61. ÓH, BENKŐ ÚR

Benkő Gyula úr tiszteletbeli főügyész még talán ma is nemes Baranya vármegyében. Elment egy bankettre, ahol Kossuth őexcellenciájára mondtak tósztot. Benkő úr elfelejtette, hogy új rendszer van, s az éljenekbe belerikoltott egy abcugot. Ezért őt megdorgálta a belügyminiszter, s szekundát adott neki a pécsi ügyvédi kamara.

Rosszul esik, de ki kell jelentenünk, hogy Magyarország nemkoalíciósai Franciaország reakcionárius ellenzékével vannak rokonságban. Azokkal bánnak majdnem úgy, mint velünk, nemkoalíciósokkal. Mi vagyunk az utolsó emberek, akiket agyon kell ütni lelkileg, pénzileg, erkölcsileg, mindenképpen. Az én öcsémet még tanárnak se szabad kinevezni, nemcsak azért, mert kálvinista, de mert az én öcsém. Franciaországban az ellenzéki mágnások erre azt szokták mondani, hogy így van, amikor az inasból úr lesz. És minden demokrata-elvem fönntartásával én is csak ezt tudom mondani. Olyan emberek kerültek hatalomra és uraságra, akik sem hatalmasok, sem urak nem tudnak lenni. Nem is akarok más példát mondani, mint a Kossuth Ferencét. A kicsi mérnök, aki például a Riviérán bárhol, jó helyen, még a table d'hôte-nál is az utolsó helyet kapta volna, Magyarországon nádor és a király után első ember. És Ugron Gábor, aki más országban Nasinál rosszabb sorsra jutna, félelmes tekintély. És Apponyi Albert, akinél eszmékben bővebb és jó órában sokkal óvatosabb tud lenni Kardhordó Árpád, nagy ember, nagy elme, nagy szónok.

No, ebben a tekintetben beváltották a nemzeti demokrácia ígéretét. A silányság soha még úgy nem volt fölmagasztalva, mint Magyarországon. S ráadásul ezt nem is szabad nekik megmondani: belügyminiszterileg el van tiltva.

Óh, Benkő úr, milyen naiv úr ön. Hogy megérdemelte ön azokat a büntetéseket, amiket kapott. Ön azt merte mondani, hogy abcug Kossuth Ferenc. Uram, uram, tanuljon tőlünk életet és élni tudást. Ezennel harsogva, példát adva, őszintén kívánjuk: éljen Kossuth Ferenc. Tanuljon ebből, s utánozzon bennünket, óh, Benkő úr.

Budapesti Napló 1907. december 18.

Ód.

62. MIKOR A DRÉHEREK VÁLNAK

Dréher Antal Jenő válik vagy el is vált a feleségétől olyan cigánykodással, mintha Dréher úr legalábbis egy Kóburg herceg volna. Mivel Dréher Antal Jenő sok-sok milliójú gazdag ember, válópörének minden betűje érdekli a világot. Arról is beszámolnak tehát a lapok, hogy Dréher úr vonakodik fizetni az elvált asszonynak heti kilencven koronát. És Dréher úr nem akar nyolcezer koronát fizetni egyszersmindenkorra, hogy volt felesége egy lakást rendezhessen be. És folyik a pör főképpen Bécsnek, a bécsi publikumnak nagy gaudiumára és élvezetére.

Dréher Antal Jenő nem az első milliomos férfiú, aki az elvált feleségéhez ilyen piszkosan fukar. Sőt majdnem szabályként lehet megállapítani, hogy ők mindnyájan ilyenek.

Jogunk kevés van arra, hogy Dréher úrék válásainak okaival s az ő legtitkosabb lelki válságaikkal foglalkozzunk. Azt valljuk, hogy teljesen mindegy, milyen okból mondják föl a házasságot férj és feleség. Az az egy bizonyos, hogy azért, mert a házasságuk életképtelennek bizonyult. De eltagadni s lemosni magunkról egy házasságot nem lehet. Főképpen nem lehet a Dréheréknek, akiknek a szerencséjük éppen az, hogy van házasság és van tulajdon.

Dréher Antal Jenő akaratlanul is nagyon nehézzé teszi a helyzetüket a jövő Dréhereknek. Ha akár egy kórista-leány az, akibe egy Dréher bolondulásig, sőt házasságig szerelmes, ennek a leánynak éreznie kell, hogy szolid céggel van dolga. Miként érezniök kell azoknak a firmáknak, amelyek a Dréher céggel üzleti összeköttetésben vannak. Akárki fehérnép legyen, akit egy Dréher nőül vesz, elvárhatja, hogy különb sorsa legyen legalább anyagilag, mint egy hercegnének. A hercegnéknek és hercegnőknek tudniillik nem éppen gyöngy az életük manapság.

Egy Dréher-feleséget, ha még házasságon kívüli szerelmeskedést űzne is, csak annyi büntetés sújthat, hogy elválnak tőle. De vagy valami a házasság vagy fikció, tessék a milliomos úrnak elkészülni mindenre. Arra is, hogy esetleg ötször kell nősülnie, s négy elvált asszonyt úgy eltartania, mint ahogy megilleti azokat, akik egyszer a milliomos Dréherek feleségei voltak.

Még az amerikaiakban is több finomság és szükséges formatartás van. Ha az amerikai milliomos apa visszaveszi a leányát az európai mágnás-férjtől, gondoskodik, hogy a leánya volt férje ne zülljön el. Az európai Dréherek azonban úgy válnak, holott ők új emberek, mint a középkori várurak. Legföljebb és legjobb esetben annyit kap tőlük az eltaszított asszony, hogy nem ölik meg, ami ma már még milliomosoknál is felelősséges dolog volna. Az ilyen emberekre, ha a házasság intézménye még sokáig megmarad, törvényt fog hozni egy humánusabb kor. Röviden: el fogja őket tiltani a házasságtól.

Budapesti Napló 1907. december 19.

Ód.

63. LUEGER V. B. T. T.

Kegyelmes úr lesz, v. b. t. t. lesz a szép Károlyból, s hűséges Weisskirchneréből pedig, a nyájas elnökből, osztályfőnök. Ez lesz a válasz a duzzogó Magyarországnak, a haragosdit játszó magyar parlamentnek. S körülbelül ennyi hasznot fog húzni Magyarország abból a kiegyezésből, melyet gyáva kormánya okvetlenül finalizálni fog. Hát már csak ilyen a magyar szerencse: akármerre indulunk el, a v. b. t. t.-hoz érünk. Itthon csinálunk nemzeti küzdelmet: v. b. t. t.-k lesznek Kossuth, Rakovszky s az összes vezéreink. Behódolunk Bécsnek, átnyújtjuk neki mindenünket: erre v. b. t. t. lesz Luegerből. Ha hősök vagyunk, ha gyávák, a mi hivatásunk az, hogy hűségérdemeket mirajtunk szerezzenek a császár leendő bizalmasai.

Tehát báró Beck Vladimir úr hiába szavalt szép, óvatos általánosságokat. Tehát báró Beck Vladimir csak ravaszkodik, amikor lemondással fenyegeti meg az osztrák parlamentet.

S Ugron Gábor fogatlan szájával hiába tesz úgy, mintha harapni akarna. Ezzel a szájjal nem Ferenc Ferdinándig, de a Lueger inasáig sem lehet harapó szándékkal eljutni. Soha olyan kevéssé még nem féltek tőlünk Bécs s a Burg, mint ma és igazuk van.

Ne is kacagtassuk ki magunkat olyan mozdulatokkal, melyek csak félelmesen erőseknél nem komikusak. Mi átnyújtottuk díszes párnán a kulcsot Bécsnek, mint egykoron Bécs polgármestere Mátyás királynak.

Kár, hogy a magyar parasztnak kissé trágár közmondása van erről az állapotról. Nem írhatjuk le, de magunk is azt valljuk: ha egyszer már odaadtuk magunkat, tűrjünk. Két választásunk van: vagy tűrünk vagy pedig abban reménykedünk, hogy Wekerle úr és Kossuth úr elégtételt szereznek nekünk. Ha csak ez a két lehetőség van, úgy gondoljuk, hogy tűrni, ha szomorúbb is, de okosabb.

Azonban vigasztalásul teljes információt kell nyújtanunk a magyar publikumnak. Lueger kegyelmes urasága, Weisskirchner elnök úr államtitkársága majd csak akkor következnek, ha teljesen elkészül a kiegyezés. Hivő magyaroknak tehát mégis csak marad egy kis, rövid lejáratú vigaszuk. Az tudniillik, hogy hátha a magyar parlament eb-ura-fakó-t fog mondani. Hátha a kiegyezés dolga váratlanul, befejezés előtt megakad. Igaz, hogy még ez esetben is kegyelmes úr lesz Luegerből s osztályfőnök Weisskirchnerből.

De az ördögbe is, nekünk nem is a Lueger és Weisskirchner urak karrierje fáj. Tőlünk, felőlünk ugyan akár aranygyapjasrendet kaphatna a jeles két úr. De a mód, ahogyan velünk bánnak s a maró tendencia mindenben, ez a szörnyűséges. Volt-e császárnak ilyen diétája Magyarországon valaha is, mint ma? Ennyi pontosságot, lojalitást, áldozatkészséget mutatott-e még valaha ez az ország?

Egy derék, nagy talentumú, neuraszténiás, fiatal budapesti újságíróról beszélik ezt az esetet.

Hajnalban, fáradtan s a földi dolgoktól megundorodottan bandukolt hazafelé. A Városliget felé, egy padon alvó, rongyos aggastyánt látott. A rongyos, beteg, ősz ember fázott s álmában is didergett. Az újságírót, aki szerfölött szenzibilis ember, megrendítette ez a nagy emberi nyomorúság. Majdnem könnyekre fakadt, s ekkor egy kiszámíthatatlan, beteges ideg-indulatban - leköpte a nyomorult, vén, didergő embert.

Így tesz mivelünk most Bécs és az osztrák parlament. Olyan szánalmasan, nyomorúságosan állunk meg előtte, hogy túlzó megindultságában leköp bennünket.

Hát mit vétettek például mostanában a Wekerle-kormány és a magyar parlament? Kiegyezést, kvótát, mindent úgy adnak meg, ahogy pár év előtt Luegerék álmukban se merték hinni. És nem követelhet olyant Bécs, amit nálunk, tőlünk biztosan meg ne kapna. Ez egészen a gyermekkorunkból emlékezetes olvasókönyvi vers. Az egyik testvér odaadja a másiknak minden pogácsáját az úti tarisznyájából. S azután a maga pogácsájából is csak úgy kap egyet-egyet vissza, ha a fél karját, fél lábát, fél szemét adja érte.

Itt, Magyarországon, minden lemondó és erkölcstelen erő azon dolgozik, hogy Ausztriának kedve teljék, s hogy a mai dicsőséges, új rend tovább éljen. Hálából Bécsben lenéznek, kiröhögnek, leköpnek és megpofoznak minket. Báró Beck Vladimir még csak eldadog valamit, hogy ez kissé sok. De ugyanakkor már tudatják velünk, hogy Lueger és Weisskirchner a bőrünkön szerzett érdemekért jutalmat fognak kapni.

Hát most már - azt hisszük - egy új különbséget ismét megállapíthatunk a régi rend és új rend között. A régi rend, ha muszáj-áldozatokba vitt bennünket Bécs számára, vigasztalásul egy-két becéző, fényes játékszer-vívmánnyal kápráztatta el a szemünket. Most még nagyobb áldozatokat kell hoznunk, s jutalmul úgy bánnak velünk, mint a rühes kutyákkal.

Budapesti Napló 1907. december 20.

(A.)

64. A FÉLKEZŰ SIKKASZTÓ

Él-e Kecskeméthy Győző vagy nem élt már a sikkasztás után három nappal sem? Bizonyos, hogy lelkesítő példa az ő nem bizonyos sikerén kívül kevés van. A francia Kecskeméthy, Gallay a szeretőjével saját jachtján eljutott Dél-Amerikába. Lefülelték, visszahozták, elítélték, s most is rab. Kecskeméthy Győzőnél is az a valószínű, hogy egy titkos, ügyes társ eltette a láb alól. Nem Kecskeméthyt kellene csupán keresni, de az ő valószínű kirabló gyilkosát. Hatalmas a rendőr ma az egész világon, s aki sikkasztott pénzzel az Északi-sarkig nem jut, teljes biztonságban sehol sincs. Az Északi-sarkon pedig aligha ér sokat az osztrák-magyar, német, sőt francia és angol bankókkal sem.

