olga egy érthetetlen, beteg nő. Farkas Pál, ha már darabja címével kitüntette, többet foglalkozhatott volna vele. Hát minek a drámája az Olga? A pénzé? A budapesti társadalomé? Az igazságé? A zsurnalisztikáé? Az országos tisztátalanságé? Nem értjük, nem értjük. Egyet látunk: Farkas Pál a világ legagilisebb embere. Agilisan néz, lát, halmoz, figyel. Iszonyú hosszú is a darab. Mintha élete minden ötletét, olvasmányainak minden emlékét, a budapesti szóbeszédnek minden szavát összeadta volna. És ez neveztessék társadalmi drámának. Sohse az ez, ha még olyan keveset ér rendszerint a kikiáltott társadalmi dráma. A Farkas Pál darabja: drámai revű. Új magyar műfaj. Diadala az agilitásnak. Diadala a sokoldalúságnak. Útmutató kezdő drámaírók számára, mint kell nem is akarni újat, erőset, irodalmit.

V.

Ritkán láttunk gondosabb, feláldozóbb, jobb előadást a Nemzeti Színházban. A jogcímtelen címszerepben Lenkei Hedvig jeleskedett. A revű-drámában neki jutott a leglehetetlenebb szerep. Mert a szerepek olcsók, nagyszerűek, hálásak és ruganyosak, mint a revűben szokásos. De ez olcsó föladatokhoz önmaguk számára művészi föladatokat adtak hozzá nagy becsületességükben a Nemzeti Színház művészei. Legalább legyenek: figurák. Gál Szovák Pétere remek. Pethes annyi tartalmat, életet ad Kartaly Endrének, amennyi sohse élt az író fantáziájában. Dezső, Rózsahegyi, Gabányi, Paulay Erzsi, Molnár, Ivánfi s egytől-egyig szinte olyanok, akik az Olgánál mind emlékezetreméltóbbak. A hatás? Furcsán nehéz erről beszámolni. Egy-egy erősen budapesti akkord hálára talált az ismerős füleknél. Egy-egy jól megcsinált ismerős figura tetszett. A sajtó mindig és minden módon izgató téma, ma már izgatóbb a színpadnál. Mivel pedig az első felvonás ígér is valamit, a budapesti zsúréletnek pedig elég pikáns karrikatúráját adja, az első felvonás után vagy háromszor hívták lámpák elé a szerzőt. A második felvonásban nemkülönben volt kihívás. A harmadik után is. Baráti hangok erősítgették minden szögletben, hogy a legújabb magyar darabok mellett még majdnem jó is az Olga. Holott ez kevés dicséret. Mi meg merjük állapítani, hogy Wolfner-Farkas Pál a legszorgalmasabb drámaíró. Ez egyetlen drámájában többet írt össze, mint más tízben. Hol fog ez a bámulatos agilitás teret kapni, ha még növekedni fog?

Budapesti Napló 1905. március 25.

(Dyb.)

57. RANAVALONA

Királynő volt Ranavalona. Hejh, szép história ez. "Van egy szép aranysziget valahol". Éneklik valamelyik operettben. Van. Azaz inkább volt. A földrajzi könyvek Madagaszkárnak hívják. Itt élt boldog barbárság illatos ölében Ranavalona. Barna bőrét nem ápolta éppen párizsi módon. De szépen élt mindazonáltal őfelsége. Madagaszkárt még akkor nem sugározta be a fehér emberek kultúrája.

Ő felsége, Ranavalona ott élne most is, ha rajta múlnék. De közben az történt, hogy a Civilizációnak megrökönyödve tűnt fel egy napon, hogy Madagaszkáron elevenen eszik a vademberek egymást. Erre: Madagaszkárt civilizálták, s azóta a francia legionáriusok mindig agyonütik előbb a zsíros benszülöttet, mielőtt társai falni kezdenék.

Miután pedig Civilizáció őnagyságának útjában állott Ranavalona ő felsége, Madagaszkár királynője száműzetésbe jutott, ami már megesett fehér szuverénekkel is.

De a művelt francia udvarias még a vad királynőkkel szemben is. A szintén civilizált Algériában adott neki lakást. Neki, Ranavalonának, s ad neki évenkint harmincezer frank konyhapénzt. A civilizáció ingyen áldásain kívül.

És él azóta Algériában Ranavalona. Megtanulta a kés és villa használatát. Illatos fürdőket vesz naponként. Manikűrt és pedikűrt tart. Tudja jól, hogy valamirevaló asszony csak a rue de la Paix-n vásárolhat Párizsban. Ismeri a gyémánt, a szőnyeg, a prém és más nevezetes földi hívságok becsét. Sőt olyan masszőrje is van talán, aki eldörzsöli a csúnya ráncokat.

E közben pedig elképzelhetetlen tömegét nyerte a nagy impresszióknak és tanulságoknak.

Megtanulta mindenekelőtt értékelni a Pénzt. Madagaszkárban igen nevetett volna, ha valaki mutat neki akárhány száz darabot a Francia Bank szép ezreseiből, s arról akarta volna meggyőzni, hogy másra is jó, mint hogy játsszék vele szeretett kis hugocskája: Razafinandrianianitra.

