196. PIUS PÁPA ÉS A NŐK

- Az egyház tud bánni az asszonyokkal is -

A Vatikánban, a Vatikánban, ceruzánk majdnem a magyar humor-vers egyszínű és unalmas kertjébe ugrik be. A Vatikánban nem fogják tűrni az asszonyokat: Pius pápának ez a legújabb reformja. Mert akármilyen furcsának tetszik egy Péter-fillér-adózó magyar hívő előtt, eddig asszonyok is éltek a Vatikánban. Vatikáni hivatalnokok, alkalmazottak feleségei és lányai, valamennyien hitelesítve a hét szentség egyik legsúlyosabbjával, a házassággal. Az asszonyok törvényes hitvesek, a leányok törvényes házasságból eredő leányok. És Pius pápa mégse tűri őket, mivel az ő erkölcsi fölfogása szerint az asszony egy két lábon járó szégyenfolt. A Vatikán asszonyai párizsi divatlapok szerint öltöznek. A Vatikán asszonyai színházba, hangversenybe járnak s olykor éjfél után kerülnek haza. Az Egyháznak ez rémítően árt, mert például még sohse történt meg, hogy egy pap éjfélig kimaradjon. Pius pápa tehát inkább egy dépendance-t fog a Vatikánhoz építeni s odatelepít[i] a Vatikán asszonyos, családos embereit. Heine verse jut az eszünkbe, az isten bocsássa meg nekünk. Óh Vatikán, maradj meg tovább is tisztának, szépnek és szendének.

Ha foglalkozásunk és szokásunk volna az olcsó viccek gyártása, hamar elintéznők a dolgot. Azt mondanók, hogy Olaszország papsága mostanában csakugyan bebizonyította, hogy nincs okvetlenül nőkre szüksége. A kolostorbotrányok során néhány kolostorról kiderült, hogy isten reverendás szolgái dacosan el tudnak fordulni a nőktől. Sőt tüntetően a férfiaknál keresik azokat az illúziókat, amiket általában ma még nőknél keres a férfiember.

Azonban olcsó viccekkel nem szoktunk komoly kérdések elől kitérni.

Tetszik nekünk, hogy Pius pápa olyan bátorsággal képzeli be magát a tizenharmadik századba. Minden szava, gesztusa, tollvonása ezt bizonyítja s ez nekünk jól esik.

Egy dologban van némi modernség őszentsége körül s ez a modernség is egyike a legrégibb modernségeknek. A pénzt kedveli és míveli Pius pápa s a pénz kedvéért még a Rothschildokhoz is küld nunciust.

A pénz után rangsorban rögtön az asszony következik. Nagy kérdés, hogy aki pénzzel tud bánni, annak nem törhet-e bele a bicskája az asszonyba?

Mi nem vagyunk rossz emberek, de kötelességünket teljesítjük. A vallásos magyar nőkhöz fordulunk ezennel. Tessék, hölgyeink, misére járni, gyónni s rózsafüzéres akciókat csinálni. Tessék, Péter-fillérek érdekében buzgólkodni, meghálálják a Vatikánban. A pápa szerint, aki csalhatatlan, az asszony a legutolsó személy. Az asszony, a nő, olyan szégyen, akit ki kell tiltani tisztességes helyről. A Vatikán nem tűri a nőket az Egyház tisztessége nevében. Nos, hölgyeink, önök tovább is lelkesedjenek az Egyházért és a pápáért. Ez logikus, ez illik az asszonyokhoz s éppen azért gyanús nekünk ez az egész pápai reform. Ez a Pius pápa nem nőgyűlölő, csak nőismerő. Miként a magyar paraszt mondja, az asszony verve jó. Nyilván az olasz paraszt is így gondolkozik s mikor Pius pápa súlyos sértéssel illeti a női nemet, alapjában ravaszul hódítja az asszonyokat, az Egyház támaszait, a misére járogatókat és gyónókat s úgy bánik velük, ahogy megérdemlik.

Budapesti Napló 1907. augusztus 25.

A. E.

197. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A gimnázium kérdése

Ifjabb Pató Pál úr sokkal ártalmasabb egyén, mint az apja vagy a nagyapja volt. Mert a régi Pató Pálok boldog, csendes időkben éltek gyorsvonat és automobil nélkül. Ellenben ifjabb Pató Pál úr szintén ráér mindenre, belátása is van. Csakhogy mindent akkor lát be, amikor már késő. Most például már belátja, amit két évtizede hiába ordítottak a fülébe. Azt tudniillik, hogy a magyar gimnázium lélekmészárszék. Hogy az osztály-wirtschafton kívül a gimnáziumnak köszönhetjük azt a nemzedéket, melynél haszontalanabb, léhább egy korban és egy országban se élt. Pató Pál úr kezdi ezt belátni, zokog is miatta, de cselekedni még így elkésve se fog. Megmarad tovább is mai szabásában, gyilkos munkájában a magyar középiskola. Butítja, pocsékolja, öli azt az anyagot, amelyből Magyarország számára intelligenciát kellene nevelni. Mert Pató Pál úr azt már nem látja be, hogy a mai gimnázium azért nebáncsvirág, mert ennek az iskolának rendszere, nevelése áll nagy érdekében a mágnásoknak és a papoknak.

II.

Háború ellenség nélkül

Hát mi is üdvözöljük a Pécsre sereglett klerikális hadat. Igazuk van, ők az erősebbek, ők az okosabbak. A háború pedig nem csókos, zsebkendőkiváltósdi játék. De azért engedtessék meg sírva elkacagnunk magunkat. Hol az ellenséges hadsereg, mely ellen a klerikalizmus sorakozik? A haladásnak, a világosságnak, az újításnak van-e szervezett tábora Magyarországon? Olyan, amely ellen érdemes volna drága mozgósítást rendezni? Legföljebb arról lehet szó, hogy valamikor lesz ellenség. Mert lehetetlen, tudományellenes kétségbeesés volna azt hinni, hogy csak éppen Magyarországon nem lesz szervezett, félelmes, szép, hatalmas tábora az emberi haladásnak. A háborút tehát a feketék egyelőre ellenség nélkül harcolják. Mulassunk vagy sírjunk e furcsa-furcsa háborún?

III.

Jön az ínség

Erdélyből, Biharból, Beregből, Árvából, mindenünnen egyforma hírek. Már-már itt az ínség és rettenetes tél vár a magyar föld népére. Még talán Belényes vidékén sem lesz másként, pedig egy képviselőválasztás sokat tud enyhíteni egy-egy vidék dolgán. És e vészhírekre talán megriadnak azok, akik bennünket kormányoznak? Dehogy, szaporodnak a csendőrőrsök s a főszolgabírók mindenünnen boldogan jelentik, hogy szekérszámra szedik össze a nép között terjesztett izgató iratokat. Így kell ínséget megelőzni és szociális politikát csinálni. A főszolgabírói irodák tele vannak elkobzott nyomtatványokkal. Az egereknek legalább lesz mit fogyasztaniok Magyarországon.

Budapesti Napló 1907. augusztus 27.

A. E.

198. AZ ASSZONY ÉS A PARASZT

- Jászai Mari tanítása -

Jászai Mari eddig is megvolt nekünk és eddig se volt ám kicsi asszony. Hogy Szovátán oktatta a parasztokat, szólván nekik a váltóról és pálinkáról, ez se teszi nagyobbá. Azonban az már nagy dolog, hogy ő, az asszony, meglátta és meglátogatta őket. Azokat, akiknek ezer év óta még ilyen reménytelenül nem lógott a fejük. Akiknek már Endrődi Sándor hiába szaval harsogó kuruc-verseket. Mert Jászai Mari tanítása után Endrődi Sándor versei következtek.

Érzik-e legalább százan-kétszázan Magyarországon, hogy mit jelent a paraszt lógó feje? Hogy mit jelent a paraszt vérző orra és véres szeme? Éljük a napokat, nagy a csönd és kevesen sejtik, miért nagy a csönd és milyen napokat élünk. Ezek a napok a Sors próba-napjai. Még egyszer megkérdi most a Sors a magyarokat, akarnak-e ébredni és élni.

A váltóról és pálinkáról nagyon újakat aligha mondott Jászai Mari. Nem tehet arról a magyar paraszt, hogy helytelenül ismerte meg a váltót. Arról se tehet, hogy ma már hiába írja alá a váltót, amely sokszor az ő minden írástudása. A pálinkát sem azért önti magába, mert sok pálinkát gyártanak és csuhajos a kedve. De Jászai Mari nem lehet nemzetietlen szociológus avagy hazátlan szocialista. Elég szép, hogy a váltóról és pálinkáról beszélt s hogy a beszédje jó cselekedet akart lenni.

Édes istenem, milyen bús komédia van most műsoron nálunk. Se büszkeség, se férfiasság, se hit, se gerinc sehol. S micsoda jelképes, nagy eset, hogy Jászai Mari oktatja a népet. Minden dekadens társadalomban férfias asszonyok jelentkeznek. S nekünk, Magyarországon, nincs is más reménységünk, mint az asszony és a paraszt. Nekik talán mindenkinél rosszabb itt a dolguk. Az asszony tudatlanságban tartott vagy ledérségre kényszerített pária. A paraszt is pária, de legalább kiszökhet Amerikába, ha nem mezőgazdasági cseléd s ha ki tudja játszani a határrendőrséget. És mégis csak őbennük bízhatunk, mert bíznunk kell valakikben. S ha Bizánc már nem is példa a mai Magyarországra, ha férfiaink effeminálódtak vagy teljesen lehetetlenekké váltak kultúrára, előtörésre, hadd bízzunk az asszonyban és a parasztban. Gondoljon e gondolattalan országban szépet és bátrat az asszony. És ha ütni kell és ha marad még annyi ereje, majd ütni fog a paraszt.

Jászai Mari ártatlan leckét adott a szovátai parasztoknak. De bár kezdete volna a mi különös, reménytelen reménységünknek. Az orosz nők, az intellektuellek kimentek a falukba, amikor férfiaikat, akik már bombát sem tudtak dobni, megutálták. És Oroszországban a zűrzavar még mindig félelmes, de félelmes az erő is. Az asszony és a paraszt, nekik kell megmenteniök az olyan elveszett, bús országokat, amilyen Magyarország is.

Budapesti Napló 1907. augusztus 29.

A. E.

199. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL

- Honnan jön Budapestre a tíz forint? -

Biász úrral volt szerencsém a napokban ismeretséget, sőt barátságot kötni. Ez a Biász úr állítólag egyenes leszármazottja Biásznak, a régi görög bölcsnek. Ősei mint posztókereskedők kerültek hazánkba, ha jól tudom, Nagyszalontára. Az én Biászomnak azonban már se pénze nincs, se posztója. Csak nagy ősének bölcsességéből örökölt valamit s itt lakik Budapesten.

A Városligetben egy korhadt padon szoktunk néha találkozni. Tanítványok nélkül szűkölködik szegény Biász úr. Kár érte, mert igazán jeles bölcs és különös újszerűségeket fedez föl dolgokban és eseményekben. Nekem, mint egyetlen tanítványának megígérte, hogy olykor el fogja mondani egyről-másról a véleményét. Tegnap tartotta egy látszólag apró esetről első nyilvánosságnak szánt előadását. Úgy fogom leírni, ahogy ő nekem csöndesen, hevülés nélkül elmondta.

*

"Fiam, azt beszélik itt körülöttem, a Városligetben, hogy kezdődik a budapesti élet. Azt mondják, hogy ez parlamentet, színházakat, mulatókat, hangversenyeket, zsúrokat, házi estéket jelent. A parlamentről nem beszélek, fiam, utálom a politikát. Oda nem is vágyom, mert bár sztoikus vagyok, de a társaságot szeretem megválogatni. Korda Andorral, Somogyi Aladárral, Gaál Andrással egy társaságban?

Hanem a szép, erős, zajos életbe szeretnék belekóstolni. Mondd, fiam, sokba kerül ez, sok pénzbe? Nekem valami húsz esztendő óta nem volt öt forintom. Ehelyett kíváncsian nézem, vizsgálom, mennyi pénzük van a budapestieknek. Honnan veszik ezek az emberek a tíz forintot? Ugy-e kell tíz forint ahhoz, hogy az ember vígságokat kapjon? Én álmomban is ezzel foglalkozom s néha olyan rosszak az álmaim, hogy a pad is nyöszörög, sír alattam. Honnan veszik az emberek Budapesten ezt a tíz forintot? Ebben a városban élnek ügyvédek, bírók, hivatalnokok, politikusok, orvosok, mérnökök, írók, művészek, hírlapírók, pénztisztviselők, ügynökök, játékosok, croupier-k stb. Ezek nem termelik a tíz forintokat. Ezek elveszik a tíz forintokat, ha van, hogy honnan vegyék el. De a tíz forintoknak jönni kell valahonnan? A bankok inognak, a gyárak nem alapulnak, az iparosok ráfizetnek a műhelyre. A nagybirtokosok ráfizetnek a gazdálkodásra, a kisbirtokosok a földjeiket is eladják. Középbirtokosok, mint az újságokból olvasom, már nincsenek is. A sertést öli a vész, a marhaállomány kevesebb. A bányákat nem tudja még az állam sem üzemben tartani. Szóval vidékről se jöhet Budapestre az a tíz forint. Dehát akkor honnan jön az a tíz forint, amit a budapesti ember vidámságra költ? Ez a kérdés fog engem megölni, fiam. Összes görög filozófus őseim föltámadhatnának. Örök rejtély: honnan jön Budapestre a tíz forint?"

