22. [ÖNÉLETRAJZ]

Arra gondoltam először, hogy úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján, s végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én életkoromban már meggyávul egy kicsit az ember, s nem mer már könnyen az öreg szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem. Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22. napján Szilágy megye Érmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám Ady Lőrinc, a belső Szilágyságból, Lompértról került ide, mikor édesanyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, akit egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky-leány volt apai nagyanyám - nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady-család egyébként - bár ez se fontos - a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg - a fiai. Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék, kegyes atyák. Talán - s ha igen, alaptalanul - katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi "nagyiskolába", a mai Wesselényi Kollégiumba. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magamviselete pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. A hírlapíráshoz - természetesen a magyar viszonyok között - régen ápolt s titkolt írói, költői ambíciók juttattak el. Hétéves koromban verset írtam, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokonaiaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900. január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. Azonban, bár Budapestet sok affektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott, s a legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Párizs. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párizshoz és Párizsba segítettek, s így gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párizsból a régi, Vészi József és Kabos Ede csinálta Budapesti Naplóval sikerült észrevétetnem magam és jobban, mint Nagyváradról, ahonnan pedig már e laphoz fölkínált utam volt. Úgy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban - s egy-két tragikus franciától -, mert a mesterségemhez még mást nem taníttatott el velem Párizs. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban ráfigyelni arra, amit mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon új poétának el lehetett érni, de nem haltam meg. A verseim s az üldözések harcias, jó híveket is szereztek, s négy-öt év Budapesten és Párizsban gyönyörű viaskodással és lázasan siető munkával telt el. Holott talán illendőbb lett volna félreértett lírikusként s jó korán megboldogulnom, de belém ütött az elhivatás mániája s az a babona, hogy egyelőre még mindig írnom kell. És talán nem is volt ez rossz, mert mikor én szabálytalanul túlléptem a magyar lírikus valakiknek kiszabott, legszélső, 33 évet, egyszerre csak jönni kezdtek hozzám a folyton serdülők, a fiatalok és fiatalabbak. Minden év, túlélt év, új seregét hozza hozzám az iskolás fiataloknak, leányoknak, fiúknak, s már ezért is érdemes a törvényes magyar költői korhatárt túl- és lefőzni s megmaradni a lehetőségek között, sőt fölött fiatalnak. Termékeny zseninek sok jóakarattal se lehetne nevezni, de aktív költő és író vagyok, verseket, novellácskákat, politikai és egyéb cikkeket írok, mert újságírás-szerelmemmel véglegesen szakítani nem tudtam. Ma már kevesebbet utazom régibb kóborlásaim területén: Bécs, Párizs és Róma háromszögében, de sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulmon egészséget foltozni. Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.

1913. szeptember

Az Érdekes Újság Dekameronja I. [1913.]

23. AZ UTOLSÓ NAP

(Balázs Béla könyve)

Fiatalság, Szerelem, Művészet és Halál, az Élet legéletesebb teljességének drámája a Balázs Béláé: Az utolsó nap. Olvashattam és szerethettem volna már évekkel ezelőtt hozzám küldött kézírásban, de renaissance-ruhája akkor visszariasztott. És bevallom: az íróval is furcsán voltam, akkor még egyszerűen ["]talentumgyanús"-nak hittem, s nem bocsátottam meg olyan emberbéli bűneit sem, amelyeket magamnak játszva és mindig megbocsátok. Szeretném, ha ember- és költőtársaim kivételesen követnék az én példámat: mihelyst talentumnak kellett megismernem Balázs Bélát, vállaltam őt barátsággal és penitenciázással.

Mi sorsa lesz e könyvnek, azaz e drámának a színpadon? - hamar eldől, alig is érdekel, nem is az én dolgom. Az én istenem megengedte, hogy hálálkodni tudjak a jóbi sorsért is: én nem haragudnék még egy rivális, új lírikusért sem.

Valószínű, hogy a színpadon hibák fognak kisülni, miket csak sejtek, de én a könyvet olvastam, s ez a dráma, így könyvben - érték.

Bizony érték, ha még a könyv finomabb hibáit is érzem: a fiatal túlzás szép, a komolykodás illik a fiatalsághoz, s ami az affektálást illeti, ezt egy kicsit mindnyájan cselekedjük. Végül is olyan líra csendül ki egy-két dialógusából, amely mindünké, s végre is úgy érzem, hogy ez az ember a színpadra és színpadért jön, de ha affektál is, a poétát nem affektálja.

Valószínűleg nem fogom látni színpadon Balázs Béla darabját, nagyon kivételesen megyek teátrumot nézni, de a könyvét, ezt a sok hibájú és szépségű könyvet, köszönöm.

Ny 1913. október 1.

Ady Endre

24. VALLOMÁS A PATRIOTIZMUSRÓL

Valló lelkű ember vagyok, izgat a magam lelkének boncolása, örülök, ha a kés valami rejtegetettet vághat ki belőlem. A babonátlanság nekem olyan kedves lapjában írván, tetszik nekem az, hogy kiválasszak egyet restellt babonáim közül. Azt már kevesen hiszik el, hogy nem volnék kissé túlságosan is magyar, s hogy hivatásnak érezném a magyarpusztítást. Szóval hát bizony én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem.

Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várnók, elénk borul. S itt foghat jutni minden mai különös, speciálisan magyar problémájánál kínosabba a magyar progresszívek különben is sokszínű tábora.

Én a jöhető veszedelemkor arra gondolnék, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Hibáit, melyek óh nagyon-nagyon hibáim is, akkor félretolnám egy kicsit feledni, s csak az jutna az eszembe, hogy bármi áron meg kell védeni egy pláne katonai és ultramontán gyilkossággal fenyegetett fajtát.

De itt már azt is muszáj feltennem, hogy egy aulikus ősű magyar gróf, ki tavaly még minden nyugtalan magyart leöletett volna, véletlenül nem a maga kiskirályságát védi, hanem a magyarságot. Valószínű, hogy nem sok akadna ilyen, de akadna, s harcolhatok-e én akkor ezekkel, akik a veszedelem múltán megint azok lennének, akik voltak?

Ma úgy képzelem, hogy még ilyen katasztrófa esetén is külön harcolnék és védekeznék, de ki tudja[,] nem mást parancsol-e felébredt, romantikus patriótaságom.

Íme a patriotizmus, vagy ha úgy tetszik, az én patriotizmusom problémája, s íme itt az én vallomásom a patriotizmusról.

Leírtam, mert lehető, emberi, magyar és érdekes s biztató arra, hogy ki-ki keresse meg a maga magyar patriotizmusát, vizsgálja meg, s hasonlóképpen cselekedjék minden benne rejtőzhető, de minden tudománynál erősebb babonával vagy mondjuk egyszerűen érzéssel.

Szabadgondolat 1913. október

Ady Endre

25. A PROTESTANTIZMUS ÜNNEPÉN

Most[,] hogy a protestantizmus betanult zsoltárként megint elénekelte, hogy él, és hogy erős várunk nekünk az Isten, hadd kuvikoljak és istentelenkedjek egy parányit. Már én sohse tértem volna vissza e hasztalan tárgyhoz, melynek a minap annyian adtuk a lelkünket, ha nem éppen most van a protestantizmus emlékünnepe. Gondolkoznak-e vajon e napon az ünnepi orátorok végre, s megkérdik-e vajon önmaguktól, hogy jól van-e ez így? Magyarország bécsi helytartója ma egy szín- és szóvak kálvinista ember, holnap jöhet a kimondott centralizmus, s a jelszó: klerikális-katolikus monarchia. Csak ütésekre mozdul-e a magyar protestantizmus, s nem gondolja meg, hogy vérének és vivacitásának veszte után már az ütés is későn jön? Ha talán még most össze tudná szedni ernyedésnek indult erejét, s fölkelne Európa nevében, de örök magyar tiltakozásként is, sok minden helyre jöhetne. Ha nem, akkor nincs is ereje, s erős vára csupán az Isten, aki pedig, akármit prédikáljon a pap, csak a bátrakat és erőseket szereti. Emlékező ünnepünk alkalmából figyelmeztetem protestáns társaimat és felebarátaimat, hogy a Bocskai kötése abszolute nem védi ma már őket, és hogy a legbelebb-misszió sem oltalmazza meg őket, ha úgy látszik, hogy már nincs missziójuk. Nyerjük vissza tiltakozó lelkünket, mert a lélek az, amely megelevenít, s ha nem sikerül, vár reánk a hajdudorogi püspökség kegyelme.

