148. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

- Levél a nemzethez -

Ez a lelkes, dicséretes verses vezércikk nem térítené észre a koalíciót. Versnek pedig nem vers. Kérjük: intézkedjék két napon belül a kézirat sorsáról. Kivételesen megőrizzük írását két napig.

P. V. (Budapest)

A. E. hétköznapokon délután 6 és 7 óra között a szerkesztőségben megtalálható. Tudomásunk szerint szívesen egyezik bele a versek szerbre fordításába. De a már megjelent fordítás dolgában itt nyilvánosan kell valamit kijelentenie. A kötet Párizsi ciklusában három Baudelaire szonettnek és néhány Rictus-strófának a fordítása is belekerült. Harmadiknak pedig nem egészen fordításképpen (fordítás alatt a lehető legteljesebb hűséget értve), de egy Verlaine-vers hangulatának magyar megrögzítéseként a Paul Verlaine álma című vers. Azért ez a cím, mert A. E. el akarta kerülni a vers mellett a magyarázó jegyzeteket. Egyébként A. E. szívesen áll a szerkesztőségben, a mondott időben bármikor az ön rendelkezésére.

Celldömölk

A dancs szó már Erdélyben él leginkább. Magyarország sok vidékén is használják azonban. Az irodalmi használatból azonban ez az ősi, gazdag értelmű szép szó kikopott. Csak sok más jelzővel helyettesíthetjük: könnyelmű, tunya, szennyes, semmiházi.

Versekről és más kéziratokról

Sok száz rossz vers gyűlt föl hajlékunkban. Társulnak velük más haszontalan írások. Kilencvenkilenc percentje nem érdemel ugyan udvariasságot. Mégis jelentjük, hogy mihamar választ kapnak íróik.

Budapesti Napló 1906. április 9.

149. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Toldy - Regnieri

Kassa szegény ex-püspöke egy ember. Egy: éppen csak egyetlen egy. Mióta világ a világ: ők sokan vannak. Ki írta a Szophoklész tragédiáit? Julius Caesar Hajnóczija ki lehetett? Mely szegény és szerény pap írhatta a legszebb pápai enciklikákat? Ezt a világ sohasem fogja megtudni. Ellenben kár a Bubics-esetet a magyar bűnök közé sorolni. Van elég saját bűne a magyar életnek. Mathieu bíbornok Franciaországban bejut a negyven halhatatlan közé. Mivel Regnieri, olasz pap, igen jeles tudományos munkát írt. Senkinek sem szabad megbotránkoznia. Jól van ez így, amíg így van. Vannak Toldyk, Regnierik, de szerencsére vannak Bubicsok és Mathieu-k.

II.

Andalúzia

Andalúziában iszonyú az éhség. Költők megénekelt földjén. Andalúziában. A gyomor jajgat és sír. Ena hercegnő minden hozománya kevés volna Spanyolországban kenyérre. De nem is kap kenyeret az éhező spanyol. Mióta Andalúziában éheznek az emberek, tízszer több a bikaviadal. Az elejtett bikákat aztán kiosztják az ínségesek között. Egészen magyar módja a szociális buzgólkodásnak.

III.

A Vezúv

A Vezúvról megint írni kell. Ez a rossz gyomrú hegy retteneteseket mível. És újra és újra töprengünk. Mit akar az öreg Föld? Mindenütt tüzet hánynak a hegyek. Az egész világ nyugtalan. Katasztrófa katasztrófát ér. Váratlanul megnő a Balaton, és Polónyi miniszter lesz. Minden rend fölbomlott itt. Mit nem fogunk még megérni?

IV.

Storer

Storer, Amerika volt bécsi nagykövetje - mártír. Áldozata annak az ellentétnek, mely Amerika és Európa között van. Szegény Storer belepusztult abba, hogy erre mifelénk más a világ, mint túl az óceánon. Ő nem felejtette el, hogy "ulula cum lupis..." Bécsben - feudális volt, mert Bécs és Budapest feudális. Az Unió már nem elsőízben járt így nagykövetjeivel. És ez nem lesz másképpen, amíg Amerika annyira meg nem nő, hogy fölfaljon minden európai régiséget. Vagy míg Európa nem prostituálja a demokrata, az új, a kalmár Amerikát. Addig mártírok lesznek a Storerek. Mert a világ nem tűri, hogy embereket és társadalmakat egy világ válasszon el. Bebelnek lakkcipőt kell húznia, ha a császár elé megy, s a norvég parasztképviselő frakkba fog bújni Hakon király előtt.

Budapesti Napló 1906. április 10.

Pont

150. A KÁTÉ

Bréma város tanítói ezt mondják németül és kategórikusan:

- Kátét az iskolában ne tanítsunk. Vallástan helyett valami hasznosat rágjunk a tanulók fülébe.

Szinte olyan kegyetlenül hangzik ez, mintha azt tanácsolnák, hogy isten vallástana helyett az istentelenség vallástanát hirdessék az iskolában.

Akármelyik religiónak díszére válhatnék ez a türelmetlenség. Mintha az istent és a kátét máról holnapra törülni lehetne.

Az istennek és a káténak nagy múltja van. Szabadulni törekszünk tőlük, mint minden múlttól. De okosan és békésen.

Lám Brémával egyidőben Párizs is megszólal. Az a Párizs, mely valamikor hahotázva ültette a katolikus oltárra az Ész istennőjét.

Párizs már nem a régi könyörtelen. A gall és germán géniuszok nagy távolságát ez is bizonyítja. Bréma most ért el a francia forradalomhoz.

Párizs ellenben harcban áll az istennel, de a kátét nem akarja eltörülni. Hanem a régi káté helyett új kátét akar. Tanítsuk meg a nebulókat arra, hogy az isten éppen olyan változáson ment át, mint minden emberi elképzelés. Tanítsuk meg a nebulókat arra, hogy a vallás az emberi fejlődés egy része. Semmi metafizikai nincs benne. A lélek divatja. Valamikor, nagyon régen éppen úgy nem gondolt az Istenre az ember, az ősember, amiként nem volt parapléja az eső ellen. Isten, szentek, vallás, dogma, egyház, pápaság, eretnekség és a többi egyszerű produkciói az emberi kultúrának. Tehát végesek. Így kell ezt fölfogni s így kell ezt az iskolában megmagyarázni.

Mi, itt Magyarországon, messze vagyunk a forradalom Párizsától, messze Brémától s még messzebb az új Párizstól, mely íme a negációt sem tűri dogmaként. De kell nekünk is készülnünk a jövendőre. Sőt okosan: gyorsvonati metódust hozni be a fejlődés stációi között. Nem okvetlenül kell minden állomásnál megállanunk, hol rendes tempójú társadalmak megállhattak. A káté, a vallástan tanítása igen nagy kérdés. Miért menjünk Brémával? Miért ne követnők az új, a tudomány jegyében haladó Párizst? A legendák nem úgy halnak meg, ha letagadjuk, hanem ha megmagyarázzuk őket.

Budapesti Napló 1906. április 11.

Ódi

151. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Mátyás Flórián

Régi magyar erényeink pusztulnak. Temetni mindig Magyarországon tudtak legszebben. Alig hogy meghalt egy kiváló ember, nyomban fölismerték az ő kiválóságát. Ha éhenhalt is, pompával ásták sírba. E szép erényünk is pusztulóban van. Már temetni sem tudunk kellő időben. Mátyás Flórián tudósunk meghalt 1904-ben Pécsett. Tudós volt, a történelem ismerője. Könyvtárát és vagyonát a városnak hagyta. De csak most fog díszsírhelyet kapni és földelő pompát. Régi magyar erényeink pusztulnak.

II.

Anastasius Grün

Lueger és egy grossdeutsch szerkesztő összevesztek Anastasius Grün szobránál. Anastasius Grün német volt és liberális. Mondjuk: osztrák és liberális. A szerkesztő tehát Luegert támadta. Lueger Rómáért lelkesedik. Miként meri tehát Anastasius Grünt dicsérni? Erre nagy kavarodás lett. Osztrák-e vagy német Anastasius Grün? Szereti-e Luegert vagy sem? Egy éjjelen csak megszökik Bécsből Anastasius Grün szobra. Mindig nemes és jóízlésű volt Anastasius Grün. Vátesz ugyan nem volt. De ha az lett volna, akkor sem tudott volna megálmodni ilyen szamár botrányt.

III.

Booth tábornok

Negyvenezer híve ünnepelte a balga aggot. Az Üdv hadseregének jeles tábornokát. Nagyon öreg már a tábornok. De ha okos ember volna, vidáman halna meg. Nem hal ki a földről soha a boldogság. Mert sok légió lesz itt mindig a buták száma.

IV.

Igló szenzációja

Igló város erdejében barlanglakókra bukkantak. Úgy éltek, mint a kőkorszakban. Holott mai emberek. Férfiú, asszony, gyermek. Iglón nagy megütődést keltett e csoda. Egész Magyarországon így lesz. Mi pedig nem ütődünk meg. Igló barlanglakói külső életükben maradtak el néhány ezer évvel. Ez csak különös. De az csoda, hogy ebben az országban szereplő emberek olyan lelki kultúrával tudnak gyönyörűen megélni, mely legalább néhány száz évvel esik hátrább a mi korunknál.

Budapesti Napló 1906. április 12.

Pont

152. ÚRI FÖLDRENGÉS

Bécs szokta adni a földrengéseket is Magyarországnak. Az napon, mikor Mátyás király bevette Bécset, megrengett a magyar föld. Budának várában az olasz tudósok talán meg is örvendeztek. Hogy lám Árpád országa is nemes ország. Mint szép Itália. A Duna valósággal kacagott. Nyugtalan, zajos, különös bugyogással. Így íratik régi krónikákban.

Most, hogy Polónyi vette be Bécset, ismét földrengés volt a Kárpátok alatt. Hegyek tűntek és hegyek támadtak. Folyócskák merészkedtek ki régi medreikből, s úgy tesznek, mintha meg sem akarnának állani a Fekete-tengerig. Nagy-nagy földrengés volt ez. Ha mapparajzolók országok belső térképét tudnák rajzolni, már ma sem ismerne egy teremtett lélek sem a tegnapi Magyarországra. Új osztozkodás történt Pusztaszeren.

Pedig a Cunard Line forgalma ma sem csökkent. Károlyi Sándor zselléreinek sorsát ezután sem fogják sokan irigyelni. A pellagra vizitei nem maradnak el Erdély és Bihar tájairól. Tizennyolcmillió ember csak látja e földrengést. Érezni nincs joga. Orra tőle fokhagymás. Joga van a beszakadó házak alá temetkezni. Egyébként a nagy, vulkánikus változás örömeihez nincs köze. Ez zártkörű földrengés volt. Úri földrengés. Mint egy piknik például a Nemzeti Kaszinóban. A magyar politika nem Vezúv. A Vezúv demokrata. Ha Resinát elönti, elönti Torre del Grecot is. A magyar politika eleddig csak pusztító láváját juttatja kegyesen és kizárólagosan a népnek. Ami áldást hoz, azt családi körben osztja szét. A rossz gyermekek, s akik már tegnap este is ettek, ma nem kapnak vajas kenyeret. Nagy-nagy földrengés volt ez, de csak a Tisza István becézett nemzeti intelligenciájának családi eseménye vagy katasztrófája.

Elképzelünk némely ismerős vidéket. Milyen komor gyász honol tegnap még vidám kúriákon. A Rudi vagy a Jancsi családok ékei menesztetnek a főispánságból. Andor nem lesz többé képviselő. Tisza István nemzeti intelligenciája nyolctized részében teljesen a politikából s politikai nexusaiból él. Nagyváradon beszélték, s tanúk esküsznek reá, hogy igaz. Egy dzsentri-familia legifjabb tagja jogi könyveket magolt. Nehezen ment. Nem történt még ilyesmi úri családban. Sebbel-lobbal érkezik a bátyja. A kaszinóba távirat jött. Tisza István miniszterelnök lett. Rárivall a magoló öccsre:

- Mit biflázol, csacsi. Pista bácsi miniszterelnök lett.

Egy-egy miniszteri kinevezés ezer és ezer dologhoz nem szokott, úri, magyar kényelmű família szívét szokta megdobogtatni. A vármegyei írnok is sokat remélhet. Van egy főszolgabíró rokona. Az jó barátja az új főispánnak. A főispán beszélhet a miniszterrel. Minden új magyar kormány sleppje és ereje néhány tízezer ember. A népből csak a kortesek számítanak. Egy-egy kormányválság pedig azt jelenti, hogy az úri osztály melyik és milyen nagy részének kitartása van a soron.

