(Lengyel Menyhért színjátéka, melyet ma mutat be a Nemzeti Színház)
A Nemzeti Színház észrevett egy keserű, csöndes, derék, bátor, naiv, fiatal embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelemmel panaszolta el azt, amit most A hálás utókorral panaszol. S ha Lengyel Menyhértet megmosolyogjuk, mint ahogy a főpróbán olykor tettük, cinikus gazemberek vagyunk. A világ nem Budapest, s olyan gúnyos, gonosz skriblerek csak Budapesten élnek, mint mi. Amit Lengyel Menyhért lát, érez és panaszol, azt mi tömören vagdossuk egymás fejéhez kávéházakban s máshol. Budapesten bizonyos dolgokról sohse hallott a publikum; s írók között pedig már oly banálisak ugyanezek a dolgok, hogy egymástól pirulnánk leírni. Ez megint egy szimptomája a mi kevés és egyenetlen kultúránknak, de szerencsére vannak még Lengyel Menyhértek.
Szeretnék annyi szeretettel írni Lengyel Menyhértről, amennyivel az ember életmentőknek s egyéb mártíroknak tartozik. S annyi keserűséggel, amennyi őt elfutja, a csöndes és tűnődő embert, mikor az életre s az emberekre gondol.
Fogják mondani, de nem igaz, hogy Lengyel Menyhért szalmát csépel, s nemcsak művészietlen, de tudománytalan is. Azonban a Nemzeti Színház színpadáról hallani még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat, nemes esemény.
Magyar a darab, elsősorban magyar, ezt a nincsmáskéntet nálunk hangsúlyozni kell. S hogy Shaw-tól, Ibsentől Clemenceau-ig bánatos bábjátékok készültek már bőven a Lengyel Menyhért problémáiról, ez nem baj. Az igazi témák a nagyok és közönségesek, s az igazi írók szeretnek és tudnak ezekről újat mondani. Az aránytalanságok élet és boldogság, a lehetetlenségek valóság és kigondolás között sehol se olyan nagyok és bizarrak, mint a félkultúrájú Magyarországon.
Lengyel Menyhért hőse, akit egy kicsit Pulszky Gusztáv, egy kicsit Péterfy Jenő árnyéka kísér sok más hazai árnyékkal együtt, elbukik, mert újítani akar. Eltiporják; a felesége, a kollégái, az elvtársai, a tömeg, a publikum, a közvélemény, a kormány. Szalad, szökik az öngyilkosságba, s valahol Szicíliában az Élet kedvesen szól hozzá, a Nap ráragyog, s eldobja a revolvert. Ott marad, ott él, mialatt ebben a Temető-országban nagy embert csinálnak belőle, a halottból. Az ő reform-eszméi, az ő álmai hágcsók lesznek azok számára, akik őt a halálba kergették. Műveit díszkiadásban adják ki, emléktáblával jelölik meg a házat, ahol lakott. S ő visszajön váratlanul négy év mulva, mert egy asszonyt hagyott itt, nem a feleségét. Egy asszonyt, akit egyedül sajnál a viharos és hazug múltból s egy gyermeket, aki az ő szökése után született. Ibsen-ember lett közben belőle, aki hol jár már az ő régi elveitől. S új pogány lett belőle, aki egy Botticelli-kép előtt mindent elfeled. Itthon megalázhatná, összetörhetné ellenségeit, de nem teszi. Megalkuszik velük, elviszi magával szeretőjét és gyermekét. Visszamegy - élni Szicíliába, mert az emberek kevés helyen élnek, de olyan barbárul sehol se negligálják az érdemes életet élést mint itthon.
Különös, érdekes és gyermekes darab: Lengyel sok szerencsés és igaz figurát csinált, érzi a maga igazait, sokat, mindent el akar mondani, ami lelkében sír. Emiatt csetlik-botlik, bántó szavakat kölcsönöz stilizált novellákból, vezércikkekből, szimbolista versekből és szociológiai tanulmányokból. Láthatólag vigyáz magára, nehogy olcsó embernek, hatás-vadásznak lássék, s éppen avval bűnhődik, amivel bűnözik.
De ez a Lengyel-darab mégis esemény: társadalmi s kulturális forrongásunk nagy bizonyítéka. Kell, hogy afféléket halljon végre a Nemzeti Színház közönsége, amiket ma este fog hallani. Mi pedig nem tudunk jósolni, csak egyet tudunk. Ez a Lengyel Menyhért, ez a keserű, csöndes, (túl-csöndes), derék, bátor, naiv, fiatal ember - erős ember. És nekünk ma, amikor föl akarjuk bátorítani azt a lakmározó, ronda asztalt, melyhez csak kiváltságosak ülhetnek Magyarországon, minden erő nagyon becses. A darabot (ezt máris meg merjük jósolni) nem játsszák jól egészében megfogva s hozzá stílust csinálva. Külön-külön azonban szinte mindegyik szereplőnek lesz sikerben része.
Budapesti Napló 1907. október 6.
(Dyb.)
Csönd legyen Hunniában, csitt: nem látjátok, hogy sír és imádkozik a populus Werbőczianus? Válogat a szentek között, nem tudja már, melyikben bízzék, halálra van ijedve. Most íme megtalálta legszentebb szentjét, Werbőczi Istvánt, hagyjátok imádkozni, mi is imádkozzunk vele. Tehát szálljon ég felé a Nápoly alatt nyögő olasz parasztok riadt imája: "A Vezuv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts." Nagy baj van Nápolyban, mikor meghordozzák Szent Januárius szobrát, s nagy bajban van a feudális Magyarország, ha Werbőczihez folyamodik. Szent Januárius segítségétől falvakat temetett el bátran a Vezuv. Érkeznek idők, hála istennek, amikor már a legfurfangosabb szentek se tehetnek csodát. Nagyszerű fátum, hogy a populus Werbőczianus éppen most fog kimúlni, mert ki fog múlni, amikor Werbőczi lelke nem uralkodott soha diadalmasabban a magyar mocsár-vizek fölött.
Werbőczi, az ugocsai köz-úr, nagy ember volt, mi is bevalljuk, ha a nagyságot morális skrupulusok nélkül mérjük. Abból a melegágyból kelt, ahonnan a legszebb, legkülönösebb magyar palánták. Onnan, ahol az elkoldusodott magyar nemes már-már szinte belesüllyed a legmagyarabb semmibe, a paraszt népbe. Nagy törvénye van annak, hogy ugyanazon sorból jöttek szinte egyszerre Dózsa és Werbőczi.
Werbőczi azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai őseiben zabolátlankodhatott. Kiraboltak azok mindenkit a besenyőkön kívül, akik ehhez náluk is jobban értettek. Szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszthettek. Legelső sorban önfajuk drága, nagyszerű táplálóját, a legértékesebb és legboldogtalanabb parasztot, a magyart. A megkínzott, elnyomott paraszt impotenciája s a sors bosszúja az, hogy ez az ország kicsi, félszeg, lázár, elmaradt. A populus Werbőczianus gondoskodott arról, hogy végső rothadásig együttmaradjon, s legfeljebb lézengő, külföldi rittereket vett a maga soraiba.
Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatinusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitől az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága s faló kedve a mai kis werbőcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt. Züllöttebb volt akkor az ország még mai züllöttségénél is. Werbőczi alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet. Dehogy volt ő a köznemesség vezére az oligarchia ellen, mely oligarchiába olyan félelmes erővel harcolta föl magát. Neki elég volt egy szónoklatot kivágni a tanulatlan, korhely, már akkor is üres nótákon sírva vigadó falusi köznemesek fegyveres tábora előtt. Ez a tábor őt vezérének fogadta, s hogy anakronok legyünk, revolvert adott a kezébe, s Werbőczi megrevolverezte a királyt, a leendő királyt, a főnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemile-pör bírója, ővele lehetett beszélni. Egyszerre volt hű embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyódó Habsburg-ősnek, Zápolyának. Neki mindenki eszköz volt más ellen önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa. Még csak az sem új nacionalista ötlet, hogy az egri püspök adjon pénzt a hazafiaknak, mert neki van. Werbőczi éppen az egri püspököt pumpolta úgy meg, hogy a püspök ország-világ előtt jajgatott. Azután minden mindegy volt neki túl a hatalmon, pénzen és birtokon. Ne legyen királyválasztói jog, jöjjön idegen dinasztia, söpörjön el mindent a török áradat. Becsapott mindenkit a jobbágyokon kívül, mert a jobbágyoknak nem is ígért semmit. Polgárság akkor még csak egy-két német városban volt, de ezeknek is kimutatta a foga fehérjét. Hanem a jobbágyok nyöghették századokig az ő kegyetlen ütéseit: a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült. A populus Werbőczianusnak - kijavítjuk - nem is prófétája, de Messiása volt.
Sírhat, imádkozhat a populus Werbőcziánus, van miért. Werbőczi István még adathatott magának kétszer nemzeti ajándékot azokkal a jobbágyokkal, akiket igás állatokká tett. Az új jobbágyok fölemelték fejüket és kezüket. Pusztuljon a Werbőczi népe, a világ leghaszontalanabb, kitartott osztálya. "A Vezuv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts." A populus Werbőczianus érzi a vesztét, sír és imádkozik: Csönd legyen Hunniában, csitt.
Budapesti Napló 1907. október 8.
Ady Endre
11. SZÉCHENYI ISTVÁN DICSŐSÉGE
- Vanderbilték és a legnagyobb magyar -
Newportban, Amerikában a Vanderbilték domíniuma körül, ezer riporter leskelődik. Miss Gladys Vanderbilt és Széchenyi László gróf házasságáról még egyre hasábokat ontanak az amerikai lapok. A négyszázak, New York milliomos arisztokráciája nem tud eltelni a büszkeségtől. Vidulj, szegény Magyarország, a nagy büszkeség oka nem kisebb ember, mint Széchenyi István gróf.
Vanderbilték, amikor már mindent megírattak a lapokkal, végül reklámot csaptak a legnagyobb magyarnak is. És Vanderbilték és egy házasság révén ma az összes világlapok kiírják, hogy Vanderbilt leendő vejének a családjában élt egy úr, akit Magyarországon a legnagyobb magyarnak neveznek. Ez éppen olyan dicséret a vőlegényre, mint az, hogy az apja, Imre gróf nagykövet volt. Hogy a Széchenyi-család állítólag, az amerikai lapok szerint, a kilencedik századig viszi vissza az eredetét. S hogy a Széchenyi-család rokonságban áll az Esterházyakkal, sőt a Caraman-Chimay-akkal.
Íme, mint kell föltámadnia nagy Széchenyi István dicsőségének. Megfizetett amerikai riporterek tolla által, s ama szerencséből, hogy egy Széchenyi nevű úr Vanderbilt-leányt vesz nőül. Mellesleg egy olyan Széchenyi, akit talán még legkisebb magyarnak is túlzás volna címezni. Külföldön élt, él s akar élni, gondjaink, a mi magyar gondjaink nem bántják. S bizonyosan kevesebbet szenved fajáért aggódva, mint az, akit a francia Temps "le plus grand des Hongrois" címen fölfedez Európa számára.
Ez az, amit mi, mai magyar nemzedék, megérdemlünk. És az amerikai Széchenyi-kultusz nem hitványabb a mienknél. Próbálja meg Vázsonyi, Sándor Pál, Benedek János vagy valaki, hogy idézzen idézőjel nélkül bizonyos passzusokat Széchenyi műveiből a magyar parlament előtt, kirúgná bármelyiküket a tudatlanok, a törpék, a semmik hada. Ellenben szabad klerikális diák-szövetséget csinálni Széchenyi nevével. Szabad ráfogni fekete teóriákra, hogy azok Széchenyi igazságai. S főképpen szabad ezt az országot úgy tönkretenni, hogy a legnagyobb magyar még döblingi lázálmaiban sem sejtette.
A sors pedig úgy büntet bennünket, epigonokat, hogy Széchenyi Istvánt fölfedezi a világ azért, mert egy Széchenyi horogra juttatott egy aranyhalacskát, egy Vanderbilt-leányt.
Budapesti Napló 1907. október 13.
Lellei
Az Országgyűlési Néppárt, nagy O-val és nagy N-nel, manifesztumot intézett Magyarország népéhez kis n-nel.