Ny 1913. november 1.

Ady Endre

26. AZ UTOLSÓ NAP

Balázs Béla darabja talán nem kapta meg az utolsó napot, de elintéződött - ha jól tudom - három nappal vagy estével a Nemzeti Színház és közönsége jóvoltából. Ez rendben volna, de önmagamnak s talán a Nyugat olvasóinak is tartozom egy-két icipici megállapítással. Akárhogy fogadkoztam, ott voltam mégis a bemutató előadáson, s elhűltem annak a láttára, mennyire nincs nálunk egy igazán magasabb irodalmi színpad számára közönség. De nyomban átalakultam kegyelmi bírósággá, hiszen látnom kellett, hogy itt nem a közönség a bűnös, hanem a színház színészei. Ez[ek]en bizony nem látszik meg, hogy például jó Hevesi Sándor is sokáig rágta a fülüket, ezek bizony a hetvenes évek színészeinek rab epigonjai. Kár, mert lassanként a Nemzeti Színház jobb közönsége is át fog fordulni Reinhardthoz s pesti provinciális főatyáihoz. És kár, mert az irodalom még jobban fog borzadozni a magyar Comédie-től, mint eddig tette.

Ny 1913. november 1.

Ady Endre

27. MÓRICZ ÉS A NEMZETI SZÍNHÁZ

Kedves és tisztelt szerkesztő uram, sietek Önnel egy-két szót váltani, mielőtt Móricz Zsigmonddal találkoznék. Nem akarnám, hogy az én nagyszerű barátomnak egyetlen szava is másra hangoljon, mint aki nézek[!] és vagyok. Móricz Zsigmond tűzbe dobhat egy megírott darabot, és, sajnos, ezt nekünk majdnem lehetetlen megakadályoznunk. De Móricz Zsigmond ma már nem írhat olyasmit, amire minden igaz, literátus ember akármilyenképpen ne lehessen bolondul kíváncsi. De az a publikum is kíváncsi, melynek átváltozását Tóth Imre nem vette s talán nem is vehette észre. Fatális naivság nyiladozik ez ügyben, s oly kedves elégtétel, hogy éppen Móriczot érte az ostobaság nyila. Csokonai kibírja, de Móricz is kibírja ám az ilyes megpróbáltatásokat. De nem azt jelenti-e ez az eset is, hogy immár végleg a reakció és az ostobaság jegyében vagyunk? Közölje még az új sajtótörvény előtt e pár soromat, kedves szerkesztő uram, kit is üdvözlök tisztelő barátsággal:

Világ 1913. november 9.

Ady Endre.

28. LEVÉL TEUTSCH BARÁTOMHOZ

(Megírnám, ha megérném)

Kedves Teutsch barátom, nem merem a postára bízni ezt a levelemet, hiszen tudja, hogy a nem emigrált gyanúsak közé tartozom, ki bajt okozhat némely barátjának az ő barátságával. Közös, derék barátunk, dr. Kormos Ignác professzor, Kronstadtba utazik, mely még pár év előtt Brassónak is neveztetett, valami gazdag kereskedőnek a vakbelével lesz ott dolga. Gyorsvonaton megy, s úgy gondolom, hogy ez az írás így még hamarabb kerül az ön keze közé, mint a postán, amelyet a rendőrfőnök emberei túlságosan gyámolítanak, figyelnek.

Ne higgye, kedves barátom, mintha haragudnék azért, mert kényelmi és átmeneti nevét, a Német nevet, most ismét visszaszászosította. Ön csakugyan szász és Teutsch volt, irigylendő vérség, kegyeletes múltság kapcsolja s vezeti, íme, vissza egy kiváltságos, messzire szakadt, de büszke és ma is jól óvott nációcskához.

Hallom, hogy a régi Brassó román nevet is kénytelen tűrni, s ez fájhat önnek, az újból magára ébredt szásznak, aki magyar és Német-név-korában Kolozsvárott türelmetlen magyar haraggal viaskodott a román hódítások ellen.

Nincs oka aggódnia, kedves barátom: önökre egy dús família, egy nagyszerű, józan és erős birodalom vigyáz, s önökkel még akkor sem fog baj történni, ha a mostani felemás állapot a Föld ábrázatját sebekkel-beszóró elvégeztetéssé robban.

Beszélgettem egy román poétával valamikor, aki azt mondta: mondjuk, hogy a magyar statisztika tízmillió magyarja igaz, de mihelyst nem érdek vagy muszáj a magyarnak-jelentkezés, nem marad itt hatmillió magyar sem. Már akkor tudtam, hogy az én román barátomnak igaza van, s mivel a nemzeti romantika Európában, a Balkánon dalolta el késett és utolsó dalát, s mivel a mai magyarság még csak hasonlítni [!] se tud a régibb maradékokhoz, azt is tudtam, hogy ez lesz, ami lett, és ami lesz.

Emlékszik, kedves barátom, Albániára, ahol ifjú forradalmi erők hatalomra jutása és zsarnoksága rontott el mindent, s egy széttépett birodalom ajándéka egy csonka és torz Albánia lett?

Irigylem Önt, kedves barátom, akit hatalmas családja a magyarosdi játék után megbocsátó, meleg karokkal fogadott és ölelt a keblére. Be jó volna, ha én is tékozló fiúként térhetnék meg valahova, gazdag udvarba, honnan elbolyongtam, de én csak magyar vagyok, s nem is lehetek más. Egy Albánia-szerű kis Magyarország, emlékektől, emberektől, földektől, városoktól, szívektől megfosztva még angol protektorátus alatt is rettenetes volna.

És bár sokat változott a magyarság, ha izmatlanabb, de bátrabb és forradalmibb is, remélni mit lehet, ha a holnapi leszámolás jön?

Arra gondolok, milyen szép volna, ha a magyarság nem törődnék bele gyalázatos, bár urai s vezetői miatt megérdemelt csonkulásába. Ha zsidóvá válnék, s fölszabadult szellemmel, fürge lábbal, nem földhözkötötten szét-elszóródnék a világon. Vagy mint a görög, Kisázsiától a legészakibb amerikai partokig otthon tudna lenni, vagy mint az örmény aranya[,] dinasztiákat alapítana minden ez földi metropolisban? Szép lenne, s nem hiszem: mégcsak cigánysors se várna rá, még ma is félszeg a magyar maradék, s Kol[l]onich ismert híres mondásán kívül mondott szörnyebbet is rólunk: se uralmat nem tudunk tűrni, se szabadok lenni.

A régi Brassóban, a Románia által hiába fenyegetett, a Germánia szíve és kardja által örökre védett Királyföldön, legyen boldog, munkás, szerencsés és hivő, kedves Teutsch barátom. Kár, hogy nekünk senkink sincs, de végre is maga a legteljesebb művészet vár reánk kárpótlásul: a Halál, amely mindig nagyszerű.

Ny 1913. november 16.

Ady Endre

29. A GALILEI KÖR ÜNNEPÉN

Barátaim, szívemnek ifjú testvérei, de semmiképpen se jöttem én azért tihozzátok, hogy rekedt és sírós hangommal kiabáló, harsány szózatot mondjak. Csak egyszerűen eljöttem, eljöttem, itt vagyok azért, mert már régen itt vagyok, s ha eddig betegségekkel tértem ki hívásaitok elől, mára azt gondoltam, hogy talán ezután már csak betegebb lehetek, s mi nem foghatjuk soha ilyen közelről egymást látni. Pedig, talán, egymást és így látni inkább szerelemrontó, mint frigy-erősítő, hiszen a mi heves, nem közönséges, lelki és harci összetartozásunknak csak árthat a szemek olcsó nézés-akciója.

Igaz, hogy ünnepetekre senkinek és nekem sincs jogom még a legvalóbb és legfájóbb betegség muszáj-ürügyét sem előrángatni: ti vagytok, és csak ti tartoztok lenni az Egészség. Mégis, engesztelt szívvel gondolnotok kell arra, hogy hozhat valaki faji múltjából s még a tieteknél is vigasztalanabb generációból olyan akaratlan törékenységet s ön-törő hajlamot, mely a vissza-visszatérő betegségnek is magyarázatot adhat.

De miért jöttem bárhogyan és mégis el, miért küzdöttem úgy-ahogy le irtózásomat a cégéres szerepléstől? - erről, csak erről és csak nagyon röviden fogok szólni.