Mint Nagyváradon nemrég Pista bácsi, úgy hozza most új embereknek az új örömet Sándor bácsi, Feri bácsi.

Köröskény mellett, vagy Nyitrában valahol, talán megint rendreutasítottak egy magoló diákot:

- Mit biflázol, csacsi. Géza bácsi miniszter.

Egy azonban bizonyos. Ilyen nagy helycsere nem volt még, mint a mai. Ennyien még sohasem akarták puha, úri helyre löketni magukat a megrengett földdel. Tisza István nemzeti intelligenciája vitustáncot jár. Éhesek, előkelőek, érdemesek, érdemtelenek, nagy erejűek és kalandorok lihegésétől olyan nehéz a levegő, mint Nápoly fölött.

Egyébként új hivatali és társadalmi elhelyezkedése néhány tízezer embernek. Ennyi az egész. Itt persze csodák bőséggel történnek. Komoly főispánjelöltek, emberek, akik még két évvel ezelőtt nevetséges analfabéták, notórius semmik. A nemzeti intelligenciára dicsőség vár az úri földrengéssel. A nemzeti intellektusra? Ez nem egészen bizonyos. A milliók pedig egyelőre maradnak, akik voltak. Jogtalanok, nem számítók, lenézettek. Kik mellett a nemzeti lélek tűzhányó hegyei is félreköpnek.

Más földrengés lesz itt nemsokára. Persze akkor nem a Kossuth Lajos-utca rázkódik meg. Nem Duna-ünnepély lesz az. Nem házi bál. Nem zártkörű piknik. Nem úri földrengés. Ez a mai földrengés csak elődübörgése annak a nagynak. Jön - s próbálják meg az urak, hogy ne jöjjön - jön a nép. És kérni fogja magának az országot, melyhez egy kis joga is volna. De amelyet meg is ígértek neki. Még egy választás, még egy új kormány. Az már nem lesz családi esemény. Az igazi, nagyszerű földrengés lesz.

Budapesti Napló 1906. április 14.

(A.)

153. A BÉKE VEREBEI

Apróságok egy bankettről

Budapest, április 14.

Kárpátoktól Adriáig már marakodtak a koncért, a nagy hazafiak. Száz ember pedig e lármás országból összeült csöndben, hogy ünnepelje Méray-Horváth Károlyt. Ki ez az úr? Jelentéktelen tudós. Barabás Béla elbeszélte e banketten, kicsoda. És hogy mit csinált. Új dolgok derültek ki a Barabás Béla beszédéből a béke titkos történetéről.

Méray-Horváth Károly valamikor fogta magát, csinált egy új szociológiai rendszert. Azt állította, hogy ő a társadalmi fejlődést biológiainak látja. Így aztán horoszkóppal szolgálhat a jövőről. Például megmondja előre, merre megy, merre kénytelen menni a magyar politika. Széll Kálmán rózsás kormányzásának idején csinálta e tudományos jóslást. Megdöbbentő módon látott meg előre mindent. A koalíció egy pici, öntudatlan srófja volt a fejlődés nagy mozdonyának. Ez látszik meg a Méray-Horváth rendszeréből - is. Mikor aztán Méray-Horváth látta az idők teljesedését, lombikjai mellől maga is előlépett. Megcsinálta a politikai diagnózist. Receptet írt. Fölkereste régi barátját, Barabás Bélát. Ketten azután szépen nyeregbe ültették a koalíciót.

*

E két ember találkozásának története sok kötetnél jobban jellemzi a mai Magyarországot. Méray-Horváth tudta, hogy Barabás intakt ember. Régtől ismerte, s politikustársai közül becsülésével kiemelte. De a magyar politikai porondot még jobban ismerte.

Barabás bizalmatlankodott. A tudományos magyarázatot meg se hallgatta. Töprengett: ki küldi ezt az embert.

Méray-Horváth félreértette a töprengést. Ahá, ez akar valamit:

- Nézd, Béla, ha a dolog sikerül, igazságügyminiszter lehetsz.

Barabás nem kívánta az igazságügyi miniszterséget. De egyszerre megnyugodott. Rendben van. Ha ez miniszteri tárcát ígér, akkor ezt magas helyről küldik. Azt azonban kijelentette rögtön Barabás, hogy neki jutalom nem kell. Ha ketten nyélbe ütik a dolgot, úgy is fölveszik a jutalmat - mások.

De hogy adják be a dolgot Kossuthnak és Andrássynak. Ha azok azt hallják, hogy egy nem képviselő, pláne egy tudós, gondolt ki béketervet, meg se hallgatják Barabást.

De Barabás ismerte az embereit:

- Egy nagyon magas állású tisztviselőé az idea.

Erre már Kossuthnak s Andrássynak is jó volt a terv. Még csak a korona előtt kellett - mismásolni. Itt meg azt mondták, hogy Barabás akar így békülni. A veszedelmes kuruc. Jó. Jöjjön a koalíció két embere. Mentek. Velük Polónyi s nagyon sokan. Barabás hazament Aradra. Nem volt már szükség reá. Méray-Horváth Károlytól pedig a nyeregbe segítettek azt se kérdezték azóta sem, hogy mint szolgál becses egészsége. Nagy baj is volna az, ha a magyar politika tudomásul venné a tudóst. Csak semmi koncesszió.

*

A Brisztol-szálló termébe alig fértünk, és Barabás Béla eljött erre a bankettre. Tőle tudjuk, érdekes tósztjából, nagy részét e kis titoknak. Érdekes társaság volt a társaság. A magyar szociológusok. A kicsúfolt magántudósok. Európai magyarok, intellektuelek. Egy bús magyar azt mondta nem régen:

- A Huszadik Század (a szociológusok lapja) társasága talán egyetlen európai oázis a magyar Szaharán.

És ezek a veszedelmes "kozmopolita" magyarok milyen magyaros harcot vívtak. A politikusok zenebonáztak. Ezek évek óta hajtják:

- Egy orvosság van: az általános, titkos választói jog. Beteg a társadalom, koldus a nép, gyönge az osztályparlament. Nem segít más. Hazaárulózták őket. Kormánybérenceknek nevezték a liga embereit. Mert Bécsből is az általános választói jogot hirdették. Ez volt az ő bűnük. Mintha erről ők tehettek volna. Mikor II. József népjogokat kínált, az akkori européerek, a Kazinczy Ferencek azt mondták: helyes. A jó mindig jó. Erre a példára Jászi Oszkár, a szociológiai társulat főtitkára mutatott rá beszédében a Méray-Horváth banketten. A magyar szociológusok csak ezt akarták: lássa be a koalíció, mi a baj és az orvosság. Most ők örülnek legjobban a diadalnak. Osztozkodni nem kívánnak. Nem politikusok ők. Tudósok, eszmék társaságában élők, intellektuális lények. Fáznak a mai magyar politika cselekvő módjától. Ők a béke verebei voltak. Szürke és bölcs verebek.

*

Csodálatos dolog mégis, miként hódítanak az eszmék. Barabás Béla tett erről vallomást és Feszty Árpád. Barabás elmondta, hogy mikor Méray-Horváth Károly az ő tudományos magyarázatával előállott, úgy volt ő ezzel, mint az ő beszédével a vésztői magyar. Egész nap emlegette, milyen szépen beszélt Barabás. Kérdezték tőle:

- Hát aztán mit beszélt?

- Tudja a fene.

- Én is csak annyit értettem - folytatta Barabás -, hogy az általános választói jogot meg kell csinálni. Mert őszinte akarok lenni. Én nem vagyok tudós ember. Ilyen "tudja a fene" ember vagyok én is. Csak egyet tudok: a becsületet, a demokráciát, a hajlíthatatlanságot. Sajnos, ilyen "tudja - a fene" emberek voltak eddig a parlamentben. De vén fejemmel már magam is tanulok. Ilyen társaságban röstellem legjobban, hogy az ország sorsa "tudja - a fene" emberek kezében van. A közjogi harc csinálta ezt is. Idő sem volt komoly tanulásra. Meg aztán könnyen szerephez jutottak az üres stréberek. Másként lesz ez is, ha általános választói jog, s ha új parlament lesz. Éppen itt az idő a kulturális, szociális és gazdasági reformokhoz. Ehhez pedig nem az emberek kellenek.

Az eszme hódítása szólt Barabás lelkes, gyújtó beszédéből. Ő ama kevesek közül való, akik már az eszmék hatása alá kerültek. És egyszerű lelkes szavakkal íme az intellektuelek zászlója alá esküszik. Higgyük, reméljük: ez az idő jele.

*

A politika nem lesz már Magyarországon sem sokáig ölő ellenfele az intellektuális kultúrának. Pikler Gyula nagy keserűsége azonban ez estén még jogosan tört ki. Ő a szociológiában ellenfele Méray-Horváthnak. Rendszerében s annak a magyar politikára történt jósló alkalmazásában sem hisz eléggé. De egy bizonyos: Méray-Horváth óriási szolgálatot tett hazájának. Hol az elismerés? Barabáson kívül eljött-e ide még egy politikus? Ki érzi magát a békeszerző adósának. Érdemet s jutalmat mások foglalnak le. Valóban kétségbe kell esnünk mindazoknak, kik nem vagyunk nagyszájú, politikai stréberek. De vagyunk egyszerűen a magyar kultúra munkásai. Lesz-e itt változás? Sokan voltak ez estén is szkeptikusok. A feudalizmus siet eloltani azt a pár mécset, amit a kultúra s a népjogok emberei gyújtottak. De sokan hisznek a béke verebei közül. Lesz új magyar társadalom. Jámbor patrióták nem fogják örökösen a Kossuth-nótát énekelni, mialatt egész Magyarországot kikoptatják a lábuk alól. A politikában pedig helyet kap majd az intellektus is.

Budapesti Napló 1906. április 15.

154. GORKIJ ÉS ANDREJEVA

Amerikában keserű leckét vett Gorkij. Megtanulta, hogy Oroszország Európában van. Szentpétervárott szinte becsületére vált neki Andrejeva kisasszony. Európában híres írótól és művésztől elvárják az ilyesmit. D'Annunzió szerelmeiről többet írnak a lapok, mint drámáiról. Párizsban pedig régen elhalt író sem prosperálhat, ha egy-két gáláns esetet nem áshatnak ki róla. Gorkijnak is színésznőjét bocsátották meg legszívesebben. Mindenütt, széles Oroszországban s egész Európában. Még talán a cári udvar körül is ez volt az enyhítő körülmény Gorkij számára. Hogy nem is lehet olyan kapacitálhatatlan ember az, aki színésznőt választ szeretőnek. Az erkölcsösködő Berlinbe is elkísérhette Gorkijt az ő Andrejevája. Senki sem kérte tőlük a házassági bizonyítványt. Az igazi feleséget is kevesen sajnálják Európában. Mi itt azt tartjuk, hogy egy nagy művészhez nem formálhat jusst egy asszony. Az más kérdés, és nem ide tartozik, hogy igazunk van-e. Már a művészet túlbecsülése is beteges civilizáció tünete. A többi pedig természetes folytatás.

Az sem ide tartozik, hogy mi Gorkijról, mint művészről, mint emberről és mint apostolról mint vélekedünk. Gorkij személye érdekes és minden, ami vele kapcsolatos. Amerikai esete pedig különösen az. Valóságos diadalút várt reá. New Yorkban, Cincinnatiban, St.-Louisban és mindenütt félistenként fogadják. De hirtelen kiderül, hogy az az asszony, aki vele van, nem a felesége. Egy kis színésznő, az a bizonyos Andrejeva. Az igazi feleségét Oroszországban felejtette Gorkij. Akárcsak a mi Rudnyánszky Gyulánk. És vége volt egyszerre minden dicsőségnek. A despota Oroszország fiát a szabad Amerika nyomban bojkottálta. A hotelekben nem kap lakást. Körútjára nem indulhat, mert még tán meg is verik.

Amerikában tudniillik nagyon komolyan veszik a házasságot. Még a gazemberek is. A harmincas poligámia bűne sem ritka Amerikában. Ott még a házassági csalást is befejezett házassággal űzik. Viszont a művészethez annyit értenek Amerikában, mint a mi kis magyar városainkban, hol agilis nőegyletek estéket rendeznek fővárosi írókkal és művészekkel. Akinek neve van, aki híresség, azt látni kívánja Amerika. Mert telik neki ilyen mulatságra. Van dollárja elég. Névvel elfogadja az utolsó csepűrágót. Név nélkül egy új Shakespeare-t, Wagnert vagy Tintorettót sem. Gorkijban tehát nem az írót ünnepelték volna Amerikában. És most lehetne százszor nagyobb művész, mint amilyen. Az erkölcsös jenkinek már nem kell, a csakugyan igazi művész Gorkij megsejt sajgó lelkében valamit. Valami nagyon búsat és régit. A művészet és a szabadság talán-talán mégsem édes testvérek.