Budapesti Napló 1907. augusztus 30.

Lellei

200. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A két Áron kitüntetése

Kiss Áron, a kálvinisták nesztora, Lipót-rendet kapott. Lipót-rendet vagy valami ilyen nagyon-nagyon jeles ordót. Dr. Kiss Áron, a Pedagógium igazgatója, az előbbi Kiss Áron fia, udvari tanácsos lett. Ilyen dicsőségekről aligha álmodott Porcsalma egykori esperese, Debrecen püspöke. Igaz, hogy még a rozsnyói katolikus püspök is valóságos belső titkos tanácsos. Igaz, hogy az udvari tanácsosságot minden gazdag Jakab, Móric, Salamon és Adolf megkaphatja. Dr. Kiss Áron is valószínűleg ószövetségi hangzású nevének köszönheti új rangját. Azonkívül, hogy Apponyi Albert ravasz módon akarja beflastromozni a protestáns sebeket. A puritán kálvinista papok és egyházi férfiak ezután ordókat kapnak. Így azután minden rendben lesz és főképpen csöndben. Ha sokáig tart a mai uralom, minden protestáns embernek lesz kitüntetése. Nem lesz boszorkányosan nehéz, mert nemsokára kevés protestáns lesz Magyarországon.

II.

A Dunántúl és Bihar

Úgy írom le, ahogy nekem valaki ezt a kis esetet elbeszélte: "Erdély felé utaztam s az egyik útitársam jóképű magyar úr volt. Beült a kocsinkba egy úriasszony, aki Somogyból jött, mint később kiderült. Az asszonyon hirtelen nem tetszett meg, hogy csinos és kedves. Ennek folytán a jóképű úr, kiről később kiderült, hogy Bihar a hazája, kézzel-lábbal tiltakozott az asszony beszállásolása ellen. Azután az asszony megmutatta haragosan és mosolygósan is az arcát. Nagyon kedves, okos kis arcú, nyugtalan szemű nő volt. Erre a bihari úr elővette mindazt a gavallériát, amire bihari úr képes. Beszélt vadászatokról, beszélt arról, hogy mulatni csak Magyarországon lehet. Külföldi fürdőből jött, tehát szidta a németet és az angolt. Értett a konyhához is és konyha-recepteket közölt. Az asszony sokat nevetett, nyilván jól mulatott. Nemrégiben került Somogyból Bánffyhunyadra. Egy doktornak a felesége és tanítónő. Érdekes új könyvekkel volt fölszerelve az útra. Amikor a bihari úr kiszállott, aki lehetett keresztesi szolgabíró vagy váncsodi jegyző egyformán, fölnevetett az asszony. Azután beszélgettem én vele, csupa ízlés, okosság és olvasottság volt az én útitársam. Szabad-e azt sejtenem ebből, hogy a Dunántúl és Bihar között feneketlen kulturális szakadék van? Ez ellen Nagyvárad bizonyít, az országnak az egyik legkulturálisabb városa. Inkább talán azt mondhatnám, hogy a vármegye urai megnyerhetetlenek mindenféle kultúra számára."

III.

Üdvözlik Apponyit és Andrássyt

A pozsonyi vándorgyűlés, nem tudom hányadik vándorgyűlése az orvosoknak és természettudósoknak, véget ért. Stílusosan, magyarosan ért véget, miként az mindjárt kitetszik. Az orvosok és természettudósok hosszú üdvözlő táviratokat küldtek Apponyinak és Andrássynak. Szabad-e olyan országban jobb jövőt remélni, ahol tudósok is csak azért izzadnak napokon át, hogy végül hasravágódhassanak a főmandarinok előtt? Ez: Kína, bizony ez Kína, akármilyen fájdalom is nekünk. Lehetett volna nekik a sejtekről vagy az atomokról új törvényeket hirdetni. Vizsgálhatták volna a csillagos égtől kezdve a sertésbendőig mindazt a fölségest, amit a Természet nyújt. Meg is próbáltak egyet és mást, de hirtelen nagy fény vette el a szemük világát. Két üstökös: Apponyi és Andrássy. Erre a tudósok befejezték tanácskozásaikat s természettudósokhoz illően üdvözölték a Természet e két remekét.

Budapesti Napló 1907. augusztus 31.

A. E.

201. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL

- Miért szükségesek a zsidók? -

Biász barátomat, a filozófust, ókori druszájának egyenes utódját, több ízben fölkértem, ne nyilatkozzék a zsidókérdésről. Ő, aki a Városliget padjairól szemléli a világot, nem sejti, hogy ilyen kérdés már nincs. Avagy ha volna, s ott, ahol volna, mert csinálják, kínos, halk közmegegyezéssel hallgatnak róla. Azonban ma kivételesen szabad volt Biásznak nyilatkozni a letiltott problémáról is. Áttettük a szín- és harcteret a manapság ismét olyan aktuális Afrikába. Sietek megnyugtatni mindeneket. Biász úr a marokkói zsidókról nyilatkozott.

*

Látod, fiam, a régi Karthágó körül ismét a civilizáció nevében ontják a jó, drága vért. Ezúttal nem lesz az emberiség katasztrófája, ha leverik a fekete Hannibálokat. Szó sincs róla, Marokkóra, Afrikára szüksége van az éhes civilizációnak és gyomornak.

De mit csinálhatnának a Scipiók most a zsidók nélkül? Marokkó dolgát az elmórosodott zsidók fogják megoldani. Ők, a zsidók, akik ott vannak minden népek között, hogy kicsiholják a legszebb szikrákat a kemény, gazdag néplelkekből, ezekből a kincses kovákból. Hirtelen nézésre nem tudnád megkülönböztetni a tangeri mórt és zsidót.

De Drude tábornok, a pacifikáló francia hadak vezére, katonánál szokatlan meglátással s helyesen mondotta a zsidó világszövetség egyik megbízottjának Casablancában:

- Meg vagyok győződve, hogy a zsidók az okkupáció által csak nyerhetnek. Az arabok arroganciája a zsidókkal, valamint az európaiakkal szemben meg fog szűnni. A hadműveletek befejezése után a város fel fog virágozni és a zsidók lesznek a közvetítők az európaiak és az arabok között.

Aranyszavak, habár katona szájából hullottak ki. Az arab zsidót bízgassa csak jobban az európai civilizáció. Az ő örök, fékezhetetlen ízlésbeli és kultúrabeli ambíciója fölépíti az új Punországot s az új Karthágót. Hát látod, fiam, nem akarok a rettegett kérdésről beszélni és - mégis beszéltem. Újat nem igen mondtam, de szükséges-e újat mondani az embernek, amikor ma még a legrégibb és legelintézetlenebb igazságokért is bicskára kell menni. Megnyugtatásodra azonban kijelentem, hogy egy pillanatig sem gondoltam e szavak között Magyarországra, vagy más országra, csupán Marokkóra.

Budapesti Napló 1907. szeptember 1.

A. E.

202. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Papok

Pál apostol óta állandó igazság volt az, hogy aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. Magyarországon jó dolgot kíván már az is, aki plébániát kíván. Ilyen Eldorádója a reverendásoknak sohse volt, mióta világ áll. Bezzeg Franciaországban rossz dolgot kíván, még aki párizsi érsekséget kíván is.

Nem kell az embernek frankomániákusnak lennie, hogy bolonduljon Franciaországért. Most például olvashatjuk, hogy a zsíros falatoktól elütött papok miként kénytelenek tisztességes mesterségeket választani. Nem mindegyik mond azért végleges búcsút a papi pályának. Bár csak mi magunk tudunk két olyan esetet, amikor francia plébánosok egyenesen az orfeum színpadra léptek. Hanem igenis lesznek mellékesen ügynökök esztergályosok, szatócsok, asztalosok s más egyebek a főtisztelendő abbé urakból. Ismerünk - mink magunk ismét - egy francia papot, aki abból él, hogy bicikliversenyeken vesz részt. Amikor e miatt a püspöke megintette, azt üzente vissza, hogy úgy keresi kenyerét, ahogy tudja. Szóval: Franciaországban dolgozniok kell a papoknak. Szóval: Franciaországban már egész vidékeken kötéllel se lehet plébánost fogni. Micsoda szép dolog így belenézni a jövőbe. Mert amit Franciaország szokott csinálni, az az egész világ számára a közelebbi vagy távolabbi - jövő.

II.

Tanítónők

Budapest fővárosnak szüksége van negyven tanítónőre s e negyven állásért pályáztak valami ötezren. Régi dal, unott dal, de csak daloljuk, amíg mindenki meg nem tanulja. Azt a negyven állást az a negyven okos nő fogja megcsípni, akik figyelemreméltó rokonsággal vagy barátsággal vonultak föl. Állás tehát majdnem ötezer nőnek nem fog jutni, üdvös tanulság igen. Micsoda ésszel kormányozzák ezt a szerencsétlen országot? Miért bolondítanak itt bennünket s miért nem mondják meg nyíltan, hogy szántszándékkal nyomorítják el itt mindenkinek az életét, aki nem mágnás, püspök, ispán, inas, kerítő vagy kokott? Mit csináljon a tanítónő, akinek csak diplomája van, de reménye sincs már? Mit csináljon az állástalan tanár, jogász, műhelyetlen iparos s annyi más szomorú elbolondítottja ennek az országnak? Nagy fölfordulás lesz ebből, ha ebben az országban minden meg nem változik.

III.

Katonák

Amerre jártok, mezőn, országúton: fényes, színes, mozgó foltok. A katonák gyakorlatoznak, tanulják a háborút. Amerre jártok, futtok, hogy a holnapi, esetleg tegnapi, de sohase mai, kenyereteket megkeressétek, tiszturakat is fogtok találni. Meghatóan becsületes embereket, akik lóháton vagy gyalog azért mérgesek, mert a lógó nyelvű legények esetleg rosszul csinálták meg a fölmasírozást. Nekünk nincs lakásunk, millió gondot ad a szén, a tej, a kenyér. Ők itt ötezren, ott ötezren s együttvéve nagyon sok ezren, meleg nyárban, mikor az ember tél idejére gyűjt, ha tud, ők fárasztó tréfákat csinálnak. Amiből ugy-e az következik, hogy nemzeti hadsereget akarunk, vagy nem akarunk.

Budapesti Napló 1907. szeptember 3.

A. E.

203. SAJÁT LÁBÚLAG RÚGJÁK EGYMÁST

- Nemzeti Kaszinó és a Magyar Lovaregylet ügye -

Budapest, szeptember 3.

Demokrata Magyarországunkat váratlan szenzáció tüzeli e különben is forró napokban. A Nemzeti Kaszinóba sarkantyús, finom, sárga csizmás lábbal belerúgott a Magyar Lovaregylet. A Nemzeti Kaszinónak hat mágnása akart belépni a Magyar Lovaregyletbe vagy mondjuk bennfenteskedve: a zsoké-klubba. A hatból könnyen, fekete golyó nélkül csak egyet fogadtak be, ez is egy Esterházy. Alig-alig juthatott be egy Pallavicini és egy Wenckheim, ilyen kitünő két fő-fajmagyar. Ellenben kibukott, coki-üdvözletet kapott egy valóságos Károlyi gróf és Vojnits báró. Harmadiknak egy erdélyi mágnás, ami már nem olyan nagy csoda, mert az erdélyi mágnást máig sem veszi komolyan a magyarországi. Az erdélyi mágnásnak úgyszólván csak azóta van egy kis becsülete, mióta zsidó bárók is vannak.

Képmutatók volnánk, ha azt mondanók, hogy nem érdekel bennünket a Nemzeti Kaszinó és a Magyar Lovaregylet e mulatságos ügye. S nem is véletlen dolog az, hogy ők éppen akkor bolondoznak legjobban, amikor mi egyre többen vagyunk. Mi, akik úgy sejtjük, hogy: most vagy soha, mi is rúgunk már egyszer. Rúgunk pedig minden megkülönböztetés nélkül a Nemzeti Kaszinóba és Magyar Lovaregyletbe egyformán.

