92. EGY MAGYAR DRÁMA

Egy hírhedt lázadó e rövid írásban ezennel bocsánatot kér az Akadémiától. E hírhedt lázadó én volnék, szegény fejem, aki az Akadémiánál egy idő óta csak a színház-intézményt tartja kevesebbre. S ezennel dicsérem az Akadémiát, s egy dráma révén bókolok egy talentumnak. Az Akadémia fedezte föl s koszorúzta meg nem is egyszer Földes Imrét. Sokadmagammal már az első akadémiai koszorú után örökre elintéztük a fiatal írót. És Földes Imre megírta A császár katonáit, melyet véletlenül kéziratban elolvashattam. S ha nem privát bűnbánatom, de már az újságíró kötelessége is megíratná velem e pár sort. A császár katonáiért nem lesz hálás Kossuth Ferenc. Azt írja meg Földes Imre, amit Kossuth "kikapcsolt": a mi speciális, szomorú, magyar katonai problémánkat. Két-három év előtt utcai zavargásokat csinálhatott volna e darab. És most a Magyar Színházba kellett szorulnia. Ez szomorúbb még a dráma meséjénél is, mivel egy idő óta a legbiztosabb sikert meg tudja fojtani Beöthy László keze. Magyar dráma, bravúros színpadi munka a Földes Imréé. Az Akadémia kissé megrökönyödve fog nézni az ő többszörösen megkoszorúzottja felé. Ime egy ember, akiről nem sejtette, hogy ilyen veszedelmes talentum. Szombaton lesz a bemutatója a darabnak, s mi csak azt sajnáljuk, hogy nem a Nemzeti Színházban vagy a Vígszínházban láthatja és tapsolhatja a publikum az új Földes Imrét.

Budapesti Napló 1908. január 29.

(a. e.)

93. RÓZSIKA ÉS GLADYS

Ha egyáltalában szokásuk volt az imádkozás, melyikük imádkozott vajon jobban, Rózsika vagy Gladys? Wertheimstein Rózsikát Nagyváradról elröpítette egy angol Rothschild, s Vanderbilt Gladyst hozza Magyarországba egy Széchenyi. Ugye, hogy sokat beszélhetnek erről maguk között az asszonyok s talán még többet a leányok? Ugye, hogy még az úgynevezett bölcs és megbékült asszonyok is sóhajtoznak ehhez a kérdéshez egy nagyot. Hogyha már világ változtával ilyen internacionális portéka lett a nő s a szerelem, miért olyan kevés a Rózsika és Gladys? S hogy ha már ilyen kevés, miért nem ők Rózsika vagy Gladys, akik szintén érdemesek, s akik sóhajtoznak? Hajh, bizonyosan még az etruszk nők elrablásánál is úgy volt, hogy a legkülönb etruszk hölgyek jártak esetleg legrosszabbul.

Ha leány vagy asszony volnék (be jó is volna), nem irigyelném se Rózsikát, se Gladyst. Hiszen nem lehetetlen, hogy nem lesznek boldogtalanok, de valószínűtlen. Egy kicsit reakciós állítás; de itt asszonyokhoz szólok, akik született reakciósok. Rózsika nem vitt vagyont a házasságba: sőt még a családi rang varázslatát se vihette, ami előtt titokban mégiscsak hasra vágódik ma még Európában egy Rothschild is. Ellenben Rózsika barbárnak nézett idegenként került egy sokak által irigyelt házasságpozícióba. Ha tud sírni, ha még olyan boldog is, sok sírnivalója lesz még, holott Anglia már nem is európaian okos és konszolidált társadalmú ország. Angliában már lehet, szabad úgy élni az életünket s nézni magunkat, ahogy erőnk és önszerelmünk óhajtja. Milyen rokonságos az, ami Gladysra vár, holott milyen más szerencse a Gladys házassága s a Rózsikáé.

A budapesti Park-klubban már adott estélyt egy Rothschild, de ez estélyen nem vett részt a fekete arisztokrácia. Fekete à laPárizs, Róma, Nápoly, az az arisztokrácia, melynek históriai gőgjéhez vagyona is maradt. Ha tehát Széchenyi gróf és neje nem elégednek meg a muszájból liberális arisztokráciával, a legnagyobb bajok lesznek. Mert azt ne reméljék a Lipótváros Vanderbilt-női, hogy Gladys náluk kereshet, lelhet kárpótlást. Nem fogja tenni, mi pedig részint azért nem magyarázzuk ezt meg, mert fölösleges, részint azért, mert minden irányban bántó volna.

Bizony csak a szép gyermekmesékben vihet el Hamupipőkét idegen országba idegen királyfi s idegen királyleányt Kukorica János, Petőfié persze s nem a Bakonyiéké. Manapság tudniillik, mert nem lehetetlen, hogy a mesék valaha mind valóságok lesznek. Hiszen a világ éppen ilyen kedvet mutat: menni, menni a mesék országa felé. Ma azonban még utunkat állják a dollárok, márkák, frankok és koronák. Ilyenformán isten mentsen, de ha baj lesz, Gladysnak lesz könnyebb dolga. Úgy tesz, mint a szintén amerikai Gould-leány, ki elcsapta az urát, Boni de Castellane grófot s - választott egy herceget. De baj esetén Wertheimstein Rózsikát se félteném, mert egy Rothschildnak még az elvált felesége se élhet millió[k] nélkül. Ez a kombináció persze csak a legváratlanabb eshetőséggel számol.

Megtörténhetik, hogy a párok ellentétes faj, nevelés, erkölcs, ízlés, hajlam ellenére szeretik egymást. Aki egy kicsit kóborolt a világban, láthatott olyan kóborlásra kényszerített, gazdag párokat, akik egymással hadakozva is szeretik egymást, de társadalmuk nincs. Ma a Riviérán, tíz nap mulva Szicíliában, Olaszországban, azután Kairóban s megint vissza Párizsba. Csak otthon legkevesebbet, akár Angolországban van az otthon, akár Magyarországban.

Azonban ma még egyért irigyelni kell egyformán Rózsikát és Gladyst is. A pénzért, mely, sajnos, nem olyan semmi, mint az ember szeretné. Ha van szerelem, jó, s ha nincs vagy hamar elfogy, nem történhetik ott nagy baj, ahol az egyik házastársnak pénze van. Voltaképpen Rózsika és Gladys egyformán irigyelnivalók, de mivel az irigység céltalan, jobb, ha csupán figyeli az ember őket. Rózsika és Glady s minden okoskodásunk ellenére is lehetnek szerencsétlenek, ha jobbak, mint az újságlapokról látszanak. De ez már az ő sírnivalójuk és sírják el ők maguk.

Budapesti Napló 1908. január 30.

Ód.

94. NEHÉZ IDŐK. MIÉRT?

Akadozó lélegzettel, riadtan, nehéz időkről panaszkodnak újra és megint Magyarország mai hatalmasai. Ostoba és lelketlen dolog ez, ha csupán csak taktika s az ország rémítgetése. Ha pedig igaz, akkor gyávaság és szomorú szemérmetlenség, mely büntetést érdemelne. Örömrivalgás közben két éve lesz immár, hogy nyeregbe kerültek. Hát ez lett az eredmény, idejutottunk volna, ők maguk vallják be, hogy baj van? Két évvel ezelőtt csakugyan nehéz időket éltünk, dehát éppen azért jöttek ők, hogy a nehéz időket megkönnyítsék. Beszéljenek világosan, ne pedig a rémítgetés gyermekes, borzasztani akaró hangján. Készül talán valami Magyarország ellen, avagy csak ők készülnek valamire? Mik azok a nehéz idők, s miért nehéz idők a nehéz idők? Mert ők bizonyosan másra céloznak, többet gondolnak, mint az ország.

Ami szegény Magyarországot illeti, hát ő bizony érzi, hogy nehéz idők járnak. Ami viszont bennünket illet, mi meg tudjuk mondani, hogy miért járnak nehéz idők. Nehéz idők járnak valóban, s ők az okai, a panaszkodók. Sokkal szerencsésebb lenne ma ez az ország, ha nem kap olyan talentumos kormányt, mint amilyent kapott. Európa minden mai kormánya eljárhatna Wekerléékhez tanulni. A Wekerle-kormány művészetté emelt egy kormánytudományi ágat: a hatalom megtartásának a tudományát. Igaz, hogy éppen ezért lett kissé egyoldalú a mai magyar kormányzat. S igaz az is, hogy ettől koldul az ország, ettől az ő nagy művészetüktől. Már óvatosan megpróbálta körülírni az ő talentumukat egy óvatos publicista. Először is a népük egy olyan kapisztránhad, mellyel sohse lehetne fölmenteni Nándorfejérvárt. Apponyi Albert valamikor pokoli gúnnyal vágta ki és bélyegezte meg a populus Bánffyánust. De mi volt érettségben, politikai iskolázottságban a populus Bánffyánus a mai parlamenti sereg fölött. Valóban, az ország kegyetlenül megjárta, amikor a populus Bánffyánust fölcserélte - a populus Apponyiánussal. A populus Apponyiánust úgy kezeli a kormány, hogy kiröpít egy-egy tervet. E tervek legszerényebbje is olyan, hogy Tiszáékat megölték volna legalább tízszer érte. A darabontokról ne is szóljunk, mert azok alázatos házőrző ebek valának. Mikor a terv kilökődik, a populus Apponyiánust elönti a pulykaméreg. Most jön a kormány félhivatalos üzenete: önérzetes tagadás. A populus Bánffyánus, mely különben is már kiharagudta magát, mosolyogva megnyugszik. Az ország ijedt arca is mosolygósra, derűsre válik és mindenek a nemzeti kormány dicséretét zengik. Sokszor három hónap se telik el, s a kormány csakugyan előlép a már elintézett tervvel. A populus Apponyiánus már ekkor nem tud újra dühöngeni, az országnak pedig már nincs káromkodó szava, csak sóhajtása. Azonban ez a sóhajtás erős sóhajtás, és meghallják Bécsben. Megtudják belőle, hogy Magyarország kétségbeesett, elégedetlen, tehát a kormánya megbízhatatlan. Hazug, alakoskodó, ravasz politikájuk miatt így kénytelen a kormány egyre több bizonyságot fölkínálni a maga mindenrekaphatóságáról Bécsnek. De így lesz az ország, melyet a kormány még mindig hiteget, elégedetlenebb, s így Bécs egyre bizalmatlankodóbb.

Például: minden beavatott tudja, hogy Hoitsy Pál, Ugron Gábor, Kmety s a többi hoitsy, ugron s kmety igazán nem akarnak a kormánynak bajt csinálni. De a kormány Magyarország naivabb publikumának mcghódítására föllépteti őket magyar hősöknek a delegációban. No most már mire jó ez a komédia. Bécs nem fog lelkesedni, s az országra megint egy kijózanodás vár. Hiszen beszéljünk csak őszintén: a Wekerle-kormány mindent meg akar és meg tud adni, amit Bécs kér tőle. Hát miért kell új és új komédiát csinálni a hatalomban maradásért, amely úgyis biztos, s a népszerűségért, mely egyszer úgyis végérvényesen szétfoszlik.

Itt van, ha kell, egy másik példa: a katonatiszti fizetések emelése. Mérget vehet rá bárki, hogy a katonatisztek megkapják a Wekerle-kormánytól és szívesen, amit több kenyérben talán jogosan várnak. Ám a Wekerle-kormány ravasz komédiázásából az a hasznunk van, hogy a katonatisztek, akik nem ismerői a politikai taktikázásnak, biztosra fogják venni: Bécsnek köszönhetik a magyar kormány behódolását. A katonai kérdések folytonos függése idején így idegeníti el Magyarországtól még a magyar tisztet is a magyar kormány hatalmi és népszerűségi taktikája. Nyolcvan példát sorolhatnánk föl egy szuszra még, de fölösleges. A magyar kormány félhivatalos és negyedhivatalos lapjai nehéz időkről panaszkodnak, s mi csak röviden akartuk megmondani, hogy e nehéz idők miért nehezek.

Budapesti Napló 1908. január 31.

(A.)

95. GÖRGEY ÉS HÓDOLÓI

Görgey Artúr katonának született, s nagyszerű életének csúfságára úgy fog meghalni, mint egy Kant. Valóban, az élet nem kedvelteti meg az emberrel a szép gesztusokat, s a publikum tapsait. Íme Görgey Artúr, aki nem jutott egészen a búr Botha sorsára, ettől megóvta mégis a sors. De íme Görgey Artúr, aki végre úgy jár, úgy megjárja, mint egy költő, sőt mondhatnók: egy Kiss József. Egy kilencvenéves honáruló, akiért letarolják januáros télben az összes üvegházak cserép-virágágyait. Egy kilencvenéves honáruló, akit alkalmilag nem versel ki se Pósa, se Bárd Miklós. Szerencse, hogy Görgey Artúr gyógyszerész volt, tehát tudományos méregkeverő és cinikus. Máskülönben, amiben kilencvenéves, menthető kora is támogatná, díszbandériumot kapna, főrend lenne s az Akadémia főelnöke. S mégis szerencse, hogy patikus volt, mert kilencvenéves korában se fogja elveszteni az eszét: mosolyog.

