46. ZÉTA

A Budapesti Napló eredeti tárcája

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

Bajos beszélni a Gárdonyi Géza fejével. Nagyon megvet ő bennünket, urbánus embereket. Én csak azon csodálkozom, miért hozza mégis mihozzánk a darabjait. Aztán irodalmi bíróságaink ítéltek már. Gárdonyi Géza kiváló és előkelő író. Minél rosszabbak az írásai, annál kiválóbb és előkelőbb lesz. És ő már néhány év óta lázasan licitál e tekintetben önmagára.

Fanatikus ember, s ez nekünk szerencsénk. Mert hiába fohászkodnánk hozzá. Nem hinné el úgyse nekünk, hogy nem haragszunk reá. Bárcsak az volna ő, aminek megtették: eredeti és nagy magyar író. Ellenben szó sincs róla. Ő jó gazdálkodó. Agrárországban az író zseninek talán ilyennek is illik lennie. Én magam mindig úgy képzelem el Gárdonyit, mint azt a vidéki rokonomat, ki a vásárcsarnoknak szállít zöldséget és miegymást. Néha nagyon silányak a paradicsomai. De merné csak valaki becsmérelni őket. Hogy az én urambátyám paradicsomait azon a tudatlan Budapesten merjék megbírálni?

Író - erején fölül. Ezt mi már sokan és régen valljuk Gárdonyiról. Hogy érdekes és értékes író a maga kis zugában? Ezt viszont szintén valljuk. De mivel nálunk nincs kifejlett irodalmi közizlés, nincs kritika, sőt irodalomi érdeklődés sincs: Gárdonyi rászabadult olyan területekre, ahol kalandozni csak nagyobbaknak szabad. Flaubert-puskája már megveti a verebet és a pintyet. Rásül a túzokra, a sasra, a struccra. Bizonyosan vadászgat is Eger tájékán Gárdonyi. Ezért élünk ilyen nem egészen ízléses hasonlattal.

Tudja-e Gárdonyi, hogy őt a franciáknál is megbecsülnék? Nagyon megbecsülnék. Parasztosságát, naiv kedvét, jámbor szeszélyeit, egyszerű és friss stílusát igazán szeretnék. De a kritika odakötné őt a falusi tanítónőkhöz, a Göre Gáborokhoz, a falusi lurkókhoz, az egyszerű Márikhoz. Nálunk ez másképpen mehet. Gárdonyinak szabad elvonatkoznia a lebecsült modern élettől, s emellett a modern élet orákulumának vallania magát? Kinek nem tilos föld a gondolatok országa? Gárdonyi Gézának. Ki ír pszichológiai regényt? Gárdonyi Géza. Ki gázol bele a históriába akár háromezer évnyi távolságig? Gárdonyi Géza. Mindent mer, mert minálunk csak cégér kell. Ő pedig ügyesen és korán megszerezte a cégért.

Ezekután pedig Gárdonyi Géza legújabb darabjáról kevés az írnivalónk. Színpadra tette (ő írja így) egyik regényét. A láthatatlan embert. A regényből a kedvességek sem hiányoznak. Primordiális művészi értékek bőven vannak a regényben. A darabban ellenben gyéren. A kedves és rusztikus bájú Gárdonyi a mai darabban amolyan falusi titán.

Zéta a Gárdonyi új darabjának a címe. Egy görög libertinusnak ő históriája. És a hunnus életet akarja benne talán rajzolni Gárdonyi. Attila udvarát s népét. Furcsa, valószínűtlen, komikus ez a rajz legnagyobb részében.

Vagy mást akar Gárdonyi? A miliő mellékes? Hát mi sem embereket, sem szenvedélyeket, ilyen nagy mélységből fülkutatásra méltókat nem igen vettünk észre a darabban. Kínálkozott a bizánci kultúrvilág s a hunnus barbárság mérkőzése. Nem csinálta meg ezt sem Gárdonyi. Élelmesen csak a színpad olcsóságában bízott, a mai nacionalizmussal terhes levegőben, a díszletekben, a cifra képekben, a tirádákban és a rusztikus ötletekben. Talán ezért is kívánta, hogy vasárnap kerüljön bemutatóra a darab.

Aki csak él a Nemzeti Színházban, játszott. Emeljük ki a jelesebb buzgólkodók közül Pethest, Rózsahegyit, D. Ligeti Juliskát. Bántani pedig senkit sem bántunk. Három fölvonás és hét kép a darab. Nagy közönség volt kíváncsi rá. A kihívások nem maradtak el.

Budapesti Napló 1905. december 18.

Dyb

47. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

"Romaji"

Egy új japán lapnak a címe ez. Ehhez a japán laphoz köze van az egész emberi kultúrának. A japán soviniszták gyűlölik máris ezt a lapot. Ez a japán lap tudniillik - latin betűkkel ír. Egyelőre csak hetilap. Csupán a japán intellektuálisakhoz szólhat. De kezdete egy nagy processzusnak. Mikor az ágyúinkat eltanulták: különb ágyúkat csináltak. Különbek a vonataik. Dinamó-gépeik meglepik az európait. Egy magyar technikustól hallottam, hogy a japánok még a lópatkolást is különbül csinálják, mint mi. A szó szoros értelemében tudományosan. A technikában tehát túlhaladnak minket. És most átveszik a betűinket is. Vajon nem verik-e el rajtunk a port a saját betűinkkel is?

II.

A hazafiak

Francia hazafiakról beszélünk. Nemrégiben Jaurès egy beszédet mondott. Azt hangoztatta, hogy Németország és Franciaország között egy háború lehetetlen. Meggátolnák ezt a német és francia proletárok.

Iszonyú lőn a fölháborodás a francia hazafiak közt. Fejéhez vágták Jaurèsnak Bebelt, ki azt hirdette egyszer, hogy a háború esetén a német proletár az első sorokban harcolna német hazájáért.

Azonban történt, hogy Bebel a napokban igazán beszélt. És ugyanazt mondotta, amit Jaurès. Csak egy kicsit bátrabban. Bebel egyszerűen kijelentette, hogy a német szocialisták őrtállnak, és ha megfeszül is a császár és a militarizmus, ők meg fogják őrizni az emberiség számára a békét.

S mi történik? A francia hazafiak kétségbe vannak esve. Hát ide jutott a német hadsereg... A francia nacionalisták sajnálják a német nacionalistákat. Mert a nacionalizmus is internacionális ám.

III.

A bot

Dániában működik már vígan a deres. A huszadik század nagy dicsőségére. Bizonyos volt, hogy Európa mai reakciós napjaiban, melyeken csak Franciaország van már túl, ragadós lesz a példa. Minden társadalom kiváltságosai szeretik a botot a rakoncátlanok hátán. A rakoncátlanok azok, kik új jogokat követelnek. Münchenben azonban megjárta a bot. Pedig Bajorország mai parlamentje vad reakcionárius, klerikális parlament. És mégis a bajor igazságügyminiszter kijelentette, hogy még csak vitatni sem engedi a bot-kérdést. Szégyene volna ez minden modern jog- és kultúrállamnak. Dánia nem nagyon fog örülni ennek a kritikának. Viszont minden jókedvű filozófusnak tiszta véleménye van e határozatról. Könnyű a klerikális bajor parlamentnek a fizikai deres ellen dörögni. Sokkal nagyobb eszköz van az ő kezükben. A lelkeket húzhatják deresre, s húzzák is.

Budapesti Napló 1905. december 19.

Pont

48. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Tissot-k

Megint gyakran mulat a művelt magyar a műveletlen francián. Mióta a párizsi Journal egy munkatársa Hírlap gróffal fenyegette meg Kóburg Fülöpöt, megint emlegetjük a Tissot-kat. Hát evvel a legendával számoljunk le már egyszer. Mi számon tartunk minden apró franciát, aki rólunk ír. Ha valamely tizedrangú párizsi író egy novellájában magyar nevű hőst szerepeltet, erről rögtön tud az egész kisded magyar értelmiség. De mi lenne, ha ők számon tartanák a mi francia információinkat? Egy nap alatt több magyar tissotiáda akadna, mint egy év alatt francia... Pedig ők nem tartoznak bennünket úgy ismerni, mint mi őket. És a francia újságírók sem Bonnefonok mind. És éppen ez ötletből íródott ez a jegyzet. A komoly francia lapoknál például komolyabban és hívebben nem tárgyalja egyetlen külföldi sajtó sem a mai magyar dolgokat például. Egy francia revű hiteles információkat akart szerezni a macedón kérdésről, s egy munkatársát hat hónapig utaztatta a Balkánon. Komolyak, tisztafejűek és lelkiismeretesek ők, a hivatott franciák. Hogy nem mind ilyenek? Hát mi talán mind ilyenek vagyunk?

II.

A záptojás

Öreg sejtésünk, hogy a záptojás nem ősi, magyar hadi eszköz. A kultúrhistória kötelességünkké tette, hogy kutassuk a záptojás eredetét. Nem akartunk a múltba merülni. Tehát csak geográfiai kutatást rendezhettünk. Ilyenformán a francia Kanadába érkeztünk, mely immár megszentelt hazája a klerikális reakciónak. Itt akarták megbicskázni a minap Sarah Bernhardtot, mert a színművészet kanadai papi felfogás szerint az Ördög mesterkedése az Isten ellen. Itt hajigálták meg záptojással Réjane asszonyt. Ugyancsak záptojás-zápor ért a minap felolvasása alkalmából egy szabadgondolkodó tudóst. Azt írják a csúfolódó amerikai lapok, hogy a klerikális diákoknak kiosztogatott záptojásokat némely bigottabb kanadai pap meg is szokta áldani. Mint látható, a záptojás klerikális hadi eszköz. Pláne amerikai. Tehát nem magyar és nem - európai.

III.

A korbács

Mr. Magee nagyon gazdag ember. Van neki vagy háromszáz milliója. Ezt ő úgy szerezte, hogy ő - angol ember. Anglia pedig az ő fiainak hasznot biztosít még a - verésből is. Mr. Magee angol konzul volt Guatemalában. A guatemalai kormány egy lázadás alkalmával elfogatta. Börtönbe vetette és megkorbácsoltatta. Ez a korbács hozta a szerencsét. Anglia megcsinálta a már sokszor kipróbált hajóhadtüntetést. A kis Guatemala megijedt, s kiegyezett Mr. Mageevel hatszázezer koronában s néhány állami vállalatban. Mr. Magee jól gazdálkodott s ma a korbács jóvoltából nagyon-nagyon gazdag ember... Íme egy újságtörténet. És azt mondják, hogy az újság ellensége a vallásos hagyományoknak. Hát a Biblia tud-e kegyesebb és vigasztalóbb történetet. Áldjátok, emberek a korbácsot, mely hátatokat sújtja, mert a korbács nyomán is áldás fakadhat.

Budapesti Napló 1905. december 21.

Pont

49. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Az apa

Nagyváradon történt az eset. Vonják ki az igazságot belőle a szociológusok. Adjanak aztán vigasztalást hozzá a moralisták. Külvárosi részen él egy család. És mert külvárosi részen nehéz az élet, e családi körben sok csúnyaság megesik. Éhség, bűn, szenny, alkohol, fajtalanság, szitok. Külvárosi részen is élni kell valahogy. A családnak egy kisleánya van. Ezt a leányt szeretik az ő nyomorult szülei. És féltik - önmaguktól. Mi lesz, ha ez közöttük nő föl? Az apja és anyja mellett? Mikor szép és bizonyosan jó is lehetne. És az apa egy lágy és alkoholmentes pillanatban levelet ír a rendőrségnek. Hogy vigyék el az ő kisleányát. Tegyék be egy javítóintézetbe. Hadd lehessen belőle jó leány. Ilyen naiv, lám, külvárosi részen az apa. Mintha e sok terhű társadalomnak kedve és ideje volna gyermeket védelmezni - szüleik ellen. Lopasson a nagyváradi apa a kisleányával, ki még ártatlan. Akkor majd lehet a dologról beszélni.

II.

A bölény

Mentik a bölényt. Ezúttal Amerikában akarják nagy áldozatokkal is e haldokló állatfaj életét nyújtani. Állatkertben elpusztul a bölény. Rendeznek be hát neki művészien elvadított nagy területeket. E területeket elvonják a kultúrától - a bölény kedvéért. Bizonyosan, mert hogy úri vadászok terítékére bölény is kerülhessen. Milyen barbár lény még a mai, híres kultúrember is. És milyen tudatlan. Hát meg lehet állítani a nagy törvényt, mely a földi élőkre a mindenség láthatatlan könyvében megírva van? Millió és millió állatfaj végezte be már itt e földön szerepét. Amely faj elpusztul, azzal bizonyosan nincs már célja az életnek. Az tehát okvetlenül útjában áll a bizonyosan crescens emberi kultúrának is... Ez pedig szól azoknak is, akik Magyarországon is menteni akarják a bölényt. Úgy tudjuk, hogy az állatfaj érdekében is írogat és agitál néhány magyar természettudós. De azok is értsenek ebből, akik másfajta bölényt akarnak mesterségesen tenyészteni. Kiélt fajták sorsa a pusztulás. Állatfajtában és emberfajtában egyformán.