Nagyon tetszik nekünk, ha ők egymás között új, úri klasszisokat állítanak föl. Valahogyan így szórakoztak a francia nemesek is, mielőtt a nép el nem bömbölte magát s meg nem rohanta a Bastille-t.

Addig is, míg a latifundium gőgös urai, akik Nyugaton éppen annyik, mint a cigányprímások, amikor tudniillik intelligens helyeken próbálnak kopogtatni, nagyot esnek, gyönyörködjünk az apró pikantériákban. Zsidó újságírók milyen tisztelettel kerülgetik a zsoké-klub forró kásáját. Harcias demokratáknak minő elégtétel, hogy a Nemzeti Kaszinó tagjain is eshet "társadalmi sérelem".

Talán ne soroljuk föl a többi könnyű, kínálkozó pikantériát. Már az maga is pikantéria - igaz, egy kissé szomorú pikantéria -, hogy mi magunk is írunk a demokrata Magyarország e késő nyári szenzációjáról. Ez azt jelenti mégis, hogy a magyar társadalom színe és ereje még mindig a lovak köré csoportosul. Ugyanakkor, amidőn azt is jelenti, hogy velőtlenül is erős ellenségeink már egymás megmarásánál tartanak.

Mit mondjunk, mikor inkább viharsejtések, mint jóslások, amit mondani tudunk. Egy megkésett ország készül az álombarlangjából kijönni, mint a medve Gyertyaszentelőkor. Az bizony furcsa kis társadalmi harc lesz, amit Magyarország a közeli jövőben produkálni fog. Kissé zavaros, példátlan, nyolc-tíz korszakból összeszedett fegyverekkel. De nagy harc lesz, de jön ez a harc. Igazán nagy szolgálatot tennének önmaguknak a mágnásurak, ha addig egymást vernék agyon. Mégiscsak más az, ha rangbeliek végeznek az emberrel, mintha a mob végez.

Budapesti Napló 1907. szeptember 4.

Lellei

204. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A különféle diák urak

Fiuméban és Susákon hadsereg szükséges a horvát szokolisták ellen. No, a horvát diákokban se telhetnék túlságos öröme egy Elisée Reclus-féle embernek. Ezek a diákok egyébként, vigasztalásul, mindenütt egyformák. Fiume olasz diákjai vannak olyan vadak, mint a horvátok. Lengyel diákok, oláh diákok, cseh diákok, mind-mind alaposan maszlagosak. Csak éppen, hogy a fokosaik nem egyformák, de ők, ismételjük, igen. Begyük tele van az iskola hazafias frázisaival, olvasmányaival, verseivel. Hazájukat, fajukat mentik, ha kell, ha nem kell. Van egy kegyetlenül jó, személyes megfigyelésünk ez ügyben. Prágából kivándorolt egy család, s a fiuk olyan amerikai lett, hogy csehül is alig beszélt. Hazajött vendégségbe s két hét múlva utcai harcban verekedett a német diákokkal. Európa úgy megzavarta a fejét a maga idült bolondságaival, hogy a fiú egyszerre elfelejtette az okos, egészséges Amerikát. Viszont az ellenkezőre is van egy csinos példánk. Kecskeméthy Győző levetette a brigadéros ruhát s abbahagyta a honmentést, mihelyt Amerikába óhajtott utazni, ha ugyan odautazott.

II.

Egy magyar miniszter ambíciója

Önök olvashatták: Kossuth Ferenc v.b.t.t. úr Ivánka Imre automobilján átrándult Marienbadba. Az Ivánka Imre automobilja, ha önök véletlenül emlékeznének a zirci választásra, valamikor nagyon büdös volt. Az egész ország befogta volt az orrát, sőt a függetlenségi pártban se merte mindenki mondani, hogy Ivánkának, a zirci mandátumnak s az Ivánka automobiljának jó szaga van. Mindegy, ma már a Vezér beleül a legbüdösebb automobilba is. De mi az ördög lelte Kossuth Ferencet, hogy csúzosan is eltöfftöffözik Marienbadba. Mi csak sejtjük: ez a Kossuth Ferenc a legambíciózusabb öreg nők közül való. Olvasta, hogy Edwárd király Clemenceau-val barátkozik, holott Franciaország miniszterelnöke nem is tud olyan jól angolul, mint Magyarország kereskedelmi minisztere. Jött azután egy még sajátosabb, még fájóbb hír: Fráter Lorándnak is kilátása van arra, hogy az angol király szóba áll vele. Erre Kossuth Ferenc v.b.t.t. úr már nem tudott nyugodtan maradni. Ha politikusnak ő nincs is olyan nagy, mint Clemenceau, de művésznek van olyan művész, mint Fráter Loránd. Hátha Clemenceau és Fráter Loránd között ő is besurranhatna néhai Károlyi Pista királyi cimborájához. Sikerült-e, sikerül-e, nem tudjuk, de ha sikerülne, erről a nemzeti vívmányról egy hétig vezércikkeznék a koalíciós sajtó.

III.

Akik csak az istenben bíznak

Nyilván jó keresztények Magyarország mai gazdái, kivétel nélkül. Hiszen egy Apponyi és egy Zichy Aladár a miniszterük. Bakonyi Samu is keresztény, bizonyisten keresztény. Visontairól s a még apróbb zsidókról pláne szó se essék. Mindnyájan keresztények, akik csak az istenben bíznak. Most például, hogy a belényesi kerületet elvesztették, imádkoznak. Jön a hír, hogy Lukács László nagybeteg. S ők, a jó keresztények imádkoznak: bárcsak az isten megváltaná szenvedéseitől. S ha Lukács László meghalna, no volna öröm. Zengene a zsoltár: az isten a koalícióval tart. Most már tudniillik rábíztak mindent az istenre.

Budapesti Napló 1907. szeptember 5.

A. E.

205. VUCSKOVICSNÉ GYERMEKET AKART

- Házasságtörés az anyaságért -

Tíz évig éltek együtt valahol Horvátországban Vucskovics és Vucskovicsné. Mozdonyvezető volt Vucskovics, Vucskovicsné pedig egy feleség. A mozdonyvezető tartozik a mozdonyt vezetni, mint mozdonyvezető. Mint férj pedig köteles az asszonyt eltartani s olyankor, amikor kedve telik benne, csókolni. A felesége vezeti a háztartást, visszaöleli a férjét s gyermekeket szül neki. Régi divat ez már s e divat tartja a lelket ebben a mai tekintetes társadalomban. Vucskovicsné azonban tíz hosszú éven keresztül egyetlen gyermeket se tudott szülni az ő urának. Vucskovics bánatosan vezette a mozdonyt, otthon pedig szidta az asszonyt. Az asszony, Vucskovicsné, sírt, de úgy érezte, hogy nem ő a hibás. Dolgozott pedig a szomszédban egy nótás, jóképű kőműves pallér. Vucskovics éppen a mozdonyt vezette valahol, az asszony elhívta magához a pallért. S érkezett váratlanul a férj és a férj nem olvasta soha még csak Strindberget sem. Miután félholtra verte a pallért, az asszonynak átadott negyven koronát s hazaküldte az anyjához. Másnap éjszakáján az asszony a fiumei gyorsvonat elé dobta magát s nyolc darabban szedték össze. A többi: a vizsgálat, a temetés, a környék szóbeszédje nem idevaló. Bizonyos, hogy Vucskovicsné, a tíz évig hű, példás feleség, nem a pallér szép szeméért s a tiltott csók híres öröméért tört házasságot. Vucskovicsné boldoggá akarta tenni a bánatos Vucskovicsot.

Vucskovicsné érezte, hogy ő tudna anya lenni s anya akart lenni - a Vucskovics kedvéért. Ezért a szép és szent szándékért rettenetes halállal kellett lakolnia. Sorsa még a halállal sincs kiengesztelve, mert Vucskovics átkozza Vucskovicsnét. Vucskovics meggyalázott, bepiszkolt férfiúnak és férjnek tekinti magát. S ha meg fog újra házasodni s az az új asszony sem tud hűséggel gyermeket produkálni, Vucskovics még így sem lesz belátó. Ő még akkor is égető szégyent fog érezni s nem lesz hajlandó meglátni az ő pallérhoz folyamodott feleségében a bús, a nagy asszonymártírt. Azt a valakit, aki szívesebben szövetkezett volna a Szentlélekkel, mint a pallérral s aki gyermek helyett halált kapott.

Ám úgy eshetik, hogy az esetleges második Vucskovicsné ügyesebb lesz. Nem az ura kedvéért, de a saját kedvéért választ majd egy pallért s Vucskovics, malgré lui, meg fogja ismerni az apai boldogságot. És ez esetben tragédia helyett sugaras, enyhe, polgári vígjáték tárul majd elénk. Boldog lesz mindenki: Vucskovics, Vucskovicsné II., az igazi apa, még talán a gyermek is. Csak az első Vucskovicsné árnya fog akkor is sötéten kóborogni nagy dicsőségére az életnek, a házasságnak, az anyaságnak, az apaságnak. Intő példaként arra, hogy az élettel nem lehet egyenesen beszélni. Csak ravaszul, csak fogásokkal, csak csalafintaságokkal, csak - nem becsületesen.

Budapesti Napló 1907. szeptember 7.

A. E.

206. KIS SZENZÁCIÓK - NAGY NŐKRŐL

(Párizsi levél)

I.
Calvé Emma Kaliforniában

Hadd irigykedjenek a magyar primadonnák: óriási hírt küldök Calvé Emmáról, aki Budapestet is megbolondította nemrégiben az énekével. Calvé Emma is rájött arra, hogy minden dicsőségnél többet ér néhány millió frank. Neki nem volt nehéz erre rájönni, mivel a milliók alapját összeénekelte. De ő nem egy-két milliót akar, hanem sok-sok milliót. Kaliforniában, Los-Angeles környékén, melynek klímája hasonló Reims vidékének a klímájához, óriási szőlőbirtokot vásárolt. A vételár majdnem három millió frank. Francia vincelléreket telepít a birtokra Calvé Emma, aki szeptember 10-én érkezik birtokára. A birtokon pezsgőgyárat alapít Calvé Emma s az a szándéka, hogy ő látja el pezsgővel egész Amerikát. Ha a terv beválik, Calvé Emma Rockefeller-vagyont fog szerezni. Mellékesen pedig építtet a birtokra egy csodálatosan szép kastélyt és évenkint legalább két hónapot, lehetőleg télen, Kaliforniában fog tölteni.

II.

A szép Otero sikere

Egy igazi párizsi nő, aki abból él, hogy szép, nem engedi magát egyhamar letöretni. Ime a szép Oteróról, avagy a teljes néven Otero Karolina kisasszonyról a legbúsabb híreket terjesztették. S erre Otero egy óriási, új sikerrel válaszol. Otero Karolina kisasszony most a Marigny-színházban játszik. Egy Giska la Bohémienne című darabban. Soha szebb nem volt a szép Otero, mint Giska szerepében. A Marigny-színház minden kommünikéjében, melyet természetesen drága pénzért iktatnak a lapokba a kiadóhivatalok, azt is közli, hogy újabban és újabban kik követtek el öngyilkosságot a szép Otero iránt táplált reménytelen szerelmük miatt. A Giska egyébként balett és némajáték. Nem lehetetlen, hogy Budapestre is elkerül, esetleg Oteróval együtt.

III.

Az ötvenéves Júlia

Júlia elmúlt már ötvenéves s polgári nevén Madame Prémostnak nevezték. Romeó tizenhétéves volt, amikor beleszeretett s tizennyolc évig szerette. Romeót viszont René Dumay-nak hívták s pompás állása volt a "New-York" biztosító társaságnál. Mindenki azt várná, hogy Dumay akar szakítani és otthagyni az öreg Júliát. Párizsban azonban már régi dolog, hogy a hivatásos szerelmi nők ötvenéves korukban tudnak legjobban uralkodni a férfiún. Madame Prévost-re az ő tizenhat évvel fiatalabb barátjának úgy kellett vigyáznia, mint az ablakba kitett kincsre. S még így is meg kellett tudnia, hogy barátnője - sokakkal csalja meg. A sokak között volt két nagyon előkelő politikus. Dumay revolverrel súlyosan megsebesítette az asszonyt s önmagát pláne úgy lőtte agyon, hogy szörnyet halt. Az asszony föl fog gyógyulni s amilyen nagyszerű nő, még nagyon sokáig, végelgyengüléses haláláig lesz Romeója elég. Mert a fiatalság, oh asszonyok, nem az években van, a szívben, a kozmetikában és a bátorságban.