Okvetlenül eljutott Visegrádra avagy oda, ahol Görgey lakik, még a Barabás Béla levele is. Látatlanul tudjuk olvasni e levelet: "A vértanúk városából saruimon még a szent hamvakkal" stb. Csak az aláírás furcsa, mert az aradi asztalos apjára büszke, demokrata fia azt írta a neve alá, ami igaz: a magyar delegáció elnöke. És álmélkodva forgatjuk a kis képes "Budapest"-et és társait. Mindenütt Görgey dicsérete és dicséretes bűnbánat, hódolás és babér. Görgey Artúrral szemben ma mindenki Gyulai Pál, és senki sem akarja megvárni a história ítélkezését. A históriára tényleg nem muszáj okvetlenül és mindig sokat adni, de, Szent Kleofás, honnan ez az őrült változás? Akinek sovány, öreg szívéből, testéből évtizedeken át honfiak éltek, miként lett abból egyszerre nagy magyar? Nem fogjuk eldönteni a nagy pört, nem fogjuk véleményünket megírni Világosról. Az a sejtésünk, hogy Görgey Világosnál nem tehetett mást, mint tisztességesen leszerelni. Azt ő nem tudhatta, hogy Voltaire után egy századdal Európa közepén még hősöket akaszthat bitóra az osztrák. De, pardon, nem a mi föladatunk a Görgey szennyesét tisztára mosni, ha volt Görgeynek szennyese. Mi szerény följegyzők, a história legutolsó apródjai, a nap krónikásai vagyunk. Minekünk nem muszáj többet látnunk annál, hogy a kilencvenéves honárulónak már megbocsát mindenki. Sajnos, nem mindenütt, mert Heine már régen nem él, s Németország még ma se bocsát meg neki. De nálunk meg se kell halni, csupán kilencven évet kell élni, ami Matuzsálem korához képest semmi, s annyi babért kap, hogy belehalhat.

Ezért írtuk elöl, hogy szegény Görgey Artúrnak úgy kell meghalnia, mint egy Kantnak. És rettenetes dolog lehet az, ha az ember olyan bölcsként hal meg, akinek az élet igazságot szolgáltat. Már akkor inkább százszor Spinoza legyen az ember, sőt Savonarola, sőt - Kossuth Ferenc.

Az egész eset pedig olyan egyszerű, mint az elemi iskolai olvasókönyvek legátlátszóbb története. Ma, valami két esztendő óta, a levegőben van Világos és a fegyverletétel. Ha történelemfilozófusok akarnánk lenni, ezt is meg tudnók magyarázni magyarán. Görgey Artúr már Világosnál belenézett és bele is nézhetett a születendő magyarok veséjébe. Görgey Artúr már Világosnál látta, legalább is láthatta volna: az ember azért harcos magyar, hogy a fegyvert valaki előtt lerakhassa. Az a magyar erkölcs, akármit is mond Somogyi Aladár, aki a Makkabeusok legendás hősiességét költői módon liferálta Sümeginek és a többi fajmagyarnak.

Szegény Görgey Artúr, akinek meg kellett várnia a magyar koalíció államcsínyját s egy különb Világost, mint Világos. Szegény Görgey Artúr, akinek a rehabilitálói bebizonyítottan árulók, s akik elhitték, amit ők maguk hirdettek Görgeyről. Akik nem a töviskoszorúra pályáztak, hanem arra, amit Kozma Andor szimbolice aranyszalaggal fejezett ki. No, szép tanulságokat vonhatna le az ország, ha szokása volna tanulni és gondolkozni. Neki majdnem hatvan évig hirdetik, hogy Világos Világos volt és Görgey áruló. S nemzeti ellenállás, igazi forradalom kellett ahhoz, hogy minden habozás nélkül hódoljon Görgey előtt a nemzet. Nagy baj, nagy kár: Kossuthot, Lajost, majdnem fölfalta a fia, s Görgeyt se kímélik. Ha már elfogyasztjuk a nemzeti nagyokat, talán az árulókkal szemben csitíthatnók az étvágyunkat? Az árulókat meg kellene őriznünk, még ha nem igazi árulók is. Hiszen ez az ország főképpen árulókat termelt, s egyetlen vigaszunk, hogy saját hibáinkat az árulókra kenhetjük.

Ha én Görgey Artúrnak lennék, most már megelégelném a dolgot s meghalnék. Gondolnám: voltam kalandos ifjú, az egész világtól bámult hadvezér, voltam hazafi, diktátor s szinte hatvan évig honáruló. Többet, szebbet nem adhat egy élet, s én még azt is megértem, hogy egy igazi hazaárulást láthattam. "Uram bocsásd el népedet békével, üdvözítésed kívánt örömével." Mert megtörténhetik, hogy a mai hatalmasok megint éhes hazafiak lesznek. S akkor visszavonnak mindent, amit Görgeyről mondtak és írtak. Igen, azt mondtuk sajnálkozva, hogy szegény Görgeynek úgy kell meghalnia, mint egy Kantnak. Ezennel bánjuk az ügyet és őszintén szánakozunk minden filozófuson. Mit tudnak Kant és összes társai, ha a politika nem nyúl a válluk alá. Vörösmarty szobros költő lett, mihelyt a veje nagyúr lett. Az ember csak akkor bölcs, költő, hazafi és áruló, ha ez politikai raison.

Budapesti Napló 1908. február 1.

(A.)

96. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Magyar zarándokok Lourdes-ban

Tehát nagy magyar, sőt országos zarándoklat lesz márciusban. Értjük: ez is egyik beszédes tünete az időknek, melyeket Magyarországon élünk. Ám az kivételesen mulattat bennünket, hogy a zarándoklat védője és vezére Prohászka püspök lesz. Prohászka püspök volt az első magyar katolikus pap, aki a természettudományos istentelenekkel természettudományi alapon vitatkozott. Dicsérték is érte még a legharciasabb szabadkőmívesek is. S most a természettudományi alapon álló Prohászka nyájat vezet Lourdes-ba. Ennél csak a minap történt érdekesebb dolog Prohászkával. Mindenki tudja, hogy X. Pius milyen makacs ellensége a reform-katolicizmus eszméinek. Azt is tudja mindenki, hogy Prohászka négy-öt év előtti szereplésével rálicitált a leghíresebb külföldi reform-katolikus apostolokra. S most a Katolikus Népszövetség megalakulásánál éppen Prohászkát dicséri meg a pápa, hogy távol tartja magát az átkos modernizmustól. Hiába: jó dolog, hogy valaki magyarul, tehát a Vatikánnak néma nyelven szerepli ki magának a püspökséget. Már Pál apostol megmondotta: aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. S aki a püspökséget már megkapta, vezethet zarándoknyájat Lourdes-ba, s gyűlölheti a modernizmust.

II.

Az érettségi - Ausztriában

Akármit beszéltek valamikor a mai kormánypárti negyvennyolcasok - nagyon messze van Ausztria Magyarországtól. Ausztriában a minap összegyűltek a középiskolai tanárok, s vitatkoztak az érettségi vizsgáról. Még együtt volt a vitatkozó-gyűlés, amikor már a vitatkozás eredményeképpen üzenet jött a közoktatásügyi minisztertől. A miniszter megüzente, hogy addig is, míg az érettségi eltörlésére kerülhet sor, ő már ez évben intézkedik, hogy az érettségi vizsga más legyen. Ausztriában már az idén vigyázni fognak, hogy az érettségi vésztörvényszékből humánus, a közepes talentumú diákokat gyámolító - formaság legyen. Mennyi üres kongresszus s félénk reform lesz nálunk addig, míg csak idáig jutunk. Mert mi haladó szabadelvű ország vagyunk az ultramontán Ausztria mellett.

III.

Nagy Dezső - őrködik

Örülj Magyarország, van már prókátorod a rágalmazó külfölddel szemben: dr. Nagy Dezső orsz. képviselő és társai kimondták, hogy őrködni fognak, s visszavernek minden Magyarország ellen jövő külföldi támadást. Ezt ők, mint az Országos Magyar Szövetség huszársága fogják cselekedni. Meg vagyunk róla győződve, hogy komoly emberekkel van dolgunk, s Nagy Dezső komoly hadvezér, aki tudja, hogy ellenségeinkkel szemben milyen fegyvereket kell harcba vinni. Tehát, ha ellenségeink azt mondják, hogy nincs magyar tudomány, Nagy Dezsőék csinálni fognak. Franciaországból megtámad esetleg bennünket Anatole France, hogy nincs demokráciánk, Nagy Dezsőék csinálni fognak demokráciát is. És így tovább, mert őrködni és védekezni csak így lehet, nemde dr. Nagy Dezső úr? Tehát örülj, Magyarország, Nagy Dezsőék mindazt meg fogják csinálni, aminek a nincsensége miatt bántanak téged.

Budapesti Napló 1908. február 1.

Lellei

97. A CSÁSZÁR KATONÁI

Földes Imre drámája, melyet ma este mutatnak be a Magyar Színházban, okvetlenül nagy és szép sikerrel.

Földes Imre a magyar író-hagyományok értelmében olyan témát fogott meg, melyet a politikusok már régen letárgyaltak. Így van ez jól, mondaná a harmincmillió magyar látnoka és publicistája. Mi azonban csak azt látjuk s érezve érezzük, hogy bizonyos ügyeket nem lehet úgy elintézni, hogy én miniszter legyek, te miniszter leszel, ő miniszter lesz. Földes Imre okosan megsejtette, hogy Barabás Béla nem lesz semmiből és semmiért. Vannak igazságok, amelyek akkor is igazságok maradnak, ha elárulják őket: pukkadjon meg Jekelfalussy. A magyar társadalom szervezetlen, oktondi, összevissza társadalom, de azt érzi, hogy egy betegségét nem gyógyította meg a koalíciós rend. Óh, magyarok, honfiak, higgyétek el, hogy a katona-kérdés ma is kérdés. Higgyétek el, hogy mi vagyunk, magyarok, katona-ügyekben a legnagyobbra hivatott nemzet és társadalom. Mi érezzük legjobban, hogy katona - katona, s a mi ellenségünk.

Földes Imre ma este nagy sikert s esténkint sok pénzt fog bezsebelni. Nem azért, mert ügyes ember, hanem azért, mert a lelkek, a magyar lelkek naiv, tehát igaz rejtekéből csalja ki a tetszést. A Földes darabja egyszerű és valószínű dráma: Magyarországban a Burgot képviselik a katonák. A Burgot, sőt a Habsburgot, de nem a népet, melytől és melyben élnek. Óh, a császár katonái, a mi megrontóink, a mi súlyos átkaink, akiknek révén ifj. Ugron Gábor főispán lesz.

Hála istennek, a parlament egy országban se fejezi ki a társadalmat, hiszen éppen ezért parlament. Hála istennek, a magyar parlamenten kívül van még magyar színpad és társadalom is. A császár katonái magyar darab ugyanakkor, amikor antimilitáris, humánus és ellenzéki.

Nagyon dicsérjük Márkus Lászlót, aki a Magyar Színház számára rendezte ezt a darabot. A színészek, az innen-onnan szedettek, fegyelmeződtek, megnőttek a darabban. Nagy kár, hogy a Magyar Színházban kerül ma este színre ez a darab. Beöthy László nem érdemli meg, hogy drámát kapjon, s ha kap, véletlenül kap. Véletlenül ma a Magyar Színházban siker lesz, de a siker érdeme teljesen a Földes Imréé.

Magyar szó 1908. február 2.

Dyb.

98. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Miért halt meg?

Valóságos viták folynak, hogy miért halt meg Kardos Gyula. Talán azért, mert Benczúrnak érezte magát, s nem tudta túlélni a tehetségtelenség e szörnyű vádját. Talán játékos volt s könnyelmű, mint minden művész és magyar. Nem tudják kisütni az igazságot még azok a lapok sem, ahol írnitudó munkatársak dolgoznak. Holott olyan egyszerű az egész dolog: a halál valamivel tekintélyesebb, mint az élet. Az életet nem nehéz megutálni, s mivel az ember nem válogathat, természetesen a halálhoz folyamodik.

II.

A horvátok vallása

Panaszkodik egy Horvátországban élő magyar államvasúti főnök. Panaszkodik, hogy őt és családját üldözik, gúnyolják a horvátok, mert ő csak polgári házasságot kötött a feleségével, s a horvátok jó katolikusok. A panaszból pedig minden második szónál kitör az a rejtegetett bú, hogy a horvátok nem a katolikusra, de a magyarra haragudnak. Persze, persze, a horvátoknak is csak az fáj, ami minden kicsi és szorongatott nációnak. Ők is azon csodálkoznak, mint más kicsi náció: hát vannak mások is? Ez a horvátok igazi vallása és nem a katolicizmus. Ördögbe is, csak nagy és finom nációk engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a vallásokban válogassanak.

III.

A nevelőnő bánata

A nevelőnőnek olyan nagy bánata volt, hogy a Lánchídról akart beugrani a Dunába. És a nevelőnő bánata olyan közönséges: becsapta őt egy öreg úr. Az embert a szívszélhűdés környékezi: hogy csaphat be egy öreg úr egy fiatal nevelőnőt? S ha becsapja, miért akar a Dunának menni ez a nevelőnő? Úri családok, figyeljetek: olyan nevelőnőket szegődtessetek, akik csak a fiatal urakat szeretik.