Szívemnek ifjú testvérei, elhoztam hozzátok a szívemet, melyet megöregedéstől féltek, s melynek ma kiváltképpen nem szabad megöregednie, s melynek az eltaplósodás ellen szinte tartozó orvosai csak ti lehettek.

Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek, hiszem, hogy vagytok.

Magyar reménységeim fogynak, de elegek még mindig arra, hogy a megváltó fiatalság csodatetteiben Herkules elvénhedt, elfinomodott, harmadrendű bajtársaként bízzak.

A Galilei Kör, bocsánat, alakulásakor talán nem is sejtette, hogy olyan grandiózus föladatot vállalt, amelyhez képest talán még az orosz diákifjúságé is vigalom vagy beteg kétségbeesés. Egy megváltás lehetséges még csak e különös, szomorú Magyarország számára: az úgynevezett vezető intelligenciának üdvös és frissítő kicserélődése. Tudom, hogy ma ezt a félt és vágyott titkot a legnagyobb vakmerőség kimondani, de én nem vagyok gyakorlati politikus, s az a hitem, hogy az életnek varázsírja a vakmerőség. (Közben engedtessék meg nekem, hogy azt a politikát, mely a ti szátokban és tollatokban tagadja a politikát, megtagadjam: igenis politikát csinálunk mindnyájan, kik termettünk valamire, még szabad tudománnyal, filantrópiával és művészettel is, sőt ezekkel talán leginkább.) De azt mondtam az előbb, vakmerőség: nem állítom, hogy teljes száz percentjében vált használhatatlanná, bűnössé és rosszá a históriai, vezető magyarság. De a java mégis olyan kevés, s ez ország ezerszínű társadalmát annyira milliónyi baj és veszély fenyegeti, hogy talpra kell állniok azoknak, akik kinézetten és letagadottan is az igazi, kultúrás, magyar gondolatot reprezentálják: friss energiájú polgárnak és parasztnak. Az orosz diák válhat pogromistává vagy nihilistává, az olasz készülhet hódításra vagy korrupt érvényesülésre, a francia minden lehet, a német sörözhet és hódíthat, az angol gőgösködhetik és sportolhat, a román harcolhat a minden-románok egyesüléséért: - nem folytatom. Az új magyar diáknak, az új magyar ifjúságnak, a Galilei Körnek száz letiport szabadság s száz szép életlehetőség szabja meg mennyeien útját és célját. De érezzék ám azt is, ha érdemesnek tartják - mert érdemes -, hogy nem sötét, hencegő, ősködő, magyarkodó ellenfeleink Magyarország és a magyarság, nem ők, hanem mi vagyunk.

És most, szívemnek ifjú testvérei, bocsássátok meg régi és örökös embereteknek, hogy ma nem tud többet szólni - hiszen a több se volna szeretőbb és több -, s bocsássátok el őt békével. Ifjú szívetek öreg testvére most fiatalon dobog, s azt akarja, hogy ne szakadjon el soha tőletek, a fiatalságtól, az igazságtól, a forradalomtól.

Szabadgondolat 1913. november

Ady Endre

30. KISS JÓZSEF ÜNNEPÉN

Óh, csak hadd tudna örülni Kiss József annak, hogy ma azok ünneplik leglármásabban, akik húsz évvel ezelőtt még mindig a hepp-heppet kiáltozták volna felé. Mi, Kiss József múzsájának régi és régibb szerelmesei, tüntetés nélkül küldjük el hozzá meghatott szíveinket: hetvenéves, öreg dalnok, feledj és örülj. Sok és nagy idők tanúja volt igazán Kiss József, s nem állhatom meg, hogy le ne írjam azt a titkos érzésemet, mely életét szerintem prófétaivá, sőt egy kissé messiásivá teszi. Benne fejeződött ki s vetődött előre az a jelentős és jósorsszerű szerep, melyet a sors később ez elmaradt országocskában a magyar magyar-zsidóságnak juttatott. Semmi vulkanikus nem volt e kiváló poétában, sőt sok hajthatóság, s például talán elveszítettük volna költői, nevelő és agitáló munkásságának lángját, életmunkásságának koszorúját, ha Arany János után kinevezik Arany Jánosnak. Nem történt meg, tehát kesereghetett, zsörtölődhetett, s lapjával, a Héttel fölnevelhetett bennünket, új írókat és új olvasókat. Büszke volt balladáinak sikerére a kicsi és nagy nebulók között, de a líra volt nála az istenesség hangja, s megható volt, mikor a maga nem nagy termékenységét még a lírikus Goethe példájával is védte. Lírája szemérmes líra, új muzsikájú, s ő maga egy kietlen, sötét irodalmi korszaknak majdnem egyetlen, hűséges lámpahordozója volt, hírnöklélek, versfaragó, de a legművészebbek közül való, aki már költő, sőt nagy költő. Büszke és még mindig forradalmi zászlót hajtunk meg előtte, atyamesterünk előtt, s higgye el, hogy igazabb kegyelettel, szeretettel, becsüléssel vagyunk hozzá, mint a tarka s többnyire lelketlen késői hozzászegődöttek.

Ny 1913. december 1.

Ady Endre

31. KARL KRAUS BUDAPESTEN

Úgy látom, hogy Karl Kraus és Thomas Mann ugyanazon estén, december 6-án akarnak és fognak fölolvasást tartani Budapesten. Nagy megbecsülése ez a mi fővárosunknak, de ha egészségem engedné, én Karl Kraust mennék meghallgatni. Amiket Ignotus a minap a Világban írt róla, azért volt még fokozottabb előkelőségű Ignotus-írás, mert így írna egy másik Karl Krausról Karl Kraus. Túl szerények vagy túl keserűek vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez a harcos, gazdag életű író nem miérettünk is viaskodik már. Bátorsága, nagyszerű stílusművészete, akár neveket is tudnék fölsorolni, erősen hatott, tanított és biztatott nálunk. Úgy sejtem, hogy itt Budapesten különösen elemében és kedvében lesz Karl Kraus, aki mint fölolvasó is nagyon egyéni, izgató és érdekes. Bárcsak sokat tudna éppen rólunk mondani, ami valószínű, mert olyan érdeklődésű ember, mint ő, rólunk sok mindent tudhat. Ha a múltkor "elzüllött"-nek nevezett császári Bécset az ő záp kultúrájával lehet ostorozni, a mi saját gigászi parvenüségünk is méltó Karl Kraus-i dühökre. Aki pedig talán mégis Thomas Mannt fogja választani egyazon este két fölolvasója közül, annak is igaza lehet.

Ny 1913. december 1.

Ady Endre

32. EGY IFJÚ ÍRÓ

Lehet, hogy a korral jár a fölfedező hajlandóság, s lehet, hogy most, mikor egy ifjú íróról írok néhány jó szót, nem leszek szerencsésebb fölfedező Rákosi Jenőnél. De mégse hinném, hogy nagyon csalódjak, amikor másokkal is meg akarom jegyeztetni a Szász Menyhért nevét. Két könyvét olvastam most s egy kéziratos, hosszú verses elbeszélésféléjét. Legtöbbet ér a verseskönyve, Az emeletünkön, a másik könyve gyermekes, naiv, de forró vallomás, úgynevezett regény, az örökké élő ifjú Werther keservei. Az elbeszélő költemény ehhez hasonló, bús, furcsa perditatörténet, de itt-ott sok-sok és meglepő poétasággal írva. A verseskönyvben a Józsefvárosi énekek s a Budai dalok mutatnak hangulataikkal olyan erős legényt Szász Menyhértben, akiről talán nem fog kelleni valaha megbánnom, hogy érdeklődést és szeretetet kértem a számára.

Ny 1913. december 1.

Ady Endre

33. HATVANY LAJOS PROBLÉMÁJA

(Nem a színdarabjáé)

Nem tudom holt bizonyossággal, hogy Hatvany Lajos hány pillanatig tudott örülni (egyébként nagyon ritka és becses izgalmak között és után) színdarabja budapesti sikerének. Talán csak annyi bizonyos, hogy ő azért hozta haza ezt a színdarabot, hogy győzesse (ha győzni tudott Németországban) itthon is, az ő megtagadott itthonában. Már okvetlenül kész lehet az új darabja, már megint valamelyik nyugati metropolisban gondolhat gúnyos mosolygással reánk Hatvany Lajos. Én pedig eltűnődöm ismét a különös ember fölött, ki nekem majdnem annyi problémát, bajt, gondot, érdeklődést hozott, mint egy asszony.