És hogy mégis sikkasztanak az emberek, ez szomorúan csodálatos. Holott annyi más erkölcstelenebb, de biztosabb vagyonszerzésre ad lehetőséget minden államban a mai társadalmi rend. Még az a legkevésbé csodálatos, hogy Magyarországon sikkasztanak sokat. Itt züllik, romlik majdnem minden, s ami még nagyobb nyavalya, nem javul semmi. De a sikkasztók még Magyarországon is beláthatnák, hogy a siker még itt se bizonyos. És szánalommal gondolunk a legújabb sikkasztás hősére, egy lőcsei magánhivatalnokra. Öt- vagy hatezer koronát sikkasztott ez a fiatal ember, és megszökött. Micsoda teljes briganti elszántság vesz erőt lassanként az embereken Magyarországon. A lőcsei sikkasztónak félkeze van, s ő félkézzel is sikkaszt, holott ez különös ismertető jelnek is elég különös. A félkezű, a balkezű lőcsei sikkasztóban íme ismét egy újabb magyar szimbólum-embert kaptunk. Majdnem bizonyosak vagyunk, hogy ma vagy holnap elfogják. Talán ő maga se hiszi, hogy messze szökhessen. De azért a bal kezének, az egyetlennek, se tudott parancsolni, hogy ne lopjon. Egy más korszakban talán Mucius Scaevola lett volna belőle.

Budapesti Napló 1907. december 20.

Ód.

65. DUCURA DUMBRAVA

Carmen Sylva, Románia királynéja és termékeny írónő, regényt írt volna a magyarok ellen. Erzsébet őfelsége nem merte a Carmen Sylva nevet jegyezni a könyvre, ami nem vall nagy bátorságra. Ducura Dumbravának címezi a könyvet a Magyarország-ellenes regény titkolózó írója, ami oláhul beszélők szerint: Carmen Sylva.

Egy dolgot, egy pikáns dolgot, mielőtt véleményt mondanánk, tisztáznunk kell okvetlenül. Carmen Sylva irodalmi működése olyan, mintha tíz gyönge író írna e név alatt. Egy francia és egy német revue is magyarázták már ezt a furcsaságot. E magyarázattal megegyezik egy-két, a román udvar körül járatos egyénnek a leleplezése.

Carmen Sylva a legjobb esetben is csak átíratja a maga gyöngécske dolgait. Legtöbbször még ezt se teszi, hanem egyenesen megíratja másokkal.

Ezek után mondjuk, hogy ezt az új regényt mégis maga Carmen Sylva írta. Tiszteljük a felséges asszonyt, de majdnem arcátlanság kellett hozzá. A román parasztlázadás után egy féltucat román intellektuel írásait olvastam külföldi folyóiratokban. Szörnyűséges dolgokat mondtak el ezek az oláh darabontok Románia társadalmáról, közállapotairól. Keserűségében egyik-másik kijelentette, hogy Oroszország és Magyarország a kultúra paradicsomai Románia mellett. A királyé, a bojároké, külföldieké, korrumpáló vállalkozóké s kalandoroké élet és vagyon.

A nép elállatiasodott, degenerált, éhező rabnép. Román polgárságról még úgy se lehet beszélni, mint magyarról. Az intelligensek jobbik részét üldözik, sanyargatják. Az intelligensek nagyobbik fele lelketlen, züllött, mindenre kapható. A politika olyan balkáni, mint Magyarországon.

Mi itthon, Magyarországon, a magyar bojárok és kalandorok igája alatt tele vagyunk keserűséggel és bánattal. Ostorozzuk is a magyar társadalmat, politikát s azokat, akik miatt haszontalanul vérzünk el a demokráciáért s egy igazabb kultúráért vívott harcban. Ha boldog kultúrnemzetek elfogulatlan fiai észreveszik a mi nagy küzdelmünket, hálásak vagyunk érte. De kuss, sőt coki annak, aki Romániából jön, kerül ki, hogy bennünket bíráljon. Még akkor is, ha a bíráló királyné és Carmen Sylva. Örüljön Carmen Sylva, hogy nem kénytelen az írásaiból élni.

Budapesti Napló 1907. december 21.

Ód.

66. A MARADISÁG HITVALLÁSA

(A francia Akadémia riadója)

Soha még Akadémia bátrabban, harciasabban és szellemesebben nem üzente meg a világnak, hogy ő igenis konzervatív, mint a francia Akadémia üzente meg ismét. S ami pikáns, furcsa, majdnem kacagtató: a maradiságnak ékes dicséretét egy fiatal férfiú mondotta el, éppen a negyven francia halhatatlan közül. Maurice Barrès tudniillik, aki egyike a legnagyobb élő francia stilisztáknak s akinek irodalmi működése úgyszólván: esztétikai törvénykönyvekbe becikkelyezett nihilizmus. Barres az ő könyveiben az én-nek, az egónak egy Nietzschét túlárverelő hivője és imádója. Az ő esztétikai hitvallása az, hogy az írónak egyetlen lehetséges kritikusa - önmaga az író. S ugyanez a Barres mondta el most Richelieu óta a francia Akadémiában a legkérkedőbben maradi beszédet. Szinte kedvünk volna azt mondani, hogy nagyszerűen konzervatívok is csak - a forradalmárok tudnak lenni.

A Barrès beszédje sokáig fogja foglalkoztatni a világ minden íróját és gondolkozóját. Kell, hogy röviden kikeressük a szép szavak rengetegéből e beszédnek a lelkét.

Barrès-nek a jeligéje a londoni Szent Pál-templom egy régi, híres és előkelő szónokának a beszédjéből való. "Éppen elég volt már a világnak a reformokból, nem akarunk immár több reformot." Ha valahol, úgy nem Angolországban, de Franciaországban érti meg az ember sok, egyébként értékes agynál a reformoknak ezt a nagy iszonyát. S Barrès nyugodtan és harsányan kérdezheti meg: vajon az okvetetlenkedő újítások megérik azt az árt, melyet szerinte Franciaországnak fizetnie kell? Barrès hite szerint ugyanis az emberiségnek egyik legszebb produkciója, a francia kultúra hal meg, ha Franciaország meg nem áll a merész újítások útján.

Minden kultúrember szívében meghűl a vér ilyen lélekharang-kongatásra. Valóban a francia kultúra volna az ár azért, hogy új épületek jöjjenek az értelmi míveltség ódon, de még mindig biztos várai helyébe? Hiszen akkor megérti az ember a legkeserűbb és legelszántabb ellenállást is - Franciaországban. Tessék elképzelni például, hogy Montaigne-től Anatole France-ig, sőt Barres-ig minden irodalmi kincs elpusztulna, szörnyűség! De ilyen bizarr módon vakmerő állítást még az ifjú Barres sem mer megkockáztatni. Sőt észreveszi az ember, hogy az irodalmat lehetőleg elhallgatja a konzervativizmusról zengett himnuszában. Mintha érezné, hogy ő is ludas, s mintha nem tudná leplezni, hogy voltaképpen politikára gondol minden gondolatával. Dicsőíti az egyszerűséget, a vallásos odaadást, az igénytelenséget, jótékonyságot, a katonai vitézséget, az áldozatkészséget s a csöndes mártírságot. Föl is kiált imigyen: "jaj Franciaországnak, hogy olyan nagyon okos emberek kormányozzák kevés szünettel a nagy forradalom óta." S azután hagyományos, akadémikus gúnnyal teszi hozzá: "amit az okos emberek elrontottak, azt az egyszerű, buta, derék franciáknak kell helyrehozniok".

Mindezt a francia Akadémia által kezelt erény-díjak kiadása alkalmából mondotta el Barrès. Látszik, hogy társadalmi, politikai programot akart adni s csak félig irodalmit. Azonban nyomban utána az irodalmi pályázatok előadója kiegészítette Barrès beszédjét. Versekről lévén szó, megdicsért három ifjú költőt, de kijelentette, hogy túlságosan eredetiek, s így nem kerülhetnek a megkoszorúzandók közé. Őszintén beszélt az előadó is, mint Barres, s rögtön meg is magyarázta a dolgot. A francia Akadémia nem utasítja el elvből és föltétlenül azt, ami irodalmilag új. De az újító kedv néhány évtized óta olyan nagy Franciaországban, politikában, társadalomban, mely csak utána rohant az irodalmi és művészeti forradalomnak, hogy egyelőre álljunk meg. Egyelőre - tanácsolja az Akadémia - elégedjenek meg az ifjú költők azokkal az eszmékkel, érzésekkel és formákkal, melyek mellett a Musset-k, Victor Hugók, Leconte de Lisle-ek elég jó költők tudtak lenni.

Íme, a nyitja a francia Akadémia harcias hitvallásának. Íme, miért beszélhetett az erkölcsről és erényről olyan csinált bácsisággal Maurice Barres. Arról a helyről, ahonnan éppen ez alkalomból valamikor - Renan hangoztatta az új, a humanista erkölcsök és erények riadóját, miközben gyilkosan belegázolt abba az ideológiába, mely most büszkén és győzelmesen uralkodik az Akadémiában.

A francia Akadémia Franciaország minden bajáért a nagy sietséget a folytonos újítást teszi felelőssé. S mivel tudja, hogy az irodalomnak milyen szerepe van a lelkek kormányzásában, megállj-t kiált az irodalomnak is. Nem volt sohase a bátor újítások védője, de most, valósággal orvosilag rendeli a francia géniusznak a maradiságot az Akadémia.

De kiszámíthatatlan kára volna az emberi kultúrának, ha kritika nélkül fogadnók más kultúrákban, társadalmakban is a francia szózatot. Arról még talán lehet beszélni, hogy Franciaország kissé idegesen előreszaladt. De hasonlót állíthat-e még egyetlen más kultúra is? S ha a francia Akadémia konzerválni akar, nem kell-e bevallanunk, hogy a kincsek mérhetetlen kincsét konzerválja? Ahol Voltaire nagyon régen élt, s másutt még meg se születhetett, s ahol egy író-forradalmár akadémikus mondhatja el a konzervativizmus legforróbb zsoltárát, ott talán bizony föl is fér egy kicsi pihenés és maradiság.

VU 1907. december 22.

Diósadi

67. ÜDVÖZÖLJÜK GYÜRKY ÖDÖNT

Gyürky Ödön majdnem egy évig élt nyugodtan Nagyváradon, s már azt hihette, hogy nem fenyegeti baj. Ha egy véletlen nem jön, talán idegen névvel s okmányokkal egy év múlva már közéleti alak lett volna. Új névvel, de a régi meggyőződéssel cikkeket írhatott volna a Katolikus Szemlébe, melynek szerkesztője volt. Talán a Magyar Katolikus Szövetkezetet is talpra állítja s ezután ügyesebben sikkaszt. Ez mind lehetséges nálunk Magyarországon, ahol az emberek nem tudnak okulni.

De íme - volt püspök és mágnás gazdáinak érthető bosszúságára - egy véletlen hurokra juttatta Gyürkyt.

Amikor eltűnt, úgy tűnt el, hogy a Dunának megy vagy legalábbis agyonlövi magát. Mindenki tudta, hogy nem fogja megtenni, mivel Gyürky jó katolikus, s jó katolikus ember üdvösségét veszélyezteti az öngyilkossággal.

Abban sokan reménykedtek, hogy Gyürky meg se áll Amerikáig. Mi ezt se akartuk hinni, mert Gyürky mindig hangoztatta, hogy ő jó hazafi. A jó hazafinak pedig kötelessége itthon élni és halni, még a börtön árán is. Azután pedig nem minden országban lel olyan hiszékeny plébánosokra s ugratható naivokra az ember, mint itthon.

Szóval, Gyürkyt elfogták, tehát Gyürky a mienk maradt.

Jól van ez így, mert már-már feledve volt a Gyürky-ügy. S nagy erkölcsi kár egy olyan társadalomra, mint a mienk, ha az ilyen Gyürky-afférok föl nem kavarodnak. Halljuk csak, miket fog mondani Gyürky Ödön, ha ugyan merni fog beszélni. Egy levelében például valami olyat írt, hogy a Zichyek kergették a halálba, reméljük, hogy erről is, de másról is lesz még némi mondanivalója Gyürky Ödönnek.

Polónyi, hír szerint, a keresztyén Magyarország restaurálására szánta magát. Apponyi a kultuszminiszteri székben, s nagy erkölcsi föllendülés mindenütt. Van már keresztyén-szocialista párt is. Nagyon nélkülözte volna az ország a Gyürky Ödön kipróbált erejét.

Budapesti Napló 1907. december 24.

Ód.

68. ÖNGYILKOSSÁGOK AZ IRODALOMÉRT

Néhány héttel ezelőtt a gyorsvonaton, Budapest és Fiume között csinált egy rossz novellát egy fiatal író. Tegnap éjszaka a Hajós utca és a Gróf Zichy Jenő utca sarkán egy másik fiatal író ugyanilyet. Általában nagyon-nagyon divatba kezd jönni fiatal írók között, mint irodalmi irány, az öngyilkosság.