Ma nem mulat ezen ügyben, de gyakorta szomorkodik. Az ördögbe is: az ember, jobban mondva, a királynő, nem ette tartármártással a kecsegét Madagaszkárban, de egyébként könnyebben élt.

Mert, harmadszor, az ember, azaz a királynő, annak üttette ott le a fejét, akinek akarta. Ez jó lehet. Másodszor az övé volt, amit csak ő ismerhetett és megkívánt. Először és mindenekelőtt más ott a Nap, ahol megszoktuk.

E gondolat és sok hasonló gondolat után Ranavalona, igen praktikusan, odakonkludál, hogy a háztartáspénz kevés.

Pénzt, pénzt, pénzt, több pénzt! - íratta a minap íródiákjával vagy diáknőjével Loubet úr kormányának. Ti civilizációt adtatok? Ezt kérdheti magában. És elvettétek az országomat és az életelégülés lehetőségét? Hát legalább adjatok pénzt a háztartásra.

Minden háziasszony gondoljon szeretettel, megértéssel, Madagaszkár exkirálynőjére. Asszony ez a javából, igazi asszony. Az emberi kultúra smokkjai ellenben fölszisszenhettek. Ez az asszony a fejükhöz csapott egy borzasztó, súlyos igazságot:

- Civilizáció? Kultúra? Haladás? Szép, szép. De adjatok hozzá mindenkinek elegendő gombostű-pénzt.

Budapesti Napló 1905. március 26.

A. E.

58. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Maga számontart minden magyar írót onnan Párizsból, de fogadjunk, hogy Farkas Pált nem ismeri? Ellenben Wolfner Pálról magam is sokat beszéltem. Mit rejtegessem? Farkas Pál = Wolfner Pál. A legagilisabb fiatalember Közép-Európa e részén. Kezdte az agilitást az egyetemen, vagy talán még előbb. És nem is régen. Ma: ügyvéd-esztétikus, jogíró, szépíró, gondolkozó, szociológus, historikus, politikus, drámaíró. Amit csak maga akar, vagy - nem akar. Mese ám az, hogy ezek a mai fiatalok milyen sokoldalúak, s hogy tudnak ezek sietni. Eközben még arra is volt ideje Wolfner Pálnak, hogy a nevét megváltoztassa, mielőtt a Nemzeti Színház deszkáin bemutatkoznék. Bah, - gondolhatta - mit mondják reám, hogy könnyű a Singer és Wolfner cég fiának? Azért sem könnyű. Fölvette a harapós hangzású, szabadon fordított Farkas nevet. Jó név ez. Egy falka irodalmi Farkas nem tudta elnyűni. Valószínű, hogy a többi drámáit is e néven fogja írni Wolfner Pál.

Az első drámájának a címe: Olga. Más kérdés az, hogy - nem sok joggal. Most sietek ideírni, hogy ez az Olga azok közül a nők közül való, akikről mi együtt sokat beszéltünk. Az ördög hinné hamarjában, hogy ez típus, de az. Maga tudja: vannak nők, akik kötelességüknek tartják, az életüket martirizálni.

Derék, okos, szép úri leányok. A papájukat jól választották meg. A férjhezmenés vágya sem okvetlen bennük. De ők férjhez mennek. Sokszor nem is szerelmesek. De később ezt is szuggerálják maguknak. Mindenképpen nemes, ártatlan áldozati bárányok akarnak lenni. És olyan szerencséjük van, hogy a férjük rendszerint önmagával együtt csakugyan tönkreteszi őket is. Ez a típus az új Éva leggyámoltalanabb kifejlődése. Bús talányokkal gyötrik magukat, kimérákkal, s szinte perverzus módon provokálják a katasztrófákat.

Ha erről akart volna írni Wolfner-Farkas Pál: hagyján. Igaz, hogy a magyar társadalom női flórája még nem olyan változatos, hogy az Olgák problémája okvetlenül a színpadra kívánkozzék. De egy érdekes, szép meséért még az apagyilkos írónak is meg lehet bocsátani.

Azonban Wolfner-Farkas Pál kevésre becsülte Olgát. Az Olga szoknyájához odavarrott egy kicsike problémát még. Egy kicsikét: az egész magyar társadalom problémáját. Úgy hirtelenében soroljunk fel egy párat e nagy probléma-fiastyúk apróságai közül: a tőkét, a korrupciót, a sajtót. Elég is tán. Aki aztán ennyit vesz a kezébe: zsonglőr legyen a talpán. Író és művész úgy sem lehet.

Olga otthagyja a milliomos, kegyetlen, vagyongyűjtő apját, Szovák Pétert, hogy apai átokkal hitvese lehessen Kartaly Endrének, a félelmes tollú zsurnalisztának, az igazság rettenthetetlen bajnokának. Szovák bosszút esküszik. Pénzének óriási hatalmával kitúrja minden tisztességes lap redakciójából kényszerű vejét. Porig alázza. Kartaly elfogadja egy zuglap szerkesztését, hol a hatalmas Közgazdasági Banknak, Szovák vállalkozó konkurrensének, a zsoldján leplezgeti az apósát. Szovák és a Közgazdasági Bank időközben azonban kibékülnek. A tőke nem érzeleg. Kartaly nyomorba jön újra. Fenyegető levelet ír a Közgazdasági Bankhoz. A pénzintézet gazember ügyvédje a rendőrség kezébe juttatja a levelet. Kartaly, az igazság lovagja, börtönbe jut zsarolásért, mert a rendőrség előkelői is korruptak. De Olga még ekkor sem hagyja el. Finis.