III.

A kaszárnya

A kaszárnya nem lesz rideg ezután. Ezer módon gondoskodnak több országban már arról, hogy a katona szeresse meg a kaszárnyát. Az angol kaszárnyában például színházat is csinálnak. Mindebből nagyon szomorú dolgot sejt ki az ember. A régi, kártékony nagy institúciókra hosszú élet vár még. Mert megalkusznak és kelletik magukat. A militarizmus is így fog tenni. A rajongók csalódnak. A kaszárnya élni fog. Divatba jön. Pláne színház is lesz benne. Van-e ma nagyobb és vonzóbb erő a színháznál? A kaszárnya jól házasodik, mikor a színházzal házasodik össze.

Budapesti Napló 1905. december 22.

Pont

50. JEGYZETEK A NAPRÓL

Gelper és Messing

Gelper és Messing két szegény ördög voltak. Lille-ben éltek békességben nagy családjukkal. Lelküket nem borzolta föl soha nyugtalan vágyakozások szele. És egyszer mégis vettek egy sorsjegyet. Valami történhetett velük. Valami, amit nem sikerült eddig még kideríteni. Mert az ilyen Gelper és Messing nem ok nélkül és egyszerre éhezik vagyonra. Valami találkájuk lehetett a kacér jómóddal, kedvük szottyant a gazdagsághoz, és sorsjegyet vettek. Ugyanabból a sorsjegyből vettek, mely nemrégiben egy sedani kantinosnőnek egy milliót hozott. A francia újságírók sorsjátéka révén. És Gelper és Messing szintén megnyerték a milliót. A fene érti a Sorsot. No hát most Gelpert és Messinget tette úrrá.

Mi, szegény ördögök, úgy képzeljük, hogy a pénz nem minden. Evvel vigasztaljuk s maszlagoljuk az életet. A fizikai jólérzést, a művészetet és a gondolatot magasztaljuk föl. Hogy könnyebben elviseljük azt a pénzt, amely - nincs. Máskor meg úgy képzeljük, hogy bajos dolog is volna hirtelen beleszokni abba, hogy az ember milliomos.

Gelper és Messing ezt is megcáfolják. A két bárgyú és koldus ember olyan úr lett máról holnapra, hogy csoda.

Megvásárolták a maguk kis hoteljét a bulvár Victor Hugón. És előkelően bezárkóznak.

Az újságírók pedig hiába csöngetnek a palais Gelper-Messing kapuján. A híres emberekkel nem lehet beszélni. Nagynehezen egy újságíró bejuthatott hozzájuk.

Az előkelő família méltatlankodva beszélt a sajtóról. Úgy találják, hogy az újságírók igen tolakodó emberek. Nem azért, mert egy millióval tolakodtak be az ő lille-i nyomorukba. Hanem azért, mert őket, előkelő urakat, a nyilvánosság kellemetlen hidegével borzongatják.

Előkelő úr milyen könnyen is lehet az ember. Csak valamivel könnyebben kerülne hozzá a szükséges millió is. Nem kell századokon át finomodni ahhoz, hogy valaki úr legyen. Az egész átöröklésteoria ily úri értelemben szamárság.

Gelper és Messing igazi urak már, mert a sajtó ellen lázongnak. Semmit sem kell átörökölni. A pénz hozza magával az összes finom kvalitásokat. Élén e kvalitásoknak az előkelő bárgyúságot.

Budapesti Napló 1905. december 23.

Lellei

51. EGY ÉV - TÖRVÉNY NÉLKÜL

Betlehem csodája elidegenedett szegény magyarok országától. Az Élet, a szent Mag elrejtőzött előlünk. Nagy terhességben fogadja a karácsonyt Hungária. De szülni nem tudott, s a mi Urunk születése óta számított 1905-ik esztendő meddőségnek az esztendeje.

Batu tatárai óta talán ez volt első esztendő, mikor fogyott az ország népe. Nem születnek a magyarok, s akik élnek, kibujdosnak.

És 1867 óta ez az esztendő volt az első és idáig egyetlen, melyben törvényt nem hoztak. Egyetlenegy törvényt sem. Politikusok, fiskálisok, bírók és fináncok sohasem idézhetnek 1905-ből eredt törvénycikkeket. A híres törvényhozó náció ebben az évben törvényt nem hozott. Január 4-én a magyar parlamentet szélnek eresztették. A szélből rettenetes orkán nőtt. Ez az orkán ledöntött mindent.

Egész Európa, egész világ vajúdott és szült. Lesz oka ráemlékezni erre az esztendőre a leendő emberiségnek. Magyarország, a jövendő Magyarország sem felejti el 1905-öt. Mégis lehetetlen és bánatos a magyar karácsony. Szülés, alkotás és eredmény nélkül való.

Betlehem csodájának ünnepén azonban hitetlenkedni bűn. A meddőség esztendején sírva fakadni nem kell azért nekünk. Csak szülni nem tudott Hungária, de méhében egy szebb Magyarország magzatjait hordja. Az 1905-ik esztendő meddő és gyermektelen volt. De termékenyülő kedvű és terhes. Ha 1867 óta ez az első év, mikor az Élet, a szent Mag nálunk nem csírázott, viszont ez az első Magyar esztendeje az Eszmék fogantatásának. Soha májusiabban, viharosabban, forróbban az Idők gondolatai meg nem ejtették még Magyarországot. Szikkadt lelkeinkre Európa esője hullt. Az eszmék, a tervek, a jövő törvényei vidám és hatalmas erővel szökkennek ki belőlünk. Ez a meddő esztendő áldás lesz még a magyar társadalomra.

Betlehem csodája visszatér hozzánk, s meg fog sokasodni mirajtunk. Karácsony ünnepén, e szomorú karácsonyban, mi látjuk a hatalmas újat: az európai Magyarországot.

Budapesti Napló 1905. december 24.

Lellei

52. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Moszkva karácsonya

Egy széles utcán barrikádokat emelt a nép. Temirovics, a tüzérek ezredese nevetett. Hozatta az ágyúit, s lövetett. Söpört az ágyú, s félóra múlva üres, vörös és halott volt az utca. Egy négyemeletes ház tetején egy kamasz ült. Puska volt a kezében, s szaporán működött. Az ezredes későn vette észre. Mikor már néhány embert körülötte leterített a kamasz golyója. Most már nem nevetett, s ordítva kiáltott tüzéreinek:

- Legények, külön jutalmat kap, aki azt a lurkót lelövi.

A fiú pedig mosolygó és kedves fiú volt. A tüzérek közé pedig befurakodott egy nem orosz ember. Angol, olasz vagy francia. Így rimánkodott az idegen:

- Ne bántsátok a fiút. Könyörüljetek szegény kamaszon. Karácsony van ma. Jézus ma született.

Az ezredes hahotázott és célzott. A fiú legurult a háztetőről. Aztán ezt felelte az ezredes:

- Az óhitű naptár szerint nincs ma karácsony.

II.

Natália ajándéka

Szerbiában van egy konak, melyben nem király fog lakni. Natália királynő ezt a konakot odaajándékozta az Obrenovicsok egyik hívének. A nisi királyi palota ez a konak. És Natália asszony nagyasszony még ma is. Ez ördögien van kigondolva. Ajándékokat nem szokás eladni. Ez a palota tehát megmarad egy nem királyi család kezén. Péter király és esetleges utódai pedig számon tarthatják, hogy Nisben is van egy királyi palota. De ehhez nincs közük a Karagyorgyevicseknek. Ez az Obrenovicsek egy hívéé, s várja az Obrenovicsokat.

III.

Nuncius Tokióban

Róma nunciust küldött Tokióba. Portland püspöke a nuncius. A püspököt ünnepli Japán. A püspök pedig dicséri Japánt ékes szavakkal. Mert Japán megvédi a civilizációt. És mert Japán a kereszténységet is megvédi, ha - haszna van belőle. Mert Japán érti az élet tudományát. Róma is érti.

Budapesti Napló 1905. december 28.

Pont

53. FÖLDINDULÁS

Borzalmasan megrázkódott nagy Oroszország. Fogvacogva néz Moszkva felé a világ. Égszakadás és földindulás ez. Véres felekkel labdáztak valamikor Párizs utcáin is. Iszonyatosságokat látott már a történelem. De a legborzalmasabb latin forradalmakban is lappangott valami derű. Valami könnyelmű és szép optimizmus. A szlávok új forradalomra tanítják a világot. Ez a forradalom a pokol vonaglása. Megrázóan, kétségbeejtően sötét és borzalmas.

Tárnák mélye dübörgött először. Ezt a forradalmat a nép csinálja. Ugy-e hogy nem tréfaság - a nép? Ugy-e hogy tud valamit a nép, amit nem lehet eltanulni?

Az orosz baka csóvát dob a Nyikolaj-pályaudvarba s fegyverével átáll a csőcselékhez. A csőcselék pedig rettenetesen szaporodik. Pár nap múlva talán már egész Oroszország csőcselék lesz.

Mert most már nincs és nem lesz megállás. Ez a sötét mélységekből föllázadt pokol elborít mindent. Talán már vörös lobogó leng a Kremlen. Talán Szentpétervárott is halálos a veszedelem. A hadsereg is a csőcseléké lesz. Ha akarná, talán még nagyherceget is kapna a csőcselék. A csőcselék rémséges úr s Egalité Fülöpök Oroszországban is akadnának.

A világ pedig csak félig érti Oroszországot. Magyarázgatja a véres és gyászos misztériumot. Hogy így és úgy: a cárizmus... Hogy az oligarchia túlságos volt... Aztán a háború... A százféle emberfajta... Ezer magyarázata van a világnak. A valóság pedig az, hogy él és eszmél a nép. A lebecsült és lenyomorított csőcselék. Oroszország pedig egyszerre csinál meg két forradalmat. A régit, melyen Európa már túlesett, s az újat, mely Oroszországban kivételesen és minden Marxok ellenére vérrel dolgozik. Mindezt pedig szláv keménységgel, sötéten, búsan, tragikusan csinálja meg az orosz nép. Képzelhetetlen ereje képzelhetetlen szenzációkat adott már, s ígér még a világnak. És célhoz fog érni. Véren, roncson, üszkön át diadalmasan ér a trónig az orosz demokrácia. De még a trónnál hatalmasabb ellenségeit is legyőzi. Az önző úri kastélyt, a sanyargató gyárat, az elbutító papi lakot s a szívtelen kaszárnyát. Hogy aztán majd az emberiség és civilizáció uralmának önként hajtsa meg fejét.

A történelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás. Büszkesége, tanulsága és igazolása. A népről már csak lelketlen frázisok és vad versek beszéltek. A néptől tudatos cselekedetet nem vártak a legrajongóbb apostolok sem. Íme a proletárság visszaadta a népet a népnek. Fölkelt a nép, s formálja a világot.

Így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az földindulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem óvatos urak csőcseléknek neveznek.

Hasonlítgassuk magunkat Oroszországhoz? Ízetlen és igaztalan föladat. De épülhetünk mégis az orosz példán. Elkorhadt, tehetetlen társadalmat csak a nép menthet meg. A rettenetes, a győzhetetlen, föltarthatatlan nép... A néppel pedig meg kell egyezni - földindulás előtt már.

Budapesti Napló 1905. december 29.

(A.)

54. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Az angol miniszterek

Az angol hírlapok tele vannak néhány új miniszter dicséretével. Ezek az urak olyat cselekedtek, amit már sok magyar politikus is megcselekedett. Nagy javadalmú állásokat hagytak el kis jövedelmű miniszterségekért. Ám Angliában óriási szenzáció ez. A hírlapok álmélkodnak és himnuszokat zengnek. Hogy milyen altruisták is az angol politikusok. Amiből nem következhetik más, mint hogy híres Angliában nem szokták meg az önzetlenséget és a pénz lenézését - a politikusoknál.

II.

Barbi Alice kastélya

Az orosz forrongás legszimpatikusabb áldozatai közül való Stomersee bárónő. Nekünk is kedves ismerősünk, mert az ő való neve: Barbi Alice. Livlandi kastélyát elhamvasztották a fölkelők, s elpusztítottak benne tömérdek értéktárgyat. Egész részvétünkkel siratjuk a nagy asszony kárát. Megvigasztalnók egy öreg, kipróbált hasonlattal: a vihar a fülemile fészkét is leveri. De rögtön eszünkbe jut az igazság. A zendülő nép nem Barbi Alice-nek akart kárt okozni, de Stomersee bárónak. És talán lehetett némi oka reá. Az orosz kastélyok tulajdonosai mindent elvesznek a néptől. Hiszen Stomersee báró be is bizonyította már egyszer alaposan a kapzsiságát. Elvette a közönségtől - Barbi Alice-t.