Budapesti Napló 1907. szeptember 7.

Brown

207. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Az eldugott pénzek

Beszélgessünk izgató témáról: Magyarországon eldugott pénzek vannak. Most Szegeden találtak meg negyvenezer koronát rongyokba csavarva. Egy özvegyasszony helyezte el ilyen ügyesen a vagyonát. Meghalt a pénzes özvegy s majdnem kisöpörték utána a drága rongyokat. Néhány évvel ezelőtt Debrecenben leégett egy nádfedeles ház. Civis-gazdája nagyon búsult a házért, mely természetesen nem volt biztosítva. De még jobban búsult azért a tizenötezer forint jó pénzért, mely szintén elhamvadt. A derék civis a padláson, egy szarufa mögött, a nádban tartotta a pénzét. Az meg valamelyik hajdúvárosban történt, hogy elloptak tizenhétezer forintot egy búzás hombárból. Ugy-e, hogy mindez mesének tetszik ma Budapesten? Milyen jól járnának a szövetkezetek, ha az ilyen kis eldugott pénzekhez most hozzájuthatnának. Ha már úgyis kisöprés, tűz és lopás fenyegeti az ilyen pénzeket.

II.

Az urak mulatnak

A Tattersallban diadalt aratott a nemzeti ügy. Janek, magyar zsoké, boxpárbajban félholtra verte Carslake kollégáját. Carslake angol ember, aki Ausztráliából került hozzánk. Tehát a diadalmas párbajt bátran Ausztrália fölött aratott magyar győzelemnek lehet fölfognunk. A párbajt végigélvezték magyar sportembereink közül is sokan. Fogadások történtek pro és kontra. A mágnások ujjongtak, amikor a két véres mókus-ember őrjöngve püfölte egymást. Ez lesz most már az új mulatság. A bikaviadal barbár dolog. Talán még a kakaspárbajtól is visszariadna Boda főkapitány érzékeny szíve. Azonban embereket hóhéroltatnak egymással nyugodtan a mágnás urak. Miért ne, mikor voltaképpen egész Magyarországon ez folyik. Mi, sok millióan, az élet harcában halálra tépjük egymást, hogy a mágnás urak mulassanak.

III.

Egy új asztalos

Nagy szenzáció az nálunk, ha úrból lesz dolgozó ember. Egy doktor juris, fővárosi fogalmazó cselekedett volt ilyet. Sokan emlékezhetnek még az esetre. Asztalosnak csapott föl ez a kivételesen okos úri ember. Bejárta azóta a Nyugatot s megtanulta a műasztalosságot. És most műhelyt és modern lakásberendező vállalatot rendezett be. Az új asztalosról sok helyeset és tanulságosat lehetne írnunk. Ám az ember nem mer előre, vaktában lelkesedni. A magyar társadalom úri társadalom és bosszúálló társadalom. Megbosszulja azt, aki az ő úri törvényein túlteszi magát. Itt még mindenki meglakolt, aki előrehaladottabb társadalmak törvényei szerint igazodott. Kívánjuk az új asztalosnak, hogy büszke asztalos tudjon maradni.

Budapesti Napló 1907. szeptember 8.

Lellei

208. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL

- A hatalom részegesei -

(Biász barátom, a bölcs, rongyos és derék Biász, szokatlanul jókedvű volt tegnap. Anekdotát mondott anekdota után, akárcsak Eötvös Károly az Abbáziában. Az egyik anekdotáját át fogom ezennel adni a hírlapirodalom örökkévalóságának.)

Jegyezd meg jól, fiam, hogy a részeges emberek a legagyafurtabb emberek. S azt is jegyezd meg, hogy a részegség nem okvetlenül italos és alkoholos. Milliószor millió fajtája van a részegségnek s az is részegség, ha valaki a hatalomból iszik sokat. Azt hallom, hogy ilyen új Noék, ilyen nem ismerői a hatalom-venyige erejének, sokan vannak ez idő szerint. No, de ne politizáljunk, hanem hallgasd meg két részeges ember történetét.

Dániel úr és Tamás úr boldogult apám barátai voltak. Olyan két korhely, aki hat vármegyében ritkította párját. Jött azonban a lakolás, a két jó ivót orvoshoz kellett vinni. Dániel borissza volt, Tamás az árpalének volt nagy kedvelője. Dániel szaladt előbb az orvoshoz s míg rezes orrára könnyei peregtek, beszélt:

- Mentsen meg engem, doktor úr, én javíthatatlan alkoholista vagyok, én naponként legalább nyolc-kilenc liter bort iszom.

A doktor megrémült, mert nem is sejtette, hogy Dániel úr hazudik. Dániel tudniillik legföljebb ha négy liter bort tudott felhajtani naponként. A doktor tehát, a megrémült doktor, ezt rendelte:

- Ha nem akar elpusztulni, igyék csak négy liter bort naponként.

Dániel boldogan távozott s örült, hogy ezután orvosi rendeletre ihatja meg a napi négy liter bort.

Tamás úr ellenben nem volt ilyen okos ember. Ő bevallotta az igazat: harminc pohár sör naponként.

A doktor szigorúan arcába nézett s ezt mondta:

- Én többet nem engedek meg magának, mint napi hat pohár sört.

Erre Tamás úr elment még négy orvoshoz, akik történetesen mindnyájan ezt tanácsolták. Öt orvos és hat-hat pohár sör, ez éppen harminc pohár sör. Tamás úrnak nem kellett szomjaznia ezután sem.

(Rögtön észrevettem, hogy Biász barátom ígérete és fogadkozása ellenére politizál. A vén kujon a koalícióra gondolt s arra, hogy hogyan, melyik metódussal, fogja becsapni a jámbor orvost: az országot. Meg is feddtem azonnal bölcs, de kissé erkölcstelen barátomat. Ő azonban ellenérv helyett a Kossuth-nótát kezdte fújni: hazafiasan elnémultam s levettem a kalapomat.)

Budapesti Napló 1907. szeptember 10.

Lellei

209. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Nagyúr háza

A Ferenc-körúthoz nagyon közel van egy utca és ez utcában van egy ház. A házban lakik egy hajdanában szép asszony, a kedves leányával. Anya és leány mosolygó örökösei e kis palotának, mióta jobblétre szenderült a Nagyúr. A Nagyúr korszakos gavallér és hazafi volt, de ne tessék szimbólumot szagolni. Nem Hungária asszonyról s leányáról: Mai Nyomorúság kisasszonyról van szó. Valódi Nagyúr, valódi asszony, valódi leány, valódi palota. Gavallér és nagy hazafi lehetőleg mindig ingyen volt a Nagyúr. S örüljünk, hogy a házát, palotáját egy asszonynak s ez asszony leányának hagyta. Hagyhatta volna, mint egy másik, szintén nemrégen megboldogult Nagyúr, Budapest fővárosnak, mint múzeumot. És erre is ráfizetett volna Budapest főváros és utcát kellett volna elnevezni erről a Nagyúrról is. Ámbár az még nem bizonyos, hogy erről a Nagyúrról is nem fognak-e elnevezni egy utcát.

II.

Tárkány Amerikába készül

Híres falu, különösen néhány esztendő óta, Bihar vármegyében és Magyarországon Tárkány. A tárkányiak rettegett verekedők, képviselőválasztások idején pedig gyilkos kezű kortesek. Olyan nagy hazafiak, hogy a minapában Kardos Árpádért is vért ontottak és kazlakat gyújtottak. Nos, Tárkányból most egyre-másra kérik az útlevelet Amerikába. Talán bánatukban hagyják el hazájukat a tárkányiak, mert Lukács László lett a képviselőjük? Beavatottak egészen mást beszélnek: Tárkány népét is a nyomorúság űzi el a haza földjéről. És ez megmagyarázza ennek a virtusos, de ínséges népségnek minden fokosos virtusát. A tárkányiaknál a negyvennyolcasság dühe a nyomorúság csapnyitó dühe. Ha itthon maradnának, egy-két év múlva nem a szintén nyomorgó oláht ütnék, de bemennének például Nagyváradra s ütnék például a két dús püspököt, az oláht és a magyart egyformán.

III.

Etelka kisasszony esete

Szóról-szóra így történt: Etelka kisasszonyt a gyorsvonaton megszólította egy úr. Nem akar sértés lenni, ha eláruljuk, hogy ez az úr gyanús arccal hasonlított egy még ma se tökéletesen befogadott - felekezetre. Az urat hántotta s méltán bánthatta az Etelka viselkedése. Tudta, hogy Etelka még nemrégiben Budapesten volt, éjszakai kávéházban volt, kasszírnő volt. Etelka azonban, ő tudja miért, a gyorsvonaton nem akart emlékezni saját múltjára sem. S amikor már a leggőgösebb viselkedéssel sem tudta az urat elriasztani, harsányan és hangosan ezeket mondta:

- Vegye tudomásul kérem, hogy az én igazi, természetes apám egy Z. gróf volt.

Az úr visszahőkölt, alázatosan megemelte a kalapját s többé nem mert közeledni sem Etelkához.

Budapesti Napló 1907. szeptember 11.

A. E.

210. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Andrássy és a törvénytelen gyermekek

Anyakönyvi kivonatot kér a fia számára Budapesten vagy máshol egy apa. Iskolába akarja beadni a fiút, aki neki öröme, reménye, drága vagyona. Voltaképpen a fiú anyját sohase vette volna el feleségül a fiú nélkül. S mikor megkapja a kivonatot, elsápad, felhördül:

- Az én fiam törvénytelen gyermek, az én fiam?

- Igen az ön fia törvénytelen gyermek Andrássy miniszter őnagyméltóságának egy új rendelete szerint.

- De hiszen én azért vettem volt el ennek a fiúnak az anyját, hogy ez a fiú törvényesen az én fiam legyen. Nekem azt mondták, hogy az egybekelés és a fiúnak az elismerése után a törvénytelen születésnek az emléke is meghal.

- Hja, mi akkor azt hittük, de most Andrássy kegyelmes úr mást mond. Tessék új, külön, szabályos, törvényes, hosszú, körülményes stb. eljárást indítani, akkor a fiú Andrássy őnagyméltósága előtt is törvényes lesz.

Beszélik, hogy az anyakönyvvezető hivatalokban valóságos tragédiák játszódtak le mostanában, mióta a belügyminiszternek az az embertelen rendelete a törvénytelen gyermekek törvényesítéséről, melyről akkor nyomban méltóan kemény véleményt mondtunk, megjelent. Ebben az országban úgyis egyre kevesebb kedvük lesz az embereknek utódokról gondoskodni. Most már ne lehessen a törvénytelen gyermekről lemosni a törvénytelenség bélyegét. Andrássy Gyula fog gondoskodni majd szent házasság révében arról, hogy gyermek, leendő adóalany, katona és cseléd-anyag elegendő legyen?

II.

Barkóczy, a buzgó statisztikus

Valaki figyelmeztet bennünket, hogy Apponyi jobb keze, báró Barkóczy miniszteri tanácsos úr jós lélek. Három-négy évvel ezelőtt már hirdette, hogy jön az igazság ideje. Már akkor statisztikus volt Barkóczy s az volt a nézete, hogy minden téren a felekezeti arányszámoknak kell érvényesülniök. Fogadkozott is, hogy ő ezt a tanároknál meg fogja csinálni s hogy katolikus tanár lehet több a katolikus arányszámnál, mert a katolikus vallás az uralkodó vallása s uralkodó vallás. (Csak úgy véletlenül ide írjuk Barkóczy úrnak egyik jeles fogását. A kir. kat. gimnáziumokba az állam nevez ki katolikus tanárokat. Mostanában, ha a laikus állami gimnáziumokban üresedés van, Barkóczy áthelyez tanárokat a kir. kat. gimnáziumokból. Az így megüresedett helyekre már aztán csak katolikusokat lehet kinevezni.) Jönni fognak a többi Barkóczyak is. Az ügyvédi diplomákat is buzgó, lelkiismeretes felekezeti statisztika szerint fogják kiosztogatni. Egész Magyarország így lesz berendezve: a felekezetek számaránya szerint. Kivéve olyan tereket, ahol magasabb szempontok némely felekezet teljes kizárását követeli[k].

Egyszer Párizsban valami magyar pörben diplomáciai közvetítéssel francia bíró hallgatott ki mint tanút. A francia bíró készen kapta a magyar bíróságtól a kérdéseket, amelyeket hozzám intézett. S mikor azt kellett kérdeznie, hogy milyen vallású, el kezdett nevetni. Megmondtam, hogy ev. ref. s én is nevettem, de keserűen. Franciaországban hihetetlenül komikus hivatalosan megkérdezni valakinek a vallását. Ez mindenkinek legprivátabb dolga, mint a fürdés. Ezt legföljebb csak a papom kérdezheti tőlem s az is csak akkor, ha ezt megengedem neki. Magyarországon azonban a feketeség úgy szétömlött s az Apponyi-Barkóczy-éra olyan szépeket ígér, hogy itt már nemsokára kínpad is jön a deres után s jaj lesz annak, aki misére nem jár.