Budapesti Napló 1906. április 18.

Lellei

155. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Románia

A déli Kárpátok alatt szaporán és érdekesen éli világát egy ifjú királyság. Románia a románoké, s türelmetlenebb sovinizmus ezidőszerint egész Európában nincs az oláhnál. Néhány nappal ezelőtt forradalom tört ki Bukarestben egy francia előadás terve miatt. Románia vezető emberei, intelligensei csaknem egytől-egyig európai emberek. Száz és száz román diák jár évenként például a párizsi Sorbonne előadásaira. Természetes, hogy Párizsban a magasabb és szolidáris emberi kultúra apostolai nem értik Romániát. Miért ez a féktelen türelmetlenség? Most aztán válaszolnak Bukarestből a párizsi kérdésre. Az oláh sovinizmus nem Románia produkciója. Magyarországon született és nevelődött oláhok honosították meg. Ezek rettegnek minden újtól, minden idegentől. Mindentől, aminek nemzeti bocskorszaga nincs.

II.

A meggyanúsított Apponyi

Véletlenül egy szerkesztői üzenetet pillantottunk meg egy koalíciós függetlenségi kormánypárti lapban. Szól az üzenet egy tanítónak vagy tanárnak. "Sikerül, ha van protekciója." Ejnye, ejnye: hát nem a makulátlanság órája köszöntött Magyarországra? Vagy csak a kultuszminisztériumban maradt meg a nepotizmus és protekció. Ugyanez újság állandóan az erkölcsök tisztasága nevében könyörgött és káromkodott Apponyiért. Most pedig meggyanúsítja. Hogy csak protekcióval lehet ma is valamit elérni. Mi nem hisszük ezt. Erős a bizodalmunk, hogy az új rendszer perhorreszkál minden protekciót. Ma már csak az igazi érdemé minden elismerés, jutalmazás és siker.

III.

Az Akadémia

Nagy örömmel látjuk, hogy az Akadémia financiái rendben vannak. Az Akadémiának a politikai zavarok sem ártottak. A pénzére jól vigyázott az Akadémia. Most már azonban ideje, hogy az Akadémia dologhoz lásson. Wekerle és Kossuth iparos országot akarnak Magyarországból csinálni. Aminek bizony már: ideje. Az Akadémia fektesse bele a pénzét okosan néhány szükséges ipari vállalatba. E nagy összeg nagyot lendítene Magyarország közgazdasági életén. Nem is szólván arról, hogy tudomány, irodalom, kultúra mint föllendülnének, mihelyst az Akadémia kiszabadulna a tudomány, irodalom, kultúra nem neki való, ostoba és gyűlölt nyűgeiből.

Budapesti Napló 1906. április 20.

Pont

156. HOL A BOLDOGSÁG?

- Bemutató-előadás a Vígszínházban -

Budapest, április 19.

Úgy rémlik nekünk, hogy Budapesten rossz modorú ifjak élnek. Paulette, Francis de Croisset asszonykája, szapulja a modern ifjakat. E sportűző, rakettes, angol ruhás majmokat. Ezek csak kokottok között vannak otthon. Tisztességes nők társaságában maflák vagy kocsisok. Szalonban csak akkor illedelmesek, ha - a cseléd is benn van. És a többi és a többi. Paulette minden szavára zúgott a taps. Budapest asszonyai tüntettek Budapest ifjai ellen. Én bizony e percekben nem szerettem volna budapesti aranyifjú lenni. Viszont a budapesti ifjakat megvigasztalhatja, hogy a budapesti nőkről is lehetne egyet-mást mondani. Ha akadna egy elmés és kegyetlen - francia író.

Egyébként pedig ez a kis tüntetés volt a Vígszínház mai estéjének a főeseménye. Francis de Croisset nem a Vígszínháznak való író. Túlságosan bízik a publikumában, s nem jelenti be minden ötleténél előre, mint a Vígszínházban otthonos párizsi külvárosi írók, hogy no most egy disznó-jó ötlet következik. Francis de Croisset egy finom, elmés, párizsi úr. Angolországban nevelt belga, ki Párizsban antiszemitáskodik, holott zsidó.

Paulette-nek a férje szobrász. Mintaférj - az utálatosságig. Tíz évig. Paulette már bosszankodik. De jő egy asszony, s a különben is ösztönzött szobrász-férjét elcsábítja. Paulette-ben most új lángban lángol a szerelem. Ravasz, kedves módon visszacsábítja az urát a hitvesi ágyhoz. Az ágyhoz: sic. A darabban, noha ízléses, decens, sokat szerepel az ágy. A visszahódítás nem volt nehéz. A csábító nő olyan nő, aki nem áll meg sokáig egy férfiú mellett.

Nem volt nagy sikere a darabnak. Pedig Molnár Ferenc nemcsak magyarította, de gazdagította. A színészek sem vettek észre sok kedves ötletet. A publikum nagyobb része pedig ahhoz van szokva, hogy a francia bohózatokban hátba vagy oldalba vágják. Ez a morállal előkelően kacérkodó darab nagyobb sikert érdemelt volna.

Az előadás nem volt tehát nagyon értelmes De nagyon jó figurákat láttunk. Kedves volt Varsányi Irén. Nagyon mulatságos Haraszty Hermin. Tanay olyan pompás alak, amilyet nem felejtünk el. Hegedűs elemében. A többiek: Gazsi Mariska, Fábián Kornélia, Tapolczai, Fenyvesi s a többiek külön-külön mind ügyesek.

Budapesti Napló 1906. április 20.

Dyb

157. SAN FRANCISCO

Formosa, Vezuv, San Francisco. A Föld szamárkodik. Ezer helyen. A Nap haragította-e meg? Nem sejti senki az okot. Baj van. A Mars egyik úri lakója tegnap ezeket jegyezte naplójába:

Kacagom a Földet s mulatságos lakóit, az úgynevezett embereket. Micsoda ijedelem van most ott. Algeciras és minden feledve. A dalmát partokon remegve úszkál és kémlel Vittorio Emanuele hajója. Az emberek elfeledik a Földön az örömet. Még Kossuth Ferenc miniszterségének sem tudnak örülni.

Igazán: vigalom a Marsról ezt az emberi pereputtyot nézni. Mi már századok óta ismerjük a rengések törvényét. Vezuvjainkat pedig úgy nyergeljük meg, amint akarjuk. Holott mi, Mars-lakók, nem vagyunk olyan fönnhéjázók, mint a Föld lakói.

A Föld-lakók nagyon is gőgösek voltak már. Sacramento, Berkley és egy csomó város ezért omlik össze. Pompejivel szemben is ezért esik ismétlődés bűnébe az idő.

Ám érdekesnek mégis csak érdekes ez a földi kalamajka. Torre del Grecóban is nagy volt a baj. Mire összegyűltek a papok és a hívők. Ömlött a láva, s imádkozva döglöttek az emberek. San Franciscóban kevés fohászkodás volt. Ellenben vagy ezermillió dollár értékű csapás máról holnapra érte ezt a tájat. Néztem innen a Marsról, hogy jönnek-e a papok? A papok nem jöttek. Ellenben jelentkeztek a biztosító-társaságok. Kijelentették, hogy ők fizetik a kárt. Pedig a kárt nyilván vis major okozta. Egész Amerika ígéri s akarja, hogy jóváteszi azt, amit a Föld betegségében, avagy fölbújtottságában vétett. Ez tetszik nekem. Amerikában nem esnek ülepre az emberek rögtön. Ott emberi mivoltukban az istennel is birkóznak, ha hisznek benne. Mindenképpen pedig Amerikában más emberek élnek, mint Európában. Emlékszem például a Tisza botrányára. A Tisza: egy folyó. Egyebek mellett elöntött egy magyar, alföldi várost. Szegednek nevezik. Ott imádkoztak. Fogadalmi templomot míveltek. Beszentelték talán az egész várost. Végül végigkunyorálták egész Európát. Csodálatos dolog ez. Az egész Föld nem sokkal nagyobb a kabátom gombjánál. És tessék megnézni Szegedet és San Franciscot. Nápolyt nem emlegetem. Ott európai erkölcsök uralkodnak. Micsoda eltérések és különbségek. Mennyivel bodogabbak lehetnek például az emberek Amerikában, mint a földi civilizáció ősi helyein, Európában és Ázsiában.

Eszembe jut egy példa. Van Magyarországon (ilyen ország is van a Földön) egy politikus. Apponyi Albert a neve és gróf. Ezt rossz iskolában nevelték. A kalksburgi jezsuiták iskolájában. És csak egyszer kellett ennek az embernek bekukkantania Amerikába. Visszajött az anyagi boldogulás általánosságának és magasztosságának fölfogásával. Visszajött hitvallásával a demokráciának. Egy Marslakónak az esze megáll: a kicsi Földön mennyi kontroverzia.

Amerikában hiába reng a Föld. Eddig újfajta cementes házakat építettek. E házak sem bírtak a Földdel. Amerikában tehát új házakat fognak építeni. Olyan házakat, amelyek dacolni fognak, mikor a Föld szamárkodik. Egyet már látok. A Földnek Európa nevezetű részén politikai kérdések összeomlasztanak mindent. Amerikában szembeszállanak az emberek a Nappal s magával a Földdel. Dacosak, erősek, mert van joguk a maguk eszében és - pénzében bízni.

Nézem a Föld vad játékát, s kacagom az úgynevezett embereket, akik még ilyenkor sem tudják, hogy kik ők.

Teremtődött a Föld embere nem azért, hogy Alsó-Szobráncon képviselővé válassza Braun vagy Kovács Lajost. Avagy a grófot, vagy a demokratát. Sőt nem is azért teremtődött az ember, hogy keresse a boldogtalanságát. Kész boldogtalanság, hogy - a Földön él. És ehhez még magyar vezényszó sem kell. Harcolnia kell az embernek állandóan a Földdel. És útja és képessége meg van szabva. Kultúra és pénz. Már az egészen mellékes, hogy visszacsinálják-e a választási törvényt Németországban, s hogy alkotmánypárti jelölt győz-e Ó-Bogsánban, vagy hol.

Persze mindezt hiába beszélném a Föld lakóinak. Azok igazán nagyon furcsa lények. Az emberben, az úgynevezett emberben, voltaképpen csak akkor támad föl az emberi, mikor lába alatt megindul a Föld. San Francisco és vidéke romokban. A Vezuv még mindig mérges. Vajon megsejtik-e a Földön s különösen a Föld némely részén az emberek, hogy Calderonnak nincs igaza. Az élet nem álom. Az élet szent küzdelem. Pénzzel és ésszel a durva Természet ellen.

Budapesti Napló 1906. április 21.

(A.)

158. MARY ANN

- Bemutató-előadás a Nemzeti Színházban -

Budapest, április 21.

Valahányszor angol színdarabot látok, irigye vagyok Albionnak. Az angol színdarabok többnyire rosszak, s majdnem mindig művészietlenek. De milyen optimisták, életörömesek. Még az angol tragédiák is sugarasak. És még egy Zangwill is - angol.

Franciák, spanyolok, olaszok, németek, oroszok, skandinávok nyugtalanítanak bennünket. De sőt a magyarok is már. Még a kacagásukkal is nyugtalanítanak. Még olcsó darabjaikból is kibömböl az emberi lélek mai nagy válsága. Az angolok azt mondják, hogy a világ s az élet szép. Ez a világ a Leibniz világa: a legjobb világ minden elképzelhető világok között. És nem kell lenézni ezért az angolokat. Ők általában boldogabbak, mint mi, itt a kontinensen. Históriai és gazdasági okai vannak, hogy Albionban ilyen gyermekes kedvvel nézik az életet. Pénzes ország, pöfögő, egészséges ország.

Mary Ann is szinte tulipános darab. De igazán kedves és derűs. Elmés ott is, ahol naiv. Bájos és mégis szellemes - csacsiság. Mary Ann egy nagyvárosi hotelecske cselédje. Itt ismeri meg Lancelot bárót, a művészt, a muzsikust. Lancelot jó a leányhoz. Aztán a leány hirtelen százezreket örököl. E százezrek elválasztják egymástól a fiatalokat. De eltelik öt év s Mary Ann művelt dáma, Lancelot híres ember. Legyenek boldogok: egymáséi lesznek.