Mivel az első igazságom fogja legjobban bántani, ezzel sietek előre: a Hatvany Lajos sorsa, ha új vágásúnak tetszik is, ősi és tipikus magyar sors. Valamikor, barátságunk tavaszán, olyan nagy életnek sorsát, szerepét jósoltam neki egy levelemben (históriai magyar életét), hogy ezt a levelemet később majdnem komolyan kértem tőle vissza. És mégis és ma is bizonyos, hogy senki a mi generációnkból áldottabban, dúsabban, szerencsésebben, szebben, mert kényelmesebben nem kelt útra, mint ő.

Valaki beleszületik egy nagy vagyonba, melynek már nem hirtelen jött szeszélye a minden kultúra és a szép élet, de parancsa és szenvedelme. Valaki, aki ifjan foghat hozzá a maga egyéniségének maga-építéséhez, lehet bátor és saját utú a befolyásokkal és kényszerekkel szemben. Övé az érdekesek érdeklődése, beérkezettek tanácsa, tudósok tanítása, messzevivő vasutak és hajók kényelme, múzeumok és könyvtárak bármelyike. Ő magamagáért is elég legény, érezheti, hogy e nagy kiváltságok nélkül is megállná a sarat az életben, saját személyéért szeretik sokat érő nők, sok értékes barátjának szinte fájdalmas, hogy a világ gyanúsítása nélkül nem demonstrálhatja szabadon hozzá való teljes és nagy barátságát.

Ha szűk neki Macedónia, vagy csak az bántotta volna, hogy szűk neki, rendben van: itthonról is elérhet mindent, idegen nagyok szeretettel fogadták, s németül is tökéletesen író. Itthon azonban egyenes és egyengetett út nyílt volna számára egy egyetemi professzorság felé is, s milyen erőt és díszt adott volna ez állásnak s támogatást minden új, igaz, kulturális magyar törekvésnek az ő modern, nagy kultúrája s írástudása. De ezt se követelhettük tőle, azt se, hogy ízlése ellen politikára adja magát, vagy segítse a magyar társadalom megújítására törekvő propagáló, mindenféle progresszívek munkáját, holott az ő propagáló talentuma is a legfáradhatatlanabbul nagyszerű. Egy kicsit-kicsit megértem Coriolanus-érzéseit is, de semmi a világon nem érteti meg velem azt az önkéntes száműzetést, melyet vehemensen, csúfolódva tagad, s mely neki állandó s talán gyógyíthatatlan sebe.

Micsoda lehet a titka ennek az egyéniségnek, ennek az életnek, hogy kártékonyan darabolja, emészti magát, amely még újabb s legegyenesebbnek látszó útján, a színpadin sem tud határozott lenni? Félénk tirannizmus-e a karaktere, egy titkolózó, magát és önmagát megbosszulni akaró költőé-e vagy csakugyan, ahogyan én hiszem, egy szemita-magyar, új Bolyaié, akinek átkát még fokozza a pénz, amely megvan?

Pár évvel ezelőtt a mi irodalmi harcainknak ő volt a legtörhetetlenebb, leg[b]ocskaisabb, szabad vezére, s hiába mond bármit, előbb vagy utóbb úgyis megúnt volna bennünket s e harcokat is. De akkor tűz-elemében volt, s együtt-barátságunk is, mely azelőtt s azután többnyire rejtege[te]tt és komikusan egyoldalú volt, akkor virágzott. Ma már nem is hálával, de többel, gyönyörűséggel emlékezem vissza az értem viaskodó, akkor vitéz Hatvanyra. Az én barátságom egy-két emberhez trónoltató mániájú, ilyen volt, s ilyen ma is őhozzá az én barátságom, mely ma már még tudomásulvételre sem reflektál. Benne akartam volna látni mindannak a beváltását, amiket a keresztekkel és súlyokkal indított többiektől várni nincs jogom. Biztosságot, stílust, szédítő magas célt, formát, lelket, bátorságot, szépséget követeltem az életétől, mintha ez a legjogosabb és legtermészetesebb volna.

És itt van egy valaki, kiváló s ma is, mint régen, izgató egyéniség, aki nem akar, vagy nem tud sem bizakodó szerelmeseihez, sem önmagához méltó lenni. Kiéli - mondja ő - az embereket, művészeteket, könyveket és tájakat, és megy tovább, de hova és miért? Ez a mostani darabja a poétáé is, de folytonos vacogás érzik rajta, hogy jaj, ha itt vagy ott nem minden zuga a színháznak rángatózik tapsra. Itt sem, most sem tudom, mit akar: fölemelt és fölemelő színpadot avagy bernsteini vagy brieux-i sikert, s hogy ez neki igazán érdemes cél? Érdemes volt érte elhagyni filológiát; kritikát, poézist, professzorkodást talán tanszék nélkül, számára itthon önként kínálkozó vezéri és bírói állásokat? Vagy esszésikereivel vigasztalja magát, s gondolja expiáltaknak azokat a vétkeket, miket dacból vagy hiúságból önmaga és hivői ellen elkövet?

Tagadja és fájlalja egyszerre, hogy a gyökere magyar földű, német író akar lenni, hogy azután megmutassa itthon, hogy fölér némely magyarral. Nem igazi kozmopolita: miért libegteti tehát magát Ég és Föld között, s mikorra tartja azt a bátorságot, mely valamikor az övé volt s hozzá illett?

Csábít itt most kórházi szobámban betegen, egyedül még többet hogy beszéljek róla, hogy valamiképpen még jobban provokáljam őt, de azok hatalmas seregét inkább, kik ez írásból mást fognak kiolvasni, mint ami benne van. Mert hát a mi régibb barátságunk megengedte hébe-hóba azt is, hogy ne féljünk attól, ha pénzzel segít az egyik a szorongatott másikon. Erről - hallom - gyönyörű legendák fonódnak az irodalmi kávéházakban, s én nem szégyellnék beszélni róla, de itt és most nem. Talán máskor, most csak annyit még: hiszen Hatvany jóval fiatalabb nálam, s előtte a megfordulhatások, új célvevések s megtalálások ezer boldog lehetősége. Erre nem az én hisztérikus ragaszkodásom hozzá, s nem száz tanács, erre önmaga fogja bírni önmagát, önmaga és sorsa. Aggodalommal, megint viszonzatlan, de a viszonzatlanságba régen beletörődött, baráti szerelemmel nézek utána: mi lesz vele s élete problémáját erőszakosan hatványozó életével?

Ny 1913. december 16.

Ady Endre

34. HADD JÖJJÖN A SAJTÓRABSÁG

Ha igazi szabadságért eddig még sohasem tudott harcolni ez a szegény Magyarország, esküdni mernék, hogy végre meg fogja tanulni. Oroszosítása az állapotoknak és hangulatoknak - ahogyan talán Ignotus mondaná - Nagy Péter óta gondolt tervvel és munkával nem ért el annyi sikert, mint amennyi most nálunk érik. Sokszor csüggedek el, de nem okvetlenül csak az idegrendszeremben van ennek a nyitja, és de mindig újra hiteim éppen azt jelentik titkosan, hogy itt forradalom lesz. Semmiféle nagy koreszme, talán a protestantizmus kivételével, nem rögtön, sokára és gyengén szívódott el hozzánk, hiszen valóságos katolicizmus még Kapisztránék idejében sem élt ez országban. Természetes, hogy ma mi is mások vagyunk, az Idő gőzösebb és futósabb, és végre befuthat a mi kis stációnkra is az eddig csak stafétákat küldő, szent francia forradalom.

Nem gyávaság, mert ma pláne nem szabad gyávának lenni, de az ízlés és a szükséges, hadjárati óvatosság tart vissza, hogy nevén nevezzem a gyermeket. Mert rögtön elmondanám, hogy micsoda bécsi és belső okok és tébolyok sietnek a Jövendő ellen kicsavarni kezünkből különben is csak olyasféle szabadságfegyvereinket, amilyeneket elhasználtan és túlhaladottan a főhadsereg juttat a honvédség vagy a népfelkelők kezébe.