Budapesti Napló 1907. szeptember 13.

A. E.

211. MAGYARORSZÁG AZ ÚJ HELLÁSZ

- Mennyi szobor, mennyi szobor, mennyi szobor -

Van-e még az öt világrészben egy olyan Hellász, mint Magyarország? Mi vagyunk az Újkor arisztokráciája, költők, filozófusok és művészek nemzete. Évszázadok óta finomodik, mélyül a lelkünk s arcunkon az intellektuális kultúrának fényessége. Megigézett, boldog rabszíjon tart bennünket az Eszme és a Szép. Még idegenből is hozzánk jönnek századok óta költők, művészek és tudósok. Aki csak érezni, gondolkozni, szavakat csiszolni, nagy illúziókat adni tudott, az nálunk szent, mint Indiában a bolond. Megható és világraszóló például a költők kultusza nálunk. Lantos Tinódi Sebestyén lantját még mintha ma is verné nekünk. Kazinczy Ferencnek a szobra nélkül Érsemjén is boldogtalan volna. Szobrot kap Dukai Takách Judit és szobrot kap Vaálon a vén, csonka szomorú óriás: Vajda János. Nagyszalonta a Csonkatorony mellé Arany János szobrát is fölállítja. Szigligeti is szobrot fog kapni és minden szellemi nagysága az új Hellásznak, aki volt, van és lesz. Ahol így, gomba-módra terem a költők szobra, milyen gazdagok lehetnek ott a szívek. A pásztor az őszi pásztortűz mellett Dukai Takách Judit könyvére hajtja a fejét. A börzeügynök magával viszi a börzére Vajda János kötetét. Merőben esztétika ebben az országban az élet fölfogása s csak versekkel lehet közeledni az utcasarki nőhöz is. Szép ország, szerelmes országa a Szépnek, a jövendő nemes embertípus ígéretföldje.

(Ha Anatole France itt született volna, kétszáz havi forintokért névtelen vezércikkeket írna valamelyik lapban. Két-háromszáz emberen kívül fogalma sincs ebben az országban arról, hogy itt irodalom is van. Vajda Jánosnak Vaálon szobra lesz, de életében Vaáltól akár nadrágja se lehetett volna. Egyszer fürdőbe kellett volna mennie a beteg, vén, nagy embernek. Egy jeles írónk szaladgált ki neki egy nyelvészeti munkáért száz forintot. Vaálon az alszolgabíró esetleg a cigánynak ad ennyit egy kedves éjszakán. A közönségnek nincs aki megmondja s nem is akarja megmondani senki, hogy ki kicsoda. Már német revük alaposabban foglalkoznak magyar írókkal, mint itthon. Van egy hatalmas erejű, fiatal írónk, akinek a novelláit egyre-másra fordítják németre. Itthon majdnem agyonhallgatják, keserítik, majdnem észre se veszik. Szarajevóban képes levelező-lapokon terjesztik az arcképét s szerb nyelven talán többen olvassák, mint magyarul. Fölnőtt egy írógárdánk, amelynek alig van mása ma. S ez a gárda kénytelen magát megadni egy falat kenyérért, amit jobb esetben elébe dobnak. A Balkán, a Balkán, a Balkán,-ról sokszor beszélünk, írunk gúnyosan. De ha igazi kultúra nincs is a Balkán-országokban, van valami gyönyörű, heves álmodozás - a kultúráról. Ott akarnak az emberek nemesebbek, befogadóbbak lenni. Mi hazudunk egymásnak és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.)

Budapesti Napló 1907. szeptember 14.

A. E.

212. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL

- Aki panaszkodik, bolond -

Tegnap szomorúságban találtam az én bölcs barátomat, Biászt: sírt.

- Oh bölcs férfiú, Biász, talán siratsz valamit?

- Igen, siratom magamat és siratom Nagy Gyula szűcssegédet.

- Értelek, óh Biász, azaz, hogy nem egészen értelek.

- Hát lásd, Nagy Gyulát sietve elvitték Lipótmezőre. Mert azt hirdette, Budapest a világ legnagyobb uzsorása. Hogy itt minden méregdrága, a lakás, a tej, a szén. Hogy itt a Dárius kincsét is megeszi az ember. S hogy itt csak a forradalom segíthet s jön a forradalom.

- Csakhogy Nagy Gyula egyebet is csinált, óbégatott az utcán.

- Persze, hogy óbégatott s éppen az a baj, hogy kevesen óbégatunk. Össze kellene állnunk naponként legalább tízezren. Óbégatva kellene bejárnunk Budapest utcáit s harsogni a Nagy Gyula igazságait.

- Én hallgatni fogok, óh Biász, s te mondd el nézetedet.

- Nem lehet, nem is fogom elmondani, éppen ezért sírok. Már Magyarországon sohase lesz szabad panaszkodni. Itt már mindenki csak azt mondja, amit nem hisz. Ez példátlan, ilyen még sehol se történt. Odüsszeusz embereit disznókká varázsolta Circé. Valami új Circé járt erre s hazugokká változtatta a magyarokat. Panaszkodni szeretne mindenki s nem mer panaszkodni. Még az is elégedetlen, akire irigykedünk. De jaj annak, aki mégis panaszkodik, mert azt beviszik Lipótmezőre. Aki nem hazudik, az bolond:

- És mit tudnál mégis tanácsolni, óh Biász?

- Forradalmat, amit szegény Nagy Gyula is megjósolt. Újra mondom: álljunk össze legalább vagy tízezren. Rohanjuk meg a lipótmezei tébolydát s szabadítsuk ki Nagy Gyulát. Nagy Gyulát, a bolondot, a becsületes embert, aki hangosan mert panaszkodni.

Emeljük a vállunkra s menjünk vele először is a parlament elé. Mutassuk fel őt mindenekelőtt a farizeusok és bambák e gyülekezetének. Álljunk meg vele a Kúria s a független magyar bíróság más palotái előtt. A koalíciós lapok szerkesztőségeit se hagyjuk ki. Még talán a Képzőművészeti Társulatot s a Singer és Wolfner könyvkiadó céget sem, ahol irodalmat gyártanak. Álljunk meg az Opera előtt, a pártkörök a klubok a színházak előtt. Mindenütt, ahol a hazugokká varázsolt magyarok nyilvános szállásai vannak. És mindenütt ordítsuk el magunkat: "itt van Nagy Gyula". Itt van Nagy Gyula, aki meg tudná nektek mondani az igazat. Mást nem lehetne tenni legjobb esetben sem. Nagy Gyulát lehetne csak megszólaltatni, mert ez idő szerint csak a bolond mondhat igazakat Magyarországon.

Budapesti Napló 1907. szeptember 15.

Lellei

213. PUSZTASZEREN

Legendás, turk ősünk, vezérünk, Árpád, Pusztaszer helyett, ahol megidézni próbálták, Tápén, a szomszédban jelent meg. Eljött azokhoz Árpád, akik Szvatopluktól, Zalántól s a többi nem hiteles személyektől elvették ezt az országot. S Tápén a kupaktanácsban, egyszerű magyarok száján, az országfoglaló magyarság, tehát Árpád keserű igazsága szólalt meg:

- Nem megyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk. Ha Árpád apánk tudta volna, sohase hozott volna ide bennünket. Ünnepeljenek a római pápa magyar püspökei, akiké lett a Pannóniáért fizetett aranyos nyergen és féken kívül a föld, a víz, a fű. Ünnepeljenek a Pallaviciniek és Wenckheimok, a Rákosi Jenők és a Güntherek.

Így beszéltek, de mindenesetre így gondolkoztak, Tápé magyar és bölcs parasztjai, akiknek Árpád megjelent.

Félig erdélyi ember lévén az, aki ezeket írja, egyformán közel van lelkéhez Árpád és Tuhutum, Tuhutum, Töhötöm vagy Tühütüm, hiszen ez mindegy; és ő egyenlő rangú volt Árpáddal. Hát volt-e joguk azoknak ünnepelni, akik Günther miniszter úr kegyes jelenlétével megtisztelve ünnepet ültek Pusztaszeren? Hát gondolták-e Árpád és Tuhutum, hogy ezt az országot azért szerzik meg, amiért most még, úgyahogy, fennáll? Urak, papok, herék, iparlovagok legszemélyesebb haszonélvezetére?

Tápénak minden dicséret megadassék, de Tápé mégis csak Tápé. Ám kérdezzék meg bárhol, ahol a Keletről hozott szűz Géniusz értelmesen tud beszélni még, ezt az eredményt jósolta-e ezer esztendőre az a végzés, amely a magyarokat iderendelte?

Sok minden meghalt Árpád országában, de legalaposabban az az idea halt meg, mely Árpád apánkkal az Iszter vidékét tudatlanul megkívántatta. A vezérek utódait kóbor nyugati lovagok váltották föl s Keletnek szép, szabad, lelkes erényei helyére bemenekültek ide a boldog Nyugatról kiszorított, száműzött bűnök.

Bujdosva, mint valamikor a hajdúk, igenis, lappangnak itt még magyar erők. Tápén s mindenütt, ahol még nem Amerikában lakik a magyar paraszt, megőrzött valamit az Árpád-hagyományokból. Afféléket, amikről Széchenyi István álmodott a Kelet népében. De ez az ország ma nem Magyarország s csak akkor lesz az, ha szóhoz, hatalomhoz jut a paraszt. Nemcsak a származásbeli paraszt, de mi mind, akik magtalan univerzumokat hordunk magunkban.

Ezt az országot ma még talán meg lehetne váltani. Árpád és Tuhutum országát meg lehetne talán még csinálni. De csak akkor, ha a tápéi esküdtnek több szava lesz, mint az újságfrázisokkal táplálkozó, úri-szolga tápéi jegyzőnek. Ha püspökbe és grófba belegázol Árpád és Tuhutum méltó utódja: a büszke magyar polgár és még büszkébb magyar munkás. Árpád és Tuhutum nem azért vezettek ide bennünket, hogy békák legyünk s gólya-királyokat emeljünk magunk felé[!] a mocsárrá csinált Magyarországon. Nem azért vagyunk itt, hogy dacoljunk a Nyugattal s hogy kitartsunk pár tízezer haszontalant. De hogy rálicitáljunk a Nyugatra s igazoljuk Árpádot és Tuhutumot.

P. S. Nem a király hiányzott a pusztaszeri ünnepről s nem csak Tápé, hanem Árpád vezér s a magyar Géniusz, ez a bús alvó, meg nem értett magyar Géniusz.

Budapesti Napló 1907. szeptember 17.

Ady Endre

214. KÁRTYÁZNAK, ISZNAK, ÖLNEK

- Két budapesti némber-eset -

I.
A perditák nem kártyázhatnak

Budapest cifra-bús asszonyszemélyeit nagyon pártfogolja az új rendőri Gondviselés. Miután nomád míveleteiket civilizált keretek közé szorította, most elveszi tőlük a kártyajátékot. Tegnap éjjel razzia volt egy olyan helyen, ahol a leányok egymással, barátaikkal s független sipistákkal keverték a kártyát. És ma már nincs meg az éjszaka leányainak ez az egyetlen emberi és bátor szórakozásuk sem. Mert - meg ne botránkozzék az Erkölcs - ezeknek a némbereknek erkölcsi fürdővíz a játék. Ha játszanak s van miből játszaniok, hercegnőkként utasítják el azt, ami nekik gyalázatuk és hivatásuk: a szerelmet. Szemere Miklós csak hidegvérrel veszít, de ezek kéjes gőggel dobják kártyára a pénzt. Ezek megtisztulnak, ha a csúnyán szerzett pénzt szabad emberek könnyelmű módján fecsérlik. S ha nem tehetik kártyán, megteszik ugyanezt másképpen és rosszabbul. Ezek a némberek a mi társadalmuknak eleven, kifestett lelkiismeret-furdalásai. Mesék forognak arról, hogy testük doktorai kegyetlenek hozzájuk. Morális doktoraik lennének legalább gondosak és megértők. Csillagkeresztes hölgyeket éppen úgy nem tud belőlük varázsolni Boda főkapitány, mint nem varázsolhat belőlük nélkülöző mártír-feleségeket. Türelemmel és nagy-nagy, bánatos gyöngédséggel, szánalommal kell az ő dolgaikba avatkozni. Minden embernek ősi joga a maga életét elviselhetővé tenni. Nekik ez az egy, ez az egyetlen joguk, erősebb, mint bárkiké. Mert ők élik a legembertelenebb életet s mi, a társadalom, tehetünk róla, nem ők.