Vártuk ezt a becsületes, ezt az okos, ezt a hangos, ezt a bátorságos üzenetet már régen. Tudtuk mi jól, hogy a mi parlamenti pártjainkban lélek, lendület és kultúra annyi lehet körülbelül, mint Macedónia összeverődött bandáiban. S azt is tudtuk, hogy a mi parlamenti pártjaink közül egyedül a néppárt kapcsolta be magát a kikerülhetetlen erőkkel ható Nyugatba. Az már azután megint Magyarország hagyományos szerencséje, hogy egyetlen eszmélő parlamenti pártunk is a fekete Nyugat szövetségese. Hála istennek - mert keneteseknek illik lennünk e témánál -, van mégis egy pártunk, egy seregünk, melynek hite van. Sőt a hitnél sokkal többje: kezdése, látása, merése, célja, s ez mind európai. Dévénytől Gyimesig ez az ország most méla hallgatás, bamba várakozás, keserűség és hazudozás. Ejh, gondolja a néppárt, sőt Országgyűlési Néppárt, mit komédiázzunk, mit halogassuk a halaszthatatlant? S míg a piros lobogó csak egyleti zászló inkognitójában lobogta be Budapest utcáit, íme már nyíltan, szabadon ki van bontva a fekete lobogó. Ehhez előbb persze nemzeti küzdelem kellett, országra-zúdulása az éheseknek és tudatlanoknak, de erről ne beszéljünk.
Egy bizonyos, hogy a néppárt, az Országgyűlési Néppárt, mindig tudta, hogy mit csinál, s ma is tudja, amikor elébe vágott az okvetlenül bekövetkezendőknek. Átcsapott, kétségtelenül átcsapott hozzánk a Nyugat szociális, áradatos forrongása. A néppárt, hiszen Bécs olyan közel van, megszervezi a magyar Luegerek hadát, mielőtt itt egy parányi parlamenti erőssége volna a haladásnak, a való demokráciának, gazdasági igazodásnak és kultúrának. Boda főkapitány vitézei még bámészkodóknak sem engedik, még az Országház-térig sem engedik a népet, s íme itt van a nép ellen - a néppárt, a sunyi, de szájas keresztényszocializmus. Isten mentsen - mert most már állandóan kenetesen kell beszélnünk - azt gondolni, hogy a néppárti manifesztum nem akart nagyon mögöttük maradni a Schönbrunnból szárnyaló vészhíreknek. Nem, nem: ez az üzenet nem szólhat Konopistnak avagy Konopistnak csupán, hanem a magyar társadalomnak és a jövőnek. A néppárti manifesztum fontos, szükséges fölfoszlása a mi zavaros, beteg társadalmunk arcrejtő fátyolának. Egyébként pedig nem új, nem csodás és - újra mondjuk - nem váratlan az egész dolog. Ahol csak az új, félelmes társadalmi erők mozgásba jöttek, a reakció rögtön hozta - Krisztust.
Mert Krisztus nevében vedlik s dörgölőzik vedlő bőrével a néphez a néppárt, az Országgyűlési Néppárt. Amíg a koalíció másik két pártjában még a sárgák csoportja is bután, junkeresen kavarog, a néppárt már magára illesztette a kipróbált, európai formát. Szocializmust a szocializmus ellen, azaz: hagyományt, alázatot, templomot, papot a nyugtalan népnek. Amit a nálunk még csak távolról dübörgő demokrácia fenyeget, azt a klerikális had már sáncokkal veszi körül. Még feudális rendű az ország, egy geográfiai és nemzeti püspökfalat, még polgárságunk kialakulatlan, rövidlátó és félénk: már a bástyákon ott van a reakció legmodernebb, legkitanultabb védő csapatja. Lobog, lobog a keresztes, harcias, pirossal szegett fekete lobogó s az ország, ez a mindig későn ébredő, szerencsétlen Magyarország, hallgat, még talán sóhajtani se mer. A hatalomra került boxer-had eszik, eszik s verekszik a vályúk körül, de nem lát és nem akar látni. Micsoda tapintatos, okos mérsékletű gyomra s micsoda jó szeme van a néppártnak! Mennyire érzi, hogy az aranjuezi szép napok után melankólia, bánat következik. Nem is zsidó ész ez már, hanem görög kalmár-ész, mely a holnapi túzokért le tud mondani a mai verébről. A néppárt (szabad-e már keresztényszocialista pártnak hívnunk?) átengedi a sovány mát a faló kedvűeknek a zsíros holnapért. A néppárt Európában él, s amit cselekszik, azt kultúrtársadalmak kipróbált eredményei javallják. A néppárt elébe vág a históriai, de dicstelen riválisoknak. Kossuth Lajos pártja röhög, pattog vagy káromkodik, s ez minden, amire a készülő társadalmi forradalmat méltatja. Van-e azon a tájékon tíz-tizenöt magyar agy, becsületes, világos, józan, szabad fej? Avagy meg kell várnunk, hogy a vörös lobogó mérkőzzék majdan össze a feketével? Tudunk-e élni addig, ilyen reménnyel s ilyen veszedelmek között? Olyan társadalomban, ahol a reakció legtermészetesebb ellenségei, a hitvallásukban fenyegetettek is gyáván makognak? Ahol vezető protestánsok, urak, nagyurak dühöngve támadnak a nép mellé állott magyar lelkipásztorokra. A fekete lobogó ki van bontva, s a fekete hadsereg kardcsapás nélkül veheti birtokába Magyarországot. Milyen lehet egy olyan háború vége, hol a hódító, fekete seregnek, egy fanatikus pártnak útjába a mai reális históriai pártok egyike se áll. Legföljebb a szociáldemokrácia messze pírja s talán az a túlságos mohóság, amivel Krisztus nevében ezek az Anti-Krisztusok jönnek.
Budapesti Napló 1907. október 15.
(A. E. )
13. TIZENÖTMILLIÁRDOS HAZAFIASSÁG
Mi történik Franciaországban? - Az antimilitaristák üldözése - Kell a háború, vagy legalább is a háború félelme - A hangos hazafiak mindenütt - rabolni akarnak
(Párizsi levél)
Franciaországban nem egészen váratlanul, de kissé más formában, mint a Dreyfus-ügynél, kitört - "a hazaszeretet". Egyszerre veszedelmes, eltiprandó, pokoli fajzat lett az antimilitaristák serege, s Hervét talán le is nyakaztatná Clemenceau, ha merné.
Franciaországban se sokan, de máshol éppen kevesen értik meg, mi ütött Franciaország radikális uralkodó polgárságához. Nem egyszerű ok ez, nem könnyen észlelhető, bár végtelenül természetes. A hivatalos Franciaország majdnem bevallottan, a francia polgárság és tőke sejtésesen érezteti, hogy háborútól retteg. Nem Marokkó vagy nem csupán Marokkó s még csak nem is a túl-hatalmas és túl-militáris Németország táplálják ezt a félig komédiás rettegést. A francia tőke attól retteg voltaképpen, amit szükség adtán ő maga fog megcsinálni. A francia tőke retteg a háborútól, melyet esetleg provokálni kész, és az az érdeke, hogy egész Franciaországot átfázassa ezzel a rettegéssel.
Úgy áll tudniillik a dolog, hogy eleddig tizenötezermillió frankot kölcsönzött Oroszországnak a francia tőke. Szó sincs róla, hogy e roppant summából mostanában csak valami is visszaszivárogjon, sőt már eregetik a ballon d'essay-ket némely már megvásárolt francia lapok egy új orosz kölcsön célzatából.
Ezért a francia burzsoák nagy hazafiaskodása, ezért az antimilitaristák őrült üldözése. Ezért a műrettegés a háborútól, s ezért az a szándék, hogy mindenki háborútól rettegjen. Ezért támadt föl újra Oroszország nagy szerelme, s az új, kényszerű, orosz kölcsön miatt ugratják magasabbra mesterségesen az orosz értékeket.
Soha világosabban nem tűnt ki, hogy micsoda galád célokat szolgálhat a "hazafiasság", mint most Franciaországban. Majdnem arról lehet beszélni, hogy a hazafiasságot a "nemzetközieknek" kell egész Európában rehabilitálni. A feudalizmus, a klerikalizmus s a tőke mind a hazafiasság nevében támadnak a munkás nemzet-társadalmakra. Megmentik újra és újra a hazát, valahányszor saját profitjukat kell megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak, csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye, hogy veszélyben a haza.
A francia tőkének tizenöt milliárdja úszik, ezért kellenek a háborús hírek, s ezért kell a "hazafiasság". Majdnem olyan erkölcstelenség ez, mint a magyar uralkodó osztályoké, akiken szintén csak azért tört ki a hazafiasság, azért hirdetnek veszedelmeket, mert bűnös hatalmukat fenyegeti - a nép.
Párizs, október 7.
Budapesti Napló 1907. október 15.
- n.
(Falusi jegyzetek)
Csögön, Kegyén, Girolton s máshol alázatos oláh parasztok éltek még nem nagy ideje. Nagyapáik jobbágyok voltak, s ők úgyszólván beleszülettek az urak süvegelésébe. Így volt és így - nincs - panaszolták nekem, hogy otthon jártam, pátriámbeli urak. Jó, ostoba arccal, fontoskodva, leplezett, tréfás ravaszsággal reszkíroztam meg:
Persze, persze, elrontották őket az agitátorok, a pópa, az oláh fiskális.
Urambátyámék azonban nem vették észre a tréfát, s gúnyosan legyintettek a kezükkel:
- Dehogy az agitátorok, más itt a baj: elromlott a paraszt. A magyar parasztnál már régibb a betegség, s most utolérte az oláht is. Hogy ő is kimegy Amerikába, bánná a fene, de vissza is jön. Ha az ispán elmegy napszámos-szerzésre, kénytelen könyörögni hozzájuk. Elromlott a paraszt, Amerika és a szocialisták elrontották.
*
Beszélgettem ezerholdas urakkal, akiknek a birtoka körül apáik korában még kálvinista magyar falvak nyüzsögtek. A magyarokból éppen hogy magnakvaló maradt itt-ott. Nem nagyon szaporodtak, a város is szívogatta föl őket, Amerikába is sok elment. Akkor nem búsultak az urak: oláhok jöttek a magyarok helyébe, s az oláh olcsóbb volt és alázatosabb. Úgy látszott, hogy minden úgy sikerül, mint három-négyszáz-ötszáz év előtt. Ha a magyar jobbágy makrancos volt, menjen isten hírével. Itt az olcsó, az alázatos oláh, s egész vidékek így cserélődtek föl népességükben. S íme, rossz időket élünk, a régi recept nem ér semmit. Az oláh paraszt is elromlott, nem akar barma lenni az uraságnak. Szomorú idők járnak, s az ezerholdas urak káromkodnak.
*
Politikáról nehezen váltanak szót, hallgatnak a falusi urak. Sok minden fáj nekik, sok mindent szégyellnek, hallgatnak. Ősz van, ez zsúr-szezon a falvakban is. A birtokos urak meghívják a plébánost, a kálvinista papot, a jegyzőt, a tanítót is, mert kezd nőni az unalom. A plébános összevész a kálvinista pappal a szekularizáción. A tanító szerényen, de szidja Apponyit, s a jegyző védi az egész kormányt. A legnaivabb birtokos úr vágja el a gordiusi csomót:
- Urak, urak, ne bántsuk egymást, össze kell most nekünk tartanunk. Ez a büdös választói jog a veszedelem, s minden magyar embernek támogatnia kell a kormányt.
*
Vihar-szag van a falvakban is, sőt ott van igazán. Tasnádra eljött beszámoló helyett egy kis murizás céljából a képviselő úr. Még az eladósodott bérlők is négyes fogattal rukkolnak ki. Szeretnénk ugyan szónoklatot hallani a képviselő úrtól, de így se baj. Így viszont mindenki a képviselő úrnak mondhatja el a saját véleményét. Az öreg Károly bácsi, a vármegye nesztora is sort kerít rá, s könnyes szemmel, reszkető hangon mondja el a képviselő úrnak a véleményét:
- Öcsém, elvesz az ország, a haza, a magyarság. Mondd meg Kossuthnak, tegye jóvá, amit az apja vétkezett. A paraszt is boldogabb lesz, ha megint jobbágysorsba jut.
Budapesti Napló 1907. október 16.
A. E.
(Párizsi levél)
I.
A költöző Morgue
A párizsi Morgue-ot, a híres Morgue-ot bizonyosan elviszik mai helyéről, ahol az élet útjában van. De akármilyen nagy város is Párizs, nem akad benne hely a Morgue-nak. Úgy volt már, hogy a Pont-Neuf tájékára helyezik ezt a permanens temetőt, ezt a halottak menedékházát. Föllázadt az egész Párizs a terv ellen, s kezdtek új hely után nézni. Most már megvolna a Morgue helye a Mazas-téren, Párizs tizenkettedik kerületében. És ez is bajosan fog sikerülni, ez az új terv. Az egész tizenkettedik kerület lakossága tiltakozik az ajándék ellen. Meetingeket tartanak, plakátokon, repülő papírkák ezreivel tiltakoznak. A Morgue nem talál helyet ebben a városban. Az élő emberek irtóznak a halottak közelségétől. Hátha még a halottak a legszomorúabbak és legidegenebbek, mint a Morgue halottjai.