Igen, a sajtó az, mely az ellenforradalomnak s a nagy bűnökre felkészüléseknek leggyűlöletesebb és kezünkből legalaposabban kicsavarandó. De nemrégen néhai Henri Rochefort III. Napóleon idejében Lanterne címmel csinált újságot, s ha százszor elkobozták, a francia népnek ezer cikknél többet jelentett, hogy lámpavas is van még a világon, s arra feldühödt rabszolgák mákvirágokat tűzhetnek.

Polgárságunk zöme korrupt s különben is gyenge: a sajtó bakóinak szörnyű szándékát csak az intellektuelek s a munkásság érzik szinte testi fájdalomként. Valóban, siessenek a sajtótörvényükkel a bűnös szándékok kiküldött pribékjei, hadd verődjék össze az a nagy tábor, mely a félig néma sajtó egy messzi szavából megérti, hogy van világosság, lámpa és lámpavas.

Szabadgondolat 1913. december

Ady Endre

35. [ELŐSZÓ]

Kedves öcsémuram, lelkes, fiatal barátom, gyönyörűségem telt az Ön írásaiban, nagy hitében és fiatalságában. Ezt a könyvet szeretettel kell fogadnia mindenkinek, s én az egykori, félig-eltemetett, vidéki hírlapíró-íróságom szép-szomorú emlékezetével adom rá áldásomat. Bízzék, mert joga van hozzá, a tehetségében, keresse, ahogy csak tudja, az Életet, melynél olykor a színpad valódibb és igazabb. Önnek talentumával jussa van az elolvasástkövete[lés]hez s a várakozáshoz, hogy kapunk majd Öntől még egészebb írásokat is. Ez az úgynevezett ["]előszó" csupán üdvözlet mindazoknak (remélem, hogy sokan lesznek), akik az Ön könyvét meleg szívvel olvassák. Erőt, egészséget, minden jót kíván öregen, betegen az Ön vén pályatársa,

Budapest, karácsony hava

Ady Endre.

36. ÉLETRAJZOM

Kedves szerkesztő uram, ma már tudom: öt vagy hat esztendő óta attól koldulok, hogy az évek életrajzképes alakot formáltak belőlem. Csak egy év óta látom világosan, hogy a megöregedés irtózata hajszol szerelemből szerelembe, dacból dacba, szanatóriumból szanatóriumba. De kezdek már megbocsátani az életnek, igyekszem megbocsátani a magam életét, s kezeimet megmosván, küldöm azt a rövid életrajzot, amelyet kívántál. Már úgyse tagadhatom, tehát 1877. november 22-én születtem a Szilágyságban, az Érmelléken, Érmindszent községben. A gyermekkoromról nem tudok nevezetesebbet mondani, mint hogy koraérett, makacs, rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola-szemefénye. Nagykárolyba vittek gimnáziumba, a derék piaristákhoz[,] a szüleim, családjuk múltjára büszke, kisbirtokos emberek. Ötödik gimnazista koromban Zilahra kerültem, az ősi kálvinista Wesselényi Kollégiumba, melyet ma is igazi alma materemnek tartok. De a szerető alma mater nyolcadikos koromban, pedig első eminens voltam, majdnem elbánt velem, consilium abeundival fenyegetett némely kiderült lumpolások miatt. Nagyon méltatlankodtam. Kalocsára írtam azonnal, hogy én katolikus és jezsuita akarok lenni, s ha a dolog el nem igazodik, talán ma együtt hódítunk Bús Jakab páterrel. Nem így történt, jogásznak mentem Debrecenbe, készülni az apám nagy álmának, a família újrafölemelésének beváltására, a főszolgabíróságra, sőt talán alispánságra Debrecenben. Pesten, még Nagyváradon is neki-nekirugaszkodtam a jog tudományának, a vége az lett, hogy fölcsaptam újságírónak. Nagyváradon már lapot szerkesztettem, de a versírásról akaratosan kezdtem leszokni, s nagy kár, hogy ez mégsem sikerült. Hétéves koromban írtam az első versemet, súlyos ifjúkori bűnöm volt a poézis, lakolnom kellett érette. Nagyváradról egyenesen Párizsba vitt a sorsom, s majdnem kilenc évig éltem éveimet megosztva a pesti redakcióm s a külföldi kóborlás között. De ez már a versekbe - és versekben - élés infernális és mégis szent korszaka volt, a behunyt szemű, gyilkos verekedésé. Kezdetben a Vészi József Budapesti Naplója, azután a Figyelő, a Nyugat s még egy-két lap kölcsönzött pajzsot ehhez a keserves harchoz, mely annyi eredménnyel végződött, hogy kiverekedtem egy nevet. Egy nevet, semmi mást, de ott maradt a porondon minden drága, cifra, pótolhatatlan dísze-rongya az életemnek. Én pedig vándorlok szanatóriumból szanatóriumba, s most véletlenül egy nagy kórház csöndes, virágos szobájában vagyok betegen, honnan is sok egészséget kíván Neked, szerkesztő uram, régi híved,

PF 1913. december 25.

Ady Endre.

37. LIPÓTMEZEI VIGASZTALÓ SÉTA

Két hónappal ezelőtt ijedtebb és szomorúbb voltam, mint ma, s jó barátok törtek rám öreg, kedves hotelemben, a Magyar Királyban, megfogtak s elvittek. Joguk volt hozzá: hónapokon át panaszoltam nekik Budapestet, sikerült és nemsikerült szerelmeimet, pusztító kormánytalanságomat, szaporuló bűneimet.

- Ne vigyetek messze - könyörögtem az autóban - ettől a nyomorult Budapesttől -, s másnap várúrként ébredtem fel az én legkedvesebb Hűvösvölgyemben.

Csakugyan: egy várkastélyszerű, tornyos, bástyás hotel, melynek én voltam az egyetlen lakója, csönd, száz színű, szép Ősz és telefon.

Három remetés, furcsán boldog nap, távol Budapesttől s közel Budapesthez, biztató telefonüzenetek, fölséges séták. Negyedik napon megtorpanok, fennakadnak a szemeim, dobol a szívem: a Lipótmező Paradicsomán új bejáró ajtót láttam.

Babonás vagyok kétféleképpen, babonás vagyok a kálvinista predesztináció kissé egyéni, mindenben jeleket s titokzatos összefüggéseket és elkerülhetetlenségeket látó magyarázatával, s babonás vagyok csak úgy egyszerűen is. Madame Thebes valamikor Párizsban azt jósolta nekem, hogy harmincéves koromban vagy hódító irodalmi siker, vagy bolondokháza vár reám, s emlékszem a már nem tegnapi kritikus napra. Sehogy sem láttam, vagy nem láttam hódítónak a sikert, s a lelkemet aznapon s a körül úgy vettem körül figyeléseimmel, mint egy megfigyelő intézet orvosa.

Nem féltem a vagyos, a kettős jóslás egyikétől sem, ha jól beválik, elviselhető akármelyik is, sőt nehezebben a nekem jutható siker. De a jelekre, titkos intésekre ma is hallgatok, s a várúrnak az jutott eszébe, hogy miért kellett éppen a Lipótmező tőszomszédságába kerülnie, s milyen közel van ez a még nem látott mellékajtó, egy vékony, lejtős utcányira. A várúr - bevallom - elkezdett szűkölni, mivel olyan tervei s reményei voltak, melyek egyelőre nem fértek össze a hivatalos pecsétű megbolondulással. De a várúrnak eszébe jutott egy Kolozsvárott szerzett tapasztalata, amikor az ő orvos barátjánál, Lukács Hugónál lakott bolondok közelében, a híres zöldfedelű házban. Akkor is ijedős volt a várúr és szomorú, de mihelyst beszélt hitelesebb bolondokkal, szeretettel és naponként, megvidámodott, sőt gőgössé lett.

*

Be kell látogatnom az én ellenségemhez - gondoltam -, s a szerencse úgy hozta és akarta, hogy a Lipótmező Paradicsomából szinte hívtak látni. S azóta, igen, hát azóta megint megvidámodtam, megint meggőgösödtem, de nem a régi vidámodással és gőgösödéssel, jóval különbbel: meggőgösödtem, megvidámodtam, mert a szép megbolondulás beállott annak a sornak a legkívánatosabb helyére, melyet a Sors nekünk rejteget és tartogat. A szép megbolondulás (ugye így mondtam?) a legboldogabb menekülés az életből az életbe, s jaj, hogy a megbolondulás olyan nagyon emberi, mert nem mindig szép és boldog. Olykori eszmélések, gonosz rögeszmék, fizikai kínok rontják vajmi sokszor a legemberebb embereket is, a bolondokat, akik néha alig szerencsésebbek a gyermekeknél, a boldogsághoz legtöbb jussú s mégis mártírizált életkezdőknél.