Nem tudom, mi elől menekülnek: az élet elől avagy az irodalom elől. Az utóbbi esetben még érteni lehetne őket, ha nem lehetne az életet irodalom nélkül is leélni. S ha bizonyos volna, hogy az irodalom megér-e egyetlen életet is.

Ezek a fiatalok húsz-huszonegy évesek, már hazulról és születésüktől kezdve érzékenyek. Álmuk a magyar, a budapesti irodalmi karrier. Belesóhajtanak a kávéház füstös, párás levegőjébe éjszakánkint. S látni szeretnék a nevüket - napilapok tárcarovatában. Ők se tudják, mint az idősek közül is sokan, hogy voltaképpen és legtöbbször itt végződik az irodalom.

Az ismertség, amit a legügyesebb irodalmi karrier is adhat nálunk, semmi. A pénzecske valamivel több a semminél, s alapjában kevesebb. És talán hallgassunk szomorú, kebelbeli és pályabeli disznóságainkról.

De a fiúk mindezt nem tudják tudni s nem bánják. Meghalnak azért, amiért s amitől el kellene menekülniök. Nem a halálba, de az életbe. Az életbe, mely hála istennek nem csupa irodalom. Nem mulatság, de kibírhatóbb az irodalomnál.

Budapesti Napló 1907. december 25.

Ód.

69. SZENT ÜZLETEK

Szent Antal híres városának, Páduának, katolikusai nyílt levelet intéztek X. Pius pápához. Keserű hangú a levél, s a jó páduaiak azt kérdezik, hogy vallás és üzlet egy szó-e vagy kettő - vatikáni nyelven?

Furcsa, pikáns, érdekes előzménye és oka van ennek a nyílt levélnek.

Franciaországból kiűzték a karthauzi papokat, a chartreuse-likőr gyártóit. A pálinka-gyárt nem vihették el magukkal a karthauzi atyák, s ott a likvidáció után is gyártják a likőrt. Igaz, hogy nem papok csinálják, hanem világiak, de a chartreuse azért chartreuse maradt.

A karthauziak Spanyolországba menekültek, s ott egy nagyszerű üzletet kötöttek. Eladták egy spanyol társaságnak nevezetes likőrjük állítólagos gyártási titkát és jogát. Ez a társaság Tarragone-ban gyártja a likőrt, melynek még közelében sincs egy karthauzi kolostor. Mégis újságokban, plakátokon azt hirdeti a társaság, hogy a pálinkát a karthauziak gyártják. A szerzetesek ezért kaptak óriási summát, s egyben kötelesek pörölni minden országban a francia kincstárt s a Grenoble-ban működő pálinkagyárat.

Ezek a pörök keserítették el a páduaiakat éppen úgy, mint a jó francia katolikusokat. Párizsban, Brüsszelben s más helyeken is a karthauziak elvesztették a pört. Legutóbb pedig Londonban volt egy tíznapos tárgyalás, ahol kisült a szerzetesek turpissága. Kiderült, hogy a híres likőrnek nincs semmi gyártási titka, s a tarragone-i likőr rosszabb a franciánál. A papok drága pénzért eladták a firmát, de szerződésbeli kötelességük szerint kénytelenek csuhájukat meghurcolni a legcsúnyább pörökben.

"Miért szabad a mi szegény, egyébként is sanyargatott katolikus vallásunkat saját papjainak kompromittálni", kérdik a jó páduaiak. Választ azonban aligha fognak kapni. Éppen a mai lapunkban írunk a karmeliták birtokvásárlásáról, akik Pozsony vármegyében, Máriavölgyben búcsújáró üzletet rendeznek be nagy tőkével. És Pádua Szent Antala maga is nem az egész világra kiterjedt üzletnek főnöke és firmája?

Budapesti Napló 1907. december 28.

Ód.

70. HA MOMMSENÜNK VOLNA

(Ha nekünk is volna egy Mommsenünk, mint volt Németországnak, ez a mi Mommsenünk szomorúbb volna a németekénél. A németek Mommsenje, amikor halála előtt végignézett Európán és hazáján, megrémült. De a hite visszatért, és még meg tudta írni végrendeletét, hogy csak egy veszedelme van a civilizációnak: a fekete. Ha nékünk volna Mommsenünk, a mi Mommsenünknek keserű torkán megakadna a szó. Írni is csak a fiának írna, aki okvetlenül a Szent Imre-egyesület tagja volna. Annak is csak röviden, valahogyan ekképpen írna):

*

Szomorúan hal meg az apád, kedves fiam, könyörögj az ő hitetlen lelkéért Szent Imréhez. Nem miattatok aggódom: a famíliámra marad annyi, amennyiből megélhet. Téged pedig pláne nem féltelek, kedves fiam: tiétek, a tiéd a jövő. Látom is, hogy ügyesen csinálod a dolgodat, olvastam, hogy te is üdvözölted Apponyit. De lásd, én, amolyan régimódi, vén szamár magyar vagyok. Nekem olyanok is fájnak, amiknek fájdalmára talán sohase fognak már születni magyarok. Előbb hal meg, s talán meg is halt már az a Magyarország, amelyért mi a te korodban lelkesedtünk. Az a Magyarország, legalább a mi álmunkban - Kelet Franciaországa volt. S ezenfelül daliás mindenben, még a munkában s kultúrában is. Az én generációmból, kedves fiam, még katolikus püspökök is olyanok kerültek ki, akik Rómával hadakoztak. Az én időmben talán több magyar volt, mint ma, mert akkor a katolikusok is protestánsok voltak. Ma klerikális protestánsok is vannak s ultra-katolikus zsidók. Elfogyhatott, fölivódhatott vagy nagyon elromolhatott itt a magyarság. Már az én fiam is Szent Imrés és Széchenyi nevét hordja, ha kell, ha nem kell, a száján. A demokrácia századában Magyarországon álmagyarságú mágnások uralkodnak. És katolikus, szerzeteseket tartó, bigott és csalfa lelkű mágnások. És papok és ispánok és sekrestyések és cselédek. Hiszen volt itt hiba sok negyven éven keresztül, s nehezen, alig épült a mi álmodott Magyarországunk. De ilyen gyors visszazuhanást még a Mefisztótól megkísértettek sem vártak. Itt van, már azok vagyunk, de mindenesetre azok leszünk: Róma melegágya. Az erjedő, meleg trágya, mely a szent butaság és butítás számára nőtteti a plántákat. Holott ennek a Magyarországnak elsősorban meg kellett volna maradnia - protestánsnak. Úgy protestánsnak, ahogyan a protestantizmus életet és szabadságot jelent. Nyűgöző múltunk, vagyontalanságunk, nemzetiségeink, kevés kultúránk és Bécs miatt és ellen egyformán az antiklerikalizmus lett volna az orvosság. A klerikális Ausztria mellett ma már úgy kellene világolnunk, mint Európa egyik szemefényének. Mindennek reménysége is meghalt, s nagyon szomorúan hal meg az apád is, kedves fiam. Te ezt nem érted, de ne átkozd majd az apádat. Nem lesz okod rá: az apád hitvallása kiméra volt, a tietek a biztos valóságos jövő.

Budapesti Napló 1907. december 29.

Ód.

71. TÜNTETNEK AZ ÖREGEK

(Jubilánsok és fiatalok)

Jubileumra készül maga Ferenc József is: jubileum-járvány dúl az egész öreg Európában. Politikusok, bankigazgatók, költők, komédiások vén kezükkel gőgösen intenek alattvalóiknak. Elöregedvén, fiatalságukra akarnak emlékezni s hajlongani látni azokat, akiknek még megvan olyan-amilyen fiatalságuk. Világszerte ma még a derék, régi, elővigyázatos erkölcs-szabályok érvényesek. A fiatal anarchisták tisztelik az öreg anarchistákat vagy legalább ők is ezt mutatják. Nem merjük nem tisztelni az öregeket s még ha sok okunk is volna reá, csak titokban káromkodunk. Nem új látvány ez, de sohase ünnepeltette magát a vénség olyan bátran, mint manapság.

Okvetlenül Európa aggkori gyöngeségének egyik tünete lesz ez is: ez a jubileum-járvány. Tüntetés a fiatalság, mindenféle fiatalság s vétó-kiáltás a már megindult morális értékkicserélések ellen. Az emberi társadalom nehezen, sokára változtatja meg, csak egy kicsit is, unalmas arculatát. De mintha már nagyon érezné arcizmain a föltörni készülő gúnyos röhögést, mely ezerszámra fogja ölni a babonát. Minden reakciónak ez az oka, s ezért ünnepeltetik magukat olyan nagyon veszettül az öregek.

Tüntetnek az öregek, s van egy nagy szerencséjük: kevés ember születik mostanában fiatalnak. A francia forradalom óta egyéb se folyik, mint a fiatalsággal való eredményes hadakozás. A mindig levert fiatalok nem lehettek olyan hangulatban, hogy tőlük vidám, erős, fiatal utódok érkezhessenek Mi már úgy születtünk, hogy önmagunkban hordozzuk a jubilánst még akkor is, ha közbelép a kanyaró, s kölyökkorunkban megment bennünket az élettől.

Csodának kell történni, s ez a csoda alighanem meg fog történni. A letiport félfiatalság helyett olyan fiatalságnak kell jönnie, mely csak azt érzi, hogy fiatal. Ma azt érzi előbb, hogy őt is fenyegeti az öregség s a mások jövendő fiatalsága. Hiszen jelek már vannak mindenütt, s ékét a maga szervezett százezreivel beverte már a társadalomba a jövendő társadalom. Addig azonban még sok jubileumot fogunk megérni, s e jubileumokon a mi kevés fiatalságunk lesz a pirosító a jubilánsok múmia-arcán.

Budapesti Napló 1907. december 31.

Ód.

CIKKEK, TANULMÁNYOK, FELJEGYZÉSEK

1908. január-december

72. B. Ú. É. K.

a Sátán

Ártatlan kisdedek, még csak nem is koalíciósak, az esztendők, akiket a leghatalmasabb Heródes, az Idő, halomra gyilkoltat. Az esztendők nem tehetnek róla, hogy ők esztendők, de az ember megcsinálta őket, tehát vannak. Vannak, gördülnek egymásra, s akik élnek, sírfáknak szúrják le őket szomorú sírdombokra. Testvérek, emberek, magyarok, sírásók, jelöljük meg az új sírfákkal halottjainkat. Sok-sok sírfát kell faragtatnunk az 1907-ből, mert sok a halottunk. Talán mi se élünk, akik élünk, s újév reggelén öntagjainkat tapogatjuk csodálkozva. Valóban mink vagyunk-e avagy kajla ón-figurák, akiket Szilveszter éjszakáján öntöttek? S ez a bús ország, ez a Magyarország, valóban ország-e még vagy egy nagy ónos tál? Ha van külön magyar Sátán is, az ma éjjel nagyokat fog kacagni a sírok között.

*

Ha csakugyan élünk, vigasztaljuk egymást, akik élünk vagy azt hisszük, hogy élünk, Magyarországon. Igyunk egy kis mámort s találjunk ki valami derítő, jó mondást. Itt van kéznél különben a régi, s mintha egyenesen a mi használatunkra készült volna. Tehát: nehogy azt merészkedje várni valaki, hogy jobban lesz az, ami van. B. Ú. É. K. itt még sokáig vagy már örökké csak rosszabbul lesz minden. Ezt azonban hallgassuk el, ha eldugott, Isten háta mögötti magyar falvakban járunk. Ahol bírják még az atyafiak, ahol hisznek, ahonnan még nem vándoroltak ki, s ahol a Kossuth-nótát éneklik. Ha valahol még hitet látunk, hivő embereket, Krisztus halászait, örüljünk és hazudjunk. Akkor hal meg Magyarország, amikor Biharban, Harsányban, az egyetlen, az utolsó negyvennyolcas paraszt is azt fogja látni, amit mi. Mert mi, romlott úrfélék, beleszokunk minden rosszba, minden változásba, aljasságba. De mit fog csinálni az a derék s Amerikába nem vándorlott Kis Tuskó János, ha látni fog?

*

A Sátánnak, ha van külön magyar Sátán, s ha kacagni fog, igaza lesz. Tavaly már, ilyen tájban, kacagott egy nagyot, de akkor még nem kellett mindenkinek meghallania a kacagását. Ma éjjel hallani fogjuk mindnyájan, s Kossuth Ferenc csúzos fájdalmai nem fájnak úgy nekünk, mint ez a kacagás. Bethlen, Bocskai s a Rákócziak kuruc bélyeget sütöttek a magyarra. Majtény után majdnem úgy kacagott a Sátán, mint ma fog. Egészen Kossuth Lajosig hihették Bécsben s az egész világon, hogy csak a két krajcárokért mérges a magyar. Ha a két krajcárokat elébe dobják, nagyot hasal, mint a nápolyi koldus, avagy a konstantinápolyi vámhivatalnok. Kossuth Ferenc úr mérnök, mérje ki az időbeli távolságot Rákóczi és Kossuth között. Legalább ennyi időre beföllegzett itt mindennek, ami magyar cél.