II.
Akit Szenvedésnek hívnak
Hatalmas férfiú, ötvenévesnek látszó, valóságos Herkules, egy megrokkant Herkules állított be egy párizsi étterembe. Evett, ivott, mohón, kiéhezetten, s mikor a számlát hozták, hívatta a tulajdonost.
- Uram, valóban kitűnő ebéd volt ez az ebéd. Pénzem azonban nincs, tehát nem fizetek.
Amíg a főnök rendőrökért küldött, az ismeretlen férfiún dühroham tört ki. Mintha a bibliai öreg Sámson példáját akarta volna utánozni. Össze akart dönteni mindent s legyilkolni mindenkit. Rendőrök s becsődült utcai járókelők csak nagy nehezen bírták megfékezni. De amikor ártalmatlanná tették, meg is kínozták alaposan. Most a rabkórházban fekszik véresen és nagyon szomorúan. Napok óta hiába kérdenek tőle akármit, ő csöndesen, csökönyösen ezt hajtogatja:
- A nevem: Szenvedés, az apám: Balsors, az anyám: Nyomor.
III.
Hervé és tanítványai
Hervé és az antimilitaristák újabb üldözése óta látszik csak meg igazán, hogy az antimilitarizmus apostolának milyen fanatikus tanítványai vannak. Nem kell a rendőrségnek kutatni, hogy kik a[z] Hervé bűntársai. Nap-nap után négy-öt ilyen jelenet játszódik le Párizs legélénkebb helyein. Megáll egy fiatal ember, mert többnyire fiatalok a[z] Hervé rajongói. Megáll, s elkiáltja magát harsányan, hogy a közeli rendőr bizonyosan meghallja:
- Éljen Hervé, éljen a társadalmi forradalom, vesszen a hadsereg!
A rendőr természetesen szalad, lefülelni a tüntetőt. Ez pedig boldogan megy a börtönbe, csak ezt akarta.
IV.
Gaubert-ék az automobil ellen
Gaubert és társai kis emberek, de pár nap óta híresek Párizsban. Párizsban tudniillik amilyen nagy az automobil-kultusz, olyan nagy az automobil-gyűlölet is. Az automobil sokasodik, s egyre szorgalmasabban gyilkol az utcákon. Gaubert és társai tehát összeesküvést szőttek az automobil ellen. Forgalmasabb utakon, ahol Párizsba bejönnek a kirándult automobilok, ők esti és éjszakai órákban kőtorlaszokat emeltek. Egész sereg automobilszerencsétlenség történt, habár egyik se halálos. De az összeesküvők hurokra kerültek, s hiába volt mellettük Párizs nagyobb felének a szimpátiája. Egy kivételével valamennyi összeesküvőt szigorú börtönbüntetésre ítéltek. Jóval többre, mint egy-egy sofőrt, aki, már ha elgázol, halálosan végzi el.
Párizs, október 11.
Budapesti Napló 1907. október 16.
- n.
I.
Lőwy Mór - Maurice Loewy
Magyarországon született, Lőwynek, Móricnak, zsidónak és zseninek született. Tehát okvetlenül megvetés, elnyomás, nyomor, elzüllés vagy megőrülés lett volna a sorsa. S lett belőle külföldre szakadt kiváló hazánkfia, aki becsületet szerzett a magyar szellemnek. Itthon sohse kapott volna ez a Móric még egy középiskolai katedrát sem. Künn Párizsban élt, és meghalt mint Európa első csillagásza, mint a párizsi obszervatórium igazgatója, mint Maurice Loewy. De milyen kevés Lőwy Mórnak van ilyen sorsa, ennyi ereje és bátorsága. Hány Lőwy Mór születhet s pusztulhat itt el, mert Lőwy, mert Mór, mert zseni. Lump ország vagyunk: itt még ma is, még kölcsönkért ezres bankókból is fidibuszt csinálunk, hogy pipára gyújtsunk gőgösen.
II.
Mit csinálnak a püspökök?
Már az is a változott, terhes idők jele, hogy a publikum kellemetlenül kutatja, mint élnek Magyarország legelső urai, a püspökök. Furcsa, kedves, szép pletykákból kaptunk most például egy csokorra valót. Lehetséges, hogy ezekből a nagyon valószínű on dit-kból amolyan vissza-visszatérő rovatot csinálunk.
1. Tehát van Magyarországon egy millió koronás jövedelmű püspök, aki kissé paralitikus. Olykor rohamai vannak a püspöknek, s ilyenkor leány-arcú titkárját tűri csupán maga mellett. Nem szabad ebből rosszat gondolni, inkább poétikus és megható dolog szokott történni ilyenkor. A béna lelkű főpásztor megsimogatja a titkár arcát és százszor nyögi el:
- Juliskám, Juliskám.
A beavatottak tudják, hogy a főpapnak valaha volt egy Juliskája, s ezt a Juliskát, csak éppen Juliskát nem tudja feledni. Hát nem gyönyörű cabaret vers-téma volna ez?
2. Van egy püspökünk, akinek históriailag szentelt, biztosított joga funkcionálni a magyar királyné megkoronázásánál. Ez a főpap megtudta, hogy káplánjai s a szemináriumi hallgatók nagy része - sodorják a cigarettát. A sodrott cigaretta sárgára festi az ujjakat, s ez csúnya. Az elegáns püspök bizalmas rendeletben meghagyta, hogy csak szopókás cigarettákat szívhatnak ezentúl egyházmegyéjének minden rangú klerikusai.
3. Szoborleleplezés volt egy püspöki városban, ahol gróf a püspök. A püspök memóriája szörnyű gyenge, s általában a szent nagyúr olyan éles eszű, mint egy gyógyíthatóan gyönge elméjű gyermek. A püspök kilép a díszsátorból, s átadják neki a koszorút, melyet neki kellett a szoborra letennie. Az egész udvari papság remeg, s egy kanonok papírlapot nyújt át a főpásztornak. Ő pedig remegő hangon olvassa le a beszédet, mely ennyi volt:
- Egyházmegyém nevében kegyelettel teszem le ezt a koszorút.
Nagy megkönnyebbülés, miniszter, főispán s mindenki alázattal gratulál a püspöknek.
A többit esetleg majd máskor meséljük el.
III.
A Petőfi-ház
A Petőfi-ház javára a magyar társadalom sötétebb és nagyobb fele még mindig nem unta meg a hangversenyzést. Gyalázatos merénylet készül Petőfi ellen, úgy sejtjük. Azokról, akik Kazinczy Ferencet, a klerikális nacionalizmus számára sajátították ki, minden rosszat fölteszünk. Azok nem kíméltek senkit, s kultuszukkal egy Kossuth Lajost is megbántottak. Áttetsző a céljuk: elvenni tőlünk, magyar szabadgondolkozóktól, minden nagy magyart, aki a mienk. És minden nagy magyar a mienk. De nem sikerül lejáratni a mi nagyjainkat. Petőfi sohase lesz olyan halott, hogy fekete kriptába zárhassák. Mintha megérezte volna, hogy kik mernek valamikor az ő nevében szólni, legalább a tetemét elrejtette, amikor a halállal találkozott. A Szent Imre-ifjak ugyan ne beszéljenek halottak napján az ő sírjánál.
Budapesti Napló 1908. október 18.
A. E
- A tudatlan tudatlanság -
Láttam én már francia Szent Imre-ifjakat is tüntetni a tanárjuk ellen, amely Piklert ott Thalamasnak hívták. Az a Pikler-Thalamas líceumi tanár volt, nem tudós, nem gondolatok bajvívója. Inkább politikai agitátor, epés, haragos, türelmetlen úr, aki nem tudott abba beletörődni, hogy az emberek szamarak. A mi Piklerünk bölcsebb ember, s ő még azt is meg tudja magyarázni, hogy az emberek nálunk miért még szamarabbak, mint máshol. Kár a fölösleges idegességért, nem kell megijedni az érdekelteknek: Pikler nem akarja nagy füleiket elmulasztani. Ő és vele egyre többen csak annyit akarnánk, hogy legalább annyira lássanak az emberek, mint civilizált embercsoportokhoz illik. És Pikler még csak annyit sem tud elérni, hogy néhány ügyes ravasz jezsuitán kívül legalább azt sejtenék az ellenségei, hogy miért - ellenségei.
Mikor a francia Szent Imre-ifjak a "köpd le Thalamast" indulóval sétálták be az utcákat, senki se volt tájékozatlan. Thalamas egy valóságos pamfletet írt Jeanne d'Arc ellen, aki nő volt, szűz volt, mártír volt és hős volt. Legalább is egyik legártatlanabb alakja és babonája a francia történelemnek. Sokkal sürgősebb teendői vannak a francia babonairtóknak, mint ez a leány, tehát Thalamas senkinek se volt szimpatikus. De a harcból ő került ki győzedelmesen, a Szent Imre-ifjakat elrakták a szocialisták, s a kormány gondoskodott, hogy Thalamas taníthasson.
Pikler az ájult, halódó Magyarország lelkiismeretének tudományos megszólaltatója. Csak éppen annyit akar, amennyi tudományosan lehetséges, egy kevés Európát ide, ebbe a Góbi-sivatagba. Mint tudós, elvégzi a magáét, s olyan mértékben, hogy Európa tudományos világa kalapot emel előtte. Amit ezen felül csinál, az a jó, nemes, derék magyarnak és embernek a cselekedete: áldozat. Ám forradalmárnak Szent Gellérttől Széchenyi Istvánig mindenki veszedelmesebb volt nála. Legutolsó ország vagyunk a világon, ha itt egy Piklert mint társadalmi reformert üldözni lehet. Mikor ő szinte sértően szerény, s csak annyit szeretne, hogy ne legyünk a világ szégyenfoltja.
Ellenben a legfurcsább hírek jönnek hozzám magyar iskolákból. Egy tanár úgy magyarázta meg diákjának a Pikler-veszedelmet, hogy Pikler Pécsett azt hirdette: aki bírja, marja. És tovább nem is tudta magyarázni ezt a korszakos, szomorú hülyeséget. Egy másik, okosabb tanár szerint a kultuszminiszter ő nagy méltósága ellen elkövetett tiszteletlenségével Pikler rossz példát adott az ifjúságnak. Egy nagy vidéki város tanári szobájában komolyan megegyeztek, hogy Pikler szeretne megbízást kapni egy, középiskolák számára készült, kizárólagos történelmi tankönyv megírására, s mert ez nem sikerül, ezért haragszik. Más országban, ha a reakció gazságokat követ el a kultúra ellen, legalább tudatosan követi el. Nálunk még ez sem lehetséges, s egy Thalamasnak volna itt igaza, aki epésen, haragosan, türelmetlenül gázolna itt minden szamárnak a bendőjében és hitében.
Budapesti Napló 1907. október 19.
A. E.
I.
Upton Sinclair metódusa
Upton Sinclair, az amerikai húströsztök regényíró leleplezője, teljesen a milliárdosokra vetette magát. Regényekkel akar harcolni a pénz ellen s a pénz legundokabb birtokosai, az amerikai plutokraták ellen. Nemrégiben beállott inasnak a Vanderbilt-családhoz, s képzelhető a nagyszerű família rémülete, amikor kiderült, hogy új inasuk egy veszedelmes ellenség, inspirációt és adatokat leső író. Az Upton Sinclair metódusa igazán amerikai, nem túlságosan előkelő művész-módszer, de hasznos. Mi mindent másképpen tudnánk és látnánk, ha a nevezetes személyek inasai írni tudtak volna? Inas-szerepeket már vállaltak író emberek, nagy és hasznos elégtétel volna s nyereség az emberi dokumentumokat gyűjtő literatúra számára, ha a valódi inasokat hirtelenül fölkeresné a múzsa. Mert az álinasoknak nem sikerülhet mindent látni, s kidobják őket, mint Vanderbilték is kidobták érthető felháborodásukban Upton Sinclairt.
II.