IV.

Javít a börtön?

Aradon a fogházban, a munkateremben egy rab megölte a társát. Mintha csak ott lettek volna valahol a falujokban a korcsma udvarán, s az ital elvette volna az eszüket. Összeszólalkoztak, a gyorsabb kezű ütött, s aki az ütést kapta, meghalt. Éppen az, aki a halálos ütést kapta, három nap múlva már szabadult volna a fogházból. S nem lehetetlen, hogy rövid időn belül ő üthetett volna agyon egy kicsit valakit. Az emberi gyarlóság olyan mély, hogy talán még az életnél is mélyebb. Mély, feneketlen és szomorú, s egy hivatalos moralistának nagy fájdalmat okozhat, ha látja, hogy még olyan kiváló intézmény se javít, mint a börtön.

Budapesti Napló 1908. február 4.

Ód.

99. AZ ÚJ KONTOK

Ugron Gáborék nem akarják siratni Carlos királyt, mert ők a vérben fagyott zsarnoknak sem tudnak megbocsátani. Ezek a magyar republikánusok páratlanul kemény vitézek, mind Kontok ők. Európa összes republikánusai elbújhatnak a magyar Kontok mögött. Mert lám Franciaország is talán köztársasági ország volna egy kicsit. Brisson, a francia kamara elnöke ifjúsága óta változatlanul forradalmár. Hiszen maga Clemenceau miniszterelnök is állandóan s büszkén hangoztatja, hogy az ő politikája a nagy forradalom folytatása. Pichon külügyminiszter pláne személyes ismerőse még a Rimler-időkből Ugron úrnak. Azokból az időkből, amikor Ugron úr föl akarta robbantani a hármasszövetséget. És Clemenceau, Brisson és Pichon nem haboztak kijelenteni, hogy a lisszaboni gyilkosságot egyetlen francia se bocsátja meg. Egy-két anarchista hajlandóságú szocialista képviselő hiába próbált tiltakozni a francia kamarában. Brisson elnök kimondta a határozatot, hogy a kamara nagy többsége elítéli a gyilkosságot. És a História még se fogja megbélyegezni soha Franciaországot, hogy hűtlen lett a nagy forradalom hagyományaihoz. Franciaország parlamentje nem a portugál diktatúrát védte meg, de az emberi bestialitás ellen protestált. Franciaország a XVIII-ik század végén csinálta meg a maga forradalmát s ítélt királya fölött. De a XX-ik század Franciaországa már Soleilland-t, az emberi fenevadat sem öli meg. Mert embert ölni nem szabad még akkor se, ha ez az ember király és talán zsarnok.

Csodálkozunk hogy Ugron Konték legalább az új király miatt nem voltak könyörületesebbek a meggyilkolthoz. Ez a szegény, ifjú II. Manuel pedig milyen meghatóan fogadkozik. "Esküszöm, hogy a katolikus vallást és a királyság integritását meg fogom védeni." És még ilyen fogadkozás se lágyítja meg a magyar klerikális republikánusokat. Talán a portugál Ugron Gáborok, a portugál Kontok könyörületesebbek lesznek. Mert egy elsikkasztani akart körülményre fölhívjuk ezennel a figyelmet. A spanyol és portugál forradalmi mozgalmakban nagy szerepe van a klerikalizmusnak. Annak a szélső klerikalizmusnak, melynek vezérei a jezsuiták. A jezsuiták pedig pláne déli és katolikus országokban valóságos fekete forradalmárok. A jezsuiták a királygyilkosságot is tudják menteni, ha ebből az Egyháznak haszna van. A legutóbbi spanyol választások idején a szélső klerikálisok szövetkeztek a legvörösebb republikánusokkal. A híres katalán mozgalomban a vezetés kezd kisiklani a republikánusok kezéből s átmenni a klerikálisokéba. A portugál forradalom úgyszólván testvére, sőt némileg szövetségese a katalán mozgalomnak. A Pyrenei félsziget két lehanyatlott, forró, vad, katolikus országában játszva találkoznak a legnagyobb ellentétek és ellenségek. Carlos királyt a szélső klerikálisok talán még jobban gyűlölték a republikánusok- sőt anarchistáknál. Modern, fölvilágosult fejű ember volt, sok hibával, talán nem uralkodásra termett, de ezt a sorsot nem érdemelte meg. A szegény Manuelt kioktatták, hogy kiket kell leginkább kiengesztelnie, s azért esküdözik most a klerikálisok kedvére. Kérdés, hogy a portugál klerikálisok megengesztelődnek-e. Íme a magyar klerikálisok kemények, s nem sajnálják Carlost, ami egy kicsit embertelenség, botrány is és megint nem használ a világ előtt Magyarországnak.

Hanem, új Kontok, kemény magyar republikánusok, hadd lássunk már itthon is egy kis férfiasságot. Portugália mégis messze van, s Bécs egészen közel. Még a magyar népnek se fog imponálni, ha az ő Kontjai egy holt portugál királlyal szemben vitézek és kérlelhetetlenek. Eddig, két év óta azt láttuk, hogy Ugron Kontéknál soha még fejedelem hűségesebb lakájokat nem szerződtetett. Be furcsa republikanizmus ez a klerikális republikanizmus, s be furcsa Kontok ezek az új Kontok.

Budapesti Napló 1908. február 5.

(A.)

100. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Egy szép torna

Franciaországban a Dreyfus-ügy egy nagy politikai istenítélet döntő ügye volt. Valami olyan nagy rendszerváltozást hozott, mint nálunk a koalíció győzelme. Természetesen ez a hasonlat csak a fordulat nagyságát jelenti s nem a minőségét. A nagy pörben két nagy francia intellektus került szembe: Anatole France és Jules Lemaitre. France Dreyfus, Zola és az igazság mellett, Lemaitre a másik párton. Res iudicata est, azok győztek, akik hittek az igazságban. Erre Jules Lemaitre tíz fölolvasást tartott néhai Jean-Jacques Rousseau-ról. Ő benne kereste meg a mai individuális emberszörnyeteg ősét, ahogy ő a modern embert nevezi. Anatole France pedig fogta magát s megírta Jeanne d'Arc élettörténetét, mely most jelenik meg könyvalakban. A francia nacionalistáknak olyan szentje Jeanne d'Arc, mint a francia szabadgondolkozóknak s új humanistáknak Jean-Jacques. És ha Lemaitre-ék kötődnek, Anatole France még írni fog néhány könyvet az ő kedveseikről. Íme, a nagy kultúrának egy apró, de csodaszép jelensége. Nálunk, állítólag, az egyetlen Mikszáth, aki a nagy fölfordulás után irodalmi elégtételt akar venni. Megírja a szabadelvű éra korrajzát Magyarországon, ha megírja. Melyik koalíciós írástudó, ha van ilyen, mer kiállani tornára, ilyen tornára? Nálunk a koalíciós győzelem egyszersmind az ideák elföldelését is jelenti. Ha a hatalom megvan, senki se gondol itt arra, s talán joggal, hogy az intellektusnak is adni kell valamit.

II.

A pápai grófok

Egy francia lap pikáns történeteket közöl arról, hogy és mennyiért adják a pápai grófságokat és hercegségeket. X. Pius először puritán akart lenni. De később rájött arra, hogy a Vatikán nem mondhat le a nemesítések jövedelméről. Franciaországban kelt el eddig a legtöbb pápai grófság. Itt tudniillik a köztársaság nemigen ad ilyen címeket. Most legutóbb is egy francia pénzember pápai grófságot vásárolt ötvenezer frankért. Mire a diploma megérkezett, a mi emberünk meggondolta magát. Kétszer annyiért hercegséget is kapott volna. És beküldött még ötvenezer frankot, s megkapta a hercegséget. Érdekes, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, sőt kilencvenes évek magyar intelligenciája szégyellte volna, hogy pápai nemességet fogadjon el. S az idők jele, hogy ma már jelentkeznek az új és új magyar pápai grófok. Nagy konkurrenciát fognak csinálni ő felsége személye körüli minisztériumának.

III.

A drága bölcső

Vilmos császárnak mégiscsak vannak néha szép gesztusai is. Nemrégiben egy Szász-Kóburg hercegnek fia született. A herceg nagyon megörült a gyereknek, s örömében olyan bölcsőt rendelt, melyhez csak finom csipke ötezerötszáz márka árú kellett. De megtudta ezt a császár, s szigorú levelet írt a hercegnek. Csak azt kérdezte meg a levélben többek között, tudja-e a herceg, hogy ennyi pénzt sok előkelő német hivatalnok fizetésnek kap egy teljes esztendőre? És megkérdezte azt is, hogy kinek kell ez a sok csipke? A gyermeknek, aki esetleg meghal, mielőtt sejtené, milyen drága csipkés bölcsőben feküdt? Avagy a szülőknek, akik tudhatnák, hogy nem minden herceg hal meg csipkék között, akit csipkékre szültek? Hogy a Szász-Kóburg herceg mit válaszolt a levélre, arról nem szól a krónika. Csak az valószínűtlen, hogy a herceg a csipkéket odaajándékozta volna székvárosa lelencházának, egy lelenc-gyermek bölcsőjének díszítésére.

Budapesti Napló 1908. február 13.

Ód.

101. A FALU NEM HARAGSZIK

(Politika a malom alján - Mit mond a falu? - Beszélgetés falusi emberekkel - Nem haragusznak, de Amerikába mennek)

Bizonyos, hogy Actium után az egész római világ egy nagyot és boldogat sóhajtott. Akármit üzentek a bujdosók s állítunk mi, mai magyarok, a szatmári békének is örült egész Magyarország. Az ember embernek született s nem hérosznak: kívánja a háborút, de szereti a békét. Budapesten talán el se hiszik, hogy a vidék milyen csöndes, okos, nyugodt. Szó sincs róla: a Kossuth-nótát nem éneklik az emberek, talán sohse fogják énekelni. Benn, a lelkekben olyan változás történt, amilyen csak kétszáz évenkint egyszer szokott. Beszélgettem hajdúságbeliekkel, szatmáriakkal, erdélyiekkel, bihariakkal. Most már sok nap óta a tatárdúláshoz szokott Szilágyságban élek. Senki se jókedvű, de senki se tüzes, avagy keseredett: egyébként kálvinista magyarok élnek erre.

Kíváncsiságból néhány tipikus falusi valakit kerestem ki, beszélgettem velük, úgy gondolom, hogy tanulságos, helyes és egy kicsit érdekes is a falusi közvéleményt hallani.

1. (B., ezerötszáz hold földje van, bús dzsentri, régi negyvennyolcas.)

- No, bátyám, hát most már minden rendben van, győzött és uralkodik a negyvennyolc.

Kitért a tréfás gúny elől s nagyon szomorúan válaszolta:

- A szabadelvű pártnak sohse lett volna bátorsága a kvótát emelni.

- Tehát?

- Tehát: most már nem lehet visszacsinálni a dolgokat. Jobban szeretem, ha Andrássy és Kossuth csinálják meg a választási reformot, mintha kozmopolita és internacionális kalandorok csinálnák.

- És ha holnap új választás lenne?

- Megint Kun Árpádra szavaznék.

2. (T., kálvinista pap, a szabadelvű pártnak sokáig alelnöke a kerületben. )

- Tiszteletes uram nem lépett be még a negyvennyolcas pártba?

- Nem, öreg ember vagyok, aki megengedheti magának az elvhűséget.

- Hogyan tetszik az új rend?

- Csalók, ultramontánok, hitványok, előre láttam, előre mondtam.

- Miért nem mondja meg ezt a híveinek, tiszteletes uram?

- Nem vagyok szamár, miért töressem be éppen én az öreg fejemet?

3. (A. L., az édesapám, kisgazda, van vagy százhúsz földje[!], mindig negyvennyolcas volt.)

- Hát most már minden jól van ugye, édesapám?

- Hagyj nekem békét a politikával, éppen elég volt. Nem bánom én most már, akármi jön. Egyik kutya, másik eb, én többet soha még nem is szavazok.

4. (K. M., két háztelkes szavazó, értelmes, bocskoros nemes.)

- Kire szavazott az utolsó választásnál?

- A negyvennyolcasra, egye meg a fene. Most azután minden rosszabbul van, mint volt.

- Majd jönnek a szocialisták, azok igazságot tesznek.

- Persze, hogy elvegyék a két jól betáblázott házamat is. Jövőre majd arra szavazok, aki sok pénzt ad.

5. (P., fuvaros ember, nincs választójoga, híres izgága, elégedetlen ember.)

- No, öreg, jön az általános választói jog. Hallott már a szocialistákról[?]

- Hallani hallottam, de nem kérek belőlük.

- Hát kire szavaz, ha lesz joga?

- Akárkire, csak úr ne legyen, az urak szépen megöltek minket.