III.

Tolsztoj új igazsága

Furcsán hangzik a Tolsztoj új igazsága. Azt mondja Tolsztoj, hogy a japánok azért jó harcosok, mert nem keresztények. De ez még nem minden. A japánok azért jó harcosok, mert despotizmus alatt élnek. A mikádó oda küldeti őket, ahova akarja. A japánok vadak és fanatikusak. Ezt ugyanaz a Tolsztoj mondja, aki ezerszer bizonyította be, hogy a mai kereszténység nem kereszténység. És ugyanaz a Tolsztoj, ki eddig a cárt tartotta legnagyobb deszpotának. Mégis csak lehetetlen valami az igazság, ha még Tolsztoj sem tud hozzá hű maradni.

Budapesti Napló 1905. december 30.

Pont

55. DR. KLAUSZ

- Bemutató-előadás a Vígszínházban -

Kedves és liberális közönsége van a Vígszínháznak. Tarka és könnyű izlésű, de bánni lehet vele. Még a történelmi drámát is beveszi, ha kell. Jöhet az áru Párizsból, Bécsből, Londonból, Berlinből. Még a honi áru is elkél néha. Egy kis szívvel és ésszel Európa legirodalmibb publikumává lehetne fölnevelni. Éppen ezért, mert még nem állapodott ízlésű, de kedves és liberális. Íme, a derék Dr. Klausz is meghallgatásra talált előtte. Igaz, hogy friss és előkelő vignettát kapott: a bécsi Burg-színház ragasztotta rája. De talán még e nélkül is sikerült a dolog. Alapjában a Vígszínház publikumának erkölcseivel nem bírtak az ördöngős és erkölcstelen franciák. Ez a publikum hajlamaiban német egy kicsit. Szereti a langyos, szivárványos, potyogó könnycseppeket. A polgári értékek szerencsés beváltódását. A nagy, a lapos, harsogó egészséges kacagásokat.

Azonban, azonban: Dr. Klausz már nagyon is öreg hevű, képtelenül egészséges és szánandóan vígságtalan darab. Bécsben föltámaszthatták és éltethetik. Nálunk csak arra jó, hogy a publikum még jobban megszeresse a franciákat. A Budapesten divatosakat tudniillik: az elmés malacságok íróit.

Dr. Klausz pedig alakjával benne él már emlékeinkben. Hallomásainkban, olvasmányainkban s utána írt bohózatokban.

Nagy élet-filozófus ez a régi-régi orvos. Mindenkit okos útra térít aki közelébe jön. Rokonait, rokonainak rokonait és idegeneket.

Az ötfelvonásos darabnak azonban ma már ez epizódok s néhány egészséges, primitív alak az enyhítő körülményei. A Vígszínház közönsége mégis szeretettel és itt-ott szükséges türelemmel nézte végig. Tapsolt is, valahányszor alkalma nyílt reá. És volt alkalma mert a színészek pompásan játszottak. Nagy sikere volt ismét Góthnak a címszerepben. Kiss Irén, Vendrey és Hegedűs tűntek ki mellette. Nagyon szeretetreméltó és ügyes volt Pécsi Paula egy menyecske-szerepben. Komlóssy Ilona, Papp Mihály, Balassa, Tapolczay Dezső stb. egyformán jók. A darabot Sebestyén Károly jelesül fordította magyarra. A rendezés is minden tudásával szállt síkra. Nagy siker nem volt, de bukás sem.

Budapesti Napló 1905. december 30.

Dyb

56. LEBONNARD APÓ

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

Ujházi-ünnepnek szerettük volna már a címben elnevezni az estét. Mert Jean Aicard-nak kevés babért ítélhetünk oda egy egész ligetből. Ez a babérliget a mi Mesterünké egészen, az Ujházi Edéé. Igya benne vígan és fiatalon a tüzes falernumit. És szeressen bennünket még sokszor úgy, mint ma, mikor ismét teleszórta a lelkünket a művészi szépség és igazság rózsáival.

Lebonnard apó voltaképpen egy nagy szerep. Ezért a szerepért íródott is talán, s mi itt Budapesten is láttunk híres Lebonnardokat. Novelli és Silvain játszották el már nálunk a nevezetes apót. Ujházi Edét nem bántotta ez. Ő büszkén vallhatja a híres Talma-szólást:

- Nem megjátszom, de megcsinálom a szerepemet.

És a Mester már a próbákon mondotta:

- Hogy két híres színész játszotta már előttem e szerepet, annak igazán örvendek.

És a mai, óriási siker igazolja ezt a mondást s százszor büszkévé teheti Ujházira a magyar színpadot.

Magával a darabbal kedvesen és kíméletesen lehet bánni. Dumas zsenije nélkül anakron dumáskodás. Csinált, naiv, elmaradt, érzelgős, olcsó hatásokra írott. De éppen az apó alakja tengernyi filozófiát költ bennünk. Talán nincs ebből semmi az alakban, de bennünk felébred. Az átlag-emberek, a derék polgári lények lelki tragédiáiból csap fülünkhöz néhány akkordot. Egy igazi képet libbent meg hirtelen előttünk: milyen szépen meg kell alkudni az élettel, leszámolni büszkeséggel, önérzéseinkkel, mindennel. Ilyenkor érezzük, hogy minden emberlelkek közel vannak egymáshoz. Hogy egyformán szenvednek és alkusznak. Még ha csak számító, romantikus íróagyakban élnek is.

Lebonnard apó rejtegeti a saját szarvait. Hosszú évekig gyermekének vall egy kakukkfiókot. Jó, türelmes, megadó, jámbor ember. Egyszer tör ki életében, mikor a leánya boldogságát félti. Véletlenül sikert ér, de maga is megijed önbátorságától. Végre egy Lebonnard apó nem lehet Shakespeare-hős, de csak - Lebonnard apó. A fattyút ismét szívére öleli, mindenki boldog lesz, s az apó jámborul örül, míg meg nem hal.

De milyen hatalmasan csinálta meg ezt a szerepet Ujházi Ede. Valósággal művészi alkotássá magasztalta föl - a maga művészi alkotásával. Ő szív-szerepnek hívja Lebonnard apót. Hát menjünk bele az ő elkeresztelésébe. Szívével játszott a mi Mesterünk, szívével, mely könnyet, derűt, emberien s igazán csillogtat. Valami nagy melankóliával vonta be az alakot: látjátok, ilyen Lebonnard apó s mind ilyenek vagyunk, nem ordítunk, nem lázadunk, nem roppanunk, hanem sírunk, mosolygunk, békülünk és megalázkodunk a rettenetes hatalmú élet előtt.

Nagyobb óvációt régen nem látott a Nemzeti Színház. Nem bírt elégszer megjelenni a tapsokra a Mester. A vastaps elől pláne kitért. A többi szereplők közül csak Odryt és Dezsőt mutathatjuk meg Ujházi Ede körül. A többiek még Jean Aicardhoz sem voltak méltók. Kivéve Váradi Arankát, ki kedves és ügyes. Hanem Török Irma éneklése már rettenetes skálákat vesz. Ez már majdnem személyes sértés minden olyan szegény lélek ellen, ki drámai színházban - beszédet vár. Szerettük volna, ha Szalai Emil, a fordító megkísérlette volna a verses fordítást. Ez sok mindent kegyesebben ítéltetne meg a Père Lebonnard írójával szemben.

Budapesti Napló 1905. december 31.

Dyb

57. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Éva vallása

Battenberg Eugénia, becéző néven Ena, elhagyja a vallását.

... Az asszony pedig elhagyja hitét s követi a férfiút... Battenberg Ena hercegnő áttér a román katolikus vallásra, hogy felesége lehessen Alfonz királynak. Németország protestáns sajtója nagyon háborog emiatt. Hogy egy rongyos koronáért már egy sereg protestáns hercegnő dobta el apáinak hitét. Oroszországban, Görögországban, Romániában, Szászországban már ilyen avertita nők ülnek a trónon. Eugénia hercegnő azonban nem fog visszariadni mégsem. Mint ahogy kevés Éva riad vissza hasonló alkalmakkor. Végre Évának joga van ahhoz, hogy gyönge legyen. Egy koronáért csak férfiak kockáztassák a lelki üdvösségüket? Ha Ferdinánd fejedelem vallást cserélt a bulgár trónért, Ena hercegnő is megteheti ezt a spanyol királynői koronáért...

II.

Morgan kutyái

A milliárdos Morgan fia, az ifjú Pierpont, pompás kutyákat vásárolt Angliában. Ez eb urakat előkelő gőzösön vitte haza. Minden kutyának nagyszerű kabinosztálya volt. Külön ebédlővel, hálószobával, szalónnal és fürdőszobával. Természetes, hogy ilyen előkelő bevándorlókat nagyon szívesen fogadtak Amerikában. Csak a magyar kivándorló embereket küldik vissza százszámra. Mert ezek, szegények, rosszabb sorsban és sorban érkeznek az újvilágba a kutyáknál. Nemcsak a Morgan kutyáinál, de a magyar komondoroknál is.

III.

Moszkva sorsa

Szörnyű csönd lehet már vagy lesz nemsokára Moszkvában. A lázadókat leverte a hadsereg. A lázadók nem gondoltak arra, hogy ők verjék le a hadsereget. Forradalmat manapság a katonaság ellen nem csinálhat a nép. De csalódtak a lázadók abban, hogy a hadsereg nem rájuk lő. A hadsereg nem a népé. Soha és sehol sem az ma még. Olyan hatalmas institúciója az a trónnak, hogy még ott is a trónt szereti, ahol trón - nincs. Mint például Franciaországban. Január 22-én pedig az egész világ proletársága ünnepre készült. Ünnepelni a forradalom Moszkváját. El kell halasztani az ünnepet. Egyelőre és bizonyosan csak egyelőre...

Budapesti Napló 1906. január 3.

Pont

58. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

New Royal Theater

Réjane asszony hangja ma este különös büszkeséggel csendül meg ködös Londonban. Viktor Hugó idiómája győzelemnek ünnepét üli. Ma megnyílik a londoni francia színház, a New Royal Theater. Nem fél tőle senki, s üdvözli örömmel a nagy angol sajtó. És nemsokára Berlin is francia színházat kap. Ott sem fognak megijedni a francia géniusztól. Milyen boldogok is a nagy nemzetek. Nem kell félniök idegen kultúrák hódításától. Örülnek a versenynek, mely saját kultúrájukat még nagyobb erőkifejtésre sarkallja. A jövendőbe pillantanak be velünk e jelek. Minden kultúra összeölelkezik majd, s féltékeny nem lesz a másikra. Mert félni egy másik kultúrától ma is annyit jelent, mint félni - a kultúrától.

II.

Ottó király haldoklik

Az a hír jön Münchenből hogy haldoklik a szegény őrült király. Éppen most ünnepelték a százéves bajor királyságot. A nagy ünnepen csak éppen a király nem volt ott. Régens hercegnek kellett örülnie király helyett a királyság ünnepén. A bajor ember jámbor ember, de ember. És nyilván nem óhajt már régóta hosszú életet Ottó királynak. És ha a szegény őrült csakugyan befejezi e világi életet, mely őt trónról kastélyzárkába juttatta, minden gonoszság nélkül, egyszerű emberi őszinteséggel sok bajor alattvalója föl fog sóhajtani:

- Bizony, ezt a jubileum előtt megtehette volna szegény.

Mert egy jubileum királykoronázással összekötve nem kevés idegent csődített volna Münchenbe.

III.

Lemberg farsangja

Lemberg nem fogadja ez évben Karnevált. Farsangolni nem fognak sehol Lengyelországban. De sőt egész Oroszországban sem. Ám hol fogadhatják lelkes örömmel a vidámságok pogány istenét? Rossz kedve van az egész világnak. Olyan rossz, hogy még veszett mulatságra sem alkalmas. Baj és rettegés mindenütt. Az ember lelke pedig megváltozott. Róma, Bizánc és a renaissance népe mulatni tudott a biztos elmúlás előtt is. Viszont lehetséges, hogy a biztos elmúlás előtt mi is tudnánk farsangolni. De éppen ez lankaszt, ver le bennünket, hogy élni fogunk s az élet szomorú.

Budapesti Napló 1906. január 5.

Pont

59. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A nagy Sarah

Sarah Bernhardt csakugyan nagyasszony. Valamikor, ha még ez szokás lesz, eposzt fognak róla írni. Most haragszik Párizsra, s Amerikában bolyong. Kanadától Argentínáig mindenütt játszik. És játszik ő mindig. Ez a szegény, öregasszony. Vén harcosa a színpadnak. Meglássa akárki, hogy a színpadon fog meghalni. A harc mezején. Egy nagy jelenetben. Végelgyöngülésben...

II.