Amivel Bülowot vádolják
Egy Brand nevű író Bülow német kancellárt olyan hajlamokkal vádolja, melyek egy német kancellárt mint csupán vádak lehetetlenné tehetnek. A Hohenzollern-család egyike a világ legszaporodóbb kedvű s legasszonytartóbb családjainak. Vilmos császár csak akkor engedi fiait megnősülni, ha leendő menyeiről orvosi jóslás legalább nyolc lehető gyermekszülést megállapít. S egy ilyen császárnak legyen olyan kancellárja, aki hidegen fordul el a nőktől, s a szerelmet nem a legkipróbáltabb, legősibb, legpolgáribb fölfogásban gyakorolja? Így nem lehet kancellárkodni, a német birodalmi gondolatot szolgálni, mely mégiscsak megkívánja, hogy a férfiak és nők ne kerüljék el egymást. Ez valami olyan volna, mintha nálunk valaki a magyar impériumot s a harmincmillió magyart hirdetné, s olyanokkal vádolnák, mint Bülowot.
III.
Hol lehet jól sikkasztani?
Oroszországból, Szentpétervárról nagy sikkasztás híre jön. Eddig kiderült a városi nyugdíjalapban harmadfél millió rubel hiány, s azt hiszik, mondhatnók: remélik, hogy ez a hiány jóval nagyobb lesz. És ez Oroszországban történik, mely ország csak Franciaországnak többel tartozik 15 milliárdnál. Ahol tönk tönköt ér, ahol érték már nincs is, s ahol új kölcsönideája már a legrókább pénzügyi talentumnak sincs. És ilyen országban még mindig játszva sikkasztanak el milliókat. Mint ahogy játszva sikkaszthatnak Magyarországon is, ahol nem sokkal rózsásabbak és dúsabbak az állapotok. Oroszországban és Magyarországon több sikkasztás történik, mint az egész világon együttvéve. Mivel már úgyis mindegy, s mivel másképpen nem kerül pénz, sikkaszt, aki sikkaszthat.
Budapesti Napló 1907. október 20.
Lellei
- A holnapi temetői ünnepre -
Prinz Franz, principe Francesco - így írják - ott lesz a Bartha Miklós gyászparádés sírjánál holnap. Ha nem igaz, amit a nagy Miklós egykor állított, hogy tudniillik festi magát, ejthet egy-két könnyet is. De vallja be önmagának, hogy örül e híres, öblös nagy száj kora elnémultán. Nagy karéj kellett volna e szájba a nemzeti sütetű kenyérből. S immár elérkeztünk oda, hogy a nagyon nagy hazafiakat jobban szeretik a sírban a vezérek.
Pompás síremlék, virágok, beszédek, énekek közepette néhány percig megint aktuális lesz a nagy Miklós. Mi se akarunk kegyeletlenek lenni, s amit adhatunk, adunk, e pár sort adjuk virág helyett. De adunk ennél többet is: ezennel bánatosan lemondunk a legkönnyítőbb és legmagyarabb vigasztalódásról, a kétségbeesésről. Nem jajgatunk, nem vádolunk, bölcsességet parancsolunk magunkra. Sőt még mi mondjuk, siettetjük: állítsák fel gyorsan a szobrot is, a Bartha Miklós szobrát. Csináljon Apponyi Bartha-napot az iskolákban, Darányi béres-stipendiumokat ugyane névre.
Nemcsak, hogy kétségbe nem esünk, de nem is csodálkozunk. Nem reklamáljuk Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Vajda János szobrát. Nem csúfolódunk s nem mondjuk: ilyen nagy embert érdemel a mai Hunnia. Sőt azt se, hogy a nagy Miklós ezért a nemzeti uralomért küzdött, ami bekövetkezett. Holott nem volna gúny egyik sem, igaz mind a kettő. A nagy Miklós méltó nagysága a kornak, s a nagy Miklós sohse gondolt szebbet, mint amit Polónyi Bécsben nyélbe ütött.
Nem Ugron rabonbán volna a boldogok boldoga, hanem a nagy Miklós, ha élne. Hiszen minden győzött: a tudatlanság, a hamisság, a sötétség. Mennyire megtestesült ebben az erdélyi kálvinista pápistában egy degenerált, pártos fajtának minden csúnya bűne. Gyula vezér lázadása nem sikerült valamikor, az új Gyula-lázadás igen. Az, ami Magyarországon diadalt aratott, teljesen annak a régi, akkor hiú lázadásnak a mása. Akkor a keresztény rend jelentette Európát, s Gyula és Koppány tiltakoztak az új rend ellen. Most megérezték a Gyulák és Koppányok, hogy Európa ismét erőt akar venni a magyar lelkeken. Érezték, hogy ez lesz az ő vesztük, s megcsinálták az ő hazug nemzeti küzdelmüket. Ennek a küzdelemnek, ami igaz, az igaz, a nagy Miklós magna pars fuit. Volt benne, maradt még benne a magyar zseniből is valami. De műveletlen volt, áltató, hitvány, brutális, rosszmájú. Legyen neki könnyű a föld, a síremlék, a szobor. Nem fáj nekünk, ő a ma uraitól mindent megérdemel. De sajnáljuk mint embert, mert mint ember tragikus lény. Milyen jól lakmározhatnék, szegény, halálban diadalmas Miklós mester, ha élne.
Budapesti Napló 1907. október 22.
A. E.
I.
Weisz Samu szerelme
Szegény Weisz Sámuel, szegény Samu, neki nem sikerült a szerelem. Weisz hordárról van szó, aki a mostohaleányát imádta a revolverig. És ebből a szerelemből semmi sem hiányzott, még a szép fantázia sem. A halállal való komoly játék sem hiányzott: egész szerelem volt. De amikor valaki Weisz Samu pirossapkás közszolga úr, öreg, félszeg zsidó. Hány szerelmi gyilkosságnál lágyultak el már az esküdt szívek. Viszont Samut, a félszeget és komikust, kísérletért is öt évre ítélték. És nemcsak ez a szomorú a Weisz Samu tragédiájában. Mindannyiunknak esete és szomorúsága a Weisz Samué. Íme egy áttetsző emberen keresztül így fest a tragédia. Ez az élet, ez a szerelem, ez a tragédia, ez a halál. Csak éppen hogy egyikünk-másikunk komolyabb arcot tud vágni hozzá, mint Samu.
II.
Lajos káplán mulatott
Lopott az ifjú pap, mert az élet furcsa vidámságaira volt kíváncsi. Kilumpolta magát Pozsonyban, Bécsben, Lipcsében, Budapesten. Elfogyott a plébánostól lopott pénz, s elfogyott a Lajos káplán kíváncsisága. Ma már tudja, hogy a szabad lumpok minden öröme nem ér föl egy okos, erős plébános rejtve-nőszésével, halk lumpolásával. Tehát Lajos káplánnak meg kell bocsátani. Most lesz ő csak igazán jó pap. Plébániához kell juttatni őt mihamar. Nagyszerűen fog tudni prédikálni a világi gyönyörök ellen. S imádkozni, hogy kísértetbe ne jöjjön se ő, se más.
III.
Lipót király apasága
Bizonyos nagy érzésekhez kevés az, hogy az ember gazdag és fiatal. Királynak, koronásnak kell lennünk vagy kellene lennünk bizonyos érzésekhez. Például Lipót király most azt hiszi, hogy megint apa. A híres Vaughan bárónőnek tudniillik fia született. Mindenki más, egy Rockefeller is, kételkednék legalább két percig. Csak királynak adatott meg, hogy aggul is higgyen. A királynak joga van így szólni: parancsolom, hogy én vagyok az apa. S mivel a mai demokratikus világrend a királyokat is kötelezi, ő is elhiszi, a király, az aggastyán, ezúttal Lipót király, hogy ő apa.
IV.
A Tolsztoj felesége
Tolsztoj Leó gróf felesége ötkötetes önéletrajzot írt. S az önéletrajz nem is nagyon önéletrajz, hanem, mint természetes, Tolsztoj életrajza. A nagy íróknak igazán nincs szerencséjük - feleségükkel. Ha Heine tovább él, megéri, hogy Matildja könyveket ír. Hiába választja ki házastársát a legirodalomtalanabb környezetből is az író. A nővel csoda esik: megfigyelő és író lesz belőle. Szegény Tolsztoj, Matuzsálem-kort kellett érnie és töltenie a feleségével. S végül kiderül, hogy a jámbor, öreg grófné írónő, brrr.
Budapesti Napló 1907. október 23.
Lellei
Egy amerikai milliomos gaztette
Heidelbergben a törvényszék öt napi börtönre ítélte Steffens amerikai sokszoros milliomost. Steffens úr a mulató milliomosok közül való, aki új szenzációkat keres ez unalmas világban. Sok fantáziája nincs e Steffens úrnak, de az a nagy keresés, mellyel szórakozni törekszik, páratlan. A Jókai Kárpáthy Jánosa egeret nyeletett az udvari bolondjával, a cigánnyal. Steffens úr fogott az utcán két szegény, rongyos, napszámos embert. Megkérdezte tőlük, hogy szeretnének-e enni egy pompás vacsorát. S akarnának-e keresni egy olyan summát, amilyet becsületes munkával sohse kerestek. Megalkudott velük ötven és harminc márkában, s elvitte őket Heidelberg legforgalmasabb terére. Hogy az ötven és harminc márkákért mit kellett végezniök a Steffens úr embereinek, bajos elmondani. Hát ma még nem csupán automobilok járnak az utcákon, hanem - lófogatok is. Az automobil is, haj, csepegtet, hullat benzin-foltokat az utcákon. S a lovaktól pláne nem lehet kívánni, hogy illemtudók legyenek, mint egy amerikai milliomos. Szóval Steffens úr, a két megvásárolt, szegény ördöggel megetette, amit a lábunkkal olyan óvatosan szoktunk kikerülni lovak-járta utakon. Ezért a gazságáért ítélték el vajmi kevés börtönre Steffens urat.
A mi korunk a megértés, megbocsátás és humanizmus kora volna, az isten akárhova tegye. Nyilván még Steffens úrnak is akadna védője, szánakozó védője. Ám egy bizonyos, hogy a legnagyobb emberi gyalázatosságokra a pénz képes. Az újféle eredetű pénz, pláne a nagy kínnal és spekulációkkal szerzett pénz - degenerált örökösök kezében.
Az unatkozó Pénz mindenek fölött mindenki megaláztatását akarja. Az asszonyból Messalinát, a férfiból nyomorék szolgát, az emberből állatot szeret csinálni. Hogy gőgösen, minden hatalom tudatában pöffeszkedjék s mosolyogjon széles, sátáni mosolygással le reánk. A Pénz maga a gyalázatossá változott isten, aki bosszúálló és büntető minden ok nélkül. Megbosszul, megaláz, megbüntet mindenkit, akinél s akinek - nincs. Steffens úr leüli az öt napot, s a dolog nincs rendben. Ebben a mai nyomorult társadalomban jó pénzért mindig szerezhet magának mulatságot. Ha akarja, megetethet megvásárolt emberekkel még mást is, mint Heidelbergben.
Budapesti Napló 1907. október 24.
A. E.
- Vannak-e szép nők? -
Most megint Marcel Prévost rángatta elő a Heléna-kérdést, ezt az ostoba ötletet. A Heléna-kérdés sehogyse Páris szép szeretője körül forog. Nem tudományos kérdés, nem Homérosz-magyarázat, nem históriai kétség. Még csak nem is Menelaosz halhatatlan szarvainak a kérdése. A Heléna-kérdés röviden az, hogy elcsúnyultak-e az asszonyok vagy sem. Valakinek eszébe jutott, hogy a női szépség nemcsak elváltozott, de el is múlt. Szép Helénák ma már nincsenek, s a Lajosok maitresse-ei s a napóleoni dámák között akadt talán csak egy-két halvány mása Helénának. Ma szép nők nincsenek, csupán olyan nők, akiket kinevezünk szépeknek.
Az bizonyos, hogy nagy festők és szobrászok, akik szerelmileg hamarosan kitombolták magukat, régen elégedetlenkednek. Ők igenis azt állítják, hogy a civilizált nőstény egyszerűen ocsmány. Elpuhult, elaránytalanodott, eléktelenedett, már-már csak váz lett, amely szépíthető. Szépíthető kozmetikával, masszázzsal, kendőzéssel, ruhával, művészi eleganciával. Az öreg Rodin, a nagy szobrász, például minden reményét és hódolatát a vad, egzotikus nők mezítlábjai elé rakja. Arról a Ruth kisasszonyról, aki, ha jól olvastam, mostanában fog Budapesten táncolni, s aki állítólag indiai hölgy, Rodin kijelentette, hogy fölér Amerika és Európa összes asszonyaival.
