232. "MARADJANAK A TEMPLOMBAN"

Most, mikor Magyarország nyakára készül ülni a klerikalizmus, s már-már kitör a klerikális vezéreken a győzelmi téboly, érdekes vallomást olvasunk a nagyon katolikus Magyar Állam című lapban. Ez a vallomás mutatja, hogy a derekabb katolikusok is látják a komédiát. A főurak és papok dús asztalok mellől akarják a népet vezetni s a régi lelki és testi nyomorban tartani. Ezt mondja a többek között a Philippus álnevű cikkíró.

Tetszik tudni, mit tett Krisztus urunk mikor az emberiség bajainak orvosául fellépett? Leszállott az emberek közé... magára vette bűneinket. Tessék jól megérteni: "magára vette bűneinket". Ha a papság a társadalom bajait meg akarja orvosolni, szálljon le az emberek közé, s "vegye magára bűneinket". Ha ezt nem teszik, vagy tenni nem tudják, mély tisztelettel kérem őket, maradjanak hatalmuk körében, a templomban, hol otthon vannak. Nagyon, de nagyon tévesen fogják fel szerintem a kereszténység szellemét, kik azt hiszik, hogy Isten mindvégig mannával fog bennünket tartani az égből. A kereszténység más valami. Ha az Istennek le kellett szállni az emberi élet nyomorába, hogy ezt az embert onnan kiemelje, nekünk elég lesz, ha kényelmünk s jólétünk paradicsomából dirigáljuk a társadalmat? Nem, nem, nem. Ez kérem nem kereszténység, ezt a zsidó papok is értették, talán jobban, mint az urak. Bocsánat az őszinte szóért, jobb ez, mint a halál. Vegyék magukra a társadalom bűneit s ha kell, haljanak meg, de bűn nélkül. Megmondom bővebben! Legyenek oly szegények s koldusok, mint a segítségre szoruló társadalom. Éhezzenek, mint ők, fázzanak, mint ők, legyenek hajléktalanok, mint ők, éljenek a bűn tanyáján, hol ők, s szenvedjék el az erköcstelenség, rágalom, a gúny s hazugság ördögi mesterkedéseit, miknek ezek rabjai. Legyen oly keserű s fájdalmakkal terhes életük, hogy a halál százszorta szebb angyallá lesz előttük minden földi jónál... s lesznek apostolok. Ha erre nem képesek, vagy tenni nem akarják, tisztelettel s amennyire tehetem, alázattal kérem az urakat, maradjanak az oltár szelíd s tiszta levegőjében. A tisztelendő urak nem ismerik az élet nyomorúságát, nem kívánom, hogy megismerjék, de engedjenek meg, ha azt mondom, hogy ki legfölebb a gyónószékből ismeri azt, az tettre, krisztusi tettre nem képes.

Elhangzik a levegőben Phillipus vallomása és intése. A tisztelendő urak nem lesznek apostolok, hanem agitátorok. A főurak még kevésbé. De a népet még jobban fogják bolondítani.

Budapesti Napló 1906. május 19.

233. HAZUDIK?

A néppárt lapjának irtózatosan fáj, hogy a függetlenségi pártban vannak még - függetlenségiek. Fanyar gúnnyal ugratottaknak nevezi azokat a képviselőket, akik függetlenségi politikát követelnek és fanyar gúnyolódásában a következő kijelentésekre ragadtatja el magát a radikális politikát követelő Barabással szemben.

Először: tudja Barabás úr egyáltalán, mi a radikalizmus, mit értenek alatta minálunk bizonyos elemek és lapok? Másodszor: komolyan azt hiszi, hogy ő neki sok követője van a Royal-klubban? Harmadszor: nem tartja impolitikusnak, sőt egy komoly számba vétetni akaró politikushoz méltatlannak az ugrást? Negyedszer: nem vette még észre, hogy a mai képviselőház óriási többsége nem hogy nem radikális, de még liberális sem, hanem igen észrevehetően konzervatív?

Tehát: nem hogy nem radikális, de még liberális sem, hanem igen észrevehetően konzervatív. Mármost vagy hazudik és rágalmaz a néppárt lapja. Akkor ideje, hogy a radikális többség elrúgja magától a néppártot. Vagy igazat mond. Akkor ölelkezzenek össze, alakítsák meg a nyíltan reakciós többséget, és ne csalják tovább az országot.

Budapesti Napló 1906. május 20.

234. NÁSZUTAZÁS A KASZÁRNYÁBAN

A Népszínház igazgatósága ma premiernek hirdette a Nászutazás a kaszárnyában című operettet, tulajdonképpen pedig ez csak repríz volt, mert a múlt szezonban a budai arénában mutatták be Bokor József operettjét. Akkor egy pár előadás után levették a műsorról, és a jól megérdemelt nyugalomba helyezték. De hogy még egyszer szerencsénk lesz ehhez az operetthez, azt igazán nem képzeltük. Afféle rossz nyári darab, amely nem érdemli meg a szereplők fáradozását sem, a közönség érdeklődését és legkevésbé a komoly kritikát. Az a fiatal férj, akinek közvetlen a házassága után be kell rukkolnia, és az a fiatalasszony, aki utána megy a kaszárnyába, ahol a legbolondosabb bonyodalmak után végül boldogan hazatérhetnek, természetesen már nem új dolog. És ha már az ily darab híján van minden elmésségnek és humornak, akkor még volna egy mentőeszköz, a zene. A Nászutazás a kaszárnyában zenéje pedig dallamkitalálásban és hangszerelésben egyrészt szegényes. A szereplők sok jóakarattal játszottak és főkép Ledofszky Gizella, Petráss Sárika, Raskó, Szirmai és Pázmán kaptak tapsokat. A színház nézőtere félig sem telt meg. Az előadást Stefendisz karmester vezette.

Budapesti Napló 1906. május 20.

(L.)

235. ARATÁS ELŐTT? ARATÁS UTÁN?

Az ismeretes marsrután kívül mi lesz még a kormányprogramban? Hogy mi nem lesz benne, azt tudjuk. Hogy mi az, ami benne lesz, még titok. De valamit sejtünk. Lesz benne megnyugtatás. A népnek? Nem. Az Omge urainak? Igen. Az Omge urai, méltóztatnak tudni, keservesen panaszkodtak, hogy rettentő trémában vannak a földmívesszervezetek miatt. És fölírtak a kormányhoz, hogy vagy vonja vissza a restitutio in integrum címén a földmívesek szervezkedésére vonatkozó engedélyt, vagy legalább helyezze ezeket a szervezeteket Darányi úr felügyelete alá. Nos, nemcsak sejtjük, de bizonyosra vesszük, hogy az ezerholdas Jeremiások a kormányprogramban megnyugtatást fognak kapni a maguk siralmaira. Nekik nem szabad olyan sokáig tűkön ülniök, mint a misera plebsnek. Az ezerholdas Jeremiásokat tehát Darányi nevében sietvést már a kormányprogramban fogják megnyugtatni. De hogyan? Kilátásba helyezik a földmíves-szervezetek feloszlatását? Vagy igazán a Darányi úr szeretetteljes gondozásába fogják helyezni? A formát nem tudjuk. De a tromfot talán nem fogják aratás előtt kijátszani, csak majd aratás után. Mert ma már harmincezer szervezett földmíves van az országban, s ezeket nem az engedély, hanem a megcsinált szervezet tartja össze. Ezeket a közös nyomorúság akkor is közös táborba és közös eljárásra fogja szorítani, ha esetleg hivatalosan feloszlatják, vagy kegyes miniszteri felügyelet alá helyezik. Aratás előtt tehát esetleg kockázatos volna őket felbőszíteni. Azaz hogy... Csavaros ész az úri ész. Az sincs kizárva, hogy éppen ezért próbálják őket aratás előtt felbőszíteni. Mert akkor úri hozsannák között lehet közibük lövetni. És akkor úri tapsok között lehet demonstrálni, hogy ilyen elemeknek nem való az általános választói jog. Pedig hát mit demonstrálnának ők szívesebben, mint éppen ezt?...

Budapesti Napló 1906. május 26.

236. JÁNOS PAP

Úgy-e, hogy megmondtuk? Úgy-e, hogy igazunk volt? Hock János, a nemzeti szalonpap, tegnap este egy cikket írt a Magyarországba. Egy cikket. Nem kettőt, mint Mezőssy Béla. S ma reggel már azt olvassuk a koalíció egy másik lapjában, hogy Debrecenbe Wolafka utódjának Hock Jánost küldik le. Oh János pap! Oh Debrecen! Oh új korszak!...

Budapesti Napló 1906. május 27.

237. MAGYAR BESZÉD

A maradi nacionalista Tóth Béla is pedzi már a dolgot. Magyarországon ma már nem tudnak az emberek magyarul beszélni. Szóról-szóra igaz, amit Tóth Béla állít: az Apponyi Albert magyarságától például megveszne a magyar komondor is, ha ezt a magyarságot beadnák neki. Főképpen a mi szittyáskodó politikusaink mutatják a magyartalanságnak szörnyű példáit. De Apponyi Albert legalább úgy beszéli, mintha németből fordítaná le nagyon ritkán új gondolatait. Ám a többiek magyarsága még kevesebb. Valami teljes elszakadás minden nyelvlélektől. Fordítása nem létező nyelvbe burkolt alig létező girhes gondolatoknak. Csak példaképpen néhány mondat a Kiss Ernő szobra mellett tartott ovációkból. Justh Gyula: "...S példádat igyekezni fogunk követni... Nem feszegetni kell a múltat egymás között." Csak találomra ragadtuk ki e kettőt. Günther Antal: "A magyar királyi kormány megbizásából hoztam ezt a koszorút. Leteszem azt Kiss Ernő szobrának lépcsőjére, hogy hirdesse azt a kegyeletet, amellyel a magyar kormány Kiss Ernő emlékének itt megjelent képviselője által áldozni hazafias kötelességének ismerte." Tehát Kiss Ernő emlékének a képviselője jelent meg itt, s nem a magyar királyi kormányé. Az új korszak nem elégedett meg avval, hogy magyarul nem beszélő horvátokat hozott a magyar parlamentbe. De általánossá, szinte kötelességessé tette a magyartalanságot. Franciaországban például előkelő politikusoktól megkívánják, hogy formásan, új szavakkal s fordulatosokkal tudjanak beszélni. Sőt írni. Nálunk is volt annyi szabály eleddig, hogy értelmes mondatokat kötelesek szerkeszteni még a politikusok is. Ez elmúlt. A szittyáskodó hazafiak nem tudnak magyarul beszélni. S írni? Ugyan. Ezt nem is várja senki magyar uraktól. A magyar beszéd az új korszakban olyan mostoha gyermek, mint például a - magyar politika.

Budapesti Napló 1906. május 29.

238. ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT

- Az Akadémia röstelkedik -

Budapest, május 28.

Zárt ajtók mögött az Akadémia arról tanácskozott ma, csakugyan olyan nagy tudós-e gróf Andrássy Gyula, vagy sem. Természetesen nem tudni, mi történt a zárt ajtók mögött. Nyilvánvaló lett azonban, hogy miért vonultak el a gondosan elsötétített, jól becsukott szobába? Képzeljék el: valami történt, valami, ami megállásra, gondolkodásra, cselekvésre, röstelkedésre készteti az Akadémiát? Az Akadémia régi testület és évtizedek óta eleget csinált, amiért mi röstelkedtünk. Ők azonban - a karaván halad - mentek gőgösen felemelt fejjel tovább. Mégis most röstelkednek, amiből joggal sejthetjük mi, kevésbé edzett magyarok, hogy kacagtató, szégyenletes, arcpirító botrány történt, lévén nyilvánvaló, hogy kisebb baklövések jelentéktelenebb plágium-ügyek, vagy szokványos Abdera-esetek miatt a tudós idegrendszer nem ragadtatja magát a szégyenkezésig.

A zárt ajtók mögé valóban nevezetes abderiáda kergette a tudós testületet. A szürke kőnyomatos, a házmesterleány öngyilkosságok hírének rideg szállítója nem tudja felindulását leleplezni, ahogy elmondja az Akadémia nagyjutalma körül kezdődő utazást.

Budapesti Napló 1906. május 29.

239. A NÉVJEGY IS VÍVMÁNY?

Mikor Bánffy Dezső volt Magyarország miniszterelnöke, Vilmos császár Budapesten látogatta meg a magyar királyt. Mondott is egy nagy magyarbarát felköszöntőt, s az akkori ellenzék fogcsikorgatva mondta:

- Veszedelmes szemfényvesztő ez a Bánffy!

Most Wekerle a miniszterelnök, az akkori ellenzék a kormánypárt, Vilmos császár pedig Bécsben látogatta meg az osztrák császárt, de letette névjegyét a magyar Házban is. És Wekerle nem szemfényvesztő, a császár névjegye ellenben nemzeti vívmány. Hogy a kakas csípje meg azt a sok vívmányt, már azt se tudjuk, hová tegyük őket...