Frau Baumeister

Szép volt, gazdag, becézett, fiatal. És agyonlőtte magát. Tout Berlin szörnyűködve álmélkodik. A berlini újságok pszichológiai rejtélyről beszélnek. Hogy is lehet egy szerencsés, huszonegy éves, elegáns, szép asszony öngyilkos? Oh, édes szörnyűködő Berlin!... Oh, édes szörnyűködő, úgynevezett Világ!... Persze muszáj boldognak lenni annak, kit ti annak tartotok... És ha nem az, s ha méltán, jogosan és titkosan megrendült lelke halált kíván, ti szörnyűködtök...

III.

A víg Lujza

A Westminster-hotelt oda fogja hagyni. Most már hivatalos tisztessége van. Elismert, fenséges királyleány. Pénze is lesz elég. Mattachich is megmarad. Lipót atyja is keblére öleli. Mehet a Riviérára... Azt azonban huszonnégy óra múlva el fogja felejteni, hogy kiknek köszönheti mindezt. Az újságíróknak. A sajtónak. Mikor ott jártam nála, milyen könnyes szemekkel hálálkodott. Hogy milyen nagy, milyen jó emberek az újságírók. Nem ismerném eléggé a fajtáját, ha ő kivétel volna. De ismerem. Össze fog borzongni, valahányszor eszébe fog jutni, hogy ő egykor újságírókkal trafikált.

IV.

Szentpétervár postája

Szentpétervár postája páratlan posta. Karácsony táján arisztokrata nők kezelték ezt a postát. Postás-sztrájk volt tudniillik. És az orosz hercegnők, grófnők beálltak postásnak. Mert fölfogták a forgalom megszűnésének iszonyú hátrányát? Mert az orosz mágnásasszonyok szeretik a munkát? Irgalomból és humanizmusból cselekedték ezt?... Akik Szentpétervár előkelőségének erkölcseit ismerik, tudják a dolog nyitját. A mágnásasszonyok a poste-restante s egyébféle szerelmes leveleik miatt aggodalmaskodtak.

Budapesti Napló 1906. január 7.

Pont

60. A SIVATAGBAN

Egyetlen költemény egy könyvben: Szalay Károly írta. Szinte könnyek szöknek a szemünkbe. Szárnyak suhogását halljuk ismét. De mintha mindig egy helyben suhognának e szárnyak. Valaki ismét a nagy Titok felé akar röpülni, s ön-vérével hiába öntözi szárnyait. A nagy Titok még mintha távolodnék. Nem volt kegyesebb Shakespeare-hez, Goethéhez, Nietzschéhez sem a nagy Titok. De legalább engedte, hogy felé törjenek e nagy szárnyú lelkek. Szalay Károly lekötözte a maga szárnyait már eleve, s így hirdeti nekünk az életet:

Három talizmánt nyújt az ég
A földi élet vándorának:
A hit, tudás s humanitás
Szövétnekül előtte állnak.
Egy cél felé visz mindenik.
Testvériség szent templomába!
Ki építésén fáradoz,
S közjónak él: nem élt hiába.

Tehát a Hit, Tudás s Humanitás: a nagy Titok lángpallosú angyalai. Bölcselkedő költeményében már előre e biztos tudatban indul el Szalay Károly. A sivatag: az élet, e siralomnak völgye. Egy karaván-szerájban megpihenteti az élet szomorú embervándorait a poéta, s evangéliumokat mondat el a három bölccsel, a Hittel, a Tudással, a Humanitással. Aztán hajnalodik. Föl, föl, embermilliók. Vándoroljon tovább a Föld szomorú emberkaravánja e három bölcs nyomában, ha hisz nekik. És Szalay Károly hisz. Ez a nemes és szép a könyvben. És ez a könyv legnagyobb hibája. Egy hosszúra nyújtott himnusz ez a könyv és semmi más. Érzelmes, nemes páthoszú, csengő, bongó, zsúfolt sorok foglalatja. Boldog lehetne az az embertársadalom, melynek olyan tiszta, nemes hívő lelkek adnák a zömét, mint a Szalay Károlyé. De oh jaj, s ez nagy átok: vad fájdalom, kétség, szomjúság és tusa az emberi kultúra útja, s ez utaktól a poétának, a vátesznek szabad legkevésbé félnie. Az érdemes poétának, sok kötet írójának, tisztelet mégis. A legnemesebb és leghasznosabb emberi érzések forróságát érezzük ki költeményéből. Hívő nemes ember ő. Meghatóan nagyhitű poéta az, aki Magyarországon egy kötetre szóló bölcselkedő költeményt mer írni, és - kiadni. Hinni az Emberben: sohse volna nagyobb áldás, mint ma, amikor mintha egy új pesszimista felleg ülne egész Európán. Bárcsak sokan olvasnák el Szalay könyvét e hitetlen és szeretetlen időkben.

Budapesti Napló 1906. január 7.

(A.)

61. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Románok Rodostója

Hogy harminc év után hetven román hadifogolyra bukkantak Törökországban: ez a hír jön Bukarestből. Drinápolyban tartják a muzulmánok a román hősöket. Csak aztán akadjon ember, aki ezt elhiggye. Forró fantáziájuk van az ifjú népeknek. Románia pláne nevezetes arról, hogy hajlandó képzeletben az egész históriát végigölni Traján császártól máig, sőt tovább, ha kell. Most íme Rodostó kell a románoknak. És kigondolnak egy olyan balladát, mint a Szilágyi és Hajmási históriája. Hát lehetséges, hogy harminc évig Európában, nem is nagyon titokban, egy sereg román hőst tarthasson jogtalan fogságban egy másik ország? Nagy fantáziájú nép Románia népe, s művészethajlamú Bukarestben sem hiszik bizonyára ezt a mesét, de hirdetik, mert regényes és szép.

II.

Merelli úr

A szép Merelli asszony nagyon termékeny írónő. Mióta Galley-val együtt visszahozták őket Brazíliából, talán már a harmadik könyvet írja. A veszedelmes, szépasszony a Saint Lazare-fogházban fedezte föl önmagában a poétát. Nem is tudna annyit írni, amennyire kiadó nem akadna. És Merelli asszony ír is szaporán. Párizsban pedig Anatole France műveit sem várják éhesebben. Sőt többet mondunk: a Villy gyönyörű disznóságait sem. Nyílván tehát nyer e könyvekkel az irodalom, amiből én le mernék egy konzekvenciát vonni. Az ilyen nőket, mint Merelli, állandóan a Saint Lazare-féle intézetekben kellene tartani. Mennyi haszna volna ebből - az irodalomnak.

III.

Bécsi példa

Bécsi példa ismét és jeles. A postatakarékpénztár eseménye. Írtak magyarul is róla ezerféleképpen. Csak egy kis analógia jutott kevés ember eszébe. Hogy a meggyötrött, intelligens emberek is - munkások. Talán ők maguk sem hajlandók ezt beismerni. Holott ha némely gyár kifosztottjai fehér rabszolgák, százszor fehér rabszolgák az agymunka némely bérbeadói. De szervezkedésre nem gondolnak. Brr, annak proletárszaga van. Azt átengedik a munkásoknak. És a munkások csinálják is. A gyárakban, munkás-telepeken nemsokára emberség fog uralkodni. Összeroskadni csak állami és más bürókban fognak egy kis kenyérért az emberek. Mert ezek csak nem szervezkedhetnek, mint a kávéslegények. Pusztulni azonban esetleg sokkal kegyetlenebbül pusztulhatnak el.

Budapesti Napló 1906. január 10.

Pont

62. A KISZÚRT SZEM

(Tunisz kék egéről lezuhog a nap forró zuhataga. A századot nagy útra küldötte a parancsnok. A tuniszi idegen légió páriái voltak e csapatban. Csupa kínra, gyötrődésre és büntetésre jelöltek. A vad Szuma csapatait várták éppen. Kiküldték kémkedésre a magyar Papot és az olasz Tonellit. Már három napja nem aludtak. Éhesek voltak s a Nap kegyetlenkedett. Víz sem volt a közelben, s minden pillanatban legyilkolhatták őket Szuma emberei.)

Pap: Csak egy kicsit lennél erősebb. Akire egy otthon vár, annak tűrni kell. Ha én is hazamehetnék, én is erősebb volnék. Te mondod, hogy most már akar téged az a leány. Miért mennél haza nyomorékként?

Tonelli: Engem nem vár az a leány. Én csak menekülni akarok ebből a pokolból. Oh, rettenetes pokol ez. Rossz már a tüdőm s én nem bírom tovább. És csak egyszer szeretném még látni azt a leányt, aki ideűzött.

Pap: Pajtás, jó fiú, én nem jöttem ide érzékeny országból. Az én hazámban megszületett embernek minden rosszra el kell készülnie. Engem is lumppá, gazemberré tettek ott. De vadállat nem tudok lenni. Nem tudom megtenni, amit kérsz.

Tonelli: Az édesanyád emlékére kérlek. Másként innen nem menekülhetek. Elég nekem a félszemem is, hogy azt a leányt mégegyszer lássam. Az édesanyád emlékére kérlek: szúrd ki.

Pap: Nézd, két szemmel még itt is olyan szép a világ. Nézd: milyen kék az ég. Milyen színek cikkáznak a sivatagon. Hátha megszabadulhatsz innen épen is.

Tonelli: Beteg vagyok és látni akarom azt a leányt.

Pap: Dőlj magad a szuronyodba. Istenem, istenem, inkább fogom majd a fejedet.

Tonelli: Fogd a szuronyt, s akard. Imádkozom hozzád: ments meg.

(Tunisz ege gyilkosan mosolyog, s Pap kiszúrja a bajtársa egyik szemét. Tonelli sikolt. Aztán valamitől megrettennek. Mintha Szuma emberei közelednének. Rohanásba fognak. A félszemű béna csupa vér. Beérkeznek a századhoz. Ismerik már ezt a fajtát, mely a halál helyett légióba áll. Tonelli tovább is itt marad. Papot pedig hathónapi börtönre ítélik.)

Budapesti Napló 1906. január 11.

Lellei

63. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Angol vezényszók

Csodálatosan kezd a kultúra virulni a Kárpátok alján. Beszélik például, hogy Csabán tót parasztok angol szótárt vásárolnak. Shakespeare nyelvét tanulják az én vármegyémben is. Egyszerű, koldus emberek a kalendárium és biblia helyett angol nyelvtant olvasgatnak ma már. Magyar vezényszó nem igen lesz, de angol vezényszó már van Magyarországon. Miért indult ilyen virulásnak nálunk a kultúra? És miért éppen angolul tanulnak Magyarországon az ínséges emberek? Mert készülnek ők is, mennek ők is Amerikába. Itthon tudniillik kevés embernek van joga és módja élni. Angolul tanulnak hát, és elmennek innen az emberek. Még boldogak, akik olvasni tudnak. Ezek nyelvtannal s szótárral mívelik magukat. Igazán kellene már valamit tenni Magyarország analfabétáiért. Ha olvasni fognak tudni, sokkal hamarabb ráveszik magukat a kivándorlásra. Mert azt már látjuk, hogy a kivándorlás nem igen fáj az ország urainak. És ők nem haragusznak az - angol vezényszóra.

II.

Az orosz karácsony

A karácsony Oroszországot sem kerüli el. Egy kicsit későbben érkezik, mert lemaradt volt Gregorius kordéjáról. De el szokott jönni Cárszkóje-Szelóba is. Eljött az idén is, habár nagy vérszag fogadta. És Moszkva fölött még piros volt az ég. A cári palota lovardájában tündérvilágot varázsoltak. Előkelő énekkar énekelte, hogy Jézus megszületett. És sok édesség és sok ital elfogyott a szent éjszakán. A cukorkákon pedig a cár arcképe volt. Ki kell jelentenünk, hogy a legvadabb kozák is, aki cukorkát kapott, nem falta föl a cárt így képletesen sem. Azonban ez a karácsonyi momentum valamit szimbolizál. A nép, ha későn kapja az édességeket, cárostul falja föl majd... Talán nem is várja meg még egyszer a karácsonyt.

III.

Égi jelek

No most már itt vannak az égi jelek is. Beregszászon nagyon sokan látták. Lángvörös szélű fehér fénykör, zöld szalaggal. Bizony, ez a nemzeti szín. El kell hinni, és nem szabad kételkedni. Mert még lehazaárulóznak bennünket. A dologban különben nem ez az érdekes. Hanem a tömegléleknek csodálatos változatlansága. Zavaros időkben már ötezer évvel ezelőtt égi jeleket láttak az emberek. Ma is égi jeleket látnak, ha nyugtalanok. Régen nem hisz már az emberiség semmiben, amikor még hinni fog az égi jelekben.

Budapesti Napló 1906. január 13.