Hogy a művészek, különösen a fáradtak, misztikusak, nyugtalanok vagy vének miket mondanak, az a többi embernek nem okvetlenül fontos. De a Heléna-kérdést most írók, krónikások kezelik, bogozzák. Meg kell tehát sürgősen állapítani, hogy a Heléna-kérdés - nincs. Mert a nyomtatott betű éppen úgy téveszt, mint a kép vagy a szobor. A milói Vénusz modellje esetleg igen olcsó, elnyűtt nőcske lehetett. S abszolute nem támogatja semmi azt a föltevést, hogy Heléna királyné valami más szépség lehetett, mint például Türk Berta kisasszony.
Ellenben az ötlet kedvéért is szívesen beismerjük, hogy női szépség voltaképpen nincs. Nem is volt, nem is lesz, csak az van, amit mi, férfiak látunk. Nem a nők csúnyultak tehát, hanem a férfiak lettek neuraszténiások, kételkedők, s az ős hímtől annyira eltávolodottak, hogy már nem is a létező nők között válogatnak, hanem a hajdaniak s az elképzeltek között is. Azért egy-egy félóráig örökké lesznek nők, akikről abban a félórában őrjöngve valljuk, hogy Heléna királynő szobaleányuk se lehetett volna.
Budapesti Napló 1907. október 25.
Lellei
I.
A Carpathia ajándéka
Holnap Fiuméba érkezik a Carpathia, a híres Cunard-hajó, s ezúttal nemzeti örömet hoz. Csak hétszáz visszatérő magyar kivándorlót, akiket hajótörés nélkül ért hajótörés. Hétszáz magyart, akiknek számára már Amerikában sem volt betöltetlen hely. S furcsa: a hírlapok örülnek e vérnyereségnek, örömnek. De a belügyminiszter e hétszázaktól is megijedt. Hirdeti, hogy nagy akció kell e hétszáz megtért, tékozló fiú ellátására. Bevallja hát, hogy hétszáz új embernek se tudunk itthon munkát és keresetet adni. De micsoda szép és nagy szavaink vannak a kivándorlásról és visszatelepítésről. Hajh, ha vagy ötszázezer Amerikában élő magyar egyszerre elhatározná, hogy jön haza, de megérdemelnők.
II.
A Zulejkák is magyarok
Nemcsak a Balkán rossz házaiba, de a háremekbe is tőlünk veszik a nőket. Zulejka, a hárem gyöngye, magyar, a Zulejkák is magyarok. Olyan gazdag ország vagyunk, hogy mindenféle leányunk van. Fiuméban egy éjszakai mulatóhelyen sokáig vonzott egy arab leány. Végül kiderült, hogy cigány lány a Dunántúlról s olyan szépen beszél magyarul, hogy Eötvös Károlynak is kedve telnék benne. Most azután Magyarországból kerülnek ki a hárembeli cserkeszleányok is. Aminthogy az orosz-japán háború idején Párizs orosz-szimpátiái folytán a legtöbb orosz hivatásos szépség - magyar volt. Ez ellen az internacionalizmus ellen, mely a magyar társadalom rettenetes zülléséből támadt, nincs a hazafiaknak szavuk? Ha már az állami kivándorlást megcsináltuk, Wekerle figyelmébe ajánljuk ezt az ügyet. Ha már mi látjuk el az egész világot nőkkel, államosítsuk az elhelyezést. Ez a monopólium igen jelentős summával járulna a magasabb kvótához.
III.
Amit Magyarországról írnak
Sikerült elhelyezni egy magyarbarát cikket olyan New York-i lapban, mely mindig ellenségünk volt. Amíg ellenségünk volt, addig szennyes zuglap volt a New York-i. Most, egyszer kivételesen, világlap, becsületes, komoly újság. Ez a viselkedésünk hitvány, gyámoltalan és piszkos. Hiszen akkor a megtérő Björnsonról is, ha véletlenül megdicsér bennünket, visszavonjuk az összes sértő jelzőket, akkor holnap esetleg már nem lesz se hülye, se agyalágyult Björnson. Vagy fütyülünk arra, amit a külföldön rólunk írnak vagy sem. De az ilyen pulyaság nem volt magyar szokás soha. Mint ahogy semmi sem magyar, ami magyar és hazafias védjeggyel van ellátva.
Budapesti Napló 1907. október 27.
Lellei
I.
Yvette Guilbert a színpadon
Yvette Guilbert drámai színésznő akart lenni, s húsz rendkívüli esztendő árán az is lett. Régi sanzonokat énekelt utoljára Párizsnak, Konstantinápolynak, Londonnak, Budapestnek. Ekkor már lehúzta a híres, hosszú fekete kesztyűket, s már készült Brüsszelbe. Brüsszelben fölavatta magát a komoly művészet papnőjévé. S ha valaha még viszontlátja Budapest, úgy fogja látni, mint Réjane asszony riválisát. Azt mondja Yvette, hogy ő mindent elfelejtett, ami volt: azt is, hogy mint hangtalan énekesnő a café-concert-eken keresztül meghódította a világot. Ez a húsz esztendő nem volt, nincs, s ő az az Yvette, aki 1887-ben megbukott a színházban. Újra kezdi, mintha mi sem történt volna, s ő az lesz, ami akar lenni. Az is lesz, ami akar lenni, s bizonyos, hogy ez a nő drámai művésznőnek termett. De micsoda bolond, rejtett valami a zseni, a hivatottság, íme. Esetleg megvénül az ember, világhírű lesz azáltal, amire nem született. Esetleg meg is hal, ha nem olyan szívós, mint a nagy Yvette és végül, ha már pénze és neve van, bemutathatja azt, amit igazán tud. Különben pedig, ha a világ legrosszabb színésznője volna is, próbáljunk őrjöngeni érte. Megérdemli, s hitessük el vele, hogy ő az, aminek magamagát képzeli.
II.
A Gould-leány új házassága
Van érdekesebb házasság-szenzáció is a Széchenyi-Vanderbilt házasságnál. Férjhez megy újra a Gould-leány, Boni de Castellane gróf elvált felesége. Ez a Castellane-Gould házasság szomorú házasság volt. Az amerikai leány állítólag kétszáz millió frankot vitt a Castellane-palotába. Az öreg Gould s a család még visszakaphatott vagy száz milliót a válás után. Nem azt hinné az ember, hogy egy ilyen mindenképpen balog házasság után egy Gould-leány leköpi az európai arisztokráciát? Leköpi, igenis, leköpi egy amerikai milliárdos leány őszinteségével. Ellenben az ex-grófnőt nagyon elronthatta Európa és az arisztokrata miliő. A Gould-leány férjhez fog menni egy francia herceghez, a Boni de Castellane sógorához. Valószínű, hogy még rosszabbul jár, mint járt a grófi urával. Végre egy hercegnek több joga van komisz férjnek s pazarlónak lenni, mint egy grófnak. De a férfiak kapnak egy új, nagyszerű dokumentumot arról, hogy a nőt nem kell lelkiismeretesen megóvni a csalódástól. A nőnek az a passziója és sorsa, hogy csalódjék, s irigyelni való talentuma, hogy a csalódás nem teszi tönkre.
III.
A gyűlölt Margaret Frey
Miss Margaret Frey amerikai leány, akit gyűlöl s méltán gyűlöl ma minden szép nő. Frey kisasszonyt egy igazán hatalmas szépségversenyen Amerika legszebb nőjének deklarálták. Nincs olyan messze Európa Amerikától, hogy az európai szépségek éppen úgy ne gyűlöljék Frey kisasszonyt, mint az amerikaiak. Most Párizsban egyenesen a Frey kisasszony gyűlölt dicsősége miatt nagy nemzetközi szépségversenyt tartanak. És mondani se kell, hogy a versenyen Frey kisasszony első díjat nem kaphat. S ha Margaret Frey nem okos leány, ebből tragédia lesz. Ha azonban okos leány, akkor már nem leány, mert Amerikában a reklám kincset ér. S ha egy megcsúfolt gazdag férj mellől tekinthet át Európába, igen jól mulathat a párizsi szépségversenyen. Valahogy úgy, mintha Carnegie arról értesül, hogy Szapáry Pál gróf Budapesten ellentrösztöt csinál.
Budapesti Napló 1907. november 1.
Lellei
Máramarosból sokféle panama híre érkezett már, de olyan panamát még Máramaros sem produkált, mint most. Erdő-panama, só-panama, vicinális-panama, sőt kosztos diákok panamája és a többi: olcsó esetek. Ilyesmivel, sőt szebb és vakmerőbb panamákkal akárhány nemes vármegye eldicsekedhetnék szép Magyarországon. De Máramaroson - s erre gróf Andrássy Gyula belügyminiszter úr lapja tanít bennünket - hamisítják a darabontokat. Megértük tehát ezt is: a darabontokat úgy gyártják, mint Franciaországban a templomi kincseket, vagy a Louvre-nak szánt új műtárgyakat. Hát olyan értékes gyémántok lettek ezek a gonosz darabontok, hogy érdemes őket máramarosi gyémántokkal kicserélni? És mi ütött gróf Andrássy Gyulához, a darabont-ölőhöz, hogy belügyminiszteri és pártvezéri tekintélyének egész súlyával ítélteti el lapjában a darabont-hamisítókat?
Talán lássuk röviden a máramarosi affér történetét, s azt is, hogy az Andrássy üzenete nem csupán Máramarosnak szól. Máramarosból följött egy panaszkodó küldöttség a legesleghitelesebb függetlenségiek megbízásából. Jártak Wekerlénél, Kossuthnál és sírtak, hogy Máramarosban szomorú a sorsuk az igazi hazafiaknak. Darabontok ülnek a vármegyén, darabont a főispán, az alispán, s üldözik a jó magyarokat. Gróf Andrássy Gyulától várhattak méltán legtöbbet a bús máramarosi hazafiak, s az Andrássy színe elé mégse kerülhettek. A belügyminiszter azt üzente a máramarosiaknak, hogy beteg, s ezt az üzenetet az Andrássy lapja estére kibővítette. Estére az alkotmánypárti lap éles, leleplező leveleket közöl egy máramarosi koalíciós ember tollából. Ez a koalíciós ember megmagyarázza, hogy mi fáj a máramarosi deputációnak. Zsákmány kellene nekik, alispáni és egyéb állásokra éheztek és éheznek. Szóval Máramarosban is vannak még olyanok, kiket nem lakatott jól pecsenyével és kaláccsal az új rend. A máramarosi éhezők miért legyenek ötletesebb emberek, mint a koalíció nagy vezérei? Előttük volt a sok száz példa: darabontot kiáltani, s már rátenni a kezet a kiszemelt zsákmányra.
Azonban szegény máramarosiak, hozzájuk, a határszélre későn került el a divat. Azóta a darabont-ölés divatjának Brummellje, walesi hercege, Andrássy, már divatot változtatott. Ő excellenciája ma már szeretné bánatában megenni önfejét, hogy nemrégiben úgy falta a darabontokat. Mikor ő excellenciája és hatalmas társai érkeztek, jó divat volt a darabont-ölés. Az országon átzengett az új rendszer harci indulója: kipusztítani a darabontokat. Ez volt az összes sikerük, s ezt a sikert alaposan kiaknázták. Akinek az orra nem tetszett, vagy akinek helyére egy, az új hatalmasoknál érdemeket szerzett úr vagy svihák pályázott, arról kikiáltották, hogy darabont. Ha valami nagy árulást terveztek, előbb ők maguk fedeztek föl egy darabont-árulást. Ha már-már a csömör tünetei mutatkoztak a közvéleményen, gyertek, jó darabontok, bűnbakoknak. Akinek hasznát vették, aki közülük való volt, arról a leghitelesebb darabont-bélyeget is letisztogatták. Aki nem nekik segített, az darabont lett, ha leghívebb hazafi volt is. Ennek azután mégiscsak furcsa végének kellett lennie. Amennyi üres, éhes, eltartásra váró stréber senkije ennek az országnak volt, az mind Andrássyba kapaszkodott. Az mind segített darabontot szimatolni, hajtani, ölni s fölfalni, amit a kikiáltott és legyilkolt darabontoktól elszedtek. Ma már megint túlságosan szép a menyasszony, s Andrássy úgy találja, hogy nagyon sok darabontot öltek meg. S úgy találja, hogy nem ölhetnének meg annyit, amennyivel az éheseket jóllakathatná. Holott a senkik hada úgy elárasztotta máris a fórumot, hogy ez még a koalíciós Magyarországon is szégyen és veszedelem.