*

Szövetkezhetett volna Kossuth úr Garamiékkal, Bokányiékkal, ha azok elfogadják; Vázsonyival, Achimmal és akárkivel, aki folytatása a negyvennyolcnak. Ő odaadta magát a muszájból visszanemzetiesedett, klerikális mágnás-tábornak, a dzsentrinek, a senkiknek. Annak a vegyes tábornak, melynek illata pacsulinak, tömjénnek, tömjénes fokhagymának, bagariának és bocskornak az illata. Tavaly még hihettünk annyit legalább, hogy nem olyan hitványak, mint amilyeneknek látszanak, azok, akik a fejünk fölé kerültek. Ma már tudjuk: a helytartóság idejében nagyobb úr volt Béccsel szemben a magyar, mint ma. Beleharaphat ösztövérnél ösztövérebb lábszárunkba minden kutya. Politikában, társadalomban ránkszabadult az a balkáninál balkánibb csorda, melyet a Tisza-rendszer legalább karámban tudott tartani. Koldusabb még a Rákóczi-szabadságharc avagy a múlt századeleji devalváció idején se volt ez az ország, majdnem azt mondtuk: provincia.

*

Kossuthnak van egy Szterényije, egy túlságosan talentumos, vallástváltott úr. Ez fog Magyarországból indusztriális, új Magyarországot csinálni. Wekerle híres megbízhatósága fog bennünket pluszokkal dolgozó, jóhírű céggé tenni. Darányi menti meg a magyar népet, s Kalksburg róm. kat. Schöngeistje, Apponyi csinál itt nemes, európai, magyar kultúrát. Andrássyra, haha, Andrássyra van bízva a magyar demokrácia jövője és sorsa és sok minden egyéb. Polónyi Günthere csinálja majd itt meg az angol igazságszolgáltatás magyar mását és presztízsét, Jekelfalussy hozza a magyar vezényszót, a horvát miniszter István király egységes birodalmát, s Zichy Aladár nyomja minderre a liberális pecsétet.

*

B. Ú. É. K., nagyon víg újesztendőt kapott megint, soha ilyet, Magyarország. Ez nem volna minden baj, de attól félünk, hogy ezt hamar megtudják Nagyszalontán, Harsányban és Érmindszenten is. És akkor jön a teljes összeomlás, ha a mai naivok, sőt a mai gazemberek is csalódni fognak. Mindezeket nekünk, a külön magyar Sátán súgta, amely van olyan külön és önálló, mint Kossuthék jóvoltából a magyar vámterület, sőt jegybank lesz harminc-ötven-száz éven belül. Aki nem írja alá a Sátán jóslatait, az csak higgyen tovább. Magunk is annak örülnénk legjobban, ha ebben a szerencsétlen országban volnának, maradtak volna még elegen, akik hisznek.

Budapesti Napló 1908. január 1.

(A.)

73. "A BIHARI ISTEN"

Egy asszony vágta ezt a blaszfém, de csodajó címet nagy dühében a Tisza István szép, magyar fejéhez. Nagyváradon történt, ahol Bihar vármegye választott, s úgy választott, hogy már inkább csak megmarad Tisza-vármegyének. Az asszonynak igaza volt, ha haragudott, mert a fiaiért haragudott, akik számára nem volt elég kegyes Tisza és a Tisza-vármegye. De nekünk is igazunk van, akik ha nem is szeretjük Tiszát, nem tudunk rágondolni sem magyar vérünk megmelegedése nélkül. Milyen furcsa, milyen hibás, milyen ártó, milyen dacos, milyen erős, milyen szép, milyen magyar ember. Az ő nevét tűzte oda a Sors Magyarország egyik legszerencsétlenebb elváltozásához, s ma ő hetekig korteskedik és megmutatja, hogy Biharban az lesz az alispán, akit ő akar. Sőt kevesebbet mutat meg, s talán több hetet áldozott rá, mint hírlik: csak azért sem Hranyiczky lesz az árvaszéki elnök. És győzött, és Bihar vármegye rendben van, és Tisza István talán kezébe se vesz egy újságot. Otthon rendben van minden, Kossuth és Andrássy csinálják itt fönn a többit, csak az általános választói jogot ne csinálják. Több is veszett egyébként Mohácsnál, s az a fő, hogy ha Geszt körül elromlik egy híd, csak be kell üzenni az alispánnak. Ez az üzenet véletlenül manapság azzal a bizonyos telefon nevű szerszámmal is megtörténhetik. Mert egyébként - Tisza István nem lepődnék meg, ha holnap reggel arra ébredne, hogy valamelyik saját őse. Nem lepődnék meg, ha nemzetes, régi Tisza uramként ébredne föl, persze nem azon régi Tiszák egyikeként, akik még csak pörölték a vagyont. Hanem egy vagyonos, sok jobbágyú, jószágú, földű Tiszaként. Paraszthoz, jobbágyhoz akkor is emberséges, de félelmesen tekintélytartó volna. A pápista észben akkor se hinne, s ha valaki új, nyugati ideákkal jönne elébe, úgy legyintene, ahogy még Eötvös Károly se. "Nem kell az nekünk, mi megvoltunk eddig is azzal, amink volt, árt az ilyesmi a magyarnak." Az új hiten, a protestantizmuson kívül soha még valami újat egykönnyen nem engedett magához az a fajta, melynek Tisza a prototípusa. Ha olyan rossz-szájú és ceruzájú ember akarnék lenni, mint egykor Mikszáth volt, leírnám egy elképzelésem. Le is írom: látom Tisza Istvánt hazaérkezni Gesztre, előkéri a kalendáriumot, melynek két év előtti ősébe bejegyezte volt, hogy a szabadelvű párt megbukott, s a kalendárium jegyzet-lapjára, ahol a lovak vemhezése, tehenek ellése, béresek kommenciója s egyéb ilyesmik vannak számon tartva, bevezeti szépen a kalendáriumba: a vármegyén mi győztünk.

Budapesti Napló 1908. január 1.

Ód.

74. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A vidám Budapest

Öreg budapestiek állítják, hogy sohase látták még ilyen vígnak, tolongónak, lármásnak, korhelynek Budapestet. Szilveszter éjszakáján végre olyan volt ez az óriási gamin, mint illik hozzá. Reggelig csupa nyüzsgés, zaj és mámor voltak az utcák. Idegenek ordítottak egymásra b. ú. é. k.-ot, s általában majdnem kibújtak bőrükből is az emberek örömükben, hogy kibújtak a múlt esztendőből. Az új esztendő pedig éppen annyi vagy jóval kevesebb jót és biztosat ígér, mint valamennyi új. Pláne nekünk magyaroknak, szegényeknek és budapestieknek. Talán ezért rúgott ki olyan nagyon a hámból ez alkalommal Budapest. Hiszen úgyis mindegy, legalább mulassunk egyet. S erre a városra még ma is sokan azt mondják, hogy nem elég magyar.

II.

Megint szerencsétlenség vadászaton

Ezúttal Leidenforst Adolf lőtte le szarvas helyett báró Haupt-Stummer Leót. És bár az urak eltitkolják az ilyen eseteket, mégis egyre gyakrabban olvasunk eltévedt golyókról. Nemrégiben olyan hír keringett, hogy gróf Tisza István is lelőtte vad helyett egyik barátját. Ezek mindig kapós és érdekes szenzációk. Ezek után érdekességbe[n] az következik, hogy mennyi vad került terítékre. Legjelentéktelenebb vadászati hír, hogy hány hajtó esett el. Hanem valamit tanácsolnánk az uraknak. A vadak és a hajtók érdekében elsősorban, s azért, mert - mint látjuk - az urak gyakran lőnek egymásba. Nem lehetne úgy egyszerűsíteni a dolgot, hogy az urak távol tartanák maguktól a vadakat és a hajtókat s - egymásra vadásznának?

III.

A Halál szuggesztiója

Jutott-e már valaki másnak is eszébe, hogy gyógyszerésznek jó ugyan lenni, de rossz is? Gyógyszertár tulajdonosának például határozottan jó dolog. De valami szörnyűség lehet a Halál mellett élni. Végre is egy mai embernek se lehet ismeretlen a melankólia. S egy mai ember se felelhet arról, hogy egy pillanatban nem gondol-e nagyon veszettet az élőkről s a maga életéről. Hogy egy gyógyszerész öngyilkosságáról olvasunk, jutott ez ismét az eszünkbe. Finom, biztos mérgek vannak a gyógyszerész keze ügyében. Miligrammonként kiszámíthatja, mennyi elég. Ilyen közel lenni a Halálhoz van olyan veszedelem, mint drótsodronyon átsétálni a Niagarán.

Budapesti Napló 1908. január 3.

Ód.

75. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Akik Marokkóból szöknek

Hamburgba huszonegy szökevénye érzezett a híres francia idegenlégiónak. Ezek között valószínűleg magyarok is vannak, akik egy idő óta gyakoriak ez afrikai javító iskolában. Kemény, majdnem ördögökké edzett legények. Az életük állandóan a pokolé vagy valamelyik gyilkos természetű altiszté. Háborúznak hőséggel, bennszülöttel, lázzal, fenevaddal, éhséggel, kínzással. És mégis, mikor az igazi háborúra került a sor, íme megszöktek. Marokkó körül eddig is olyan közel járt hozzájuk a halál, mint most De most igazi a háború, kimondottan háború a háború. És rettenetes lehet a háború, ha ezek az elemberietlenedett, vad legények is megszöknek belőle.

II.

Pofozkodás a Gould-leányért

A Gould-leány Boni de Castellane gróf felesége volt, de elhagyta az urát. Egy Sagan herceg, a gróf úr rokona, a váló asszonyka vigasztalására sietett. Meg is vigasztalta az asszonyt, sőt olyan derék ember volt, hogy nőül kérte a bánatos asszonyt. Szegény grófnak ez rosszul esett, mivel azt remélte, hogy az asszony még visszatér hozzá. S mikor látta, hogy az asszony fejét végleg elcsavarta Sagan herceg, nyílt utcán megverte a herceget. Íme, milyen drámákat mível a szerelem. (A Gould-leánynak legalább kétszázmillió vagyona van.)

III.

A Thaw-pör példája

A híres Thaw-pör új tárgyalása még csak holnapután kezdődik, de már adott egy jó, követendő példát. A törvényszék kimondta, hogy nőpublikumot nem bocsát a tárgyalóterembe. A New York-i nők természetesen el vannak keseredve, s panaszkodnak a barbárság miatt. Pedig az amerikai törvényszéknek igaza van, s a példa bölcs. Azok a hölgyek, akik egy Thaw-pör tárgyalására mint izgalmas előadásra mennek, veszedelmesek. A jó bírák lehetőleg kötelesek megelőzni is, ha tudják a bűneseteket. Az ilyen hölgyek közül okvetlenül nem egy tanulná ki, hogy lehet olyan módon karriert csinálni, élni, szerepelni, olyan férjet szerezni, mint Thaw, esetleg öletni is vele, miként Thaw felesége cselekedte.

Budapesti Napló 1908. január 4.

Ód.

76. "KI MIT ADHAT, ADJON"

- A jubiláló Péterfillérek -

Kiskarácsony napján buzgó hangú körlevelet küldtek szét Magyarország római és görög-katolikus püspökei. X. Pius pápa ugyanis ötvenéves papságának jubileumát fogja ülni ez év szeptemberében. Szegény ünnep nem ünnep, tehát jubileumi Péterfilléreket kérnek a magyar néptől a püspök urak. "Ne maradjon ki senki - írják ők - a szeretet e kegyeletes művéből, s ki mit adhat, adjon."

Az Egyház kőszála, a pápa bizonyosan keveset tud Magyarország és a magyar nép mai állapotáról. Mert különben külön pápai hírnököt küldene magyar püspökeihez s kérve kérné őket, hagyják abba ezt a pumpoló hadjáratot. Viszont Andrássy belügyminiszter sajnos, nem fog tudomást szerezni erről az országos sarcolásról. Mert amilyen szigorú ember a belügyminiszter, majd adna ő a gyűjtőknek.

