82. [IRODALOMPOLITIKA]

[Ady Endre nyilatkozata]

Hogy kell-e irodalompolitika, s hogy hogyan kell, erről nekem régen és változatlanul megvan a véleményem, bőrömön és véremen szerzett.

Hatvany Lajos barátom nemrégiben pompás cikkben, éppen ebben a bizonyos irodalompolitikáról szólóban, mintha valamit nem eléggé hangosan mondott volna ki. Megmondhatja Hatvany Lajos is, hogy valahányszor e cikktémájáról szó esett közöttünk, talán még nálánál is hevesebben kardoskodtam az ő okos és nagy igazságaiért. De sőt bátrabb voltam, lévén az én számomra könnyebb és felelősségtelenebb a bátorság, s azt vallottam, hogy nem elég a harc csak az impotensek, a számító epigonok s az öreg irodalmi tiszttartók ellen. Már-már harcolnunk kell istenigazában azok ellen a boltossegédek és masamód-kisasszonyok ellen is, akik a mi törő, rettenetes küzdelmünkből utánozón olcsó hasznot iparkodnak húzni.

Nem ez az, amit Hatvany Lajos talán nem mondott ki elég hangosan, hanem az, hogy nekünk, néhányunknak, harcunk legkezdetén nem a fiatalság volt minden erőnk és jogcímünk. És nem a merészség csupán, amellyel egyedül afrikai kutatóknak, aviatikusoknak s börzelovagoknak szabad elindulni a merészség egyéb alsóbbrendű pályáiról hallgatván. És talán azt nem mondta ki elég hangosan az én szeretett és bátor Hatvany Lajosom, hogy mi, újítók és fölszabadítók, még nem hódítottunk annyit, hogy éppen csak tőlünk, nálunk akarjanak sarcolni a sarcoló kedvű legfiatalabbak.

Ez nem volt soha s nem lehetett se kenyérnek, se becsülésnek, hírnek irigylése avagy pláne új köntösű reakció, de egy szörnyűen világos megállapítás. Két-három-négy ember piacra vitte a bőrét, s mondjuk egy anticipált, szép, öreg frázissal: fölébresztette a magyar irodalmat, mely egy fertályszázadig horkolva aludt, s ekkor jönnek lakomára gyülekezve a jó fogú és jó gyomrú ifjak.

Hiszen jöjjenek az ifjak, mindig, örökösen jöjjenek, újjal, ébresztővel, naggyal, valamivel, de ne csupán sokféle éhségükkel. S akiket illet, ne felejtsék el, hogy mi még nem nyertük meg a csatát, s csak pusztulásba visz bennünket a hátunkra rohanó mezei had. Itt várak és területek vannak, meghódítandók, megvevendők, legyenek hát [a] fiatal fölbátorultak illő türelemmel, ha a merészségnél egyebet úgyse tudnak behozni a viadalba.

Egyszer, valamikor, kedves, úri körben, irodalomról vitázó társaságban azt mondtam: természettudományos alapon se lehetséges, hogy jobb, igazabb magyar lírikus jöhessen harminc-negyven évig nálamnál s erősebb irodalmi forrongás a mienkénél. Ez a tréfás hencegés, lehántva magamról a magamra övezett, önkényes dicsőség-ruhát, nem is olyan ízetlen tréfa: az Idő törvényt és rendet tart még az irodalomban is.

Lehet, hogy nekünk a mai struktúrájú Magyarországban az lesz a sorsunk, hogy a méltóságos aggok s méltatlan ifjoncok kettős ostroma, illetve ereje közül rokkantan kibukunk. S nekünk, akiknek ma még szép muszáj-dolog beletörődnünk a valamilyes érvényesülésnek ál és megalázó voltába, holnap talán ez a kevés se jut. Zagyva, kicsi publikum, fölszabadult, zöld írók, dafkekritikusok: ezek bizony nem nagyon igazolják a Hatvany Lajos nobilis lelkének szép optimizmusát, de hátha hamar igazolni fogja őt a fejlődés törvénye, parancsa, bölcsessége.

Világ 1911. december 30.

Ady Endre

83. [SEMPER IDEM]

[Gonda József könyve]

Gonda József könyvét szeretem és irigylem is, mert a Semper Idem írójánál aligha él ma hivőbb, teltebb, kulturáltabb[,] jobb magyar és író. Ha nem sértem meg vele Gondát, azt óhajtanám, hogy minden leendő nagy sorsú magyar író ilyen feljegyzésekkel induljon útra. De ez lehetetlen, már csak azért is az, mert Gonda József maga is kész író, poéta és gondolkozó s ráadásul a legtipikusabban új, magyar publikum.

Ilyen lettem volna én, ha Isten és Sors engedik, és a forradalmár író s a békétlen intellektuel e szent kettősségét benne nagyon megcsodálom. De jólesik tudnom, hogy ez a Gonda József nem egyedülije, hanem prototípusa egy készülő magyar társadalom vezéreinek. Valaki, akinek hite, elszántsága, véleménye, tudása, ösztöne, sőt művészete van mindenhez, amit élet és hír hozzáterelnek.

Szeretem Gonda Józsefet. Párizsi lármáimban, bajaimban is annak idején könnyezően megdöbbentett, mikor értesültem, hogy Hódmezővásárhelyen is van - valakink. Mert ez a legnagyszerűbb dolog - persze Ignotus rögtön meglátta -, hogy ilyen Gonda terem ma már a leghihetetlenebb pusztán.

Gonda József még sok szépet, megértőt, bátrat, magyarat[!] s esetleg egészen újat is fog a fejünkhöz vágni, és mi szívesen tartjuk a fejünket.

Adjon Isten - akiben ilyen egyszerűen talán Gonda se hisz, de aki van valahogy - nekünk sok ilyen nagyszerű, magyar intellektuelt.

A Jövendő 1912. január

Ady Endre

84. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A magyar Provence) Hódmezővásárhely a magyar Provence, hol és honnan s melyben sűrűen zúg a hír, s ahol a mistrál oly bejáratos, mint akár Arles-ban. Nagy Gyurka is ott él, az exképviselő, aki székelységével, ifjúságával s republikanizmusával sok-sok rossz viccet ért el már. Szokása ugyanis a mai magyar hírlapírásnak, részben-részben, hogy hitetlenségéért, tudatlanságáért, láztalanságáért a lelkeseken áll bosszút. Nagy György lelkes, szép, egész ember, s félek, hogy hiában[!] fogják rá a naivságot, mert ő nem naiv. Igaz, hogy ma minden okos embernek legalábbis az a témája és gondja, hogy Elek Pál rehabilitálódjék, avagy ne tehesse ezt. De közben a nyakunkat simogatják, fogják, s készül valami, ami esetleg nagyon rokonságos lehet az 1850. évvel. És ha csúfolják szellemes hírlapíróink a magyar Provence-ot s Nagy Gyurkát, jusson eszükbe, ha tud, hogy a Marseillaise is provence-i, s hogy Nagy Györgynek - maholnap igaza lehet.

II.

(Antal Gábor - elkésett) Antal Gábor, kálvinista püspökeink legkiválóbbja, elment a minap, hogy hittársainak örömét közölje a lutheránusok, a másikfajta protestánsok egyik ünnepén. Szépeket mondott Antal Gábor, mert mi, protestánsok, értünk az orációhoz, de amit a magyar protestantizmus jövőjéről mondott, az legalábbis bűnös optimizmus. Itt már csak múltról beszélhetünk, mert óvakodásunkkal elkéstünk e pápista világban, s Antal Gábor is elkésett.

III.

(Az irodalmi Máramaros) Máramaros Egan-fiaira, szóval némely, ottani, hamarjött kazárokra fogták rá, hogy pénzért mindenre - tanúk. Amikor még Tisza István a "közgazdasági tevékenység" hitében, jelszavában s hazugságában élt, ez rendjén volt. De azóta Tisza, a Tisza, Máramaros, kazár, irodalom, véderőtörvény, Jelen és Jövő megváltozott. Tiszáék azonban emberek, s habár a zsidót nem szeretik, át-áthívnak saját külön folyóiratukhoz, néhanapján, egy-egy máramarosi tanút is. A tanúnak nem árt, az irodalomnak sem, Máramaros hírnevének sem, de legkevésbé Tisza Istvánnak s az ő harciasan komoly lapjának. Sok itt Budapesten az igazán félreértett tehetség, sok a bűn, sok a Máramaros, sok az irodalom, és sok az - író.

IV.

(Megint a Széchenyi-bál) A Széchenyi-bálról azt se tudom, megvolt-e vagy se, de írni írtam már egyszer róla. Van egy új ideám: menjenek el Döblingbe a bál rendezői, s nézzenek szét eme hazafiasan megszentelt és borús helyen. És azután merjenek bált csinálni, hencegni, táncolni a Széchenyi-bál hívei, táncosai és álmagyarjai.

V.

(A Simor öröksége) Váltogatni kell minden rendszert, s Róma és a pápaság ezt húszezerszer igazán kipróbálták. Az esztergomi szék alapjában s voltaképpen csak vagyonilag szép és jó, hiszen egy koldus krajnai püspökség hatalmasabb nála. De, bár Magyarországon ma a klerikalizmus a divat s a Kollonich-rendszer, a nagy vagyonú magyar klerikalizmus utálatosan lakáj. És Magyarország számára nem jelent szívbevágót, hogy Simor örökségébe, melyben véletlenül Vaszary ül, ki fog következni. Egy bizonyos: valami fog következni ennyi szamárság és megalkuvás után, s ez a következés szekularizáció is lehet, de természetesen kombinálva egy esztergomi prímással.

Világ 1912. január 20.

Ady Endre

85. A SERLEGES MAGYARORSZÁG

Ezt a mai Magyarországot egy csintalan és Voltaire-beoltott magyar epigon, aki egy kicsit Kecskeméthy Aurél, s egy kicsit Baczur Gazsi, furcsán kicsúfolhatná. Serleges nemzet valánk és vagyunk tudniillik nagy idők óta, de most jutottunk el a stílushoz, s most lett serleg-bujdostatásunkból: művészet. Ma már nemesen, szépen rászolgáltunk a serleges Magyarország címére, rangjára: ma díszpoharat ürít Magyarországon az is, akit a bornak csak illata is lever a lábáról. Megérjük, hogy Magyarország buzgó, nemes antialkoholistái is kikaparnak egy halott antialkoholista őst a sírjából, ha ugyan volt, élt és halt valaha ilyen. S valóban semmi sem illik jobban a mai Magyarországhoz, mint az ős-kikeresés, serlegalapítás s nagy ováció díszserleggel a Múltra.

Ez a jó Feszty Árpád, ha már föltámadt, megérdemelne egy alapos, állami megbízást: fesse meg az új Honfoglalást, ezt a serleges Magyarországot. Úgy képzelném: minden mai, fórumi magyar díszpoharasan állna szemben egy patinás, az Időben megnőtt, históriai magyarnak árnyával. Többoldalú s gazdagabb egyéniségű és hiúságú kortársak egyszerre több néhai nagyságért is emelnék poharukat, s körülöttük ujjongana a boldog nép.

Valljuk be, nemcsak Szemere Miklósék űzik ezt a serlegjátékot, de mindannyian csináljuk, akik ma Magyarországon valamit is ágálunk. Egy kis szekularizáció kedvéért föltámasztunk régi, naiv, zavaros táblabírákat s az általános, titkos stb.-ért meggyőződéstelen követeket. Holott Magyarországon még elvelődök nélkül is szekulárizálni kell, holott itt igenis a legteljesebb demokráciáé az igazság és a muszáj, de mégis.

Vázsonyiék Martinuzziékkal jöttek, még szegény Áchim is Dózsával, mi, irodalmi rendbontók, Petőfivel, mind serleget emeltünk valakire. S hogy az egész magyar glóbuson, a legádázabb ellenfelek is, kénytelenek egyformán ugyanazt csinálni, ez a kétségbeejtő. Szó sincs róla: egyformán, de itt-ott több ízléssel, jobbal dikcióznak egy-egy serlegbe akasztott nagy névnek kapcsán. Hiszen Tisza István például olyan konokul igaztalan, amikor Deák Ferencet veszi pártfogásába, mintha ezt Zrínyivel vagy Koppány vezérrel cselekedné. Egy Zichy Assisi vagy Nepomuk X. gróf Széchenyi-köszöntője még annyira sem való, mint a Herczeg Ferencé Petőfi emlékére.