Kinek a drámája ez? Nem az Olgáé. Olga beteg nő. Terhelt vagy rosszul nevelt. Nem érti őt az ember, ha típus is. De nem is az ő drámáját akarta tán megírni az író. Hát kiét? Mirbeau már megírta, hogy az üzlet - üzlet. Ezt se akarhatta Wolfner-Farkas Pál. Hát mit? Hogy iszonyú a magyar korrupció, s Harden Miksának igaza van, ki Magyarországot a világ legkorruptabb országának tartja? Az Olga-darabból ez nem élesedik ki. Hogy a magyar pénzeszsák különösen gonosz? Hogy az ügyvédek között gazember is van? Mit, mit? Hja, a sajtó... Erről a legtöbb kép és szó esik. De engedje meg Wolfner-Farkas Pál, hogy ne vegyük ezeket komolyan. Olyan hamisan, rosszul ismeri ezt a világot, mint a rojtozott gallérú, de mindig mágnásokról író valamikori magyar írócskák azt a világot, honnan novelláik hőseit vették. A sajtó, sajtó. Bizony a nívója aligha különb, mint a társadalomé. De Wolfner-Farkas Pál, mint szociológus tudhatná, hogy nem is lehet különb. Ha társadalmat akar javítani az ember, színpadra is mehet ma már. A művészembereket úgy is kezdik kiszorítani mindenünnen a kis társadalmi apostolocskák. De ilyenkor aztán fogja meg a nyelén a csákányt a keménykezű építő, ne pedig az élén. Ha pedig csak egy szép színpadi történetet akar mondani, mondjon egy szép színpadi történetet, de szépet és történetet. Elengedjük a többit. Nemde?

De hogy ügyes szemű s ügyes kezű ember Farkas Pál (nevezzük már csak így) bizonyos. Képzelheti maga is. Mennyi ügyes dolgot összehordott e darabban, s mennyi jó szerepet írt. Alkalmat adott Pethes Imrének egy nagy erős alakításra. (Emlékszik: a Pannóniában mutattam volt magának ezt a Pethest. Erős fiú, mondaná Bródy Sándor.) Lenkei Hedvig, Gál Gyula, Molnár, Rózsahegyi s valamennyien nagyszerűen föláldozóan buzgólkodtak.

Hanem ha maga itt lett volna, mégis csak a Népszínházba vittem volna magát el. Képzelje: itt csodák esnek. Itt van, egyszerre van itt, két személyben van itt: Pálmai Ilka. Az egyik a régi, csitri, aranyos Ilus, kit ez idő szerint Petrás Sárinak hívnak, a másik Kinszky grófné őméltósága, de aki egyszersmint a klasszikus Pálmai Ilka. És a Sulliván melódiái. Mert a Mikádót frissítette fel a Népszínház, tekintettel ez Ojamás, Mukdenes, orosz-alázó japáni világra. No a japánok már kinőttek a Mikádó és a Gésák operettvilágából. Ellenben a Mikádóig talán so'sem nőnek az újmódi operettek. Talán. Mert semmit sem lehet tudni. Ugy-e nem? Mi ketten bolondulunk a legbolondabb néger nótákért is például. Aztán ugyancsak Pálmai révén édes kis francia csemegét élvezett volna ugyanez estén. Farkas meg a bárány. Zenés idill. Igénytelen, kedves, szimbólikus. Bizonyosan abból az időből való, mikor Párizsban divat volt még a csókban is a szimbolizálás, és amikor még nem merték nevén nevezni - a farkast. Kovács Mihály, meg a daliás, szép hangú Pintér s a többiek is kiválóak.

Azt írja, hogy küldjek új könyveket. Nincsenek. Majd válogatok, ha lesznek. Mi lett az Opera Toldy Miklós-ával, azaz Lászlójával és Sigrid-jével. Hajh, hajh. Hogy olyan rossz jós vagyok. A maguk Szalónjaik készülnek már? Mi is nagy tárlatozó reménységben vagyunk. Egyelőre azonban még lesz egy nehány színházi premiérünk is a bódék szezónának hajnalán... Ferdinánd, a nyájas, öreg garszon, még mindig olyan jó csokoládékat szolgál a Café de la Paix-ben? A csokoládé emléke jobban elérzékenyít mindjárt, mint az Olga tragédiája. Csókolja a kezeit:

MK 1905. március 26.