Pius pápa nem fog tiltakozni, Andrássy nem fog szigorúskodni, s ami kevés fillér még kerülhet magyar népünk izzadságából, kimegy Péterfillérnek Rómába. Koldusabbak vagyunk a koldusnál, s nemzeti vezéreink éppen most adták el az unokáink bőrét is Bécsnek. Egy rossz termés kell és lakatlanabb lesz ez az ország a Szahara sivatagnál. Csak püspök és hitbizományos főúr élhet és tud itt megélni. A nép már arról is lemondott, hogy utódokról gondoskodjék: senyvedve kipusztul vagy kimenekül Amerikába. Minden adó a népet sújtja, s a nagybirtokot kíméli. És ami begyűl, az Bécsnek kell osztozkodásra és úri nyomorékok istápolására. Nincs pénz arra, hogy a dolgozó emberek megpróbálhassák egy új Magyarország kiépítését. Nincs pénz se gazdasági, se kulturális célokra, még iskolára sincs. És most jönnek a püspökök, kisajtolják a nincsent is, s amit még kipréselhetnek, elküldik külföldre.

Szívtelenebb és üzletibb üzlet valóban nincs a klerikális pápizmusnál. Országokat le tudna tarolni, népeket kiirtani, ha egy kis érdeke kívánja. Úgynevezett erkölcsi institúciók között, mióta világ a világ, egyetlen se merte olyan bátran a pénzt vallani mindenek fölött valónak. A Vatikánnak pénzért még a dogma se dogma, a házasság se fölbonthatatlan, s nincs olyan bűn, melynek el nem engedné a poklot és a purgatóriumot.

Magyarországon még azt se volna szabad tűrni, hogy a püspökök küldjenek Péterfilléreket Rómába. Amijük van, nem az övék, hanem mindnyájunké. Annak a pénznek ezer szüksége és rendeltetése van itthon, a mi országunkban, a mi szerencsétlen országunkban. Mondjanak misét, imát, amennyit csak mondani tudnak a pápáért. De ne nyúzzák meg az Ég nevében és a Vatikán érdekében a magyar népet. Ne csorbítsák azt, ami nemzet-vagyon vagy jobban mondva nemzeti ínség-tartalék.

És volna még egy szavunk a püspökök körlevelének egy vakmerőségéhez. Azt mondja a körlevél, hogy a Péterfillérek kamatja "a magyar nép nemzeti nagy adóságának a pápák jótéteményeiért". Hát ez több a többnél, mert ha van ország, mely megfizetett és megszenvedett már a klerikalizmusért, mi vagyunk. Fizettünk érte nyugalmat, vért, magyarságot, pénzt, földet, becsületet, jövőt. Fizettünk és még egyre fizetünk, hiszen a Szent Atyának és az Egyháznak nincs még egy ilyen fejős tehene. Egy-egy katolikus püspökünknek több fizetése van, mint öt apró király összeadott civillistája. Ez idő szerint még a kormányzatunk is Bécsen kívül csak Rómának dolgozik A szerzetes-herék száma egyre nő, s itt befogadják, eltartják három ország szerzetes barátjait. Mit akar még tőlünk a klerikalizmus, mivel vagyunk még adósak?

Magyar szó 1908. január 4.

(A.)

77. A HARDEN-PÖR - GYANÚS

Az a gyanúm, hogy Harden már első pöre előtt tudta, hogy lesz második pör is. Sőt, az se valószínűtlen, hogy tudta előre, mennyi fogházat kap. Németország raison-ország, s ott még egy Harden is, de mindenki egy kicsit Vilmos császár.

Eltussolni a dolgot a Harden cikkei után már nem lehetett. A császár tudta, hogy ez idő szerint nem túlságosan germanizál a világ. Tudta, hogy e botrány miatt minden országból gúnyos arcok leselkednek.

És a császár először is meg akarta mutatni, hogy Németország nem fél. Hogy Németországban van annyi erkölcsi bátorság, mint Franciaországban. Franciaország nevezetes arról hogy legrútabb fekélyeit önmaga operálja ki az egész világ előtt. A panama-ügy és a Dreyfus-ügy például világra és örökkévalóságra szóló példák.

Németország is megcselekedte tehát előbb, mint Franciaország szokott[!]. De viszont Németország mégis csak - német, császári és militáris. Büntetlenül nem szabad hagyni egy embert, aki igazmondásával éppen a császárt kezdte ki és erős igazmondásával éppen a csúcsán kezdte ki Németországot. Hardent tehát elrettentésül mégis csak el kellett ítélni.

Az első pörnél föltűnő volt a császár szimpátiája Harden iránt. Ezért él nagyon bennem a gyanú, hogy Harden előre tudott mindent. Azt se kell elfelejteni, hogy Harden nagyobb német talán Vilmos császárnál is. A német módszer pedig az, amint ebben a pörben láttuk: "Kulturvolk is vagyunk ugyan, de elsősorban németek. Elég ideig voltunk költők és filozófusok nemzete, most már a jövőért és a világhatalomért dolgozó németek akarunk lenni. Olyan apró dolgok, mint egyéni élet, emberiesség, igazság nem számítanak. A fő, mindennél főbb, hogy Németország félelmes legyen."

Ezt Harden éppen úgy vallja, mint vallotta Bismarck, s vallja Vilmos császár. Boldog, erős nemzet, ahol az igazmondók is könnyű szívvel mennek börtönbe azért a bűnükért, hogy igazmondásukkal ártottak nemzetük cézári céljainak.

Budapesti Napló 1908. január 5.

Ód.

78. A SZENT ANYASÁG

Egy gyönyörű hitű asszony-írás tegnap, a Budapesti Naplóban, az anyaság megváltó jogaiért harcol. A szent háborút nálunk a Magyarországi Nőegyesületek Szövetségében egy bátor előadás üzente meg. Ezt az előadást a buzgó Rosenberg Auguszta, a Szövetség alelnöke, tartotta Az anyaság védelme és biztosítása címmel. Így van ez jól: törvényhozásunk hiú, léha, tudatlan, éhes és szívtelen férfiak gyülekezete. Így van ez jól: gondolatok termelésében és bátorságban csak hadd nőjenek a mai parlamentáriusok fejére az asszonyok is. Csak sokáig késsék még az új népparlament, még a politikus csizmadiákat se fogja érdekelni a mai parlament ügye-baja. Egyelőre még szétszórt csoportokban, de már lázasan szervezkedik ez a szegény magyar társadalom. Ha már törvényeket az ő számára nem csinálnak, de illúziókat teremt legalább a maga árva életének.

Az anyaság védelme és biztosítása egyszerű, emberi, talán éppen ezért forradalmi gondolat. Tegnapi cikkírónk egyetlen példát lát erre a világhistóriában. A régi zsidóknál, akiknél a segélyre szoruló asszonyokat anyaságuk első hónapjaiban a törzs volt köteles ellátni. Nem, van más példánk is, sokkal közelebbi a nemzetek régi törzs-állapotánál. A francia commune-nek volt ideje arra, hogy az áldott és lebetegedett asszony sorsáról gondoskodjék. Valaha s valahányszor egy-egy társadalomnak megtisztuló kedve támadt, áhítatosan a gyermek felé, az ő jövője felé fordult.

Nincs még egy ország, melynek a gyermek annyit jelentene, mint Magyarországnak. A gyermek, melyet elsikkasztanak a szerelemből, elfonnyaszt a nyomor. A gyermek, akit elragad az ezerkarú Halál, mivel közegészségünk állapota olyan, mint India legeldugottabb provinciáié. A gyermek, akit a kivándorolt magyar asszony Amerika számára szül meg. A gyermek, aki kicserélne egy erős nemzedékkel bennünket, ma élő, gyáva, haszontalan magyarokat.

Rosenberg Auguszta törvényhozásilag kívánná biztosítani az anyajelölteket az anyaságra. Tizennyolc éves korától kezdve negyvenöt éves koráig mindenféle munkásnő kötelezetten biztosítva volna. Önkéntes biztosításhoz volna joguk azoknak a nőknek, akiknek a jövedelme férjükével együtt sem haladja meg a háromezer koronát. A terhes és gyermekágyas nőt legalább nyolchetes munkatilalom óvná. Ez időre szükség szerint orvosi kezelés, ápolás, segély, táplálás illetné meg az anyát. Az állam egy nagy anyaság-biztosítási pénztárt szervezne, s ezt a pénztárt az állami hozzájáruláson, a biztosítottak és munkaadók befizetésein kívül más források is táplálnák. Az agglegény-adó, melyet minden harminc éven felüli s háromezer koronánál több jövedelmű nőtlen férfiú fizetne s az ötezer koronánál több jövedelmű gyermektelen család szintén. Üdülő házak, anya-házak, napközi csecsemő-menhelyek még ennek a hatalmas és gyöngéd törvénytervnek a részletei.

Hebehurgya s ideákkal túlontúl tömött ember talán gyorsan kisüti, hogy ilyen törvény aláásná a házasságot. Az anyaság gondmentesítése valóban mintha házasság-ellenes kitalálás volna. De tessék még egyszer átgondolni e tervet: ha feministák gondolták is ki, valóságos megerősítése a házasság-intézménynek. Még a házasság-ellenes társadalmi iskola se tud egyelőre bölcsebbet: biztosabbá és gyermekbővebbé tenni a házasságot.

Franciaországban most egy új, gyönge vigasztalású filozófia lopózik be még a bulvár-lapok sorai közé is. Az tudniillik, hogy a modern társadalomnak nem kell kétségbeesnie, ha kevés gyermek születik. Gyorsabban készül így az igazságosabb társadalom megszületése. És nemcsak sok nyomorúságot hárítunk így el, de az emberi szépség és egészség sem rongyolódik tovább. Ami bajt a kicsi szaporaság okoz, az mind csak átmeneti baj.

Talán Franciaország nem fog lakolni azért, ha muszájból elhiszi ezt az embertelen filozófiát. De ne feledjük el, hogy Franciaország már volt Európa legtúlnépesebb országa. Ma pedig anyagilag a legvidámabbul független s a legtipikusabban előrefejlődött ország. De nekünk, Magyarországon, egyelőre s mindenekelőtt gyermekre, sok gyermekre van szükségünk. Ez az egyetlen termelésünk, melybe Bécs nem szólhat bele. Ha lesz Magyarországnak népparlamentje, törvény lesz abból, amitől ma még csak lelkes asszonynépség feje fő. Magyarország számára ez az erőt, a különb társadalmat, a produkciót és - Magyarországot jelenti.

Budapesti Napló 1908. január 9.

(A.)

79. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Rockefeller és Carnegie

Rockefeller és Carnegie, Amerika milliárdos hősei izgató párbajt vívnak az egész világ előtt. Ez a párbaj komolyabb a Wekerle-Polónyi párbajnál, mert milliókkal vívják, s arról van szó, ki tud többet adni jótékony célra. Már úgy látszott, hogy Carnegie fog győzni, mert tavalyig Carnegie százharminchét millió dollárt adott, s Rockefeller csak százhét milliót. Azóta Rockefeller ötvenegy millióval rukkolt ki, míg Carnegie csak szerény tizenöttel. Íme a kalmárlovagok párbaja Amerikában milyen izgató párbaj. Jó, hogy az európai mágnások néha-néha hozomány formájában elvesznek tőlük egy rakás milliót, mert ezek az emberek agyonpárbajoznák magukat.

II.

Bozóky úr prédikátuma

A kis, furcsa, agg Bozóky Alajos a nagyváradi kir. jogakadémia igazgatója. Másfél évtized óta két nagy bánat kínozta a piciny aggastyánt. Az egyik az, hogy Magyarországot az átkos liberalizmus tönkreteszi. A másik pedig az, hogy őneki, bár ő magyar nemes, nem volt prédikátuma. Kérte a prédikátumot minden évben, de hiába. S íme most, hogy az első bánatán segített Apponyi, a másodikat is eloszlatták. A piciny Bozóky, egy sereg ostoba klerikális botrány agg szereplője, prédikátumos nemes. A nagyváradi jogakadémia is megkapta a maga prédikátumát. Most már Apponyi alatt bátorságosan nevezi magát kir. kat. jogakadémiának. Így könnyít a bánatos szíveken a mai vidám, új rendszer.

III.

Bartels doktor fölfedezése

Bartels doktor, egy német antropológus, egy kőkorszakbeli ember-ősünk csontjaiban megtalálta a tuberkulózis kétségtelen nyomait. A tuberkulózis tehát régi társa az embernek, s nem valami új nyavalya. De Bartels doktor más fölfedezést is tett a régi csontokban. Szegény kőkorszakbeli, tuberkulotikus ősünket meg lehetett volna menteni egy kis gondozással. Azonban - úgy látszik - kőkorszakbeli őseink azt tartották, hogy aki beteg, haljon meg. Lehet, hogy abban az időben a tuberkulózis is fiatalabb, kezesebb, jámborabb volt. Azóta annyit haladtunk, hogy most már ápolni kezdjük a tüdőbajosokat. Segíteni azonban csak annyit tudunk rajtuk, mint kőkorszakbeli őseink.

Budapesti Napló 1908. január 9.

Ód.