Mert ugye bizonyos, hogy valamennyien magunkért beszélünk, amikor a régi Magyarország dísz-sírkertjét turkáljuk, magunkért, ügyünkért? S rajtunk és ügyünk becsületességén, az emberi haladás hozzánk hajló viszonyán telik, áll, hogy a serlegeinkből milyen bor beszél. A serlegemelőnek mivoltától, tartozandóságától függ, hogy milyen ékesen és igazán támad föl a halott, akit serlegével idéz.

Ha volna Szent Imre-serleg, más beszéddel kapná föl azt beszédre a Ferenc József-intézet most kicsapott mágnásdiákjainak valamelyike vagy egy szűzéletű kispap. Széchenyiről másként beszél Prohászka püspök, mint Szemere Miklós, s egészen másképpen beszélne valaki, ha kit e korszak szükségesnek látna Széchenyi egyenes lélekutódjának küzdelmeink közé beállítani.

Mindenesetre az ősökhöz üzletből ragaszkodóknak van több okuk a régi nevek habzó serlegét meg-megragadni. A magyar konzervatívokhoz, a "históriai" nevekhez még illik inkább ez a pohár-torna, mint a lázadó, új, elszánt vitézekhez. És mégis úgy van: ezek sem tehetnek másként, mert ha a temető, a sírok ország volnának, kezet fogni ott is csak csontkezekkel szabadna s verekedni is.

Pedig be szép volna serlegek nélkül nézni, állni szemben egymással, mikor az igazságaink, illetve elfogódottságaink olyan véresen elevenek. Hiszen serleg-föltámasztotta halottak úgyse fogják eldönteni a mi harcunk ügyét: nekünk kell ezt az isteni és mindig újuló Élet lobogója alatt megvívni. Serlegeket emelünk, emlékbeszédeket mondunk, halottakat idézünk ma Magyarországon, holott tudjuk, hogy ököl, friss szó s több élő kellene. Azonban, azonban az jut eszembe: csináltassunk közadakozásból egy aranyserleget, melyből minden év egy ünnepies napján egy-egy "forradalmár" valaki a serlegpolitika megszűnéseért kortyolna. Egyelőre, amikor egyformán serlegelünk, s egyformán hódolunk Magyarország mai élettelenségének, halott példa-kultuszának - ez a legbölcsebb dolog.

Világ 1912. január 24.

Ady Endre

86. DISPUTA

Oh, nem Berzeviczyék és az agg vagy ifjú Stróblék a bűnösök a Jókai-szobor botrányainak prezervatív módszerű és eredményű bűnében. Olyan ember dolgozik a Jókai-szobor megszületése ellen még mindig, aki ez uraknál valamivel különb: Jókai Mór. Jókai Mór most még mindig nem akarja a maga szobrát, amiben sok gőg, de sok penitenciázás is van, mert életalkonyatának ismert szenzációja csak a balgáknál számít. Jókai azért penitenciázik most, mert nagyon megbánta nagy és folyton fokozni kényszerült népszerűségét, melyet sokszor csak igazán nem fejedelmi fényszórókkal táplálhatott. És most valljuk be, hogy a szoborra illetlenül kevés a pénz, s talán legfőbbképpen azért kevés, mert a Jókai szobrára kevés időn belül kétszer gyűjtöttek. Mert az a nevezetes nemzeti ajándék alapjában már szoborcsináló, illetve szoborkésleltető, de mindenesetre, oktalan cselekedet volt. Már akkor a Jókai regényvilágának kegyelt népe még a politikai alakulásban is haldoklott, majdnem egy társadalom hullott ki egy társadalomból. S akkor Jókai számára csak az iskolás ifjak s a nagyszerű fantáziák némely amatőrjei maradtak meg úgyszólván a táblabíróvilág bölényein kívül. Ezek ott voltak, ott voltunk, az első szobor-gyűjtésnél, de a második gyűjtésnek idejére már kifáradtak az adakozók, meg azután el is hitványodtak, elváltoztak a nebulók s a nebulók tanítói. Most már tehát érthetjük a penitenciázó Jókainak egyidejű, jogos gőgjét: még csak miniszterelnöki atyafi-utódság se kell hozzá, el fog jönni az ő napja. Hamarabb heveri ki még Vörösmartynál is a két nemzeti gyűjtést, meg fognak javulni az ifjú Jókai-olvasók tanáraikkal együtt, meg fognak sokasodni, s egy táborba áll velük a fölnőtt rajongók hadserege. Mert Jókaira olyan reneszánsz vár, olyan biztos, olyan isteni, mint amilyet csak a művészet kevés fenoménja várhat és kap is mindig meg. Jókai tehát most még nem akarja a szobrát, mert bűnhődni is kíván, de egyben követeli a maga egész nagyságának nagyságos átlátását. Ez az igazság a Jókai-szobor ügye körül, melyhez ma még kevés a pénz, a hit, a lelkesedés, a korszerűség és a szent, megérdemelt s meglátni- és megadnivaló nimbusz.

*

Barkóczy kiváló, Molnár Viktor alkalmas, Zichy János uralmas ember, de nem csak ők vannak a világon és a minisztériumban. A Barkóczy menesztése Tisza Istvánnak majdnem utolsó, ütő, kálvinista kártyája, s Zichynek aduttot kell keresnie. Örömére megtudja, hogy Molnár Viktor, aki neki nem kellemes, igen döntő helyeken föláldozhatónak tartatik, pedig Molnár Viktor a döntő helyek kedvéért sokat tett. Erre kész volt a játék: én uralmat akarok, ti Molnár Viktor fejét kéritek, s nekem hajh, Barkóczyt kellene föláldoznom: egyezkedjünk. Én nem sokat tartok a magam éleslátására, de már Molnár Viktor távozásánál ugyanígy láttam és jósolva mondtam mindent, s még a mai parlamentben is van egy-két fej, mert olvasom, hogy ezt a frivol játékot egy-két ember észrevette.

*

Sokat szerettem volna írni a nyelvészekről s a nyelvészkedésről, de eszembe jut, hogy Budapest apacsnyelvéről szólván már szóltam és írtam egyszer erről. Nem bánom, hogy Budapesten egy rém-sváb-kazár-tót-jász - ördög tudja, milyen nyelv készül. Azt se bánom, ha e nyelv irodalmat csinál, hiszen még egy nemes Mistral sem árthatott a francia nyelvnek, melynek pedig, mert annyira kész, szeszélyes, új, barbár mozdulatokkal ártani kellene. Van külön párizsi nyelv, sőt irodalom, miként van marseille-i, breton, normandiai s általában egy sereg regionális. De igazi francia s irodalmi nyelv csak egy van, kissé bajosan bővíthető, de egy és szent, mert múltja és horribilis könyvtára van. Ha nekünk nem lett volna már Balassánk, Gyöngyösink, még inkább Zrínyink, egy kicsit Pázmányunk, de azután Mikesünk, Szabó Dávidunk, Vörösmartynk, Berzsenyink - Csokonaink - stb., hogy a következőkről ne beszéljek, akkor lehetne ezt a szegény magyar nyelvet kísérleti nyúlnak s Budapest székesfőváros ostoba, zűrzavaros fejlődésének s kétséges önmagába-látásának átengedni. De utálva a nyelv-vegyesüzleteket, a túlságos és hivatottság nélkül őrködőket, megmondhatom, hogy a nyelv - tessék nevetni - élet és szentség, sőt istenség. Javítani rajta soha és sehol úgynevezett komoly emberek nem tudtak, mert nem is tudhattak, egy Csokonai fölért két-tíz-húsz-száz hadilábas ellennyelvésszel. Lehet, sőt látom, hogy ez a pénztelen, gyártalan, lélektelen, egészségtelen és zagyva Budapest kezd új-magyar nyelvet csinálni. De a demokráciát, a magyar parasztot fölszabadítót, talán csak egy európai háború késleltetheti, s ez a demokrácia bizonyos. Én magam csak fejlődési stációnak szeretem ezt a nagy demokráciát, de hozzá kell adnom e szeretetemhez a magyar nyelv szeretetét, mert e nyelv az enyém, művészi és politizáló szerszámom. Egy demokrata Magyarország (bocsássanak meg konzervatív testvéreim a Nyugatnál) elintézi a mi nyelvkérdésünket is, mert nem minden vasút Pestre megy[!], s a magyar vidék akkor majd meg fogja tanítani magyar nyelvre még Budapestet is.

Ny 1912. február 1.

Ady Endre

87. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A magyar kinó-literatúra) Münchenben a múlt év szeptemberében nagyon megkacagtatott egy reklám, amely a kinó-literatúra újdonságait ajánlgatta. A kinó-literatúra jelentette Münchenben a mozi-irodalmat, mely nyugatabbra, például Londonban, már sok esztendős. Én a furcsa szón mulattam, a délnémet, a bajor találékonyságnak e nyelvi remekén. Azonban rögtön elkomolyodva egy kontempláló, komoly emberhez illően szóltam az útitársamnak:

- Emlékezzék rá, hogy két év múlva már Budapesten is lesz kinó-literatúra, mert ma gyorsabban jut el hozzánk mindenféle.

S alig érek haza, már olvasok egy vetítés-dráma tervet, pompásat: Kóbor Tamás írta. S ma már kész a magyar kinó-literatúra, sőt akaratlanul is ezt az irodalmat míveli több, finom író is.

Oh, Hadúr, be megalkuvóbb, bölcsebb és kultúrásabb vagy Te, mint például gróf Tisza István és zsoldoshada. Te, oh Hadúr, tudomásul veszed a vasútat és a sajtót; s megengeded azt a csodát, hogy minden újítás mindig-mindig hamarabb robogjon el hozzánk.

A kinó-literatúra gyorsabban jött, mint hittem, s még gyorsítottabb tempóban fognak jönni súlyosabb dolgok is. Csak ne becsülje túl és mindenre az ember az ő személyes életét, már készen vár az optimista, s legyünk - mert ez kissé az élet-kapással ránkhárult adó - optimisták.

II.

(Pesti emberek jósága) Nagyvárosok átlagembereiről, a tömegről, kiváltképpen szabad egyenes meghatározásokkal élni. Például a párizsi ember kedves, udvarias, udvarló és finom, de egoista (és mellékesen egotista), rossz, kegyetlen. Budapesten én igazán majdnem csakis kiszolgáló emberekkel találkozom mostanában, de ezek a legbudapestibb emberek. Nos, ezek a tipikus budapestiek: vajszívű-jók, de hitványul modortalanok és gorombán buták, félvadak. Szóval két korszakot kellene ugrásokkal beérni: 1. hogy a pesti ember rafináltan művelt és gonosz legyen, 2. az bibliás emberek szerint legyen krisztusi, szolidáris, nemes. Kis igényű s kis várakozású emberek egyelőre megelégednénk, ha a pesti ember, az átlagember, a pesti, kevésbé volna barbár és pimasz.

III.

(Szegény, beteg főherceg) Holott tudjuk, hogy egy főhercegi helytartót juttatna nekünk bármiként is a fölséges családi politika, szép és okos a mi aggodalmunk. Kaphatnánk hízelgőbbül magyaroskodó főherceget, de mi már kiokult nemzet vagyunk: éljen a mostani főhercegünk. Még a főhercegekkel is úgy cselekszik az élet, mint akárkivel s akármivel, mint például a hordóba szánt káposztával. Meg kell savanyodni, itt kell megsavanyodni, s ha már megsavanyodtunk, maradjunk egymással, egymás között a megsavanyodottak, egyformák.

IV.