Budapesti Napló 1906 június 7.

240. SZEGÉNY MAGYARORSZÁG GYÓGYÍTÁSA

Az új éra alaposan hozzáfogott szegény Magyarország gyógyításához. Egyelőre deputáció fogadásokkal, kinevezésekkel, erkölcsös rendeletekkel, új állások kreálásával, s mint lapunk egy más helyén olvasható - állatorvosi doktorátus létesítésével gyógyít az új kormány. Elismerjük, hogy a doctoratus medicinae veterinariae okos és szükséges. De furcsa, hogy ez a különben is titulusos új rend titusokkal akarja meggyógyítani szegény Magyarországot. Mintha nem is a titulusos és potemkini szisztéma volna a mi egyik legnagyobb bajunk.

Budapesti Napló 1906. június 10.

241. BOROSTYÁN SÁRI

Kedves és értékes talentumú színésznő viszontlátása örvendeztette meg ma este a Nemzeti Színház publikumát. Borostyán Sári játszotta el szívesen várt és fogadott vendégként Vilma parádés szerepét Herczeg Ferenc leghercegferencibb darabjában: A dolovai nábob leányában. A vendégszereplés külsőségei: telt ház s a legmelegebb hangulat. Kezdetben egy kis elfogódás érzett Borostyán Sári játékán, de ez csak intenzívebbé tette a közönség rokonszenvét. Néhány perc múlva aztán Vilma a leghelyesebb, legkészebb s legátérzetebb Vilma lett. Borostyán Sári játszókedve és tudása elsőrendű, bensőséges, friss. Bájos megjelenése, hangorgánumának csengése és melege csak fokozzák a hatást. Kétségtelen s nagyon megérdemelt sikere volt Borostyán Sárinak. A többiek: a régiek gyöngék és kevésbé gyöngék.

Budapesti Napló 1906. június 16.

242. TANÁRJELÖLT

(Kolozsvár)

Elolvastuk az Egyetemi Lapoknak azt a számát, amelyet nekünk elküldött. Legélvezetesebbnek valóban azt a cikket találtuk, amely a királygyűrűhöz hasonló ifjúsági kitüntetést sürget az ifjúság vezérei számára a következő megokolással:

...Mert az egyetemi életet két szempontból osztályozhatjuk: a szülők s a magunk szempontjából. A szülők szerint egy ifjúnak három teendője van: tanulni, tanulni, tanulni; szerintünk pedig kettő: tanulni s e mellett az életre való diákeszményekért - tehát közvetve a haza s a nemzet boldogulásáért - harcolni. Legideálisabban oldják meg e feladatot azok, kik a kettőt összeegyeztetni tudják, de vannak túlbuzgók, kik aztán a végletekbe tévednek. Vagy csak tanulnak, s a nap minden órájában, az óra minden percében a könyvnek élnek, - vagy a féktelen honszerelem által vezéreltetve, minden erejüket a köz, a haza jólétének előmozdítására pazarolják. S míg az előbbiekre - kik utóvégre mégis csak a legnagyobb mértékben önzők, mert saját céljaikon kívül egyebet nem ismernek s egyébre nem is kiváncsiak - a kitüntetések egész légiója: sub auspiciis regis, zsiros állás stb. vár, addig az utóbbiak fizetése a gáncs, bizalmatlanság, hivatalos s családi perpatvar, szóval az örökös háborúság és kellemetlenség. Felebaráti szeretetünk parancsolja tehát, hogy gondoskodjunk a mi önzetlen bajvívóinkról is! A királygyűrűvel szemben - illetőleg a sub auspiciis regis mellé - alapítsuk meg a "Pro iuventute" magyar diákérdemkeresztet. Higgyétek el, hogy ezzel tartozunk önmagunknak!

...Valóban: az önzők, akik csak tanulnak, a legsúlyosabb megvetésre méltók, ellenben lelkesedni kell azokért, akik féktelen honszerelmük sugallatát követve minden erejüket a haza javára pazarolják... Ennél igazán csak az a költemény jobb, amelyben Ámor mint istenasszony működik. Vagy az a szerkesztőségi ábránd, amelyben "sötétség a la Guzi kenőcs" szerepel. Ön azt kérdi tőlünk, milyenek a budapesti egyetemi viszonyok. Biztosítjuk róla, hogy nem sokkal jobbak, és hogy a nívó itt is pirulásra késztetné önt. De a budapesti egyetemen van már egy mindig nagyobbodó fiatal tábor, amely keményen tanul, amely keményen dolgozik, amelyet féktelen honszerelme nem Kecskeméty-féle szereplésre visz, hanem arra, hogy a maga körében tudományos életet próbáljon teremteni. Kolozsvárt teljesen hiányoznék ez a genre?

Budapesti Napló 1906. június 16.

243. ÉRTESÍTŐ A - SEMMIRŐL

A hivatalos címe ez: Akadémiai Értesítő. 1906. június-július, 198-199. füzet. Szerkeszti Heinrich Gusztáv. Végiglapoztuk, s ég a szégyentől az arcunk. Nagyobb része a füzetnek József főhercegről emlékezik prózában és versekben. Amint azt az Akadémia május 20-iki emlékünnepén föltálalták. Míveletlenség és páratlan szolgalelkűség ordít e sorokból. Csak Montenegró Akadémiája fog ilyent produkálni, ha lesz majd. Például P. Thewrewk Emil egész levélládát közöl. Pedig a hírlapok révén milyen régen tudja már Magyarország P. Thewrewk Emil legnagyobb tudományos érdemét, hogy hozzá leveleket írt József főherceg. De leközli az úr ama hízelgő és kriminálisan rossz ódákat, melyeket József főherceg családjának eseményeire írt. Hasonló irodalmi alkotás Hegedüs Istvánnak József főherceg emlékezete című verse. Berzeviczy nyitó- és záróbeszéde pedig mintája a magyar közélet fráziskonyhájának. No, de a tudomány is helyet nyert a lefolyt hónapok alatt. Téglás Gábor A német limes-bizottságról szóló értekezése erre vall. Széchenyi István tudniillik egyenesen a német limes okából alapította az Akadémiát s azért, hogy lojális, üres urak érdemeket szónokoljanak ki maguknak fejedelmi fenségek előtt. Jeles adatok az Akadémia ülésének jegyzőkönyvei. Végül szegény tudós Thury Józsefről zeng egy aprócska nekrológ: Szilády Áron gyászbeszéde a halasi temetésen. Ez is szörnyen jellemző. Ha Thury főherceg lett volna, még fél évig zokognának róla az Akadémiai Értesítőben a siratók... Különben pedig haragszunk magunkra. Mit is vettük észre ezúttal ezt a füzetet. Hiszen az igazi magyar intelligensek nem nagy, de elnyomott csoportja régen tudja már: tudománytalanabb, reakciósabb, nagyképűbb és üresebb gyülekezet még nem kérődzött soha kupolák alatt.

Budapesti Napló 1906. június 20.






8. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1906 junius-1907 junius

1. PÁRIZSIG

(A havas Tirol - Secession am Königsplatz - Forradalom a forradalom ellen - Doktor von Wehner - Párizs új meséi)

Tirolban most virágoznak az orgona-bokrok s utánunk a Brenner tájáról havasan kacagnak a bércek. Innsbruck, Kufstein s különös kék alkonyat száll le: végre München. Pihenés, rossz hotel. Englische[r] Garten, szőke leányok. Gambrinus és Secession am Königsplatz. Semmi új: az én álmos, derék, bágyadt mosolyú Münchenem a régi. Zivatarral virrad s én nem megyek a Glaspalastba, hol köteles, évi szalonja várna a komoly művészetnek. Lássuk a forradalmat a nemes Albert Ritter von Keller vezetése mellett: a Szecessziót.

S oh szent és szomorú Mulandóság, édes anyánk e földön, sírni szeretnék. München a régi. Budapesten nem lenni jó, vén szívünket holnap íme Párizs felé visszük. De érdemes-e érezni, okoskodni és menni, mikor a forradalom is megvénül? Bús tanúsága annak, hogy elhagy minket minden mi fiatalságunk: a Secession am Königsplatz. Kihullott az oroszlánok foga s zablákhoz szoktak a vad csikók. Jaj a forradalomnak, hogyha győz, mert nyomban meghal. És ezerszer jaj az első apostoloknak: Jakab tüzes volt s rokona Jézusnak, mégis a jött-ment Pál fejezte be a forradalmat. A Szecesszió győzött s aratnak a jövevények. Semmi, semmi: Trubeckój herceg három bronzocskája, Kraus Ágost, Heine, az eleven piktorok közül: Stucknak öt darabja (köztük egy merész önarckép), Wieland, a francia Besnard és még egy páran beszélnek hozzánk halvány ajkkal, gyönyörűen, de bánatosan. A halottak: Carriere, Weinhold, Langhammer, Piglheim, Volz nem tudnak a szomorú győzelemről. Vásznaik még lövellik az elviharzott forradalom tüzét. Blanche, Gandara Párizsból fésült, illedelmes vásznakat küldenek, Becker-Gundhal fáradt, csak a nemes Albert Ritter von Keller hiszi, hogy ez még mindig forradalom. Modern hölgyek egy kollekciójának a címe: Egy jól öltözött, sok ruhájú hölgy: mindig egy és banális. Ha élne, még az aszfaltbetyárok sem látnák meg s Budapesten sem. Csak Hodler lesz egyre vadabb, mert bátrabb s újabb nem tud lenni. Aztán egy-két új borzas, posztumusz csirkéi a nagy ébredésnek. A többiek olyan jámborok, hogy Budapest legőszebb zsürije kalapot emelne előttük.

Hajh, hajh, nem mertem elmenni a Glaspalastba: még ott találom a forradalmat. Jött álmosan az este, zápor is megvert egy párszor, ődöngtem búsan. Rossz idők járnak ma a fiatalokra és a forradalmakra. Még a kolosszeumban is fogatlan komikusok énekelnek erkölcsös kuplékat. Erkölcs, erkölcs, hiszen ez az: feketedik az öreg Európa. Doktor von Wehner, a bajorok Apponyi Albertje, az idők embere. Ő fejezi ki legjobban, amiben már Londontól Moszkváig nyakig benne vagyunk. Az öregek eddig csak védekeztek: most már ők fogják csinálni a forradalmat - a forradalom ellen. Valláserkölcs, rend, tekintély: hirdeti a bajor kultuszminiszter s a bajor Jolbejeket átnyújtja a bajor Mailáthoknak.

S egy zakatoló nap, végtelen nap: itt van Párizs. Esti arcának minden csábításával, ígéretével fogad, mint régen s úgy érzem, hogy nem is hagytam el. Úgy-e te nem lettél erkölcsös én Párizsom s nem haragszol a forradalomra? Messziről s nehezen jöttem, álmos vagyok, csak úgy altatónak mesélj ma még egy-két kalandot.

És törötten vetem magam az ágyra s hallgatom. Itt van Szizovatha király Kambodzsából: nagyon kedves vadember: Öreg, de redingote-ja is van s elvégre koronát visel. A táncosnőit nem hozta el, mert ő el tud már nélkülük lenni s Lépine úr az erkölcs nevében kérte őt erre. Most itt dúl az erkölcs: ezennel visszatértünk a történelmi fölfogáshoz. Róma ledől s rabigába görnyed; Clemenceau mondja Jauresnek. Éppen elég volt a kacérkodás valami új társadalommal, amely bizonytalan. Vége a kiméráknak. Marx szerint és szegény Michel Lujza szerint is: egészséges társadalmi rend csak Kambodzsában van. Aki hát kommunizmust akar, menjen Kambodzsába Szizovatha őfelségével. Aki táncosnőket akar, szintén.

Így mesél első estémen Párizs. Csak egy-egy szó éri már dallamosan a fülem. Nagyon nagy út volt, fekete madárként jön az álom. Az ajkam fáradt, keserű mosolytól torzul s evvel a mosollyal alszom el.

Párizs, június 21.

Budapesti Napló 1906. június 26.

A. E.

2. A SZAJNA MELLŐL

I.

Roma - non gaudet

Clemenceau és Jaurès csatájának Róma nem örül. Hinné ezt valaki? Szocializmus és polgári radikalizmus marakodnak. Valaha ilyenkor Róma örült. Ma? Ma Róma kap ki. Csak nagyszerű ország ez a Franciaország. Új és új leckéket ad a világnak. Mi lesz most? Franciaország ma radikális. Viszont a burzsoá társadalom remeg a kollektivizmus veszedelmétől. Ám radikálisnak csak kell lenni - valamerre. Tehát a polgári radikalizmus Rómára veti magát. A lutte finale még csak most kezdődik Franciaországban. Tíz év után nyoma se lesz itt az Egyház hatalmának. Minden más horoszkóp hamis. Most jelent meg Párizsban egy érdekes könyv: Contre Rome. Teljes arzenál ez. Dokumentumai az Egyház ellen indult harcnak. A polgári Franciaország egyelőre obstruál a szociális állam-alapok lerakása ellen. De e helyett ki fogja söpörni a portájáról Rómát. Pápástul, templomostul, kátéstul együtt. Ez is jobb, mint semmi. Sőt talán ma - a legjobb. Vidáman várhatja a nagy söprést a haladó világ.