II.

Karolin részeg és gyilkol

Karolin, a nyomdászleány, mulatott a barátnőjével s lerészegedtek. Úgy mulattak, úgy italoztak, ahogy Magyarországon minden hímnemű teszi. De jött a férfiú, aki barátja volt a Karolin barátnőjének. Feddette, szidta Karolint, mert lumpolásra csábította az ő barátnőjét. S Karolin, részegen, mint egy huszártiszt, egy jogász, egy asztaltársasághoz tartozó hazafias kistisztviselő, egy vidéki földbirtokos vagy akárki a lumpoló Magyarországból, kapta a kését s leszúrta a férfiút. Ez valóban szokatlan, megdöbbentő, véres szenzáció. De az még szokatlanabb, megdöbbentőbb, ha csak nálunk lehetséges röhejjel a véres esetet meglobogtatják a feministák előtt. Nagyváradon egy részeg úri ifjú ember leszúrt egy ártatlan idegent. Szomorú, furcsa és egészséges magyar dolog, hogy a fölszabadulni akaró nő (ha Karolin csakugyan Jogot a nőknek kurjantással mulatott) éppen ilyen magyar férfiú-típust irigylett meg és utánozott: a részegen gyilkolót. Karolin esete ezért szomorúbb eset annál is, amilyen szomorú önmagában is.

Budapesti Napló 1907. szeptember 18.

Lellei

215. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Björnson - porosz bérenc?

Björnsterne Björnson porosz bérenc most már - Apponyi Albert védőinek bátorságából. Valóban rettenetes dolog, hogy Magyarországon milyen tréfát lehet űzni az újságolvasóval. Itt hírlapok élnek meg nagyszerűen abból a föltevésből, hogy a magyar publikum - analfabéta. Rákosi Jenő lapja például nyugodtan hazudja, hogy Björnson nemrégiben megtámadta a Poroszország által sanyargatott lengyeleket. Még a forrást is megnevezi, hol: a Courrier Européenben. Mert Björnson a pángermánokkal tart barátságot s német kiadókból él. Csakhogy mi is olvastuk néhányan azokat a bizonyos Björnson-cikkeket. Björnson igenis támadta a lengyeleket, de nem Pózen lengyeleit. Támadta az oroszországi és ausztriai lengyeleket, akik jobban elnyomják a ruténokat, mint Oroszország, Ausztria és Poroszország valaha is elnyomta őket. Támadta a lengyeleket, mert fajgőgből, osztályérdekből s olcsó hazafiaskodásból az orosz dumában a forradalmi pártokkal szakítottak. Támadta s támadja a lengyel slachtát, melyet nagyon sokszor együtt idéz a magyar uralkodó osztállyal, a porosz junkerekkel, oláh bojárokkal, Európa e legvadabb reakcionáriusaival. Mindezeken fölül pedig Björnson nyílt, kemény ellensége a német imperializmusnak. S ha Magyarországon lehetséges, hogy porosz bérencnek nevezzék ezt a nemes, bátor, nagy embert. [!] Akinek a szíve a mienk is, minden elnyomottaké. Aki ismeri a magyar paraszt elnyomottságát is és szenved miatta. S akit Apponyi Albert sohse fog meggyőzni arról, hogy ő, Apponyi, a demokráciának és emberi haladásnak a barátja.

II.

A megjavított Apponyi-rendelet

Apponyi a madarak és fák ünnepét megcsinálta nálunk, mert hallott róla. S mert nála az élet esztétikai értékelése csak ilyen jól megdolgozott, miniszteri rendeletre alkalmas közhelyekben tud demonstrálódni. De pózoló miniszteri rendelet is adhat derék ötleteket a napi élet[r]e s a természettel őszinte viszonyban álló ember számára. Olvastuk például Kincs Gyula, zilahi kollégiumi igazgató évnyitó beszédjét. Ez a jeles pedagógus, derék lelkes ember másként csinál madárvédelmet, mint a miniszteri rendeletek. Magyarországon évenként kétszáz millió koronánál többre megy a gazdasági kár, amit a rovarok okoznak. S ezt a kétszáz milliót ennek a szegény országnak, hol embervédelem nincs, megmenthetné a madárvédelem. Zilahon nem alakítanak madárvédő egyesületet s nem csinálnak hozzá paragrafusokat. Minden diák kézadással kötelezi magát az osztályvezető tanár előtt, hogy barátja lesz a madaraknak. A tanárok is kötelezik magukat, hogy diákjaikat megtanítják az okos madár-szeretetre. Pózoló rendeletnél s frázisos ünnepnél mennyivel szebb, több, józanabb, emberibb gondolat ez.

III.

Maróczy - csak második

Nem kell a sakkhoz érteni sem, hogy az ember nagyszerűen mulasson, valahányszor Maróczy mesterünk külföldön versenyez. Ha a tornán első lesz a magyar mester, mindenki ujjong s olvassuk a himnuszokat a magyar zseni páratlanságáról. S micsoda savanyú, rövid regisztrálás lesz az ügyből, ha Maróczy nem lesz első, mint most is. Királyi művészet-e a sakk, vagy sem, tudja az ördög, de Maróczyt megvigasztaljuk. Ez már régi magyar szokás: egyéni babérokat szívesen fogadunk el közhasználatra. Szükség esetén Dürer Albertről is kisütjük, hogy magyar vala. Aki külföldön dicsőséget szerez magának, attól szívesen vesszük el a dicsőséget. Még örüljön Maróczy, hogy az ő művészete csak sakk s nem valami nagyobb, fájdalmasabb művészet.

Budapesti Napló 1907. szeptember 19.

Lellei

216. EGY GYÁMOLTALAN ÓRIÁS

- Budapest a falusiaké -

Ez a Budapest meglepő nyurgaságú s komikus fiatalságú szép legény. De ez a város ma már csakugyan nagy város, ha hirtelen nőtt is. Esetlenségének, mely a szamárpados diákéhoz hasonló, furcsa titka van. Ez a titok nem is titok, de általában kevés szó esik róla. Fiatal nagy városa Amerikának is van talán egy-kettő. De Bukarest viszont nem is nagy város és szinte öreges érettségéről csodákat beszélnek. Ha az amerikai példák rosszak volnának, viszont Bukarest közelebb van Ázsiához, mint Budapest. Ez a fiatal, óriás legény, ez a Budapest, miért ilyen, amilyen?

Budapest lakossága felől egyik éjszakáról a másikra elemelhetnék a házakat. Más nagy városban egy nagy, éber, százezrekből összerakott lélek él, cselekszik, örül, háborog vagy jutalmaz. Házbér uzsorával kínozzák, rossz közlekedést kap, éheztetik, nincs szene télen, - Budapest nyafog, szenved, de megmozdulni nem tud. Akár Madridban, akár Brüsszelben közös érdekek és a veszedelmek harsány, egyetlen szózathoz tömörítnek minden torkot.

Az öröme, mulatsága is bal ennek a városnak. Hiszen élnek itt szép számmal igazán nagyvárosi emberek. Az Operánk és Vígszínházunk kénytelen nagyon sokszor egészen európai lenni. De a kávéház, a cigány, a mozi s a bábeles zengeráj megint csak egyetlen városban burjánozhat: Budapesten.

Mik és kik nem engedik, hogy ez a város igazi nagyváros és jobban élő város legyen? Micsoda csinálja azt, hogy Carusónak kincseket fizethet ki egy kíváncsi, módos, részben túlcivilizált, részben utálatosan smokk, nagyvárosi pici kisebbség? Budapesten, ahol a nagy többség már régen megválasztotta a maga dobogói ideáljait Fedák Sárikban és Fráter Lorándokban?

Mert ezt a várost nagyobb felében falusiak lakják. Mert ennek a városnak a lakossága mozgó s az újak megint csak a falukból jönnek. Így azután mindegy, hogy honnan: a faluvégi kúriából, a bogárhátú házikóból, vagy az árendás korcsmából. Ólmot hoznak magukkal, várost sohse-sejtette lelket, akadályt.

A falu mindenütt városgyűlölő, de Magyarországon kiváltképpen ez. Budapest lakosságának nagyobbik fele gyűlölettel obstruálja azt a tendenciát, hogy a Budapest valóban nagyváros legyen s a lakói városiak. Ez a kötélhúzás teszi itt olyanná az életet, hogy stabilis, törzsökös nagyvárosi lakosság itt ki nem épülhet. Számbelileg talán még fog nőni Budapest, mert ez agyonnyomorított országban a vidék még talán boldogtalanabb életet él, mint mi itt Budapesten. De ezek a beözönlők csak még mezővárosiasabbá változtatják Budapest arcát és lelkét.

Talán bolond ambíció is volt, hogy egy visszatartott, szegény ország tetejébe világvárost csináljunk. No de nem is sikerült s aki csak élt nagy városban, megmondhatja, hogy Budapest egy torzzá fölfújt óriás falu. Nagyvárosi lelkiismerete abszolúte nincs s itt az élet csak csúnyább és nehezebb lesz folytonosan.

Budapesti Napló 1907. szeptember 20.

A. E.

217. A TISZTELETES ÚR

Palástját, a néha kopottat, szél cibálja és zápor veri szép és magyar Magyarországon. Sokat elmélkedik, sokat tűr, sokat hallgat s Uray Imre el is nevezi szegényt együgyűnek. Azt tanulta s ahhoz van kedve, hogy ne békétlenkedjék, hiszen úgyis eleve elrendeltetett minden. Bölcs ember a tiszteletes úr, egy-egy Melanchton mindegyik, de Kálvin is tud lenni, ha muszáj. Mert mindenekfölött, ha szegény is, de büszke és szabad magyar a tiszteletes úr. Becsületnek, bölcsességnek embere lévén, világi csalásokba, gonoszságokba nehezen lát bele. Apponyi Albert Bécs ellen szólítja csatába, neki csak az jut eszébe, hogy őt Bécs ellen hívják. Bécs ellen, amely Bécs a régi prédikátorokat börtönbe és máglyára küldte. Bocskay, Bethlen, Rákóczi trombitáit hallja a tiszteletes és szent haraggal - országcsalók seregébe kerül. Most már fejére húzza a palástját s szégyenkezik a tiszteletes úr. De az idő nem áll meg s akik Bécs ellen vitték a protestáns papokat, azok most viszik az egész országot Róma felé. Idegen, éhes, rongyos csuhájú barátok jönnek hízni s kiruházkodni szegény Magyarországra. A magyar protestáns Siont alá és alá fúrják aknákkal. Színes reverendás püspökök s pökhendi grófok korbáccsal tanítnak engedelmességre mindenkit. S alázatosan, béketűrően már-már a pusztulásba is belekészülne a tiszteletes úr. És mi is beletörődünk abba, hogy elveszett Magyarország. Csúfolnak is bennünket, akik két év óta makacsul egyre azt hajtjuk: fölébred a tiszteletes úr. Nem ébred itt föl senki már s akik éberek vagyunk, azok is agyonüttetünk.

És íme, még idejében, följött Budapestre a tiszteletes úr. Kezében a biblia, szívében a magyarság és a hangja nem kenetes. Innen kiáltja ez ország katedrájáról: legyen harc, mert velünk van a seregek ura. Ez az ország szabadok és magyarok Magyarországa. Pompás magyar népe menekül, romlik, fogy, butul. Hahó, ebből az országból nem lesz latrok és csuhások barlangja. Istennek és Időnek lelke, bátorsága beszél a beszédben. Nem magát félti, nem magát akarja fölhízlalni a tiszteletes úr. Országáért, népéért, lélekszabadságért és tudásért emeli föl a zászlót. A magyar Géniusz szólalt meg a tiszteletes úr által. A türelmes és bús magyar lélek készül fölszabadulni. Ki nem remél, ha velünk van s kopott palástját zászlóként tűzi föl a tiszteletes úr. Elvesszük a herék kincsét, hogy éljenek azok, akik munkálkodnak. Fölemeljük a lealázott magyar népet a tudás és szabadság tornyába.

Áldja meg az isten a tiszteletes urat, hogy odaállott a nép mellé. A szabadság, az igazság, a jövendő mellé, előre.

Budapesti Napló 1907. szeptember 21.

A. E.

218. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Válnak-e Rothschildék?