Ám boldog a Világ-Szellem, boldog ez a kedves öreg bácsi, akiről Ponori Thewrewk István, Lipótmező bölcs íródeákja, annyi különöset és szépet írt már, és ki Világ-Szellemnek egyébként gráciáját elnyertem. Boldogak a főhercegnők, kik Bergernék, Szabónék és Neumannék, de akik itt elismertetnek, s boldogak a Lipótmezőn a költők, mert ott szabad boldogaknak lenniök. És a kisleányok, Budapest leányai, akik majdnem teljesen hasonlók az én nem lipótmezei kisleányaimhoz, de be- és megérkezettebbek. Hallottam, hogy esténként nyugtalanok, de dél körül Wilde-ot szavalják zongoraszó mellett, a lelkesség nagyszerű pírjával arcukon, s hogy éppen Adyt látják, szívesen mondanak el könyv nélkül akárhány Ady-verset. És boldogak a nagy szerelmesek, kik negyvenen rohannak felénk kitárt karjaikkal, s kiknek körmeiket gondosan le kell vágatni, mert férfiszemeket keresnek, amiben igazuk van. És boldogak a néző semmitlátók, ezeké már igazán a mennyeknek országa, s ha beszélnek, igazságot szólnak, mert értelmetlen az ő beszédjük, de mosolyognak, mosolyognak mindig.

*

Most változatosság okáért s talán azért, mert nem hiszek abban, hogy a boldogság már nékem is elérkezett légyen, kórházba hozattam be magam. Innen epekedek Lipótmezőért, a még meg nem érdemelt boldogságért, innen, ahol ezer kínlódónak boldogtalan nyögéseit hallom. Gyűlölöm az elhasznált vagy lesújtott emberi testet, a rossz szerveket, a csúnya, tudott s személyileg ellenőrzött és szenvedett fájdalmakat. Ezek, ha hamar nem gyógyulhatnak, haljanak meg, halassanak meg, mert ezeknek az agyuk sohase fogja már megengedni a boldogság percnyi illúzióját sem. Az emberi szenvedést szeretjük nyújtani, mert magunk is szenvedünk, de Lipótmezőn Lipótmező nagyszerű doktorai talán bevallatlanul érzik, hogy az ő Jóbjaik nem afféle közönséges Jóbok, s a nagy karbolszagú kórházak mesterei csak ápolt humanitásukkal törődhetnek bele, hogy nekik boldogtalanokat illik megmenteni a boldogtalanság számára.

Az erő, az élet, a boldogságérzés pedig ott van, ahol semmi más baj nincs, csupán az, hogy nem érezzük a szenvedéseinket. A mindenre elszánt és elkészült exvárúr pedig ma már nem babonás, s talán hamarosan visszasétál minapi várkastélyába. Már csak a közelség is egy gyönyörű lehetőséghez meleggel önti el a testét, s szeretné valahogyan úgy oldani meg ezt a problémát, hogy szép bolond lehessen, ha akarja, s szenvedő bölcs, amikor unja a boldogságot. Mert a várúr annyi mindenfélét próbált és élt már, hogy nem kívánja a gyarló szenvedést, de egyelőre még a szent boldogságot sem.

Világ 1913. december 25.

Ady Endre

38. HARC ÉS GYŰLÖLET

(Válasz a B. H.-nak)

Budapest, december 29.

Kérem a Világot és olvasóit, bocsássanak meg nekem, hogy itt vagyok abban a muszájban, melybe és hasonlóba csak gonosz szándékú emberek szokták az embert kényszeríteni. A Népszavába nagy ünnepek alkalmával néha verseket küldök sok esztendő óta, nem mert szocialista volnék, de mert olykor, e reménytelen országban, csak a szocialisták táborában látom nemcsak természetes fegyvertársainkat, de a magunk ellenére bennünket fölszabadítókat is, ha ugyan mi, polgárok s intellektuelek valaha is fölszabadíthatók lehetünk.

A Budapesti Hírlap a Népszava most karácsonyi számában megjelent ünnepi versemet egy álnevű szolgájával utálatosan és együgyűen eltorzítja, s beárulja nem tudom, kinek. A Népszavát sokan, akik akarnák talán olvasni, kormányterror miatt nem olvashatják, tehát a Világ nyilvánosságához kell fordulnom válaszoló néhány soraimmal. Bizony isten nem azért, mintha Rákosi Jenő és lapja megérdemelnék, de azért, hogy a farizeus gazság és korruptság egy kormányhatalommal nevelt érdekes példáját meglengessem.

A versem, melyet egy "Dunántúli" álarcos cikkezett meg a B. H.-ban, azt mondja, hogy a hitvány rabszolgatartók, feudális nagyurak Jézusának s karácsonyának nem örülünk. Jézust ők a maguk formájára csinálták át és meg, de mi gyűlölettel és harccal várjuk azt az időt, mikor a jó, új Jézus eljön, s mikor szabad lesz szeretnünk is. A B. H. 1. megcsonkítja a verset, 2. értelmetlennek jelenti ki, rossz versekben folytatva az egész Ady-poézist, melyet, egy alantas prózai toldalékkal, ha hitványkodva is, nagyon világosnak ismer el akaratlanul.

Nem haragszom: legszebb éveim voltak azon évek, melyekben Rákosiék rémülten és mindig bántani akartak, s az utolsó időkben rettegtem magamért, mert a B. H. belémtörődött, s olykor majdnem dicsért is. De csak szűzmáriás oldalukon értem őket akaratlanul, már íme a tíz év előtti lettem s megint vörös posztó, köszönöm. Viszont ők is megköszönhetik, a B. H.-ék, hogy megtiszteltem őket, s nem is új, de ma már mosolygatós és szánalmas mozgolódásukat észreveszem.

A B. H. tudta, hogy én - már csak mint kálvinista is - nem lehetek kongregációs birka. Azt is tudhatta s tudja, hogy ma már, éppen az ő nyomorult bizonyítványaik alapján, nem is vagyok olyan "érthet[et]len és homályos", mint ők szeretnék. Rákosi Jenő, ha még szokott olvasni, azt is tudja, hogy az ő együgyű, de gyűlöletes és hazug, kompromittált nacionalizmusát mennyi kínnal iparkodtunk én és barátaim emberséges, demokrata patriotizmussá változtatni, mert Rákosiék negyven év alatt lejárattak itt minden hitet és becsületet e most majdnem halálos betegségű, züllött országban.

Azzal vádol a B. H. cikkecskeírója, hogy Máriát, Jézust, a szabadságot és a szegény nagyurakat bántom.

Nem válaszolok rá csak ennyit: fiatalabb koromban írtam egy vezércikk-nekrológot, mely tüzesebb, magyarabb, szebb volt a B. H. akármelyik cikkénél. Rákosi Jenőnek szántam, de a cikket, egy szerencsés ötlettel, tűzbe dobtam: éljen Rákosi harminc esztendeig még, éljen engem jóval túl, hiszen elég bűnhődés az neki, hogy testében élvén, éreznie kell már régi halottságát. Utolsó eset, hogy a B. H.-val szóba állok, s tőlem akár a feje tetejére állhat: a fejének már nem árt meg.

Világ 1913. december 30.

Ady Endre

39. GYŰLÖLET ÉS HARC

Levél a szerkesztőhöz

Tisztelt szerkesztő úr, olvasta-e, kérem, a vén, bűnös Rákosi Jenő lapjában azt a "ronda" levelet, amely a Népszava karácsonyi számában megjelent versembe akar belekötni? Jó, jó, megértem én Önt, tisztelt szerkesztő úr, hogy a végre levitézlett B. H.-t úgy kell néznünk, illetve észre sem vennünk, mint a zsigorás kutyát. De én ezt az írást (furcsa szatiszfakció-érzésből először s a perfídiának példátlan példájánál fogva másodszor) nem nyelhetem könnyen le. A "Dunántúli" név alá rejtőzött értelmetlen Nulla megértette az én "homályos"" sőt "értelmetlen" versemet. Hülye strófáival próbál az én önkényesen megrövidített versemre válaszolni, s még hülyébb prózával magyarázza tovább, hogy mi, az "ó- és újtestamentum fölforgatói", milyen becstelen zsarnokok vagyunk. Ismeretes, hogy én nem vagyok szocialista szervezetten és teljesen, de hosszú évek óta szeretettel s munkával mutatom meg kifelé is, hogy az új és igaz Messiás-hit, a szocializmus, mennyire az enyém is. "Dunántúli" azt írja, hogy a Szűz Máriát "legalábbis" nagyságos asszonynak tartom s nem proletárnőnek; hát jelentkezzék "Dunántúli", s én négyszemközt megmondom, minek tartom azt a derék asszonyt, akit különben én tartok "legalábbis" nagyságos asszonynak, de akit ő okvetlenül s "legalábbis" Isten anyjának tart.