Diósadi

59. NÉGYEZERÉVES BILLET DOUX

(Mi Urunknak, a Názáretinek, megszületése előtt kétezerkétszáz esztendővel égett agyag-lapra égő szavakat rovott Gimil Marduk, egy szerelmes babilóniai legény. Mi Urunknak, a Názáretinek, megszületése után ezerkilencszáznégy esztendővel most megtalálták Gimil Marduk agyag-levelét. Írta e levelet a babilóniai Marduk Sipparában lakó Kasbuya leányasszonynak, és mi most elmondjuk nektek mai Kasbuyák és Gimil Mardukok, elmondjuk nektek majdnem híven, és hogy el ne bízzátok magatokat, elmondjuk, hogy mit üzent Sipparába ama Gimil Marduk:)

Kasbuyának. Sippara gyönyörűségének, sóhajtását és szerelmét küldi Gimil Marduk. Bárcsak az ő Napja halhatatlanságot sugározna Sippara gyönyörűségére, Gimil Marduk édes kis juhocskájára. Úgy szeretném tudni, hogy virulsz-e drága egészségben. Vártam és várom követedet, ki hírt adjon nekem rólad. Mert nem tudok aludni a vágytól és nyugtalanságtól. Várom követedet, hogy megüzend, mikor jösz el az én megörvendeztetésemre. Óh, jöjj hamar, én gyönyörűségem. Várlak, és élj nagyon sokáig, hogy én szerethesselek.

(Négyezeregyszáz esztendeje már, hogy ez a levél, ez az agyaglevél, Gimil Marduk szerelmes levele, útra kelt a sipparai Kasbuyához. Négyezeregyszáz évvel ezelőtt egy legény szeretett egy leányt, s csak úgy szerette, mintha ma élne. És ha anzikszot nem küldhetett még neki, levelet már írt. Négyezeregyszáz éven át a szerelem frazeológiája óh milyen keveset változott. Négyezeregyszáz évvel ezelőtt az ő kis juhocskájának a lángoló Marduk azért kívánt virulást, hogy az ő számára viruljon. És Kasbuya úgy örülhetett e levélnek, mint Ellen Keynek valamelyik titkon-vidám rajongója, vagy éppen úgy felejtette el azokra a percekre, mikor más ifjakkal flörtölt, az ő Gimil Mardukát, mint valami mai Kasbuya az övét. Négyezeregyszáz év alatt még csak a billet doux sem változott, s ez talán még jobban fáj az embernek, mint hogy a rabszolgaságnak is csak a neve változott meg. Ugyanígy csaljuk, áltatjuk egymást. Az asszony a férfit, s a férfi az asszonyt A nő ma is királynő, rab, s a férfi ma is porban fetrengő győző. És közben négyezeregyszáz esztendő óta legalább minden száz évben megbicsakoltuk magunkat, hogy no, most már valami újabbat, jobbat, emberibbet akarunk. És bár manapság tudománytalannak tartatni nem jó dolog, tudománytalanul és víg gúnnyal nézünk a fölszabadulni készülő nőre. Ejnye és igazán akarjátok a fölszabadulást? Ne írjatok, ne áhítsatok, ne várjatok, s ne fogadjatok el szerelmes levelet. De ezt ti nem teszitek, legalább még négyezeregyszáz esztendeig, Kasbuyák. Mi pedig írni fogjuk őket örökkön, Marduknak fiai.)

Budapesti Napló 1905. március 31.

A. E.

60. DUSE

- Apró adat nagy színésznők lélektanához -

A párizsi Nouveau Théâtre-ban Sudermann Magdá-ját próbálja a Duse Eleonóra truppja. Délelőtt tizenegy óra. A nagy asszony álmos, és különösen vén. Az előzékeny Galvini úr elébe teszi az összes párizsi újságokat. Kékceruzázott cikk van mindegyikben. Tegnap este játszották Milánóban D'Annunzio új drámáját. Siker ordít a lapokból. Lázban van Miláno és a világ. Eleonóra kijelenti, hogy a feje fáj, s ma nem lesz próba. Galvini kíséri hazafelé a dívát.