II.

Párizs és Szizovatha

Nem szabad azon mosolyogni, hogy Párizs komolyan ünnepli Kambodzsa királyát, Szizovathát. Jó emberek komolyan és szeretettel szoktak a gyermekekhez szólni. És Párizs így viselkedik az egzotikus fejedelmekkel szemben. Becézi, komolyan veszi őket, s játszik velük[.] Szizovatha természetesen boldog és büszke. Láttam a Sarah Bernhardt színházában a fekete felséget. Olyan komoly áhítattal hallgatta Rostand Sasfiókját, mintha minden szót értene. Ami pedig a famőz táncosnőket illeti, ez furcsa história. Szizovathának nincsenek udvari táncosnői. Ellenben hallotta, hogy Párizs szereti a nőket. Ő felsége tehát összeszedett vagy száz táncosleányt az országában s hozta őket ajándékba. Párizs azonban nem engedte meg, hogy a gáláns király kompromittálja Kambodzsa trónját. Párizsnak ma még nem a királyok szállítják a nőket. Mindenek fölött pedig Párizs nem engedte meg, hogy konkurrenciát csináljanak az ő kis nőinek. Hiszen vannak ezek, szegények, elegen.

III.

Százötvenmillió frank

Európának ennyibe kerül a militarizmus minden egyes napon. Tessék ezt megszorozni háromszázhatvanöttel. Az ember nem éppen szocialista. És mégis, mégis. Eszébe jut millió földi szomorúság. Ez a rettentő kincs mennyi jót tudna mívelni. És ezt a polgári Európa bambán szórja ki önvesztére. Holott véres birkózásokra kész, ha tíz fillérrel többet akar a munkás. Minden becsületes ember ordítsa ezt a rémes valóságot minden egyes napon. Dugja be a fülét, ha szép igékkel vigasztalják. Hiszen százötvenmillió frankot eszik el előlünk naponként a katona. Lehet-e másról beszélni, míg ez így van? Guesde azt kívánja, hogy a nagytőkéseknek ne legyen választói joguk. Ennél bölcsebbet is kigondolhatott volna. Ha a dúsgazdagok szeretik a katonaságot, legyenek ők katonák s csak ők. Fizessék is meg az árát. (Apropos, egy kis mementó. Franciaországban a munkások arról vitáznak, hogy ne vegyék-e el a gazdagok választói jogát? Ostoba gondolat természetesen. De tünete egy óriási progressziónak. Nálunk még komolyan hiszik az uralkodó osztályok, hogy az általános választói jogot lehetséges - meg nem adni.)

IV.

Sarah Bernhardt itthon

Amerikából nem régen azt üzente, hogy sohse jön haza. Tehát ma már Párizsban van. Elébe utazott minden smokk, egy sereg újságíró, sok színész, habitüé. Valaki megsúgta neki, hogy most már megkapja a becsületrendet, ha akarja. A nagy Sarah ez idő szerint töpreng. Elfogadja-e? Amerikai útjáról meséket beszél a kitűnő nő. Ha fele igaz, ez is sok. Többet keresett a körútján egy millió franknál. És hízott öt kilót. Ez nagyon sok ám. Csodálatos asszony. A kupéból egy aggastyán karján szállt ki. Ez az aggastyán - a fia. Ma már a Bois-ban kocsizott s én lekaptam a kalapom előtte. Ez a nő a legfranciább nő ma Párizsban. Ha fiam volna, boldog volnék, hogyha Sarahba bolondulna.

Párizs, június 24.

Budapesti Napló 1906. június 27.

A. E.

3. ÚJ HARCOK ELŐTT

[Párizsi munkatársunktól]

Clemenceau nagy temperamentuma dicsértessék, Franciaország politikája új szenzációkat ígér. Most jön a kultúrharc és az osztályharc istenigazában. Ám előbb meg kellett bénítani a reakció kezét. És ez gyönyörűen sikerült. Ma triumfál a radikális bourgeoisie Franciaországban. Nincs szüksége a szocialistákra s paskolja a reakciót.

Taktikának is elsőrendű volt ez. Mert mit tegyen a reakció? A Sarrien-kormány antikollektivista. Ez ellen nem lehet a reakciónak kifogása. De csak nem tapsolhat istentelen ellenségének? Vagy álljon Jaurès és Guesde mellé? Hiszen ezek még nagyobb ellenségek. A szocialisták is savanyú kedvűek. Ha ostromolják a Sarrien-kormányt, a reakciót segítik. Guesde ugyan optimistának mutatja magát. Valójában ő se jóhiszemű álmodó. Ő is érzi, hogy még nagyon messze van a győzelem. Sok zavaros harc lesz még addig.

Tragikomikus azonban szerfölött az ultramontánok helyzete. Drumont majdnem sírva kérdi:

- Hát ki lát itt tisztán? Clemenceau a rendet védi. Clemenceau most konzervatív. Clemenceau: a vén forradalmár. Most én vagyok az anarchista. Én, aki mindig a demokrácia és szabadgondolkozás ellen okádtam lángot. Én ütöm a radikalizmust. És Jaurès is üti. Borzasztó idők ezek. Sem logika, sem belátás, sem erkölcs.

Bizony ez egy kicsit így van. Clemenceau ezt jól csinálta. A ma: a francia kapitalizmusé. Ez megijedt a szocialista barátságtól. Mert a barátságnak ára szokott lenni s a fizetést máris sokallja a burzsoá Franciaország. A félősebbek már fenyegetőztek:

- Ha tovább is növesztik a kormányok a szocialisták szarvát, mi royalisták leszünk.

És Clemenceau, éppen Clemenceau, elkiáltotta az új jelszót.

- A kollektivizmus az ellenség.

A hatás: nyüzsgés, torlódás, zavar. És egy hatalmas, radikális, polgári többség. Megbénított szocialisták és megbénított klerikális-ultramontánok.

Most aztán van egy csomó ellenség. Az ellenség le Dieu: erre esküszik minden szabadgondolkozó. Az ellenség Róma: ez minden radikális jelszava.

A reakció ijedtében most eldobta az álarcot s ma már naponkint írják minden színű ultramontán lapok:

- Egyesülniök kell a rokon pártoknak. Az ellenség: a köztársaság.

No, hát erre a jelszóra nem fognak nekik segíteni a kormánybuktatásban Jaurèsék és Guesde-ék. Sőt a szocialisták most fogják csak igazán belátni, hogy Rómával kell először leszámolni. Addig hiába ostromolják a polgári rendet. Reakció és polgári radikalizmus ebben a harcban ellenségekként is - szövetségesek. És ameddig az antirepublikánus reakció hatalmas, a polgári radikalizmusnak van elég tőkéje a népszerűségből.

A reakció tehát bizonyosan két tűz közé került Franciaországban. Viszont a szociális reformok útján sem állhat meg a polgári, demokrata rezsim. Áldott tehát az a káosz, ami most Franciaországban van. A legbiztonságosabb haladás útján indult újabb stációk felé Franciaország.

Csúnya harctér a politika. Moslékos felszíne a társadalom küzdő, háborgó, vajúdó mélyének. De mennyi nobilis és emberi sugárt vet itt, e dicsőséges országban, még a politika is. Milyen szent csökönyösséggel akarja s vívja az egyén és a társadalom fölszabadítását Franciaország. Egy másik országra gondolunk, hol fekete felhők szárnyán megint megérkezett a középkor. Európa közepén. És kihull hazaíró, indulatos kezünkből a toll.

Párizs, június 25.

Budapesti Napló 1906. június 28.

A. E.

4. AZ ABEL BONNARD-OK

(Párizsi levél)

Önök talán olvasták már: Abel Bonnard-nak hívják a legifjabb laureátust. Poéta a gyerek és alig huszonhárom éves. Ő kapta a francia poéták prix de Rome-ját. Terebélyesedik a felséges Állam. Már a poétáknak is ad pénzt. Abel Bonnard: az első állami poéta.

Menjen Rómába vagy Athénba. Ez a parancs. Háromezer frank nem kismiska. Főzze le Lamartine-t, Hugót, Musset-t és Rimbaud-[t]. Szegény gyerek, milyen fiatal még. Istenem, be jó, hogy Magyarországon huszonhárom éves fiúkat nem érhet ilyen baleset.

Hogy mit tud az Abel fiú? Van egy kötete: Les Familières. Fene-új poézis. Elnyomott testvéreinkről szól: az állatokról. Együgyű fogás. Sok fiatalt bolondított meg az a Kipling. Abel Bonnard sohse írt volna, ha nem írnak előtte: Lamartine, Laforgue, Renard és Kipling. Sőt még többen.

Ma divatos az ól-szag. A francia poézis bevárta Pósa Lajost. Próza, próza: az örök szűz poézis nevében. Hitvány dekadensek és szimbolisták: el. Jó poéta ma az, aki irodatisztnek se volna rossz.

Sajnáljuk ezt az Abel gyereket. Tehenekről és macskákról verselt eddig. Most tessék neki Rómában vagy Athénben dalolni. Megteszi: ez bizonyos. Ostoba verseket farag majd. Nem lesz semmi a fiúból. Huszonhárom éves. Holott mennyit tud ígérni az ember huszonhárom éves korában.

Nem fáj azonban az Abel Bonnard feje nekünk. Ő akarta. Ha van ma Franciaországban kis poéta, akiből nagy lesz, nem volt a pályázók között persze. Abel Bonnard nagy ember lesz. Nagy, mint Coppée. Jó utazást, Abel úr. Kell lenni[e] egy Kainnak, ma itt Párizsban. Az ő oltárának füstje nem száll könnyen és vidáman föl. De ezé lesz Párizs, Franciaország. Ezé lesz Homér szent serlege. És ennek nem fáj ez a háromezer frank.

Degas és Bonnat jut az eszünkbe. Ezek pedig festők. Mint sihederek együtt laktak. Degas, az álmodó művész s Bonnat: az ügyes fiú. Szerették egymást. Azután elvált az útjuk. Degas álmodott és teremtett. Bonnat csinálta a karrierjét. Ma Bonnat tekintélyes úr. Több, mint nálunk Benczúr. Módos és rangos. Degas a régi Degas. Nagy, isteni álmodó gyerek. Nem sejti, hogy karrier is van a világon. Pénz és tekintély. Ő csak vonalakat, színeket, szépségeket lát. Néha összetalálkozik régi pajtásával, Bonnat-val. Ilyenkor sajnálkozik Bonnat-n.

- Jó fiú vagy te, Bonnat. Kár, hogy festeni nem tudsz. Egy fikarcnyi művész sincs benned. Nem lesz belőled semmi.

És elmegy a dolgára Degas s nem is sejti, hogy ő most a sikerek Jupiterjéhez beszélt.

És Verlaine. Nem kapott prix de Rome-ot soha a vén vagabundus. Ám volt valaki. Róma s Athén helyett ha korcsmákba járt is. És Somló Sándorból nem tudott kisújjnyi poétát csinálni egy féltucat koszorú.

Hajh, az Élet piszkos s rettegnie kell az embernek, hogy öreg kort él. Ha így lenne. Hajh, ha így lenne. Legalább Degas lehetne az ember. Elbújnék Párizsban, Nezsideren vagy az erdőben. És csak sok évben egyszer látná kortársait. Ezek pedig csinálnák a karriert. Miniszter lesz az egyikből s az ember megkérdezné tőle:

- No fiú, hát még mindig olyan véres szájú tökfilkó vagy?

A másik nagy-nagy poéta:

- Öreg, hát még mindig Hazafi Veray Jánossal birkózunk.

Így érdeklődnék s visszabujnék rejtekébe az ember. Gondolkozni, dalolni vagy festeni önmagának. De ennél is jobb - meg nem öregedni: meghalni a potens, művészi fiatalság szent teljességében. Hogy ne csináljon rossz álmokat az Abel Bonnard-oknak.

Párizs, június 27.

Budapesti Napló 1906. június 29.

A. E.

5. A SZAJNA MELLŐL

I.

Servet szobra

A Sacré-Coeur-templom előtt La Barre szobra áll nemsokára. Hirdetni fogja örök időkig, hogy Róma sülve szereti a szabadgondolkozókat. Fáj ez Párizs klerikálisainak s ők meg Servet szobrát faragtatják most. Azét a Servet-ét, akit Kálvin dobott máglyára 1553-ban. Hadd kiáltsa oda az Estrapade-térről La Barre lovagnak Servet:

- Gyilkoltak a gondolat miatt a hugenották is.