Hogy engem idegen, más vers inspirált volna akkor, amikor az új krisztust és krisztusokat (valóban kis k-ával) a proletáranyák méhétől várom, ez már még a B. H. részéről is becsületrablás. Ezt az új, igaz, jó és fölséges hitet évek óta négy vagy öt versben vallottam a Népszavában, s mert ez széles, nagy és kicsorduló hit, bizonyosan sok-sok szabad lantos vallotta régen, s vallja ma is. A versem pedig röviden azt jelentette, hogy az urak, papok, farizeusok, rabszolgatartók Jézusához s ünnepléséhez nekünk nincs közünk, nincs közöm magamnak se, akinek pedig - van egészen saját Isten-hitem és vallásom is. Csak arra volnék kíváncsi, hogy kinek akar engem beárulni a B. H., amely tudhatná, hogy nem tartozom a megfélemlíthető emberek közé, s aki már azzal is többször pórul járt, amikor engem Rákosi Jenő alacsony nívójára lerántani akarva, utánzó, harmadrendű firkálónak próbált kvalifikálni és mindig értelmetlennek kiabálva ki rettegően és hazugan, holott mindig megértett és bántott.

Ez a Rákosi Jenő, ez az öreg, sokbűnű kriptaember sajnálnivaló, s én már megbocsátanám az ő korszakos bűneit is, de ha az ő cégére alatt ütnek, készüljön ennél jóval mordabb visszaütésekre. Szeretettel üdvözli a tisztelt szerkesztő urat régi, hűséges híve,

Népszava 1913. december 30.

Ady Endre.

40. KÖNYVEK ÉS JÓSLÁSOK

Csak ide akarom lejegyezni, amik a köveket is megindították volna, s amik engem is kihoztak fáradt, szomorú sodromból, s én majdnem föltámadtam értük. Bizonyos, mert nagy volt a karácsonyi termés, sok hasonló jó kerülhetett volna még hozzám, de bízok a magam predesztinációs, kvalitásos sorsomban, voltomban. Mégiscsak az került s kerül elébem mindig, ami nekem, számomra a legérdekesebb, legfontosabb és legszükségesebb, ezek közül pár szót egypárról.

*

Szép Ernőért, akinek a mesedrámája könyv alakban is megjelent, kórházi ágyamból lázaskodtam ki, én[,] aki nyolc év óta körülbelül hatszor-hétszer néztem pesti színpadot, szóval rest és válogatós vagyok, de alighanem igazam van. Az én kedves Szép Ernőm (unom mindenkinek már azt az ötletét, magyarázatát, hogy ő megmaradt gyermeknek, holott mindenki megmarad titokban) egy túlontúl-buzgó, becsületes, magyar s egyben rafinált poéta. Az ő gyönyörű, színpadi mesepoémája, ha hiányos, azért hiányos, mert bőséges, s a meséjében és a mégis lehető színpadi hatásban kettévágott, mohó, de igaz poéta halmozva sietett elmondani mindent, ami magyar, szép s - no, mondjuk mi is - népi és gyermeki. De még talán idejében érkezett a nyelvetlenül nyelves, magyarul nem sejtő, színházi, tehát felében lelketlen és bábeli, magyarul nem tudó pesti publikumnak ez a szép, kissé erőltetett és halmozott poétai lecke. Én zsibongását lebíró füllel s könnyes szemmel hallgattam s néztem végig ezt a darabot, s meghatottan makogtam magamban a bibliai mondást, melyet egyszer Ignotus kedvessége vágott virágként hozzám: "ez az én szerelmes fiam, kiben nekem nagy kedvem telik".

*

De már Lesznai Annától még csak a csak azért is kedvéért sem tudom a szívbéli, az örök, az abszolút és művészi gyermekséget elvitatni. Fognom, tartóztatnom kell a ceruzámat, hogy össze ne zavarjam Lesznai Annát, a kivételes embert és barátot a nagyszerű poétával, mesemondóval, rajzoló- és díszítőművésszel s a legszerényebb, de legpéldáulvalóbb, magyar intellektuellel. Drága kék pillangó az ő első meséskönyve[,] az ő gyönyörös és ríkató, szép és fájdító rajzaival[,] az első ékes könyvbe került mese, mely prelúdium, sok szépnek sok szépségű bejelentője. Oh, jaj, miért nem kaphattam a kezembe kilencéves koromban ezt a szép mesét, ilyen mesét: már akkor elért volna és üdén az életnek és bölcsességnek az az áldása, mely most későn és haszontalan fáradtságból hullott reám.

*

Nem csodálom, hogy az én nagyon kitűnő barátom, Schöpflin Aladár észrevette, hogy Heltai Jenő és Krúdy Gyula nagyon olvastatnak ma, s hogy szinte egészen igaza van az olvasóközönségnek. Két kedves író, akik közül, nem tudom miért, én Krúdy Gyulát taksálom többre, mely ítéletemben nyilván tévedhetek is. Kabos Ede egyszer, pár év előtt azt írta nekem Párizsba: maradj és írj, most írj sokat, most tart a te világod, Magyarországon kiújult a Petőfi-korszak, csak líra, líra, vers kell itt most. Azóta sok minden változott látszólag írókban, ízlésekben s olvasókban (csak jófajta literáris, finom olvasókról beszélek persze), de az én fogadott apámnak, Kabos Edének igazsága nem múlt el. Líra bizony a Heltai Jenő újságíró-detektív, csúfondároskodó, szép, mulatságos, érdekes regénye is például, s minden novellája is egy kicsit, de Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül s Heltaival együtt pompásan. Néhány komoly színpadi bukás, lelki válság s miegymás, s a mai regény-dilettánsok és nagy, regénybe és novellába kényszerült[,] tehát még nem tökéletes regényíró lírikusok helyébe, talán az ő személyükben is, jönnek majd az igazi regényírók. Igaz, hogy egy francia megállapítás szerint a regény a középszerűség búvóhelye, de éppen francia példák szemléltetik, hogy a teljes igaz és megszenvedett regényből dalol és sikolt ki a legfölségesebb líra.

Ny 1914. január 1.

Ady Endre

41. MAGYAR ÉS ROMÁN

(Levél Goga Octaviánhoz)

Budapest, január 24.

Magyar szól a románhoz, rét az erdőhöz, de patrióta a patriótához, ember az emberhez és poéta a poétához, tisztelt barátom, Goga Octavian. Vörös a Nap e téli nappalokon, s fekete-gyászosak a legemberebb, legégőbb, legbecsületesebb magyar szívek. Most eldobom én is a kobzomat, miként te tetted a te népedért, de nem sírok, hanem hangosan kiabálok jövendöléseket, s mikor megunom, átkokat fú a szám. Ott leszel-e te is a görög hűségű, fényes, nagy áldomásnál, vagy elutazol előle abba a kis erdélyi faluba, ahol földet túró nagyapád vörösebb Napot is látott, mint a mostani? Vagy szívednek-lelkednek teljes nyugalmával indultál el vezértársaiddal, hogy gyilkos szövetséget kössetek a te néped és az én népem ellen? Lant és parittya illik költőnek és királynak, szeretem, hisz én is azt csinálom, hogy élsz, dalolsz és harcolsz, de szabad-e nekem azt gondolnom, hogy költő állhat orvgyilkosok közé? Tették és tegyék ezt meg pápák, patriarkák, császárok és kiskirályok, Machiavellik és zsoldos kis-gonoszak. Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál, s ha ki poéta s csillogó beteg buborékvárában nem él, még fajának szerelméért sem lesz egy másik nemzetfajtának társaságba szegődött ölője.