(Most ünnep volna) Most ünnep volna, s furcsa, villámos szemeket mereszthet Szent Péter világára a katolikus Úristen. Ebben az országban ünnepelnek, abban, amabban nem, s szegény Úristen nem tudja, mit csináljon. Hiszen minden nap ünnep, de vannak különösebb napok, melyekről neki Szent Péter utódja illő jelentést tett. E napokat nyilván a Menny-égben különösen megfigyelték, de most nem értik a dolgokat: zavarok vannak. Rómától megérdemelné a katolikus Úristen, hogy nagyobb érdekek és okok nélkül ilyen furcsa zavarba ne hozzák.

Világ 1912. február 2.

Ady Endre

88. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Kárpátok fölfedezése) Azt még csak mérsékelt dühvel kellett megtudnunk, hogy egy francia geológus fölfedezte nekünk és helyettünk vízügyileg a Kárpátokat. Hiszen a nagy magyar Alföld tudományos, kutató fölfedezése is, földolgozásra biztatással, idegené volt. Emlékszem, hogy fiatalabb koromban sokat nevettem az úgynevezett limes-kérdésen s a külföldi tudósok ama szemrehányásán, hogy Magyarország késlelteti munkátlanságával e nagy, tudományos dilemma elintézését. A limes-kérdés, ha jól tudom, az volna: megállapítani a római kasztrumoknak, a régi római impérium hódításának legszélsőbb határ-stációit. Ezt mindenütt régen elvégezték, még Romániában is, de a magyar tudósvilág adós maradt vele, s én akkoriban még nem értettem, hogy milyen súlyos, becsületbeli ez az adósság. Lehet, valószínű, hogy azóta ezt is sok minden más kultúrkötelességünkkel egyetemben elvégezték az idegenek. De most olvashatjuk, hogy Párizsban egy igazán komoly, bár kissé szellemes tudós, megállapította az etruszk-magyar rokonságot s az etruszk-magyar-finn valaminépségnek európai ősiségét. Hát ez volna, amit legjobban megérdemelnénk, mert rá is szolgáltunk: idegen tudósok derítsék ki, hogy honnan jött a magyar, milyen nyelven beszél, sőt - milyen nyelven kellene beszélnie?

II.

(Demokrácia csinálhat hírbiztonságot) Furcsán, hazugul hangzik, de tessék visszagondolni az utóbbi hetek gyalázatos, pikáns, szétordított pletykáira. Kicsi ország, szegény, úri ország, ahol szerephez, névhez, érdekességhez pár ezer embernél több nem juthat. De ezekről aztán még az analfabéta is, ha kissé érdeklődő, megtudhat s megtud mindent, még ami nem is történt velük. Ugye most már a paradoxonok Magyarországában nem is olyan nagy a címben rikító paradoxon? Még a vagyonban, névben, tehetségben kiváltságosak is hírüknek, nevüknek biztonságát csak akkor érhetik el, ha ez országban nagy-nagy demokrácia lesz. Ha több választó lesz, több úgynevezett érdekes ember lesz, s akkor a förtelmes, piaci, pletykázó leselkedésből kevesebb jut együnkre-együnkre.

III.

(Budapesti pénz - Árkádiában) No-no, a pénz csakugyan a leginternacionálisabb isten, de a budapesti pénznek mégis mintha külön-szaga is volna, holott a pénznek - ugye - nincs szaga. Itt most csak arról a pénzről szólnék, mely fogja magát, s az irodalomhoz meg művészethez kegyes leereszkedni. A mai gazdasági, társadalmi rendszer ezt a vadházasságot alapjában mindenütt egyformává és hitvánnyá teszi. De nálunk különösebben, penetránsabb bűzzel, mint egy-két friss, emlékezetes affér mutatja, ahol pénz és írás elszánták magukat a nyilvános megverekedésre. A budapesti pénz szegényebb, piszkosabb, mint másfajta pénz, nyugatibb és szolidabb. Persze, hogy szegényebb s piszkosabb nem tud lenni, mint éppen a legalkalmasabb médiummal, az irodalommal, illetve írással és művészettel szemben. Mihelyst neki ez üzlet, akkor már nem is úgy bánik vele, mint régi úr a jobbágyaival, de mint Fáraók az ő piramisépítő rabszolgáikkal. Hiába nő Magyarországon csodagyermek módjára az intellektuális kultúra, a legnagyszerűbb lehetőség arra, hogy az egész mai Európát lefőzzük szellemiekben. A pénznek kell szaporodnia, múltat kapnia, modort tanulnia, szóval meg kell, hogy tanulja a társaságbeli érintkezés módját és mikéntjét.

IV.

(Bécs - a főváros) Most megint politikai bőrünkön is érezzük, hogy a fővárosunk - Bécs. Nagy kár, hogy így van, de így van, s csak két eset változtathatna rajta: 1. ha mi leszünk erősebbek, gazdagabbak; 2. ha ők megint olyan szamarak volnának, hogy abszolutizmust csinálnának. Mondok egy érdekes, pici példát: egy íróember, magyar íróember, ma Bécsből kapja inkább azokat az ostoba, érdeklődő leveleket, melyek mégis járnak, kellenek egy írónak. Bécsen keresztül ismer és ismerhet bennünket a világ, s ha ez fáj, ha ez árt nekünk, és ha máról-hónapra[!] erősebbek nem lehetünk, bizony talán még jó is volna egy kis büszkeség- és egyéniség-faragó abszolutizmus.

Világ 1912. február 8.

Ady Endre

89. BIRÓ ÉS PEKÁR

Biharországnak Nagyváradért kell sok mindent megbocsátani, e nagyszerű városért, melyet gróf Tisza István sohase szeretett. Nagyvárad mindig tud beszéltetni magáról, valahogyan mindenhol képviselteti magát, s lehetetlen nagyváradi emberrel nem találkozni, akárhol járunk. Íme, itt van most Nagyvárad a Biró-Pekár-ügyben is, amelyben Biró Lajos azzal vádoltatott, hogy a Pekár Gyula ismerten gazdag portájáról csent. S Biró Lajosnak ítéletet kellett kérni, várni, érni arra, amit a minap kimondott egy magyar bíróság: a dúsgazdag ember nem igen szokott lopni.

Furcsa kis kinema-sketch az Élet, Magyarország, Budapest, ha most eszembe jut, hogy tíz nap óta hány nagy hírlaptémát kellett tékozlón elvetélnem. Beteg voltam, nagyon beteg voltam és vagyok, s nem tudom, mikor vehetek ismét ceruzát a kezembe. De máig nem hittem, hogy szépen, doktorilag el kell szánatnom magamat egy esetleg hosszú s úgynevezett gyógyulási eljárásra. Ilyenformán nem írtam meg az én kedves napi, de fontos dolgaimat, melyekért gyermek-újságíró gyanánt buzogtam.

Hogy szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy önképzőköri ifjú, Széchenyi-szerepet vállal. Mert valóban így van: ez a kietlen, hatalmas szikár, új gróf, teljes pökhendi kultúrátlanságával, új Széchenyi szeretne lenni. Dehát nem volt erőm és időm ennek a szörnyű tébolynak megrovására, amikor egy végzetes, nagy, zseniális, tragikus, szép lélek utódjává teszi magát demokratikus, királyi hazugságaival egy - senki.

De hiszen nem erről van szó, hanem arról, hogy van egy Biró-Pekár-ügy, s hogy Pekár Gyula kivette a kezemből a plágiumvád kardját. Mert nekem van ám nagy panaszom Biró Lajos ellen, akivel s a kiváló Nagy Endrével ugyanegy nagyváradi szerkesztőségben robotoltunk egyszerre. Régen megutáltam már az életemet, tehát a lírámat, s elszántam magam, s ezt be is jelentettem, hogy a lapomnak regényt fogok írni. A regény "A Vér városa" volna, szóltam régebben róla, előtte, s a regény hőse - ha megírnám - Nagyvárad volna, a város, a közösség.

Nos, és mikor ez a legtermékenyebb Biró Lajos, édes, jó, régi barátom, megír olyast, ami az én megírandó regényem részetlen része, hát persze haragszom rá. Pekár Gyula nem sejtheti, hogy mi az: két együttélő, együttinduló, fiatalságukkal ugyanegy pompás, kivételes városba jutott valakik.

Az esetről írást adtam: tíz-tizenegy év előtt ketten s egyszerre hallottuk annak a mesének a meséjét, amelyből Biró nagyszerű megbővítéssel színdarabot csinált. Nagyváradi eset, de megeshetett a középkornak akármelyik olasz városkájában. Azonban nem Pekár Gyula jöhet vádakkal, de egy Ady Endrének nevezett én akkor, amikor Biró Lajos ellen fenyítő rendre készülünk.

Biró Lajos lopta el az én novelláimat, miket meg se tudtam volna írni, s ő lopta el az összes színpadi sikereket. Ez a kiváló, bölcs ember megbocsátja azt a gyanúmat is, hogy témáinkat egyazon helyről vettük: együtt éltünk.

Végül Pekár Gyula úrnak, mint pörvesztesnek, meg kell üzennünk, hogy úri célja nem sikerülhet - antidemokratikus okok miatt. Ő tudniillik azt hitte, hogy legjobban az úri és lovagiassági paranccsal kényszerítheti a csacsi hivőket az irodalmi elégtételadásra. Most már láthatja, hogy egy rossz novella írása, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen - a tehetség ellen. Biró Lajos megengedi nekem, a régi barátnak, hogy hirtelenségét és hírességét, amely egyet jelent, megbocsássam, s barátilag, testvérileg kívánjam: soha Pekárnál különb, veszedelmesebb ellenfele ne legyen.

Világ 1912. február 20.

Ady Endre

90. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Goga Octavian rabsága) Mikor Goga Octaviant, a románok nagy költőjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos magyar vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre. Testvéri üdvözletet a testvérnek. Köszöntő szeretetet a nemes harcosnak, de itt az a fontos csak, hogy egy szanatóriumból küldtem. Ebben a Városmajor-szanatóriumban gyönyörűen talpra állítottak azóta tudós Sarbó tanár és a buzgó szanatóriumi doktorok. S új egészségemmel mégis félénken, bánatosan vagyok sok-sok hét után visszalépőben a világba, s csúnya irigységgel irigylem Gogát. Kell abban törvénynek lennie, hogy én ugyanakkor bénán, tépetten szanatóriumba zuhantam, amikor Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe. Én is, bár Szeged börtönét csak úrkodó ifjúságom úrfikorából, párbajért ismerem, istenemre, mást akartam. Hiszen volt részem egy kevés dutyiban betűheccért, bátorságért, népszerető indulatért is, de a magyar sors hogyan[!] megcsúfolt. Nem dühít, jaj, már nem is butít semmi az én poétaságom magyarságából, s üresnek és becstelennek látom ezért magamat. Pedig üres és becstelen volt a magyar fórum, mely olyan adott lelkes lelkesedést táplálás helyett csömörré muszájolt, mint az enyém. A Goga Octavian rabsága irigylendő élet és szabadság volt, s az én magyar sorsom szomorúság, halál és utálat. Úgy kezdek járni tanulni s visszalépegetni a legsivárabb társadalom harcterére, kényszerű őrhelyemet keresve, mintha kolerakórházba vinnének.

II.

(Beöthy Pálék hisznek) Hát persze, hogy ha igaz, ha nem igaz, Tisza István klienseinek szájába adja a fáma ama bizonyos hivő mondást a magyar történelmi középosztályról. Azaz Beöthy Pálék hitték volna, hogy most dől el az úgynevezett magyar dzsentri vezető sorsa. Mert ha most ügyelnek, vigyáznak, akkor még legalábbis ezer évig megnyújtódik e történelmi középosztály élete. Kell, hogy az ember egy csomó kegyetlen, tréfás kérdést elhárítson, amikor a régi virtusos nemzetesek e nazarénus utódjainak nevetséges ágálásáról hall. Jót bizony csak ünnepnapokon vár az ember e komisz, zavaros, terméketlen háborgástól, melyet magyar életnek csúfolnak az angyalok odafent. De kérdés helyett még az is megjósolhatja, aki utálja a jóslást, hogy csak éppen Beöthy Pálék esnek ki egészen bizonyosan a nagy jövőre-játszásból. Nagy erők leskődnek és vakációznak ott, ahol lejárt, gyatra, pulya, hetykén úrhatnám s akarás helyett követelő vágyakozásban kimerülő szuszocskák merik magukat erőknek hinni.