Ostoba és nagyon szép mese. Újra mondom: boldogok az angolok. Ha valami nagyon bántja őket, hát az például egy anglikán pap papos és szamár kenetessége. Vagy valami nyárspolgári ügy. Valami efféle semmiség. Talán az angol íróknak van igaza. Talán Zangwill, a sötét tónusokat is ismerő, a nagy Zangwill is okosan teszi, ha ilyen szépnek látja az életet. Elhiszik neki még a Nemzeti Színházban is.

Rossz előadás és nagy siker. Dezső Lancelotja tetszett érdeme szerint legjobban. Jó és meglepően emberi Jászai Mari. Mary Ann-nek D. Ligeti Juliska nagyon való. Éppen olyan csinált kedvességű s iszonyúan érzelmes, mint a darab. Aranyos kedvű Rózsahegyi, s Gabányit és Nagy Ibolyát kell még megemlítenünk. Mihály József fordította a darabot - jól.

Budapesti Napló 1906. április 22.

Dyb

159. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Egy kis garnizon

Nemsokára a német altiszteknek is támadni fog egy Bilsejük. Mert hasonló körülmények hasonló héroszokat szülnek. Vilmos császár hadseregében pedig az altisztekkel is baj van. A blankenburgi garnizon parancsnokának egy rendeletéből tudjuk ezt. Érdekes, hogy e rendeletről nem igen írnak a német lapok Magunk is francia lapokból böngésztük ki a hírt. A blankenburgi parancsnok megtiltotta az altiszteknek, hogy feleségeik cifrán éljenek és öltözzenek. Mert a cifra élet sokba kerül, s a császár nem ezért adja a pénzt az ő altisztjeinek. Az ilyen élet költségét a konyhától vonják el az altisztné nagyságák. Már pedig a császár kívánja, hogy katonái jól táplálkozzanak. Hogy bírják a szolgálat terhét. Blankenburgban aligha nagy most a császárhűség az altisztnék között. A császár egyszerűen besorozta őket katonái etetőinek.

II.

Mindenki beteg

Kipling írja: ha két francia összetalálkozik, a harmadikat rágalmazza. És igaza van. Annyira mániájuk ez a franciáknak, hogy a halottakat sem kímélik. Legkevésbé kímélik pedig nagy embereiket. És éppen nem kímélik a nagy halottakat. Nincs olyan nagy emberük a franciáknak, akiről csúnya könyvet ne írtak volna. Egyebek között például minden francia zseniről hirdetik, hogy beteg volt. A géniusza pedig betegség. Nagyon kultiválják az epilepsziát. Most is újra folynak Párizsban a viták: Napóleon epileptikus volt-e. Csodálatos pazar nemzet a gloire nemzete. A saját dicsőségét sem tűri. Bebizonyítja, hogy ez a dicsőség voltaképpen - nyavalya volt.

III.

Kis mese valakiről

Van egy barátom, aki pár év óta rettenetesen undorodik a politikától. Azért e kivételes magyar ember is politizál. De minden szavát, még a valóságot is, mesébe burkolja. Tegnap például ezt a kis mesét mondta:

- Élt valahol egy Mommsen nevű ember. Igen jeles és tudós úr. Holott tudós és német, mégis foglalkozott egész életében a politikával. Egyébként furcsa ember volt ő. Gyűlölt két színt: a feketét és a pirosat. Élete alkonyatán aztán választania kellett. A fekete szín nagyon elhatalmasodott a hazájában. Akármerre nézett, fekete volt a világ. Még a tulipán-virág is fekete. És mielőtt sírba feküdt volna ez az ember, könyörögve fordult azokhoz, kikkel a politikában egy életen küzdött: "A mi színeink elmúltak. Csak a két gyűlölt szín maradt meg. Én könyörgöm hozzátok: szeressétek a piros színt. Mert már csak ez menthet meg benneteket a feketétől."

Budapesti Napló 1906. április 26.

Pont

160. KÉNYES ÜGY

Kényes ügy: ne üssük dobra. Általában nemzeti reputációnk érdekében illenék meggátolni, hogy a magyar választási hadjáratról a külföld értesüljön. Lássuk csak. Győzött a nemzeti demokrácia. Tapsoltattunk magunknak a külfölddel. Tapsolunk itthon. A zúgó tapsviharba pedig fájdalmas ordítások sírnak be. A nemzeti demokrácia csendőrökkel kínoztat egy sereg embert. Mi a vétkük? Szabad honpolgároknak képzelik magukat. Alkotmányos életet akarnak élni. Egy-két esetet mondunk. Magunk között maradjon. Itt van Csizmadia Sándor. Magyar poéta. A magyar kultúrának egy kevéssel többet használ, mint a jelölt urak közül - mondjunk keveset - nyolcvan percent. Kultúrországban erőnek erejével parlamentbe hozza a kormány, ha kiderül, hogy neki ilyen vágya van. Nálunk csendőrök őrzik. Be nem engedik abba a választókerületbe, ahová ő voltaképpen csak elveket megy hirdetni. Tán meg is verték már azóta. Mint ahogy Kispesten hazafiasan halálra vertek egy embert, aki azt merte mondani, hogy ő szocialista. Avagy itt van a Grosszmann Miksa dolga. Ez is bízott a nemzeti demokráciában. Hiszen ő is demokrata. Csak éppen előljár a koreszmékben: szociálisan az. Kacagtató eset. Resicán sok ezer híve várja a jelöltet, aki pláne tudja, hogy komolyan úgy se küzdhet a mai választási rendszer mellett győzelemért. Vonaton utazik Grosszmann. A vonatnak rendes állomása Román-Resica. De a vonat nem áll meg. Nehogy kiszállhasson a gaz szocialista. Szocialistákat letartóztatnak, mert - szocialisták. Katonák és csendőrök verik szét a kellemetlenebb választási gyülekezeteket. Beszélni csak hatósági engedéllyel és koalíciós bárcával szabad. Oroszországban több az agitáció szabadsága. Nagyon kényes ügy ez. Intézkedjék a belügyminiszter, vagy ki. Nehogy a külföldre hatoljék ki a jajgatás. Kérdeznék ott künn: Megint Oroszországból jönnek a jajgatások?

És muszáj volna bevallani:

- Dehogy. Magyarországon csinálja a nemzeti demokrácia - a nemzeti demokráciát.

Budapesti Napló 1906. április 27.

161. CASTELAR IGAZSÁGA

A nagy Castelar hatalomra került s naív hívei azt hitték, hogy Spanyolország nyomban köztársaság lesz. Önök azonban tudják, hogy Spanyolország még ma is királyság. Sőt annyira királyság, hogy az már szinte nem járja. Pedig eltelt majdnem negyven esztendő is azóta. Ám Castelar abban a percben már nem volt a régi republikánus, amely percben vállalta a hatalmat. Szidták és átkozták republikánus hívei. Nem volt igazuk, mert Castelar a régi maradt. Avval a naív becsületességgel, amire csak író ember képes, jelentette ki egy viharos ülésen a radikális ellenzéknek:

- Ebben a székben egészen másként látja az ember a dolgokat, mint azokról a padokról.

Mint ahogy másként is látja. Okvetlenül pudli lesz az ellenzéki tigrisből, ha hatalom-falatot kap, míg a világ mai rendje tart. Annak belső törvényei vannak, hogy Castelar a kormányon nem maradhatott meg a réginek. Nem emberek csinálják a régi társadalmak helyébe az újakat. Államok formáit sem emberek változtatják meg. Hanem igenis gazdasági és kulturális erők. Hogy úgy mondjuk: a társadalmi léleknek előkelővé érettsége. Például: mi sírunk egy más Magyarországért. Sírunk egy kultúr-Magyarországért, amely nincs. Sírunk egy demokrata Magyarországért, amely nincs. Ha ugy tetszik: sírunk egy független Magyarországért, amely szintén nincs. De sírásunk oktalan és tudománytalan. A társadalmi erők és erőtlenségek szerint a mai Magyarország nem lehet más, mint ami. Ellenben valamikor, higgyük, a magyar társadalmi lélek megtisztul, megérik, hiába minden. Az orosz cár egy millió embert kölcsönözhet a reakciónak. A parlament lehet véletlenül feudális és konzervatív. Mégis könyörtelenül eljön az a Magyarország, amely ma nincs.

Addig csak tréfa és a jámbor tömegeknek szánt maszlag minden politikai csetepaté. Pláne csak bárgyú ember örülhet annak, ha véres szájúak hatalomhoz jutnak. A hatalmon csak - hatalom van. Aki a hatalomra jut, az már nem lehet az, aki volt.

Nehogy félreértsék ez írást önök: nincs ebben célzás mai és magyar politikára s új magyar hatalmasokra. Az ördögnek van kedve még itt is politikát űzni.

Clémenceau s egy szellemes francia újságíró, Harduin, juttatták ezeket eszünkbe. A vad, a radikális munkásbarát Clémenceau miniszteri székben ül. Valamikor, nem is régen még, kormányok réme volt. Most fegyverrel veri le a munkásmozgalmakat. Egészen ellenkezően cselekszik, mint eddig beszélt. Talán lelkében változott ő meg. Nem: csak miniszter lett.

Budapesti Napló 1906. április 28.

Ódi

162. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Gapon titka

Gapont leszállították álarcos őrei a kocsiról. Sötét éjszaka volt s csöndes, ismeretlen, néma tájék. Vitték Gapont, a bekötött szemű Gapont. Egyszer csak megálltak, s valaki harsányan kiáltott:

- Alekszej Grigorovics társunk olvassa föl az ítéletet.

Hideg, erős hangon recitálja valaki:

- Az áruló Gapon pópa kiüríti a nagy serlegből Nyikolaj Lejcsev orvos-társunk titkos italát.

És Gapon pópa serleget kapott a kezébe, és ivott.

A köteléket levették a szeméről s Gapon csodálkozva bámult. Hol van, kikkel, vajon ki ő? Elfelejtett mindent az italtól. Őrei kacagva hagyták ott a hajnali fényben fürdő pusztán. Mehet, amerre akar. Senkinek sem fogja tudni megmondani, hogy ő kicsoda. Forradalmárok hozták föl a nevét ez ismeretlenségből. S most visszataszították úgy, hogy Gapon sem tudja, kicsoda ő voltaképpen.

II.

Harc Velencében

A vaporettók ellen esküt tettek a gondolák. Minden gondolás tartozik gyilokkal elbánni a kis gőzhajók egy-egy alkalmazottjával. Megesküdtek a gondolások, hogy nem nyugosznak addig, míg ismét nem a gondola lesz a lagúnák egyetlen hasítója Szent Márkus városában. Régi velencei hagyományok szerint dolgozott a gyilok. Volt olyan hét, hogy hét embert vesztett a vaporettó. De viszont hét gondolás került a pribékek kezébe. A vaporettók gazdái pedig írtak más városokba, s a vaporettók nem akadtak meg félpercig sem soha. Végül üres koporsókként úszkáltak Velence összes gondolái. És szaladgáltak vidáman, gőgösen a vaporettók.

III.

Petőfi jelöltsége

Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen választott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi hazatérésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a magyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öregember. Elindult, hogy majd keres ő kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a világirodalom nagy alakját Petőfiben, s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben. A magyar választók között pár nap alatt izgatott lett a hangulat. Hogy ezidőszerint nem lehet egy antidinasztikus embert függetlenségi képviselőnek választani. Erősen megrótták azt, hogy Petőfi Szibériában voltaképpen a galád abszolutizmus kenyerét ette. Sokan bizonyítékokat szereztek, hogy Petőfi a jakabokányistákkal kacérkodott, s így veszedelmes földosztó. Mikor aztán végül az is kiderült, hogy nincs a választásra pénze, a nagy öregembernek úgy kellett menekülnie a kerületéből, mint ötvenhat évvel ezelőtt.

Budapesti Napló 1906. április 29.