Íme öt vélemény, öt olyan falusi embertől, akiket világok választanak el egymástól. S ugyanilyen véleményeket hallottam más vidékek embereitől. Általában a nyomorúságban és züllésben is kényelmes érzés, hogy nincs zenebona. Az ember nyugodtan kapálhat, kaszálhat s pusztulhat el. A ravaszok, az intelligensebbek pedig annak örülnek, hogy panamázni lehet. Végre csak annyit, hogy hétszáz lélek lakik a falumban, s az utolsó években ötvenen vándoroltak ki Amerikába, s az amerikai rossz hírek dacára legalább ötvenen készülődnek. A falu nem haragszik, a falu csak pusztul és néptelenedik.

Budapesti Napló 1908. február 15.

(A.)

102. A MAGYAR PIMODÁN

I.

Tas Péter vagyok, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög, az engem ma már nem érdekel. Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. És vallomásokat akarok tenni minden kényszer nélkül, vallomásokat és meglátásokat küldök azoknak, akik az ilyesmit szeretik.

Tas vagyok, jó név, s a famíliám nagyon, túlságosan magyar família, s a Tasokat évszázadokon keresztül holtrészegen kellett kocsival hazahozni a hegyi pincéből, ahova ebéd után áhítatosan kiballagtak. Van egy bátyám, komoly jó polgári ember, akinek a részegeskedése is kormányozható, famíliájára veszettül büszke, s ő azt állítja, hogy a mi legősebb ősünk a legendás Tas vezér. Viszont bizonyos, hogy a Dózsa-féle lázadás korában már olyan koldusok voltunk, mint ma, mi: Tasok. A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba.

A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek-erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtő helye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig s Gautier sugalmazására idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac. Balzacnak szerencsére volt esze és bivalyereje, s ő, aki egy diner-re föl tudott hörpintgetni három üvegnyi médoc-ot, nem kért az ópiumból, nem kellett neki. Neki a bor se volt szükség és muszáj: ő, ha akarta, olyannak látta az életet, mint amilyen az élet nem tud vagy nem akar lenni, tehát szépnek és elbírhatónak, érdemesnek.

Ellenben már Tinódi előtt minden magyar valakinek egy kicsit részegesnek kellett lennie egészen mostanáig, amikor megérkeztünk a nálunk sokkal készebb, ügyesebb zsidókhoz, akik már, ha magyar írók és művészek, igaziak, régi és nemes faj lévén, rossz gyomrú fajta, okosabb és finomabb narkotikumokat tudnak kieszelni és használni, mint a szesz. Én szegény Tas Péter, nem tehetek róla, hogy ameddig gyomorral bírom, az alkoholhoz menekülök ma is még, valahányszor a to be or not to be-nél kisebb vagy nagyobb, de mindig szörnyű kérdés kínoz, halálba akar vinni, holott a haláltól, mely közel kaszál hozzám, félek. Atyai ágon csupa egyszerű emberekre hivatkozhatom, holott kerültek a Tasokból és hamar lerongyoltakból valamikor homo regiusok is a maguk földjén, s nagyon tetszik nekem egy tizenharmadik vagy tizennegyedik századbeli ősöm, aki nagyszerepű ember volt, de csak így nevezte magát: Tas Barla diák. Azonban, hogy szamárésszel és mulatságos szükségből én éppen verseket írtam s olykor írok, úgy gondolom, hogy ezt nem az atyai leszármazódásomnak köszönhetem egészen, hiszen alapjában elég gyámoltalan emberek valának a Tasok. Úgy rabolhatták őket a harciasabb magyar dinaszta-népek, egyébként valószínűleg rokonfamíliák, ahogy csak akarták, rabolták is, és egy erdélyi faluban, úgy hallom, egy félfalunyi Tas él. Bocskorosak, parasztok, s mióta a filokszéra pusztít, pálinkát ivók, de akárhogyan próbálták tagadni nadrágos és hétszilvafás gőggel atyafiságukat előttem az atyám és a nagyatyám, biztos, hogy a rokonaim ők, ők az én rokonaim.

II.

Anyai ágon nagy sorig kálvinista pap és tanító az ősöm, de Gáboriánoknak hívják őket, s ez gyanús: ezek nem ezeréves magyarok, ezeket nagyobb nyugtalanság hozta el erre, mint az ősmagyar lovasokat. Van is egy tradíció a különös, kenetes foglalkozásokat űző s éppen nem kenetes famíliában, hogy mielőtt Kálvin hite eljött volna Magyarországra, a Gáboriánok örmények és pápisták voltak.

A Gáboriánok nyugtalan ernberek voltak valamennyien, ami nem illik se paphoz, se iskolamesterhez, de ők erről nyilván nem tehettek. Gáborián Ádám, a nagyatyám, versifikáló ember volt, mondják, s ha versei nem lehettek fölséges művek, halni szépen halt Gáborián Ádám: részegen és bánatosan nekiment a Szamosnak. Akkor már nem volt pap, s bár a katedrán is okvetlenül hitetlen és hűtelen volt gondolatban néhányszor a Seregek Urához, élni még se tudott nélküle, szegény, bolondos ember volt. Egyáltalában a Gáboriánok lelkileg csak annyira bírták az egyensúlyt, mint anyagiakban a Tasok. E két nem egyforma baj ellen egyformán védekeztek: ittak, úgy látszik a Gáboriánok nem teljes magyar talentummal. Ez lesz a magyarázója, hogy egy-két alapos őrült került ki Gáborián Ádámon kívül is az anyám famíliájából, óh igen. Egzaltált, bolond, valószínűleg nem magyar família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen, ami - akármennyire önhitt vagyok is - nem jelenti azt, hogy énvelem biztosan célt ért.

Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre s ahhoz, amit hosszú húzódozás, titubálás után mégis csinálni kezdtem: az írósághoz. Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemita-féle vér. Őrülten más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születtek volna bele, eltitkolhatnék mások elől. Magyarországon, ahol a kivétel szinte olyan sűrű, mint az utálatos durva, ázsiai köznapiság és útszéliség, nagy, nagy csapás ez. Ázsiában az én fajtám második rendű fajta volt, amely nem juthatott el sem az ópiumhoz, se a komoly Nirvánához, miként nem jutott el Laocehoz, sem ahhoz a nagy kultúrához, melynek a krisztusi kultúra csak beteg árnyéka.

Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében, babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Óh, ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajdani, elillant italmámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek, s akik valamennyien érdekes, bús rokonpéldák. A németek hírhedt alkoholisták s Hartlebennél különb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész-temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Féllelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már, s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját, s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártír-aureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen.

A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás butykost.

Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság s az új-román fajták után csak a szemita fajtákban s talán a japánban van meg nagyobb mértékben, az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, por-színű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turista-kötele nélkül a meredélyen.

Egy-két hangot akartam csak most megütni magamban és azokban, akiknek lélekhúrjaiban az én melódiáim alusznak. Talán kissé bizarr ez a bevezető írás programnak, de megsejteti, hogy mikről, kikről és hogyan akarok szólni. Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája. Néha olyan fegyverszünetet tart a lelke, hogy a halál és temető valósággal csataterek hozzá mérve. Máskor zúgva, mindent elöntve indul meg, mint valami kiszabadult mesefolyam, s ilyenkor megszégyenül előtte minden bivaly-idegrendszer és isteni egészség. Mintha azonban azt máris meg tudtam volna mondani, hogy micsoda a magyar Pimodán, az Alkohol-hotel, amelynek a tetője kertté van alakítva, ahova lift nélkül kerülünk föl, s ahol felséges magyar lelkek virulnak vagy hervadnak el, mielőtt az igaz virulásba belefoghatnának.

III.

Vitéz, Csokonai Vitéz Mihály, akit Kölcsey parasztosnak, Kazinczy valószínűleg nem többnek, mint érdekesen furcsának látott, szegény Vitéz, megjárta. Akkor ő előtte, még az édesapja, vagy pláne nagyapja, magömlesztő álmaikban sem álmodhatták, hogy jó lesz sietni Mihállyal. Jó lesz sietni, hogy ha megszületik, fejbe ne verjék a fiút belülről s hogy meg ne sántuljon, egy bottal, melynek bunkója később, sokkal később, Nietzsche leend. Ez a Mihály, ha tíz-húsz évvel gyorsabban születik - hamarabb - nagyon jóravaló valaki lesz. Elkésett, elkésették, tehát nem lehetett belőle disznótorok, csupán disznótorok hivatott költője. Ő már Voltaire-t fordítja, a szegény, s mivel nem harcias lélek, csinál ő is egy minden-mindegy filozófiát. Ha fölemelik az Olümposzra, az is jó, ha beletapossák a sárba, az se rossz. Az ő harciassága voltaképpen nem is ő benne, Csokonaiban tombolt, de az akkori, azelőtti, jóval azelőtti s a mostani Magyarországban. Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelenül, hogyan mondják ezt magyarosabban). Azon nem csodálkozom, hogy Csokonai megírta ódáját a csikóbőrös kulacshoz, s hogy köpött a maga életidejének Magyarországára. De azon máig s utolsó órámig csodálkoztam és csodálkozom, hogy nem írta meg a legfájdalmasabb magyar blaszfémiát.

Én, Tas Péter, nem fullasztom magamat sem vallásba, sem filozófiába, sem italba addig, míg bosszút nem állok. Például: igen régi tervem az, ha a szívem hirtelenül meg nem öl, végrendeletet írok. Szűk, kevés szavú lesz a végrendelet: ha valamikor netalán országossá és elvitathatatlanná válnék a nevem, a Tas-név, a magyarság bérlői, akik nemsokára nagyon meg fognak szorulni, ne próbáljanak engem argumentumnak előrántani. Én nem leszek enyhítő körülménye soha-soha annak a magyarságnak, amit ma ők készítenek. Ha nem szégyellném, azt mondanám, valami csodából megmaradtam az utolsó magyarnak. Én vagyok itt magyar, egyedül, én Tas Péter, s akármilyen szép ez, még büszke se tudok lenni rá. Csokonai okvetlenül érezhetett hasonlókat, de ő még nem merte, s ha merte volna, nem tudta kimondani.

Baudelaire, akinek élete hidegebb és természetesen még elegánsabb a hírénél, a Démonról dalol okosat. Ez a Démon nincs is, mink magunk vagyunk, de mégis van, s ez a Démon "képzelt okot ad, száz hazug mentséget s kapatja ajkunk gonosz italokra." Csokonainak nem volt kiadója, de azért mondjuk, hogy nem adott neki a kiadója két pengő forintokat. Csizmája rossz volt, belement a hó-lé, az emberek pimaszok hozzá, ostobák, kívül-belül büdösek, Debrecenben és mindenütt. A kulacs kotyog, kotyog, sőt dalol, de elromlik a gyomor, nem eszik az ember, könnyű prédája lesz a test, szív, tüdő, zuza, máj, vese, gerinc a leskelődő kóroknak. A verseinket nem olvassák, nem látják, s ha látják, nem értik, s ha megértik, jaj nekünk, mert ekkor nem értették meg még csak igazán. Hallunk gyönyörű helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékítőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé, és mi a Péterfián vagy a Nagymester utcán cammogunk kötésig a sárban. Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh jaj, beteljesedik, s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat vagy nem eleget kívántunk. Lilla, mint mindig, szeleburdi, rossz, megunható, kevés vagy elérhetetlen, hozzánk jön feleségül vagy máshoz megy. Oh édes kínok, hasznos kínok, drága képzelt okok, hazug és isteni mentségek, ezek a legjobb borkorcsolyák, még a debreceni májas-hurkáknál is jobbak.

Két fajtájú mámora van a bornak, s ezt Csokonai is tudhatta, de csak nagyon finom ideg-szerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitüzesít bennünk minden öröm-hajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel. Fejünket feszítik, ha fölkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés, s ilyenkor szeretem csak Homéroszt, s ilyenkor tudom úgy elképzelni Michelangelót, ahogy illik. Hangsúlyozom: ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Ehhez nincs közvetlen köze az alkohol-mérgezésnek, a mámornak, ez az idegeknek perverz bűvész-mutatványa, amiből csak a kikiáltó harsány szava hiányzik: köszönjük, kedves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk. Szent hitem az, hogy minőségileg a D'Annunzió legáldottabb órái, sőt ez órák életfogyasztó erejükben is teljességgel hasonlatosak. De D'Annunziónak s nála különbeknek vagy hozzá hasonlóknak, árjáknak, hogy egy szamár teóriára utalással értessem meg könnyebben magam, nem kellett azelőtti napon olyan drasztikus preparálás, mint nekünk. És ez a csoda éppen, ez az érdekes, ezért vallanivaló a Tas Péter vallomása, ezért tudom én, Tas Péter, úgy érezni Csokonait, mint egy elevent, s azért tanulságos ez a példátlan tanulmány-ellenes tanulmány. Ez órákban szoktam én érezni azt, hogy az élet nem rejtély, nem csoda, nem titok, gyermekesen egyszerű. Az élet néznivaló és éreznivaló, mindenben benne van a szépség és a béke, s minden fölött vagyunk mi, akik ezt érezni tudjuk, képesek vagyunk. Ilyenkor teremtő kedve van az embernek, s Csokonainak, Balassa után az első magyar poétának s okvetlenül legelső modern magyarnak és magyar intellektuálisnak, ilyenkor születhettek azok a versei (hétszáz, nem is hét, szűk esztendőjében a magyar nyelvnek), melyeket az ember szeretne ma is ellopni.

IV.