Andrássy tehát megüzente Máramarosnak s mindazoknak, akiket illet, hogy elég volt a darabont-panamából és darabontevésből. Nagy dolog ez, de büntetés is és elégtétel is. Mindenki avval bűnhődik, mivel vétkezik, s Andrássy is így járt. Másrészről pedig gróf Andrássy Gyula, akárhogyan is, megmaradt úri, kényes ízlésű embernek. Ő már érzi, hogy azok után, amiket a koalíció csak eleddig véghezvitt, nem fair dolog a darabont-hajsza. A máramarosi deputáció sokat beláthat, ha leintett éh-mámorában látni tud. S mi pedig így értük meg, hogy a darabontok föltűzhetik immár a tulipánt is, akár e fölírással is: belügyminiszterileg védve.
Budapesti Napló 1907. november 3.
(A.)
I.
Zichy és a parasztok
Gróf Zichy Aladár, a latere miniszter úrtól senki se kívánhatja, hogy úgy szeresse a parasztot, mint Achim András. De legalább mutassa, hogy szereti akképpen legalább, amint egyszer meg tudta cselekedni Nagykanizsa mellett egy programbeszéd[b]en. Akkor a gróf úr valami szépet, demokrataízűt, kedveset akart a népnek mondani s némi habozás után így szólította meg őket: "tisztelt párrrásztokh." Ez azonban kortes-körúton, régen történt, a tisztelt parasztok talán nem is vették komolyan. Gróf Zichy Aladár ma már egy kicsit másként beszél a "tisztelt párrrásztokh"-kal. A tisztelt paraszt nem tér ki a gróf úr gépkocsija elől, a gróf úr revolvert ránt, s belelő a tisztelt parasztba. Így beszél egy úr, egy gróf, amikor nincs választás, amikor őszinte lehet, s amikor a paraszt útjában van.
II.
Rigó Jancsi dicsősége
Kár, hogy a lapok kissé langyosan írnak Rigó Jancsi új dicsőségéről. Rigót Morgan, a híres amerikai milliárdos látta vendégeül. Hiszen olyan kevés honfitársunknak jut osztályrészül ilyen dicsőség Amerikában. Gróf Széchenyi László esete kivételes nagy eset. Annyival kivételesebb, mert Amerikában általában az a vélemény, hogy minden cigány magyar mágnás. Hasonló dicsőségre tehát, mint a Rigóé, kevésre emlékszünk. De egyre egészen határozottan, hanem arról többet írtak a lapok. Amikor a koalíció Rigó Jancsiját, Apponyi Albertet vendégelte meg egy amerikai gazdag úr. Hasábokat írtak e nagy eseményről akkor a budapesti lapok. Amerikában van mégis demokrácia, ott egyformán becsülik meg Apponyit és Rigót.
III.
Mezőcsát megy Amerikába
Tegnap egy falu népe vonult át szép Budapest vasárnapi népű körútjain. Nem bámészkodtak, nagyon komolyak voltak, s őket is alig vették észre. De akik észrevették s megkérdezték, azoknak válaszolt szívesen a vándorló csapat vezére:
- Ez itt Mezőcsát község, az egész falu, megyünk Amerikába.
Se váddal, se panasszal, se kérkedéssel, se vígan, se szomorúan, ezt válaszolta.
És belemutatott a csapatba s hozzátette:
- Senkit se hagytunk otthon, viszünk mindenkit, a zsidót is.
Igen, ott volt a csapatban a zsidó is, a falu zsidója. S mennek szép egyetértésben, a földönfutók közös sorsával Amerikába.
Budapesti Napló 1907. november 5.
A. E.
Az úri banda a Bristol-szállodába[n] akar játszani, s ajánljuk, hogy valami olyan indulóval kezdjen munkába, amelyből Budapestnek, e hirtelen nagyvárosnak minden anyagi és intellektuális ínsége kiharsogjon.
Arról van ugyanis szó, hogy néhány úgynevezett úri fiú pénzre váltja zenei tudását. Cigánymódra szövetkezik egymással, hogy megélhetését megkönnyítse. Az úgynevezett úri banda szervezője és vezetője egy újságíró. Van közöttük két fiatal festő, két hírlapíró, két zeneakadémiát végzett fiatal ember és két hivatalnok.
Valami olyan hír, amelyet igazán régen vártunk, olyan hír ez. Az úri prímások első hírhozó fecskék voltak. S e kávéház-városban, a cigány-kultusznak az ős-székhelyén várnunk kellett az úri bandát. Lesz is, nem csak ez az egy. Lesz, hogy nagyot mondjunk, ahány kávéház, ahány mozi, ahány cabaret van.
Sok a kávéházunk, mert a budapesti embernek nincs lakása, s mert szüksége van a hazug luxusra.
Sok a mozi, mert látni, mulatni szeretünk, de szerfölött apró a pénzünk.
Sokasodnak a cabaret-k, mert Budapest szellemi szükségleteit orfeum tudja legjobban kielégíteni, s mert kenyér kell a fölszaporodott író- és színész-proletárságnak.
Lehetetlen volt oda el nem érkezni, hogy a cigány-monopóliumot meg próbálják törni azok, akik jobban szeretnének voltaképpen a nagybőgőbe beugrani, s százas bankót ragasztani a cigány homlokára, de már feketekávéra, a cigánynak dobandó két-három krajcárra se telik nekik.
Ez a város, ahol az úgynevezett úri ember olyan sok, amilyen kevés a vagyon, a műveltség és az úri erkölcs, sok érdekes meglepetést rejteget még számunkra. Egy hebehurgyán fejlesztett ország s egy mindenképpen elmaradt összevissza társadalom meglepetései és szenzációi ezek. Úri színészek, artisták, úri bandák, sőt talán úri utcai énekesek is lesznek Budapesten. Csak úri dolgozó emberek, iparosok és munkások nem. Mi nem teszünk szemrehányást nekik, mert nem ők a hibások. Hanem azok a hatalomerők, melyek nem engedték meg ez országnak a feudális bilincsekből való szabadulását. S így leszünk lassanként Spanyolországnál is furcsábban: úri hidalgók és csepűrágók országa.
Budapesti Napló 1907. november 6.
Lellei
Nyolcadikos gimnazista fiatal uraknak súlyos ügyük támadt egy tanárjukkal Rozsnyón. Kényes és nem szabad dolog tanár és tanulók ügyében messziről beavatkozni. De amit elmondandók vagyunk, azt elmondhatnók a rozsnyói alkalom nélkül is talán.
Majdnem biztosan tudtuk volna magunktól is, hogy az a rozsnyai tanár fiatal ember. Próbaéves tanár, aki most élesíti tekintélyét, s a legkeményebb köszörűkövet választotta ki. Mert a nyolcadikos diák egy ifjú tanár gőgös fiatalságával szembe egy még gőgösebb és alaposabb fiatalságot állít. S a rozsnyói tanárnak akárhogyan is emlékeznie kellett volna a maga közeli diákságára.
A rozsnyói gimnázium katolikus gimnázium, de ebből nem általánosítunk. Holott bizonyos, hogy a katolikus, főképpen szerzetes-iskolákban nagy a tanár urak gyűlölete azok ellen a diákok ellen, kikben az ember sok vérrel jelentkezik.
Rozsnyón az történt állítólag, hogy a tanár úr nagyon kemény, nagyon fiatal szavakkal hordta le a nyolcadikosokat. A fiúk, akik soha az életben nem lesznek olyan erősek, mint most, levélben elégtételt kívántak. Ebből a bátorságból nagy baj lett, amit már a megriadt diákok bocsánatkéréssel se tudtak eloszlatni. Négy derék diákot kizártak az iskolából, s a többit is valamennyit drákóian büntették.
És itt derül ki, hogy az afférban nem a fiatal tanár s nem a fiúk a legbűnösebbek. Hát nem akadt a rozsnyói katolikus gimnázium tanári karában egy idősebb, bölcs ember? Valaki, aki az életet, a dolgokat megértéssel és gyönyörűséggel nézi? Igen, a fiúk bátorságának csak titokban kellett volna örülni. Helyes, ha úgy szóval, dorgálással meg is fenyítik őket. De a fiúk tudta nélkül okvetlenül meg kellett volna a diákoknál jobban büntetni azt a fiatal tanárt.
Hiszen istenem, örülnünk kell minden fiatalságnak, a nyolcadikosokénak még jobban, mint a tanár úrénak. Mert a fiatal tanár úrnak már egy kevés tapasztalata lehet arról, hogy az élet úgyis paskolja már az embert, mihelyst a gimnáziumi padot elhagyta.
Egészen fiatal tanárt sohasem volna szabad nagyobb állásokra rászabadítani. Az ifjúság és az öregség nagy ellenségek, de nem olyan nagyok, mint például - a kétféle ifjúság. A tanár úré, akit kissé már zaklat az élet, de akiben még mindig marad a nyolcadikos diák szép, abszolút hitéből s a diák uraké, kiket bánt, hogy a fiatal tanár úr már kitekinthetett az életbe, ahova ők csak készülnek, s akiknek fogalmuk sincs arról, hogy az élet nem is olyan kívánatos mulatság.
Budapesti Napló 1907. november 7.
Lellei
(Révész Béla könyve)
Az Élet és a bilincses Én nagy börtönéből - ha jól tudom - harmadikszor tör ki egy büszke és nagyszerűen akaratos rab: Révész Béla. Ha jól tudom, harmadik novellás könyve Révész Bélának: A nagy börtön, e halk, de elementáris lázadása az erőnek. Ez a bensőséges, vádaskodó, szép könyv, szenvedő és igaz írónak szép könyve, melynek itt rögtön, elöljáróban sok ezernyi olvasót kívánok.
Birkóznom kell magammal, hogy Révész Béláról, az emberről, a szűziesen szemérmesről és testi-lelki bujdosóról, sokáig barátomról, ne rántsam-e le a leplet. De inkább legyen csupa környékezés, dadogás és hézag ez a rövid írás, mintsem az ő fájdalmas tartózkodását bántsam.
Révész Béla Beethoven-lélek, ki Krisztus-parancsolta vérzéssel hurcolja meg szívét a világban, s ki hallja azt a sors-zenét, mely az Életet, e nagy hangverseny-termet bezúgja. Föltétlenül hiszem, hogy muzsika-törvények szerint lát, érez, fölfog, mesél, bont és vigasztal Révész Béla. S félek, hogy ma is még csak azokhoz hatolhat - minden kínok avas zsírjával megkent, igaz írókon kívül -, akik nagyon érzik az életet, s szomorú lelkükben nagyon össze tudnak zsugorodni.
A Révész Béla novella-témái nem a szorgos figyelés ledér gyermekei, hanem a mindenérzésből készen, egészen kifakadt történetszimfóniák. Nem mulattató és nem mulatságos író ő, de aligha avatta az írást önmaga előtt olyan szentséggé még valaki író, mint ő. Hangosan érzik ki az ő csöndes, csak a megértők számára égiháborús történeteiből, hogy írójuk titkos, keserves, sokáig visszafojtott jajongással öntötte ki őket. S hogy kik érdeklik Révész Bélát? - mindazok, akiknek élete az egész életet példázza, lehetőleg és szerető gonddal úgy kifundálva, hogy - emberek és kicsinyek legyenek.
A kicsiny, aki sokkal nagyobb a nagynál, aki kénytelen az Élet óriásokból választott harcosaival harcot vívni - ezek az ő témái, s ez a Révész Béla harctere. S ahogy Révész Béla elmondja az ő tragédiájukat, abban benne van a grandiózus csaták minden hangja, a riadótól a végtisztesség-szolgáltató trombitahangig. Könyörtelen ő ezekben az utolsó szóig kész és megszerkesztve született történetekben. Ő nem enged sugárt azokhoz, akiknek sorsuk az éjszaka, s áttöreti embereivel a sziklafalat is, ha úgy érzi, hogy szabadokká kell tenni őket. Ez a legabszolútabb tízparancsa az írásnak, de a legművészibb is.
S ahogyan ő magyarul ír, az az ő magyar és egyéni írása, néha túlterhelve zenével, olykor megdöbbentően zörejszerű és szakadozott. Jelzői olykor szinte megülik az embert és az életet, de Révész Béla résen áll, s megmenti az övéit.
Kérdés: lehet-e magyarul a differenciált, önmagában, önmaga árjában gyakran fuldokló ember számára könyvet írni? Mert ha lehet - szabadnak szabad - Révész Béla ilyen szép, halk könyvet írt azok számára, akik érzik, hogy életünk s lelkünk keserves, nagy börtön. Jobb dolog hinni, mint kételkedni, s én Révész Béláról se kritikát, se jóslatot nem mondok. Már van neki közönsége, s ez a közönség csak nőhet - nőjön az ő egészsége, minden terheltséget megkönnyítő optimizmusa s író kedve is.