Pont

64. VERSEK

Versek sűrűjében kószálok néhány hét óta. Álmodó lelkekkel találkozom és beszélgetek. Most idehívok közülük találomra vagy hármat. Halottat idézek legelőször, a szegény Dőzsei Ferencet. Posztumuszkötete sok fájdalmat okozott nekem. Sajnálom ezt a néhai, árva lelket, aki még halála után sem kaphat igazságot. Míg élt, annyi igazságot sem kapott, hogy belőle kenyérre teljék. Most, hogy meghalt, fölrángatják a Parnasszusra. Megteszik szegényt nagy poétának. És nincs egy olyan rettegett Valakink, hatalmas szavú kritikus, ki büntetni tudná az ilyen kegyetlenséget. Ez csúfolódás a halállal és a poézissal. Nem volt, soha és sehogyse lehetett volna nagy poéta Dőzsei. A nyomor és elkényszerültség kipengetett a lelkéből egy-két erős akkordot is. De csupa zűr, fájdalmas zavar, cincogás vagy lárma a Dőzsei kötete. Míg élt, áldás volt neki az a hite, hogy ő költő. Mikor meghalt, ugyanezt a hitet egy kis kenyérre lehetett volna, s szabad is lett volna váltani az elárvult, szegény feleség számára. De oda fölállítani, ahonnan ő halottan is leszédül, megtenni nagy poétának: ez kegyetlenség. Szemere Emil a második versíró. Egészen új név. Valamit felőle az sejttet, hogy két hatalmas, díszes kötete (a cím: Őszi rózsák) "méltóságos Szemere Miklós úrnak" ajánltatik hálásan. Szinte háromszáz oldalon vers, köztük egy hősköltemény Mátyás királyról. Komolyan nem is szólhatunk e versekről. Írójuk ezt énekli az előszóban:

Félszázad perzselé szívem,
Míg e rózsát elültettem.

Tehát nem ifjú ember bűnei e fűzfaversek. De bátran, önérzetesen állnak a közönség elé. Iszonyú dekadenciát mutat az a társadalmi réteg, mely még pár évtizeddel ezelőtt nálunk egyedül írt és olvasott. De vajon nőtt a helyébe új és nagy közönség? Néha iszonyú sejtelmeink vannak. A régi publikum olyan, mint amilyen írókat tud magából küldeni. Tehát Szemere Emil esetleg nem is olyan nagy bűnös. Az új publikum pedig százízlésű és kicsi. És nálunk balgatagon hevülő írók, új utak, új ízlés, új irodalom felé törnek. A harmadik: Bodor Aladár, ki nagy örömet szerzett nekünk verseskönyvével. Nem rendkívüli, de a maga verseit mondó poéta. Egy kicsit programos még. Érzi azokat a politikai, társadalmi, kulturális, sőt idegrendszerű differenciákat, melyek még a magyar kultúrembert is elkülönítik a Nyugottól. Ő hát néha megteszi magát a verseiben érzésközvetítőnek a régi s a most születő új, európai magyar típus között. Sokat borzong "nagyálmú zaja" sorsán s így önsorsán is. Nem mindig tiszta, de meleg, szép, néha erős hangok szólnak hozzánk e versekből. Sőt Bodor Aladár olykor a legmagasabb poétai föladatot is megpróbálja: kimondani a még ki nem mondottat. Ez kevésbé sikerül neki. Új érzései sem elég újak, és hangja sem annyira új, amennyire ő újjá tenni iparkodik. Ám érdemes könyve egyik dokumentuma a magyar líra frissülő kedvének.

Budapesti Napló 1906. január 14.

(A.)

65. MONSIEUR X

Szerdán új gazdát kap az Elysée s új President-t Franciaország. Loubet úr azonban még egy hónapig nyugodtan lakhatná az Elysée-t. Mert Monsieur X., az új elnök egy hónapig semmi sem lesz. Még csak köztársasági hintót sem kap, mikor Versailles-ból érkezni fog. Azután is előgyeleghet erre vagy arra figyelem nélkül egy hónapon át. Nem lesz díszőrsége sem, csak éppen Európa és a világ tekintete fogja égetni az arcát. Monsieur X. esetleg nagyon szenzációs eleven ajándék lesz a História számára. Qui vivra, verra, de az bizonyos, hogy nagy dolgok döntetnek el szerdán híres Versailles-ban.

Királyok és császárok faragott és írott képei talán egy kis gúnnyal néznek majd Franciaország összegyűlt eszeire. A Napkirály lovasszobra észrevétlenül talán kőkardjára is csap kőkezével. Mert, hejh, sok kérdésre válaszoltak már Versailles-ban, de annyi kérdésre még nem, amennyire most kell.

A legkülönösebb pedig az, hogy minden új távirat, mely Párizsból érkezik, meglepetést jósol. Tehát sem Fallières, sem Doumer? A jó Loubet vagy egy nagyon rossz Valaki?

Franciaország minden igaz hívét vagy szerelmesét nyugtalanítja az, hogy nyugtalanok a republikánusok. Főképpen a valóságos köztársaságiak. Félelmükben elég színtelen jelöltet választottak az öreg Fallieres-ben. A szélső radikálisoknak nincs nagy okuk rajongani Fallières-ért. A halvány republikánusoknak pedig van okuk megriadni a radikális támogatástól.

A republikánus jelszó ez idő szerint: demokrácia és hazafiasság. Ez a jelszó sok és nagyon kevés. De muszáj minden másról hallgatniok Franciaország radikálisainak.

A szeparáció nagyon nagy bomba volt. Az antimilitaristák kevés taktikával dolgoznak. A guerre à la guerre fölött Marokkó tartja Damoklesz-kardját. A reakció papjai, mágnásai, Meline-jei és katonái értenek a helyzet kihasználásához. Szocialistáknak és minden republikánusoknak tehát a mentés szerepe jutott a választásnál. Nagy kérdés, hogy Doumer gyűlölete nem fecséreltette-e el velük minden erejüket? És túlságosan konciliáns programjukkal és jelöltjükkel vajon nem riasztottak-e el maguktól sokakat? Mert így is nagy veszedelem az, hogy még ez a sok alkuvás sem nyugtatta meg a gyöngébbeket, kik félnek a még következhető radikálizmustól s még jobban a szocialisták növő befolyásától. Vajon nem játsszák-e ki őket egy ügyesen elkészített csínnyel? Ez minden békének és haladásnak kérdése, s egy kicsit az egész világ kérdése.

Ha Doumer vagy egy másik Doumer költöznék az Elysée-be, nem állítjuk, hogy a köztársaság forog biztos veszedelemben. Az elnök nem úristen s harmincnégy esztendő keze dolgozott már a demokrata köztársaság állandóságán. De föltétlenül kitérne bátor, világoktató útjáról Franciaország és megerősödnék a reakció. Talán egy rettenetes háború sem egészen rémkép.

A jó Fallières aligha volna más, mint Loubet volt. És ez a legjobb kortesbeszéd mellette. Szent igazság, hogy a radikális haladásnak egy kis pihenőt kell tartani. Sokat és hamar mívelt: az okosság parancsolja a pihenőt. Ha aztán ismét eljön a harc ideje: a Loubet-k és Fallieres-ek jó médiumok. Mert jók, őszinték, öregek és üdvösen nehezek.

Monsieur X. mindenképpen érdekes ember tehát. Diplomaták lesik, és totalizatőrök fogadnak rá őrült összegekkel. Bárcsak olyan úr adna majd szerdán nevet ennek az X-nek, kire gúnyosan nem tekinthetnek le Versailles fejedelmi árnyai. Polgárt, bölcset, szabad lelkűt kíván az egész művelt emberiség a grande nation-nak és - önmagának.

Budapesti Napló 1906. január 16.

(A.)

66. FALLIÈRES

Versailles-ban ma győzött az új Franciaország. Szép napja ez a nap a harmadik köztársaságnak. Minden mesterkedés fölsült. Franciaország megmarad annak, ami. Semmiféle Doumer kedvéért nem tér el útjáról. Ez út: a béke és a haladás.

Armand Fallières lesz a Loubet utódja. Majdnem páratlan bizalom ülteti az elnöki székbe. Február tizennyolcadik napján fog megnyílni előtte az Elysée. Addig emberien kiélvezheti a győzelem mámorát.

Gascogne-nak a szülöttje és hatvan éves Fallières. Törvényszéki írnok volt az édesapja Mézinben. A nagyapja még kovács volt. Egészen a demokrácia fia tehát. A vére azonban nem déli vér. Okos és illedelmes vér ez. Huszonöt éves kora óta mintha tudatosan az elnöki székbe iparkodnék Fallières. A rokonsága maradi népség. Papoknak és reakcionáriusoknak kész martaléka. Ő republikánus első föllépésétől fogva. Óvatos és opportunus mindig. De becsületes és megingathatatlan köztársasági. Nem radikáliskodott, mint Doumer tette nem egyszer. De a hatalomhoz sem ragaszkodott görcsösen. Gambettának vannak még tanítványai Franciaországban.

Úgy fordultak az idők, hogy nagy becsülete támadt az olyan politikai egyéniségnek, mint a Fallieres-é. Őszintén szólván: Combes egy kicsit siettette a dolgokat. Bizony megijedt egy kicsit ennyi radikalizmustól a burzsoa Franciaország. Exponáltan radikális ember nem kerülhetett az elnöki székbe. Egy mérsékelt és megbízható republikánus köré kellett csoportosulniok minden köztársaságiaknak. Fallières és csak Fallières lehetett a győztes.

Visszacsinálni semmit sem fognak Franciaországban. Ellenben minden reformra kapható lesz az új elnök, miként kapható volt a vele rokon egyéniségű Loubet. Hazug a klerikális lapoknak az a vádja, hogy Franciaországban ma is még Combes szelleme uralkodik. A köztársaság egyelőre mérsékeltebb tempóba fogott. De ha combes-izmusra ismét szükség lesz, Fallieres éppen úgy nem lesz kerékkötő, mint nem volt Loubet. A haladás ügyének tüzes katonákra van szüksége. De a harcok fölött állnia kell valakinek nyugodt és hideg fejjel.

Mert nagy missziót vállalt az új Franciaország. A forradalom országa akar lenni tovább is. Franciaország meg akarja békésen csinálni az új forradalmat. Példát akar adni minden államoknak a szociális átalakulás nagy művével.

Ez a forradalmi mű békét követel. És Fallieres elnöksége azt jelenti, hogy Franciaország kitart a béke mellett, Algeciras felhői eloszlanak. Az új államfőben a maga szerencséjét is üdvözölheti a világ. Hiszen erős, majdnem esküszerű szavakkal éppen most fogadkozott a béke mellett Vilmos császár is.

A háborút nacionalisták csinálják mindenütt. A nacionalizmus csinálja a reakciót is. Franciaországban most alaposan kikapott a nacionalizmus.

Fallières győzelme a köztársaság győzelme. A demokrácia győzelme. A béke és a humanizmus győzelme. Versailles fényes palotájából széthordta azóta már a drót egész világon a hírt. A falusi kovács unokájának üdvözlésére sietnek büszke koronás fők. Franciaország pedig e választással új jelét adta, hogy komoly akarata egy nagyszerű regeneráció.

Budapesti Napló 1906. január 18.

(A.)

67. A LIPCSEI DIÁKOK

Lipcsében még fiatalok a diákok. Őrködjék fölöttük sokáig a diákok istene. Jaj volna, ha a diákok is elvénhednének. Nekik fiataloknak és bátraknak kell lenniök mindörökké.

Bátor fiúk a lipcsei diákok. Szózatot intéznek tanáraikhoz s minden társaikhoz. Vessék le már végre a vallás rabruháját. Hiszen egy tudományos műveltségű ember úgy sem lehet őszinte tagja semmiféle eklézsiának. Miért cipelni valamely konfesszióhoz tartozás hazugságát? Minden nem teológus professzor lépjen ki egyházából. A teológiai fakultásokat pedig dobják ki végre az egyetemekből. Írjanak föl a kormányokhoz evégből.

Így beszélnek a lipcsei diákok. És egész Németország diákságát hívják táborukba.

Tetszik nekünk az ő bátorságuk. Az igazságot ők látják igazán. De igazság csak azok számára van, akiket még nem ölelt át az élet. Az élet igazsága: a köteles képmutatás.

A diák-fiatalság tüze föl-föllobban bennünk, öregebbekben is néha. Az intellektuális lények farizeussága bennünket is gyakran dühbe hoz. Aztán magunkra gondolunk és mosolygunk. Könnyes szívvel utáljuk és értjük magunkat és a világot. Ki e sorokat írja, milyen messze jár már Johannes Calvinustól. És gyáván megmarad kálvinistának. Nyugaton ezrei és ezrei élnek a nagy intellektusoknak, kik gyávák. Vagy talán bölcsek és mártírok? Tudósok, agitátorok, művészek, írók. Egész életük a dogmák rombolása. Néha lármásan ateisták is. Különösen az agitátor-fajta. Könyveik indexre kerülnek. Egyházuk papjai vadul csatáznak velük. Ők megmaradnak névleg tovább is egy vallás híveiül.