Kálvin csakugyan megégette Servet-et. De Kálvin keserű bánatot szenvedett tettéért s Genf apostolát egyetlen híve se mentegeti. És La Barre lovag gyilkosai? Ők élnek ma is és gyilkolnának ma is, ha lehetne.

II.

Rockefeller ő felsége

Még mindig Párizsban van, s Párizs jobban bolondul érte, mint Szizovatha királyért. Hogy mennyi jövedelme van percenként. Hogy melyik a kedvenc étele. Hogy milyen nyakkendőt szeret viselni. Hogy hány órát alszik. Hogy fél az újságírótól és a kígyótól. Ez mind megíródik róla. A pénz, a pénz, a pénz. Tud Párizs bolondulni György királyért, Edwardért, Alfonzért és Haakonért. De ezt ezernyi titkos pajkossággal cselekszi. Rockefeller előtt azonban komolyan porba vágja magát. És ha sorfalat áll neki a bulvár népe, mikor gépkocsiján repül, szinte harsogva szakad föl ezer és ezer ember belső gerjedelme:

- Milliók ura, vásárolj, vásárolj. Mit akarsz vásárolni? Eladunk mi mindent, mindent.

III.

Marokkó Párizsban

Kimegyünk este a párizsi Marokkóba. Berberek, mórok, szudániak közé. Szétosztogatjuk rézpénzeinket a kunyorálók között. Szavaltatunk a Koránból. Háremet nézünk. Mór iskolát, fürdőt. Török kávét iszunk. Jósoltatunk magunknak. Megszamaragoltatjuk Szadát, aki négy éves berber leány s már olyan csúnya kis ördög, hogy szeretetből majd fölfaljuk. Mindenekfölött pedig eltelik a szívünk szomorúsággal. Gyönyörű férfiak, asszonyok, gyerekek. És ezeket megölte Párizs. Csodálatos ennek a városnak az ő züllesztő ereje, [azokra] kik nem egész kultúrájú helyekről jönnek ide. Már a Balkán fiai is szinte mindannyian kalandorokká válnak itt. És ezek a szegény mórok. Szépek, büszkék, hősök otthon. Itt koldusak s rontó bűbájtól részegek. Vallatjuk őket. Már nem vágynak haza. Itt akarnak maradni. Mese-városban. És itt is fog maradni nagy részük. Szegény megrészegült barbárok, új tölteléke a rettenetes Párizs kloákáinak.

IV.

Comte háza

Nyitott ablaknál Párizst imádtam valamelyik hajnalon. Egy rózsás-kék ég-darabot láttam, egy piciny udvart és egy házat. Hát bizony csak udvari szobám van a harmadik emeleten. De Comte Ágoston figyel reám s én boldog vagyok. Olyan ez, mintha mese volna. Ami vagyok, ennek a könyvnek köszönöm. Sorsom kezembe adta tizennégy éves koromban Comte könyveit. Egy Párizs-imádó hajnalon íme Comte szobrát látom egy világos ablakon át. Szemben, abban a házban a könyvtárszoba s valaki elmerülve olvas. Nem kíváncsi Párizsra, mint én. Nem bántja a lárma s nem részegíti a hajnal. Reggel leszaladok az utcára. A concierge-et vallatom:

- Micsoda ház ez?

- Ez a Comte-ház.

Hát csakugyan az ő hajléka mellé telepített a csodálatos véletlen. E házban Comte követői találnak szállást. És én azon a hajnalon egy ifjú bölcset láttam. Egy szomjas pozitivistát. Comte Ágoston egy mai adeptusát. Olvas és gondolkozik, mialatt én Párizst imádom. A szobor pedig ő reá néz barátsággal s nem én reám, az álmodóra.

V.

Sorel

Egy bölcs és harmonikus lelkű emberrel kevesebbet számlál Párizs. Sorel Albert halt meg nagy halálostromok után. Lelkének Normandia erős földje adta a termékenységet. Diplomata volt, politikus, historikus és kritikus. Imádta a verseket, a zenét, a képeket. Értett mindenhez és megértett mindent. Hiszen historikus csak ilyen ember lehet. De nem ember volt, hanem: Ember, Bölcs, tűrő, megnyugvó, munkás és békességes. Csodálatosan megható dolgot beszélnek róla. Gyermekeinek mesélt történeteket az életéből:

- Gyerekeim, engem már a ti korotokban embernek neveztek a pajtásaim. Mindenkinek volt egy ragasztott neve s engem így hívtak a fiúk: az Ember. Még később is, mikor már nagy voltam, így nevezett engem egy Leconte de Lisle is. Az Ember. Szép cím ez, gyerekek.

Lehajtotta a fejét s mikor fölnézett a gyerekekre, a szeme könnyes volt:

- De ezt a szép címet meg kell ám érdemelni.

Ime, ő, Sorel a goethei igazság hitvallója. Szép és nehéz embernek lenni.

(Párizs, június 30.)

Budapesti Napló 1906. július 4.

Ady Endre

6. A SZAJNA MELLŐL

I.

Arthur Meyer terve

Európa legkatolikusabb szerkesztője Arthur Meyer. Felesége Turenne-leány, a Stuartok unokája. Lapja, a Gaulois annyi pápai áldást kapott, hogy már alig bírja. Arthur Meyer az arisztokrácia kedvence, s olyan antiszemita, amilyen csak ex-zsidó tud lenni.

Arthur Meyer most nagy dologba fogott. Újságíró-iskolát alapíttat mágnás-legénykék számára. Mágnás-gyerekek ülnek nemsokára a Gaulois asztalai mellett. Címeres kutyanyelvek eszik az elmés sorokat. Mert tudvalevő, hogy a mágnások Európa-szerte szörnyen liberális, elmés emberek.

Mi üdvözöljük Arthur Meyert és a szerencsés Párizst. Ah, itt Franciaországban szaporábban lépeget az Idő. Koldus mágnások ügyes zsidó fiúk módjára ólálkodnak a redakciók körül. Egyetlen reményük, akciójuk s kenyerük e végre veszendőknek: a Betű. Szomorú sors, bizony szomorú.

Még Budapesten egy nagyúr a canaille mintájára journaille-nak címezte nemrégen a sajtót. Ma, éppen ma, még kimérának látszik. De journaille lesz egykoron Budapesten is a mágnás-canaille-ból. Ha lesz egy derék Arthur Meyerünk.

II.

Olympe de Gouges

Budapest feministái számára jegyezzük le ezt a nevet. Nagy asszony volt s élt 1789-ben. Ő vezette Mária Antoinette elé a nők küldöttségét. Tizenhét pontba foglalták a nők felszabadulásuk hiszekegyét. Aztán 1793-ban a konvent ki is mondta a legteljesebb egyenjogúságot citoyen és citoyenne között. Győzött Olympe de Gouges, de a törvényből sohse lett törvény. És most Párizsban a tanácskozó feministák könnyesen gondoltak Olympe de Gouges-ra. Ez asszony úgy halt meg, hogy fölszabadítottnak hitte a nőt. És ma még szinte egész Európában ott tart a nőkérdés, ahol Olympe de Gouges előtt. Vajon az önző férfiállat az oka? Vagy a báblelkű asszony? Vitázni haszontalan volna. Egy bizonyos: a legnagyobb igazságoknak leghosszabb és legkínszenvedőbb az útjuk.

III.

Sírbeszéd Duval fölött

Ime, feleim, író testvéreim, mik vagytok. Itt fekszik előttetek ötven éves korában halottan Jean Lorrain. Duvalnak született, egy egyszerű Duvalnak s boldogabb lett volna biztosan, ha pék vagy hentes marad. Ő kitépte magát a savanyú szagú, kispolgári talajból. Megtagadta vér-örökét, emlékeit s nevét. Hogy tessék a publikumnak. A Minotaurusznak, kinek sok és sötét útú barlangjába annyian csalatunk be s hol is fölfalnak minket. Ez a Duval is, óh. Hajszolta, űzte magát haláláig. Föl-föl vágyott: a parfümös levegőbe. A megfinomodottak közé. Fejtetőre állította mindig forró-hidegtől reszkető kis életét. Hogy ne legyen közönséges. Hogy újat vájjon ki tollával a lelkéből. Újat, nem banálisat. Új meséket, új csillogásokat, új frissonokat. Egész élete megnyomorodott a legszentebb vágytól. Még az álmai is elbetegesedtek. S végül sohse írhatta a vágyottat. Amit írt, abból a legbetegebbet szerették. Udvarolni kellett nagy kokottoknak s kenyeret és pezsgőt szerezni music-hallok szemétdombján. Végül bús kultuszt csinált lelke elnyomorodásából. Lett új hangú messiás helyett patológia palatáblája, kalandorok érdekes modellje, Párizs neuraszténiásainak érdekes beszédtémája, egy furcsa semlegesnemű Don Juan. Valaki, akinek kötelessége furcsának lenni. Pornográf-árusok alázatos vazallusa. Egy nagyon szerencsétlen ember. Látjátok, feleim, író testvéreim, mik vagyunk. Egy kicsit mindnyájunknak ez a sorsa. Pedig istenek akarunk lenni s előttünk nyargal nyomorult halálunkig az új művészetnek, a hírnek és a pénznek délibábja.

Párizs, július 1.

Budapesti Napló 1906. július 5.

A. E.

7. A HAZASZERETET REFORMJA

[Párizsi munkatársunktól]

Ez Úristentől elpártolt Franciaországban nem tör a Hazára senki. Anatole France s Pierre Durand, Clemenceau és Jacob Levy, Jean Jaures és Henry Sansculotte: mind patrióták.

Nem nevelnek itt ám az iskolákban sem apró kozmopolitákat. Csak egy kicsit megreformálták azt a megrontott religiót, melynek neve hazafiasság. Franciaországban ma már másképpen szeretik a hazát, mint például a Tisza táján.

Syvetonnal halt meg talán az utolsó olyan hazafi, aki mindenütt hazaárulást szagolt. Ő volt Boulanger II., de sokkal nagyobb gazember. Sikkasztott, fajtalankodott, megölte magát s amilyen perverzus bestia-lelke volt, talán "szent hazám" sóhajtással adta ki a páráját.

Franciaországban hamar észrevették, mi lesz a Kossuth Lajosok és Garibaldiak szent hevüléséből. Rabszolgatartók altató zsoltára, fekete seregek csillogó vértje, hitvány törtetők létrája s gazemberek menedéke, mint főtisztelendő Szeberényi úr otthon a napokban néhány turpis fejre ráidézte.

Nem éltetve, dalolva, cifrázva, köpködve s részegen szeretik itt már a hazát. És nem a multját szeretik, hanem a jövőjét. A dicsőséges XIV. Lajosról azt tanulják a gyerekek, hogy szívtelen rabló volt. Jeanne d'Arc egy eszelős, hisztériás leány s Napóleon egy új Attila. Pasteur nagyobb ember volt, mint tíz hadverő hős. Ilyeneket tanítnak bölcsen a francia nebulóknak s nálunk nemrégen kenyérmezei táncot jártak Vázsonyival Kinizsi Pál miatt.

Hogy az igazi evangélium szerint reformált hazaszeretet mi? Hallottam egy párizsi líceum évzáró beszédjében egyszer:

- Fiúk, nézzetek szét e nagy Párizsban s az egész világon, ha tehetitek. Szívetek és szemetek meg fog telni könnyel. Mennyi galádság, tudatlanság, ínség és bűn. Mennyi még az elnyomottak száma, mikor pedig boldogságra termett minden ember. Dolgozni az elnyomottak fölszabadításán, minden ember boldogságán: ez a cél. Agyak és kezek kooperatív, szent munkája: ez az eszköz. Igazságot, világosságot, boldogságot és szépséget adjunk a Föld minden emberlakójának. Meg kell csinálnunk az igazságos, új és fölségesen emberi társadalmat. Fiúk, legyetek büszkék, hogy franciák vagytok, Franciaország mindig a népek élén járt az emberiség boldogításáért. Az új, a szabad, a nemes társadalomnak mintáját a világ számára Franciaországnak kell megteremtenie.

Ime az új hazafiasság: az emberi, a populáris, a szociális hazafiasság. A XX. század emberéhez illő. Nem a régi: az üres, a hazug, a sallangos. És Franciaország legújabb generációja már e vallásban nevelkedik.

Az iskolák nagyobb része laikus, világi iskola már. A tanítók és tanárok ezrei: szabadgondolkozók. Már a politikában is megtetszik az eredmény. Négy évvel ezelőtt Franciaország radikális többsége kétszázezer volt. Ma ez a többség: félmillió. Róma és a butító reakció karmai közül kimenti gyermekeit Franciaország. És nincs más útja a társadalmi haladásnak, csak ez: új tanítók és új iskolák. Mindenekfölött pedig: a hazaszeretet reformja s szent háború az álhazafiság ellen.

Párizs, július 2.

Budapesti Napló 1906. július 6.

A. E.

8. A SZAJNA MELLŐL

I.