Ódi

163. AZ ARANYGYAPJÚ

- Bemutató előadás a Vígszínházban -

Kéroul és Barrének bolondos darabja mintha egyenesen Budapestnek készült volna. Az aranygyapjú-féle darabok számára azonban már Budapesten is a nyár nevében kíméletet szoktak kérni. Mi ezennel a nyár és a kímélet álláspontjára lépünk. Kéroul és Barré összezsúfoltak minden kipróbált vaskosságot. Képtelen, malacos cselszövényeket eszközöltek egy kokott körül. Közben a karzat kedvéért iszonyúan szánalmas figuraként szerepel a rendőr. Óriási figurája a darabnak az abszolút cocu, az agancs-ember. Párizsiak tudhatják élvezni a szerelmes lámpaszerelő kalandjait. Általában túlontúl jóízű és túlontúl sok groteszk alak bolondozik itt. Az aranygyapjú pedig egy kétlaki kokott. Este hat órától éjfélig vörös hajjal s halványszínű szalonban, reggel kilenctől este hatig fekete hajjal vörös szalónban fogadja imádóit. Mindenkivel viszonya van mind a két személyében. Őrületes dolgok történnek a színpadon. De viszont van a második felvonás végén egy dal és egy veszett, niggeres tánc. Sarkadi Aladár énekli és táncolja pompásan. Varga Anna és Csáki Biri pedig néhányadmagukkal úgy segédkeznek, hogy a színház majdnem összedőlt a tapstól. Kár, hogy meg nem ismételték. A Vígszínház evvel a betéttel, ha betét, lefőz minden music-hallokat. Sz. Varsányi Irén estéje volt az este, de mintha nagyon is élénken érezte volna meg a darab stílusát. Sokat nyújtott a jóból. Kiss Irén, Góth, Hegedüs, Tapolczai Vendrei, Fenyvesi, Balassa s még pár szereplő között alig tudnánk különbséget tenni. Nagyszerűen végezték mind a dolgukat. Góth elmésen fordította a darabot s budapestiesítette a párizsi ötleteket. Nem volt előkelő s nem nagyon eldicsekvésre való, de igen nagy volt a siker.

Budapesti Napló 1906. április 29.

Dyb

164. TŰNŐDÉSEK MÁJUS NAPJÁN

Párizsban remegnek a mindjárt virradó naptól: május első napjától. Pedig kiderült, hogy a szocialisták nem szőttek összeesküvést. A szervezett proletároknál nincsenek szilárdabb hívei a világi rendnek. Az ő forradalmuk a lassú, állandó forradalom, s az ő zavargásaik kihágások az elv és tudomány útjáról. Uralmukat a társadalmakra nem fogják meglepő ötlettel, április harmincról május elsőjére reáerőszakolni. A világ észre sem fogja venni, mikor ők győztek. S ők győzni fognak, mikor a társadalmi erők uralkodó dúca egészen belőlük táplálkozik.

Párizsban egyszer meglátogattam az anarchisták gyülekezetét. Ez bizony nem párt. Törvények nyűge kényszeríti őket, hogy magukat csak anarchista-szocialistáknak nevezzék. Ám a legtarkább sereg a seregük. Elégedetlen szocialistától bomba-dobó anarchistáig van a sorukban százféle forradalmár. Megdöbbenve hallottam, hogy ezek az emberek a szervezett szocialistákat gyűlölik legjobban. Pedig ők logikusak: a szocialisták mániákusai az államnak. Az anarchisták pedig, a Tolsztojok és Lucchenik egyformán, azt vallják, hogy az emberi boldogtalanság okozója az állam a maga leigázó rendjével. A világ ne aggódjék: sohase fog elálmosodni. Ha majd valamikor meglesz az új rend: még akkor jön a java. Még akkor fogja csak a társadalmakat ostromolni az emberi elégedetlenség. Mert az élet célja a harc, és semmi sem állandó, csupán az - elégedetlenség.

*

Ha pedig az anarchisták jutnának hatalomra, ők is konzervatívak és korruptak volnának. Az ember szinte előre látja az apró panamázásokat. Ha tudniillik egyáltalában lehetséges volna, amit most elképzelünk, anarchisták a hatalmon. Miként most a vállalatok körül, úgy folynék majd akkor a bombák körül a panamázás. A legjobb bombákat a Herbertek kapnák, az ifjú anarchista ugron gáborok. Pardon, az emberi elégedetlenségen kívül van még valami állandó és örök: az emberi igazságtalanság.

*

Azonban amíg csak Európa klimája meg nem változik, a legtöbb helyütt virágos, pompás tavaszt fog jelenteni a május, az emberek szeretni fognak. Lám: egyre több állandó emberi dolgot kell konstatálnunk. A szerelmes május mindig kísérni fogja a forradalmi májust. Vagy helyesebben szólván: vezetni fogja. Az volna nagy forradalom, amely egy májusban megtámadná a szerelmet. Schopenhauer örömében föltámadna. Sztrájk a szerelem és az élet ellen. Nem kell megijedni: ez az egy forradalom nem volna győzedelmes. Akik a szerelmet szeretik, nyugodtak lehetnek.

Budapesti Napló 1906. május 1.

Ódi

165. POLITIKA ÉS IRODALOM

Kedves örömmel olvasom, hogy Fogaras megint követet csinált Mikszáthból. A nagynak ismert palóc tehát mívelheti tovább immorális, parlamenti firkáit. Talán már holnap írni fog szeretettel és csúfolódva Köröskényről, miként írt vala Gesztről, Dobokáról és Dánosról. Ha jól tudom, Köröskény a Polónyi faluja.

De Mikszáth mégis csak - Mikszáth. És én naivul örülök annak, hogy ő örül. Vén, önző anya-kotlója az irodalomnak. Úgy képzelem, hogy valójában le is nézi a literatúrát. De mégis vigasztalás, hogy egy Mikszáthnak majdnem annyi becsülés jut Árpád országában, mint Hoffmann Ottónak. Tudom, hogy ő e nagy dicsfényéből egy sugárnyit nem fog átengedni az irodalomnak. Hát tartsa meg mind magának. Ha nem is tetszik neki, mi örülünk az ő győzelmének.

Mert kuruc idők a mai s a következő idők. Az új rend mintha a Tinódy Sebestyénék fizetését sem akarná megadni az íróknak. Beszélik, hogy mikor az új minisztereknek valaki szemrehányást tett az írók mellőzése miatt, valamelyik, talán Kossuth, fölfortyanva mondotta: - Hát nem hivatalos jelölt Erdős Armand?

Mert a követjelöltségekről esett éppen szó.

Arisztokratikus hajlandóságú gondolkozók állítják: demokrata rezsimek rendszerint fütyülnek irodalomra és művészetre. Semmi szükségük ilyen léhaságokra. Ha ez igaz, akkor az új magyar éra határozottan demokratikusnak igérkezik.

Szegény, nagy Bródy Sándor. Ha tagadja, akkor is igaz. Örök vágya volt, palástolt, titkos vágya a képviselőség. Eszébe nem jutott soha senkinek betölteni e vágyát. Van egy öccse: fiatal, agilis, nyilván tehetséges. Mégis csak az volt a legnagyobb szerencséje, hogy a Bródy Sándor öccse. Le is ment a kerületébe agitálni Bródy Sándor. És Bródy Sándor öccse ma képviselő. Beszédes dokumentuma ez annak, hogy már megbecsülik nálunk az irodalmat. Csak éppen az írót nem becsülik még meg.

Sedan után iszonyú változásokat ért Franciaország. Végre is a köztársaság, a harmadik köztársaság maradt a placcon. És a demokrácia nevében kezdett elhelyezkedni az új rend. Akárcsak most itt nálunk Wekerle nemzeti demokráciája.

Büntetett is az új rezsim Franciaországban. Büntetni is tudott olyan jól, mint a koalíció. Ám a büntetősdi játékból kihagyta az írókat és művészeket, mert fölismerte bennük a nemzeti lélek erejének akrobatáit.

Victor Hugónak veszni kellett volna, s veszett volna is, ha a Kárpátok alatt él. Mert nagy embere volt III. Napóleonnak s főúra a császárságnak.

A demokrata köztársaság azonban csupán Victor Hugo megbecsülésére gondolt akkor, mikor viszont kegyetlenkedett III. Napóleon politikusaival. Ha Victor Hugo mágnása volt a császárságnak, legyen szenátor a köztársaságban. És Victor Hugo szenátor lőn. És megbecsüléshez jutott akkor Franciaországban minden művész és író. Még az ujságíró is.

Sokféle vélemény él Herczeg Ferencről. Úgy vagyok azonban én vele, mint Mikszáthtal. Mikszáth: Mikszáth és Herczeg: Herczeg. Elfogadta, s fejedelmekké avatta őket a publikum. Mikszáthot még csak parlamentbe jutatta az ő ravaszsága. De már Herczeg a legkegyetlenebbül proskribáltak között van. Kiheveri, tudjuk. Elegáns és gőgös ember Herczeg Ferenc. Azt is tudjuk, hogy érték már ennél nagyobb méltatlanságok is. Mégis sóhajtsunk fel: hát ilyen lesz az új rend? Európai megértését és megérzését irodalomnak és művészetnek a kutya sem várta tőle. De ennyi lelki süketség - sok. Az irodalom mégis csak meg fog élni valahogy. De ezt a kis rovást is meg kellett ám írni.

1906. május 2.

Pont

166. NAPLEGENDA

Ritkaság nálunk az ilyen könyv. Kisbán Miklós írta. Úgy tudjuk, hogy ez a név egy új gróf-főispánnak a pszeudonimja. Nem nagyon eredeti írás. De eleddig nem szoktattak hozzá minket, hogy magyar írók annyi sikerrel olvasták volna Stendhalt, Spencert, Nietzschét, Ibsent s a legmodernebb németeket és skandinávokat. Prózai költemély színmű alakjában arról, hogy az Élet mindig az erősé és az újé. Előkelő eszme. Lázas, szép, színes magyar stílus. Több írás ez, mint egy amatőr írása.

MK 1906. május 2.

(Diósadi)

167. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Ne öld meg

Egy-egy szerencsétlen jelszó évtizedekig rombol. A fiatalabb Dumas tuez la-ja például. Sem ész, sem belátás nem tudták megölni. Most talán már meghal. Megöli az ölés jelszavát az új házasság. Meg fogja ölni. Az új jelszó pedig: ne öld meg. Lehet, hogy a gyönge esküdtek fölmentenek. De szerelemért ölni nem szabad. Ha házasságtörésért bepanaszolod, megbüntetik az asszonyt huszonöt frankra. Ha megölöd, ennyi elégtételed sem lesz. Válj el tőle. Hiszen az élet legszebb cselekedete a szerelem. Jutalmazást érdemel és nem halált. Tehát: ne öld meg.

II.

A hadnagy

Lehet, hogy egy ostoba fickó. Egy egzaltált legény valóban a hadnagy. De vörös május napján Párizsban odaállt a munkások elé. Odaállt és így szónokolt:

- Sohasem lövetnék testvéreimre, a munkásokra. A klerikális tisztek lelkiismeretükre hivatkoznak, mikor megtagadják az engedelmességet a templomok előtt. Nekünk, szocialista tiszteknek is van lelkiismeretünk.

Ezt mondta a hadnagy. És akárki ez a hadnagy. Rögtön lecsukták a bátorságáért. Tehát most mártír. Tehát követni fogják a példáját. Ma még nem is tudjuk elgondolni, milyen nagy eset a hadnagy esete. Valamikor innen fogják számítani a militarizmus bukását.

III.

Lázadó hajók

A Knyáz Potemkin óta forradalom dúl a vizen. A tenger kóbor, úszó városai megvadultak. Csaknem minden héten jön egy ilyen hír. A múltkor egy olasz hajóról. Azután egy portugálról. Most a Hilarius nevű hajó. Néhány olasz és spanyol hajcsár napokig a hatalmában tartotta a hajót. Veszedelmes divat. És iszonyú érzés. Nyílt tengeren például arra virradni, hogy száz mindenre elszánt ember kezében az életünk. Veszedelmes kor ez a mienk. Földön, levegőben, vizen veszedelem. És mindenki lázadó ma.

IV.

A diszkosz

Különösen érdekes hír: a görög diszkosz vetésében a finnek győztek. A legészakibb, kis kultúr-náció fiai. És nem is csoda ez. Európában ma a finnek élik a legantikabb életet. Mondjuk, hogy Spárta életét. Mert Athén életének folytatását Párizs vállalja és reklamálja. A görögök pedig még a diszkosszal sem győznek Olimpián. Mert e szegény elszlávosodott, degenerált fajta voltaképpen annyira sem hellén, mint mink magyarok. Valósággal pokoli tréfája a sorsnak, hogy nyelvük és lakóhelyük miatt az ő kötelességük a régi hellén dicsőséget megvédeni.

Budapesti Napló 1906. május 3.