III.

(Návay elnök figyelmébe) Ha Návay csakugyan kénytelen lesz lemondani elnöki, szomorú méltóságáról, csinálhatna valami nagyszerű tréfát. Semmi mást, csak tíz évről olvastassa föl kellő apropóból azokat az inzultusokat, melyekkel a magyar honatyák egymásnak kedveskedtek. Pedig a képviselő urak elég elővigyázók, óvatosak, okosak, s talán századrészét se mondták meg annak, amit egymásról tartanak. De az elnöki székből denunciálva, mégiscsak érdekes volna tudni, hogy erkölcsi halottak, panamalovagok, kéjencek, vesztegetők, hazaárulók stb., stb. testületében nem nagy öröm elnökölni. Pedig hát mindezek csak századrésznyi őszinteségecskék elordításai, s ha ezek az urak mindent őszintén elmondanának egymásról, szegény, magyar nyelvünkön is mi adnók a világnak a leggazdagabb bűnügyi lexikont.

Világ 1912. április 17.

Ady Endre

91. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Carpathia meséi) Csak Óperenciás tengere volt a magyarnak, és ez sivárul meztelenkedik ezer év óta a magyar népi fantázia koldusságán. A Balaton, a Sárrét, a székely tócsák s egyéb pocsolyák nem tudhatták pótolni az igazi tengert. Az Alföldnek délibábja, ködje és porfelhői s a hajdanvaló Bakonyok sem. De most a Carpathia hajón és tengeres társain titkok, mélységek, katasztrófák, csodák tárulnak a bujdosó magyar elé. A Titanicok süllyedéséről, az úszó jégvilágokról, a pusztulásról mesék születnek, s a mesék eljutnak a bús, rejtett, kicsi magyar falvakba. Tisza Istvánék mégiscsak igaz magyarok, s Arany Jánosnak csak most volna igazán érdemes élni. A magyar nagyurak kivándoroltatják a magyar népet, hogy fejlődjék egy igazi eposzhoz végre a fantáziája. Szerencsés nemzet vagyunk mégis mi, magyarok, kik egyszerre élhetjük Homérosz és Marx korát. A magyar parasztok Trója-New York ellen hurcolódnak hadba, s a magyar odüsszeák most nőnek ki a szűk Sobri-sarukból. Meglássa[!] a világ, hogy megszületik a hiányzó magyar népeposz, hacsak közben ki nem pusztul a hozzávaló nép.

II.

(Schemua a vasutakon) Schemua, a vezérkar főnöke, azoknak a vidékeknek a vasútjait vizsgálja, hol a nyáron a próbaháborúk tarta[t]nak. Schemua lesz a vasutak ura, s nem pedig a nemzetgazdaság. Íme, hogyan találkoznak a csalódásban néhai Petőfi Sándor és jelenleg Tisza István. A vasutak nem a Föld idegei, s nem is arra valók, hogy a magyar kiskirályok nyílt pályás útjukról visszarendeljék. Sőt még csak nem is arra jók, amire a magyar gazda, kereskedő s miegymás adófizető gondolja. Baross Gábor, amikor közgazdasági vasútpolitikát kezdett, legelőször is a nagy katonákat "főzte meg" - mint Budapesten mondják. S Magyarországon megint lehetne sokat költeni utakra és vasutakra, ha egy északkeleti vagy keleti ellenségtől kellene riadoznunk. Most Olaszország felé épülnek a vasutak, s Magyarországnak nemzetgazdasági érdeke: az orosz veszedelemért imádkozni. Mert a vasutakon, a vasutakon is Schemua az úr, s minden rosszat és jót csak a hadseregtől, a katonáktól kaphatunk.

III.

(A választójog-ellenes Arisztophanész) Az bizony szép lesz, ha az öreg Arisztophanészt is besorozzák a harmincmilliós magyarság hirdetői s az antidemokrácia publicistái közé. Láttam a Felhőknek egy bátor, szabados párizsi előadását, és sohase felejtem el. Párizs az atticizmus egyenes örökösének tartja magát, s Párizsban igazán nem lehet sem imperialista, sem revánspárti Arisztophanész. Ellenben a darab átdolgozása a legpárizsibb, modern, bohózatos, csúfolódó, hazárd. Csak az atticizmus maradt meg benne s az elfajult demokrácia kipellengérezése, s ez jogos Párizsban. De attikai só szüksége nélkül, amikor a magyar bors elfogyott, s a zsidó timsónak kell helytállani mindenfajta szellemességért, kár Arisztophanészt közénk állítani. Az meg azután igazán vakmerő tempó, hogy kicsúfoljuk a fejlődést és a demokráciát, akiket nem is ismerünk. Se Athén, se Párizs nem voltunk még egy piciny gondolatnyit se, s egyszerűen ostobák azok, akik most az öreg Arisztophanészt az Urak kongregációjába veszik föl.

IV.

(Magyar színészek Bécsben) Ha megvalósul s állandósul is a magyar színészek vendégjátéka Bécsben, ez nem lesz magyar hódítás. És ezt jó lesz előre tudniuk mindazoknak, akik már készülődnek a harsány dicsekvésre. Ha a magyar színműírók bús hadát Bécsnek büszke vára gyengülés nélkül bírta ki, színészeink hódítását pláne nem fogjuk magyar hódításnak kidicsekedni. Esti látnivalókra a mai közlekedési viszonyok között annamitákat s magyarokat egyforma könnyűséggel szerezhetnek meg a látványos házak urai. Értéke, jelentősége pedig, hogy egyformán ez, azt csak az nem érti meg, aki komolyan hisz a mai esti langyos fürdőszerepű színház-komédiában.

Világ 1912. április 21.

Ady Endre

92. AZ ÚRISTEN NEVÉBEN

Az Úristen, aki nagy és ártatlan, s akit egy majdnem bölcs fogadalmam óta nem volna szabad pörökbe szállítanom, bocsásson meg nékem. Szeretett és áldott volt Ő valamikor, zsoltáros gerjedelmeket támasztó, igazi és kegyes volt, de fölségesen vitátlan. Nem mondom, hogy megérdemli, de az történt vele, hogy a legmaibb Magyarországon divatos, sőt, oh szegény, kapós lett. Ahol pedig jó dolga van az Úristennek, ott nagy bajuk lehet és van azoknak, akikért az Úristen - van. Hiszen mondhatnám úgy is, hogy azoknak, akik az Úristenből élnek, de unalmas a papfalás, s a pap alapjában fellah-lény. A pap fölfogadott, fizetett vagy olykor fűtött ügynöke egy biztosító társaságnak, mely jó pénzért kárbecslések esetén malaszttal fizet. Ejh, térjünk a dologra: szinte pontosan ugyanazon napokban értekeztek a magyar katolikus püspökök, a kálvinista konventi urak s vegyes protestánsok. Végre-végre olyan szép a tavasz, hogy ezt is megértem, s azt is, hogy május felé vagy körül tobzódik legzöldebbül az Úristen-csaló vágy is.

Kár, hogy az Úristent nem egyszerre csalták pápisták, protestánsok, keletiek, zsidók, istenesek, istentelenek, mert az Úristen mindezt elbírja. Úgy gondolom, hogy hiányoznak az adventisták, nazarénusok, baptisták, kikiáltóan ateisták, istenes humanisták s az összes új religiók.

Mert az Úristen, bár Ő igen-igen passzív, nagyon beletérdelt az életbe, különösen a magyar életbe, lévén Ő úristeni mivolta mellett a legelsőbb közgazdasági szakértő. Annyira az, hogy kezdi már a tömjénáldozatot is elfelejteni, mert mostanában, Magyarországról másféle füstök próbálkoznak hozzá.

A katolikus püspöki kar például az ünnepeket nem akarja kevésbíteni s a káplánokat és harangozókat az Országos Munkáspénztárba beíratni. A kálvinisták konventje viszont szentül meg van győződve, hogy ötszáz koronás nyugdíjból még a papözvegyek sem élhetnek meg, ami igaz is. Közben a kálvinisták kijelentik, hogy most már ők fogják a vallás és tudomány nagy kérdését megoldani: Zoványit, a Kálvinnal leszámoló Zoványit közben ijedtükben fölmentik. Prohászka és Zoványi, ezek az Úristennek olyan küldött szolgái, akikkel szóba kell állni, holott nem is szolgák.

Gyönyörű, megható, hogy a felekezetek ígyen próbálják szolgálni magukat és hogy egy pillanatig sem jut eszükbe, mennyire zavarnak bennünket.

Semmi vallásos nem volt a vallásfelekezetek e véletlen, egyidejű találkozójában, de annál több gazdaságos. A katolikus autonómián kezdve, a párbéreken át a domesztikáig s a rémület egyrészről a szekularizációtól, másrészről a templomcsukástól.

Idegen embernek, nem magyar embernek, gyönyörködnie illenék ennyi furcsaságban, ha nem látná bennük az ostoba, de nagy törvényt is. Azt a nagy törvényt, mely vezérlő, szabad publicista tollal nálunk, Magyarországon, olyan megoldást tanácsol, amelyet Szent István úr is kiröhögne. De nálunk, ahol a porosz s birodalmi német erkölcsök nyomán tanulunk, haladunk, látjuk előre a jövendőt. Micsoda centrum, micsoda konzervatív többség lesz itt Tisza Istvánékkal s a legkatolikusabb Zichyekkel. Micsoda kihasználása lesz itt a különféle vallásokkal tisztelt Úristennek, aki ezúttal is egészen ártatlanul kerül a krédóba.

Az Úristennek könnyű a dolga, mert nevet, ha van, de mi nem túlságosan örvendünk - én legalább nem - az Úristen ez új, magyar kultuszának.

Az Úristen nevében, aki úgyis valószínűleg mást akar, mint az ő felekezetei, de nyilván legalábbis annyit, mint a tavasz, ez Isten-szezonnak azon mívelőit üdvözlöm, akiknek sem a püspöki kar, sem a konvent nem parancsol. Szép, szapora fajta ez, emlékezem, hogy húsz évvel ezelőtt legalábbis húszezerszer kevesebben voltunk.

Világ 1912. május 1.

Ady Endre

93. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Mi számít Magyarországon?) Bolond az értékelés ebben az inkább Attila, mint Árpád országában, ahol olykor-sokszor valaki a jólszületésével nagyot cselekedett, s ahol sokan-többen tanulságos, nagy élet árán sem nyerhetnek egy kis fontosságot. Gyönyörű életek, figurák, alakok, tanulságok múlnak el Magyarországon, s a napisajtó, e minden mai társadalom mementója, nálunk nem emlékezik, s nem emlékeztet. Életek, melyek megformálódásukban, sőt hatásukban is küzdelmesebbek, kuriózusabbak, szentebbek, mint bármelyek bárhol, legjobb esetben néhány lexikonsort kapnak. Ahol a maga-kegyelméből való élet számít valamit, ott olyan érték egy küzdelmes, szép élet, hogy vetélkedve rajzolják meg betűben megilletődött krónikások. Nálunk laphasábokat kaphat egy nyolcéves, difteritiszes mágnáskölyök állapota, de nem számít egy nagyon emberi élet utolsó pontja sem. S ez nem az élet megbecsülése nálunk, mert a bevégzett élet zsoltára is: az élet javallása és szerelme. De mi ma még nem tudunk adni meglátást, koszorút és példaadó síri szót annak, aki nem eseményesen született, s nem születéssel örökölt néven halt meg, de egyszerűen, szépen-gyötrelmesen, nagyon, csak - élt.

II.

(A Bonnot-k igazsága) Nem, tisztelt hazai, alkalmi bölcseink, önök hiába sietnek a sugallott, honi reflexióval. Franciaország nem fog belehalni a Bonnot-kba, mint ahogy az ő saját, valamikori Rózsa Sándoraiba sem pusztulhatott bele. A Bonnot-k éppen olyan termettjei Szent Lajos országának, mint minden leghíresebbek sok száz év óta. A fajta, a múlt, az igazságos ütemű kultúra egyforma gyermekei ők, s a korzikai rabló, Rousseau és Bonnot egytejű valakik. Előretörésnek, változtatásnak emberei ők, akikből az emberi haladás majdan okvetlenül s uniformizálás nélkül egyenlő, nemes törekvőket, javítókat fog csinálni.