Avignon - kész

X. Pius pápa - Avignon lakója: Európa mit szólna ehhez? Párizs klerikális hírlapjai erre az őrületre célozgatnak. Hogy Franciaországot csak ez menthetné meg. Bújjék ki a Vatikánból Krisztus helytartója. Jöjjön el a szorongatott nyájához. Mihelyst francia földre tenné szent lábát X. Pius, megbuknék az Anti-Krisztus. Az Anti-Krisztus a Szabad-Gondolat. Hát furcsán járna ő szentsége. Szerencse, hogy nem komoly az ügy. Avignon még áll s börtönőrök is akadnának. Ha a Vatikán csak olyan pszeudo-rabság, Avignon nem volna az.

II.

Pnom-Penh veszedelme

Pnom-Penh kis táncosnői mégis eljöttek Párizsba. Kambodzsa királya meg is táncoltatta már őket. Beszélik, hogy az idegen diplomaták vitték keresztül a dolgot. Megkörnyékezték Fallières-t. Hogy ha fejedelmi udvart nem kapnak Párizsban, legalább legyen részük néha egy kis zamatos egzotikumban. Mi, szegény ördögök, azonban csak az utcán láthatjuk Szizovatha barna-sárga tündérkéit. Éppen elég, hogy pillanatra Pnom-Penh illúzióját nyerjük. Pnom-Penhtől Párizsig. Sohse álmodták ezt a csodát a kis leányok. Mi minden újat visznek ezek a messze Pnom-Penhbe. Mert már Pnom-Penh sem élhet a kultúra nyugtalanítása nélkül. A rablott szabin nők új erkölcsöket vittek Rómába. Szegény Kambodzsa, mi vár reá, ha visszatér Szizovatha kimívelt karavánja.

III.

Niox tábornok

Niox tábornok őrzi Franciaország szent trófeumjait. Nagy győzelmek harci zsákmányait. Elszedett ágyúkat, kardokat, zászlókat. Az Invalidusok templomában. És Niox tábornok szörnyű fölfedezést tett a minap. A híres, véres zászlók tönkremennek. Eszi őket a moly. És Niox tábornok engedelmet és költséget kér, hogy a romló zászlókat - megstoppoltassa. Képzeljék el: Austerlitz lobogói megfoltozva. Napóleon cilindere kivasalva Delionnál. Nagy ember ez a Niox tábornok. Nagy igazság van az ő ötletében. Közeljárnak már a társadalmak ahhoz, hogy eldobják a Múlt rongyait. Amit még meg lehet stoppolni vagy foltozni, jó. Bélésnek talán föl lehet használni. De ami csak rongy, - pusztuljon.

Párizs, július 3.

Budapesti Napló 1906. július 7.

A. E.

9. A SZALONOK CSŐDJE

(Párizsi levél)

Üres lesz a Grand-Palais. Egy napon halt meg Párizs két nagy Szalonja. Már hordják a holmikat a társzekerek. De ez a két Rip nem fog fölébredni. Még a mennydörgős szekereken sem. Jön új tavasz s jönnek a Szalonok újra. Mindig, mindig, mindig. Holott az ördögnek sem kellenek.

Nem új dolog: a Szalonok csődje. Összehordanak szinte tízezer munkát s majdnem ennyi egyéniséget. Tessék besétálni és megbolondulni m. t. publikum. Itt van Sorolla y Bastida. Évekig járt Párizsba s frekventálta képeivel a Szalonokat. Ebben az évben külön kiállítást csinált. S ma beszél (s csak ma beszél) egész Párizs erről a spanyolról. (Írni fogunk Sorolla y Bastidáról. Bizonyos, hogy azóta már Budapestre is elért a híre.)

III. Napóleonnal voltaképpen meghaltak a Szalonok is. Akkor nagy valami volt egy vernissage. Azóta csak cifra nyomorúság. A köztársaság nem akart parvenünek látszani. Ő is rajong a művészekért. Ápolta hát hivatalosan a Szalonokat. Miként a császárság idejében.

Ellenben Párizsnak nem kell az az öreg játék, amit két hivatalos Szalonja játszik. Hatszor voltam a Grand-Palais-ban. Összesen nem láttam a két Szalonban száz embert. Ezek is idegenek: Párizs látogatói.

Hat látogatás után hiába rázom a lelkemet. Alig emlékszem valamire. Öregség, póz, sivárság. A vénebb Szalonban Henri Martin vásznai és c'est tout. Az ifjabbikban Maurice Denis és Boutet de Monvel. És egy fej a szobrok között: Berthelot professzor feje. Ez valami, ez nemes, ez csodás: Rodiné. Egy-két orosz még s egykét délamerikai. Ők különös levegőben dolgoztak. Talán csak ennyi az érdemük, de kiválnak. Magyar persze nincs itt a valakik közül. A németek bűzlenek az unalomtól. Az olaszok kisiparosok. Sehol senki és semmi.

Nem, nem, nem, ez nem a ma művészete. Ez a Salon d'Automne-ban csírázik s a borzas fiúk független tárlatán. Egyéniség pedig ma már úgy kerüli a Szalonokat, mint a poklot. Hiszen itt elveszhet a legkülönb Apelles is. Szerencse, hogy a közönség is ezt cselekszi. Így talán hamar beteljesedik a Szalonok sorsa. Ez a sors: a csőd.

(Párizs, július 3.)

Budapesti Napló 1906. július 8.

10. A "CHER COMTE"

[Párizsi munkatársunktól]

Már a neve is grandseigneuri név: Khevenhüller-Metsch gróf. Képviselője Párizsban a legfejedelmibb monarchiának. Egy megkésett Metternich avagy Kaunitz. Ausztria, mondjuk: Ausztria-Magyarország nagykövete. Itt él pár év óta a Szajna partján. Álmodozik talán az egyetlen Bécsről. Közben a Faubourg finom népével mulat. Gőggel nézi a mai Franciaországot. Fi donc: Versailles-ba[n] vasárnaponként a pórnép mulat. Az Elysée-ben Loubet-k és Fallieres-ek úgy váltogatják egymást, mint a kék Dunánál a komornyikok. A Bourbon-palotában szájas proletárok viszik a szót. Ah, Wien, iszonyúan szenved itt Párizsban a te fiad. De férfiú ő és úr. Isten kegyelméből való császárnak a képviselője ebben az infernális Bábelben. Nem keveredik a demokrata korpa közé. Nem felejti el, hogy ő a Habsburg-monarchia követe Párizsban. Nem is csinál titkot belőle, hogy ő nem szereti a köztársasági Franciaországot. Az ő kedvenc virága Párizsban: a Bourbon-liliom. És ő a Faubourg "cher comte"-ja.

Párizs radikális sajtója nem egyszer rohamozta már Khevenhüller-Metsch grófot. Nem kívánja itt senki tőle, hogy rajongjon a demokráciáért. De azt még Ausztria-Magyarország nagykövetétől is elvárhatja Franciaország, hogy túlságosan ne demonstrálja a barátságtalanságát. Válogathatja a társaságát, ahogy neki tetszik. Kinek Clemenceau, kinek Boni de Castellane. Kinek Anatole France, kinek Paul Bourget. De a "cher comte" tovább megy. Most újra ezt panaszolják a párizsi lapok.

Történt például az elmúlt évben, hogy Doumer, a francia képviselőház elnöke nagy estélyt akart adni a diplomáciai kar tiszteletére. Egy hónappal előbb küldték szét a meghívókat. S íme, közben előáll Khevenhüller-Metsch. Ugyanerre a napra óriási diner de galára hívja meg a diplomatákat. A francia kamara elnökének el kellett az ő estélyét halasztania. Mikor pedig a lapok kipattantották a dolgot, Khevenhüller-Metsch ártatlan arcot vágott. Ő nem tudott a Doumer estélyéről s az egész dolog egy kis koincidens.

Ám történt a minap, hogy Antonin Dubost, a Szenátus alelnöke, diplomata estélyt adott szintén. Mit tett Ausztria és Magyarország nagykövete? Ugyane napon ő is estélyt adott a Galliera-hotelben. Mert az valóság, hogy Khevenhüller-Metsch pazar házigazda. Nagyszerű palotája s kertje sok fényes ünnepet látott már. De ezeken az ünnepeken mindig érzik, hogy rendezőjük le akarja főzni a bugris Franciaországot. Mintha minden ilyen ünnep áldozati áldomás volna a császárok és királyok Istenének, ki nem tűrheti már sokáig, hogy Szent Lajos országának ne legyen fejedelme s a kék vérnek több becsülete, mint a pirosnak. El lehet gondolni, hogy ezek a kedveskedések mennyi szimpátiát szereznek Ausztria-Magyarország számára a forradalom népétől. Végre is ugyanez a Franciaország több mint száz évvel ezelőtt egy nevezetes asszonnyal szemben sem volt nagyon udvarias, ki megpróbálta Párizst lenézni Bécs nevében. A Le Cri de Paris már azt is tudja, hogy a francia külügyminiszternek némi közölni valói lesznek a Khevenhüller-Metsch viselkedéséről a legilletékesebb helyen. Lehet, hogy ez nem igaz, de mutatja Párizs érzéseit a "cher comte" iránt.

Bizony Angliának nincs Isten kegyelméből való uralkodója. Nem is olyan előkelő monarchia Anglia, mint a mienk. De Anglia nagykövetének másképpen is fütyülnek hazulról. Mikor Párizsba küldték Sir Francis Bertie-t, szívére kötötték: ne felejtse el egy percig sem, hogy köztársaságba megy. Ne keresse a kékvérűek barátságát túlságosan. Ezek nem számítanak már többé Franciaországban. A múlt népsége helyett keresse és szeresse a jövőét. Frekventálja a burgeoisie s a munkásság köreit inkább. Franciaország egy újfajta társadalom és a szociális állam felé halad. Anglia nagykövetének tisztelnie kell ezt a nemes históriai áramlatot. Így Anglia, s az ő nagykövete így is cselekszik. Házigazdai reputációja talán nem is előkelő az angol nagykövetnek, de viszont Anglia szénája rendben van itt, mely parasztos kifejezésünket aligha értené meg a diner de galák nagy mestere, a "cher comte."

Budapesti Napló 1906. július 10.

A. E.

11. MAGYAR FIGURÁK PÁRIZSBAN

I.

Erdély Pestalozzija

A Champs-Elysées-n ezer láng lobog. S a Nyár legszebb ege borul izgató mosollyal Párizsra. Ah, ez olyan éjszaka, mint amilyen a minap részeg diákot csinált Carolus-Duranból. Ő így kiáltott föl a mosolygós égre:

- Élet, élet, oh tündérek éjszakája. Ilyenkor nem is volna szabad élnie másnak, mint zseninek vagy szerelmesnek.

Magyar úri ember jön az oldalomon. Öt napja van Párizsban s én úgy irigyelem, hogy szinte gyűlölöm. Londonból jött a Szajna mellé. És ez az ő első külföldi útja. És az első öt nap Párizsban. Milyen gazdag, milyen sugaras, milyen ellágyult szíve lehet ennek a boldognak. Erdélyből jön, az Apácai Cserék, a Wesselényiek kis hazájából. A szabad és kultúra-szomjas lelkek keleti földjéről. Ezredes a magyar kultúra vezérkarában: tanfelügyelő. Vonalak, melódiák, színek, gesztusok hogy megtelíthették ennek a szívét. Talán a művészet és Párizs szépségeitől ilyen néma. Szólok hozzá csöndesen:

- Ez Párizs. És ezerszer szebb, több annak, aki Londonból jön. A szobrok a képek, a rímek, a női kalapok, a kacagások.

- Ugyan kérem: fenét. Ez is város? Londonban legalább kétszer magasabbak a házak. Azután ott úr egy rendőr. Ha a rendőr fölemeli pálcáját, mindenki megáll és remeg. Itt nem is fél senki a rendőrtől.

És nagyot, gúnyosat kacag Erdély Pestalozzija s egy pillanatig fázik, borzong az egész Champs-Elysées.

II.

Új Munkácsy

Az Alföld egyik városában történt. A polgármester berohant a patikába. Ott snapszozott az egész intelligencia. Lihegett s kikelve kiabált a polgármester:

- Urak, urak, ilyen szerencse. Városunkban egy új Munkácsy él.

- Hol, hol?

- Zellingernél, a borbélynál. Az a hosszúhajú segéd.

Benyúlt a zsebébe a polgármester. Diadalmasan húzott ki egy papírlapot. A papíron rajzolt alakja egy díszmagyar ruhás úrnak. Mellén egy érdemrend. Ez a polgármester. Csak neki van lovagkeresztje az egész városban.

Lelkes álmélkodás. Ez a fiú dicsőséget fog hozni a városra. Munkácsy is csak asztalos legény volt. A legközelebbi közgyűlés négyezer koronát szavazott meg a kis borbélynak. Kétezret nyomban át is adtak neki. Vonatra ültették, hogy meg se álljon Párizsig. A nemes város pedig várja lázasan, mikor hall az új Munkácsyról. A kis borbély pedig itt Párizsban közveszélyes ismerkedő. Már régen itt van s ma sem tudná jobban lerajzolni a polgármestert, mint egykor. Rembrandtról ma is csak a borotválkozás és hajviselet szempontjából van ítélete. De ha idegen piktorok közé kerül, nagyon bátor és nem engedi, hogy lekicsinyeljék a magyar művészeti állapotokat.