"...Velence? Csacsiságokat beszél maga, Galvini. Hát maga is azt hiszi, hogy én gyorsan égő fa vagyok? Tehát hamu? Miért nem szokik már hozzá a világ, hogy Duse Eleonóra - Duse Eleonóra? Velence? És Ő? Nem, barátom. Sem Velence, és sem Ő. Más és minden más. Minden, minden. Ami nincs. És ami volt egyszer - álmunkban. Az a nagy kín, amivel mindannyian fizetünk a fátumnak, akik valami rendkívülit tudunk. Az a nagy bolondság. Az a buta kiméra. Hiszen tudja. És Velence. Ez is a Byronok és a Musset-k bűne. Mintha lakolni másutt sem lehetne nekünk. És Gabriele? Barátom, olyan véletlen eset, hogy nem Beppó vagy János. Akárki. Hiszen mindegy. Higyje el, hogy mindig biztos veszteségre ülünk egy ilyen játékhoz. Előre sejtjük, hogy ez sem lesz - az, de játszunk. Hátha sikerül annak álmodni őt. Barátom, Sudermann a legaljasabb író a világon. Reszketek a dühtől, ha arra gondolok hogy én ma este Magda leszek. Magda - Duse Eleonóra. Néha mikor szavalom Magda frázisait, szeretném közibük sikoltani: hazudok, hazudok, tudjátok ugy-e, hogy hazudok. Én istenem, sohse voltam gőgös és sohse tudtam, hogy mit akarok. Kísérjen fel a hotelbe. Megengedem, hogy tíz percig ott maradjon. Csak azért, hogy vigyázzon: ne vegyek több brómot egynél. És én mégis abba fogok belepusztulni, hogy élt egy úr, akit én Gabriele-nek neveztem sóhajtozva. Neki ebben semmi része sincs. Ez az én ügyem. Megtiltom, hogy azt higgyék: ő valaki. Senki, barátom, senki, én tudom. Nekem is senki. Az, aki újra lesz - másban. Mert nem halok meg addig, míg meg nem kísérlek egy utolsó nagy önhamvasztást. Azt mondja, hogy feledtessen el mindent a hódoló Párizs. Hát azért élek én, hogy Párizs hódoljon? Hát azért élek? Nem kell, semmi sem kell... Na, na, ne ijedjen meg. Ne ijedjen meg. Bizony egy kicsit most éreztem a halálból. Elaléltam. Már semmi. Semmi. Hja, nem tarthat egy kis szív örökké. Elromlott. Fáj néha. Görcs fogja meg. Semmi. Engedje, hogy vegyek még egy brómot... Apropos, tudja, hogy Franchini kisasszony játszotta Gigliólát? Franchini kisasszonyra, egy Franchinira bízni a főszerepet!... Bolond az az ember..."

Budapesti Napló 1905. április 1.

A. E.

61. PÉNTEK ESTI LEVÉL

Úgy gondolom, s hibául ez ne róvassék nekem: agyon fogjuk szeretni szép hazánkat. Ha valaki kijelenti, sőt óhajtó hangon mondja, hogy éljen a haza: minden bűnei meg vannak bocsátva. Ha képviselő, akkor rögtön nagy államférfiú. Ha író, rögtön jeles író. Ha művész, rögtön kiváló művész. És csodálatos, már ha az ember például azt mondja, hogy kétszer kettő négy, annak már semmi hatása sincs. Éljen a haza? Hát persze, hogy éljen. De minek beszéljünk mindig erről? Anatole France rossz francia hazafi? Chamberlain rossz angol? Ibsen hazaáruló norvég? Ezek az urak és még néhányan ritkán éltetik hazájukat. Vannak más szempontjaik is, mint nemzeti színűek. De azért nincs otthon semmi bajuk. Ellenben az agg Coppée, mióta mindig hazában utazik, rosszabb verseket ír Pósa Lajosnál. Jó, jó, ismerjük az érvet; átkos és speciális helyzetünk és sorsunk. Helyes. Nagyon helyes. Tehát beszéljünk kevesebbet. Vigyázzunk a német körmére erősen. Martinuzziskodjunk. De dolgozzunk szélesebben és erősebben a nagy nemzetek fiainál. Próbáljunk szülni nagy államférfiakat, írókat, kereskedőket, művészeket, iparosokat. Legyen olyan mély kultúránk, hogy szédülve rohanjon bele az oláhocska, tótocska géniusz. Ez a beszéd. De hogy az legyen a nagy poéta, aki mindig hazafias verseket farag, a tehetségtelen piktort rangra emelje a nemzetien színező ecset, ez mégis csak felháborító.

Van aztán a dolognak még egy mókásabb oldala. Vannak itt dúsgazdag, címeres familiák. Övék az ország és a hatalom. Sokszor talán a gráciák el is maradnak bölcsőjüktől. Ellenben, ha aztán pláne ők is éltetik a hazát, nohát az egyszerűen megőrjítő. Gróf és milliomos, és ő is szereti hazáját, azt mondja! Oh! Ha aztán pláne ezt tollal, eszével, zongorával teszi! Odavagyunk. El tudná-e például valaki képzelni, hogy gróf Zichy Géza, ha ő élteti a hazát, és verset ír, ne legyen kitűnő poéta. Ha azt komponálva teszi, ne legyen a magyar Verdi? Ugy-e nem? És én bizony nem rontom el a kórust. Miért: Beletörődöm az ügybe: Zichy Géza hazafi és zseni. Már megint írt egy operát. Mindent ő csinált benne. Még talán a díszleteket is. Az operában "győz a magyar, s tapsra ez..." több az elégnél. A haza nem minden előtt, de mindenütt. Még a Magyar Színház revűjében is. Még a Wekerle-kávéházban is. Még az Operaházban is. Ugy-e, fölteszik rólam, hogy nem vagyok hazátlan bitang. De hazátlan kezdek lenni, mert nem lelek üres hazafiaskodástól ment zugot e hazában. Hát így fogjuk megcsinálni a nagy kultúrországot, hol harmincmillió magyar hite szerint nem lesz más érdem, mint a tudás, a zsenialitás és a komoly munka? Beszéljünk a Zichy új operájáról a Nemo-ról, mert kezd veszett kedvünk lenni. A Nemo a Rákóczi-kultuszra számít. Fantasztikus és képtelen történet a kuruc időkből, mely igazán kincsesbányája lehetne igazi művészeknek is.