80. DARÁNYI ÉS A TÖRTÉNELMI FÁK

Egy Darányinak sokkal nehezebb zajos, nagy hazafias sikert aratnia, mint például egy Apponyinak. Új jobbágyságot csinál, megmenti minden gondtól a nagybirtokot: ez nem az igazi. De ha Apponyi elrendeli Szent Imre herceg ünneplését az ország minden iskolájában, ez hangos siker. Az ilyen sikert irigyelte meg a mágnások Náci bátyja, amikor a történelmi fák megoltalmazása jutott az eszébe.

Darányi Ignác fölhívást intézett Magyarország nagybirtokosaihoz, jelentsék be ezek, milyen történelmi emlékkel kapcsolatban álló fák vannak a birtokaikon. Ezeket a fákat a földmívelésügyi kormány megőrizni, ápolni akarja az Országos Erdészeti Egyesület segítségével.

Darányi halálra fog ijedni, ha megérti, hogy fölhívásával milyen vádat vágott a nagybirtokosok fejéhez. Magyarország históriá[já]nak legnagyobb eseményei: oligarchák lázadása és oligarchák árulása. Nekem is mutattak egy vén fát Szatmár vármegyében, Károlyi-birtokon, s úgy mesélik, hogy a fegyverletétel után az alatt a fa alatt ölte meg magát öt vén kuruc. Hajh, sok ilyen történelmi fa akadna még ma is a nagybirtokokon, ha a háborgó lelkiismeretű utódok ki nem vágatják a fákat. Csak negyvennyolcra gondoljunk: hány fa lehetett a tanúja a muszkavezető Zichyek és többiek örömének.

Mindegy: Darányi, a mániákus, veszedelmes, korlátolt Náci bácsi, akaratlanul kimondta a rettenetes igazságot. Ahol történelmi események tanúi lehettek Magyarországon a fák, ott most mindenütt nagybirtokok vannak. Magyarországnak majdnem minden történelmi eseménye egy-egy véres, bús átok. Ezt a sok átkot nagyuraink zúdították erre az országra, s nincs olyan fa, amely ne volna nálunk történelmi fa. Eberhardon is kell olyan fáknak lenniök, amelyek alatt Apponyi Albert a nemzeti küzdelem fáradalmait kipihente. Ezek is históriai fák, mint ahogyan a Csorba-tó körül is lehetnek olyan fák, melyek alatt vidám uzsonnánál így kiáltott fel egy miniszter.

- Van annyi pénze a magyar államnak, hogy a Szentiványiak ne prédálják el németeknek a bónumukat:

Óh, igen, meg kellene jelölni Magyarország történelmi fáit, nagyon sok fát. De nem úgy, ahogyan Darányi gondolja, hanem ahogyan mi gondoljuk.

Budapesti Napló 1908. január 10.

Ód.

81. PÁRIZSI LEVELEK

I.

480 561 és 411 895

Franciaországban 1881-ben még 480 561 gyermek született, s 1895-ben már csak 411 895. Maj[d]nem hetvenezerrel kevesebb gyermek születik tehát Franciaországban ez idő szerint évenkint. Ha ugyan ez a szám tavaly még magasabbra nem rúgott, s az idén még jobban meg nem növekszik. Már-már a jajgatást is megunták a franciák, s beletörődik mindenki a változtathatatlanba. Avval vigasztalják magukat, s ez is valami, hogy egyelőre még mindig van egy kis szaporodás. És avval, hogyha kevesebb francia születik, több francia fog tudni jómódban élni. Mert a francia vagyon nem pusztul, hanem gyarapszik. Nincs visszaesés semmiben, se vagyonban, se tudományban, se irodalomban, se művészetben, se iparban. Ilyen izgató problémát egy nemzetről még nem nyújtott egy korszak se a világnak. A fényes, ma is vezető, dicsőséges Franciaországnak el kell-e pusztulnia amiatt, hogy az anyák hat gyermek helyett csak kettőt szülnek?

II.

Francia írók Oroszországban

Nincs mindenütt olyan jó dolguk a francia íróknak, mint Magyarországon. Sardou, Bernstein, Donnay, Bataille drága pénzért adják el Magyarországra darabjaik előadási jogát. És még náluk is többet keresnek a vidám disznók, akik többnyire a Vígszínház révén lesznek a mi ismerőseink. Oroszországban nemcsak szó nélkül lefordítják s előadják a francia darabokat, de át is dolgozzák. Orosz földre telepítik a történetet, átdolgozzák, a francia neveket persze oroszokkal cserélik föl. Hiába pöröl a francia író, meg nem ítél neki az orosz bíró semmit. De nemcsak a színdarabok sorsa ez. Egy orosz zsurnaliszta lefordított és saját neve alatt kiadott egy francia röpiratot. Négyszázezer példányt adtak el belőle, meggazdagodott kiadó és író. Az igazi író, a francia, egy kopeket sem tudott bevasalni rajtuk. A francia írók egyesülete most diplomáciai kérdéssé fújta föl a kérdést s valószínű, hogy már a jövő évben Oroszország is fejős tehene lesz a francia irodalomnak.

III.

Párizs és a hideg

Igazán, mintha egész Európa éghajlata megváltozott volna tíz év óta. Párizs például sohase ismerte az igazi telet. Az olyan telet, amilyen például Budapesten nem is túlságosan kemény. Egy évtized óta azonban szinte minden télen meglepetés éri Párizst. Hó, fagyás, jég, szóval igazi tél. Holott Párizs éppenséggel nincs tél elbírására berendezve. Vékony falú házak, egyszárnyú ablakok, kandallók, melyek semmi meleget nem adnak. Sőt, a párizsi ember nem is tud téliesen öltözködni, mert nem kellett megtanulnia. És érdekes az a naivitás, amivel a párizsiak a hideg ellen védekeznek. A bulvárok kávéházai előtt, az utcán nagy nyitott kályhákat fűtenek szénnel. Arra jó ez, hogy az [ember] továbbmenve még jobban érezze a hideget. Nem lehetetlen, hogy a Concorde térre kályhákat állítanak, s a télhez nem szokott naiv párizsi ettől fogja várni, hogy az egész város átmelegszik.

(Párizs, január 7.)

Budapesti Napló 1908. január 10.

Brown

82. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Lukics Vukasin

Lukics Vukasin Szerbiában élt, s ott halt meg most száztizenegy éves korában. Ez a három évszázadot látott ember még okvetlenül látott olyan embereket, akik a török Budavár idejében éltek. Íme egy emberélet mint kapcsolódik bele évszázadokba. Lehet, hogy él olyan magyar ember, aki a múlt század elején kilencvenéves magyarokat ismert. S ezek az akkor kilencvenéves magyarok láthatták Mária Teréziát, a nagy császárnőt könyörögni hű magyarjai előtt. A históriai élet alapjában egy szempillantás, és nevetséges, ha szédülve állunk meg egy évszázad előtt. Az egyéni emberélet is rövid valami, de a história se olyan szörnyű hosszú.

II.

Gusztáv és Haakon

Svédországot és Norvégiát megtréfálta az ördög a királyaikkal. Norvégia, a paraszt, demokrata kis ország, amikor elvált Svédországtól, elhamarkodottan szerzett magának egy előkelő királyt. Ez a király, kinek ma Haakon a neve, majd elájult, amikor bevonulva új országába, a miniszterelnök így szólította meg: "Király úr". Azóta Haakon mindent elkövet, hogy a norvég népet rászoktassa arra, hogy úri királya van. Közben megürült a svéd trón, s Svédország kapott V. Gusztávban egy olyan királyt, aki jóval szerényebb ember, mint egy magyar belügyminiszteri fogalmazó. A svéd népben pedig, nem mint a norvégban, némi feudális hajlandóságok élnek, s a svédek szeretik a luxusos királyt. Most meg van akadva a két ország, és sajnos, ma még nem lehet a királyokat csereberélni.

III.

Hainiss Berta

Hainiss Berta okleveles gyógyszerész Andrássy miniszter jóvoltából ópalánkai gyógyszertár-tulajdonos. Ha az újságok megzengték annak idején az első magyar nő-orvost, kapjon egy-két sort az első nőgyógyszerész is. Azért első gyógyszerész, mert tulajdonos, s hiába, a valóság a tulajdonnál kezdődik. Az általános politikai és társadalmi reakció idején jólesik, hogy Andrássy így határozott. Amit Apponyiék visszacsinálnak, azt mégis olykor-olykor enyhíti egy-két olyan miniszterünk ellágyulása, akik emlékeznek arra, hogy valamikor Európa e táján egy progresszív Magyarország volt megindulóban, s ők se azok voltak mindig, amik ma.

IV.

Dr. Merling

Néhai dr. Merlingről okvetlenül sokat beszélgetnek most világszerte az orvosok. Légcső-metszést végzett egy beteg gyermeken, s szívszélhűdés érte a boldogtalan embert. Holtan rogyott le, a megnyitott gégéjű kis beteg pedig orvos hiányában elvérzett. Az orvosok természetesen csak arról beszélnek, s igazuk van, hogy nagy műtétet nem szabad. egyedül végeznie az orvosnak. Egyébként azonban dr. Merlinget legföljebb csak sajnálják, akik az esetet olvassák. Holott dr. Merling valószínűleg azért halt meg, mert több volt a hősnél: jó ember. Ő tudta, hogy veszedelmes operációba fogott, s azt a szegény gyermeket egy félpercnyi késés megölheti. Annyira érezte a gyermek életéért való felelősséget, hogy a saját életével fizetett. Ilyen eseteknél látja az ember, milyen kevés különbség van gyávaság és hősiesség között.

V.

Az Egan-átok

Van Egan-átok, a rutén akciót mintha valami ilyen átok nyomná. A nagy akciónak voltak már mártírjai, de voltak s lesznek még bővebben hiénái. A felvidéken sok-sok visszaélésről panaszkodnak hangosan és elkeseredetten. A papok és birtokosok látják hasznát annak - így hangzik a vád -, ami a népnek volna szánva. Régi vád, régi átok, talán nem is Egan-átok, Magyarországon sohse jutott a népig az, amit a népnek segítségképpen küldtek.

Budapesti Napló 1908. január 12.

Ód.

83. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Kiszácson tilos a vers

Kiszácson, valahol Újvidék körül, táncolni jött kedvük az embereknek, ami már magában véve nagy dolog. Ha én Andrássy és belügyi főnök lennék, országszerte, minden faluban hatósági bálokat rendeztetnék. Mert nagy bajt jósol az, hogy néhány év óta nincs táncos kedve a parasztnak, s a kiszácsi eset kivételes eset. Kiszácson pláne nem is amolyan egyszerű táncmulatság volt készülőben, hanem hangversenyes bál. Nóták, színházi jelenetek, költemények előadása vezették volna be a bált, ha a főszolgabíró úr - nincs. De Magyarországon mindenütt van főszolgabíró, s a főszolgabíró megtiltotta a kiszácsiaknak, hogy verseket szavaljanak. Mert még csak az kell a parasztnak, hogy verseket halljon és szavaljon, mikor már így se lehet vele bírni, vélte a főszolgabíró. Mi pedig újból csak azt mondjuk, hogy nagy hibát követett el a főszolgabíró úr. Egyre kevesebb Kiszács akad, ahol táncos kedvük van még az embereknek, holott olyan országot nehéz kormányozni, ahol az emberek már nem tudnak mulatni. A versek pedig, még a Csizmadia Sándor versei sem kiegyenesített kaszák.

II.

Ölvedi János fogása

Ölvedi János és társai rohantak lefelé a lépcsőn, de a kapu zárva volt. A cilinderes és úri betörők látták, hogy minden el van veszve. Ölvedi Jánosnak azonban mentő ötlete támadt, s így kiáltott rá egyik társára:

- Ugye megmondtam, hogy nem kellett volna arra a huncut fiskálisra bízni a pénzünket: most azután odaveszett.

Három ügyvéd is lakik a házban, s a házmester talán máskor is hallhatott ilyesmit. Ezek nem lehetnek a betörők, vélte a házmester, ezek becsületes emberek és kiengedte őket. Ölvedi János fogása sikerült, ami azt mutatja, hogy Ölvedi jobb pszichológus, mint a házmester. A házban lakó ügyvédek azonban ne adjanak legalább egy esztendeig borravalót a házmesternek, mert a házmester nagyon megsértette őket.

III.

Nagy G. László

Nagy G. László rendőrről kiderült, hogy egy csaló bandának volt a tagja. A banda üzlete nem volt valami új és elmés üzlet. Falusi embereket csaptak be azzal a régi trükkel, hogy pompás és sok hamis pénzt adnak el nekik kevés, de hiteles pénzért. Egyébként azonban még csak hamis pénzt se csináltak. A parasztokra rárontott a rendőr-cimbora, hogy mindent tud és kizsarolta őket. Eddig az eset, s a tanulsága rendkívülibb, mint maga az eset. Íme már a legegyszerűbb zsiványok is belátták Magyarországon, hogy nem lehet működni hatósági támogatás nélkül. Még tisztességes üzletet is bajos úgy vezetni, hogy az ember Nagy G. Lászlóval ne legyen jó viszonyban.