III.

A báró

- Csak a demokrácia segíthet Magyarországon. Ki kell cserélni a mai, rothadt vezetőtársadalmat. Hazamegyek és beválasztatom magam a parlamentbe.

- Báró úr, ezt a napomat ön vidámmá tette. Végre, végre. Egy magyar történelmi név viselője beszél így. Mindig hirdettem én: a fajban nincs hiba. Megnyomorították a papok és a földesurak Magyarországot. Föl kell csak szabadítani. Föl kell nyitni a szemeket. Láz, munka s kultúra kezdődik legott.

- Itt külföldön látja az ember az iszonyú elmaradottságot. Szomorúság és düh fogja el a magyar ember szívét. Hiszen Törökország is elénkbe vág nemsokára...

- Éljen, éljen. Ilyen embereket várunk mi. Vagyonos, nagynevű, lelkes, kultúra-szomjas magyarokat akarunk látni az élen. Mert az elmaradt ország meghódításánál fontosak a nevek s a külsőségek is. Hála istennek, jönnek a Batthyány Ervinek. Jönnek: látom.

(A báró úr hazamegy Párizsból. Csakugyan megválasztatja magát képviselőnek. Azután elfelejt mindent. Kultúrát, Párizst, fogadkozást. Tapsol Darányi Nácinak s úgy él, mint a többi Niki, Viki, Riki.)

(Párizs, július 10.)

Budapesti Napló 1906. július 13.

A. E.

12. JÓSLÁSOK MAGYARORSZÁGRÓL

[Párizsi munkatársunktól]

Budapestre azt írta innen valaki, hogy Clemenceau utálja Magyarországot. Hogy Bécset és Ausztriát szereti Franciaország leghatalmasabb minisztere. Egy árva szó sem igaz ebből: Clemenceau rá sem ér az ilyesmire. Szent valóság ellenben, hogy Clemenceau-nak sem nagyon tetszik a mai Magyarország. Amiképpen nagyon kedvetlenül néz mostanában a Duna felé Európa minden gondolkozója. Óh nem attól fél bárki, hogy szétrobbantjuk a Habsburg-monarchiát. Már tudják Európa-szerte, hogy Tokajon nektár helyett szentelt víz terem. Hogy Kossuth Lajos nagyon-nagyon meghalt, s a Kossuth-lobogót fekete kalózhajók viselik ma otthon. Bennünk azonban Európa a maga haladásának egyik jövendő veszedelmét látja.

Tegnap olvastam például Paul Adamnak egy cikkét. Szeszélyes írás és apró dolog, de kiválóan beszédes. Mi történik, ha Guesde jóslása beválik s húsz év múlva urak lesznek Franciaországban a szocialisták? Paul Adam azt mondja, hogy Európa akkor két táborra oszlik. Oroszország nagyobb része, Franciaország, Belgium, Dél-Németország, Svájc szociális államok lesznek. Tőke, Egyház, Imperializmus, Hűbériség, Nacionalizmus viszont Poroszországba kapaszkodnak. Poroszország körül csoportosulnak majd Európa reakciós országai. Paul Adam szerint legelső sorban Magyarország. Magyarország szállítja majd a zsoldosokat a szabad társadalmak leverésére. Észak-Oroszországgal, a Balkánnal és Lengyelországgal egyetemben. Egy új, óriási birodalom alakul így ismét Keleten. Nyugat ellen, mint egykor a Mohamed birodalma.

Bolondos, de érdekes álmában nem kísérem végig Paul Adamot. Fontosabb az, hogy miért látja ő s miért látják sokan így ma Magyarországot. Mert Magyarország népét megedzett helotanépnek ítélik Nyugaton. Hiába már is ez ellen minden polémia. Egy ország, ahol a huszadik században megtűrik az oligarchiát, veszedelme a kultúrországoknak. Ezt írják és ezt hallják az idegen szemlélők. Azt mondják: a magyar mágnások nacionalista paprikával bármikor a kultúra ellen tüzelhetik Magyarország népét. Mint valamikor Konstantinápolyból a török Magyarországra, úgy fog csapni most Budapest, Bécs és Berlin felől Nyugatra a barbár áradat a fejlettebb és haladóbb társadalmak ellen. A porosz junkerek, a lengyel slachták, a magyar földesurak, a román bojárok és a többiek valósággal föl fogják hajtani az elbutított embernyájakat Nyugat ellen. Az Egyháznak, Tőkének, Militarizmusnak és Feudalizmusnak tehát Magyarország lesz Európában - a hálószobája.

És így nézi például Magyarországot a Courrier Européen, ez előkelő revü egész gárdája. Olyan országnak látják egy Björnson, egy Novikov, egy Ferri is Magyarországot, mely ellensége demokráciának és modern haladásnak. Egy francia tudós nemrégiben ezt írta úti naplójában: "Mi azt hisszük, hogy Európa az európaiaké s hogy végleg biztos az emberi haladás útja. Tekintsenek Keletre, Magyarországra, Oroszországra, a Balkánra. Észreveszik, hogy mai kultúránkból semmi sem biztos s hogy Európa voltaképpen Ázsia felé billen ma is."

És a fiatal Heine, a fiatal Ibsen valamikor verseket írtak rólunk. Lassalle majdnem Európa reménységének keresztelt el bennünket, Magyarországban Kelet-Franciaországot látta, a magyar népben pedig a forradalom népét. És ma? Magyarország ma a gondolkozók szemében: néhány mágnás, sok zsoldos, fő- és alparazita és sötétségben tartott, szabadság- és kultúra-ellenes ember-milliók. Persze, hogy minden jóslások a szpáhik és tatárok új szerepét osztják ki nekünk. A magyar nemzet géniusza ha végleg el nem bujdosott, köszönje meg Magyarország ez új hírnevét s becsületét annak a pár ezer embernek, akié ma Magyarország s annak a rendszernek, mely friss triumfusát most üli.

(Párizs, július 14.)

Budapesti Napló 1906. július 19.

A. E.

13. MAGYAR FIGURÁK PÁRIZSBAN

I.

"Le comte tzigane"

Jacques Lemaire-rel, a Lune borzas munkatársával napok óta nem lehet beszélni. Büszke, mint egy pénzes márki s mintha soha életében nem kért volna száz sou-t kölcsön. Jacques Lemaire levelet kapott Budapestről, hogy szombaton Párizsba érkezik a gróf. "Le comte Tzigane", mint a Rabelais hölgyei nevezik az ősz magyar pairt és poire-t. Otthon, szép Budapesten, fejedelmi vagyonából sohase juttat semmi jó célra. Nők, utazások, kártya: ez volt az egész élete. Mégis nagy ember, kitűnő férfiú, népszerű hazafi. Jacques Lemaire nőkről gondoskodik mindenek előtt. A nők a Rabelais-ból, az Americain-ból kerülnek ki. De a gróf az Odéon, a Comédie s más színházak művésznőit ismeri bennük. Jacques Lemaire fáradhatatlan maître de plaisir. "Le comte Tzigane" pedig fizet, mint egy magyar úr. A Lune minden párizsi látogatásnál kiadja a gróf arcképét. Díszmagyarjában olyan a gróf, mint egy vén cserkesz herceg. Az arckép alatt már évek óta ugyanaz a szöveg: "Le comte X, a hírneves magyar politikus. Most ismét Párizsban időzik. Magyarország legelőkelőbb családjának a feje. Jeles kutató, szónok, szociológus és patrióta. Nagy barátja Franciaországnak. Magyarországot függetlenné akarja tenni. Családjának több tagja püspök. Üdvözöljük Párizsban a nemes magyar mágnást." A Lune olvasói, a kofák, már szóról-szóra ismerik ezt a szöveget. "Le comte Tzigane" mulat tíz-tizenöt napig. Baráti kölcsönt nyújt Jacques Lemaire-nek. Azután hazautazik azzal a büszke hittel, hogy Magyarországnak új barátokat szerzett Párizsban. Ezt esetleg egy-két lap meg is írja Budapesten. Ingyen: persze. A gróf otthon mindent ingyen követel. Hírt, tekintélyt és népszerűséget. Pénzét nem szereti otthon költeni. A Szaharán esetleg egy oroszlánnyomért is aranyakat fizet. Párizsban silány nőknek kioszt annyi pénzt, amennyit tíz igazi író egy év alatt sem keres. Magyar nagyúr, aki gyakran szónokol a munka dicsőségéről és semmit sem néz le jobban, mint a munkát, senkit úgy, mint a munkást s pláne otthon. De ha épül magyar Panteon, ő is belekerül.

II.

A tulipános Berger

Berger úr magyar ember s tizenöt év óta Párizsban él. Francia ismerőseit egy szép napon avval lepi meg, hogy gomblyukában különös, ékes jelvényt visel. Mende-mondák indulnak a Berger úr jelvényéről. Sokan úgy vélik hogy a jelvény nagyon előkelő porosz ordó. Mások perzsa rendjelnek vélik a tulipánt, mert hát tulipánt visel Berger úr. Berger úr hallgat és mosolyog titokzatosan, jelentősen. Bizalmasabb barátainak azonban megmagyarázza a dolgot Berger úr:

- Nálunk, Magyarországon, nagyon elszaporodtak a zsidók. Összeálltak tehát a katolikus hitű, jó és valódi magyarok. Alapítottak egy új lovagrendet. Ezt zsidó nem kaphatja meg. Csak aki tíz magyar őst tud kimutatni. Nekem természetesen megküldte az ordót nyomban a rend generálisa.

Mivel messziről becsületrendnek látszik a tulipán, Berger úrra sokan irigykedve néznek a bulvárokon.

III.

Dénes úrfi mulat

Dénes úrfit elküldte az apja, hogy tudományt faljon a Sorbonne-on. Milyen szép dolog lesz az. Dénes úr örökölni fogja az apja mandátumát. És a képviselők Almanachjában benne lesz: "tanulmányait Párizsban folytatta". Az öreg Boldi mester egy este a Paix étteremben játszik. Dénes úrfi ül az asztalnál. A második üveg pezsgőt fogyasztja. Boldinak már kétszer küldött ötven frankot. Hangos a legény. Nyugtalanul, értelmetlenül figyelik a szomszéd asztaloktól. Boldi mester véletlenül magyar nótába fog. Dénes úrfi üvölt egy nagyot és odavágja a falhoz a poharat. Boldi mester ijedten rohan át a magyar nótából egy vad craquette-dalba. Az asztaloktól fölugrálnak. Senki se sejti, hogy ez virtus volt. Mindenki hirtelen tragédiára gondol. Pár perc múlva távozik Dénes úrfi. Különösen a nők sajnálják a szegény fiatal embert. Másnap fájós fejjel ébred Dénes úrfi. Eszébe jut a dáridó. Nagyon büszkén mosolyog. Kész az ítélete. Minden kevélység nélkül megállapítja, hogy úr módjára kevés ember fia tud mulatni. Születni kell erre.

(Párizs, július 16.)

Budapesti Napló 1906. július 20.

A. E.

14. IBSEN ÉS MISTRAL

Maillane szent ciprusai közé Johanna királyné nyári házának mása épült. Szép és vidám ház: itt fog nagyon hosszút aludni új Provence-nak öreg királya, Frédéric Mistral. Cour d'Amourt itt talán nemsokára az a legnagyobb félibre tart, aki Halálnak neveztetik. Hetvenhat esztendő, óh, sok esztendő s Frédéric Mistral maga építette a házat. "Gyere, Halál, gyere Halál, szép az én házam, ahol én lakni fogok." Megfutotta az életet s elvégezte a rábízottakat ez aggastyán.

Északon pedig kavarog a köd, s Ibsen kriptájától hideg szél vág délre. Úgy sivít, mint egy boszorkány-tüdő, s úgy kérdez, mint Szent Ágoston hite szerint az Úr fog bennünket kérdezni.

- Frédéric Mistral, válaszolj nekem: igen?

Új Provence-nak öreg királya pedig mosolyog. Észak szelére uszítja Provence dalos viharát, a Mistralt, kitől ő nevét vette s üzeni vissza Ibsennek:

- Igen igen, igen.

Ők voltak Észak és Dél, ők voltak a Nem és az Igen: Ibsen és Mistral. Az Igen győzedelmeskedett újra: Ibsen halott és Frédéric Mistral él. Hilda jajveszékel a germán Északon: Solness lezuhant a büszke, csonka toronyról. Délen, a latin Délen, a koldusok kiülnek a napsugaras útszélre s pajkosan nótáznak. Mistral új dalokat dalol az Isclo-d'or-hoz. "Élet, élet, százszor-szent élet, be jó vagy, hogy vagy."