Az élet akarja a hazugságot. Mint ahogy az élet igenlése is egy nagy hazugság. És ami a lipcsei diákokat bántja: a kisebb hazugságok közül való. A világ erőrendje ma még nem tűri meg a bátorságot. Talán sohase fogja megtűrni. Annyi bizonyos, hogy ma még nem tűri meg. Végre egy sereg ember van, aki azt vallja, hogy a világon csak bombákkal lehet segíteni. Kényszerítsük őket, hogy ne legyenek képmutatók, s dobják el a bombákat?

Mégis áldja meg a diákok istene a lipcsei diákokat. Irigyeljük őket Németországtól. A szent, az új, az elérhetetlen és mégis áldott igazság hevíti az ő szíveiket. Már ők jobb emberek lesznek, mint kik már fiatalon összeölelkeztek e csúnya élettel s úgy farizeuskodnak, mintha aggok volnának.

Budapesti Napló 1906. január 19.

Lellei

68. VÉNUSZ

- Bemutató előadás a Nemzeti Színházban -

Vénusz: vígjáték, s Ruttkay György írta, a Sötétség szerzője. Megjósoljuk ezennel, hogy jubileumos darab lesz a Vénusz is.

Ruttkay György nagy tekintetű kritikus. Bizonyára nem veszi gáncsnak, ha nem tartjuk őt modern írónak. Nemsokára úgysem lesz különben sem megtisztelő a modern jelző.

A Vénusz írója régi és nemes vígjátékszabályok szerint dolgozott. És a közönség éppen ezért könnyen meghódolt neki.

Egy óriási és mégis szimplex tévedés. Hármas szerelmi labirintus. Szerepruha mindenfajta színészre. Bonyodalmak veszedelmek nélkül. Erkölcsös és derűs finálé. Ez a darab programja. A program bevált.

Karády báró milliomos és szobrász. Megjelent Rómában előtte egy ifjú hölgy, s ezer líráért fátyolosan aktot áll előtte. Karády őrülten beleszeret a titokzatos, gyönyörű testű nőbe. De az arcát szeretné látni. A hölgy egy órát felejtett a műteremben. Egy gyönyörű nő arcképe van az órában. Karády azt hiszi, hogy az ő modellje.

A titokzatos modell Gáthy Erna volt, ki az anyjáért áldozta föl "becsülete árnyékát". Egy orvosprofesszornak kellett az ezer líra. Az arckép pedig az Erna nénjéé, ki egy vénecske s hülyécske képviselőnek a felesége. Már-már ez a tévedés és szerelmes csalás Bántelkynét, Erna nénjét teszi a Karády párjává. Ám kiderült, hogy Vénusz - Erna. Bántelkyné az uráé marad. Erna pedig férjhez megy Karády egy barátjához, a darab eszéhez: Kasznár Andor íróhoz. Karády széttöri a Vénusz-szobrot s elutazik.

Mindez tempósan, kedvesen, mulatságosan játszódik le. Pompás epizódokkal s epizód-alakokkal. Egy kis ósdiságot érzünk embereken és párbeszédeken. A történet érdekében az alakok olykor naivabbak a kelleténél. Mégis egészséges derű ez a darab végig. Ügyes embernek nagyon ügyes munkája.

Hátha még jól is játszottak volna a színészek. De Gál, Rózsahegyi, Gabányi és Vízváriné kivételével csupa affektáltság vagy értetlenség volt minden szereplő. Még Márkus Emma Erna szerepében tudott olykor beszélni is. De már Lánczy Ilka valami különös és szerencsétlen komikai talentummal akart pompázni. Császár pedig a darab egyik alakjának, Bántelkynek szavajárása szerint egyszerűen, de nagyszerűen rossz volt.

A közönség kedvvel és szeretettel fogadta a kedves és vidám darabot. A szerzőt sokszor hívták lámpák elé.

Budapesti Napló 1906. január 20.

Dyb

69. ERDŐS RENÉE

Szerelmes asszonyi rigolyákról Erdős Renée mert dalolni először és magyarul. Szeretem ezt az úgynevezett magyar Szapphót, s fáj nekem, hogy nem egy nagy irodalom leánya. Új verseskönyve (Új versek. Kleopatra.) csak növeli az én fájdalmamat, s már-már elsiratom a poéták közül Erdős Renée-t. Ez az asszony vagy leány (én nem tudom: ki ő személyében) egy szerencsétlen, egy húrú s egy szenvedélyű dryád. Gazdag és becézett irodalomban okvetlenül megbecsülnék az ő kétségbeesett, szomjas, szerelmes, szilaj jajveszékelését. Nálunk ő kénytelen egész és minden húrú poétaként jelentkezni. Szépséges, szárnyas és bőséges szavakba takarózik. Ő maga is nyilván szinte megfagy a hidegtől. A szavak szállnak, röpülnek. s az érzések összezsugorodva leszállongnak, mint a márciusi hópelyhek. El is olvadnak mindjárt. Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is. A magasságok útját sorvadozva kívánja, s neki talán már a legúnottabb az örökös turbékolás. Végre is az asszony-ego Annie Vivantiban sem kicsi, de az Élet nagyobb mindennél. Annie Vivanti meg tudta érezni s csókolni ezt a nagy életet. Ne tudná a mi, talán Annie Vivantinál is erősebb Annie Vivantink? Nem kívánjuk, hogy az effeminált férfiak idejében Erdős Renée - férfiú legyen. Szerelmes érzéseinek kérlelhetetlenségében úgyis túlontúl férfias ő. De dobjon el sokat a szép szavakból, s vegyen fel egy keveset más érzésekből is, mint a hím után való vágyódás. Bizonyisten nem érdemli meg a mi géniuszunk ezt a sok verset, s bizonyisten olyan sok ezer érzéki, kéjes, nagy érzés van, melyhez a partner nem kell és nem hiányzik. Lopja meg a maga leányos hangulatait, intellektusának elálmodozásait: meglássa, hogy többen s a valakik közül valók fogják legjobban szeretni.

Budapesti Napló 1906. január 21.

(A.)

70. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Bucsejeff úr

Bemutatom új ismerősömet: Bucsejeff urat. Művelt, bulgár úriember, akivel vonaton ismerkedtem meg. Párizsban élt, s most is oda iparkodott. Szófiáról beszélt iszonyú lelkesedéssel. Nagyon fejlődik a bulgár metropólis, s most már állandó színháza is lesz. Aztán gőgösen kijelentette, hogy Bulgária az emberi kultúráért nagy dolgokat fog még cselekedni. Aztán leereszkedően megdícsérte Magyarországot, de megrótt bennünket, hogy sokat politizálunk:

- De kedves Bucsejeff úr, minket ez tartott meg ezer esztendeig. Nálunk a politika a legfőbb tudomány és művészet.

Bucsejeff úr álmélkodva nézett reám, s aztán csöndesen ezt mondta:

- Különös, csakugyan különös ország Magyarország. Nálunk Bulgáriában a gyermek is tudja, hogy a politika csak a kulturális és gazdasági jólét szolgálója. Önöknél a politika tudomány és művészet! Különös, nagyon különös faj az önöké. De lehet, hogy önöknek van igazuk.

Ellenben e perctől kezdve barátságos elválásunkig úgy bánt velem Bucsejeff úr, amint egy szegény barbárral.

II.

Pendjab szenzációja

Angolország gyarmati kormánya megtiltotta Pendjab államban a földevést. Pendjab államban tudniillik gyakori az éhínség. És ilyenkor valami különös vegyületű földet esznek a szegény pendjabiak. Ezt a művelt angol nem nézheti tovább. Segíteni nem segít a szerencsétlen geofagok nyomorán, de a földevést megtiltja nekik. Mert Angolország a civilizáció országa. Leendő kormányainknak s angol példákban utazó államférfiainknak figyelmébe ajánljuk a pendjabi esetet. Nálunk is lehet segíteni a milliók nyomorán. Tessék törvényesen megtiltani, hogy Magyarország lakói - nyomorogjanak.

III.

Szociális kereszténység

Ezt is Franciaország fogja adni a világnak. Keresztény szocializmusunk már van. A szociális kereszténységet Franciaország liberális protestánsai akarják megcsinálni. Ezek azt tartják, hogy Krisztus vallása nem más, mint Krisztus élete szerint élni. A dogmákat elvetik, s úgy találják, hogy nem a másvilág a legfontosabb - e világon élő embernek. Nyilván ki fogja átkozni őket a hivatalos Egyház. Mert minden Egyház egyforma abban, hogy dogmáit félti. De talán nem lesz ez olyan nagy baj, ha félmillió emberrel ismét kevesebben fognak hinni Krisztus testi föltámadásában, ha félmillióval több ember fogja vagy akarja majd úgy szeretni embertársait, mint Krisztus szerette.

Budapesti Napló 1906. január 23.

Pont

71. MAISON DE POUPÉE

Fogadjunk akármibe, hogy Bukarestet jobban érdekelte volna Párizs legforradalmibb színésznőjének Nórája. A földszinten szomorú, üres padsorok hirdették ma a Vígszínházban, hogy rostán pattogtathatnók meg mind a hatvan-hetven magyar vezényszót, melyet nem fogunk megkapni, ha mindenben s még színháziakban is olyan németek vagyunk, mint amilyenek vagyunk.

Idétlen, szögletes, orrfúvó s a színpadi becsületességből maniere-t csináló német színésznőcskék kedvéért megtelnék ez a színház mindig. Ez bizony dupla irtózást jelent: irtózást a magyarságtól s irtózást a németnél nemesebb kultúrától.

Susanne Desprès maga az eleven forradalom, a vakmerőség és újszerűség. De nemcsak a francia színpad lázadója ő. Ő Ibsen leánya igazán, kiben a lágyuló fejű, norvég óriásnak is a legnagyobb kedve telnék. Még nem régen milyen hihetetlen volt: francia színésznő, akinél talán nincs is nagyobb Nóra. És nem csinál semmit, szinte félelmetesen nem csinál semmit. Nem játssza, sőt nem is éli végig Nórát. Végigtűri az életnek azt az egész északi, jeges s mégis mindenütt igaz zuhatagát, amelyet Ibsen lelkének zajlása reá és reánk küld. Ez a nő: a színésznő, az igazi. Valaki, akinek forró és kínzó álma a modern magyar színpad, szinte delíriumban mondotta nekünk:

- Ezt a nőt kellene nekünk megtalálni.

Pedig talán nálunk természetesebb valami lett volna egy Susanne Desprès megjelenése, mint Párizsban.

A közönség nagyobb része inkább udvarias volt, mint megértő. Egy kicsit baj volt az is, hogy nem mindegyik társa volt csak elfogadható is Susanne Desprès-nek. Sőt két olyan rossz színész játszott vele, hogy a kettő a Nemzeti Színház Császárjai között volna okvetlenül, ha magyar volna.

Budapesti Napló 1906. január 24.

Dyb

72. IGNOTUS KÖNYVE

- A Budapesti Napló eredeti tárcája -

Él a magyar intellektuelek világában egy Vasálarc. Látjuk őt naponként, és félünk tőle. Pedig jó ember ez a neves Névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és bíztatás ő. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogysem, mert Ignotusnak hívják. És e félelmes emberbe szerelmesek vagyunk.

Az én vármegyém nemes Szilágy vármegye. Lakik benne valami kétszázezer ember. Akad közöttük néhány derék idea-faló lélek is. Nem merném közülök háromnak elmondani, hogy ki e Vasálarc. Az intellektuális kultúra magyar hívői az első keresztények sorsára jutottak. Szomorú és lopott életet élnek. Zsoltáraikat katakombákban éneklik. Róma hazafias kémei settenkednek a hátuk mögött. Mi lenne, ha egyszer én eldicsekednék nemes Szilágy vármegyében a magyar irodalom Ignotusával?

Főtiszteletű Baksay Sándor híres igéi még mindig csengnek. Bródy Sándorról beszéltek előtte. A főtiszteletű úr papi arcára álmélkodás telepedett:

- Bródy Sándor, Bródy Sándor? Nem ismérem.

Nem isméri Ignotust sem bizonyára főtiszteletű Baksay Sándor úr. Mit keresnék én hát a passzív rezisztenciával foglalatoskodó vármegyékben Ignotus-szal? Elmondanám, hogy most könyvet írt? Álmélkodnának és hallgatnának. Korszakok váltva váltják egymást az ezeréves magyar társadalomban. De valami újra ismétlődik. A lázadás a betű ellen.

Van egy új jelszavuk az elmaradtaknak. Azt harsogják a Nyugattal érintkezőknek és közösöknek a fülébe: nem szabad elnyargalni a magyar publikumtól.

Régen megfelelt már erre Kákay Aranyos. Még csak az kell, hogy az éberek is álljanak az altatók közé. Az emigráció után hazakerült egy sereg európai magyar. Pár év alatt leszedték róluk a civilizáció keresztvizét is a honi erkölcsök. Hát e honi erkölcsöket istápoljuk talán? A hatvanas-hetvenes évek s aztán a kilencvenes évek nagy európai áramlata után álljunk Mokány Berci mellé?