Egy káprázatosan gazdag fejű, fiatal s máris diadalmas magyar író, barátom, egyszer, amikor még Budapesten éltem, a zseniről adott magyarázatot. Ma sem tudom, ötlet volt-e, blaszfémia, tragikus meggyőződés, hecc vagy micsoda? Azt bizonyítgatta, hogy a zseni, a géniusz, a kellő időben megérkezett - (óvatosan nevezem meg) vérbaj. Tehát valamelyik dédapánk szerencsétlensége nem skrofulaként üt ki rajtunk, hanem - zsenik leszünk. Minden kutatás szerint Dante korában nem ismerte Európa a szerelemnek e száz percenten fölüli pótadóját. Amerikából hozták, indián ajándékképpen Olaszországba francia katonák - mondja az egyik tudós. A másik Keletre mutat, bár nem lehetetlen, sőt valószínű, hogy Keletnek, ahol mert nagyon romboló, tehát valószínűleg nagyon fiatal, mi adtuk ezt a betegséget, mi Európa. Így fizettük meg tudniillik a világosságot, mely közmondás szerint Keletről jön, s melyet valóban így szokás megfizetni.

Ha ötlet is volt, engem foglalkoztatott a dolog, s már akkor mondtam a barátomnak: és az alkohol? Azután tovább töprengtem, s valami affélére lyukadtam ki: hogy valóban régi atavisztikus mérgek eredménye lehet a zseni. A nyavalyák is úgy halnak meg, mint korszakok, állatfajok és világfelfogások, úgy is születnek. Ki tudja, az ősember micsoda irtózatos nyavalyákat ismerhetett, cipelt a testében, de amelyek vissza tudnak ütni az utódokban millió évek múlva is. Hanem az alkohol okvetlenül éppen olyan végzetes bűne volt az embernek, ez bizonyos, mint a csók, melyet mégse úgy eszközölnek a gerlék, mint mi. Ahogy nőtt majom vagy micsoda őseinknek szellemi befogadó talentuma, úgy nőtt a félelmük a betegségektől, haláltól, kétségtől és bánattól. Ez vitte az embert a szerelmi raffinement-ok s mesterséges mámorok kigondolására. Ezekből lettek az idegbajok és idegpotenciák, sőt ezekből lesz lassan-lassan a művészet. Ha nem félnék, hogy Rousseau-ba botlom akaratlanul, azt mondanám, hogy a civilizáció az ember-egyedek betegségeinek virulens összetétele, egy Halál-fa, amely virágzik. Mákból, nadragulyából, nem tudom én miből csinálta az öntudata miatt szenvedő ember az első varázsszert. Bizonyos, hogy a bor későbben jött, s ez mintha a szumir-elmélet mellett bizonyítana: akármilyen habarékfajta s félfajta volnánk mi magyarok, régi fajták életei lappanganak bennünk. Mert az erjedt kancatej meséjében nem hiszek, s nem hiszem el, hogy görögéknél vagy bolgáréknál rúgtak be először bortól a magyarok. Ámbár egy kutya: a szeszes mámort ismerték, szerették, vadították, hatalmasították magukat vele jobban, mint mások. Természetesen, hogy a zseni, aki az emberi civilizáció legbolondabb és legszebb virága, attól koldul, aminek létét köszönheti. Máshol más, talán kikutathatatlan, régi mérgek is dolgozhatnak a zseniben, s nálunk is talán, ahol a fajok nagyon összezagyválódtak. De az alkoholnak elsőbbségi jogának kell lennie nálunk, csatázók voltunk, csatázó fajta, s bizony alkohol nélkül nem lehettünk volna, néha-néha, Núbia párducai. Valahány fölemelő eseménye van szép, hivatalos, magyar históriánknak, egy filozófiailag képzett borszakértőt szeretnék kihallgatni róluk, felőlük.

Csokonai első magyarunk volt, aki az egyén isteni felsőbbségét magyarul érezte, s a többit elvégezte az az öröklés, amely fiatalon hajtotta őt föl a Halál elé. Vannak bizonyosságok, amelyek kívülről-belülről állandóan verik az ember mellét. Például, ha azt érzi, sőt tudja az ember, hogy a saját létezése vagy humbug, vagy beteg cáfolata minden fejlődés-törvénynek. Ha Heine kurd vagy albán zsidónak születik, ezen ő okvetlenül segített volna. De képzeljük el, hogy Montaigne a maga idejében magyarnak születik. Képzeljük el, hogy Csokonai Vitéz Mihály az akkori Moldovában, oláhnak s belsőleg olyanként terem meg, amilyen volt. Ezek gyakoriságok s mégis problémák, napihírek és mégis titkok, és ideje volna már, hogy Lombrosónál és sokféle epigonjainál valaki alaposabban bánjon el a zsenivel s az úgynevezett egyéniséggel. Az, amit Madách korszellemnek nevez, úgyis föl van készülve erre a nagy és talán szükséges leszámolásra. El kell következnie annak a boldog kornak, amikor konszolidált, okos társadalomban egyéniségnek, zseninek nem szabad születnie. Ez is Nyugaton fog megtörténni - előbb s mi még sokáig fogunk vendégeket szállítani -, nem mondom, hogy okvetlenül csak az Alkohol-hotelnek, de - a Szerencsétlenségnek. Ehhez különösen megvan nekünk minden tehetségünk, rendeltetésünk, átkunk és mindenünk. Franciaországban már talán csak az auvergne-i zsákhordók vigasztalódnak borral, amikor még nálunk kénytelenek lesznek alkoholt szedni magukba azok is, akik, mint kötelességtudó Atlaszok, emelik vállukon az eget, s az Univerzumot.

V.

Tasfalván, ahol hírmondó sincs a Tas-famíliából, hacsak a hajdani Tas-jobbágyok vérében nincs Tas-vér, láttam régen, valamikor, egy követválasztást. Leitta magát az egész nyomorult falu, s én, mint vakációs diák-vendég, a nótárius rokona, bámultam a Tasok ősi fészkére. Butácska fejemben, mely, hajh, okos, szép, kis magyar fej volt, furcsákat és boldogakat eszeltem én ki akkor. Láttam ölelkezni a pápista papot a kálvinista pappal, a kántort a Mózsi sakterrel, urat a paraszttal, minden magyarokat egymással. Volt három-négy földesúr-féle a faluban, egy-két királyi gőgű, gazdagodó paraszt, a pénzes árendás, a Mózsi, még két zsidó, két pap, a jegyző, két kántortanító. Magyar falu volt s a többi népség: züllött, romló, kétségbeesett, haszontalan, fajtalan, beteg, éhes magyar paraszt. Ha valamelyikben olykor egy pirinyó magyaros büszkeség ébredt föl akaratlanul vagy váratlanul, belerúgott már az árendás is, az urak és papok példájára. De akkor, a követválasztás előtt, ugyanazon borból ivott az egész falu, s én édes ámulással láttam, hogy ezek egyformák. Most is hallom az összeölelkezett részegek hangos gügyögését: "testvérek és magyarok vagyunk", "a magyar embert jókedvében teremtette az isten". Az árendás is azt mondta, Mózsi is azt mondta (szabad volt nekik ez alkalommal) s a földesúr-félék csókolták a háztelkes, szavazó magyart. Ekkor így szólottam magamban: bort kellene inniuk mindig, egyféle bort, s mindig követválasztásra készülniük. Ha valaki látott boros magyar tömeget, úrral tarkázott parasztot, a legvegyesebbet, látta akkor a földkerekség legösszegyülemlettebb önérzetét. Napóleon idejében ötven, beborozott magyar inzurgens azt hitte, hogy két hét alatt rendet tud csinálni ebben a kis rongyos Európában. Csak hetykén s táncolva sírni, megrémülni önnön-bátorságától avagy teljesen leszerelni tud jobban a kijózanodott magyar, mint hinni és akarni a mámoros.

Katona Józsefet gyakran elképzelem, látom, amikor utolsó éveiben mámorát olykor kialudva, fájós fejjel, csömörrel ébredt. Milyen senkinek érezhette magát, lumpnak, rongynak, utolsónak, maga-bolondítónak és Bánk bánt semminek. De máskor, amikor feledni akart (s bizony neki volt felednivalója), milyen rosszul járt volna Shakespeare, ha föltámad, s bekukkant Kecskemétre. Majd megmondta volna akkor neki Katona József, hogy kicsoda az igazi Shakespeare, s mit tud, ha éppen kedve van hozzá, a magyar. Én is ismertem valakit - isten nyugasztalja, mert szép fejű magyar volt, keveset élt és sokat szenvedett -, aki Ibsenre haragudott, ha ivott. Ital nélkül, gunnyadt elmével a magyar átkot emlegette, siratta, de ha ivott, csak azt érezte, hogy különb, mint Ibsen. Meglopottnak, megraboltnak érezte magát, ha az északi, az új Shakespeare mert valamit írni. És én nem tudom, mert olyan sűrű fátylas, huncut, ördöngös az élet a maga millió-egy rébuszával, nem volt-e vajon igaza. Néha a bizonyosnál jobban érzem, hogy Shakespeare ellopta egy nyomorult ír csavargó ideáit, Heine, az igazi, ki se került a gettóból s Ibsen-authentikosz mint gyógyszertári laboráns halt meg. Talán a magyar mámornak igaza van, talán a magyar mámornak van igaza: mi istenek vagyunk, de mezetlen koldusoknak muszáj látszanunk.

Nietzschéről azt sütötte ki egy francia orvos, hogy memóriája fogytán, paralízise nőttén tett egyre szédítő mélységek fölött járóbb és újszerűbb a nyelve. Ugyanez az orvos sok elődjével és sok epigonjával egyetemben minden új elme-produkciót ilyetén módon bírált. Eszerint Flaubert, mikor már emlékezni se tudott, s nem merte magát ellenőriztetni korok és történelmek ismerőivel, megírta a Bovaryt. Nietzsche sok mindent a maga kamerárius nevén nevezett volna meg, de nem jutott eszébe a szükséges köznapi szó. A poétában se képesség a nagy távolhelyek játszi áthidalása, az új ige, a bátor szökellés, az ismeretlen ihletek átkölcsönzése, hanem muszájos koldusság. Nemcsak az alkohol fogyaszthat minden déjeuner-nél vagy diner-nél memóriát, de az alkohol is nagy étvággyal ezt cselekszi.[!] S az alkoholos zseni vagy zseniféle - e teória értelmében - kénytelen újat mondani akkor is, amikor talán nem akar. Elvész hatalma a szótár-szavak fölött, patologikus kényszer, parancs olyan logikai bukfencekre bírják, hogy önmaga elszédül, ha leírta, ha olvassa, hogy milyen újat és igazat írt le. Nem állítom most se, s nem ezt a fönti bölcseskedést akarom tódítani, hogy Püthagorász is alkoholista volt s utána, mindenki, aki meglepőt mondott. Már magyarázni próbáltam, hogy az alkohol sokszor és sokaknál nem alkohol, sőt nem is direkt, az egyént inficiáló méreg. De magyarul ez mégiscsak leginkább alkohol, s egy tipikus, harcias magyar agyvelő, halála előtt valamivel bevallotta: mikor írni akar, nem tudja még, hogy miről fog írni, s kiürített konyakos poharakon keresztül tud csak önmagába nézni. Ma is bámulok egy teljességgel plebejus idegrendszert, egy néhai magyar költőt, híres ex-újságírót s nagy alkoholistát, aki olcsó hazafiasságú, nyilván muszájból írott verseibe olyan szavakat ékelt, amelyek fölférnének a Faust harmadik részébe is, ha Goethe véletlenül megírja.

S azok, akikkel élek, jobban mondva, akiknek az élete elől ki nem térhetek, s akiket szinte annyira magyaroknak tartok, mint magamat, megint engem igazolnak. Az, aki Szegeden, sőt Szögedében, ugyanazt csinálja a tanya-nyelvvel s tanya-gondolattal, mint a városival és rafinálttal a legvárosibb, legrafináltabb és legbetegebb író-zseni, ő is az én emberem és tanúm. Az én emberem és tanúm az a Budapesten élő és író, rokkant, de a trombitára mindig fölhorkanó paripára emlékeztető valaki, aki nekem, neked, neki s mindenkinek beleharsogja a fülébe, ha már nagyon-nagyon részeg: én vagyok a legnagyobb magyar író. S egy Jókai tudna örülni talán legjobban annak, hogy van egy gyanús fajtából sarjadt barátom is, aki magyaros, lázas, színes, jelzős elbámulásait alighanem a fölhajtott borospohár fenekének szivárványozásából cseni el. Szeretném neveiken nevezni őket, de mikor olyan gyáva vagyok, hogy Jókait is csak így merem aposztrofálni. Holott láttam, együtt ebédeltünk egyszer, pezsgős ebéden, igaz, hogy már Grósz Bella idejében, amikor a mi fejedelmünk sűrűn csókolta meg pezsgő közben is a belső zsebből ki-kirántott konyakos üveget. Szeretnék aggodalom nélkül idézni egy új magyar poétából is, akiben az én igazságom hevesebben és bátrabban dolgozott. Ezt talán meg is teszem: "kik rátermettek messiási sorsra, belefúltak mámorba, alkoholba", - ami legalábbis jellemző. Mert magyar poéta mondta, s úgy mondta, hogy elég sokan az emlékező tehetségükbe vájták és vésték. Valószínű igazság: egy össze-vissza, de egységes átkú fajta vagy fajta-keverék, mely egyénenként és tömegben is csak csinált mámorral éri vagy véli elérhetni önmagát. Vagy legyünk hízelgőbbek magunkhoz: egy géniusz, mely csak akkor ismer magára, ha részeg, s mely megjárja, mert körülülik olyan fajták, melyeknél a részegség könnyen és ital nélkül jön.