Keserű volt az Ibsen szája s utoljára is megintette az életet:

- Nem igaz, nem igaz, amit állítsz. Sőt éppen ellenkezőleg. Cudar komédiás, engem elámítani nem fogsz.

Mistral boldog helyesléssel fog meghalni.

- Igen, igen, igen. Jó voltál, élet, kegyes voltál. Szeresd ezután is az embereket. Napot, árnyat, asszonyt, mámort adj bőségesen mindig. Így, így, így.

Soha ilyen két ellenség: Ibsen és Mistral.

Miért hisz a világ szívesebben Mistralnak? Miért igenli ilyen betegesen az életet?

Mistralnak adott igazat az élet bajtársainak nagyobb serege. Ibsent csak rettenve bámulta a mai ember. Megkoszorúzta és hazugnak hazudta. Megérezte, hogy Ibsen veszedelmesebb mindenkinél, ki Spinoza óta Tolsztojig élt. "Gyalázatos, aki el akarja venni kicsi kedvünket is." A Rhône mellett fütyörészett eközben egy suhanc. Szavát se értette senki. Nótái mégis tetszettek. Hetvenhat éves ma már ez a suhanc. De fiatalabb legény nála Pán idejében sem dalolt. Nótáját, szavát ma sem értik sokan. De az élet öröme csattog ki belőle boldog szerelmi fülemileként. És őt szeretik: Frédéric Mistralt. Ő kunyhót épített büszke torony helyett. Befuttatta rózsával a kunyhót. "Te kellesz nekünk, naiv félibre. Te kellesz, Frédéric Mistral."

Frédéric Mistral puerilizálja vén lelkét a mai embernek. Talán ez a küldetése a latin-román fajnak. Hogy derítő borral öntözze az emberi szomorúságot. Ha a germánság az élet ellen egy Schopenhauert küld, egy jókedvű, pompás latin rögtön Dionüszosz sípjába fú. Ha Nietzsche meteorok elébe tartja gőgös, szomorú fejét, Meudon fái között az élet szerelmes himnuszát énekli az emberiségnek egy Zola.

Oh értem most már, hogy Ibsen nem kell Párizsnak s a latin Délnek. Anatole France talán mindentudóbb, mint a kereszténység első századainak az istene. És Anatole France szocialista gyűlésekre megy a Trocaderóba. A latin-románság: mamelukja az életnek. Az Emberiség az Igazság és a Szépség: úgy hisz bennük, mintha - volnának. Mistral ennek a megható, emberi naivságnak a költője. Naivabb és típusosabb mindenki másnál. Ő e korszak Anti-Ibsene: az élet részeg igenlője és dalnoka.

Ibsent elhagyták Párizsban már a szimbolisták is. Verlaine, Rimbaud, Samain és a többi élete nem csábító. Csak ne tiltakozzunk az élet ellen. Bízzuk rá magunkat. Éljünk együtt az édes, buta tömeggel. Féljük tisztelettel az új csodákat. Hiszen mi az élet? Egy kellemes garden-party. Ne tessék nagyon öltözködni. Keresse ki mindenki a maga kellemes, pázsitos, pados szögletét. Ahonnan szépek a nők s ahova hangulatok parfümét illatozza a zene. Ne tessék kritizálni a buffet-t, a fölszolgálókat, a társaságot, a pezsgőt. Örüljön mindenki, aki meg van híva.

Ezt hirdeti, tanítja, danolja nálunk szépen Mistral. És egy Maeterlinck, egy Maeterlinck, ma már az általános választói jogtól várja az emberek jobbulását. Egy Maeterlinck, akit Shakespeare és Ibsen fiaként fogadtak egykoron. Ugyane Maeterlinck kereste és megkapta a becsületrendet. Akárcsak egy erényes szatócs.

Hilda vagy a Múzsa szól a germán Solnessekhez:

- Építsetek szédítő tornyokat. Kiáltsátok az élet fülébe, hogy nyomorult.

Az élet zsoltárával válaszolnak erre a latin-román poéták. És mégis. Az életszerető pogány latinság pusztul. Huszonöt év múlva csak Németországnak lesz százmillió népe. Franciaország fogy. Olaszország, Spanyolország szerencsétlen. A germánok szigorúan prédikálnak az élet ellen. S a germán anyák ötször szülnek ikreket. Az élet szerelmeseit pedig elpusztítja az élet. Oh, mégsem bölcs talán az életet nagyon szeretni.

(Párizs, július)

Budapesti Napló 1906. július 21.

Ady Endre

15. A SZAJNA MELLŐL

I.

Zola sírjánál

Zola sírjához zarándokoltunk el ma sok-sok ezeren. Talán utoljára borulnak koszorúk erre a sírra. A hűvös Panthéon várja Zolát.

Szépek voltak a koszorúk. Ékesek a beszédek. Diadalmas és hatalmas volt a tömeg. Ha akkor a Szajnába dobják. Hova zarándokolnánk most? Kit várna a Panthéon?

Miért nem beszélt ma erről senki? Jó: Zolának nem kellett sokáig várnia. Galilei is tovább várt. Giordano Bruno is. Heinénak ma sem kegyelmez Németország. No és Rembrandt most kapja meg, amire egy kissé régebben szolgált rá.

Szerencsés Zola: ilyen hamar. Mert persze Zolának van öröme az ilyen expiációból? Ugy-e?

Akadna már egyszer egy bátor ember, aki megmondaná az igazat. Szomorú sírjaihoz a temetőnek nincs jogunk nyúlni. Szégyellje magát az a minden lében kanál utókor. Elégtételadások helyén vizsgálja meg a saját szívét szigorúan. Nem készít-e expiálni valót talán éppen most egy másik úgynevezett utókornak? Ezzel a hazugsággal le kellene már számolni egyszer. Byronhoz nincs jussa az angol társadalomnak. Rembrandthoz a hollandusnak. Nekünk például Martinovicsékhoz. A derék utókor csak pirulhat és okulhat. Tud-e halottakat feltámasztani? Akkor adhat elégtételt. Egyébként komédia, amit mível. Az élet megcsúfolása. Különös dolog, hogy a Zolák nem írnak ilyen végrendeletet már egyszer:

- Megtiltom, hogy engem a poraim fölött tiszteljenek. Süsse meg a háláját az utókor, ha nem ismert jól, míg vér voltam és ideg. Így könnyű emberesdit játszani. Engem ugyan nem fogtok tisztelni, mikor már nem tudok róla. Megtiltom. Eredjetek Mercier-hez és pukkadjatok meg.

II.

Maison des Arts

Egy internacionális művész-otthon Párizsban. Költők, írók, piktorok, muzsikusok stb. hajléka és szövetkezete. Komoly emberek komolyan tanácskoznak róla. Még talán nyélbe is fogják ütni. Csakhogy áldás nem lesz rajta. Szövetkezhetik az egész világ, közös palotába kerülhetnek bölcsőgyárosok és pompes-funebres-királyok. Szocializálódhatik az egész világ. A művész-börze: abszurdum. Nyáj-ösztön nincs ebben a fajban. Mindennek meg kellene előbb változnia a mai társadalomban. Akkor igen. De akkor már más valami lesz az, amit ma művészetnek nevezünk. Valami elképzelhetetlenül más. A legortodoxabb szocialista is visszarettenne tőle. A Maison des Arts tehát örökre lehetetlenség. Közel az idő, hogy meghal az utolsó kóbor indián. Polgáriasulni fog a pápua is. Egy fajtát akkor is meg fog kímélni a túlpolgáriasodott társadalom. A művész-fajtát. Ezt meghagyja - nomádnak. Mert ez a fajta az ő lelkiismerete. Örök hirdetője a társadalmi s egyre társadalmibb ember elérhetetlen, belső örök vágyának: a társadalomtalanságnak.

III.

Hervé bűne

Hervé a mai társadalom legvészesebb ostromlója. Hervé s az Hervék nem paktálnak. "Te elnyomsz minket, társadalom, mivel fegyvered van. Mi tehát mindenek előtt elvesszük tőled a fegyvert." És Hervének amnesztiát kellett adni. Pedig mit jelent az amnesztia? Hogy gonosz volt az ítélő törvény, a kultúrvilág lelkiismerete kezd kényes lenni. Minden kultúrtársadalom érzi, hogy az ellene gondolattal és igével harcolókat büntetni szinte olyan barbárság, mint az emberevés. Más szóval: az úgynevezett izgatás nem bűn. Még Hervét is kénytelen glorifikálni ma már ugyanaz a társadalom, melynek borzongva kell rettegnie az Hervéktől. Hiszen már az is szinte glorifikálás, ha a társadalom lakoltatja az úgynevezett izgatót. Hervé tovább is bujtogatni fog a militarizmus ellen. Mert apostol és férfiú ő. És lehet, hogy a francia törvény ismét börtönbe veti. Mindig újra kezdődik a csalfa játék. Megszólal újra a társadalmi lelkiismeret. Ez az ember nem bűnös. E csalfa játék is nagy dolog már. Európa társadalmai szeretik magukat Krisztus szellemében épülteknek hinni. Kétezer esztendő múlva talán fogják annyira vinni, hogy ha meg-megjelennék közöttünk a Názáreti, nem fülelhetné le rendőreivel sem Clemenceau, sem Andrássy Gyula.

(Párizs, július 19.)

Budapesti Napló 1906. július 22.

A. E.

16. A SZAJNA MELLŐL

I.

Sarah becsületrendje

Belle-Ile-en-Merben nagy a harag. Aristide Briand-t szidja Sarah Bernhardt. Ilyen nyim-nyám miniszter. Egész Párizs biztosra vette a nagy Sarah becsületrendjét. Mindenki magasztalta Briand-t. Valóban Briand bátor ember. Curie asszonyt néhai férje katedrájába ültette. Előkelő bizottságokba hölgyeket választott. Általában feminista miniszterként viselkedett. Becsületrendre ajánlotta Sarah Bernhardt-t. Holott Sarah egyszerűen csak színésznő. S a rend nagytanácsa vakmerően szembeszáll Briand-nal. Már zengtek az ódák. Már-már napirendre is tért Párizs a dekorált Sarah fölött. Kiderül, hogy az öröm korai. Sarah nem állami alkalmazott s nem professzor. A rend tehát nem akarja lovagjai közé fogadni. Sem őt, sem Privas-t, a chansonnier-t, kit szintén dekorálni akart Briand. Párizs bosszankodik és nevet. Még okos emberek is mérgelődnek. Mikor úgy kívánja azt a kis piros szalagot Belle-Ile-en-Mer nyári remetéje. Ilyen asszonynak a Notre-Dame-ot oda kellene adni, ha gusztusa támadna rá. Briand lemondással fenyegetőzik s követeli, hogy hajoljon meg a rend nagytanácsa. Egész Párizs lesi: mi lesz. Győz-e a hagyományos ostobaság, mely még Franciaországban is lebecsüli a színésznőt, akárcsak Moliere korában? Vagy a feminista miniszter győz? Egy bizonyos. Ezt Sarah intimusai állítják. Ha ki kell zsarolni ezt a kis szalagot, mégis meglesz. Ha hercehurca árán, mégis meglesz. Sarah akarja. Csak azért is. Színésznői nagyságán ront ez a komédia természetesen. De ez sem baj. Egy asszonynál az a fontos, hogy pukkadjanak meg - mások.

II.

Arvers asszonya

Arvers-t, a néhai poétát ünnepli Franciaország. Egyetlen verséért, híres szonettjéért. A szép Meunessier asszony albumába írta valamikor e versét Arvers. Egy ismeretlen nőhöz. Talán örök időkig suttogni fogják némely szerelmesek. A holdas, epedő, rejtett szerelem zsoltárimája ez. S a franciák persze azt kutatják, hogy kihez írta. A szép Meunessier asszonyhoz-e? Ám a Meunessier asszony albumába Musset is írt. Lángoló verset anno George Sand. És írtak az albumba szerelmes verset mások is. Victor Hugo feleségéhez? Ez a sejtés a legerősebb. A francia Jupiterből lassanként cégéres "cocu" lesz. Hát nemcsak Sainte-Beuve? Az ifjú Arvers is? Halála után alaposan lakol Victor Hugo. Új és új szeretőjét fedezik föl a feleségének. Csodálatos passziója ez egy nációnak. És ebben van benne egész, fölséges lepke-karaktere. Erősebbnek hiszi a szerelmet a halálnál. S pajkos, tüzes fantáziájával még a halottakat is összeboronálja.

III.