De nem úgy, ahogy most eszközlik írók és művészek. Megbocsájtjuk azonban az olcsó mesét, a rossz verseket. Mindent. Ellenben a muzsika ugyanazt csinálja, mint a szöveg, de rosszabbul. Nem, nem urak. A magyar zenét nem úgy fogjuk megcsinálni, hogy: ezennel belefogunk. Népdalcifrázatokkal, idegen melódiák piros-fehér-zöldre festésével, ügyes és fáradhatatlan kézzel ez nem fog sikerülni. Azt majd revelálni fogják nagy, e földön termett egész művészlelkek, holott talán mind-mind külföldi nagyok lelkén okultak. Meglesz ez. Csak attól félünk, nem fogják megérteni őket. A Zichy Gézák alaposan elbánnak a nálunk különben sem dús ízléssel. Mint ahogy az ördög tudja, ha itt volna a magyar Shakespeare, Goethe, Wagner, Byron, Heine, Ibsen, Böcklin, Rodin vagy Praxiteles, nem is tudom, kit mondjak még, volna-e kedve nekünk mondani valamit. Hát elmondják a Zichy Gézák, Wolfner Pálok, Margittai Tihamérok, Pósa Lajosok és a többiek a magukét. Hogy egészen értéktelen volna a Zichy Géza muzsikája, nem mondjuk. Ügyes ember ő, kinek a hangulatai néha művésziek.

Boldog kultúrországok, hol a közönség olyan intelligens lényekből áll, mint nálunk a teremtő művészek győzedelmesebb és nagy-nagy része. Ellenben az Operaház úgy fogadta gróf Zichy Gézát, mint általában egy grófi vendéget szokás e demokrata országban. Pompás, kész előadás. Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi és Takács kiválóak voltak. A Nemzeti Színházban holnapra, szombatra halasztódott egy premier. Megint premier. Mindig. Pakots József drámája, mely sok szépet ígér. De azért Pakots is ott kapott helyet a Nemzeti Színház halálraítélt magyar ciklusosainak a gárdájában. El kell sommásan intézni a magyar drámaírást. Adjunk mindent és együtt. Lám: ez már nem hazafiasság, holott a Nemzeti Színházban igen szeretik éltetni a hazát. A krudélisan és biztosan rossz darabokat miért elfogadni? Amiben pedig van egy kicsi, amit irodalomnak neveznek, miért annak az íróját is lenyaktilózni. Dr. Guillotin szerszáma sem jámbor szerszám, de a Nemzeti Színház kritikája sem.

MK 1905. április 2.

Diósadi

62. A LÓ

Még csak a politika is szabadabban lélegezhet vasárnap óta. Az alagi meeting megérkezett. Most már még a politikánál is okosabb dologgal foglalkozik Budapest és az ország. Csompora Molochot elsőnek hozta be? Akkor fölfordulhat a koalíció. Most már hozzáláthatunk ahhoz, amiből élünk. Itt az igazi tavasz, a lóversenyek ideje.

Kazinczy Ferenc jeles elméjű magyar úr volt annak idején, de a lovakhoz nem értett annyit, mint Pálmai Henrik például. Hogy színdarabot is tudott volna írni a lóról: szó sincs róla. Lovakkal járta be a nemes s szép Erdélyországot, s alig várta, hogy láthassa Zsibót. Zsibón pedig báró Wesselényi Miklóst, az ő barátját, ezt a legendásan nagy magyar embert. Megbámulta a zsibói ménest is. Ajándékba kapott egy gyönyörű, angol fajcsikót. Ellenben akármilyen büszke is volt Wesselényi az ő lovaira, nem igen jutott idő arra, hogy a lovakról sok szó essék. Akkoriban tudniillik a magyar lélek pallérozása volt a divatosabb téma. Mégis úgy sejtjük, hogy Wesselényi és Kazinczy valamivel többet is beszéltek a zsibói ménes dolgáról, mint amennyi emléke maradt ennek Kazinczy írásaiban és más írásokban. Mind a két nagy ember vátesz-lélek volt. Hátha Kazinczy ezeket mondta az ő nagy barátjának - mindenesetre más és Kazinczyra inkább valló szavakkal:

- Nagy és nemes barátom, én e mívedet is minden szép magyar lelkek bámultatására érdemesnek tartom. A nemzeti közvagyonosodásnak igen jeles tényezőjévé válhat a te míved. De féltem éretlen nemzetünket. Itt nehezen történik valami úgy, mint a jók javallják. Én úgy érzem, hogy nagy félreesmerés lesz ebből. Olyan különös elősejtésem van, hogy a magyarhoz illő szép és hasznos lovaknak kultuszából lovaknak lottériája lesz, s egy lófutás több lesz a gyengeségre hajlandó emberek szemeiben, mint nyelvünk és lelkünk pallérozásának, honunk jobb sorsra derítésének szent ügye. Nevess talán ki, nagy és nemes barátom, de félek. Ebből nagy elfajulás lesz. Semmi haszna a köznek. És mit szólnál ahhoz, ha valaha úgy fordulna a dolog, hogy honunkban több megbecsüléshez jutna egy lófutás, mint például egy jeles irodalmi munkának kinyomtattatása?