Pont

168. VÁROSÉPÍTŐ NÉPEK

Deus, deus - kiáltának - és támadt a helyen Deés. Mi azonban már alaposan sejtjük, hogy nem így volt. Mi sohasem voltunk tudósai a városépítésnek. Okvetlenül zseniális fajta a magyar fajta. De a szittya agyat ezer évekkel ezelőtt valami különös rozsda foghatta meg. Bizonyos dolgokhoz majdnem hatökrök vagyunk. Éppen azokhoz, melyekből véletlenül a mai emberiség kultúrája rakódik.

Mikor a nagy harc dúlt Mandzsúriában, néhány ötletes sovinisztánk a magyar-japán rokonságot kürtölte. A szép ötlet azonban hamar elszégyelte magát. Kelet népe, a legszélsőbb Kelet népe, mégis csak másképpen csinálta a maga életét, mint az a Kelet népe, melynek sorsa miatt az aggodalom őrületbe kergette Széchenyit. Mi ezer évig ezredrésznyit tanultunk Európától, mint Japán ötven év alatt. Rémségesen lassú járású a gondolatunk. Mivel azonban mégis csak eszes náció vagyunk, kifundáltunk egy szép kifogást. Erényt csináltunk a hibából, s maradiságunkat elkereszteltük történelmi érzéknek.

Nem is tudok hirtelenében suhogóbb és jobb ítéletet: a magyar nép nem városépítő nép. Ahol a tiszta magyar faj csinált városokat, mértföldekre körülrakta apró tanyákkal. Álmodás ez a régi sátor-falvakról. És nem is szólunk arról, hogy e városok mennyire városok. Nem is kell a nyugati Európába menni. Tessék csak a nagy Csabát összehasonlítani a kis Eszékkel.

San Francisco juttatta ezeket eszünkbe. Nagyságos és boldog Amerika. Kimondták egyszerűen, hogy a rombadöntött világvárost 1907 nyarára fölépítik. Így, szóról-szóra: Ekkor és ekkor San Francisco szebb és több lesz, mint volt. Nálunk egy utcakövezési határidőre kevés volna. Mintha egy más naprendszer valamelyik csodás bolygójáról jönne e hír. Micsoda erő ez. És micsoda tudata ez az erőnek. Kaliforniának pedig alig van olyan dicsőséges históriája, mint Hunniának. Nem is irigylik ezt tőlünk a san franciscoiak. Még kevésbé irigylik tőlünk nagy pietásunkat a múlt iránt. Nyakunkat tesszük rá, hogy egyetlen egy osztályt sem akarnak ott konzerválni, s hogy ott nemzet és nép nem különböző fogalom.

Mindez és ezer különbség pedig, mintha csakugyan abból eredne, mert a magyar fajta nem városépítő. Egyetlen igazi városát sem maga építette: az én fajtám, a tiszta magyar fajta.

A túlcivilizáció megvetői mindezért sokra tarthatnak bennünket. Sajnos, a túlcivilizáció megvetőinek csak ott van életcímük, ahol már elégnél is több a civilizáció.

Budapesti Napló 1906. május 4.

Ódi

169. A BOLDOGSÁG FÁTYOLA - A PLETYKA

- A Nemzeti Színház két új darabja -

I.

Orátor vagy publicista kapargál a szemétdombon, s talál egy ideát. Ez ideáról azt képzeli, hogy orációnak vagy vezércikknek sok volna. Finom, mély, nagy vagy poétikus. Mire, ha előkelő elme, mint Clemenceau, darabot ír belőle. A darab pedig rendszerint olyan, mint A boldogság fátyola. Körmönfont, naivul fontoskodó, megépített. Az ember gyomorgörcsöket kap a nagy lapos gesztusoktól. A boldogság fátyola talán valamivel mégis különb az efajtánál. Egy boldog kínai költő, ki csak addig boldog, míg vak. Megátkozza, aki szemevilágát visszaadja. Mert látja, hogy őt mindenki csalja. Újra megvakítja magát, hogy újra boldog legyen. Ősi idea, s csak egy nem igazi író merészeli földolgozni. Ősi és naiv fogás a történet kínaiasítása is. No de mindegy: ez a színpadi mű: allegória deszkára vitt vers. A Nemzeti Színházban pedig csináltak belőle polgári drámát. A szerencsétlen Mihályfinak ma jutott eszébe zacconiskodni. Még a patológiai hatásokat sem engedte el. Ő és egynéhány társa agyon is ütötték alaposan Clemenceau-t. Hát a Nemzeti Színházban nem tudják, hogy minden darabnak más játékstílus dukál. Sőt több dukál: ezúttal elmésen, gunyorosan stilizálni kellett volna. Az ember kétségbeesik, ha arra gondol, hogy egy igazi színpadi poétánk támadhat. Vagy egy magyar Hauptmann legalább is. Mit csinálnának a boldogtalannal a Nemzeti Színház rossz emberei. Senki az egy ifjú Hajdun kívül még csak hozzá sem szagolt a darabhoz, melyet Heltai Jenő fordított jól.

II.

Dálnoki Nagy Lajos - úgy tudjuk - Arad vármegyei alispán. Tiszteljük a gusztusát, hogy az ő passziója: az irodalom. Nem szoktattak nagyon ehhez minket a Dálnoki Nagy Lajosok. De engedelmet kérünk, egy ilyen előkelő amatőr, egy ilyen egészséges, talentumos, magyar úri ember hogyan ambicionálhatja, hogy Dóczy Lajosnak legyen - az epigonja.

Verses darab: A csók írójának recipéje szerint. Parasztokkal összeszeretkező nagyurak. Rokokó-bolondság, francia köntösben, mikor tudásunk szerint Arad vármegye is tele van szocialistákkal. Szóval mikor nem is olyan bájos rokokó - az élet. De sok rímes elmésség van a darabban. Nem nagy verselő művész Dálnoki Nagy Lajos. De alakjai brutálisabbak és élőbbek a Dóczy hasonló alakjainál. Mesét és egyebet nem érdemes elmondani. Ezúttal jó volt D. Ligeti Juliska, Odry, Molnár, Horváth, Szőke, Dezső, mind korrigáltak a vékony pénzű darabon. A többiekről ne essék szó. A közönség kegyes volt. Sokan jöttek föl a szerző földijei közül. A taps soknál is több volt.

Budapesti Napló 1906. május 5.

Dyb

170. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

Clemenceau Budapesten

Szegény Clemenceau, kinek nagyon sok baja van, mióta miniszter, eljött egy kicsit Budapestre. Valamikor tudniillik, életének egy még bajosabb korszakában írt egy szomorú darabot s ezt most színre hozatta a budapesti Nemzeti Színház. A darab tartalma az, hogy csak az az ember boldog, aki nem lát. Szigorú inkognitóban végighallgatta darabja budapesti előadását Clemenceau s a szegény francia miniszter még levertebben utazott vissza Párizsba, mint jött. E sorok írójának a következőket mondta a pályaudvaron:

- Ha megválok a miniszterségtől, újraírom ezt a darabot. Most látom, hogy a boldogsághoz nem elég, ha valaki nem lát. A budapesti Nemzeti Színház művészei meggyőztek arról, hogy szükséges: az ember ne is halljon.

II.

Doktor Echt fölfedezése

Német tudományos körökben sok szó esik mostanában egy német tudósnak, doktor Echtnek fölfedezéséről. Ez a doktor Echt azt állítja, hogy az újfajta magyar sovinizmus - germánizmus. Adatokkal bizonyítja, hogy a türelmetlen és tudománytalan sovinizmust Magyarországon sváb származású újmagyarok propagálják. A tiszta vérű magyarok s egyéb megmagyarosodott fajták fiai sohase voltak ilyesmire képesek. Doktor Echt érvei - be kell ismernünk - igazán frappánsak. A pángermánok nagyra vannak vele, hogy voltaképpen a vad, magyar nacionalizmus is - német.

III.

Távirat Pekingből

A Pekingből kiküldött s idegen országok alkotmányait tanulmányozó kínai deputátusokat Londonban egy távirat várta. A távirat így szólt:

"Eddigi utasítással szemben Oroszország helyett általános választói jog Magyarországon tanulmányozandó."

Szegény deputátusok két nap óta a térképet tanulmányozzák Londonban, s hisszük, hogy copfos, de nagyon előkelő vendégeket kap néhány nap múlva a magyar főváros.

Budapesti Napló 1906. május 6.

Ódi

171. EGY MÁSIK VÁLASZTÁS

Franciaország megmarad a forradalom országának. A Sarrien-kormány győzelme vetekedik a Wekerle-kormányéval. Talán a bátor és optimista Clemenceau se remélt ennyit. De azért Párizsban senkise mondja, hogy la mariée est trop belle. Sőt maga Clemenceau büszkén és hangosan vágta ki a szentenciát:

- Franciaország az akció politikáját óhajtja. Franciaország előre akar haladni.

Telegráfdrótok és expresszvonatok idején is milyen messze van a Szajna a Dunától. Franciaország választott és elsöpörte a - nacionalizmust. Százezrekkel nőttek meg a radikális pártok. Magyarországnak ma talán annyi választója sincs, ahányat egy választáson hódított ott a radikalizmus.

Catalaunumi csata volt e csata. Nagy halottak feküsznek a harctéren. Ha a gyászolók méltóan akarnának gyászolni, a Notre-Dame-tól a Szent-Péter templomig libegne el egy-egy gyászfátyol.

Pedig e harcra éveken keresztül készült a nagy koalíció. Szent szövetsége minden reakciós pereputtynak. Jó időben hazamehetett a dicső Deroulede is. Finom márkinék rendeztek hatásos ájulásokat a megostromolt oltár előtt. A derék abbék is megtették a magukét. Néhány nagy botrány is a malmukra hajtotta a vizet. Kipattant, régibb titokból bizonyos, hogy szent pénz is volt bőségesen a kasszában. A munkászavargások, a szocialista veszedelem mindenütt hálás jelszavát is szájukba rágták. Sok jó auspiciumukat föl se lehet sorolni. S az eredmény - szörnyű bukás.

Európa minden radikális és demokrata mozgalmára friss harmatként hulltak a győzelmi hírek. Ime: a világ nem akar megijedni a maga haladásának árnyékától. A Brunetierek hiába dolgoznak ki elegáns világnézleteket a maradiság számára. Az emberiség megtanulta már, s tudja jól a leckét. Csak vén vagy elbutított népek félnek a bátorságtól. A túlbátor radikalizmus talán árthatott olykor egy-egy társadalomnak. De sohase tud ártani annyit, amennyit használ.

Franciaország nagy eseménye ma talán minket érdekelhet legjobban. Szent ócskaságaink védő tábora kétféle módra szokott nálunk Franciaországgal példálózni. Ha diadalmasan jár forradalmi útján a grande nation, akkor el kell hallgatni diadalait. Akkor Franciaország dekadens és züllő ország: elriasztó példa. Ha pedig zökkenések esnek a nagy úton: odafigyelj magyar. Látod: a nagyszerű, a dicsőséges Franciaország is visszariad a sebes hajtástól. Klerikális francia publicistáktól szedett érvek pöfögnek a magyar levegőben. Csak a minap kellett megtudnunk magyar forrásból, hogy Franciaországban a demokrácia korlátozásában s az általános választói jog szűkítésében fő minden gondolkozónak a feje. Mennyi esetlenség, avagy rosszakarat. Miért nem példálóznak most Franciaországgal a hazai franciák?

Való: nagyszerű és vészes út a francia nemzet útja. Mert új és messiási út. A nagy, elkerülhetetlen világátalakulásra, az új társadalmi berendezkedésre kell példát adnia az egész világnak. És e nagy, állandó, legdicsőbb forradalom élén a hivatalos Franciaország áll. Vezetője, fékezője, szabályozója a forradalomnak. Az átalakulás mindig és mindenütt omlással, bajjal és zajjal jár. Tudja ezt a forradalom nemzete, a haladás esküdött országa s még a napok katasztrófáitól sem rémül meg. Sok ma még az akadály bizonyára. Egyház, tradíció, áltudomány, babona. De a jelszó mégis: előre a forradalom nevében. Az új választás is ezt harsogja.

Az új választás értelme világos. Franciaország el van szánva arra, hogy kitép minden ósdiságot és babonát társadalmából. El akarja végezni a modern ember teljes fölszabadítását. Meg akarja és meg fogja csinálni a munkának, az egyenlő igazságnak, a szolidaritásnak és kultúrának társadalmát. Franciaország nagyszerű és bátor forradalmának indulója átzúg minden országhatáron. Bevattázott füllel lehet-e még sokáig mesézni és dikciózni Magyarországon?