VI.

Persze nem mindenki iszik, ismerek a falumban bornemissza parasztot, azután meg Rákosi Jenő sem iszik, Bródy Sándor sem iszik Lánczy Leó sem, Wekerle Sándor sem. De sem a típus, sem a jellemzően kivételes nem ő bennük és általuk hordozódik. Különösen összezagyvált társadalom vagyunk, egy társadalom, mely nem is társadalom, de magyar volna, ha volna. Mennyire lehetetlen, botor és lelketlen azonban ez a kitalálás, magammal bizonyítom. Vajmi sokszor én, Tas Péter, az ő egyetlen magyarságára hiú és büszke, kételkedem: talán én nem vagyok magyar. Talán elaludtak a szüleim, s én is aludtam, holott aludni már veronállal se tudok. Talán az ifjú, pesti újságírók a magyarok, ezek a szerencsés kópék, akiket sohase űz, kínoz látás és gondolkozás. Ezek a derék, irigylendő fiúk, akik olvasnak Erzsébetvárosról, s mivel ők csak Erzsébetfalvát ismerik, tréfás dalban megírják az újságjukban: "Erzsébetváros itt vagyon Budapest közelében". A rím reá "éppen", "égen", "egészen", "légyen", "régen", "lében", nagyon sok a rím, óh, nagyon sok. S akik mindenre tudnak rímet, azok már boldog emberek és magyarok, s azoknak nem fáj a magyar Pimodán. Tudja isten s a józanabb eszem, nekem se fáj ez, ha bármennyire illetett és érdekelt is vagyok. Úgy kell annak, aki rosszul és rosszra született, s aki ideál-rontónak is különb ideálépítő a hivatásosaknál. Szabó Miska jut az eszembe, aki afféle gazda volt az apámnál, jó ember volt, de szerette az italt. Egy özvegyasszonnyal váltott jegyet, s a nagy alkalomra elmentünk mi is. Az apám, az anyám és én, a nyolcéves fiú, nyavalyás már akkor is. Szabó Miska az úrfit, becses magamat, bevitt a kisebbik szobába, s itatott. Apám, anyám csak akkor kaptak észhez, amikor az én kis nyolc éves gyermek-fizikumom tiltakozni kezdett. Szerencsére, az engem berúgató Szabó Miska, a vőlegény is, tökrészeg volt, s így igazat is mondhatott: "Ne tessék én reám haragudni, se a Péter úrfira, jaj annak a magyar embernek, aki nem tud inni, meg kell ezt tanulni".

Oh, a Szabó Miska igazsága, milyen igazság ez, mennyire látom naponként és estenként. Mellettem ült sokáig egy ember, aki maga az Ártás és Téboly volt. S ez az ember terhelten, titkos mérgektől mérgezetten csak éppen az alkoholhoz nem mert nyúlni. Ártás és Téboly volt ő, de belsőleg magyar, s negyvenéves korában inni kezdett. Lehet, hogy azóta el is pusztult, mivel elpusztul mindenki, aki utamba akad. Úgy jöttem az én utamon, hogy minden cimboráim kidőltek mellőlem, fegyházba, tébolydába, sírba. Ő is, a negyvenéves, a bolond és zseniális végül az én poharam szomszédjáért nyúlt: Szabó Miskának akart igazat adni tudta nélkül, Szabó Miskának akart igazat adni, akinek úgyis igaza van.

VII.

Asszony-lélek vagyok, âme féminine, ma is, amikor nem futkosok többé hisztériás sírással Budapest, Párizs és Róma háromszögében. Már sok mindennel tisztában vagyok, sok minden nem kell, ami valamikor borzasztóan kellett, s ezer oktalan rohamom van ma is még naponként. Elkezd fájni egy régi, hiú fájdalom s úgy fáj, hogy majd megbolondulok, rágondolok egy régi gondolatra, s szeretnék karddal összeaprítani néhány embert. A Tasok vitézlő vére ez, huncutul effeminálódva, falusi vér és lélek, de női lélek, úri lélek, gyáva lélek, barbár lélek. A többi csak cafrang rajtam, a többi: a civilizáció, a nehezemre eső férfiaskodás, a Nietzsche koncepciójára rálicitáló én-kultusz. Ez mind: úri és barbár, ami együtt női és természetesen negációja a mai kultúrának, mely férfias, sőt nő-férfiasító, demokrata és szociális, mindenek fölött pedig mesterséges.

Amikor író vagy mi az ördög lett belőlem, találkoznom és barátkoznom kellett volna egy valahonnani, goromba Sainte-Beuve-vel. Ez nyilván észrevette volna (honny soit, qui Wilde-ra gondol), hogy alapjában, belül, igazán, én asszony vagyok. S így szólott volna hozzám: Madame, így nem lehet írói pályára lépni, tessék előbb eldobni a fiatalságát s asszonyos hiúságát. Mert ott kezdődött az én tragédiám, hogy fiatal és asszonyosan hiú vagyok, amióta eszmélek. Hiába koptam, kopaszodtam, podagrásodtam s leptek el a nyavalyák, mindig Chaulnes hercegnőként éreztem: egy hercegnő, egy Tas Péter, a plebs számára sohse lehet idősebb harminc esztendősnél. S így gyűlöltettem meg magamat az emberekkel, akik fontos személyek, de akiket én sohse tartottam elég embereknek, holott ha megkoszorúztak, jólesett. Így voltam kénytelen, mikor már a sírógörcsök közelről fenyegettek, hogy férfiasságom látszatát megőrizzem, alkoholba menekülni, honnan, amíg fiatalsággal bírtam, mindig mint részeg győző kerültem ki.

Stuart Máriának, vagy Stuart Máriának is, volt végzetes afférja amiatt, hogy elsőnek akart belépni a templomba sok asszony közül? Nekem evvel az elsőséggel volt valamikor nagyon sok asszonyos bajom: templomba, iskolába, hírnévbe, női szűzességbe elsőnek akartam bejutni. Az Erinnysek úgy büntettek ezért, hogy ott se lehettem első, ahol rajtam kívül még keresnivaló, sőt áhítnivaló joga sem volt másnak. Diákkoromban meg akartam verni a tornatanáromat, mert hármast, elégségest rondított bele a mindenből-jeles bizonyítványomba. Attól kellett félnem, hogy ez engem második helyre juttat, valaki mögé, aki a tornából is jeles klasszifikációt kapott. Ezúttal s talán ezúttal először és utoljára nem vitatták el tőlem asszonylelkem örök, beteg, vágyva-vágyott örömét, az elsőséget. Azóta mintha minden összebeszélt volna ellenem, hogy megkóstoltassa az utolsónál utolsóbb sorsot: a második vagy harmadik hely sorsát. Ördög és pokol, de főképpen kedves kortársaim összefogtak a fiatalságom és a hiúságom ellen. Hiszen jól dolgoztak: távoztam minden helyről, elsőről, másodikról és harmadikról, messze élek; nem is élek. De ama halottak közül való halott vagyok, akivel számolniok kellett az élőknek, mert nem a kenyerüket veszem el. A nyugalmukat veszélyeztetem, a hitüket s ezenfölül a cinizmusukat, és amikor az ő fajtájukból való újak és éhesek jönnek, ez ifjú Sámsonok kezében én leszek a szamár-állkapocs.

VIII.

A Művészetről egykoron bizony nekem is megvolt a magam biztos, közönséges, jól belovagolt vesszőparipája. Számot vetettem szépen, hogy ki vagyok, honnan jövök, mennyi az erőm, mik izgatnak legjobban, meddig mehetek és merre van tőlem a Művészet. Az én race-om a kirgiz szomszédságból nem igen hozhatott magával előtte járó lángoszlopokat, lelkébe ivódott szomjúságokat avagy igézeteket. Egyéni balsors; kissé a legendának is aprokrif Hunor és Magor-legendára emlékeztető, hogy nekivágtam az ingoványnak a daloló és táncoló szűzekért. Mégis azt hittem, sokáig, hogy a Művészet Athénhoz egészen közel van, de Spártától éppen olyan messze, mint Rómától, Karthágótól vagy Jeruzsálemtől. Csalódtam: Athén és a Művészet Spártától vannak legtávolabb, s Cincinnatustól Ovidiusig egy lépés az út. S az új, gazdasági, modern életben még közelebb van Athénhez egy jószelű, örmény vitorlás, s hasonlóképpen közel vannak a jeruzsálemi pénzváltók is. Öszvérekkel járnak a kalmárok, lelkileg még ma is, s öszvérekkel könnyebb az Olümposzra fölkapaszkodni, mint erdélyi, köpcös, mokány lovakkal. Ezek olcsó panaszoknak látszanak, néhai Tolnai Lajoshoz se illett karakánságoknak, de az őszinteség nem tehet arról, hogy ő útszéli. És sok szabad annak, aki megjárta az ő hitével, aki félreállott a törekvők útjából s akinek bár még el se érte negyvenedik életévét, már memoárokat kell írnia.

Kutatok fájdalmaim fekete ládájában, mi is volt a legfájóbb az én fájdalmaim között, melyek bőven voltak és sohse voltak író-fájdalmak, de amolyan igaziak? Az Asszony nagyon kellett, mindig kellett, meghalni könnyebben és hamarabb tudtam volna az Asszonyért, mint a Művészetért. De az Asszony aránylag, így-úgy, valahogyan mindig kegyesebb volt hozzám a Másiknál s az ember-bozótoknál, melyeket át kellett volna gázolnom, hogy a Másikhoz jussak, a Művészethez. Az Asszony gonoszságáért egyenesen és csak a halált állapítottam meg mindig, mint medikámentumot. A Másik sohse volt olyan nagylelkű, hogy a halálra mutatott volna: életet és dacot parancsolt, ezekhez pedig mámor, alkohol kellett. Csak ne került volna napi parancsnak közénk, közém és a Művészet közé, a Pénz. Amivel jöttem, azt megcsináltam volna, akinek nem tetszettem, leköptem volna, s ma nem volnék önvádaskodó, síró és nyugtalan halott. De szörnyűségesen érzem a különbséget, hogy ital-példával éljek, a Goulet, Moët és Chandonne és a magyar pezsgők között. Szeretek sok fehérneműt fogyasztani, a bőrömet finomítani, szeretem a jó szappant s a jóféle illatszereket. Szeretek olyan Krőzus lenni, mint Morgan, a puha, keleti finom, szememmel játszó, sokszínű, süppedő és originális szőnyeg is nagy gyöngém. A yachtról, mely enyém, s nem lesz az enyém soha, s nem ócska vitorlás, mint a Herczeg Ferencé, már verseket írtam. Ördögbe is, ne nézzen engem senki bambának, tudtam én azt, hogy ezt a sok vágyat, akaratot nem fogom teljesíthetni magyar versekből, sőt semmilyen versekből se. De vigasztalásul, narkózisul, csak éppen annyit akartam és akarhattam, hogy legyek az, ami lehetek. Ne átalljon például engem tudomásul venni Herodes Magyarországon, mint ahogy Judeában élt őse is észrevette a kisdedet, aki bajt hozott. No, ezt el is értem. Herodes, az új Herodes, nem öletett le sok száz kisdedet: egyenesen reámhibázott. Én vártam, hogy valaki segítségemre fog sietni, végre sem maga az ügy, sem a halál nem egy emberé, de hiába vártam, úgy buktam el, hogy egy-két passzív szamaritánuson kívül még észre se vette senki. Ellenben arról gerezdesen rakottan szólott a beszéd, hogy Tas Péter korcsmázik, Tas Péter hisztériás, ami igaz. Hogy Tas Péter gonosz, harapó szájára veszi az ő társait, s rosszat mond mindenkikről. Honnan jusson eszébe Budapesten valakinek, hogy vannak nemes, érzéseikben túlontúl becsületes emberek is, szokatlanok Budapesten? Nem a heraldika által nemesek, de ezer hibájuk, fájdalmuk, pompájuk és emberségük által.

IX.

Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az én történetemnek, jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak kulturátlanságában egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten. Vad-bús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó véletlenségű vallás passe-partout-jával fölszerelt, kemény fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és betűnélkülinek elsősorban, mert ehhez első jussom volt, de a héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem, úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az emberek fölocsúdtak, s a halottakat eltakarították velem együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt s láttam, mint ugrálnak be a réseken, azok, akik engem a legharagosabban ugrattak. Ez is fátum: olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven felül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor, abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társaimul kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor nem szükséges az én személyemmel, mint aktuálissal foglalkozniok. Valószínű, hogy asszonylelkem beleránt, kényszerít sok igazságtalanságba is, de a haragom igazságos. S nevetek előre azon az engem vigasztalni akaró bölcsen, aki kül- és belföldi példákkal akar meggyőzni arról, hogy ez mindig így volt. Nekem sem Akiba, se más, hitelesebb bölcs nem imponál: a hivatásos bölcs tanároknak dolgozik, az egyéniség viszont a saját maga filozófusa. Joga van mindenkinek, akinek képessége van hozzá, saját hibáit megbocsátani, s reklamálni az emberektől azt, ami hite szerint reklamálandó.