III.

(A Kohn-episzkopuszok sorsa) A legbecsületesebb ravaszsággal megkeresztelődnek[,] az adeptusok, renegátok szorgalmával és dühével célt érnek. Apátok lesznek, püspökök, érsekek, akik tűrik egyházmegyéikben a rituális vérvádat is, rálicitálnak a legkeresztényebb püspökre. De nyugtalanok, ideáik vannak, kiüt belőlük az a törő vér, amelyet szívesen, okosan, szépen elárultak egy darabig. S akkor rájuk zuhan a vád, újra és újra, hogy magukkal hozták vérük, fajtájuk bomlasztó kedvét, anarchiáját. Fejér Lipót professzor úrnak egyszer - kivételesen jezsuita állásponton - azt magyaráztam, hogy a kultúrzsidó, még ha belehal is, nem tud slemil lenni. Szándéka, akarata, sőt élete ellenére okos, haladó, magának és másnak hasznos lesz, s ha van slemil zsidó, azt kiállításba vagy a zsidó-idealizmus ravaszkodó históriakönyveibe kell elhelyezni.

IV.

(Szegény Janovics Jenő) Az én hitem, mely régi: egy pár évtizedig nem lehet kultúr-Magyarországot csinálni, csináljunk hát Budapest-országot. Ha egy szép, nagy, magyar Budapest volna, sok-sok enyhülésünk is volna a mai, ma még menthetetlen Magyarországért. És szegény Janovics Jenő Kolozsvárról, elhitte azt, amit mi innen is csak gyáván, reménykedve hirdettünk. Jött ide butaságos, klasszikus, mágnásos, magyar parlagon kierőszakolt, kibuzgólkodott, fölséges magyar eredményeivel. Az ember azt se tudja hirtelenében, hogy Janovics-e a hibás, aki becsapódott, avagy mi, akik Budapest-országban bízva, Janovicsot becsaptuk?

Világ 1912. május 7.

Ady Endre

94. [AZ ÍRÓI BECSÜLET]

[Válasz a Huszadik Század körkérdésére]

Egyenesen parancsolóan apostoli, váteszi valami sohase volt az írás, s a demokráciák erjedés-korszakaiban egyre kevésbé lesz és lehet az. Ott sem, ahol gyilkos puritánság jegyében köztársaságot épített, s ott pláne nem, hova még csak silány erkölcsönkívüliségében jutott el hazugul a demokrácia. A politicienek, e modern közéleti kalandorok elszaporodása, a sajtó fejlődése és üzletiessége s az olvasók növekvő óriási száma egyformán áruvá teszik az írást. De a politikai kupeceknél sem írásban, sem szóban szigorú követelői a politikai tisztességnek nem lehetünk. Csak az a politikus vétkezik írásának áruba adásakor, aki nevének és személyének nagy altruista ideálok hangoztatásával s a tömegek irányítására állásával a legteljesebb morális megbecsülésre pályázik. Az új sajtó s az új tömegliteratúra szükségessé tett s kifejlesztett egy újfajta hírlapírói, illetve írói képességet: készen, könnyen, ügyesen, megejtően írni a kiadóhivatal s a legnagyobb számú s legkisebb értelmességű publikum számára. Ezek az írók, hírlapírók, ha mellékesen még politikus-csukácskák is, egészen bátran árulhatják a tollukat. Ezeknél az írás egyszerű áru, meggyőződésük pedig az, amit velük haszonért íratnak avagy legjobb esetben egy kis csinált hangulat. Még mindig megmaradnak azonban a régi[,] kissé komikus, de majdnem félisteni konceptusban a vezetők vagy vezetni akarók, akiknek egész nevükkel, testükkel harcba kell menniök hirdetett igazaikért. Ezek nem alkudhatnak, nem kupeckedhetnek, s ezeknek a munkájára semmiképpen sem érvényesek, enyhítően sem, a testi munkára vonatkozó erkölcsi szabályok.

HSz 1912. május

Ady Endre

95. JÁSZI OSZKÁR KÖNYVE

(A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés)

Tegnap óta vagy alig három gyönyörű, kis lustrumocska óta, itt Magyarországon, van valamink, amit névben, zászlóban halálra gyaláztak, s ami még sohasem volt. Magyar szabadságnak hívták ezt a legyalázott valamit, melyet buta kongású gonosz hangok ordítottak le hazug, piszkos, szentetlen ósdiságú lobogóról. Betűk a betűtlenség korából, hazafias jelszó az útonálló ragadozás patriótáinak falánk száján, levegő a kénköves barlangokban, úri istentelenség. De, íme, a havas, hatalmas, bíró és tisztító Idő ki tudta mosni sok zászlóval együtt a Rákóczi-zászlót is, amelyen vidámsággal olvashatóan vidul: pro patria et libertate. De, íme, hazához-tartozást és szabadságot kellett kapnunk végre s Jászi Oszkár lelkét, ki léleknek magyarsága senkiével össze nem hasonlítható. Tehát együtt: a hazafiasság újrakeresztelő szakramentumát, Jászit, a szabad szabadságot s azt a magyarságot, amennyi s amilyen még sohasem lehetett. S kaptuk a nagy, örök-új igaz igazság-ideáknak egy minden idők óta ritka tudatosságú, elhivatott, harcos hősét, kiben minden ébredt s homlokával a legnagyobb Szfinx lábát érintő magyarnak nagy kedve telik.

Igen, Jászi Oszkár a legnemesebb harcosok közül való, a hérosz-legendák igazolója, ő, aki a legendáknak már-már legendás cibálója, ő: a véreskezű művész. Géniusza némileg azoké a nagy hadvezéreké, akik úttalanul érkezvén, hadseregüket még jóformán össze sem szedték, előbb utakat vernek neki a zordon Alpokon át. De a hannibáli, a napóleoni pszichénél fejlettebb, emberibb, forróbb az övé, mert győzni szeret ugyan ő is, de közben minden fájdalmaknak együttszenvedője. S ez a nagyszívű, örökké munkás, imponálóan és szépen aszkéta-életű együttszenvedő vállalta helyettünk a vidámságot, a bízó örvendezésünket is, kiknek bizalom és örvendezés nem jutott. Ez teszi evangéliumszerűvé munkáját, életét, írását, s ez teszi egy kissé evangélistává is, akinél különben szerencsésebb toborzó és lélekhódító kevés akadt.

Szeretném elképzeltetni ma induló, kultúrás és célos magyarral, mi volt akkor, amikor még Jászi Oszkár is csak a verendő utak kezdetlen pontján állott a nagy változtatók csüggeteg, szomorú készségével? Amikor talán már sokan készültek erről-arról, indulatosan, célt és embert se látva, istenkísértő sötétben, vaktában, zavarosan. A nagy harcosok harci útjai szélesülnek, szűkülnek, el-el is kanyarognak, változnak, nőnek, csöndesednek, s ez helyes és jó, mint az Élet. De még így is harci út soha ennyire s előre végig látott, soha ilyen szerető, szent fanatikusságú, soha annyiaknak elébe menő nem volt, mint a Jászié. Ó, én jól emlékszem, mert nekem ő különösen sor[s]szerűen rendelődött, pár évvel idősebb konskolárisom is volt, hogy egy időben más valakim se élt, mint az ő valahol-voltságából kisejtett, elérendő társ. S ha nem fajultam el, nem zápultam meg, nem hazudtam le életemet, meddőn se vesztem el egészen, s az esztéták elíziumi mezején se legeltem el szórakozván magam, ő hívott ő maga is alig-alig indulván. S hogy folyósan szélesedtek az ő útjai, úgy ömölgettek felé mindenünnen a többi hazárdul kezdett s végre boldog találkozáshoz ért vak utacskák, a magyar becsületesek és intellektuelek útjai. S ez úttalan Magyarországon, melynek útnélküliségéről annyit tud ő, a történelem ihletett bebarangolója, most már a legszebbeket, legvakmerőbbeket is lehet akarni és kezdeni: utak vannak.

Életét, munkáját envangéliumszerűvé az teszi, s tenni fogja egyre inkább vallásosan, hogy nem bújt el azon a sokféle szellemi területen, melyek otthonosan kellették magukat. És itt több ő a tudósnál, agitátornál és hadvezérnél, itt művész ő, kissé a krisztusosság fölöslegével: ő egész Magyarországot választotta. A legcsalódottabb, legmegcsaltabb, magára máig sem talált, szegény, sok népű, sok kínú, sok urú és sok bűnű, ínséges, kis Magyarországot. Ő ezt a mi megértetlenségünket választotta megértetésre, ki nem sírtságunkat kizokogtatásra, tébolyodott, szomorú titkunkat világos útmutatásra. Megérezte, hogy a sok népű, sok ínségű, sok kábulású, sok rongyú, sok zsolozsmájú ország a leggazdagabb kultúrvariációk, lehetőségek érdekességek országa. S új igéivel, új tetteivel, új orvosságaival úgy állott mellé, hogy az ő összetett lelkének szótára kevesellte az eddigi fogalmakat. A Wesselényiek módján nem volt elég a betyár-magyarságot szidni a magyarban, s a kártevő Sándorok faja ellen kevés a kurucátok. Minden megállapítást, tudást, példát át- és átvett, át- és átdolgozott, s egy küldött poéta el- és kitalálásaival szórt a még vajúdni sem merő új Magyarországra.

Most ez a legújabb, dicsően bátor és nagyszerű könyve már-már szinte az a hadvezéri hőstett, aki serege helyett áll ki harcdöntő viadalra ellenség-rengetegek ellen. Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban "legvéresebb" kérdésben, a "demokrácia archimédesi pontját", megtalálta, s káprázatos munkával, tudással és hittel meg merte itt mutatni. Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magyarabb és olvasandóbb cselekedet aligha történt. Az oligarcha gazok ezeréves magyarölése, népek öldöklése, a grófok, a nagy papok a lelketlen urak s béres renegátok dőzsölése sikolt, zúg e könyvben. S a vármegye, ez az undok, zsarnok, hitvány nemesi republikácska mutatja hetykén lángoló bűnlajstromát. Pedig milyen higgadt, milyen bizonyító, mindent meglátó, nemesen vitázó, nobilis könyv ez. Mint vezet testvéreket egymás karjaiba, s mint mutatja meg, hogy Magyarország nemzeti állami kialakulásához, melyet gonosz, hazug hazafiasság akadályozott s eleddig késleltetett, csak a demokrácia segítségével, minden nemzetiség fölkarolásával érhetünk el. Hogy Magyarország csak mint kultúrország, csak mint népállam maradhat és élhet, s vihet javakat az emberiség kincsesházába. A lelkesség, a kérlelhetetlen meggyőzés, az egy-folytonos égésű, szent tűz szívünkön és torkunkon érint. Ismertetni pedig csak könyvtárnyi könyvek, támadt eszmerajok s anyaggal, eseménnyel ellátott évtizedek fogják méltóan.

Valamikor azt beszélgettük valakivel, micsoda nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni. Hajh, régen volt ez, s ma már tudom, hogy a szobor is legtöbbször az elevenek galád szerencsejátéka a gazdag halottakkal. Milyen más szobor máris a Jászié: ő megcsinálta az új una eademque nobilitását Magyarországnak, s ezek tovább-élése, jövendő harca az ő szobra a régi una eademque nobilitás összetörendő kőbálványain. S ha van valamit érő, továbbszálló, továbbküzdő szép és jó az én kicsiny munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi-utakkal összetalálkozhatott.

Ny 1912. május 16.