Charles Rothschildnak és Wertheimstein Rozáliának tűrniök kell, hogy a hírlapok naponként válópörbe kergessék őket. Rothschildék olykor cáfolják a válás-hírt, olykor agyonhallgatják, de azt semmiképpen sem érhetik el, hogy erről az igazán alaposan saját ügyükről szó ne essék. Amerikában a hírlapok a milliomosleányok flörtjeiről is kimerítő riportokban számolnak be. Úgy látszik, hogy ez nem amerikai specialitás: a milliomosoknak Európában is ez a sorsuk. Kötelességük palotájuk minden ajtaját nyitva tartani, a hálószobáét is. Budapesten egy nagyon érdekes, készülő színészházasságról beszélnek az emberek s csak beszélnek. A budapesti sajtó nagy előrehaladást tett a szagos indiszkréció terén, de ezt az érdekes fámát még se meri nyomdába fogni, mert egy készülő házassághoz nincs köze a nyilvánosságnak. Szegény milliomosok, de úgy kell nekik, biztos prédái a szenzáció-kedvnek s válnak-e Rothschildék, vagy se, de írunk róla.

II.

Cook úr heroizmusa

Cook úr amerikai milliomos, aki aranyait sok ezer ember vére árán szerezte. Cook úrnak él egy nőtestvére, akinek nem volt vére s aki már majdnem meghalt. Cook úr orvosokkal a saját véréből eresztetett át vért a nővére ereibe. S New York ünnepli most a testvéri szeretet e nagyszerű hősét. Költői igazságszolgáltatás értelmében Cook úrnak bele kellett volna halnia hőstettébe. Így azután ki lettek volna engesztelve azok az ezerek, akiknek a vérét kiszívta. De a költői igazságszolgáltatásnak a milliomosokra semmi érvénye nincs. Cook úr nagyszerű hős lett, a nővére életben maradt s a milliók szaporodnak tovább.

III.

A Standard kiszabadult

A Standard, a cár jachtja tegnap délután óta szabad. Gyors táviratok viszik e hírt világgá. Mi ebben a hírben érdekes. Ha a Standard széttörik egy szigeten s odavész a cár, ez érdekes. Ha a Standard zátonyra kerül s a cár megmenekül, ez is elég érdekes. De - mondja a távirat - a Standard-t javítják. Tehát a Standard még kijavítható. Európa leggazdagabb embere, a cár nem kénytelen új jachtot építtetni. S ez elég érdekes hír arra, hogy egy kis vagyon menjen el táviratokra. Hogy erről költséges tudomást vegyen a legkisebb vidéki napilap is. Ez a millióknak féltékeny és együttérző tisztelete. Örvendezz világ: a Standard kevés költséggel helyrehozható. A cárra és a kincstárra vigyáz az isten.

Budapesti Napló 1907. szeptember 22.

Lellei

219. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Az érsemjéni botrány

Kazinczy Ferenc érsemjéni szobra Fráter Loránd hegedűjétől fogantaték s ez a képtelen dolog megbosszúlta magát. Kazinczy Ferenc faragott képe előtt egy sötét fejű nebuló, Marschall nevű, valószínűleg egy a Rákosi-féle magyar-sváb imperialisták ifjú seregéből, a Széchenyi-szövetség nevében szidalmazta a szabadkőmíveseket. Azértsem fogunk dühbe jönni: Magyarország úgynevezett vezető értelmisége nem tud nekünk már újsággal szolgálni mérhetetlen intellektuális elzülléséről. Sőt segítünk e Marschall nevű ifjúnak s mi is szidjuk a szabadkőmíveseket. Hogy ebben az országban a nemes, liberális magyar szellem meghalt s helyébe a Caraffa-támogató, muszka-vezető katolikus mágnások, Róma és a jezsuiták s a sváb Rákosiak újmagyar, gyűlölködő, ostoba iskolája jött, ez egy kicsit a szabadkőmívesek bűne is. A magyar szabadkőmívesek nem voltak elég éberek s ha már nem voltak erősek, erőt se próbáltak mutatni. Most azután úrrá lett az országon a harcias butaság s hogy ezt legyűrjük, ahhoz már kevés lesz a szabadkőmívesi arzenál.

II.

"A vén svindler"

Az "Alkotmány" huncut bácsinak, vén svindlernek kereszteli el Tolsztoj Leó grófot. Az Istennek és a krisztiánizmusnak ezt a legnagyszerűbb ma élő eleven oszlopát. Arról ne beszéljünk, hogy ilyen gaz bátorságra az utolsó amerikai zuglap se lenne képes. Érdekes az, hogy az "Alkotmány" főképpen azért méltatlankodik, mert Tolsztoj nem adhatta oda birtokait és kincseit a parasztoknak. Tehát Tolsztoj tanítása nem egyezik Tolsztoj tetteivel az "Alkotmány" szerint. De véletlenül hallott-e valamit az "Alkotmány" egy Jézus Krisztus nevű férfiúról? Ez a Jézus nem oszthatta szét a vagyonát, mert nem volt neki. De tanítványainak meghagyta, hogy ne gyűjtsenek maguknak földi kincseket, s ő csak a szegényeket szereti. Ha Tolsztoj így kikap az "Alkotmány"-tól, ennek mély oka lehet. Úgy sejtjük, hogy Jézus magyar főpapjai nem várják be a szekularizációt. Elég későn ugyan, de föl fogják osztani vagyonukat a szegények között. Mert ez például Samassának kutyább kötelessége, mint Tolsztojnak.

III.

Egy kis süllyedés

Közeledik október tizedike s az úri Magyarország reszketve köpdösi a szocialistákat. Micsoda süllyedés néhány évtized óta. Madách Imre dzsentri volt és nagy író. Megírta az Ember tragédiáját s elküldte Erdélyi Jánosnak. Erdélyi úgy érezte, hogy Madách a szocializmust akarja bántani a darabban. S mivel Erdélyi európai magyar elme volt, minden nagy emberi eszmeáramlat értője és bajvívója, szemrehányást tett levélben ezért Madáchnak. És mivel Madách a még nem teljesen degenerált magyar úri rendből való volt, zokon vette Erdélyi gyanúsítását. Levélben protestált az ellen, mintha ő ellensége merne lenni olyan isteni koreszmének, mint a szocializmus. Micsoda gyalázatos süllyedés a magyar intellektuális kultúrában pár évtized óta.

Budapesti Napló 1907. szeptember 25.

A. E.

220. PÁRIZS ÉLNI KEZD

Hűvös szeptember, forró szezon - Kastélyélet és érték-cserék - A szép Oterót elítélték - Madame Hanako és társulata - Mi volt a japán-orosz háború oka? - A háború és a szezon

(Párizsi levél)

Hűvös a szeptember s Párizs az idén hamarabb kívánta meg önmagát. Hazajött mindenki vagy majdnem mindenki, aki számít. Még azok is itt vannak, akik októberre kastélyaikba készülnek. A boldogok, akiknek kastélyaik vannak vagy legalábbis kastélytulajdonos barátaik. Szüret, vadászat s mindenféle ünnep lesz a falusi kastélyokban. Párizs pedig lázzal, kedvvel, új lázzal, új kedvvel kezdi meg, amit abbahagyott.

Szeptember vége az értékcserék komoly-víg dátuma. A nyári hírességek helyet adnak a télieknek. A nyári szenzációkat kicserélik a súlyosabb és megírottabb szenzációk. Tegnap még hasábokat írtak a lapok egy szatírról, aki két fiatal leányra tört a Bois-ban, ma ez a szatír háromsoros hírben nyer elintézést. Tegnap még pikáns hír volt, hogy a szép Oterót a bíróság százötven frankra ítélte, mert automobiljával elgázolt egy biciklistát. S milyen érdekes ember volt az az ügyvéd, aki a bíróság előtt így szólt:

- Én nem kérnék ennyi kártérítést Oterótól, ha engem gázolna el. Nekem elég volna egy mosolya, egy komoly mosolya.

Meghiszem azt, de a szép Otero nem százötven frankért adja a - komoly mosolyokat.

A nyári színházak is csuknak, hűvös van. A nagy és nagyzoló színházak pedig kürtölik a téli programot. A nyári truppok közül csak egy japán színész-trupp van még divatban. Pedig ez a trupp már régen játszik Párizsban: a Madame Hanako társulata. Egy kis színházban játszanak mindig telt ház mellett. Legújabb darabjuk Otake és Joshito, különös kis nippon dráma. Nem annyira Hanako tetszik a közönségnek, mint egy férfiszínész. Persze Párizsban mindenki tudni véli, hogy ez a színész az életben is partnere a japán Réjane-nak. Párizs az ilyet hamar kikutatja s mikor Szada-Jakko, a japán Sarah Bernhardt játszott Párizsban, az újságok nem nyugodtak addig, míg ki nem sütötték, hogy Szada-Jakko barátja nem kisebb ember, mint a szentpétervári japán követ. Most már ebből azt is tudják utólag Párizsban, mért tört ki a japán-orosz háború. Szada-Jakko hazament Japánba s a követ úr mellette akart lenni. Tehát addig intrikált, míg kitört a háború, s őt visszahívták.

Egyébként pedig Marokkó puskaporos levegőjéből semmi sem vegyül a párizsi atmoszférába. Ebben a városban a Commune alatt is úgy éltek és mulattak, mint máskor. Nehéz az élet, de szép s Párizs minden szezonban úgy kezdi újra az életet, mintha ez volna az utolsó.

Budapesti Napló 1907. szeptember 25.

Brown

221. KIKÉ LEGYEN BUDAPEST?

- A jövő zenéje az utcán -

"Budapest gyönyörű város s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt - budapestiek". Ezt a Wilde-szerű ítéletet száz variációban hallatjuk, holott nincs igazunk. Nem kellene Budapestről kisöpörni minden budapestit, csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrije, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovagkasztja, írói és művészei például undorítók. De van Budapestnek más lakossága is s ha valamikor Budapest javulni akar, ezeket hozza föl alulról.

Tegnap este, amikor Burián meghallgatására világították ki az Operát, egy csendes utcában nagy csődület támadt. Egy sarokházban, valami iskola internátusában zongorázott egy diák. Szépen, komolyan játszott a fiú, Puccinitól Fráter Lorándig mindent. S hallgatta vagy háromszáz ember, talán négyszáz is. Diákok, elszabadult munkások, masamódleányok, kereskedelmi alkalmazottak s más effélék, akiknek Caruso-estére, Burián-estére nem telik.

Gyönyörű volt ez a közönség s megható az a hálás figyelem, amellyel a nyitott ablakon kiáradt zeneszót elfogta. Ezekből a budapestiekből lehetne egy új üdvhadsereget csinálni, a szépség üdvhadseregét. Arcukon bánatosan, talán tudatlanul, ott volt a vágy, mennyire szeretnék életüket a művészettel megszépíteni.

Micsoda más hódolat a szépség előtt ez, mint azoké, kik a megszerzett vagy örökölt vagyon, avagy a fölhajtható hitel képesítése révén szaglálják körül a művészetet.

A népoperák, az olcsó, nagyszerű színházak, néphangversenyek, ingyen tárlatok elérkeznek bizonyára hozzánk is egyszer. Ötven-száz évvel hátrább ballagunk még a kultúra külsőségeiben is nyugatibb népeknél. De vajon nálunk, éppen nálunk, ez az egy dolog, éppen ez az egy dolog nem érkezik-e későn? Másutt legalább kultúrhistóriai szempontból teremtett művészetet, értéket a feudalizmus és a burzsoa-rend is. Nálunk, ahol kultúra nincs, egyetlen megváltás volna, ha az alacsonyak fölkerülnének. Nemcsak Budapestet tenné ez városibb Budapestté, de a kultúra pírját hozná egész Magyarország arculatára.

Nagyváradon vándorgyűlésre gyűltek az építővállalkozók, gyönge burzsoázink e prototípusai. Pezsgős banketteket faltak, kártyáztak, katzenjammert szereztek. A munkások ez alatt előadásokat hallgattak, tanultak, nevelődtek.

Kiké legyen Budapest és kiké legyen ez az ország? Csak azoké, akik lent vannak s akik igézett népe a kultúrának. De ez talán nem is a jövő zenéje, ez egy erőszakolt álom. Ez az egyetlen ország, ahol még a természettudományi törvények is csődöt mondanak.

Itt már csak ezután is mindörökké így lesz: kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak.

Budapesti Napló 1907. szeptember 26.

Lellei

222. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Pia Monica imádsága

(Pia Monica tizennyolc éves korában így fog imádkozni:) Istenem, inkább lakom a te pitvaraidnak küszöbén egy napig, mint Drezdában örök életemig. Istenem engedd meg, hogy hihessek fejedelmi származásomban. De ha ez nem sikerülne, hadd tudjam legalább, hogy ki volt az apám. Istenem, engedd meg továbbá, hogy rosszakat ne gondoljak az édesanyámról. Végre is ő asszony volt és asszony maradt s én, a leány, nem ítélhetem el az asszonyokat. Különben pedig áldj meg engem, Istenem s ha már szöknöm kell, rendelj mellém olyan férfiakat, akiket nem kell minden tavasszal kicserélni. Egyébként dicsértesssék a te neved Istenem s engedd meg szolgálódnak, Pia Monicának megálmodni a közeledő éjszakára, hogy George-zsal, a szép inassal szökjön-e meg avagy férjhez menjen a hannoveri trónörököshöz.