Egy királyné

Ismét beszél Párizs egy nagy asszonyról. Egy híres és szerencsétlen asszonyról, aki Nápoly trónján ült valaha. Erzsébet királynénk nővéréről, ki boltot nyitott most Kalábria szerencsétleneiért. Neuilly-ben él ez az ex-királyné, akit Daudet megrajzolt volt Rois en exil regényében. És ő az első királyné, akire a kevés gőgje miatt haragusznak. Ez valóság. Párizs koldus, kékvérű társasága nyolc év óta szóba is alig áll II. Ferenc özvegyével. Az a bűne, hogy nem vigyáz eléggé a fejedelmi nimbuszra. Sőt nagyobb bűne van: az exkirályné Dreyfus ártatlanságában hitt. Ezért maradt olyan egyedül s ezért bojkottálták főképpen a párizsi előkelők. Hogyne: egy dreyfusista királyné. Komédiás, bolond a világ: Athur Meyer nem tudja megbocsátani egy bajor hercegasszonynak, egy exkirálynőnek, hogy demokrata s hogy megsajnált egy ártatlanul kínzott zsidót.

(Párizs, július 21.)

Budapesti Napló 1906. július 24.

A. E.

17. A SZAJNA MELLŐL

I.

Budapest és Bukarest

Egy magyar gravámennel kevesebb: Budapestet nem vétik össze Bukaresttel többé. Ezek a francia Tissot-k nem is olyan szeleburdi népség. Mennyi szépet írnak ezek most a jubiláló Romániáról. Egy bukaresti francia ex-követ szerint Kelet-Európa legnagyratermettebb népe a román. Románia ifjú Franciaország s Bukarest diákkorát élő Párizs. Románia kultúrország akar lenni. Quand même kultúrország lesz. Ifjú, nyugtalan, merész, kultúraéhes latin náció ez. Így hirdetik a francia Tissot-k. Csodákat írnak a párizsi lapok a román géniusz repülő erejéről. A román ízlés nagy hajlandóságáról. A románság gazdasági bátorságáról. Egy francia újságíró megjósolja, hogy pár évtized alatt Kelet piaca Romániáé lesz. De így zeng Romániáról az angol sajtó is. A német is, az olasz is. Nem kell félnie Budapestnek. Nyugati ember immár nem fogja összetéveszteni soha Bukaresttel.

II.

Zola és a Panthéon

Zolának nincs szüksége a Panthéonra. Megérteném, ha Zoláné protestálna majd őszkor. Mikor a Montmartre-ról föl akarnák szedni a hamvakat. Lamartine és Michelet családjai szintén így cselekedtek. Quinet, Renan, Balzac nem a Panthéonban pihennek.

Pedig őket is meginvitálta a hivatalos Franciaország. Csak éppen elaludt a beköltöztetés ügye. Zola tiltakoznék legjobban, hogy Quinet, Renan és Balzac előtt triumfáljon. És ő tudna legtöbb argumentumot a Panthéon-tisztesség ellen. Az igazi nagyok az emberiségben éltek. Poruknak el kell oszlania szabadon, miként a lelkük eloszlott. Vigyék a Panthéonba miniszterek, bíbornokok kadávereit.

III.

Emlékezés Jerseyre

Egy francia revü új adatokat ásott ki a száműzött Victor Hugóról. És elborultan gondolunk Jersey szigetére. Hol Victor Hugo mellett francia, olasz, magyar és lengyel proskribáltak intéztek szózatot Európa népeihez. "Teleki Sándor magyar forradalmár." Megint olvashatunk róla s mégis mintha mese volna. Ötven-hatvan évvel ezelőtt az akkori Európa legforradalmibb ideáit magyar főurak propagálták. Milyen messze vannak ma a forradalomtól. És még mennyivel messzebb az eszméktől. Ilyen intellektuális elzüllést egyetlen társadalmi fajta sem produkált soha. A Rampollák, a jezsuiták, a kozákhetmanok, a komitácsik, a mandarinok az emberi haladás vitézei a magyar nagynevűek mellett. Egy Batthyány szinte megdöbbent bennünket. Mint mikor sirató-házban föltápászkodik ravatalról egy halott.

Párizs, július 23.

Budapesti Napló 1906. július 26.

A. E.

18. KÓBORLÁSOK PÁRIZS KÖRÜL

(Meudon, a Bellevue terraszán, este.) Voilà, amott a sok hosszú völgyben az én városom: Párizs. Csak hatalmas Eiffeléről ismernék reá, ha innen látnám először. Milyen kölyökfolyó a Szajna s milyen sötét város a Ville-Lumiere. Piros kabátos muzsikusok játszanak halkan egy nápolyi nótát. Elegáns mondainek és kokottok előttem. Tépődöm: miért kell nekünk Párizs? Az az óriási, pislogó barnaság ott lent? Miért kerekedünk föl Fokvárosból, Teheránból és Budapestről? Jobb itt nekünk? Emberibb itt az élet? S itt tudnak talán olvasni a homlokunkról? Nyögve válaszolok önmagamnak: lárifári. Csak éppen nem eszik nyersen az emberi húst, mint Kameruntól délre s a lelket, mint Budapesten és Debrecenben. S itt is meg lehet halni a vágytól. S itt is harapni volna haragunk és kedvünk a meg nem értett kíntul. Itt is a bódéké a vásár s nem a nemes oszlopú csarnokoké. Sőt itt igazán, mert az én Párizsom a legemberibb minden városok között. Hamis kacajú, álcás, gonosz, bús város. Csak éppen mámorosabb és cifrább a többinél. Valakinek itt is nehéz átok az élet, mert az élet a Senki-családot szereti. Ezt a nagy, boldog családot. Az éhesek, ügyesek, ravaszok és üresek családját. [C]raquette-dalt, bolondosat játszanak a piros kabátosak. Trombitál az utolsó hajó a Szajnán: menjünk. Párizs igen jeles város. Lakóinak száma, mennyi is a lakóinak száma. Nem is tudom. Több, mint a Budapesté. S a Senki-család is előkelőbb itt. Sőt: Párizsban már néhány Valakihez is jó volt az élet. Itt nem mindig a hitványaké a siker. De azt üzenem Budapest szomorú embereinek, hogy ez nem tiszta munka. Párizs ott lent a sok hosszú völgyben éppen olyan emberi fészek, mint Irkuck, vagy Szabadka. Néha-néha egy-egy igazi ember is kiválik itt. Egy-egy igazi is falhat néha az ízletes ételből. De ilyenkor - panama történt. Tisztességesen soha és sehol sincs - siker. Jó és okos dolog néha egy-egy Bellevue terraszára hágni, ha drágán is vacsorázik itt az ember. Legalább egy-két negyedóráig tiszta szemmel látja az éjszakában a maga Párizsát.

(Nogent, a Marne partján.) Házigazdám golyóbisokat mutat nekem: Moltke tüzérei hagyták itt emlékül. Elzászi ember s olyan folytonosan tud gyűlölni, mint egy német. Sárga szakállú, apró szemű figura. A rettenetes év emlékeiről beszél. Ő gyerek volt akkor. Az a piszkos race. Az a német. Egy gyermeke sem becsülheti Franciaországot, míg bosszút nem áll. És csuklik a hangja. Úgy hallgatom, mintha Halévy egy vizenyős hőse beszélne. Valaki, aki nem él a maga korában. Á Berlin? Édes Monsieur, Párizsban szocialista szervezetet csináltak tegnap a rendőrök. Ki gondol ma Franciaországban egy pár borbély-politikuson kívül Bismarckra és Moltkéra? Egy szívtelen gyár, egy zsugori földbirtok gyűlöletesebb ma, mint egy tucat német császár. Egy csöpp szociális belátásért Franciaország odaadná Napóleon korának egész dicsőségét. Nem, nem édes Monsieur. Ajándékozza oda a golyóbisait valami múzeumnak. Ezeket nem lövik át a Rajnán. Az embereknek kezd az eszük megjönni. Részesülni akar az életből mindenki, aki született. Oh, végre. Mert édes Monsieur, Árpád csatát nyert Alpárnál és Branyiszkónál dicsően haltak meg a magyar honvédek. És ezzel lakjunk mi jól? Olyan szép folyó az a Marne. Miért igyék ez vért, mikor nem kívánja? Fogadok: jobban szereti, ha élő s vidám franciák lubickolnak, uszkálnak, horgásznak és hajóznak a habjain.

(Courbevoie, vasárnap délutánon.) St. Denis gyári munkásai Párizsba szoktak kirándulni. Párizs gazdagai fölülnek automobiljaikra s kimennek a zöldbe. A pihenő munkások pedig bejönnek ilyenkor Párizsba. Vajon nem szimbólum ez? Nézem a tramway-kat. Tele izmos munkásokkal. Ezeknek Párizs a - Campagne. Párizsba húzza őket a vágyuk vasárnap. E nyári vasárnap, amikor a gazdagok fürdőznek valahol vagy ha itt vannak még, vasárnaponként elmenekülnek. És ha jön majd egy vasárnap. Ha majd csillogó szemmel kirándulást rendez Párizsba néhány százezer munkás. Visszatérhetnek-e ide pompás automobiljaikon a gazdag kirándulók?

Párizs, július 25.

Budapesti Napló 1906. július 28.

A. E.

19. SOROLLA Y BASTIDA

(Párizsi levél)

Ötszáz vásznat aggattak falra Georges Petit termeiben. Ügyesen belármázták a nevét Párizs fülébe. Új messiása az ecsetnek: Sorolla y Bastida. Spanyolországban őt játsszák ki Zuloaga ellen. Párizsban vezércikket írt róla Rochefort. Söpri illő percentekért számára a pénzt Georges Petit. Ő, a szépenzengő nevű spanyol, a párizsi Nyár triumfátora. Július tizedik napjáig pedig e szőnyeges termek népesek. Kell hódolni, illik, Sorolla előtt.

Micsoda ez az új messiás? Honnan jön és merre megy? Van egy portréja: José Echegaray. Hopp, meg van a titok kulcsa: Sorolla a festő Echegaray. Nem jött messziről s nem a szent csodák országába tart. Panorámás ember ez a Sorolla y Bastida. És ezért az emberért még a halott Carrière-t is meggyalázzák. "Gyertek tanulni Sorolla y Bastidához minden piktorok". "Impresszionisták, ti Dreyfus-huszárai a művészetnek, megaláztattatok". Ezt kiáltja például Henry Rochefort.

Mit tud Sorolla y Bastida? Mindent tud a világon, amit - mások tudnak. Tanult mindenkitől. Rajzol, mint egy okleveles rajztanár. Kiszedett minden[t az] impresszionistáktól. A színekkel úgy pazarkodik, mintha valami festékkereskedő ügynöke volna. Echegaray módjára izgató feladatokat ad föl önmagának. Egyenleteket sok ismeretlennel. S úgy megoldja valamennyit, mint a pinty. Mintha ő is pénzügyminiszter lett volna.

Lefest mindenkit: Perez Galdost s Chile exminisztereit. Azt beszélik, hogy vagyont szerzett csak portrékból. Van egy arcképe: kialudt szivarcsutka a szájban. Az ember szinte gyufát kínál. Egy másik portrén olyan a kesztyű, mintha az Old England kirakatában volna. Harmadikon egy úr válláról lecsúszik a köpenyeg. Majdnem odamegyünk hogy fölsegítsük rája. Ah, mit tud az ember a szivarcsutkákkal, kesztyűkkel és köpenyeg-szélekkel mívelni. Egy nagy vásznon valami gazdag família minden tagját lepingálta. Néznek reánk valamennyien meredten és türelmetlenül. Így állítja családját a fénykép-masina elé vasárnap délután a Városligetben a pazarló családfő.

Az ő étude-jei. Az ő színmegfejtései. Az ő állatai. Valahol már láttuk valamennyit. De minden egy darabját sok helyről vette. Ezért ő: apostol. Nyilván, ha lehúnyja a szemét, csodákat, új színeket lát ez a boszorkányos hiszpán. Azonban lehúnyt szemekkel festeni nem lehet. És ő még egyszer sem tudta megállapítani, hogy voltaképpen hogy is lát. Ellenben csodálatosan tudna gyártani Velázquezeket, Rubenseket, meg Segantinikat, sőt Wisthlereket is. Mindent, mindent. Nagy érzéséből a monumentálisnak azonban egy grammnyit nem tud ez ember nekünk adni.

Ám ezért ő ma klasszikus. Zuloaga leverője és rentier. Párizs hőse, ahol eddig éveken át a két Szalonban senki se vette észre. Amiben igazságtalanság nem is volt. Egy nagy vászna már régen a Luxembourg-ban van. Most ő ajándékozott megint egyet. A címe: mazsolacsomagolók. Messziről két leányt lát az ember, akik mintha sárga tollat fosztanának. Háttérben egy málhahozó férfiú. A két leány előtt egy tüzespiros tarajú pulyka. Az ember közelmegy s ugyan megörül. A pulyka - egy harmadik leány. A pulykataraj pedig egy rózsa a leány kezében. Ez olyan képe neki, amelyen avval büszkélkedik, hogy tud ő nem festeni is, ha akar. Mindent tud ez az ember s meg fogják látni, ha elkerül Budapestre is, hogy nem művész.

Párizs, július

Budapesti Napló 1906. július 29.

(Dyb.)