IV.

Grünbaumné szégyene

A Grünbaumné szégyene olyan szégyen, hogy egy szép ódát érdemelne érte. Az ura, a vámosi korcsmáros, Grünbaum Jakab fölakasztotta magát. Rosszul ment az üzlete. Tele volt adóssággal, mert nincs jó dolga a falukban már a zsidónak se. Grünbaumné fölment a községházára s azt mondta, hogy az ura hirtelenül rosszul lett s meghalt. És Grünbaumné megjárhatta volna, úgy járhatott volna, mint Szentpéteri Sára. Mert azt hamar megállapították, hogy Grünbaum halála erőszakos halál volt, s miért hazudik hát az asszony? És kiderült, hogy Grünbaumné szégyellte, hogy az ő ura öngyilkosságot követett el. Grünbaumnéban akaratlanul, tudatlanul egy még csak eljövendő nemes morál működött. Igen, igen, Grünbaumné, magának igaza volt, ha nem is tudja, miért. Nincs szégyellnivalóbb, mint meg nem becsülni és elfecsérelni az életet.

Budapesti Napló 1908. január 16.

Ód.

84. CSÁSZ. KIR. KEGYELMEK

Wekerle Sándor sajtóirodája pár nappal ezelőtt a magyarság históriai tragikumáról elmélkedett egy kezes, külföldi, német lapban. Ezt a tragikumot Ábrányi őméltósága óvatosabban érintette, mint Iván nevű hősének tragikumát, holott ez utóbbi versekben íródott. Nem szemrehányásképpen mondjuk: jól tesszük, ha kényes ügyeinket nem hurcoljuk s tárjuk a külföld elé. Mi hasznunk is lehetne abból, ha például a müncheniek sör mellett és kárörömmel megtudnák, hogy mi is a magyarság történelmi tragikuma? Még itthon is titokban tartjuk ezt a dolgot, s gyermekeink az iskolában azt tanulják, ami nem igaz. Még olykor arról csak esik egy-két bátortalan szó, hogy Róbert Károlynak sok baja van a kiskirályokkal. De azt ne tudják meg idő előtt gyermekeink, a leendő magyar választók és választhatók, hogy minden szabadságharcunk nagyuraink számára gyújtott rőzsetűz volt. Mi ezt csináljuk már ezer év óta: föllángolunk, s könnyelmű tüzünk mellett nagyurak pirítják meg a szalonnájukat. A magyar históriának egy kádenciája van ezer év óta: béke a harc után. Rettenetes békék gyönyörű, de gyilkos harcok után, melyekben pazarul ömlik a magyar vér, mondhatnók: szatmári békék.

Minden úgynevezett magyar pártütésnek szatmári békekötés a vége. Most is szatmári békében élünk, holott ezt a békét se Szatmáron kötötték, miként az igazit sem. Mégse volna okos dolog elfordulni a históriától a magyar embernek: a história nekünk igazán magister vitae, olvassuk például Károlyi Sándornak, a kuruc generálisnak levelét a kegyelmes Károly császárhoz. Ugron Gábornak, Szatmári Mórnak, sőt Rátkay Lászlónak egyetlen vezércikke nem lehet ilyen aktuális. Károlyi Sándor, a kuruc nóta Kártévő Sándora, alázatosan arra figyelmezteti a császárt, hogy elődje, József, bőkezűbbnek ígérte Bécset. "Minden fegyvert halomba rakatván és összegyűjtvén a fölkelőket, a vezetők és fők akarata ellenére, ígéretem szerint Felséged és császári háza hűségére visszavezettem. A felvett fegyverekből kivetkőztettem az egész országot és nemzetet Felséged háza és az akkor uralkodó királynő Őfelsége békés kormánya alá adtam magammal együtt." Ezt írja a császárnak egyebek és sokak között gróf Károlyi Sándor, s meghatottan emlegeti a tapasztalt csász. kir. kegyelmeket. És sűrűen emlegeti Károlyi Sándor a császár "veleszületett osztrák kegyességét," "veleszületett osztrák jóságát". Még Rákóczi generálisa volt, amikor kiszemelte azokat a domíniumokat, s megfontolta a jutalmakat, amelyeket a sikeres pacifikáció után kérni fog. És lehetetlen kacagás, keserű, veszett magyar kacagás nélkül olvasni, minő végrendelkezést tett aggkorában: "Isten vezérlő szent kegyelméből megérvén ezen keserves, elfelejthetetlen háborúnak is békességes lecsöndesítését, annyival inkább continuáltam a föjebb declarált Sz. Háromság tiszteletire csinált cápolnát, és a Szentség Pápáktul Indulgentiákat hozván, elrendeltem, hogy minden esztendőben Szent Háromság napján Károlybul processio menvén ki, ottan énekes mise és Praedikatio légyen lelki oktatásokkal és tanításokkal hálaadásul, hogy az Isten mindkét háborút lecsendesítette és adgyon a Keresztény Fejedelmeknek egyességet és az eltévelyedetteket hozza világosságra s az igaz hitre." Csodálatosan, szóról szóra az új nemzeti küzdelem, a magyar koalíció esete ez. Kossuth, Apponyi, Andrássy a legtüzesebb harcok idején is legföljebb csak azt nem tudták biztosan, hogy ki-ki melyik miniszteri tárcát fogja kapni. De arról biztosak voltak, hogy a csász. kir. kegyelmek teljessége fogja őket jutalmazni a fegyverletételért. Minden gesztusuk emlékeztet Károlyi Sándorra, habár Károlyi Sándor is ezeket még régibb árulóktól tanulhatta. Jutalmat egyre többet kérnek az ország rovására s a maguk számára, és hűségüket egyre hivalkodóbban fitogtatják. Házszabályrevíziót csinálnak ők, akik a házszabályrevízió miatt vitték forradalomba az országot. A házszabályrevíziót oly örökössé és őket megtartókká akarják tenni, mint Károlyi Sándor a domíniumokat és egyéb jutalmakat. Még "leányágon" is örökletes legyen minden azon érdemekért, hogy Majtény síkján leszerelt a kuruc. Olyat is megígérnek és megadnak a császárnak, amit talán maga a császár se mert kérni "veleszületett osztrák kegyességével" és "osztrák jóságával". Miként Károlyi Sándor, többet árulnak el, mint aminek a visszaszerzéséért a nemzetet harcba vitték. Még csak egyet kellene a császárnak cselekednie az állandó jutalmazásokon kívül. Engedje el nekik egészében a választói jog reformját, hogy még torzul se csinálják meg, akkor azután Apponyi, mint Károlyi Sándor, kápolnákat, "capolna"-kat csináltatna, s processziókat rendelne el. Hiszen alapjában még ebben is hasonló Kártévő Sándorra: kápolnákat épít és klerikalizmust csinál vigasztalásul azért, hogy Magyarország megint századokra elintéztetett. A csász. kir. kegyelmek jegyében s az osztrák kegyesség és jóság jóvoltából élünk, ha élünk, mert az a mi históriai tragikumunk, hogy vezéreinkül mindig Kártévő Sándorékat választjuk.

Budapesti Napló 1908. január 17.

(A.)

85. A LÁNCHÍD LEVELE

A Lánchíd a következő levelet intézte hozzánk:

"Hajh, Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország dicsőségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás előtt, úgy képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én keletkezésemnél ősibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a Lánchíd előtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar urak ingyen mehettek Pestről Budára. A hídvámos és a rendőr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új eseményekhez új Kossuth kell.

Zavarban, nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem a tekintetes szerkesztőséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendő. Olyan Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielőtt szégyenemben elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet - a Lánchíd".

Budapesti Napló 1908. január 17.

86. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Bőröndi-kincs

Bőröndi Andrást koplaló, rongyos, reménytelen embernek tudta minden ismerőse. De a legrosszabb zsák is megleli a foltját, s Bőröndinek is akadt párja. Egy Major Ilona nevű leány élt egy darabig Bőröndivel, de megunta a nyomort. Major Ilona nem sejtette, hogy az ő Bőröndije valóságos nábob, s megszökött tőle. S most, hogy Bőröndi meghalt, elárulta egy végrendeletben élete titkát. Pénzt, vagyont gyűjtött, az ő nyomorúságához képest sokat, s meghagyta, hogy keressék föl Major Ilonát, s adják át neki a vagyont. De Major Ilka már Bőröndi előtt meghalt, megölte magát. A Bőröndi-kincs nem hozott még utólagosan se boldogságot azoknak, akiknek előbb kellett volna belőle élniök. Mert a pénznek rejtelmes, erős, nagy törvényei vannak. A Bőröndi-kincs, a koplalással összezsugorgatott, titkos rab pénz bosszút állott.

II.

Bakovárt őrzik

Bakovár boldog község, jól őrzött község valahol tán Krassó-Szörényben. Történt, hogy Bakovárra, ahol született s ahol családja él, érkezett egy városi szocialista. A községi jegyző azonnal maga elé citálta s megparancsolta, hogy a legelső vonattal hagyja el a községet, mert ő, a jegyző, nem tűri meg, hogy Bakovár levegőjét egy szocialista rontsa. Ő, a jegyző, azért van, hogy Bakovár község nyugalmát és tisztaságát megóvja. Boldogok a magyar faluk, hogy ilyen jól őrzik őket. Külföldön se volna szocializmus, ha ott mienkfajta nótáriusok uralkodnak.

III.

Dani bűne

Tizennégy éves sincs Dani, az apja Amerikába vándorolt, az anyja cseléd, aki őt el nem tarthatja. Daninak tehát a társadalmi rend kötelességévé tette, hogy foglalkozás után nézzen. Dani a következőket eszelte ki: ő is gyermek, tehát a gyermek[ek] között kell kereskednie. Iskolába járó gyermekeket megállított Dani, lecsalta vagy lehúzta róluk a télikabátot. S e télikabátokat eladta a zsibárus-piacon, így élt Dani. Ő nyilván nagyon bűnösnek érzi most magát a rendőrség börtönében. Pedig, ha tudná, szegény Dani, hogy amit ő csinált, azt más formában szabad csinálni. S hátha még azt tudná, hogy az ő bűnéért - nem ő a bűnös.

Budapesti Napló 1908. január 19.

Ód.

87. HARCRA KÉSZÜL A VÁRMEGYE

Bars vármegyében is dúl a nagy pör, ez az igazi, ősi magyar pör: hol székeljen a vármegye? Léva város deputációja Aranyosmarót ellen s a vármegye ellátásáért, József főhercegnél is járt. Históriai erő dolgozik itt és még sok helyütt, és hevesebben, mint akármikor is valaha. Nemcsak az olyan vetélkedések kelnek új életre, mint például Nagykárolyé és Szatmáré. Mindenütt mozog, zavarog, kavarog a vármegye, s megfigyelhetően keresi az egyensúlyt. Erősödni, szilárdulni, készülni, fegyverkezni akar a legrosszabb időkre. Történelmi jogok pörbe hívják az erő, a municipiális ekonómia, az ésszerűség jogát és fordítva. Nem is sejtik, akik csinálják, hogy micsoda nagy törvényszerűség hajtja őket. Még az se volna csodálatos, ha régi vármegyék föl akarnának támadni. Kraszna, Zaránd, Torna és a többi, elsorolhatatlanul sok, egyik-másik kiváltképpen dicső múltú.

Mindez azt a szomorú jóslatot adja, hogy a vármegyére nagy szerep vár. A vármegye legalábbis kettős harcra készül: Bécs ellen és a demokrácia ellen. Ezer év óta nem volt olyan fontos a vármegye, amilyen most lesz. Ezer év óta nem volt ez olyan nagy baj és átok, mint most. Mert józan ésszel, ha szomorúan is, be kell vallanunk, hogy a vármegyének igaza van. Az arisztokratikus magyar hajlandóságok s a konzervatív erők természetes, magyar intézménye a vármegye. Hatalmát onnan szerezte, hogy védekezni kellett a királyi hatalom ellen, s uralkodva féken tartani a népet.

S most egy könnyelmű, fél-komoly forradalom után senyved az ország. E forradalom sok mindennek ázsióját szállította le, de a vármegyéét hatalmasan fölszökkentette. Mindenki olyan időket érez és retteg, amikor csak a vármegyében lehet bizodalmunk. Ha, isten mentsen, az abszolút királyi hatalom jön, akkor is. Ha az országos parlamentbe becsődül a nép, akkor is. A vármegyébe vonul vissza az az osztály, mely az uralkodáshoz hozzászokott, s mely az uralkodásról lemondani nem akar.