De vajon csakugyan ilyeneket mondatott volna Kazinczyval a zsibói ménes láttára az ő jósló lelke? Nem. Nem. Aligha látta s mondta ezeket Kazinczy. Mert akkor nagy jelenet következett volna. Báró Wesselényi Miklós előtereltette volna az ő büszkeségét, a híres, nevezetes zsibói ménest. Puskákat készített volna maga mellé vagy bunkózó legényeket, s másnap egy csikó sem maradt volna a zsibói ménesből.

Budapesti Napló 1905. április 4.

A. E.

63. A SZERB DIÁKOK

Üdvözöljük az újvidéki szerb főgimnázium igazgatóját. Az igazgató úr diákjai sztrájkolnak ugyanis. Omladoznak a tekintélybástyák szerte a világon. De ne keseregjen azért az igazgató úr. Irigyeljük mi őt nagyon-nagyon az ő gonosz diákjaiért. Jeles fiúk ezek az újvidéki gimnazisták. Ezek a kis szerb legények.

Hejh, régen volt, mikor mi is tekintetes gimnazista urak voltunk. Mi is majdnem sztrájkoltunk egy párszor. Ebben a szegény Alkuországban voltaképpen csak gyermekkorában lehet úr az ember, s itt talán csak a gyermekek képesek férfias cselekedetekre.

Igen nagy úr ám egy magyar gimnazista. Mert nagy gondoskodás történik arról, hogy valamit is ne lásson abból, amit életnek neveznek a bölcsek és nem bölcsek. Ez időben akartunk sztrájkolni mi is. Egyszer azért, mert mikor az ötödik klasszisba jártunk, valakit letegezett közülünk egy goromba tanár úr. A hetedik osztályban azért borultunk egyszer sztrájkoló-dühbe, mert nem engedtek el bennünket valami Bazár-bálba. Gőgös, nagy urak voltunk, úgy bizony. A matúra előtt már mindnyájunknak volt öt-hat behűtött lovagias ügye. Szerencse, hogy a consilium abeunditól mégis csak tartottunk egy kicsit, mert bizony még párbajozunk is.

Na, de azután volt részünk minden szép mámorban. A magyar nyilvánosság homlokán tomboltunk. Lapot csináltunk. Párbajoztunk. Pártokat temettünk, s pártokat teremtettünk. Vívtunk keresztes hadjáratot élelmes és dolgos kollegáink ellen. Csináltunk magyar ébredést. Szerveztünk kurucbrigádot. S ha nyalkán, büszkén kongresszusra sereglettünk össze valamelyik városba, ahol bankett volt persze a tiszteletünkre, félesztendőre kiemeltük a sárból a helyi kávéházakat és vendéglőket.

Beszélhetnek nekünk a Bursch-okról, szent Heidelbergről, Bonnról, az olasz egyetemekről, a Szajna-jobbpart diákgyönyörűségeiről. Urasan, nagy stílusban csak a magyar diák él. Nagy úr a magyar diák. Be áldottak a nevelő kezek, melyek őt úrrá formálják. Ha netán az ember egy élettel fizetne ezért? Bah, hát nagy ár egy élet?

És üdvözöljük az újvidéki szerb főgimnázium igazgatóját. Bocsásson meg a gonosz nebulóknak az igazgató úr. Nem ez az első diák-renitencia. Csak a forrása új. Az újvidéki szerb legénykék így szóltak:

- Minket a gimnáziumi statutumok szerint könyvek illetnek meg. Mi olvasni akarunk. Azért volnánk talán diákok. Ma már a gyermek is tudja, hogy a tankönyv nem minden, s olvasni kell, tanulni kell mást is, sokat. És mi hónapok óta nem jutunk hozzá az ifjúsági könyvtárakhoz. Szegény fiúk vagyunk többnyire, könyveket nem igen vásárolhatunk. Hát mit csináljunk? Ha nem adnak könyveket, sztrájkolunk.

Ezt mondták, és sztrájkolnak. Ne haragudjon reájuk az igazgató úr. A magyar diákkrónikánál alig van élénkebb diákkrónika. De ebbe a krónikába új lapot írnak az újvidéki diákok. Diákok, akik azért sztrájkolnak, mert nem olvashatnak és nem tanulhatnak. Még szerencse, hogy e hallatlanul újmódi zendülést nem igazi magyar diákok csinálták. Szerbek.

Budapesti Napló 1905. április 6.

A. E.

64. KÉZRŐL-KÉZRE

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

Különös dolog történt ma a Lipót körúton. Feydeau és a Vígszínház nem is hosszú idő után összetalálkoztak, és - nem értették meg egymást. Gondolják csak meg: Feydeau és a Vígszínház. Szinte hihetetlen, de így esett. Feydeau rokkant meg? Aligha. Jó esztendeje, hogy ez a darabja: La main passé Párizsban színrekerült. Kolosszális sikerrel, s egy volt a vélemény: Feydeau elmésebb, mint valaha. Hanem a Vígszínház játéktudománya megrekedt valahol. A mai este s még vagy két közeli este figyelmeztesse erre azokat, akikre tartozik. Hölgyek, urak, még Feydeau-t sem lehet mindig egyformán játszani.