X.

Az Este bemázolta már lelkemet a búcsúzó novemberi Nap leírhatatlan, gyászos, szép színeivel: meghalok vagy legalábbis szeretnék meghalni. Nem úgy, hogy jöjjön a halál akkor, amikor én tudom, ehhez kissé rosszak az idegeim. De lepjen meg bármikor, s két nap múlva egy falusi temetőben olvashassa bárki akár helyesírási hibákkal a fekete fejfán: "It nyukszik Tas Péter". Egy piros kancsó áll előttem: már csak a fenekén ül két-három kis pohárnyi bor. Ez a kancsó nem is ígért többet vagy mást: bort ígért addig, míg a fenekét érem. De az élettel, az istenét neki, kissé másképpen szerződtünk, akkor, amikor ifjú könnyelműséggel kötöttem az alkukat, s adtam a foglalókat. Jó, én, ha időm, erőm és szeszélyem van rá, megkeresem a magyar törvényszerűséget magamnak, s megépítem a magyar Pimodánt. De énutánam jöhetnek még jobbhiszemű, még ártatlanabb, s magukon segíteni sehogy se tudó legények. Itt, e földön, hol élnünk s halnunk kell, minden csak rosszabbul lesz, mint ma van. Szóval még csak ezután lesz igazán jó dolguk azoknak, akik másolatoknak születnek, de olyan éhes másolatoknak, akik meg tudnak enni, ha éhesek, tíz eredetit.

Athé, vagy hogy is nevezi Julius Caesarban a romlás istennőjét Shakespeare, nekünk engedte seregét. A föltorlódott, ókori, tatár vadság s a huszadik század stílustalan, szmokingos szalonzsiványsága készülnek alaposan megölni azt, ami szép magyarság és intellektualitás óhajtana lenni. Jó is volt ez elől félrehúzódni, s nagy - hogy így mondjam - típus-fájdalmak helyett csak önnönmagamért fájni és szenvedni. Milyen szent és nagy dolog a fájdalom, szegélyezve régi haragok és dühök lilaszínű-barna, terhes glóriájával. Megint csak Baudelaire tanácsa kell a boros kancsó mellé: ok és mentség a sírásra és elpusztulásra.

Elég öreg és elég anti-poéta, sőt moralista vagyok ma már ahhoz, hogy megkönnyítsen engem a másokért sírt sírás. Siratom magamat természetesen mindenek előtt, mert farizeus az, aki magánál mást különbnek, becsesebbnek és szánnivalóbbnak tart. De siratok azután mindenkit, akinek érzései parancsolók, abszolútak, hatalmasabbak az embernél, nem kanalizálhatók irodalmi vagy művészi működésbe, s nem könnyülnek könnyel vagy káromkodással. Siratom azokat, akik nem születtek a maguk hazájában, nagyon messziről jöttek, s ha oda akarnának jutni, ahova stafétáknak küldték valahonnan őket, éppen tíz életet kellene élniök. Siratom a magam s kevés testvéreim magyarságát, mely különösen átok Amerika fölfedeztetése óta, honnan az újkor is számíttatik. Siratom őket, testvéreimet, kik voltak, élnek s eljövendők s kik a Pimodán-hotelbe jutnak. Még több sírással siratom azokat, akiknek még ez sem fog megmaradni, s meghalnak vagy megbolondulnak szárazon.

A hit valami olyan portéka, mely minden korszak emberei számára akképpen jut, adódik, mint a kenyér. Volt eset rá, hogy Párizsban is külön számították föl az étkezésnél a kenyeret, s Budapesten két krajcárért kétszer annyit adtak, mint ma. Az okos közgazdászok megmondják a kíváncsinak, hogy micsoda konstellációk az okai ennek. De a hit talán gazdaságilag megmagyarázhatatlanabb a gabonánál és kenyérnél. Nem igaz az, hogy olykor-olykor valahonnan a déli vagy északi sarkról egy-egy pesszimista áramlat indul útnak az emberek lelkeire. De az igaz, hogy hit ma még a proletár, az új szívek birodalmában is talmi. Nincs hit és teljességgel nincs hit itt a Duna-Tisza táján, ahol általában mindig kevés volt. A delejtű-emberekről beszélek, ami nyilvánvaló, az érzékenyekről s az értelmes szomorúakról.

Úgy látom, hogy semmit se mondtam el abból, amit akartam, s két napig tolulna a ceruzám alá az írnivaló. De ha most még tovább írnék, halálban is kegyetlen volnék, s a síromból is kikaparnának. Jobb egyelőre magamnak sírni, elbújva, hangtalanul és írástalanul. Befejezem a magyar Pimodánról kelt furcsa írásomat. Dokumentumnak így is dokumentum, és én dokumentumot akartam adni. Hiányosnak akkor is hiányos volna, ha mindent megírnék, ami az én tragédiám mögött rajzik, s amit meg tudnék írni. Egyszer talán, ha a halál igazán és alaposan nem végez velem, valahol folytatom. De ha nem én írom meg a folytatást - óh, a szerencsétlen -, meg fog születni vagy talán már ír és harcol is, aki tovább írja a magyar Pimodánt.

Ny 1908. január 1.-február 16.

Ady Endre

103. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Chaulnes-Shonts nász

Amerikára, a milliárdosokéra, mostanában igazán rájár a rúd: éppen ma is lakodalom van New York híres ötödik avenüjén. Ezúttal francia mágnás esküszik örök hűséget az amerikai millióknak: egy Chaulnes herceg veszi nőül Shonts Theodora kisasszonyt. Amerikában olyas valami lehet a gazdag hölgyek mágnás-éhsége, mint a krach: ha valahol beáll, terjed, mint a tűz. Igazuk van azoknak a szigorú yankee-knek, akik törvényt akarnak hozni az amerikai nők költséges boldogsága ellen. De Európának is mozognia kellene, legalábbis ott, ahol demokrácia és kultúra uralkodnak. Franciaországban nagyon sokszor az Amerikából kapott hozományból csinálnak feudális, klerikális politikát a mágnás urak. Boni de Castellane, a Gould-leány exférje, egy választásra félmillió frankot költött el. Szóval, az amerikai milliók konzerválják és nyakán tartják a demokrata társadalmaknak a mágnásokat. Magyarországon ugyan nemigen értik ezt az emberek, de ezt a kárt sok ezer millió dollárral se lehet fájdalomdíjazni.

II.

A háború és a nyomdászok

Az ötlet Angliában termett, bizarr, mulatságos, de talán csak egyelőre, egy-kétszáz évig. Egy angol publicista azt az orvosságot találta ki a háborúra, hogy a nyomdászok, a szedők lépjenek sorompóba. A modern háború egy véres, monstre üzleti trükk, mely jobban rá van utalva a nyilvánosságra, mint a színház. Ha tehát a világ összes nyomdászai kijelentik és megtartják, hogy háborús híreket nem szednek ki, megbukik - a háború. Ötletnek csinos, de megvalósítani majd csak akkor lehet, ha beteljesedik az a másik, szintén csinos álom, amikor az államok szerkesztőségi nagykövetségekkel és hírlapírókkal képviseltetik magukat.

III.

A pittsburgi korcsmáros

Egy pittsburgi korcsmárosról hallottam ma megható és gyönyörű történetet. Szilágysági, magyaros oláh ember, aki amerikai leányt vett el s ma már tökéletes yankee. Jött a nagy krízis s csak Pittsburgban és környékén sok-sok ezer magyar maradt kenyér nélkül. Ezek a szegény ördögök elmentek egy utolsó italra korcsmáros földijükhöz. A korcsmáros pedig kiválasztotta az ő falujából s környékéről valókat. Voltak vagy negyvenen-ötvenen, s így szólt hozzájuk, mikor egymás között voltak, a korcsmáros:

- Miért mennétek haza kegyelemből, nyomorúsággal a nyomorba? Hiszen tudjátok, mi vár benneteket otthon, ugye? Itt mégis csak másként van, itt még a nyomorúság sem tart örök időkig. Földiek vagyunk, majdnem rokonok, nálam kaptok enni, inni, amíg munka kerül. A pittsburgi korcsmáros nem gazdag ember, s amit tett, nem spekuláció. Negyven-ötven embert tart étellel, itallal már öt hónap óta, talán bele is pusztul. Bár csak tanulna tőle a magyar állam, s ezt mondaná a kivándorlóknak:

- Ne menjetek ki, hiszen künn nincs munka, s én segíteni akarok rajtatok. Addig is, míg munkához juttatlak benneteket, ami nekem, államnak, kutyakötelességem, négy-öt hónapig kaptok enni, ha nincs munkátok.

Azonban a magyar állam egyike a világ legrosszabb vendéglőseinek.

Budapesti Napló 1908. február 18.

Ód.

104. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A lourdes-i titok

Lourdes jubilál, s nem szeretnék a jubileumról magam se elmaradni, habár ajándékomat e lapban már egyszer föltálaltam. A lourdes-i titokról van szó, s arról, hogy ki volt a Bernadette-nek megjelent Szűz. A lourdes-i polgármester s Lourdes környékének minden intelligens lakója ezt éppen olyan jól tudja, mint az a nagyon előkelő francia katolikus ember, akitől én az esetet hallottam. P. csokoládégyárosnak unatkozó, fiatal, kikapós, szép feleségét zavarta meg randevún az együgyű leányka. S az asszony mennyei ötlettel úgy vágta ki magát, hogy mint Szűz Mária kápráztatta el a leányt. Az asszony neve különben franciából magyarra fordítva - szalmazsákot jelent, tessék visszafordítani franciára. Azóta Lourdes világhírű a város nagyszerűen él az emberek ostobaságából, sőt a csokoládégyár is egyszerre pompás vállalat lett. Amikor a francia kormány be akarta tiltani a szerelem e szentté vált barlangjához a zarándoklást, az egész város és az egész vidék lázadott. A polgármester is, aki saját vallomása szerint ateista, sőt az ateisták lázadoztak legjobban. Talán igazuk is volt, Lourdes és környéke a búcsújáróhely nélkül rettenetesen szegény volna. Azután pedig, ha minden intézményt eltörülnének, amelynek bázisa az emberek ostobasága, vajon mi maradna a mi mai egész kultúránkból?

II.

Képviselő urak figyelmébe

Amikor az általános választói jog még akkor is veszedelmes lehet, ha nem lesz általános, s akkor is jöhet, ha hason csúsznak a Burg előtt, jó lesz a magyar képviselő uraknak egy kis külföldi politikai kátét tanulniok. Figyelmükbe ajánljuk például, mint új eseményt és új követni való példát, egy Chéron nevű francia képviselő úr trükkjét. A képviselő úr nagyon fél a jövő választástól, s leszalad a kerületébe, Caenba, amikor csak teheti. Amikor utoljára lenn járt s tartott tengernyi beszámoló beszédet, nagyszerű ötlete támadt. A caeni színházban külön beszámolót hirdetett, s tartott a kerület hölgyeinek. Kétezer hölgy szorongott a színházban s egyetlen férfiú, az is a színpadon, a képviselő Chéron úr. Nem lehet tudni, miket beszélt, mert a nők ezúttal, kivételesen titoktartók, s nem akarják elárulni Chéron urat. De az bizonyos, ezt már igenis hangoztatják a caeni s környéki hölgyek: merjen csak föllépni akárki is Chéron úr ellen.

III.

Hallgassanak a püspökök

Franciaország püspökei nem olyan boldogok, mint a magyarok, akiknek a Vatikán még a keserűvíz beszedéséhez is áldást küld. Hiszen aránylag jól viselték magukat az Egyház és Állam nagy harcában, históriai válópörében. Mégis, mégis a Vatikánnak az a gyanúja, hogy a francia püspökök nagy része inkább francia, mint pápista. A francia püspökök szerettek volna mostanában ismét összegyűlni s beszélgetni, vitatkozni az Egyház nehéz helyzetéről. Természetesen bejelentették tervüket a pápának, aki hamar megírta a választ. A válasz az, hogy a pápa nem szereti, ha a francia püspökök eszmét cserélnek, üljenek csak nyugodtan, s várják, hogy Róma mikor-mikor miket üzen. Eszmét azonban ne cseréljenek, sőt óva óvakodjanak attól, hogy gondolataik támadjanak.

Budapesti Napló 1908. február 22.

Ód.

105. A FALÁS RENDJE

Egy régi ember, aki ma is hüledezik azon, hogy Tisza Kálmánnak meg kellett halnia, politikáról beszélgetett. Mikor már nagyon haragos és bús lett a saját szavától, elhallgatott egy kicsit, s azután dünnyögve így fejezte be:

- Még most is azt hiszem, hogy ez az egész új rend egy farsangi tréfa. A király, hála istennek, még jókedvű ember, s azt akarta, hogy mulasson már egyszer az ő kedvelt Magyarországa is. Ezért csinálta s csinálja ezt a sok tréfás kinevezést és kitüntetést. De egyszer csak, talán holnap, megszólal: no, ez csak tréfa volt ám, legyen vége.