II.

Picquart és Dreyfus

Dreyfus őrnagy nyugalomba fog menni, mert Picquart hadügyminiszter úr nem lépteti elő. Ez a Dreyfus, ez a Dreyfus azt hiszi, hogy ő még mindig valaki. Ez a Dreyfus, ez a Dreyfus azt hiszi, hogy ő mindig aktuális lehet. Szó sincs róla, különb intellektust is megzavarna egy olyan hírhedtség; mint a Dreyfus-é. De egy okos embernek még se volna szabad elfelejteni, hogy az ő kedves személye esetleg csak - jelszó. Dreyfus neve jó volt arra, hogy Picquart Dreyfus-párti legyen. Dreyfus jó volt arra, hogy nyeregbe ültessen egy sereg embert. De a nagysághoz elég-e, hogy valaki az Ördög-szigeten ártatlanul szenvedett? Ördögöt volt elég s Dreyfus, ha ilyen lármásan vonul nyugalomba, még nagyon komikus ember lesz belőle.

III.

Madame Rosa szalonja

Azt hallom, hogy baja van velem a vizsgálóbírónak, aki sohse kedves ember, mint azt tapasztalásból tudom. Meg mertem egyszer írni, hogy a papok nőtlensége egyenesen a nemi összevisszaságba visz. Sőt azt írtam, mint jámbor óhajt, hogy nősüljenek meg a katolikus püspök urak is. S ahelyett, hogy a Bubicsok engem, téged, őket hímneműeket szeretnének s a Hajnócziaknál érnének célt, próbáljanak szerencsét a házasságban s a nőknél. Én nem tudom, hogy Hajnóczi csakugyan Hajnóczija volt-e a kassai püspöknek. Csak azt tudom, hogy igazságtalanságot még a főpapokkal szemben sem szabad elkövetni. Tehát külön a magam nevében regisztrálom itt, hogy Bécsben egy Madame Rosa nevű hölgy külön papi szalont tart. Ez a szalon a szalonok legfényesebbje s itt a papok nőkkel szoktak - társalogni. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, hogy minden pap - Hajnóczit tart. (S hogy eláruljam fő-mentségemet a vizsgálóbírónál: én nem okvetlenül hiszem, hogy a főpapok hímnemű barátaikkal szemben túlmenjenek a köteles tisztelet határán.) De ami faktum, az faktum, a papok és főpapok leányos házaknál is jól érzik néha magukat. Ennyit az igazság érdekében, caveant consules, vederemo, stb.

Budapesti Napló 1907. szeptember 27.

A. E.

223. KÉNYSZERŰ INKOGNITÓK MAGYARORSZÁGON

- Jó lesz ismerkedni az írókkal -

Nem biztos, hogy Björnson csakugyan járt-e Magyarországon, de járhatott. Ülhetett toloncházban is Nyitrán, vagy Turócszentmártonban. Egy honi főszolgabírónak ugyan akár örök időkig hajtogathatná, hogy ő Björnson. Szóval még az is kiderülhet, hogy Björnson magyar rabkoszton is élt már. Cseh, tót és egyéb izgatókkal együtt talán őt is befogták Magyarország kakastollas őrei.

Nincs ebben se tréfa, se csúfolódás, se panasz. Hiszen most derült ki például, hogy Carducci, az immár néhai nagy olasz poéta többször megfordult Fiuméban. Nem rándulhatott-e föl ilyenkor Budapestre is? Ki tudja, nem volt-e ott a Debrecent látogató olaszok között egykoron? S mivel magáról nem mondott többet, mint hogy ő Carducci, nem ő volt-e az, akit a bankettnél az asztalhoz is csak nehezen engedett leülni Debrecen polgármestere?

Ezek mind valószínűségek és komoly valószínűségek. De azt mi is biztosan tudjuk, hogy Gorkij napokat töltött Budapesten. Még annyi szerencséje sem volt, mint Detlev von Liliencron-nak, akiről pár nap múlva, hogy Budapestről elutazott, megtudtuk, hogy itt időzött.

Pedig ma még nagyon megbámuljuk az idegent. Egy tanulmányozó, Budapestre érkezett párizsi közhivatalnok: érdekes ember. Menelik udvari népének budapesti szórakozásáról hasábokat írnak a lapok. Viszont Anna Vivanti asszonyt a Budapesti Napló egy lelkes írója és kis tárcája fedezte föl, amikor Budapesten járt. Észreveszünk mindenkit, aki idegen és szokatlan. De abszolúte nincs szemünk olyan mihasznák meglátására, akik otthon kultúrnagyságok s akiket egy kicsit már a legmélyebb Balkánon is ismernek. Lám Björnsonnak is az kellett, hogy Apponyit bántsa. S csak így érhette el, hogy nevének ma már Magyarországon is ismert csengése van.

Vidékiességünk s kevés kultúránk mellett nem volna szabad felednünk, hogy mégiscsak Európa közepén élünk. Vasútjaink, bár újabban az olasz vasutak züllöttsége felé tartanak, idegen vasútakkal korrespondeálnak. Egyre többen szaladnak át a magyar Alföldön az idegen nézők s esetleg meg is állanak. Egy kis ismeretet, egy kis kultúrmázat és kis tájékozottságot már csak ezért is magunkra kellene erőltetnünk. Íróembereknek pláne egyre bolondabb szokásuk lesz az utazás. Az automobil is elviszi az embert akár Pekingig. Íróembernek pláne van még egy rossz szokása: írni szokott. Ha itt jár közöttünk, esetleg megírja, hogy mit tapasztalt. S legelsősorban, mert vates irritabile genus, azt leghamarabb veszik észre, hogy itt ezt a fajtát meg se látják. A fejlődő közlekedésügy miatt egy kicsivel több kultúrát és érdeklődést kérünk.

Budapesti Napló 1907. szeptember 29.

A. E.

FÜGGELÉK

(Kétes hitelű szövegek)

224. MERJÜNK GONDOLKOZNI

Magyarországon gyéren terem a felnőttek oktatása, de buján tenyészik a mesemondás a felnőttek számára. És nem lehet mondani, hogy nem csillognak elég pompásan a felnőttek meséi. Kacagányos daliák és öröklött jogok, - kirántott kardok a haza védelmére és patriarchális szeretet az úr és a föld megmunkálója között. Künn Nyugaton, a valóságok földjén, ahol az ipar gőzkalapácsai dübörögnek, azon törik az emberek a fejüket, hogyan lehetne megcsinálni, hogy a társadalom még gazdagabb és műveltebb legyen; miképp járhassunk valamennyien bársonyban és selyemben. Nálunk az emberek katonai kérdésekkel foglalkoznak; az ifjút álmaiban és az öreget szónoklás közben - a hazáért való hősi önfeláldozás foglalkoztatja, ami nagyon szép dolog, de sajnos a zónajegyek és az életbiztosítás világában kevés alkalom nyílik rá. Körülöttünk egyre jobban terjeszkedik a munka; palotákat emel szemünk láttára, belenyúl a mindennapi kenyerünkbe, a megélhetésünk módjába: de mi nem akarjuk észrevenni. A vezényszóért kiabáló képviselők frakkot viselnek és nem páncélt, konflison járnak, nem pedig gőzölgő harci paripán; a modern üzletember is némiképpen más természetű viszonyban áll az ő könyvelőihez és munkásaihoz, mint trencséni Csák Máté az ő hűséges jobbágyaihoz. De mi még mindig a régi nemesség katonai és hűbéri szellemében gondolkozunk; ebből a fából faragták ideáljainkat és társadalmi fölfogásunkat is. Amerikában gentleman a munkás, Nyugat-Európában is egyre emelkedik a dolgozó ember becsülete: mi pedig felpofozzuk a pincért, ha nem köszönt elég alázatosan. Ha a munka becsüléséről beszélünk: biztos, hogy a közgazdasági tevékenység került szóba. Még a munkát is csak gumirádlison hátradűlő, pincért összegyalázó alakban tudjuk elképzelni.

Ha pedig egy-két bátor ember föllebbenti a múltak meséinek fátyolát, amely a jelen valóságát takarja; utálat, bojkott és kinevetés jut osztályrészeül. Ha pedig e valóság maga - az igazi, a legyalázott munka fölemeli a fejét és jogokat követel: akkor megindul a kiabálás szurony és szolgabíró után. Mert a mesevilágban sok szó esik a fegyverek viselőiről, de soha semmi a munka jogairól. Ha pedig a valóság túlnő a mese határain: megnyessük a valóságot, habár patakokban folyik is a vére.

Minden jogi, erkölcsi, társadalmi fogalmunk egy régi kor maradványa, amelyben több fontossága volt a verekedésnek, mint a munkának. A nemesség verekedés-szerzette földbirtoka, a hadsereg körül forgó közjogi kérdések, a párbaj-kódex: ezek a mi szellemi életünk sarkpontjai. És annyira belejöttünk a verekedésből eredt fogalmak rendszerébe, hogy azt hisszük, bennük rejlik az egész kultúra. Ha a munkások békésen szervezkednek - jobb munkabérekért - a földbirtokosok ellen, azt mondjuk: lángba borul az Alföld és tönkremegy a magyar kultúra. Ha gyilkolják a szervezkedő munkásokat, azt mondjuk: helyreállott a rend. Milyen őrült felfordulása a fogalmaknak! Az anyagi és szellemi javak összességét, amelyet kultúrának nevezünk, egytől-egyig a munka hozta létre. Egyének, népek, nemzedékek munkája. De a kaszát, a vésőt, a kalapácsot, a tollat nem a fegyver és az erőszak igazgatja, hanem a munkás agyveleje. Nemzetek pusztulását okozta a fegyver, de a gazdagság, a művészet, a nemzetek dicsősége nem a fegyverben rejlik, hanem az agyvelőben és a dolgos kézben: a munkában.

Egész Európában, Moszkvától Londonig új és nagy kérdések izgatják az embereket. Látják, mint növekszik tömegben és fajsúlyban a munkásosztály és látják azt is, hogy az emberek régi, erőszak útján keletkezett úri-szolgai viszonyai egyre tarthatatlanabbak lesznek. Új jogi, erkölcsi, gazdasági rendszereket dolgoznak ki, amelyek mindent a munkára építenek. Anton Menger az ő Neue Staatslehrejében a munkát teszi minden társadalmi viszony kútforrásává. A kor legnagyobb gondolkodói foglalkoznak a szocializmus kérdéseivel. Oroszországban államilag kisajátítják az arisztokrácia erőszak útján szerzett birtokait és széjjel osztják a parasztok között, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Nyugat-Európa nagy ipari városaiban egymás után emelkednek a népházak; falaikat a művészet remekei díszítik, termeikben hangversenyeket és tudományos előadásokat hallgat a munkásság, hogy megteljék kultúrával és el legyen készülve arra a percre, amikor át kell vennie a vezetést a társadalomban.

De mi ezekről a dolgokról nem akarunk hallani. Álomvilágban élünk; nemzeti hadsereg és párduckacagány a mi ideálunk. Attól, ami volt, nem akarjuk látni azt, ami van.

Miért van ez az irtózat a jelen valóságától?

Mert a nagybirtokosság irányítja az ország közvéleményét. És ez az osztály, amely a múltban gyökerezik, amelynek összes jogai a fegyveres erőszakból keletkeztek: reszket attól az iránytól, amely a jövő felé tör, amely a tudományban, művészetben és a gazdasági életben a munkát emeli mindenek fölé. Mert ez az irány: A szocializmus. Ezért hirdeti ebben az országban a pap, az egyetemi tanár és a néptanító, az író és a művész egyaránt a hűbéri és katonai szellem világfelfogását. Ezért zárják el az ország kapuit az európai tudomány elől, ezért terrorizálják agyon, aki félre meri dobni a felnőtteknek való csillogó meséket és önállóan gondolkodni [!] mer. Mert a gondolkodás [!] egyértelmű a lázadással a nagybirtokosság uralma ellen, amely az országot szegénnyé, népét koldussá, nyomorulttá, földönfutóvá teszi. Mert gondolkozni annyit tesz, mint sóvárogni a gazdag, a munkás, a demokrata, a kultúrával telt új Magyarországért, amely csak a mágnás uralom romjain épülhet fel.

Merjünk gondolkozni!

Budapesti Napló 1906. július 1.

A.