Azaz még Feydeau-t sem? Rosszul mondtuk. Ez az elmés ember annyi intelligenciával még nem volt elmés, mint e darabjában. Valósággal ünnepélyesen elmés volt. Amivel ő már csak kacagtatott valaha, arra mind célzott. Fölkergetett színpadra egy sereg új figurát. Szikrázott úgy, hogy a szikrák rózsacsokrokat rajzoltak. Minden súlyos malacságot, bolond vásottságot enyhített egy-egy bájos, melankólikus, kedves tanulsággal. Mindezt nem vették észre a Vígszínházban, s az új stílusú Feydeau-nak elmulasztották megadni az új stílust.

Természetesen a házasságot törik. De mennyire törik. Kézről-kézre, körbe-körbe, össze-vissza, folyton-mindig, úgy sem effélét jelent a darab igazi címe, de ez van benne. Van egy férj. Ez az első számú cocu. Bölcs ember. A csábítóval elvéteti az elcsábított nőcskét. Nehezen megy, mert a csábító is feleséges ember, de megy. Az elcsábított asszony nem boldog az új férjjel. Hiszen akit az asszonyok szeretnek, azokat nem szeretik - férjeknek. Az asszonyka az első urára gondol. A férje az első feleségére. Ne tessék félni: nem lesz ebből dupla fölmelegítés. Az asszonyka megy tovább kézről-kézre. A második férjből is cocu lesz. De sebaj, vidámság. Jaj ennek, aki következik. És mindig annak jaj.

Két mondást írunk ide, Feydeau-mondást, nagyszerűt. Az I. férj mondja mind a kettőt. Azt kérdi az asszonytól és a csábítótól:

- Ugy-e, nem azért csináltátok, hogy engem bosszantsatok?

Megnyugtató választ kap, s meghatottan mondja:

- Tudtam én, tudtam én. Köszönöm, drágáim.

Más szóval: miért dühöngeni a felszarvazott férjnek? Az ördög sem akarja őt olyankor megcsalni. Ki gondol akkor ő reá. Nem túlmorális ez, de Feydeau jogot váltott arra, hogy a publikuma előtt így elmélkedjék. Aztán a második mondás szerint:

- A házasság olyan, mint a kártya. Mint például a baccarat. Egyszer én adom a bankot, másszor te adod a bankot, aztán más adja a bankot.

Ilyen mondás hány van a darabban. És micsoda őrületesen bolondos helyzetek és figurák. De ezek nem olyan találom figurák, mint a magyar francia bohózatírókéi, hanem vonatkozásosak, bölcsek, akkor is, mikor egy pillanatra csak bukfencet látunk, s komiszságot hallunk. Van ágy a darabban. Van vetkőzés sok. És minden egyéb. Emelettévesztés, férficsere, hülye képviselő, ugató kőműves, lövöldöző alkoholista, fölsorolhatatlanul sok minden.

De, de... ennyi pazarság és jelesség mellett is nem volt szerencsés a ma este. Azt sem mondjuk, hogy a színészek vígszínháziasan, ördöngősen ki nem tettek volna magukért hellyel-közzel. De nem tudták fölszedni magukra az egész darabot, s nem tudták gazdaságosan megcsinálni, hogy hol tompítsanak a dolgokon s hol tegyék zengőbbekké őket. Nekünk a hölgyek között nem a legnagyobb szerepű Varsányi Irén, de Kertész Ella tetszett legjobban. Finom volt, ízlésesen tartózkodó, de biztos minden mozdulatában és szellemes. Varsányi Irén sokat pazarolt a szerepére, szép volt, ügyes, de nem Feydeau mai asszonya. Elmés, elragadó volt Hegedüs az I. férj szerepében, hasonlóképpen Góth, pompás Vendrei és Tanay is. Szerémy, Balassa, Tapolczay, Győző s mind sokat, vígat produkáltak, de összesen tán ketten sem voltak olyanok, amilyenek könnyen lehettek volna, s amilyeneknek kellett volna ma este lenniök. Pedig a fordítás, Molnár Ferenc műve, igen elmés.

De azért nem volt ez egészen léha este. Feydeau könnyek között tréfált. A házasságnak megadta az utolsó döféseket. Arcukba kacagott még egyszer s gúnyosabban, mint valaha, a harmadik köztársaság lehetetlen burzsoáinak, a valamikori high-lifenél jóval romlottabb és csömörlöttebb radikálisan opportunus új high-lifenek:

- Hát csak mulassatok, ha tudtok még. Romboljátok le magatok a magatok várát. Mi pedig, erkölcstelen, de zseniális fickók, kiknek erőnk, orrunk és kedvünk nincs arra, hogy apostolkodjunk a benneteket ostromló éhes tömegben, jó pénzért bolondozunk még. Ha ti akarjátok. Egyszer csak, talán nagyon hamar egy nagy roppanás jön ugyis s fölénk telepszik, magukat kiéltek és lejártak fölé, az új éhségű, otrombán egészséges, vörös lobogós, új világ.

Budapesti Napló 1905. április 7.

(Dyb.)