Mi a magyar publikumot semmiért sem okoljuk. Gazdaságban, politikában visszasüllyesztették. Szerencsétlen perzsa-rangú, feudális ország ez. De ebből a publikumból vált ki a mai szellemi elit. Hogy kivált, nem tehet róla. Ezeket bizony becsapta a Potemkin-kultúra. Ráadásul hülyüljenek vissza? Viselnek inkább álarcot, mint Ignotus. Írnak a jövő magyarjának, mint Csokonai tette. Értenek és látnak mindent. Megértik Magyarország sivatag-állapotát is. Nem vádolnak senkit sem. De azt tessék megengedni nekik, hogy magyaroknak s a legjobb magyaroknak érezzék magukat. És ne tessék katonafogást rendezni ellenük s erőszakkal sorozni be a guerilla-csapatokba, melyek Európa ellen hadakoznak.

Mert milyen igaz magyar ember ez a mi Vasálarcunk. Mennyire nem adhatott egy Ignotust más föld, mint a mienk. Kristályos, józan és mégis szikrázó ész. Szinte veri magától a német álmos bölcsességet s a gall ledérséget. Néha kedvem jön Harduin-féle bölcselőkkel összemérni. Ilyenkor napokig nem mernék Ignotus elé kerülni. Micsoda kis legény Harduin a maga gamin-filozófiájával: epigon athéni. Ignotus pedig a modern emberlélek teljessége.

Vajúdó korunkat a nagyszerűbb eklektikusok érezhetik legközelebb magukhoz. Az Olvasás közben írója, Ignotus, ilyen nagyszerű eklektikus. Hitvallása avval kezdődik, hogy tudomásul veszi az életet. Nem idegen tőle semmi, ami emberi. Hiszi és vallja a jobbulást. Fráziskodjunk: bízik az emberi nemben. Az természetesen nem öntheti el sok olimposzi derűvel a lelkét, hogy majd akkor következik el az a jobbulás, mikor mi már régen rohadunk. Hiszen még a halottégetés is a jövő zenéje. Egy nagyszerű megértésnek és rezonanciának könyve az ő könyve. Tükre a modern ember lelkének, s ami nekünk érdekesebb: a modern magyar lelkének. Igazságaiért nem szállok síkra s ellenük sem. Azok a sorai gyújtották föl éppen legjobban a lelkemet, melyekkel hitet rombolt bennem. Csodálatos kitalálásai vannak például Arany János zsenijéről. Valóságos s minden Gyulaiaknál, Riedleknél előkelőbb papja Aranynak Ignotus. Én kurjongattam valamikor diáktorokkal a Csonkatorony táján. Debrecen őskollégiumának életét én ismerem. A magyar Kálvin nekem adta a maga szigorú utasításait valamikor. És én vagyok a hitetlen. És ha ezerszer kiátkoznak, én mégsem tartom másnak Aranyt, mint a kádenciázó magyar falusi nótárius fejlett típusának. És mégis gyönyörködöm Ignotus Arany-értésében, s köszönöm neki, hogy már a magam ítéletében kételkedem. Biztosan ő lát jobban, mert őt csak egy finom ború gátolja a látásban. A kételkedésnek s a nagy törvények megérzésének borúja. Engem, a kicsit, a féktelen düh is gyakorta gátol. És még mennyi minden.

Fájdalmat okoz az Ibsen-imádóknak s megdöbbenti a Spencer atyaúristenségében hívőket. Mert szabad, szép, modern, magyar ész az övé, s ez a töredékesnek látszó könyv egységesebben mutat egy ritka értékű embert sok híres lírikus köteteinél s hivatásos filozófusok zagyva, zúgos, szűk, homályos rendszerénél.

Sokan olvassák-e az Olvasás közben-t? Hiszen ez talán mindegy is. Még csak valamit írok ide. Fiatalok s már nem éppen fiatalok, magyarok és újak, gyakran siránkozunk egymás között:

- De hát voltaképpen kinek írunk?

Akinek éppen akkor helyén van a lelke, meghatottan s komolyan adja meg a választ:

- Hát egyelőre Ignotusnak. Nagy közönség ő, s érdemes neki írni.

És remegünk a Vasálarctól, az elvonult, fiatal Névtelentől. És ha írunk, szemeit érezzük az írásaink fölött. Vajon tetszik-e neki ez a mi nagy hódolásunk? Alighanem lenéz bennünket érte. De megérti, mert megérteni senki sem tud úgy ma a magyar katakombák félénk világában mint ő. És az ő megállapításaiból, a Névtelen megállapításaiból, sok neves magyar fog még valaha elélni.

Budapesti Napló 1906. január 25.

Ady Endre

73. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Öt milliárd

Franciaország öt milliárdot fizetett egyszer egy kis haragért. Eleddig ugyancsak öt milliárdba került neki egy kis barátság. Oroszország barátsága tudniillik: a francia tőke öt milliárdig úszott be a hitelhullámokba, és most új pénz kell. Van pénze Franciaországnak, s telik még. De az igazi republikánusoknak van egy kis kifogásuk. Kösse ki Franciaország, hogy valamivel olcsóbb gyilkolásokat rendeztessen a cár. Az eddigiek sokba kerültek, s tekintettel, hogy még néhány millió forradalmár él Oroszországban, bizony még a francia tőkéből sem fogja futni a dolog.

II.

A poéták

Kerestetik a poéta ki nem Knyaz Potemkint ír, hanem új, magyar szabadságdalt. Nem nyögdécsel, de harsog. Mintha nem minden földindulás teremné meg a maga poétáját. Be rossz is nem tudományosan gondolkozni. Íme a magyar Dantonok méltatlankodnak, hogy nincsenek Desmoulins-ok és Chénier-k. Mintha lehetnének. Minden földindulás minden forradalom megkapja a maga poétáit. Olyan poétái a magyar mágnások kocaforradalmának is vannak, amilyeneket ez a forradalom megérdemel. Hogy ezek nem poéták. Ejnye, ezt a beismerést nem érdemelték meg - Rudnyánszky Gyuláék.

III.

Az anyacsászárné

Az anyacsászárnét sok rossz európai vicc bántotta már. Pedig az anyacsászárné nagyon okos asszony. Most például trónörököst keres Kína számára. Udvarába hívja az összes császári hercegecskéket. Megfigyeli őket s kiválasztja közülük a legalkalmasabbat. Ez más kérdés, hogy Kínában milyen trónörökös találtatik alkalmasnak. Ez végre házi ügy. De az elv maga szép. Tanulhatna belőle Európa. Kínában nincs született trónörökös. Kínában válogatnak a papabilis úrfiak között. Az anyacsászárné határozottan modern asszony.

Budapesti Napló 1906. január 25.

Pont

74. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Garibaldi fia

Az idők néha megcselekszik azt a tréfát, hogy megismétlődnek. Garibaldi nevét harsogja ismét Róma. Kövekkel dobálja meg a tömeg a kardinálisok kocsiját. Ez a Garibaldi ugyanazon Ricciotti, aki nemzetőrséget akar szervezni. Ausztria ellen. Hát nem csodálatos ismétlődése ez az időknek? Bizonyos korok eszméi mielőtt örökre meghalnának, föltámadnak s - paródiát játszanak. Majdnem minden úgy van, mint akkor volt, s mégis olyan szomorúan nevetséges az ilyen históriai repriz.

II.

Egy víg előadás

Brüsszelben történt az elmúlt héten. Valamelyik színházban szomorújátékot játszottak volna. Éppen az előadás megkezdése előtt sürgöny jön a színtársulathoz. A sürgöny tudatta, hogy valami sorsjátékon kétszázezer frankot nyertek egy közös sorsjeggyel a színészek. Ilyen vidám előadást még nem pipált a világ. Még akit a darabban leszúrnak, az is hahotázott. A közönség oda volt a jókedvtől. És mi csodálkozunk, hogy néha a vígjátékokban nem nagyon vidámak a színészek, s a drámákban olykor igen pajkos egyik-másikuk. Végre is ők élnek a színpadon kívül is. Családi öröm, baccarat-veszteség, árverés és a többi érheti őket. Természetes, hogy ezt nem nyelhetik le egészen, mihelyst maszkot öltenek.

III.

Beél szenzációja

Beél Bihar vármegyében van, s egy ínséges, román járás székhelye. Megjelent itt a napokban egy csaló, aki a mikádó követének mondta magát. Elmondta, hogy húszezer emberre van szüksége. El akarja őket vinni Japánba, ahol nagy szükség van húszezer munkásemberre. A beél-vidéki oláhoknak fogalmuk sincs, merre van Japán. De ha a hatóságok észre nem veszik idejében a dolgot, kivándorol - az egész járás népe. Mert rettenetes nyomorúság van a magyar vidékeken. A hamelni patkányfogó kicsalhatná a sípjával fél-Magyarország népét. Csak kenyeret ígérjen itt valaki, ha mindjárt csaló is: ezren és ezren mennek utána. És ki lehetne őket csalni a világból is.

IV.

Hervayné

Némely asszony egyenesen arra született, hogy férfiakat faljon fel. Hervaynéról az egész világ sajtója írt rovást. A bűnös, hervadt asszonyt császári kegyelem szabadította ki a börtönből. És most mégis majdnem áldozatául ejtett újra egy férfiút. Igaz, hogy ez a férfiú egy nem túlságosan eszes katonatiszt volt. De mégis csodálatos ez a dolog, s csodálatos asszony ez a Hervayné. Vagy talán nem is csodálatos, csupán élesszemű. Észrevette, hogy micsoda a férfiak nagyobb fele. Egy okos asszony még banya-korában is játszva bánhat el velük. Nagy kár, hogy ezt éppen az okosabb nők közül sejtik kevesen. Ha sokan sejtenék, talán még észbe is kapnának - a férfiak.

Budapesti Napló 1906. január 26.

Pont

75. CARDUCCI HÁZA

Carducci szenátor és poéta házát megvette Margit királyné. Bolognában egy eleven költőnek lesz így külön - Walhallája. Margit királyné Carducci-szentélyt csináltat a házból. Baedekeres angolok majd bámészkodni fognak a Carducci múzeumban, miközben talán éppen egy konzervatív törvényjavaslatot szavaz meg Carducci, a szenátor. Vajon az öreg költő nem döbben-e meg e túlságos megbecsültetés miatt. Nem fél-e a gyors elmúlástól ő, akinek ilyen kivételesen jutott ki a dicsőség? A bánatos királyi asszonyt értjük. Őneki bizonyára sok nagy és enyhe órát adtak a versek. De élt nemrégen egy másik bánatos királyné is. Ez egy olyan poétának áldozott szent kultusszal, ki megvetve s nyomorultul halt meg. Vajon eszébe jut-e Carduccinak - Heine? És vajon hiszi-e, hogy halála után, nagy idő múlva is lesz még annyi melegség a dalaiban, hogy majdan fölszárítsa egy királyné könnyeit?

Budapesti Napló 1906. január 27.

76. A KOLDUSGRÓF

- Bemutató előadás a Magyar Színházban -

Egy ostoba bécsi operettből ízetlen, kuruckodó vicceket intéznek a tisztelt karzathoz. Ez a fonákság a legérdekesebb a Magyar Színház új darabjában, melynek eredeti címe Vergelts Gott, hogy veszett volna Bécsben. Egy elrontott Szegény Jonathan szövegben és muzsikában egyaránt. Nagy-Bécs külvárosait nyilván meg tudta hódítani. Ott még nem sejtik, micsoda jogtalanság ma már ilyen operettet írni. A legósdibb és legbécsibb érzelgősség és regényesség. A Drótostót chef d'oevre-je Leon Viktornak az új alkotása mellett. Ascher Leó muzsikája pedig markolászás a régi, bécsi operett-melódiákban. Egy-két helyzet, néhány tűrhető ötlet, pár sikerülten elvariált s már régen verklizett zeneszám mégis hat az operettben. Sőt bosszúságot érez az ember, mikor látja, hogy a közönség egy része milyen nem válogatós. Az előadáson jelen volt az egyik szerző, Ascher Leó is. A szereplők kitettek magukért, s nagy kedvvel próbáltak egy nagy sikert biztosítani. A címszerepben Ferenczy jeleskedett. Nagyon bájosak voltak Berky Lili és Kornai Berta. Mulatságos: Örley Flóra, Boross, Újvári. Általában ügyes minden szereplő. És nem kizárt dolog, hogy ez a darab sok házat fog csinálni.

Budapesti Napló 1906. január 27.

(Dyb.)

77. ÍRÓ A KÖNYVÉRŐL

- Új versek -

Az én új könyvem ma még - nincsen: gyomrából nem vetette még ki a Pallas gépje. A vas-ölelésekből talán kedden, talán szerdán szabadul: bánom is én, akármikor. Az én szegény verseimnek sok okuk nincs a sietségre, s elég baj az nekik, hogy - jönnek.