A vármegye harcra készül, minden mozdulata azt mutatja. A vármegye nem akar az országgal menni, hanem vármegye akar lenni. S olyan szerencsétlen fátum ül Magyarországon, hogy valószínűleg így lesz. Magyarország, pláne új Magyarország megint nem lesz, de igenis ország lesz minden vármegye, gőgös, rezisztáló úriszék.

Budapesti Napló 1908. január 21.

Ód.

88. A TARJÁN-BOTRÁNY

- Intelem az újságíróknak -

Budapesten s egy kicsit mindenütt Magyarországon nagy lehetett és lehet az öröm. Miért tagadjuk, titkoljuk, hogy észrevettük, látjuk az újságíró népszerűtlenségét.

És éppen az a lap, amelynek van egy kis része-műve az általános sajtó-undorban, most meghurcolt ártatlan újságírókat. Jegyzőkönyvet közölt le, rendőri jegyzőkönyvet, hogy annál biztosabban öljön. S olyan jegyzőkönyvet, melyről a rendőrség kijelentette, hogy pszeudum. A Tarján-botránynak Tarjánnál s mindennél fontosabb tanulsága ez.

Újságírók állottak a pellengéren, akik ismerik a dörgést. Akik tudják, hogyan kell a szerkesztőségekhez férkőzni s védeni magukat és ártatlanságukat. S mégis egy bélyeges éjszakát kellett eltölteniök s érezni sokáig azt, hogy a legigaztalanabb sajtóvádat is nehéz kiheverni.

A konkurrencia, a szenzáció-éhség, az olvasók és újságírók rivális léhasága közveszélyessé tették a magyar társadalmat. Az amerikai lincsen kívül nem is ismerünk olyan intézményt, mint a mienk, mely magyar és új. A könnyű fegyverzetű sajtó figyelés, higgadtság, megfontolás nélkül vádol és ítél.

Képzeljék el ezek a most meghurcolt újságírók, mit okozhatnak olyan ártatlan embernek, aki nem ismeri sem a sajtót, se[m] a módot, amivel a sajtóban való gyors rehabilitáció céljából élni kell. Ez úgy járt, mint a néger legény, akiről New York valamelyik külvárosában elindult a hír, hogy megbecstelenített egy fehér leányt. Hiába derül ki azután; hogy a néger ártatlanabb Szent Imre hercegnél, s az a leány nem is élt soha, a néger már fölakasztva és halottan lóg. A bíróság, mely különben is távol áll nálunk tudástól, élettől és társadalomtól, ilyen ügyet nem tud megreparálni, akármilyen drákói.

Őrizzék meg az újságírók a Tarján-botrány e legnagyobb tanulságát.

Budapesti Napló 1908. január 21.

L.

89. A HAZUGOK ORSZÁGA

Magyarország olyan forradalmat csinált, amilyet tudott szegény, de Marat-kat bizonyisten különbeket érdemelt volna. Dr. Guillotinük nincs a mi terroristáinknak, de nyakazni a mieink jobban tudnak, mint a franciák. Agyonrémített, borzasztó időben élünk, s nem volna csoda, ha az öregek visszakívánnák a Bach-korszakot. A Bach-korszak őszinteségét tudniillik, mert a Bach-korszak legalább őszinte volt. A Bach-korszakban tudtuk, hogy ki az ellenségünk és ki a barátunk. Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda. Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.

Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. "A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy." A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek, még vigéc-ravaszsággal se süthetjük ki, hova mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: "ezt nem csináljuk", holt-bizonyos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztátalanul, mert Perczel Dezső használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégis csak ország. Ennek az országnak van népe, olyan-amilyen polgársága, közvéleménye. Ez az ország, mint minden eleven orgánum, él, tendál, vágyik, akar. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő mai urainak életföltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. "Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók -, megcsinálom, amire Tisza se mert gondolni." Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.

Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk. Nagytiszteletű Baltazár úr már nem irigyli a váradi püspök vagyonát. Apponyihoz hálaföliratokat írnak a szabadságukról híres kálvinista gyülekezetek. A házszabályrevízió s a svindleres választói jog elé nyugodtan nézünk: semmi baj. Azzal vigasztalja magát a magyar, hogy mégis csak jobb dolog az, ha a kitűnő Kossuth Ferenc, Apponyi és Andrássy árulják a hazát, mint ha idegenek teszik ezt. Tisza István idegen volt, s mindenki idegen, akit nem Ugron Gábor bélyegez le tüzes vassal, mint a marhát. Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent és csaljuk a jövőt. Pénzekkel talpra állítottuk a politikai desperádókat, hogy meglegyen az anyagi függetlenségük is - az árulásra. Rábíztuk magunkat és sorsunkat azokra, akikre tíz esztendővel ezelőtt tíz garast és tíz embert nem mertünk volna bízni.

Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig győzzük még hazugsággal és erővel. Mert a fizika szerint mégis csak az erő minden, s az erő elfogy, ha más hivatása nincs, mint - kitartani. Kitartottuk s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel? Reméljük, hogy egy-két ember akad még ebben az országban, akinek a jövő is eszébe jut?

Van a hazugságnak egy gyönyörű legendája, melyet talán fogjunk rá Demokritoszra, mint mindent, minek gazdáját adni nem tudjuk. Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül - mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság - nem igaz. Ma is élnének, ha meg nem haltak volna ezek a hazugok, s ha az életnek nem volna princípiuma a valóság. Mi lesz ebből az országból, ha észreveszi, hogy a hazugok országa? Nem vagyunk már optimisták, s jó előre sajnáljuk azt, aki ezt hangosan megmondja. Föltétlenül megkövezik, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. Hogy a vezérek is hazudni fognak, arról talán kár is elmélkedni. Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.

Budapesti Napló 1908. január 24.

(A.)

90. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

X. Pius és a papszakácsnők

X. Pius nagy leszámolásra készül, s ki akarja irtani a papszakácsnőket legalábbis Franciaországból. Nőcselédet nem lesz szabad tartania a francia papnak, s nem szabad lesz egy födél alatt laknia semmiféle nővel. Mert a nő, ha duplán is túl van a kánoni koron, csak gonosz gondolatokat juttathat egy pap eszébe. Franciaországban pedig Pius pápa szerint az apostolokat is le kell főzniök szent életük által a papoknak. A francia lapok őszinte részvéttel siratják el máris a papszakácsnőt, kit századok hagyománya és kultusza úgyszólván társadalmi faktorrá tett. És mindenki őszintén sajnálja a francia abbékat, akik ezután kénytelenek lesznek szakácsnéjukkal - nem egy födél alatt élni.

II.

A hesseni nagyherceg bátorsága

Darmstadtból szétvitte a távíró-drót egész világba a hírt a hesseni nagyherceg bátorságáról. Ulrich szociáldemokrata képviselő fölolvasást tartott a porosz választójogi tüntetések céljáról. S ezen a fölolvasáson jelen volt a hesseni nagyherceg, s nem ájult el. Mindegy, azért a hesseni nagyherceg mégis modern ember és bátor ember. Igaz, hogy ezt a bátorságot valami csökkenti: a nagyherceg alighanem előre tudta, hogy őt bizony nem fogja meggyőzni Ulrich elvtárs.

III.

Tizennégy új fegyház

Oroszországban tizennégy új fegyház építését kezdték meg. Sok a fegyház ugyan máris Oroszországban de a fegyenc még és egyre több. Érzékeny, nyugati emberek föltétlenül meg fognak borzadni. Istenem, tizennégy hatalmas kripta, ahová ezer és ezer elevent fognak temetni. Holott csak oroszra [kell] fordítani ezt a hírt, s az ember rögtön látja, hogy itt a humanizmus diadaláról van szó. Ahogy növekszik az orosz fegyházak száma, úgy fogy az ólombányákba deportáltaké. S ez már Oroszországban nagy haladás, mert máról holnapra nem váltódik meg a világ Oroszországban sem.

Budapesti Napló 1908. január 26.

Ód.

91. AKIK NEM HÁZASODNAK

Róma és Sztambul kultiválják ma már csupán Európában az olyan férfiakat, akik nem férfiak. Sztambulban nyílt bicskával végezteti az ügyet Mohamed helytartója, s az ő eunuchjai nem érzik állandóan balsorsukat. Szultán ő felsége eunuchjai nincsenek is sokan, s nem jut belőlük mind az öt világrésznek. Szent Péter utódjának eunuchjaival azonban meg van rakva a földkerekség minden társadalma. Valahol csak dívik a házasság, férjek, feleségek és gyermekek élnek, ott bolyongnak ezek a családok között. Az Egyház, a pápa eunuchjai ők a szegény római katolikus papok. Szomorúbb sorsúak a sztambuliaknál, ha valóban engedelmesek, s átokkal élők, ha nem azok. Mindenképpen a családokra épített társadalmak éhes, kóborló farkasai.

Az Egyház szakramentummá tette a házasságot, s e szentségtől éppen vigyázóit, pásztorait, papjait tiltotta el. A pápai cézárizmusnak galád, de zseniális gondolata volt ez. Ment csak Sztambul szolgálhat analógiával, a janicsárokkal, kiket elragadtak gyermekkorukban családjaiktól, s neveltek belőlük a Padisahért élő-haló, vad katonákat. Rómának ilyen katonákra volt szüksége, s ezért nőtlenek a papok. Természet, ösztön, emberiség, haza hiába szólítgassák a papokat. Se asszonyölelés, se gyermeksírás ne zavarják őket, amikor szultánjokért, a pápáért harcolnak. Vagyonuk is Péterfillérre, zárdacélokra s egyéb szent miegymásra szóródjék el. Így eszelte ki legalábbis az a pápa, aki a celibátust kieszelte.

S vajon van-e hasznuk a társadalmaknak, hogy a papok nem tartják be Róma parancsát? Ha létezhetnének szabad szerelemre épített társadalmak, ezek nagy hasznát vehetnék a csak házasságtól eltiltott papoknak. Van olyan falu, ahol tucat gyerek olyan, mintha anyjaik a plébánost csodálták volna meg. De a társadalmak ma még féltékeny alapjukként őrzik a családot és azt az erkölcsöt, melynek természetes melegágya a család. Vétek a természet, az emberek s az emberi erkölcsök ellen, ha a pap házasságon kívül szerzi, sőt nagyon sokszor a házasságok terhére szerzi meg a házasság mézét. És ugyanilyen nagy vétek a természet, az emberek és az emberi erkölcsök ellen, ha netán, kivételesen a pap komolyan veszi a celibátust s celibátus alatt szűzességet ért. Ahogyan például a szerzetesek nagy részének szent és kétségtelen kötelessége volna ez, ha teljesítenék. Mindenképpen borzasztó az eredmény: az Isten szolgája hazudik. Hazudik a természetnek, önmagának s álmainak, ha erényes. Megcsalja önmagát, megrövidíti a társadalmat, s új nyavalyás ösztönöket termel az orvostudomány számára. Máskülönben megbotránkoztatja naiv híveit, akik minden papszagos dolgot komolyan vesznek. Parázna lesz vagy házasságtörések kovácsa a pap. Kenetes ellensége, ártó veszedelme annak a társadalomnak, amelynek állítólag isteni parancsú felügyelője.

Beszélgettünk amerikai papokkal, akik egyértelműleg azt jósolták, hogy ők öt év alatt vagy kivívják a nősülés jogát vagy elszakadnak Rómától. Az amerikanizmusnak különben is volt és van ereje még a dogmák árán is hódolásokra kényszeríteni Rómát. A legbigottabb ír papok, sőt püspökök hangosan követelik Amerikában az erkölcstelen és embertelen celibátus eltörlését. Bizonyos, hogy Amerika katolikus papsága ki fogja vívni, amit akar.

Valamikor Magyarország majdnem olyan távol esett Rómától, mint most Amerika. Sajnos, azóta s manapság Magyarország van legközelebb Rómához. Ha nincs valódi Egyház-Állam, itt van kárpótlásul a regnum marianum. Se híre, se hamva az egykori bátor magyar katolikus papságnak. A Horváth Mihályok helyébe a Mailáth Gusztávok jöttek, s Magyarország ma Európa legklerikálisabb országa.

És mégis kötelességünk szólni Magyarország társadalmához, elsősorban Magyarország magyar katolikusaihoz. A celibátusnak valójában nincs köze a dogmákhoz. Indítsanak nagy, nemzeti, magyar mozgalmat Amerika példájára, s kényszerítsék a pápát a celibátus eltörlésére. Annyi anyagi és erkölcsi nyavalya sanyargatja a magyar társadalmat, hogy nagy megkönnyebbülést hozna az egyik legnagyobb nyavalyának a gyógyítása. Talán elkerülhetnők Spanyolország sorsát, ha a pápai janicsárokat a házasság megengedésével emberségesebbekké s erkölcsösebbekké tennők.

Budapesti Napló 1908. január 29.

(A.)