Budapesti Napló 1906. május 10.

(A.)

172. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Vendéglátás

Szó sincs róla: Berkes jobb cigány, mint Puccini. Mi az ördögöt lehetne Puccinival például a Nemzeti Kaszinóban csinálni? Nem tudja húzni se talp alá, se fülbe, se baccarathoz. Avagy a Parkklubban mit lehetne csinálni vele, ahol dáridót kap egy svéd őrgróf, egy mokány princ vagy egy indus rája is, hogy Budapestre vetődik? Szó sincs róla: Budapestnek más vendégek kellenek. De Puccini mégiscsak kétségtelenül nagyon nagy ember. És legalább smokkságból illenék respektálni az európai mértéket. Ha nálunk egy nyúlfarknyi német uralkodó herceg többet számít bár öt Ibsennél vagy ötven Puccininál is. Meg a magyar vendégszeretet sem volna kutya? Meg azután: akiknek e szegény országban rang, fény és pénz adatott, illenék talán azoknak helyettünk szegény igások és koldusok helyett a magyar kultúra reputációjáért helyet állani. No és aztán: a mi kis Vecsey Ferikénket a berlini és londoni udvarok is észrevették, mikor Berlinben és Londonban járt. No és még azután: ha Puccini Bukarestbe megy, vetélkedve veszik körül, és ünneplik mindenek. Mert mégiscsak a mai kulturális életnek egy valakije ez a fránya Puccini. Még csak nem is affektálni a közösséget az európai kultúrával s közben a híres magyar vendégszeretetet is kompromittálni: ez megdöbbentő kultúrhistóriai adat lesz még minálunk is valamikor, ha lesz egy míveltebb Magyarország. Kicsi dolog, de fájdalmasan beszédes.

II.

A portó

Ausztria valóban áldott hazája a reakciónak. Sajnos, mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Ausztriában emelik a levélportót, s emelni fogják bizonyosan nálunk is. Hát ez - reakció. Bizonyos, hogy a messze jövendőben benne van az ingyen közlekedés mellett az ingyen posta is. Bármilyen messze van, de már ma is ez a cél. A közlekedést s a postát is csak olcsóbbítani szabad. De Magyarországon és Ausztriában csak azért is visszafelé lépnek. Mindenben. A levélportó dolgában is.

III.

A Gapon-titok

Most már kezd őrületes lenni a Gapon-titok. A legújabb: a híres vízkereszt óta Gapon rab. Külföldön nem igazi Gapon ünnepeltette magát. Monte-Carlóban más Gapon rulettezett. Pszeudo-Gapon írt a londoni lapokba. Nem az igazi Gapon tért vissza Szentpétervárra. A rendőrséggel is egy ál-Gapon trafikált. Talán az ajtófélfára is egy ál-Gapont húztak föl. Lehet, hogy valahány Gaponról olvastunk, mind külön és más ember volt. Gapon pedig, az igazi, nem is hall a világról. Hát nem bolond dolog volna, ha igaz volna. A párizsi Figaro esküszik reá. De ha igaz volna, Oroszországban ez sem volna meglepő. Talán Pálnak hívták azt a cárt, aki egyszerre három helyen is élt, miután meghalt. Oroszországban minden lehetséges. Az is, Gapon sohase is létezett. Vagy ha létezett s ma is él, ő maga sem tudja, hogy az igaz-e.

Budapesti Napló 1906. május 10.

Pont

173. A PIARISTÁK

Róma uralkodni akar és ezt Magyarországon nem értik. Hát voltaképpen mire jó a hatalom? Hogy uralkodjunk általa. Az uralkodáshoz terület is kell. Tetszik most már érteni a dolgot? Spanyolország is valami, de nem elég. A Vatikánban néhány év óta nézegetik buzgóan a térképeket. Csak újra és újra Magyarországon akad meg a szem. Szűz ország, jó ország.

Csak hidegen és emberien kell gondolkozni. Franciaország valósággal kirúgta az Egyházat. Olaszországgal csak nem akar elkészülni a béke. Németország katolikus részére is ráült a szociáldemokrácia. Törökországgal nem lehet ugy-e kezdeni? Oroszország kedvéért egy kis sizma is elcsúsznék. De hát ez egyelőre lehetetlen.

Egyetlen terület Spanyolország és Ausztria mellett: István birodalma, a regnum Marianum. Itt húsz év óta minden Róma malmára hajtja a vizet. Óriásiak a püspöki vagyonok. Gazdag és bigott feudális oligarchia él itt. Van vezető-osztály, mely idegenkedik minden újtól. És vannak milliók, kik már csak a Mennyben bizakodnak.

Akinek szeme volt, látta már ezt régen. Újféle püspökök ülnek a főpásztori székekbe. Rómának van saját politikai pártja is itt. Egyesületek hálózzák be az elhanyagolt népet. A fekete internacionalizmus fűti itt állandóan a nemzeti szenvedélyeket. Nacionalista, nemzeti színű zsebkendőkkel bekötik itt a liberális katolikusok és protestánsok szemeit. Beszélik, hogy a klerikalizmus már a magyar szabadkőműves páholyok egy részébe is befészkelte magát.

Olvastam ma jámborok és farizeusok csodálkozását, hogy Róma a magyar piaristákat is teljesen jármába hajtja. Persze, hogy ezt teszi. Ezt tette a Ferenc-rend atyáival. Ezt teszi itt mindennel, amivel már teheti. Véletlenség-e, hogy az igazán liberális vagy protestáns politikusok ma Magyarországon lehetetlen kadáverek? Rómának igaza van, míg tűrjük. Az ő hatalmának terület kell, s Magyarország ma egy teljesen Róma számára preparált terület. Az emberek ordítanak itt, hogy jön a vörös nacionalizmus. Eközben minden bástyát elfoglal a fekete nacionalizmus. A vörös nacionalizmus a nemzeti társadalmat és nemzeti kultúrát sehol sem bántja. Meglátjuk, ilyen ártatlan lesz-e a fekete is. Egyelőre egyebet ma már nem lehet tenni. Engem négy évig tanítottak a régi piaristák s én még mindezt látom. Akad-e egyetlen látó is majd a leendő piaristáknak, Róma piaristáinak leendő tanítványai közül?

Budapesti Napló 1906. május 11.

Ódi

174. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Gary száz favágója

Indiána őserdejében dolgoznak a fejszék. Száz favágó bevette magát a rengetegbe. A száz favágó várost alapít. Várost a Michigan partjára. Ha kész lesz az irtás, jön egy óriási gyár. Egyelőre tizenötezer munkással. Egyszerű emberek a száz favágó. De nemes vágy és büszkeség az. Kezeikben szaporán sújt a fejsze. Bölcsőjét faragják egy nagy darab modern életnek. Egy Európa-szédítő nagy városnak Romulusai és Remusai ők. Egy új San Franciscónak. Mert mindent tud eleve a száz favágó. Néhány év múlva már százezer lakója lesz a városnak. Néhány évtized múlva néhány százezer. Garynak fogják keresztelni. Így alapítanak várost Amerikában. Ilyen nagyszerű az emberi elme és bátorság ott, hol a dolgokba nem avatkoznak bele átélt, babonás, régi, mafla századok. Azonban a Michigan esténként nevet, mikor nagy arcát a szél fölborzolja. Talán így gondolkozik: ha egyszer megmozdul itt is a föld, majd benézek én is áradatommal a városotokba, száz favágó.

II.

A nyári Budapest

Jön, jön a nyári Budapest. Nem lesz Operaház. Nem lesz Nemzeti Színház. Politika is kevés lesz. Jókedv üt szét a savanyúság, nagyképűség és szellemtelenség e szent metropolisában. Megtetszenek majd rajta azok a szépségek, miket le nem szedhettek róla ostoba kezek. És ami fő, nagyon sokan elutaznak Budapestről, ahol tudvalevően Európa egyik legkellemetlenebb városi típusa él ezernyi válfajban. Valóban Budapestnek egyetlen enyhítő körülménye - a nyári Budapest.

III.

A nagyravágyó japán

Tehát Japán testben is nőttetni akarja apró embereit. Ha akarja, sikerülni fog ez neki, Mert nincs benne semmi lehetetlen. Egyszerű mezei virágból csinálták a pompás és ezer gazdagságú krizantémot. Fáikat, virágjaikat boszorkányos tudománnyal törpítik vagy szökkentik. Valósággal bűvészek módjára parancsolnak a virágoknak. Csak ilyen képességű náció veheti a fejébe, hogy no most már az utánunk jövő japánok nem lesznek alacsonyak. Végre is csak az életmód, táplálkozás és a többi nevelő nagy dolog szabályozó módjának titkát kell kifürkészni. Lehet, hogy ez nem is olyan nagy titok.

Budapesti Napló 1906. május 12.

Pont

175. BOCSKAI ISTVÁN

Várad kapitánya, Stephanus Bocskai, nagy ember és magyar úr volt. Sokkal típusosabb magyar, mint például Pázmány Péter. Félünk, hogy plántája kipusztult már ennek a szép fajtának. Mert micsoda gyönyörű ember volna egy mai Bocskai István. Az Európától megihletett erdélyi kultúrában felnőtt. Protestáns, jeles, újító, nagy elme. Főképpen pedig bátor és bölcs magyar. Hiba és beteg csoda történhetett a magyar lélek evolúciójában. Iszonyúan pici magyarok a mai magyarok. Leszaladás történt a magyar típusok skáláján.

Hogy Belgiojosonak is köszönhetjük egy kicsit Bocskait, nem baj. Csak a nebulók kötelesek elhinni, hogy a messiások és hősök úgy nőnek, mint a krumpli, vagy úgy érkeznek, mint a meteor. Kicsinyes csírákból szökkennek elő a legnagyobb dolgok is, s a nagy emberek egyebet is cselekednek, mint hogy nagy cselekedetekkel traktálják a históriát. Féltette birtokait és várait Belgiojosotól, s erre fölkelt. Megvédte a lelkiismeret szabadságát. Megnövelte a magyarság harcos dicsőségét. Ivott a sikerek legnagyszerűbb italából. Gyakorolta a megértő és lemondó bölcsességet. Fáklyát gyújtott a magyar géniusznak. Okos formáját formálta meg a nemzeti szabadságnak. Megkötötte a bécsi békét. És elvesztette önmagát.

Ez évben háromszáz éve éppen. A bécsi békének s Bocskai halálának is. Ünnepelték ma az emlékét. Holnap, vasárnap megkoszorúzzák szobrát a protestánsok. Azt a Bocskaihoz méltatlan szörnyszobrocskát. Tetszik talán ismerni.

Ám e nagy ember nemcsak a protestánsoké és a hajdúké. Jusst formálunk hozzá minden magyar liberálisok. Korába behelyezve ő igazán elődje az igazán európai nagy magyarnak, aki ma még nincs. II. Dózsa Györgynek nem kívánjuk megtenni. De a Róma átkát kikacagó s Béccsel okosan hadakozó Bocskai István ma oly bátor vezére volna az európaian magyaros radikálizmusnak, amilyent nagyon sokára kapunk talán. Kár, hogy a história lehetetlen akaratából, a protestantizmus első hatalmában nem tudta annak idején magát megtartani. Más magyarjai lettek volna háromszáz év óta Magyarországnak, s ma jobb dolog volna magyarnak lenni.

Fájdalmas örömmel gondolunk régen eltűnt alakjára. Testamentumára, melyből még ma sem tudják az igazságot kiolvasni Magyarország fiai. Ma a magyar intellektuálisak a hajdúk. Nagyszerű csapat, mellyel új Magyarországot lehetne csinálni, ha egy új, mai Bocskai akadna. De ma Belgiojosok a magyar vezérek is. És kátaiak. Mi pedig ünnepelni tudunk. A régi Magyarország megmentőit szépen ünnepeljük. De új Magyarországot nem tudunk csinálni. Talán föléltük a magyar matéria értékesebb felét. Ha Bocskai István föltámadna, nagyon megvetne bennünket.

Budapesti Napló 1906. május 13.