Budapesti Napló 1907. november 8.
Lellei András
(Egy új, érdekes francia könyv)
Paul Verlaine neve nem vad-idegen már a magyar publikumnak sem. Kissé megkésve eljön lassanként hozzánk is a szegény Lelian. Ez volt az ő furcsa, gyermekes, bús, becéző neve: szegény Lelian. Koporsójánál versei miatt még egymás fejét verték be a francia kritikusok. Ma már (boldog ember a halott költő) elismeri mindenki, hogy nagy, különös poéta volt. Éppen most virágzik javában Párizsban a Verlaine-irodalom és Verlaine-kultusz. Lehet, hogy az Idő máris túllépett a Verlaine-verseken. Lehet, hogy a Verlaine-verseket a versolvasók nem falják már olyan mohón, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Annál jobban érdekli azonban a kíváncsi franciákat minden adatocska e hajszolt, szennyes életű, szerencsétlen nagy ember életéből. Csak a minap jelent meg egy vaskos életrajzi adattár. Verlaine egy intimusa írta az intimus Verlaine-ről. Sok újat nem találunk e könyvben. Katonatiszti családból származott Verlaine, töretlen bozótban tört utat az ő egyéni költészetének. Kishivatalnok is volt, újságíró is, francia nyelvmester Angliában. Fölszállott a dicsőség olyan csúcsára, hogy egyszer majdnem beválasztották az Akadémiába. De fékezhetetlen, beteg vére űzte, kergette, csavargóvá tette. Börtönben is ült, mint Wilde Oszkár, s elaljasította az alkohol, mint egykoron Poe Edgart, s egy kicsit Musset-t.
Minderről most nem szándékozunk részletesebben írni. De mostanában jelenik meg, vagy azóta meg is jelent már Párizsban Verlaine-nek egy kiadatlan műve. Ez a mű és e mű története olyan emberi és irodalmi dokumentum, hogy minden ország literatúrakedvelői elmélkedhetnek rajta. Ezt a posztumusz könyvet akkor írta Verlaine, amikor már megtért. Verlaine is, miként annyi viharos életű íróművész, kivált a franciáknál, a valláshoz menekült. Gyönyörű, a hittől mámoros, misztikus, forró, szívekbe síró versek az örök tanúi a megtérésnek. Ez időben már szállása, sőt hétre kibérelt ágya se volt Verlaine-nek. Valamelyik szigorúbb szállásadója zálogot kért tőle, s ő átnyújtott egy nyaláb kéziratot. Ez a kézirat fog most Párizsban könyv alakban megjelenni. A szigorú szállásadó huszonhét esztendő óta hiába keresett rá kiadót. Nem volt kiadó, aki ki merte volna adni a könyvet, melynek címe: Utazás Franciaországban, írta egy francia. Most végre egy Loviot nevű amatőr-író, aki a kéziratot az apósától kapta, kiadót szerzett a Verlaine-kéziratnak.
Hát furcsa egy utazás bizony Verlaine-nek ez az utazása. Irodalmi kritika, sőt nem is kritika, de veszekedett, véres harapás, marás. A nagy költő kegyetlenül belegázol összes író-kortársainak a gyomrába. Minden haragját, amit a durva élet iránt érzett, mintha ebben a munkájában öntötte volna ki. Éppen akkor diadalmaskodott volt Zola naturalizmusa, Daudet-ról, Maupassant-ról azt beszélték, hogy ezreket és ezreket keresnek a tollukkal. A Goncourt-testvérek szalonjában ünnep ünnepet ért. Szegény, rongyos Verlaine, gyűlölt mindenkit, akit, szerinte, olcsó siker jómódhoz juttatott.
Hallatlanul kegyetlen dolgokat mond el hát, különösen Zoláról, kinek naturalizmusa vallásos érzéseiben is sértette Verlaine-t, a Goncourt-okról és Daudet Alfonzról. És ez a véres, kegyetlen, szatirikus könyv most fog megjelenni, mikor szegény Leliannal egyetemben föld alatt pihennek azok is, kiket ez a kritika legrágóbban, legmarcangolóbban illet.
Zola Emil hamvait beszállítják a Panthéonba. Daudet szobra előtt az ellenség is megemeli kalapját. A Goncourt-testvérek nevét műveiken kívül egy általuk alapított Akadémia is őrzi. Még ő, szegény Lelian is, szobrot fog kapni nemsokára.
De a könyv mégis nagybecsű, mégis érdekes könyv. Új igazolása annak, hogy a zseni tévedhet legnagyobbat. S új igazolása annak, hogy író-kortársak nem képesek egymást meglátni és megbírálni. Az igazi talentumnak, ha szerencsétlen, joga van az igazságtalansághoz De mégis, milyen szép volna, ha életükben tudnák szeretni egymást azok a kevesek, akikkel okvetlenül számolnia kell az úgynevezett utókornak.
VU 1907. november 10.
Diósadi
I.
A Boszorkány-sziget
Boldog népeknek nincs történetük, nekünk magyaroknak roppant eseményes történetünk van. Ebbe beletartozik az is, hogy mikor Franciaországban az enciklopédisták készítették elő a nagy forradalmat, Szegeden úgy égették a boszorkányokat, mint a hernyót.
S most Szegedről azt jelentik, hogy dr. Lázár György polgármester a Dugonics-Társaság elnöke a Társasághoz indítványt adott be. Azt ajánlja, hogy a mindjobban pusztuló híres Boszorkány-szigetet, ahol a XVIII. század közepén borzalmas boszorkányégetési jelenetek folytak le, kétezer korona költséggel emlékoszloppal jelöljék meg. És ezt az indítványt némelyek bizarrnak, a barbársággal eldicsekvőnek tartják. Holott nem az, mert ha a Boszorkány-szigeten egy Voltaire élt volna a XVIII. században, bizonyosan ezt jelölné meg emlékoszloppal Szeged. Mivel azonban a Boszorkány-szigeten boszorkányokat égettek, s valamire való népnek nem szabad múltját elfelednie, hirdesse időtlen időkig egy márványkemence, melyet az oszlopnál megfelelőbbnek tartunk, hogy Szeged város tud emlékezni régiekre.
II.
A kis Vanderbilt
Született egy pici Vanderbilt, aki a neves Cornelius Vanderbiltnek a fia. E csecsemő úrfinak persze egyelőre még nincsen fogalma se arról, ki és mi ő. Ámbár magán a természeten se csodálkoznánk, ha az ilyen csecsemőket öntudattal engedné életre. A pici Vanderbiltre már eddig is valami kétszázötvenmillió korona vagyon néz. S van kedvük olyan csecsemőknek megszületni, akiknek jóval kevesebb a várható vagyonuk. Hát nem balgaság-e a Cornelius Vanderbilt fiával egyszerre indulni el az életnek? Például 0:250,000,000 be lehet-e ezt a fórt egy rövid életen hozni?
III.
A szerencsés Alfonz
Alfonz spanyol király, szerencsés ember, akinek a szerencséje az, hogy elkerüli a szerencsétlenség. Emberileg és okosan egy király manapság nem követelhet többet a szerencsétől. A minap a Szajnában, Párizsban, egy pléhskatulyát találtak. A skatulyában veszedelmes robbanóanyag volt. Egy menekülő anarchista dobhatta be 1905. májusában, amikor egy másik bomba hatástalanul robbant szét Alfonz közelében. S ugyanebben az időben, mikor a Szajna rejtett bombáját megtalálták, Alfonz királyt Angliában mentették meg egy anarchistától. Lehet e szerencsésebb királyt találni, mint aki egyszerre tud megmenekülni két merénylettől, egy aktuálistól s egy két és fél évestől?
Budapesti Napló 1907. november 10.
A. E.
I.
Mádi Kovács Béla
Most már a Lipótmezőn van a bolondul szerelmes Mádi Kovács Béla, tehát hitelesen őrült. Állítjuk és hinni akarjuk, hogy akit Magyarországon lipótmezei bolonddá ütnek, az tizenhárom próbás bolond. Ilyen állapotában a dolognak és Mádi Kovács Bélának, kíváncsiak vagyunk valamire. Ifj. Korányi Frigyesnek és feleségének mi a véleményük a nyilvánosság jogáról? Hangsúlyozzuk, hogy nekünk kötelességünk Mádi Kovácsban bolondot látnunk - azután, hogy a Lipótmezőn van. De ugyanakkor kötelességünk megállapítani, hogy a Korányi-párral injuria történt. A bolond Mádi Kovács Béla szerelmes Korányinéba. S a hírlapok nemcsak megnevezik Korányinét, de megírják azt is, amit a bolond szerelmes az ő szerelméről fantáziál. Ez se nem mulatságos, se nem kényelmes eset, habár magunk a nyilvánosság legszélesebb jogát hirdetjük. Valóság, hogy szép dolog volna, ha a társadalom minden kis atomjában publicizálódnék. De ez a mai társadalomban lehetetlen, s a Korányi-párnak igaza van, ha méltatlankodik. Azért, mert valaki bolond beleszeret a feleségembe, én feleségestől álljam az egész világ szemérmetlen kíváncsiságát?
II.
Fedák Sári elmegy
Nem engedjük Fedák Sárit bántani azért, mert csapodár honából külföldre vándorol. Ez a nagy honleány a nemzeti küzdelem Jeanne d'Arc-ja volt. A tulipános szoknyát ő emelte a legmagasabbra a haza nevében. S az történt, hogy a nemzeti hadsereg meghódolt Bécsnek. Mindenki megváltozott, csak Fedák Sári maradt a régi. Óh, a história szereti a szomorú megismétlődéseket. Fedák Sári nem tud belenyugodni a fegyverletételbe. Inkább, mintsem gyalázott honban éljen, hon nélkül fog élni. Ki is írjuk nyíltan, Fedák Sári mint bús szabadságharcos emigrál. Aki más okok után kutat, az nem hisz már eszményekben, s félreismeri Fedák Sárit, ezt a mindenekelőtt honleányt.
III.
Jászai Mari - apostolnő
Nagy színésznők máshoz szoktattak bennünket, mint Jászai Mari. Megmaradtak fokozottan életük fogytáig csak színésznőknek. Még akkor is, ha írtak, csak a komédiát folytatták. Csak azt mívelték - tollal, amit fáradt valójukkal a régi fürgén a színpadon nem mívelhettek. Társadalmi apostolnő tudtunkkal még nem lett nagy színészből. Jászai Mari, a régi stílus papnője, volna az első ilyen újító. Vajon ez a nagy asszony nem volt-e elég nagy színésznő, hogy most a színpadon kívüli élet így tudja érdekelni? Vagy nagy színésznő volt, de sokkal nagyobb ember, mintsem meg tudjon elégülni a színpaddal? Akárhogyan, de Jászai Mari ma: apostolnő. A váltóról és a pálinkáról prédikált pár ízben falusi embereknek. Most írásban izgat egy budapesti betegség, a kávéház-nyavalya ellen. Minden érdekli, ami az élettel, a társadalommal, a jövővel összefügg. Mégis belső tragédiának kell rejtőznie e nagy energiamutatás mögött. A színpadot kellett megutálnia, talán csak a mai színpadot, Jászai Marinak, s ezért érdekli olyan lázasan, sőt tüntetően a komoly élet a komolytalan színpad helyett.
Budapesti Napló 1907. november 14.
A. E.
Ilyen szomorúság, rend és nyugalom lehetett, mint most, Magyarországon, Rákóczi fejedelem halála után. Mikor Majtény mezején ócska, csorbult fegyvereit lerakta a gyér had, még megmaradt a hit. Naiv, forró meséket küldtek sugdosva egymásnak a falvak: jön Rákóczi vagy a fia. Csak akkor halt meg itt minden, amikor bizonyos lett a fejedelem halála. Nagy urak és nagy papok szeretkezhettek avagy durcáskodhattak Béccsel. Magyarország népe verejtékes, nehéz álmát aludta egy hosszú-hosszú évszázadig. S még egy Kossuthnak is milyen nehéz volt megnyitni a sírokat a szomorúság, rend és nyugalom temetőjében.
Ennek az országnak Bécsnél mindig ádázabb ellenségei voltak itthon. Ennek a magyar népnek nemcsak vérét szívták, veséjét vették ki, de a hitét irtották ki, valahányszor megmozdult. Élére álltak díszesen, hangos szóval a megmozdult népnek az úri vezérek, a kiskirályok az apró Cézárok. Izgatták, vezették, meddő harcokba uszították, amíg csak el nem fogyott a veszedelmesen összegyűlt energia: Akkor szépen eladták az országot, a népet, s ők megint nyugodtan lakmározhattak legalább egy évszázadot.