Ady Endre

96. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Bouchayer úrék parlamentje) Bouchayer úr, az én párizsi borbélyom, régi jóemberem, tavaly egyszer magából kikelve tartott elém egy újságlapot, hogy olvassam. Olvastam, s megtudtam belőle, hogy Nancy egyik külvárosában a tavalyi képviselőválasztáson leszavazott valaki, akiről most kiderült, hogy nem francia állampolgár. Egy szorgalmas kereskedő, aki gyermekkora óta Franciaországban él és dolgozik, csak franciául beszél, ám feledékenységből és törvény szerint ő ma is belga, német vagy nem tudom mi.

- Hát most képzelje el, monsieur, hogy ez az úr szavazzon meg milliárdokat, s küldje Franciaország hős csapatait Marokkóba.

Fogadjunk, hogy kevés magyar ember értette volna meg az én derék Bouchayer-m nemes dühét és méltatlankodását. Pedig nagyon egyszerű: Franciaország ura a francia parlament, s minden francia polgár választó, és egyenes jogutódja XIV. Lajosnak: az Állam. Elgondolkozom sokszor, és keserűen elmosolyodom, amikor a mai magyar parlament legúribb védői ordítják, hogy a parlamentarizmus nekünk minden kincsünk, s minden áron megtartandó. Tehát a mi mai magyar parlamentünk ez, a mi mai parlamentarizmusunk, ez a külsőséges, hatalmatlan, úri semmi, millióknak és millióknak közönyös játék. Franciaország imádkozzék, hogy sokáig legyen - mint aggódó doktorok régen jajgatják - beteg a parlamentarizmus, mert ma még nagyszerűbb államerőt gondolni se tudunk a Bouchayer úrék parlamentjénél.

III.

(Szegény Kaas Ivor) Kaas Ivor bárót olyan kitüntetés érte, ami csak igazán nemes, poétaszerű, rendkívüli embereknek szokott kijárni. Tudniillik halála után engedik teljesülni olyan vágyát, ami életében a megbékülés, elégültség illatos örömével fogta volna körül a szívét. Milyen kínosan büszkeséges, nagy vágy a volt az ő dán katona-báróságának magyar bárói elismertetése - a családja számára. Nem volt közönséges ember, s meg kellett előbb halnia, hogy nagy vágya teljesült, s én mégis olyan nagyon sajnálom az ilyeténképpen dicsőségességig jutott, szegény, halott Kaas Ivort.

IV.

(Budapest nagyvárosi tandíja) Ezt a mi szegény Budapestünket igazság szerint kevesebbet kellene szidnunk, és sokkal-sokkal jobban és többször sajnálnunk. Sajnálnunk természetesen és legelőször azért a páratlanul és példátlanul drága tandíjért, amit az ő nagyvárosiságáért fizet. Hiszen ha mulatságos is, de nem könnyekig megrendítő, hogy példának okáért Budapest akkor és úgy veszi észre, hogy ő nagyváros, mikor a villamosai egy napon több embert gázolnak halálra, mint amennyi éveken[!] hal meg egy-egy faluban természetes halállal. De van még egy mulatságosabb, még megrendítőbb s most szezonosan aktuális példánk, mely Budapestnek a természethez való tragikomikus viszonyát illusztrálja. Frissen, hirtelen, gyönyörű, szabad, szűz helyeken terpeszkedett el az ifjú nagyváros az ő falusias népeivel. Annyira a természetből jött, s annyira abba fészkelődött, hogy eszébe se juthatott a gondoskodás olyan időkről, amikor a levegőért, a természetért a szomszédba kell menni. És ezúttal is úgy járt, mint mindig: mire nagyváros lett, szabad levegőre, térre, zöldre szomjazó, kiirtották belőle és körüle majdnem egészen a természetet. Soha drágább nagyvárosi tandíjat még nem fizetett város, mint Budapest, s már igazán megérdemelné, hogy legalább csakugyan - nagyváros legyen.

Világ 1912. május 16.

Ady Endre

97. [BEVEZETŐ ZILAHON FELOLVASOTT VERSEIHEZ]

Hölgyeim, uraim, tele vagyok ki nem mondandó mondanivalókkal, mert hiszen még egy fél órával ezelőtt se hittem, hogy csakugyan színészdit fogok játszani Zilahon. De az Élet, mely soha sincs velünk, hol előttünk száguld, hol sarkunkra lép, úgy akarta, ahogy történt, tehát történik. Furcsa az eset már csak azért is, mert mostanában csaptam volt föl a nem-emlékezés önkegyelméből való főpapjának. És nem emlékezni, és valaha Zilahon élni, és Zilahra visszajönni, és tanárokat látni: szörnyű föladat. Vállalom, mint ahogy ugye sokat kell vállalnunk az életből affélét, amihez nincsen kedvünk - nem szólva magáról az életről. Hát nem is fogok emlékezni, mint ahogy az életem is csak némileg élet, de eszembe jut a legszebb, ami eszembe juthat: a bánat. Bánata annak lehet, akinek hite volt, s hite annak lehet, aki arra termett, hogy bánata legyen: hiúság, dicsekvés nélkül lehetek hivő is, szomorú is. Öregedvén, ami rossz dolog, új és új élet-csodák érintenek meg: többek között rám jött a társuló vágy. Ez nem bántott eddig, de most egyszerűen - kínoz, s fölkeresek egyleteket, társaságokat, melyeket nevemben s nevemmel alapítottak, s melyek közben élettel nem tudták kibírni, míg én is odamegyek. Ilyenkor egy nem-bölcs ember kétségbeesnék, de mire való Zilah, Kincs Gyula, emlékezés némely tanárokra, alkalom és hit? Jöttem, eljöttem, hirdetni, hogy élek, s hogy minden élethez közöm van, akarom, hogy legyen hitem, és Zilahon van. Jöttem, hogy lássam sokadmagával az egyetlen magyar hit-támasztó valakit, a magyar kálvinista professzort, akit annyi hivatalos tószt méltatott érdemén alul máma. A kálvinista tanár Magyarországon többet jelent, mint 1830-ban az első misszionárius-csapat Japánban. A kálvinista tanár ezerszer tanár, ha az, mert a kálvinista tanár egyenes unokája a legnagyobb forradalomnak, a protestantizmusnak, mert a francia forradalom ennek csak gyarló gyermeke. S úgy gondolom, hogy a magyar, református tanárok nem felejtik el, hogy ők a forradalom fiai, s nem fognak bután átlépni a valláserkölcs s álhazafiasság - érseki parkjába. Mert van ám olyan kálvinista vezérember is, akinek a hite s dühe az, hogy mindenki a helyén maradjon. Az én fiam, aki okosan tette, hogy nem született meg, legyen elátkozott, csúfos poéta, a tanár fia úri nevelőségen kipróbált tanár, az iparos ugyanaz iparon, a paraszt napszámos pedig sohse kapjon egy forintnál többet, s legyen - Délibáb, ugye sejtik már, hogy mindjárt rengeteget akarnék mondani, s mindennek a vége káromkodás volna és illetlen.

Hölgyeim és uraim, az én életemnek is van enyhítő körülménye, mint minden életnek, s az enyém - nevetni fognak - a vers. Egy-két rövid vers, itt írtam, ma írtam, Zilahon írtam, talán gyöngék, de nagyon szeretem őket, s nincs egyebem, ezt adom Önöknek, Önöknek adom.

98. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Neves senkik kihullása) És hála istennek már sokaktól érzett küszöbén vagyunk annak a rostán-kihullásnak, amelyen a megizmosodott magyar intellektus tizenöt év óta véresen-könnyesen dolgozott. A magyar fórum nagyszerű bábszínpad, sokért nem adnám, ha idegen volnék, s idegen, de érdeklődő szemekkel nézhetném az előadást. Nagy, pufók nimbuszú bábok szédülnek, lógnak, csak éppen azt nem tudjuk, hogy a süllyesztőt mikor indítja meg a süllyesztőparancs, a kérlelhetetlen fejlődés.

III.

(Tanács hiú embereknek) Tanácsolnám hiú embereknek, akik mégis érnek valamit, különösen vigyázzanak mostanában a gesztusaikra. Már szinte unalmas a figyelmeztetés, hogy ma Magyarországon a História borzol és borzong úgy, ahogy száz évben kétszer se szokott. Hazudni még ilyenkor is szabad olyanoknak, akiknek a hazugság a vezértalentumuk, de úgy hazudjanak, mintha lelküket az igazság gyilkolná. Civilizációnk ma már ott tart, hogy az aktív Históriát is meg tudjuk érezni, s kár volna, ha e szép, súlyos időkből szemlélőbb korok számára groteszk képek maradnának.

IV.

(Bolond, nem bolond?) Az mindenesetre karakterisztikus, hogy a tobzódó, sokat emlegetett figuráról, kit most nem nevezek meg, barátai is olykor aggodalmasan, magukban beszélve, ezt kérdik. Pedig éppen olyan mindegy, mint ahogy csak a közönséges elmebajt ismerjük, holott minden elme egyszersmind elmebaj, ez az egész elmebaj. Én például bolondnak tartom, de imponálóan szuggeráló és szerepes bolondnak, s ha elmondhattam egyszer már versben, megismételhetem lapos prózában is: ő szükséges bolond, s kár lett volna (ejnye, mégis majdnem elárulom), ha Kovács Gyula ledurrantja.

Világ 1912. június 16.

Ady Endre

99. NAGY ENDRE FÓRUMA

Nyár van, Budapest nyári halála, amikor sok minden pihen, amire úgy sincs nagy szükség, s amikor emlékezni a szokottnál is rosszabbul tudunk. De bár Budapest feledni is haszontalanul tud, emlékezni pedig tehetségtelenül, a Nagy Endre fórumával úgy vagyunk, mintha furdalt lelkiismeretünk volna. S mikor a Modern Színház vakációra zárul, egyszerre csodálkozva, valami fontosat vesztve érezzük, hogy pár év alatt mije lett ennek a városnak a Nagy Endre-kabaré. Igazán egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben ez a szép csúnyaságú, elmés, bátor és küldetéses ember. Súlyos és rizikós napokban ő ott volt türelmetlen igazságaival mindig, erős kimondásaival s egészen nagyendrei, sajátos és mégis egészen magyar kabaré-stílusával. Szóval: mindennel, ami egy becses írónak, kegyetlen szemű gúnyolónak, kedves embernek s kellemetlen agitátornak Magyarországon adódik és adódhatik. Szinte jóleső, hogy van egy hely még, ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy álparlamenttel. Néha majdnem azt hisszük, hogy Nagy Endre maga is perverze a bátorságnak, de a bátorságot kezdjük már megszeretni még a legperverzebb Tisza Istvánnál is. Ország, politika, neuraszténia, becstelenség, megalkuvás, cinizmus most próbálják kipihenni magukat, s pihen a Nagy Endre fóruma is. S várjuk, hogy a kipihent galádságokat kipihenten, fokozott bátorsággal s elmésséggel, fegyverzetten fogadja az Andrássy úti kis színpadi fórum. Illett most pihenőjekor legalább ennyit idejegyezni róla, amikor annyi lelketlenségnek van dicsőítő krónikása, s amikor olyan kivételesen érezzük, hogy milyen sok lelkességet jelent a Nagy Endre fóruma.

Ny 1912. augusztus 1.

Ady Endre

100. MIHÁLY GRÓF ELVTÁRSAI

Néhány szó arról, azaz egy apró, kis eset, hogy hogyan is állunk mi, leggőgösebb demokraták, nagybirtokú grófurakkal szemben. Tehát Mihály gróf ugyanazon gyorsvonattal és programmal utazott, mint két barátom, két nagyon előkelő, finom intellektuel. Biztattam a barátaimat: látogassuk meg grófi elvtársunkat, kivel holnap ők egy nép előtt szavalnak, úri, de nem külön kocsijában.

- Neki kellene hozzánk jönni - szólt a temperamentu[mo]sabb barátom, amíg a másik mosolyogva, okosan vonogatta a vállát.

S nekem az jutott eszembe, hogy Mihály grófnak szokatlan ez a helyzet, s ő gyáva a nyilvánvalóan előkelő s arisztokrata proletárokkal szemben. De semmi se jutott eszembe, ami az én revolúciós barátaim gőgösségbe bújt biztos félénkségét mentse. Ha Mihály gróf elvtársnak csapott föl - s másképpen is -, csak a hosszú, elegáns, aránylag művelt úrfiút kell benne látnunk, aki most velünk harcol. Fene messze lehetünk egy jó magyar demokráciától, ahol az én két ilyen kiváló bajtársam hetvenezer holdas dölyffel arisztokratáskodik.