Ódi

176. TRISTIA

- Várkonyi Farkass Béla verseskönyve -

Ismét egy halhatatlanságért pályázó fűzfaköltő. Impotens, kérődző, dönögő, lelketlen, ócska, rímes semmiségek. Lásd: az Akadémia hivatalos költőit. Lásd: a Kisfaludy- és Petőfi Társaságot. Elképed az ember, hogy ma még ilyen verseket írnak. Sőt állítólag csak az ilyeneket szereti olvasni a néhány tucat versolvasó magyar. Az öreg, fogatlan kritikusok pedig derék jelzőiket egyenesen az ilyen poéták számára tartogatják. Jó volna már végére járni, hogy a magyar publikum voltaképpen miképpen is gondolkozik arról a furcsa valamiről, aminek a neve irodalom. Jó volna már kitekerni a nyakát egy légió szemérmetlenül elmaradt írónak s egyre jelentkező epigonjaik légióinak. Dehát nem igen érdekli az a publikumot, hogy ki író azok közül akik írnak. Az írás művészi jelentőségéről is kár volna prézsmitálni. Bántsuk-e az öreg és ifjú Várkonyi Farkass Bélákat? Nem érdemes.

Budapesti Napló 1906. május 13.

(A.)

177. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Vilma királynő

Hágában azt mondják, hogy most bizonyos. Hat esztendős késéssel érkezik a trónörökös. Ujjong neki előre egész Hollandia. No végre: egy szimpatikus férfiú lesz rehabilitálva. Vilma királynő férjére egész Hollandia, sőt az egész világ vasvilla-szemmel nézett. Hiszen ez a mecklenburgi - iparlovag. Végre is neki tudnia kellett volna, mi okból szerződtették férjnek és e szemrehányásban sok igazság volt. És a mecklenburgit alighanem kidobták volna. A legszebb türelem sem bírja tovább hat évnél. De most már rendben lesz minden, ha - igaz.

II.

Ward Klára

Járt-e Pákozdon ez a szegény, beteg asszony? Avagy csakugyan itt volt-e Budapesten? Egyiket sem hisszük, s egészen mindegy. Érdekes csak az, hogy a publikum még mindig kiváncsi a volt Chimay hercegnére. Mert ha nem volna kiváncsi, nem írhatnának róla a lapok. De hol kiváncsi a publikum? Már két évvel ezelőtt Párizsban is csak a teljességgel nem válogatós bulvár-lapok mertek néhány sort írni Ward Kláráról. És csak kánikulában. Budapesten kivétel nélkül föltálaljuk az érdekes hírt. Föltétlenül azért, mert Budapesten érdekes és népszerű az, ami Ward Klárában betegség. Nem gratulálunk a budapesti közönség érdeklődéséhez.

III.

Wrede hercegné

Wrede Alfréd feleségét most már beviszik a szanatóriumba. Ez az előkelő szarka föltétlenül beteg. Holott amerikai nő s nem degenerált kékvérű. Hogy kleptománia-e a betegsége? Ez nem fontos. Ha pár száz évvel ezelőtt lett volna belőle Wrede hercegné, igen jeles asszony lett volna. Akkor a várurak ki-kirontottak a hanza-városok utazó kereskedőire, s elvették tőlük az ezüstkanalakat. Ha akkor él Wrede hercegné s ahogy nekünk a történelmet tanítják, ma ő: nemzeti hősnő. Az a bolondsága Wrede hercegnőnek, hogy a mi körünkben él.

IV.

Pálmay Ilka

A Carpathia hazahozta Pálmay Ilkát. Kegyesek lesznek hozzá vajon a sajtó és a publikum? Ezer érdeme volna ehhez. Valamikor illúzióval traktálta ezt a szegény várost. Nem tud a színpadtól megválni. Nem adj a föl a harcot az Idővel. Ő maga még mindig szent illúziókban él. Ha olyan emberekből állna a publikum, kik emberi dolgokat megértenek, s kik érdekes dolgokban gyönyörködnek, úgy ünnepelnék őt most Budapesten, mint soha még primadonnát. Mert aki úgy szereti az illúziókat, mint ő, az megérdemli az illúziókat.

Budapesti Napló 1906. május 15.

Pont

178. A MERÉSZ BAJUSZÚ ÁLMODÓ

A Lánchíd reszketni fog a kéjtől. Ha jön a császár, s tósztot mond Budán. A kacskakezű Vilmos szeret bennünket. Akárki akármit mond, nem igaz. Szeret bennünket a császár. Eitel Frigyes nem tud magyarul. De Vilmos mégis szeret bennünket. Céljai vannak velünk.

Ez eddig komoly volt, mint egy vezércikk. Pedig hát operett ez a javából. Két szerelme derül ki egyszerre Vilmosnak. A császár szereti a magyarokat. És szereti - a muzulmánokat.

Párizsban komolyan írnak a császár nagy álmáról. Vilmos új Mohamedje akar lenni az igazhívőknek. Izlám prófétája akar lenni a császár. Marokkóban is ilyenként szerepelt. Arábiában már legendák születtek a császárról. Vilmos egyesíteni akarja a mohamedánokat. Az Izlám egyesített erejét be akarja fogni ismét a Históriába. Szóval: Németország császárja vissza akarja csinálni amit valamikor Németország, illetve a nyugatrómai szent birodalom császárjai cselekedtek.

De mit akar velünk? Eléggé keleti népség vagyunk. Ez igaz. De nem Allahra esküszünk. Arról pedig nem is szólunk, hogy a németet huncutnak ismerjük. Az új Mohamednek egy kis betegsége van. Nem bír aludni Napóleon dicsőségétől. Lapos és szapora fajtáját szeretné a világ nyakába ültetni.

A világ azonban halad. Németországot s hóbortos császárját egyre kevesebb helyen szeretik. Két fajta áll azonban köldökét bámulva ez őrült, egyetemes haladásban. Az úristennek sem mozdulna a magyar. És még Allah hívására sem kapná föl a fejét a mohamedán.

Tehát nem is olyan hóbortos a császár. Velünk és a muzulmánokkal lehet csevegni és operálni. Egy zseniális magyar jóslata: az utolsó monarchia Európában Magyarország lesz, s trónján valamely Hohenzollern fog ülni.

Ki tudja, hogy mire gondol a merész bajuszú álmodó. Talán már látja az Egyesült Európai Államokat. Látja a világ folyását, mely nem fog kedvezni a koronásoknak. Ezért szeret minket és a muzulmánokat. A világ fölfordulhat, de mi maradunk, akik voltunk.

Eljön-e hozzánk? El fog jönni. Biztosan szép tósztot vág ki Budán. El kell hinni majd, amit mond. A merész bajuszú álmodó hisz a maga álmaiban. És irigységgel telik el a szívünk. Milyen hatalmas náció ez a kutya német. Egy családot tönkretesz, ha benne egy poéta támad. Németország a trónon is kibír egy álmodót.

Budapesti Napló 1906. május 17.

Ódi

179. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A duma

Politikai jogokat követel a nőknek. Amnesztiát szerez sok ezer rabnak. A halálbüntetést eltörli. Parcellázza a nagybirtokot. Elismeri minden nemzetiség jogát... Ötszáz évvel jár előtte a magyar parlamentnek az orosz duma. Csodálattal fordítja arcát Szentpétervár felé a világ. Nagyszerű erők országa szent Oroszország. A nagy stílus országa... Pedig föl se lehet sorolni a tervek és vágyak raját. Ég a megújulás akaratától a Romanov-birodalom. Mi a Kárpátok alól pirulva figyelünk oda. Eddig csak Nyugat felé figyeltünk pirulva. Milyen kicsinyek vagyunk mi. És milyen kicsinyesek. Lehet, hogy ez őrzött meg bennünket ezer év viszályai között. Hogy nem gondolkoztunk. Halálra butították ez országot a nemzeti kurjantások. Miniszteri ajkakról hangoznak itt olyan beszédek, milyeneket más országban a legszűkebb koponyájú aprók se mernének ma már elmondani. Bornirt és sötét beszédek. De ma már tapogassuk meg tagjainkat. Vagyunk? Élünk? Ha igen: siessünk. Mert bizony mi vagyunk Európa legideafóbabb népe. Mi nem gondolkozunk. És Cartesius mester mondta már, hogy csak az létezik, aki gondolkozik.

II.

Háború?

Vilmos császár a napokban birodalmának nyugati szélén járt s nyájaskodott a franciákkal. Párizsban pedig immár komoly lapok is jósolják: egy év alatt történik valami. Valami, amit hesseget mindenki, s ami sötét szárnyait nagyon borzolja. A rémmadár: a háború. Gyors és fenyegető szárnyaival hol itt, hol ott csapkod. Lehetséges volna? Hágában nemsokára építeni kezdik a béke palotáját. Franciaországban pedig immár az antimilitaristák sem merik a hadsereget bántani. Ki tudja? A sors szereti a nagy és szomorú komédiákat. Talán Hágában egy-két év múlva békekötés lesz. S amelyik háborús fél a sarcot fizeti, ugyanannak lesz majd kötelessége a béke palotáját fölépíttetni. Mert Miklós cár akarta a világbékét, s ugyanő csinálta az új idők leggyilkosabb háborúját. Oh még sokáig így fognak a nemzetek barátkozni - a békével.

III.

Szent István szobra

Hát álljon a szent király szobra, s áll is már. De ez a szobor is újra a nagypipájú nemzet szobra. Ugyanazé, mely temérdek millióért épített országházat magának. Országházat, honnan két tucat katona kiverte a nemzet képviselőit tizenöt perc alatt. Nekünk telik bőven minden külsőségre. Százezer krajcárunk nincs egy tanító évi fizetésére. A harmadik egyetem még mindig nem létező egyetem. Iszonyúan nagy az analfabéták száma. Egész szellemi életünk koldusnál koldusabb. De sok százezer forintunk van szoborra. Főképpen szentek és politikusok szobraira. Mert Jókaiéra, aki sem szent, sem politikus nem volt, nincs.

Budapesti Napló 1906. május 19.

Pont

180. SARAH ÉS PÁRIZS

Ponyvasátrában sír egy nagyon sovány asszony, kit Sarah Bernhardtnak neveznek. És nekem nem volna szívem kicsúfolni ezt a szegény asszony-Korjolánt. Nem ő csapta el a csapodár Párizst, hanem Párizs űzte el Saraht. Egyéniségek örök tragédiája az ő tragédiája.

Zseniális asszony, s bizonyos mégis, hogy rosszul látja ezt a dolgot. Nem a vénsége mián múlta ő divatját. Nem a jóízlés áll ma már tótágast Párizsban. Ahogyan Sarah Bernhardt Amerikában véli.

Régen sejtik Párizsban, hogy Sarah nem tér vissza. Emlékezéseit nemrégiben londoni lapban írta meg, s ő maga örökösen csatangolt. La-bas, Keleten, Budapest és Konstantinápoly között, Berlinben, Londonban s leggyakrabban Amerikában. Ha jól emlékszem, Sardou Boszorkányában adott újat utólszor Párizsnak. Vagy a fiának egy hülye, látványos darabjában. De memoárjaiból már kizokog a keserűség, hogy Párizs hálátlan. Színhazáról csak éppen, hogy a nevét nem vétette le. Miért a Sarah Bernhardt-színház, ha már Réjane asszony is csinálhat színházat. Becsületrendet is más színésznő kapott, nem ő. És már Párizst is szinte meghódította az új játszás, a meztelen, a németes. Régi, híres tisztelői elaggottak vagy meghaltak. Az új Párizs: pfuj parvenü, csunya, demokrata világ.

Utolsó érzéseit elvitte Amerikába a nagy asszony. Csak a büszkesége a réginél is hatalmasabb. Azt üzeni, hogy ő nem haragból tagadja meg Párizst. Privát okokból nem tér vissza. El ne bízza magát valahogy Párizs: Sarah Berndhardtnak csak a saját ügyei fontosak.

Hát mi is történt voltaképpen? Minden egyéniség egy korszak eredménye és szeszélye. Ha az a korszak elmúlik, nincs maradása. Ha ez az egyéniség a kaméleonnál is kaméleonabb. Ez az igazság minden egyéniségre érvényes. A politikusra, a betörőkirályra, Gaponra, a költőre, a művészre, az apostolra, Fedák Sárira, Hazafi-Veraira. Mindenkire, aki valamelyes egyéniség. Mihelyst kicserélődnek egy társadalomban az erők, a megváltozott társadalom elsősorban az előző korszak egyéniségeit kezdi ki, s vesziti el.

Sarah, a zsidó nő, a legarisztokratább nő volt talán az egész világon. Dicsőségben, igazi dicsőségben csak a császárság alatt élhetett, s a császárság után addig, míg a harmadik köztársaság végleg meg nem fejelte az új társadalmat.

Ez elkövetkezett. Nem a Sarah vénsége a baj. Stílusát is tudta ő üdvösen formálgatni. De az új francia társadalomnak s publikumnak a Sarah Bernhardtok már nem kellenek.

Budapesti Napló 1906. május 20.

Ódi