Most ismét itt vagyunk a temetőben, kevesebb hittel, mint valaha. Csúnyábban még soha meg nem csalták hazug vezérei a magyar népet, mint most. De ilyen könnyű dolguk se lehetett volna máskor. Anyagiakban, kultúrában, morális erőben, hitben már a végnek végét jártuk. Csoda volt már az is, hogy élünk, s még nagyobb csoda, hogy a pusztuló Magyarország ingerülten fölkelt. Ki az a gazember, aki azt merné állítani, hogy ez az utolsó megmozdulás csak Bécsnek szólott? Bécs csinálta-e, hogy Magyarország néhány tízezer ember tulajdona? Bécs akarta-e, hogy törvényhozás és közigazgatás itt állandó néróisággal népet gyilkoljon? Bécs parancsolta-e, hogy itt a betűnek, az iskolának, az életnek minden ismerete nélkül nőjenek föl milliók és milliók? Bécs-e az oka, hogy itt építette meg Róma a maga utolsó mentsvárát? A szipolyozó latifundium, a papi birtok, a nyugati kultúra visszaszorítása, a parasztnyúzás, a kivándorlás, a hajdan erős nép degenerálódása, ez mind Bécsnek a bűne?
Mindegy: az ország megmozdult, s a lelkes seregek úgy jártak, mint a keresztes háborúk idejében. A Szent Földet, a Szent Sírt és Jeruzsálemet ígérték nekik kalandor-vezéreik, s elvitték őket Zára, Bizánc ostromában elvérezni. A Kossuth Ferencek s az Apponyiak ugyanezt tették most. Szabadságot, népjogokat ígértek a fölbujtogatott országnak, s a Szent Föld helyett Bizánc alá vezették a sereget. Ezek az új keresztes vitézek, vezérek ezerszer tudták, előre tudták, hogy Béccsel ők meg fognak alkudni. De le kellett csöndesíteni a megmozdult, a fölizgult országot. Halálra fárasztani, hogy ne egyhamar legyen ereje és kedve még gondolni se a harcra. S most, mikor már ez az ország kétségbeesni se tud, ők, a hősök, gyalázatos, de jogos bátorsággal élvezik a Bécstől kapott sarcot.
Van-e példa hasonló világcsalásra, s lehet-e remélni hamar jobbat e szerencsétlen ország számára? Talán az utolsó harc volt ez, s talán az utolsó hitfoszlányt tépték le a magyar népről: Kossuth Lajos még halvány emlékezéseket kapott a zsibbadt ország lelkében Rákócziról, s ezeket az emlékezéseket még föl lehetett gyújtani. Jöhet azonban most már akármikor akárki a Kossuth-névvel. Kossuth Ferenc úgy akarta, hogy ez a név árulást, nyomort, reakciót és népgyűlöletet jelentsen. Az ország nyakán ülnek a tegnapi farkasok, s ezek a farkasok üvöltenek, de nem arra, amerre tegnap. Harapnak, marcangolnak, de most a mi sovány bőrünket; csontunkat marcangolják, harapják. Cinizmusuk, gaz bátorságuk határtalan, éhségük kielégíthetetlen.
Apró fölvillanások, kis megtérések, csekély jószándékok mit se érnek. Rettenetes világossággal halad ez a szerencsétlen ország az elvégeztetett felé. Hiszen csak a hatvanas évek óta ijedelmes és hatványos az anyagi s erkölcsi romlás. Micsoda más ideálok, európai eszmék kormányozták ezt az országot. Avagy még előbbre, Magyarország negyvenes éveire gondoljunk. A negyvenes és hatvanas években mennyivel közelebb volt Magyarország a haladó, módos és mívelt Nyugathoz. Olvassák el a szekularizációról szóló, lapunkban most folyó, hajdani vitát. Milyen más emberek éltek, beszéltek s cselekedtek a magyar fórumon. Avagy gondoljunk a hatvanas évek életerős, nagyszerű forrongására s azokra a szellemi és anyagi ígéretekre, melyekre az akkori Magyarországnak képessége és joga volt. Azóta a feudalizmus, klerikalizmus, haladás- és nép-ellenesség nőtt csak, de az ország pusztult. Mikor pedig a reakció megérettnek látta a vetését, megcsinálta a hazug nemzeti küzdelmet. A többit tudjuk, látjuk, érezzük, nincs menekvés.
Kossuth Lajos egy kiáltványában 1849-ben ezt üzente az olasz népnek: "A magyar nép állhatatos maradt türelmében, és amikor kardot rántott, akkor eldobta a kard hüvelyét. Hogy mindaddig harcoljon, amíg a civilizációnak csak egy ellensége is él. Most Bécs előtt állok, hogy a császári sas karmai által megtépázott népet megbosszuljam." Kossuth Ferenc eldobta a hüvelyt, a kardot s a népet is. A megcsalt Magyarország fölbujtogatói a császári sas körmeinek védelme alá csücsültek. És egy nagy temető ez az ország, soha ilyen még nem volt.
Budapesti Napló 1907. november 15.
(A.)
- nov. 15.
Tolsztoj megkacagtatta a minap a világot egy olyan aforizmával, amilyent csak Wilde-nak szoktunk megbocsátani. Wilde hirtelen, játékosan írta volna le ugyanazt, ami Tolsztojnál ó- és új-testamentom. Nehéz dolog helyrehoznunk s emberien kibírnunk azt a csapást, hogy "gazdagoknak születtünk". Ezt Rockefellernek írta Tolsztoj, s mi Magyarországra gondolunk, ahol a kevés gazdagok legtöbbje született gazdag. Emlékezünk, hogy Oroszországban ölték tömegekben a zsidókat, s pellagra pusztított sok istenverte zugában Magyarországnak. S előkelő, büszke nevű, magyar gazdagok ekkor összeálltak, s pro Calabria kiáltással megzsarolták nemcsak önmagukat, de a gyér pénzű kis magyar társadalmat is. Az ezernyi zsidó árváról gondoskodtak két világrészben a jó emberek s a magyar nyomorultak különben sincsenek elkapatva. Calabriában rettenetes földrengés volt, ez bizonyos, s Magyarország született gazdagjai nem tehetnek róla, ha az ő fülük csak a földrengést hallja meg. Szép pénz volt, sok pénz volt, amit Magyarországról Calabriába küldtek, s most derül ki, hogy e pénzt sok máshonnan érkezett pénzekkel egyetemben elsikkasztották. Birtokos urak, magisterek és papok rakták zsebre a pénzt ott Calabriában, s ami ott történhetett, olyan nyomorpanamának látszik, hogy egész Olaszország pirul miatta. Mi jobban pirulhatnánk, de nem pirulunk azon, amihez szokva vagyunk. Hogy a mi született gazdagjaink keze ritkán ad, de ha ad, mindig ilyen művészetével és szerencséjével az adásnak.
*
Berlinből azzal válaszolnak a Harden-pör miatt évődő francia lapoknak, hogy a fekete mise francia találmány. Hogy az-e, kétséges, de bajos is volna megállapítani, mivel mise már a kereszténység előtt is volt. Minden jel arra vall, hogy a fekete mise se csak 1897 éves. Persze nagy kár, hogy nem akadt s nem akadhat monográfusa a fekete misének. De egyet majdnem bizonyítani lehet: Franciaországban a fekete miséket a Nő tiszteletére rendezték. Hiába nevezték magukat a Sátán papjainak a misézők, ők a Nő és a Szép bolondjai voltak. Franciaország a dekadencia és visszafajultság kikiáltott országa. De ez a csodálatos race egy kényes szokásban nem rokon latin testvérével, az olasszal. A homoszexuális bűnök aránylag Franciaországban a legritkábbak, s ha Párizsban ilyesmi botrány pattan ki, csaknem mindig idegenek a fekete misék főpapjai. Franciaország az új szatírok új hazája inkább, ami azért ne írassék dicséretére. A francia degeneráltság a Nővel szemben jelentkezik, s az évkorral szemben süket és vak. De ennek a fajtának még betegségében is istene a Nő. Talán azért lakol - rettenetes paradoxon ez - elnéptelenedéssel, terméketlenséggel, mert ilyen kegyetlen istent választott, s mert olyan nagyon imádta.
*
Jolánka kisasszony sikkasztatott egy budapesti ifjúval s ő már New Yorkban jár a sikkasztott pénzzel. Az ifjút azonban, akit Berlinben elcsíptek, hazahozzák, elítélik satöbbi. Jolánka kisasszony azonban elérte célját, s hogy New Yorkig meg sem állt, nagy bizonysága a budapesti szerelem-nő nagy ambíciójának. Most már csak az a kis probléma eldülendő[!], hogy meghódítja-e New York szerelmes férfiait Jolánka kisasszony. De voltaképpen már ez az ő dolga s a jó szerencséé, melyet másnak még jósolni se szeret az ember, mert hátha beteljesedik. De ha önök húsz év múlva Amerikában járnak, s Jolánka-pezsgőt látnak előkelő lakomákon, akkor se csodálkozzanak. Én nem csodálkoztam se Párizsban, se Monte-Carlóban, amikor Katinka-pezsgőt kínált a pincér. Jól kinevetjük mi itt Budapesten a Katinkákat és Jolánkákat. Ha Párizsban egyszer Böske-mulatóhely nyílik meg, s Moszkvában a nemesek dumabeli pártja - mondjuk - Ilonka- vagy Mariska-pártnak keresztelné el magát, még az se volna csodálatos. Elmennek Budapestről ezek a nők, s meghódítják a világot. Ha képviselő lennék, nem volnék olyan vak és gyáva, mint azok a mai ifjú magyar képviselők, akik úgy ismerik a Jolánkákat, Katinkákat, mint az árverési hirdetményt. Én bizony megmondanám a költségvetés-tárgyaláskor a magamét. Hogy a statisztikához, számokhoz nem értek, de borzasztóul reménytelen lehet annak az országnak az állapota, ahonnan így menekülnek a Jolánkák.
*
Ha az öreg Szappanos és az ifjú Nagy György akarják megmenteni Magyarországot, akkor semmin se szabad megütődnünk. De viszont akkor pro memoria sempiterna ne nyüzsögjön, fejlődjön Kolozsvárott a szép, újonnan keresztelt Bartha Miklós utca. Mert élő nagyjait, kevés kivétellel, minden társadalom bután választja ugyanakkor, amikor a halottakat már megrostálta. A császári Róma Brutus nevét áhítattal ejtette ki akkor is, amikor egy lovat hozsánnával fogadott konzulképpen. De a halott nagyokat is úgy válogatni ki, mint az eleveneket, ebben mi volnánk elsők és egyetlenek. Nagyon rosszul érezhetik ma Magyarországon magukat azok, akik az élőkben csalódva, már csak a halottakban bíztak. Íme, megindult az új értékelés a temetőkben is. És, és, és... az öreg Szappanos és az ifjú Nagy György - meglássa, aki él - sírjaikban is nagyok fognak lenni.
*
Nasi, az olasz ex-miniszter, ahogy a bűnlajstroma nő, olyan növekvő bátorsággal védi magát, s egészen bizonyos, hogy a hívei egy-két zendülésbe belemennek még miatta. Szicília parasztjait ne sajnálja ezért senki. Mi lenne, ha sötét fejjel, elcsigázott testtel ennyi se maradna a parasztnak. Egy vezér, egy a többinél különb úr, akit csak azért üldöznek, mert a paraszt pártját fogja. Nemcsak Szicíliában van csupán ennyi vigasztalása az isten igéjén kívül a parasztnak. De Nasi hívei nem csupán Szicíliában és együgyű parasztok között számosodnak. Ma úgyszólván egy földalatti Olaszország tekint bámulattal erre a merész, briganti politikusra. Egy nagy tábor, talán több milliónyi, kiket nem nevelhetett látókká az olasz fórum erkölcse. És ez megint nem kizárólagosan olasz csoda, sőt nem is csoda. Minden gazdaságilag hitvány, túlegyenlőtlen országban ugyanez a jelenség s ugyanez a korruptság. A nagy gazemberekre titkos hódolattal tekintenek az elméletiek és kisebbek. Szekerébe szeretnének kapaszkodni s vele menni a börtönön keresztül is. Mert érzik, hogy a Nasiak lakoltatása nem azt jelenti, hogy többé nem uralkodhatnak a Nasiak. Ők úgy teremnek, mint a kender, ahol áztató mocsarak vannak a közelben. Némely társadalmak moralistái tegyenek le már végre arról, hogy e társadalmak nagy gazemberek nélkül is meg tudnának élni.
A Hét 1907. november 17.
Csáth