Ny 1912. augusztus 1.

Ady Endre

101. BEJELENTÉS ÉS RÖVID ELMÉLKEDÉS A MAGYAR POLGÁRSÁGRÓL

Hogy a Népszava szállást ad nekem, a hajléktalannak, számomra ez köszönnivaló, nagy dolog, de az Idő, az ő öreg fejével csodálkozás nélkül bólint rá egyet. Istenítéletes, vagy-vagyos harcnak förgetege indult meg, s e nagy harcra szívvel, hittel s vérrel fölkészült, egységes hadsereg, mellyel az én lelkem tarthat, csak egy van, az, amelynek a Népszava a zászlója. Hiába, Magyarországon a polgárságot is úgy kellett kinevezni, mint a tudományt, mint a nemzetiségi törvényt, mint az általános tankötelezettséget, mint ezer fundamentumtalan kulturális intézményt: nincs polgárságunk. A gyönge és töredékes is, ami volna, keresi a közös paplant a lateinernéppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön-külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek fölkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár-címet szégyenli. Franciaországban diadal harsog ki abból, mikor valaki polgárnak mondja magát, s ezer és ezer példája van a római patrícius Clodiusnak, aki, hogy tribun joggal lehessen, plebejus által adoptáltatta magát. Magyarországon pedig a proletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgárság helyett, s minden szabadság-kérdést itt úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania. Báró Eötvös József írta: "A születési arisztokráciánál néha későbbi nemzedékek, a pénzarisztokráciánál azok, kik családjuknak magasabb állását megszerezték, nem méltók tiszteletünkre, s azért természetes, ha oly korszakokban, midőn a két arisztokráciának hibái egyszerre tűnnek föl, s egy magát túlélt patriciátus mellett egy fölfuvalkodott tőzsérarisztokrácia támad, végre az arisztokráciának még a neve is utálatossá válik, s az emberek annyi romlottságot látva, a demokráciában keresik egyedüli menekülésüket." Mintha ma és rólunk írta volna, az ezerholdas mágnások, milliókat harácsoló zsidók s a hozzájuk szegődött iparlovagok uralmának idején, amikor pláne demokráciát hiába keresnénk menedékül a polgárságnál, mert polgárságunk nincs. Polgárság helyett a demokrácia minden munkáját, a fejlődés járomtörvényeit is lehetőleg tudomásul véve, a szociáldemokráciának kell elvégeznie nálunk. Közben az úgynevezett polgárság Tiszának csinál ovációt, saját hite, büszkesége nincs, s boldog, hogy együtt lehet "középosztály" a haramia-basa szolgabíró urakkal. Büszke polársága csak olyan társadalmaknak van, ahol a polgárság forradalmat csinált, s véres kézzel dobálta ki kastélyaik ablakán elnyomóit. A magyar polgárság csinált talpnyalást, üzletet, kalábriászt, de forradalmat soha, s ezért - nincs, s ezért kell ma minden becsületes erőnek oda állania, ahol a forradalom - van.

Alázatosan, de mégis büszkén bocsánatot kérek, hogy ilyen nagyon-nagyon aláhúztam annak a nem nagy eseménynek bejelentését, hogy a Népszava engedelmével itt fogok kiáltozni, ha lelkem jogos keserűséggel, dühvel vagy riasztó kedvvel túlontúl megtelik.

Népszava 1912. szeptember 8.

Ady Endre

102. SZÁMADÁS CSÖNDES KÖNYVEKRŐL

Vidovich Ernő, Zsögön Zoltán, Szudy Elemér és Fleyner János, ugye ezek a nevek nem nagyon lármáztak még mostanáig a könyvbörzén? Csöndes könyveknek hát csak azért kereszteltem el könyveiket, mert íróikban közös valami a vagy előkelő, vagy félénk tartózkodás. Nem rohantak a síp-dob, lárma s úgynevezett kritika elébe, s hozzám is csak amúgy baráti szándékból kerültek.

Vidovich Ernő könyve regény, a címe Hiúság, s egyike az újabb magyar könyvek legtanulságosabbjainak. Hogyan élnek a Jókai-témák egy mai, olvasott, fiatal, úri, író emberben, s csak a diákolvasókra hathat-e már Jókai? Ez a nagyon kedves, vidékies, naiv, de érdekesen csörgedező jókais regény akaratlan pietásában fölér egy Jókai-mellszoborral. Írója pedig, ha tanul és írni fog, okvetlenül cáfolni fog engem, kinek régi hite, hogy a Jókait ért sok méltatlanság közül az a legnagyobb, hogy érdemes követője nincs.

Régi versek a Zsögön Zoltán könyvének a címe, s írója robusztus és nyakas székely ember: aki csak azért is megmutatja ifjúkorának verseit, mikor már lelkében megfordult a világ. Megható könyv, s emlékeztet engem egy hozzám nagyon közelálló valaki első kötetére, melyből alig-alig lehet kisilabizálni későbbi poétaságát. Zsögönnek ismerem újabb verseit hozzám küldött leveleiből, s nagyon kedves és majdnem okolt az a reményem, hogy önmagához és sokakhoz fog eltalálni még a Régi versek szélesedő nyomadékán a friss lélekkel székely és magyar érzékenységű versíró ember.

Szudy Elemér előkelő vidéki újságíró, abból a fajtából, amelyik mindenhez ért, s csak a vidéki lapszerkesztés átka fekszi meg úgy, hogy egy valamihez értsen fényesen és nagyon. Amit az Élet gondol a könyve címe, s nagyon formás, szolid novellákon kívül pompás és tarka zsurnaliszta írások válogatott tömege. Szemesség, hevülés, jóság, íráskészség jellemzik mindahányt s ha az ember már nem próbálta volna, irigyelné a vidéki lapszerkesztő dolgát, akinek van ekhós tribünje, s akit még annyi minden tud érdekelni ez érdekességtelen világból.

Fleyner János fiatalember, A troubadour énekel notturno kis verskönyvének a címe, mely könyv érdekes, különös elindulás Adytól Szép Ernő felé. Jósolni bajos volna, de máris ízléses versamatőr ez az ifjú ember, aki bizonyosan csak haladni fog.

Ny 1912. szeptember 16.

Ady Endre

103. BIHAR ÉS SÁROS

I.

(Bihar) Ordíts kapu, kiálts város, vagy hogyan is mondjam: Biharországban megint nem merik már megtagadni a hitelt a vármegyei uraknak a zsidó boltosok. Hogy kacagtak már és még hét évvel ezelőtt a Vázsonyi úr nagyváradi demokratái, amikor egy-egy keserű dzsentrifiú dacosan és imígyen szólta el magát:

- Korán ujjongnak a zsidó boltosok s a többi Samuk, mert jönni fog még Tisza István igazában, s ha Jeruzsálemmel el lehetett bánni, talán Nagyváraddal se lehetetlen.

A bihari urak, akiknek szívós tartósságát zsidó, sváb, szerb, oláh, katona-német és örmény vérbeömlések magyarázzák, délcegek ma is, uralkodó vágyúak. Még az is hasznukra vált, hogy talán három se került ki közülük 1848 óta, aki valaki lett volna, s nagyon különbözött a fajtájától.

Olykor úgy látszott, hogy se a Tisza-család, se az ő mindenre elszántságuk nem menthetik meg őket a teljes leromlástól. Ilyenkor történt, hogy egy-egy büszke família rendeléseit Nagyváradon fölírták az izraelita kalmárok, s azután összenevettek, mert a bolti szolga is tudta, hogy ezekből nem lesz szállítás. Nagyvárad, a város, közben veszekedetten, idegesen nőtt, haladt, forrott, s egyszerűen eltörülte a régi jelszót, hogy "coki város, amikor a vármegye mulat". S az idők nyomorúságos fordulása voltaképpen a várost, a kulturális fejlődést s Nagyváradot magát juttatták a legtragikomikusabb szerephez.

Íme Szent László vitéz és zsidós városa, amely függetlenítő, nagy vágyában Tisza Kálmánt megbuktatta, s amelynek vezető zsidósága már-már nemcsak Vázsonyival, de a szociáldemokráciával kacérkodott: letörve. Nagyvárad már azt hitte, hogy nyeregben van, és semmi föl nem tartóztathatja, s íme előtte az új hegyhasadék, s rajta túl vígan robog urasan a vármegye.

Jézus is a gyermeket s a gyermekszáj szent őszinteségét kedvelte s ezt is bihari dzsentrijogász mondta:

- Nem lesz addig rend és béke Magyarországon, amíg a jobbágyságot, a derest és a sárga foltot vissza nem hozzuk.

Az apák nevében beszélt ez a fiú, Biharban, ahol felnőtt oláh pásztoremberek nem ismerik a pénz mivoltát, s ahova a londoni Rothschild házasodott.

Legkönnyebben a váradi zsidó urak eszméltek föl a fatális változásra, az ortodoxok, neológok és istentelenek egyformán. A főrabbi is érdemkeresztet kapott, azután nemességek jöttek és ígérődtek és kellemes állami üzletek. Jó, hiszen a zsidó aposztaták visszajönnek, mihelyst egy nagy erupció új, demokrata politikát parancsol Magyarországra: ők mindig és mindenre hasznosak és készek. De mit művelt a dzsentriben az, hogy Beöthy Pál, akinek a főszolgabírósága is csak súlyengedménnyel volt valaha lehetséges, ma kegyelmes házalelnök. Ez Biharból egy magyar Vendée-t nevelt, s nincs a képzeletnek olyan hóhéri cézárizmusa, amely ezután ne Biharból válogassa pribékjeit. Szép vármegye, talán nagyobb Montenegrónál, de nem hiszem, hogy sötétebb földje volna Európának: úgy kell - Nagyváradnak.

II.

(Sáros) Egy idő óta azt hirdetem, hogy nem Sáros, hanem a Szilágyság a magyar Gascogne, a nagyzoló, úrhatnám, kalandoros üresség hazája. És mégis Sáros, és még mindig Sáros, aminthogy ismét bebizonyította a Szinyei Merse ünneplése. Sáros urai ugyanis, amikor Szinyei Merse ünneplésére egy kis Szent István-rendből fölkészültek, engedelmet kaptak Berzeviczy Alberttől, hogy a különben is ártatlan, nagy, öreg festőt "vármegyénk nagy fiává" avathassák. Gyönyörű volt, hogy tetszelegtek a kedves, kedélyes, analfabéta urak e művészünneplő szerepükben. Egyetlen vigasztaló, hogy a sajtóban is eldicsekedtek, ami kétségen kívül azt bizonyítja, hogy már Sárosban is tudják: vannak emberek, akik írnak egy furcsa gép számára, amely sok példányban papiroson betűt produkál. És a sárosi urak ma büszkék, hogy fölfedezni kegyeskedtek egy öreg urat, aki valamikor, amikor még Sárosban félbolondnak tartották, Münchenben, Párizsban és néhányaknál Budapesten igen nagy piktor vala. Sem újat, sem rontót nem akarok, az igazi választójog ma, amikor legkétségesebb, vérrel is kivívandó, de amíg a mai magyar vármegyét össze nem törjük, alig értünk el valamit. Ezeket az apró köztársaságokat minden elvünk ellenére tirannizálnunk kell, hogy kultúrélet, igazság és emberség juthasson lerombolandó[,] gőgös[,] buta falai közé.

Népszava 1912. szeptember 18.