Valaki, aki mulatott az öreg úr keserű ötletén, ezeket mondta rá:

- Téved bátyám, ez az új rend nagyon komoly rend, a világ legrégibb rendje: ez a falás rendje. Van egy úri Magyarország, amelyet el kell tartani. Muszáj, mert dolgozni úgyse tud s ha nem tartjuk el, csak nagyobb baj lesz. Harminc esztendőnél tovább csak egy része falhatott, a másik rész mérsékelten vagy sehogy. Ez a másik rész közben szaporodott mindenképpen, s falni akart mindenképpen. A világ rendje szerint nekik kellett következniök, s most ők falnak.

S egy harmadik, aki nem szólott bele a diskurzusba, még kipótolta végül ennyivel:

- Minden országban, valamirevalóban, a mienknél nagyobbakban, sokallják a képviselők számát. Nálunk az a terv, hogy fölemelik derekasan a számot, mint ahogy minden téren szaporítják az állásokat. Pedig tudjuk, hogy Magyarországon eddig is csak az eltartandók érdekében kreálódtak az állások. A jelen úri Magyarországa aggodalmasan gondoskodik a jövendő Magyarországról. Meg azután a mai falók többen vannak, mint a tegnapiak, nekik több kell.

És az egész társaság szinte megbékülten hallgatott. Nincs ma Magyarországon abnormális állapot, de természetes rend: a falás rendje.

Budapesti Napló 1908. február 27.

A.

106. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Nincsenek már royalisták

Szegény Carlos királyról tíz év múlva talán még a portugál iskolás gyermekek se fognak sokat tudni. Íme, a francia royalista lapok könnyeket hullatnak, hogy XVI. Lajos halálának évfordulóján egyre kevesebb ember gyászol. Évtizedeken át a híres Saint-Germain-L'Auxerrois-kápolna alig tudta e napon befogadni a gyászoló fekete arisztokráciát. A "tiszta" arisztokráciát, ahogy magát nevezi a régi Bourbon-nemesség. S néhány év óta egy-két mágnás jelenik meg a gyászmisén, ezek is inkább csak szokásból. Nincsenek ma már royalisták - csak az eleven királyok számára.

II.

Nem nemes testőrtiszt

Poroszországban csoda történt, kineveztek testőrtisztté valakit, aki nem nemes. Ez Poroszországban valami olyan nagy dolog, mintha nálunk kamarásnak neveznék azt, aki legföljebb csak udvari tanácsos lehet. Úgy látszik, hogy demokráciában már Poroszország is megelőzte Magyarországot. Ám az is lehetséges, hogy ennek a kinevezésnek nem demokrata oka van. Berlinben az udvar körül, a testőrtiszt urak között is egy idő óta egy nagy félreértés lett úrrá. Előkelő urak, testőrtisztek is azt kezdték hinni, hogy udvari uraknak szeretniök is másképpen kell, mint másoknak. Most Vilmos császár valószínűleg azért fog néhányat bevinni közéjük a nem egészen degenerált polgári osztályokból, hogy ezek az uraknak - példát adjanak.

III.

Aki sokszor hal meg

Alig van még élő ember, akinek annyiszor kelt halálhíre, mint Bécs kedves Luegerének. Nem hiában, hogy sokan féltik és sokan utálják ezt a hírhedt embert. Az utolsó halálhírt már majdnem mindenki elhitte. Luegerért nyilvánosan, egy bécsi bálban egy asztmás főherceg ürített poharat. Az asztma egy kicsit a halál kutyájaként ismeretes, s az emberek azt hitték, hogy ez a köszöntő rosszat jelent. S íme Lueger ezt is kibírta, annyi halál után most se halt meg, könnyű annak ilyen sokszor halni meg, aki olyan ügyesen tudta a maga életét kormányozni.

Budapesti Napló 1908. február 29.

Ód.

107. TINTASZAGÚ SZERELEM

Neuillyben, az alig-pogány Párizs tőszomszédságában, szép, úri parkban, Nyárelő idején, egy-két-három év óta furcsa gardenpartyt tart egy sereg nő. Fiatal vagy legalább is olyan dámák egytől-egyig, akik fiatalságot és őrületet tudnának nyújtani alkalmas és érdemes férfiaknak. Bolondulnak a versért, mindenféle szépírásért, képért, muzsikáért, faragásért, nemes ékszerért, ha a másé is, ruháért, épületért. Ezenfölül a rózsás Naplementéért, a virágokért, a tengerért, a viharért, a csókért, a szép szomorúságért, a percek váratlan, misztikus hangulataiért. El se tudnám sorolni mindazt a szépséget, amire ezek az amazonságra kárhoztatott nők kaphatók, s amit meg tudnának férfiakkal osztani. De azt állítják, szegények, hogy nincs kivel és nincs kiért, a régi tipusú művészhím meghalt, s a nemesebb hajtású hölgyek ennélfogva magukramaradnak. Nyári ünnepükön tehát görög ruhákba öltöznek e nők, énekelnek, verseket szavalnak, szeretik egymást, s Szaffóra emlékeznek. Szaffóra, aki pedig ugyanott élt s halt meg, ahol tengernyi idő múlva Lafcadio Hearn, tehát egy igazi férfiú s igazi művész született. Ezek a dámák Neuillyben a mai férfi-művész ellen tüntetnek haragosan, virágosan, félmeztelenül, egymásra borultan, s mondjuk meg előre: asszonyos igazságtalansággal. Ők azt panaszolják s akarnák elhitetni, hogy a legendás, nagy szerelmek elmúlásáért a férfiú a felelős, mint buja, csélcsap, állhatatlan állat. Egyikük-másikuk még világosabban beszél: a férfi-művész gyalázatosan elfelejti, hogy a szerelem és a művészet milyen teljesen egyek. Egy sejt ez a kettő, mely kettéválik az ő sajátos termékenyülésük, oszlásuk idején, de azután talán minden eddigi természettudomány ellenére, mégis mindig, csak mindig egymást keresi. Az új művész azonban - Neuilly szerint és sok mai tiszteletreméltó, de megtévedt nőstény szerint - úgy kezeli a szerelemvágyat, mint a fejfájást. Nem nézi, milyen utcasarkon van a patika, ahol megveszi antipirinjét, aszpirinjét, sőt nuvaszpirinjét, a fő, hogy túllegyen a fejfájáson. A kiváló nő pedig, a szegény-szegény Überweib, legjobb esetben is csak úgy jár, mint a nagy Eleonóra D'Annunzióval. Legjobb esetben elárulják őket a világnak versben, képben, színdarabban, regényben; de otthagyni mégis csak otthagyják őket. Mindig ők, a nők, adnak többet, s mindig őket csalják meg, mert ők, a liliomok, csak egyet tudnak szeretni. A férfi-művészek érdemetlenek lettek a kiváló nők szerelmére, tehát ők, az asszonyok desperáltak, fölhasználják a művészetet a szerelem pótlására, s vigasztalják egymást, szívesen, pláne, ha hajlandóságuk is biztatja őket.

Eddig a vád, s a tényállás, mely, hogy ne keresgéljek sokáig, nekem az okvetlenül szerencsétlen H. Becque-et juttatja mindjárt az eszembe. Egy írása után valamely egzaltált arisztokrata hölgy szaladt, rohant elegáns fogatjával olyan barátnőjéhez, aki hallomásból tudta, hol lakik Becque. A forró nő megáll a jelzett ház előtt, s érdeklődik a concierge-nél: Becque a harmadik vagy pláne negyedik emeleten lakik. A szép, szerelmes asszony elfintorítja az arcát, lift persze nincs, megfordul; visszaül a kocsijába. És Becque, akit sok mindenért tudott volna feledtetni egy szép, parfümös, előkelő liaison, mindezt csak két év múlva tudja meg. De azután eszembe jut nekem sok régibb, egykorú s újabb szerelmi tragikomédia is, ahol szintén nem a nők húzták a rövidebbet. Ezek az írókra és művészekre pályázó nők megértetik az emberrel Goethétől Heinéig, előttük, közben és utánuk azokat a művészeket, akik végül csak azt keresték, ami minden nőben így-úgy, megtalálható. Most olvastam egy Sainte-Beuve-höz írott levelet, sőt nem is egyet, de többet, hanem ezúttal egy kéztől írottakat. Olasz nő az írójuk, aki fiatalabb korában Chateaubriand-t boldogította, sőt valószínűleg alaposabban, mint Sainte-Beuve-öt, aki ebbe a nőbe elkésve beleesett. Az egyik fiáról ír ez az asszony, akit a Sainte-Beuve fiának szeretne tudni, holott nem az és - mégis az. "Maguk férfiak, moralista természetűek, olyan keveset sejtenek és tudnak rólunk s a mi titkainkról." Effélét ír az asszony, s arra céloz, hogy ez a fiú mégis csak a Sainte-Beuve fia, mert a fiú életének legfontosabb momentumában - Sainte-Beuve-öt képzelte el magának az asszony. S ők, az efféle asszonyok ezt s az effélét komolyan hiszik, pláne ha kissé öregedők is már, s minden móddal, ürüggyel hozzá akarják valakihez magukat fűzni. Ojjé, én így akár megesküszöm arra is, hogy George Sand se csalta meg Musset-t sem Veneziában, sem másutt. Igaz, hogy csalásról voltaképpen a nemi, szerelmi életben csak a hamis odaadáskor lehetne szó, de ez sem egészen igaz. E különleges bánásra, elbírálásra, sőt sokszor különleges csókra váró nők kötelesek számolni a művész speciális természetrajzával. Addig maradjanak csak az ilyen férfiúval, amíg mindazt adhatják, ami ennek őrület, illúzió, minden, bogár, sine-qua-non.

Éppen a George Sand esete épületesen jellemző az egész, különben meglehetősen ingoványos, mert csaknem minden egyénnél külön megfejtést váró problémában. George Sand lelki élményeket, témákat s regényfolytató anyagot nyomott ki szegény Musset véres szívsebeiből. Ezeknek a nőknek kell a művész emberalatti vagy emberfölötti - mindegy - nagyérzése, fájdalomakrobatikája, nyögő megsemmisülése. Közben azonban az ő tehénétvágyuk egészen normálisan, sőt sokszor abnormálisan legel a legközönségesebb férfiak rétjén. Elvégeztetik a szerelem fiziológiai, sőt technikai csúnyább, de nekik okvetlenül elsősorban fontos és nélkülözhetetlen felét - fenét felét, kilenctized részét -, valami lenézett, de ez alkalmakra megbecsült férfiúval. Erre nyomban fölébred bennük a szépség papnője, az élet átfogója, nagy végletek keresője, s a - művész után való vágy. Én bizony bizonyos vagyok abban is, hogy Sainte-Beuve éppen olyan ártatlan volt Victor Hugo apailag irodalmian vitatott leányánál, mint az olasz asszony fiánál, amint valószínű, hogy Hugo is ártatlan volt.

Ha írókról van szó, elfogadom a jó szót, amelyet a George Sand-Musset-szerelem juttatott valakinek szerencsésen az eszébe: a tintaszagú szerelem. De nemcsak olyan couple-kra értem, akik mindaketten művészek vagy írók, tehát bolondos emberek, emóciókat keresők. Minden olyan szerelemre, ahol a nő jelentkezik a művésznél, mint megértő, mint a művész életének betöltője, vagy kiengesztelője. Ördögöt is értenek ők ehhez, s nem is tehetnek róla: ők azok, akik a parthenogenezis teóriája szerint még akkor is asszonyok tudnak lenni, ha majd a férfiakra nem szorulnak rá. A nagy szerelmek elmúlásáért a változott gazdasági és egyén-idegrendszerbeli viszonyokon kívül nem a modern vagy tegnapi művész-férfi a felelős. Nyilván egy kis megsikamlása kell a fejlődésnek, ami nem is tudományellenes - természetesen előre -, és a nő különb lesz, mint ma. Az a nő tudniillik, mely méltó a művészhez, kit ezredévek óta üldöz, föltéve, hogy a férfi-művész species eközben maga is meg nem változik. A művész, s kár, hogy a Nyugatban is még egyszer le kell írni: művész, többet tud adni a nőnek, aki hozzá jön, mint a görögök Zeusza. Mindent, életet, tehát: fájdalmat, örömet, halált és végtelenséget. Ezt azok a nők is valószínűleg sejtik, akik Neuillyben mostanában férfiellenes tűntető Szaffó-ünnepeket rendeznek. Talán részben azért, ami szép, ha nagyon beteg is, mert egymást óhajtják. Vagy talán azért, ami csúnya, mert: a sok férfievésben elvásott foguknak különleges csemege kell. Egy marad mindebből bizonyos: sok mindent szétbont a kémia, amikor még mindig elválaszthatatlannak kell találnia a szerelmet és a művészetet. Sajnos, a tintaszagú szerelmet is, mert az élet, a sors, a rendeltetés ilyen: hibás és foltos.

Ny 1908. március 1.

Ady Endre