Majdnem kilenc évig aludtak e versek, a Budapesti Napló rázta föl őket. Majdnem kilenc évvel ezelőtt jött fel Debrecenből az irka-alakú könyv, mely - tetszett. A húszéves diák már szkeptikus volt s érezte, hogy a versei rosszak. A rossz versekért megveregették a vállát, s emiatt hosszú évekig nem mert verseket írni. Merre induljon az ember, ha olyan jeleket kap, hogy máris lecsücsülhet a jámbor költők kollégiumában.

Aztán vert a vihar s eresz után kellett néznem. Nőtt a horizon, távolodott az Ég, és én egyre szomorúbbaknak láttam a magyar felhőket. És asszonyok is jöttek elébem. És egy asszony akarta, hogy ne legyek néma. És végtelen vágyak és szomorú szomjúságok epesztettek. Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet, s már régen is nem vagyok én itthon. Nem is akarok hazakerülni sokáig.

Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz. A Caronia utasai kenyér céljából bujdosnak el, s a magamfélék valamiért, ami ez országból jobban hiányzik a kenyérnél is. Az ispán-uralom nem tűri a gyomorkorgást, s nem tűri a lélek éhségét. Az irodalomban is csak a béresgazda-individiumoknak szabad élniök. Új lélek és új hang, szinte olyan bűn, mint 13-ad részért nem aratni. Ispán-rendszert csináltak a magyar grófok mindenütt. A feudális uralomnak van irodalmi kirendeltsége is. És minden rendű tanyán a nagyúri istenséget kell imádni. Engedelmeskedni kell az ispáni botoknak. Béresgazda vagy cseléd türetik meg. De konvenció van a veszedelmes szegénylegényekkel. Parlamentet, irodalmat, művészetet, tudományt, vármegyét s bármit tessék nézni: módosult, de hű képe a régi Magyarországnak. Urak, ispánok, béresgazdák, cselédek, jobbágyok és szegénylegények élnek itt.

A magyar parasztok pedig fölkerekednek s mennek Amerikába. A modern magyar lelkek pedig fölkerekednek s megenyhülnek Párizsban, Rómában, Berlinben, másutt. El fog jönni az irodalomtörténetnek az a nagy mestere, régi lelkekből olvasó magyar, aki megírja e korszak megrázó tragédiáját. Mit is sejt a nagy közönség a mi vívódásainkból? Bessenyeiék vidám sorsú fiúk voltak a maiakhoz képest. Nagy a mi bűnünk, mert azok merünk lenni, akik vagyunk. Mert néha olyan húrhoz érünk a lírán, melyek boldog Nyugaton már egyedül zenghetnek vissza valamit az emberlélek hangjaiból.

Úgy érzem s bátran vallom, hogy az európai magyar lelkének a szószólója vagyok. Nem elég bátor még s hamar kétségbeeső, de az. Nem úgy szeretek, mint a többi. A Kárpát, az Alföld, a Királyhágó mást, óh milyen mást juttat eszembe, mint a többieknek. A Mekkám ott van, ahol legmegfinomultabbak a lelkek, s szent sugárzást szór az emberi szépség és kultúra. Újak a vágyaim, új a sírásom, új a mámorom, új az örömöm. Mindezért megérdemlem, hogy agyonüssenek. Szívesen s mosolyogva várom testemmel az ütést. Lelkem a felkerekedett lelkek között van s - nincsen itt.

Budapesti Napló 1906. január 28.

Ady Endre

78. DÓCZI LAJOS GOETHE-FORDÍTÁSA

Ötszázoldalas, hatalmas kötetben Goethe költeményeinek magyar fordítását ajándékozza a magyar irodalomnak Dóczi Lajos. Előszó helyett írott jegyzetében bejelenti, hogy fordítói pályájának végén áll. Három évnek nagy munkáját szánta e könyvre, s nagyon kellett éreznie s értenie Dóczinak e kis Goethe-versét:

Csak a való nyomán
Törni a szép után.
Én is rátértem ám
Erre az útra...
S rászokva megbarátkozám
Új gyönyörökkel,
De teljes korra jutva
Hiába - csak a görög kell.

Dóczi, a poéta is, hát visszatér a göröghöz s Goethéhez. Természetes, hogy nem Goethe összes verseit nyújtja nekünk. De nagy ízléssel mind összeszedte s "új életre keltette" mind a verseket, melyeket az irodalom számontart. Nyolcezer verssor muzsikál hozzánk e könyvből, mely sok hibája mellett is különb minden eddigvaló Goethe-fordításnál, több is és nagyobb is. Fordító művészete Dóczi Lajosnak diadalt ül Goethe verseivel. De a fordító Dóczi régi hibái is diadalt ülnek. Nagy formatalentuma, túlzott hűség-mániája s gazdag rímfaragása vajmi sokszor letörlik az eredeti vers minden szépségét. Ő, aki a Schweizer Liedből nyugodtan csinál Tót leány dalát, retteg egy rímjátékot meg nem csinálni, ha hol Goethe cselekszi. És ha a német Zeusz érzései nagyon kristályosak is, csak lerajzolni őket nem lehet. Dóczi pedig nagyon sokszor mindent otthagy az érzés, a hangulat melegségéből a - Goethe verseiben. A kis magyartalanságokat megbocsátjuk, a meg-megbicsakló nyelvérzék hibáit is. Mert ez a könyv mégis nagy és lelkes munka. Poétának és az európai irodalmakon nevelkedett ízlésű embernek könyve. És még mindig olyan fordító munka, amilyen nekünk sok - hiányzik. Könyvét dr. Voinovich Gézáné Szalay Gizella úrnőnek ajánlotta Dóczi. Lampel R. könyvkereskedése adta ki, s tizedik kötete Dóczi Lajos munkáinak.

Budapesti Napló 1906. január 28.

(A.)

79. PIKLER GYULA

Pikler Gyulát megint piacra ráncigálják ki elmélkedéseinek csöndes és szép világából. A politikai szenvedély nem kímél nálunk semmiféle érdemet. Most például Tóth Béla jóvoltából kapta meg a maga új Pikler-ügyét a magyar nyilvánosság. Kíméletlen, dühödt támadást intézett Pikler Gyula s a magyar szociológusok ellen az Esti Levelek írója. Ugyanaz a Tóth Béla, ki egykoron ugyanazt a Pikler Gyulát a legnagyobb gondolkodónak nevezte, kit ő eladdig eleven szemeivel láthatott.

Tóth Béla írása elárulja, hogy Pikler műveit nem ismeri. Bokor József tanárnak egy felületes és ellenséges kritikája elég volt arra, hogy ő lepocskondiázza egy tudós élet minden eredményét. Egy jeles magyar író odaadja magát azok eszközéül, kik Piklerben a tudományos haladás emberét gyűlölik. Tóth Béla támadásával szemben Pikler tanár a következő nyilatkozat közlésére kért föl bennünket:

Nyilatkozat

Tóth Béla abból az alkalomból, hogy Bokor József a Magyar Filozófiai Társaságban szociológiai tanításaimat "naturalisztikus államregénybe valóknak" mondotta, a Pesti Hirlap tegnapi számában az összes modern magyar szociológusokat és élükön engemet ábrándozóknak, smokkoknak és sehonnaiaknak nevez. E kedves minősítésre van szerencsém tisztelettel a következőket válaszolni:

Mikor Bismarck nyomorult beteg testére először kért segítséget dr. Schweningertől, ez alaposan kikérdezte őt érzései, szokásai, apró mértéktelenségei felől. A beteg nagyúr, akinek addig, úgy látszik, csak gyáva orvosai voltak, türelmetlenül rárivallt a doktorra, hogy ne kérdezzen annyit. A doktor nyugodtan felelt: "Ha kegyelmességed olyan orvost óhajt, aki nem kérdez, hívasson baromorvost, az nem kérdezi ki a betegeit."

Én is nyugodtan felelem Tóth Bélának és azoknak, akik vele egy nézeten vannak, még ha milliók is: Ha kegyetek csupán oly szociológusok tanításain kívánnak épülni, akiknek meggyőződései megegyeznek az uralkodó meggyőződésekkel, mondassák ki egyszerűen törvényben, hogy csak szamár foglalkozhatik szociológiával. A szamár, a filozófusok közt is, mindig hű kifejezője kora szellemének.

Ám ha Tóth Béla azt meri állítani, hogy tanításaim olyan módon térnek el az uralkodó meggyőződésektől, hogy bennük az a képtelen hülyeség foglaltatnék, hogy nincs haza, nemzet, nyelv, továbbá az a gyalázatos útmutatás, hogy ergo légy svarcgelb, bécsi, német: úgy ezt mint teljesen alaptalan rámfogást visszautasítom s hivatkozom arra, hogy éppen szóbanforgó A jog keletkezéséről és fejlődéséről című könyvem első kiadásának 241. és 242., második kiadásának 249. és 250. lapjain mind ennek homlokegyenest ellenkezője foglaltatik. Bátor vagyok megkérdezni Tóth Bélát: olvasta-e ezt a könyvet, amelyről ír.

Pikler Gyula

A Tóth Béla támadása méltán keseríthet el minden józan, művelt magyar embert. Micsoda anarchia van itt a lelkekben, ahol egy Pikler Gyulát állandóan védelmezni kell. Majdnem páratlan apostola a gondolkozásnak Pikler Gyula, aki örökösen figyelmezteti a köréje csoportosult fiatal gárdát, hogy elvonulva s mindig gondolkozva kell az igazságot keresni. Munkáival becsületet szerez mindenütt a magyar névnek és észnek. És Tóth Béla, egy magyar író, vaktában nekiront a magyar tudósnak, hogy megbélyegezni próbálja a magyar publikum előtt, és lesehonnaizza csak azért, mert progresszív tudományossága nagyon gyanús a mai időkben, mikor nemzeti színben pompázik a reakció, a tudománygyűlölet is. Mégis csak rettenetes állapot ez. Mégis csak rettenetes dolog, hogy van egy igazi tudósunk, aki szabad prédája minden üres szájnak és tollnak. Valósággal üldöző harc már ez, mely ismét pellengérre állíthat bennünket a külföld előtt, s mely szomorú kétségekkel tölt el bennünket kulturális fejlődésünk jövője iránt.

A Pikler-ügyről a Magyar Hírlapban Ignotus ír cikket. E cikkből idézzük a következő érdekes, ismertető passzust:

A mai kiváló angol bölcselkedők, a londoni University-Collegen tanárkodó s cambridge-i és oxfordi brittek a saját britt filozófiájuk továbbvivőjét, a Mill tökéletesítőjét látják Piklerben. Magyarnak pedig bizonyára elég magyar s elég józan elme Posch Jenő is, kinek nevezetes időelméleti munkáját a mi bizonyára nem ábrándozó Akadémiánk adta ki, s külföldi folyóirat roppant elismerés közepette közölte is. Nos, ez a Posch a legnagyobb magasztalással emlékszik meg Pikler ugyanazon könyvéről, melyet Bokor tanár úr utópiának és Tóth Béla svarcgelbségek bár vétlen szerzőjének bélyegez. Ha magyar orvos tanúsága kell: itt van Ranschburg Pál, igen kitűnő és elismert tudós és idegorvos, aki Piklernek Schaechtertől annyira lenézett pszihofiziológiai alapgondolatait kísérletekkel tudja igazolni, s erről előadást is készül tartani. Egyik vagy másik ilyen alapgondolatát a magáévá teszi, vagy elismeréssel ír elméletéről Jodl, a bécsi egyetem híres filozófiai tanárja, Storch, a boroszlói egyetem diquense, Pauly müncheni egyetemi tanár. Egy szakbeli Zeitschrift bírálója a Pikler elméletét különben elvető bírálatában Piklert mégis, véletlenül éppen a Tóth Béla gúnyos szavaival "nagyságos elmének" nevezi (gewaltige Geisteskraft), csodálatos és eredeti módon éles észnek. S nemcsak Magyarországon van "iskolája" Piklernek, hanem Olaszországban is követi egész csoport. Vailati, ki a torinói egyetemen mechanikát tanít, számos munkájában magasztalja, Pafini a tavalyi római nemzetközi pszichológiai kongresszuson mint Berkeley alapgondolatának mélységes továbbfejlesztőjét mutatja be Piklert. Az úgynevezett pragmatikai olasz filozófus-iskola folyóirata, a Leonardo most hirdet egy legközelebbi számában megjelenendő cikket: Occamtól Piklerig. Egy olasz tudós ily című füzetet tett közzé: A totemizmus eredete Pikler Gyula szerint, ebben saját vizsgálódásaival támogatja a Pikler ebbeli elméletét, melyet egy amerikai szakbéli újság is éles elméjűnek mond. Ez tán haszna a magyarságnak, ez is tán dicsősége a magyar névnek! De nem folytatom e gyűjteményt, melynek adataihoz én csak véletlenül s elszórtan juthatok, de mellyel, megvallom, a magam számára szeretem megtámogatni azt a hódolatot, mellyel Pikler iránt még az egyetemről viseltetem, mint volt tanárom iránt.

Budapesti Napló 1906. február 1.