Ady Endre

104. A MAGYAR MACEDÓNIA

Macedóniára gondolnak Bécsben az udvari bolond, hódítóvágyúak, és az történt, hogy Magyarországból csináltak - Macedóniát. Így történt, ha nem is akarták, és mi tudomásul vesszük, hogy bérelt bandákat szabadítottak rá erre az agyonsanyargatott országra. Készen voltunk már csodálatos erőfeszítéssel a legszebb, legemberibb lendületekre, s ekkor a fejünk fölött cinkoskezet fogtak a cézári őrület s a brigantis mindenrekaphatóság. Perverz, őrületes bitangságok, parolaadás elvetemedett összeszegődése állott ki egy lehető, kultúrás, új Magyarország ellen. Vészes, szörnyű, nagy pörünkben együttes harcot zúdítottak reánk a legserenissimusabb agylágyulás, középkori katona-őrület, magyar junkerség, elszánt kalandorság s fölbiztatott harácsolás.

Mit gondolnak ezek a különben nem gondolkozásra termett senkik: lehet-e föltétlenül bízni egy mégiscsak nyugtalan szívverésű ország örökösnek látszó elfásultságában? Nem próbálnák-e meggondolni, hogy a fölülről küldött forradalom az egyetlen, ami a lankadt és lentes milliókat nagyszerű forradalmárokká cseréli át. Hiszen ma már volt, egykori házi gyilkosaink is megtéréssel szegődnek hozzánk, s bármennyi energia halt is meg hasztalanul, még mindig maradt annyi, hogy hirtelen földönthessen mindent.

És mit akarnak a vérrel, amelynek kifolyása [nem] csak a sebesültet gyöngíti, de vadul megérezteti saját vérét annak is, akinek csillapodott mozgású-járású volt az életnedve? Hogy képzeli egy szemenszedett, hitetlen, értéktelen, silány, bérelt banda, hogy ezek után meg ne gyógyuljon és dühödjék a magyar társadalom ezerféle összeforratlansága.

Harcostársakul ma már mindenkit elfogadunk, aki nekünk segít, s megbocsátjuk a múlt hitbeli és erkölcsbeli fogyatékosságokat is. Védelmi, de egyben megtorló harcunk olyan megtisztulásokra ad lehetőségeket, mint a zord mózesi törvények. Mindaz, ami Európában konok, fölkent fejek által terveződik, csak miáltalunk vagy ellenünk, avagy testünkön keresztül történhetik meg. Az a cudar végzet, amely ilyen rossz geográfiai ajándékkal kedveskedik nekünk, ma már bizalmunkká és hitünkké változott. Itt van már a fölségesnél fölségesebb munka, a lelkekbe elültetett nyugtalanság is: hiába cinizmus, bandaerkölcs, cinkosság, bérencség és látszólagos járomba-töröttség: mi nélkülünk semmi sem lehetséges, s ha Macedóniát csináltak belőlünk, akár macedóniaian is ellent tudunk állni.

Tolvaj örmények s harámbasák szolgáiból fölemelkedett Tisza-félék összes csatlósaikkal egyetemben tudják meg: erőseknek hisszük magunkat, s erősek vagyunk. Ha tetszik nekik, súgják meg ezt Bécsnek is, ahol még keservesen fogják talán mihamar megbánni, hogy ostobák voltak, mert ostobákkal szűrték össze a levet.

Népszava 1912. szeptember 22.

Ady Endre

105. [A NAGYVÁRADI NAPLÓ JUBILEUMÁRA]

[Levél Fehér Dezsőhöz]

Régi kedves barátom,

valamikori főszerkesztőm, tudom én jól, hogy pompás s nekem egykoron minden tribünt pótoló lapod jubileumára nagyon szép, díszes, hosszú cikket kellene írnom. Nagyvárad s a Nagyváradi Napló volt életemnek s energiámnak tetője, a szép fel. szerkesztés ideje, mikor az ember könnyen kaphatta és viselte a fogházülés napjait is. A te emlékezéseid sorvonata engem is bevont egy kocsinak: talán igazad van. Emlékezhetsz, hogy a Nagyváradi Napló bőrét mindig a magam bőrének éreztem, s a te belátásoddal csinálhattam a legharcosabb, legegyetlenebb lapot sokáig a vidéken, sőt Budapesten. Én azóta állítólag megharcoltam lelkem, egyéniségem nagy harcát: örömem kevés ebben. Szebb volt titkolt királyi érzésekkel, pangva és lappangva, a Te lapod csinálnom. Most öt professzor állítja, hogy rosszak az idegeim, a szívem, a tüdőm, a vesém, s mindez nem bánt annyira, mint hogy nem lehetek a Nagyváradi Napló egykori lelkes[,] elszánt ifja.

A Te lapod igazolta Nagyváradot és vidékét, igazolt Téged és engem, s boldogan gondolok arra, amikor örökös hűségesküt tettünk egymásnak s ma már győzedelmes lapodnak. Én, látszólag[,] megszegtem az esküt, de ma is, mint újságtalan újságíró, repesve gondolok régi hitemre, szerkesztésemre, lapodra s lapunkra, reánk. Áldjon téged s tieidet az én Istenem, s vigyen százszoros sikerek felé.

1912. szeptember végén.

Nagyváradi Napló 1912. október 3.

Ady Endre

106. "A MAGUNK ÚTJÁN"

(Révész Béla énekei s glosszái)

"Döglesztő tárnautakon barom-emberek tovább döcögtek... Egyszer kiéhezetten, végre tombolt az akaratuk: pusztítottak" - így énekel Révész Béla. "Az ember beszélt, és háborút prédikált: merni kell" - a magyar csillagok, a Göncölszekér, a Hadak útja s a Fiastyúk mennyboltja alatt így énekel ő. "Minden megérik... A halottak föltámadnak... Ünnep van, és mi ülünk a forradalom ölén... Üljünk a virágos fák alá... Minden megérik..." - és így, különös, bódult és bódító poéta, nagy poéta ez a magános ember, Révész Béla, kinek legújabb könyvét egészen új meghatottsággal nézem.

Íme a dokumentum, íme a teljességes művész, aki hiánytalanul, sőt szinte óriássá nőve áll a szenvedés, munka és forradalom táborába. Táborba, melyet orrfintorítva, de remegve szid mindenféle úgynevezett arisztokrácia s legjobban az öntelt l'art pour l'art önkéntes nemessége. És a Révész könyve valósággal vallásos könyvvé válik, ha elgondoljuk, hogy napok, események, térítések kísérő dalai, s hogy úgy született, lett meg, mint a Biblia. Most rögtön, mint nagyon fontosat le kell írnunk, hogy ezt a nagy pompájú, hatalmas könyvet, melyet Biró Mihály tehetségének leggyönyörűbb díszeivel díszített, egy koronáért árulják. Ez megint Révész Béla, a jóságos, apostolos lázadóknak ez a visszatérő s korokba avatkozó típusa, mely nélkül szánnivaló volna az egész emberi fajzat.

De ide kell még erősebben írni azt is, hogy a magyar proletároknak külső rímeket lemosolygó, legnagyobb költője Révész. Becsületes, szerelmes csókokkal bocsátja útra minden szavát, s ahogy szállnak, kíséri őket gazdájuknak szép szemű, óvó, hevítő, állandó tekintete. "Szó, szó..." - de gúnyos és nemtelen ez a fényes eredetű mondás, holott a jólizzasztott szavakban van minden lehető igazsága és szépsége az Életnek.

Révész Bélának nagy tábora van, s még azok közül is sokan hozzáseregeltek, kiket ő talán testvértelen idegeneknek szeretett volna megtartani. Cinikus, lármás s majdnem zsibárus irodalmi republikánkban neki, mint szép példát adó valakinek, külön becsülés és szeretet jár ki. Nem felejtem el soha, hogy évek előtt, barátságunknak legtalálkozóbb idején, írótársaim közül talán ő volt az egyetlen, ki erősítgette a diákos, koldus-köpenyes elhívottság gyönyörű és vállalandó juss-érzését.

Most, ez a másként gőgös poéta, össze merte gyűjteni lobbanó, futó írásait, tehát a legpoétaságosabb írásokat, s mer büszke lenni rájuk. Apostolkodó vagy hetykén művészvérű emberek jönnek, vannak, s hirtelen eltünnek, nevüket is csak kétes hírességgel hagyva köztünk. A Pénz elkerüli talán a nem ilyeneket legtöbbször, de a "A magunk útján" íróját boldog embernek tartom. Annyi a hite, mint amennyi hittel a legjobbak fordulnak feléje, s ha nem is szapora írású, de annyit írt már, és fog tudni írni, hogy még kvantitásként is irigyelni fogja a lármás impotencia. De ő ezenkívül fényesen, gyújtogatóan jár-kél az ezrek nyugtalan szívében, s ezeknek még a gyermekei is beszélni fognak gyermekeiknek arról, hogy itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember.

Ny 1912. október 16.

Ady Endre

107. S HA ERDÉLYT ELVESZIK?

Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyőt, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé. Minden elé, ami akár bennünk rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tőrt szegezhetnek túlbizakodó hitünknek és életünknek.

Gyermekségem legfurcsább fényű emléke, édesapánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: "no, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz".

Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzösvonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe, vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket. Ő ifjúságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba[n].

Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza. Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.

Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkud[o]zás sorsom és a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat:

- Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?

És mégis, Erdélyre gondolván el kell lágyulnom, ha nem is mint egy sipuluszi református papnak, de egy emlékekkel s szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak.

Alig nyolc évvel ezelőtt, amikor éppen a Huszadik Század s a Társadalomtudományi Társaság embereitől várhattam mindent, ami megértésben kapható, s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebből. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig - nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak.

Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket.

Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.

Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.

Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal, tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért.

HSz 1912. november-december

Ady Endre

108. AZ ÚJ GÁRDONYI

"Szeretnék végre egy nálamnál jóval öregebb írót fölfedeztetni" - írnám most döfölődő cinizmussal, ha ez a pár sor nem Gárdonyi Gézáról kívánna vallomást tenni. Csak olvastam s hallottam, hogy új könyve jelent meg (nekem bizonyosan napilaptárcákból ismerős tartalmú), s hogy Egerben nevéről nevezték el a minap lakóházának utcáját. Erről s ezekről írjanak, s bizonyosan írni fognak mások és sokan: én Gárdonyit valami kilenc-tíz évvel ezelőtt láttam egyetlenegyszer, először s talán utoljára. Pipázott, és gyönyörűeket hallgatott szokása szerint, holott nem volt egészen rossz társaságban: Márkus Emma, Ujházi Ede, Bródy Sándor - s a többiekre nem muszáj emlékeznem. Az ifjú, vidéki, zöld vad, én, (Gárdonyi tán alig is emlékezhet erre) néztem (nyilván más, gyávább okokból) szintén némán ezt a gyarló írót. Mert íme, azért íródnak e sorok, mivel én egykor, sokszor s talán még pár évvel ezelőtt is úgy néztem le reá, ahogyan ezután is kötelessége lesz minden fiatal valakinek a filiszterszínben tetsző "beérkezett" pályatársat néznie. És most sem akarok fárasztó és utálatos meakulpázást végezni csupán, de tartozom valamivel a magam jobb belátásának s a Gárdonyi nagyszerű íróságának, szóval megint és önzőn önmagamnak. Most látom és tudom, hogy Gárdonyi látva és tudva most "érkezett be", s hogy üdvözölni őt és megkövetni nem is olyan nagy szégyen. Talán a kiadója nevetni fog gúnyosan az enyémre, talán maga Gárdonyi is elszokott attól, hogy még csak légies érdek nélkül is, egy kevéssel ifjabb író áradozzék előtte. Soha és senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poétasággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi. Tudom, hogy szerénységében bántom meg, ha Dickens nevét írom ide, de ő mégis egy szentségesen primitív, de magyar, de új Dickens, vagy legalább bölcs derűjében hozzá hasonló. Boldog vagyok, hogy a Nyugatban s éppen a Nyugatban írhattam meg ezt Gárdonyiról, a Nyugatban, ahol nem csak "lapunk íróit" lehet meglátnunk, s ahol nagy öröm minden, ami szép, bárhonnan, bárkitől, bármikor s bárhogyan késve-keletiesen jön. Gárdonyi megnyergelte, megszelídítette, megfinomította a magyar anekdotát, s ma Ő itt van, és ír előttünk olyanként, akinek be kell vallanunk a már nagyon-elmúlt kétségeinket is.

Ny 1912. december 16.

Ady Endre