Lehetetlen, hogy te, Goga Octavian, arra gondoltál volna: íme, a magyarság veszendő, leromlott, ütlegelt, és nem érez már: most ássunk alá vermet. Lehetetlen, hogy a te népből váltott s előreküldött szíved barbár, vad, fegyveres beduinok erkölcse után igazodjék. Lehetetlen, hogy te sakál ravaszsággal, politikus ravaszok agyafurtságával és vérért-bérért csattogó fogával még néped szerelméért is népet árulj.

Körülnéztél-e, meg-megrémültél-e olykor a Klotild-kávéház szeparéjában, hol világerők s nem szabályozható, eljövendő nemzet-kataklizmák elé kipüffesztett mellel s csak a holnapi holnap nyereségéig érő gondolkozással szavaltak spekuláló, némely kicsi emberek?

Nincs egy leheletnyi mentő magyarázata annak, hogy ti most ugyanazt csináljátok, amivel nagyapáitok már olyan kétségbeejtően pórul jártak. Ti, véres-keserű lázadók alig-föltápászkodott utódjai, összeállotok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küszködő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak gáncsot vessetek.

Kihagytátok a népet, a népeinket, s úri hidas-magas egyességetekkel elkövetkezik, hogy "marad a városban csak pusztaság, és a kapu pusztaság miatt leromol". Ti siettetek, s vagy gondoltatok, vagy társaid akaratával nem akartatok gondolni arra, hogy itt immár több mint egy évtized óta népetekért s egész Magyarország népéért forradalmi tusát kezdett egy tábor. Ez a kis tábor megnőtt, és a magyar történelmi nevek legszebbjeit zavarta, sőt bűvölte bele a népszabadítás legnagyszerűbb akarásába.

És nem tudok, és ha lehet, nem is akarok, avval az undorral, kétségbeesett szitkozódással szólni azokról, akikkel ti alkusztok, vagy talán meg is alkudtatok. Gyülevész, utálatos had, vezető fáklyája egy agy, melynek az őrületben rendszere van, egy borzalmas rendszer, amely körül az őrület kóvályog. Egyezkedtek valakivel, aki most éli a német rablólovagvárak s a Németújváriak, Csák Máték életét, a régi, erdélyi urakét, kik úgy vadásztak a román és mindenféle jobbágyra, mint ma a rókára. Egyezkedtek valakivel, akinek idegrendszerbeli minősége és kora ezer év előtti, s összebonyolódván az elkerülhetetlen időkkel, valósággal komikus degenerálódást mutat. És a hada - van néhány szomorú és szomorkodó kivétel -: milyen éhes, milyen siserahad, milyen elszánt, csak a régi kalózhajókon volt ilyen vagy ehhez hasonló. A piszok, a sár még a vörös, hideg téli Nap alatt is naponként bekeni, rájuk olvad, bemázolja őket, de ezeknek csak a falás minden moccantó révedésük.

Nem izgat (téged izgat-e?), hogy Bécstől Kelet felé legalább húsz évre ostromállapotot terveznek, s ezért kell Szent István országában kevesebb szabadság, mint Koreában van. De azt tudom, hogy fájunk, hogy vérzünk, s ez alatt nemcsak a te magyarországi román testvéreid, de a romániaiak is a beleszakadásig nyögnek és lihegnek. Megéri-e egy távoli kiméra, hogy kiszolgáltassátok népeteket és a demokráciát a legalacsonyabb és legbrutálisabb úri uralomnak?

Beszélik, hogy a kitűnő Maniut, kit, sajnos, nem ismerek személyesen, a minap így köszöntötted:

- No, pajtás, hát eladjuk a paraszt gúnyáját?

A paraszt, a magyar is, a román is, nem várta be a te társaidnak szép politikáját: elhal, mielőtt megszületne, vagy halálra pislantó, édes, éhes szemmel fölnő és kivándorol. Mindehhez, ami csak rabság, emberhez nem méltó, éhséges, gyötrelmes és halálos, intézményesen segíti hozzá az a kormányzat, mellyel ti most (akármi okból) békültök. Jöjjenek, jöhet már ide akármi, ha csoda nem esik, ha ez az ellenforradalom nem csupán az igazi forradalomnak ördögi, de buta fűtője, jöhetnek segítségükre a magyar kalandor feudalizmusnak a feudalizmus étkétől a történelemben elesett, fölcseperedett, új román urak. Jöjjenek, segítsenek a mai, Bécsnek, de önmagukért szolgáló pribékeknek népet ölni, hiszen így lesz szabadság, jómód és kultúra, főképpen rengeteg katonaság egy kissé rettegő dinasztia számára.

Nem tudom, nem akarom elhinni, tisztelt barátom, Goga Octavian, hogy meg ne értsd az én riongó beszédemet, te, ki tudod, hogy szeretek minden népeket, s utálni csak az aljasságot tudom. Ezt is Ésaiás próféta mondja: "mindenestül megromol a föld, mindenestül megpusztul a föld, mindenestül meghanyatlik a föld". Te biztosan úgy hajtod le patrióta fejed most, olyan búsan, mint én, Goga Octavian, s szeretnéd, ha a dolgokat nem kellene megoldani, mert ez nem poétának dolga.

Hidd el, hogy szeretlek, szeretem érzelmes, gyönyörű népedet, szeretem úgy, mint a magamét, s még valamit hadd írjak ide. Iancut, ezt a ragyogó, poétás, forró, nemes tribunt, élete vége felé tébolyította meg élete zátonya, szörnyű csalódása. Vigyázzatok: hátha most olyan valakivel köttök kötést, ki soha még nem rajongott, s akinek a pszichopátia törvénye szerint sem lehet már soha módja se csalódni, se vezekelni s pláne megőrülni?

Világ 1914. január 25.

Ady Endre

42. AZ ÉRDEKES ÚJSÁG DEKAMERONJA

"Száz magyar író száz legjobb novellája", olvastuk meghökkenten az első és parádés, szép kötet borítékján. Azután gondolkozunk, s ha a politika akkor éppen nem búsít bennünket, elálmélkodunk a magunk gazdagságán. Ez a nagy és hirtelen hódító illusztrált lap valóban nem vetette el a súlykot, mikor száz magyar írót ígért érdemesnek. Majd meglátják a kételkedők, hogy valóban van száz olyan írónk, aki joggal kérhet elolvastatást. Nem lehet kevesebbnek, mint - banálisan - tettnek nevezni az Érdekes Újság vállalkozását: ez eredmény és haszon mindenkinek, s ez a tett jutalma: a siker. Az első kötet íróinak ábécés rendje: Ady Endre, Biró Lajos, Csáth Géza, Heltai Jenő, Ignotus, Krúdy, Lengyel Menyhért, Móricz Zsigmond, Miklós Jenő, Molnár Ferenc, Szini Gyula, Szomory Dezső. A rendszer ez: az írók fényképet adnak a fotográfustól, azután saját tolluktól s azután a legjobb novellájukat adják. Ez az utolsó pont a rendszerben, ha érdekes és dokumentumos is, aligha a legigazabb, és persze tudatosan nem objektív. Az írók rendszerint igen keveset értenek a maguk írásaihoz, viszont az Érdekes Újság jól teszi, ha inkább az íróra bízza a ráhibázást, mintha, teszem, egy komor s még megbízhatatlanabb kritikusra. Szóval Kabos Ede, a kiváló novellista kiváló szerkesztő és zsurnaliszta is, amikor ezt így kifundálta. Mindenesetre abban nem tévedhet az író, hogy miféle akarna lenni, s milyennek akarná magát látni - a tökéletesség majdnem reménytelen útján. Az első, bemutató kötetnek nagy volt a sikere, s különösen érdekes lejegyeznem nekem, hogy klerikális, konzervatív körökben égetik ezt a könyvet. Tehát ez a könyv valóban az, s hisszük, hogy a többi is az lesz: akárhogyan forduljon szegény magyarság sorsa, igazolni fogja ez a Dekameron is, hogy nem volt haszontalan fajta, s tud avagy tudhatott volna intellektuális nagy értékeket vinni a világkultúra - hadimúzeumába. Olvassa el, aki nem hiszi ezt az első kötetet (én, bocsánat, kiveszem magamat a bokrétából, sőt már emitti novellámnál tíz jobbat is tudok), s hinni fog nekem. Örvendetes könyv, örvendetes tett, díszes, szinte páratlanul tiszta kiállítású a Dekameron első kötete, s valami vigasztalást is ad: nini, miket merünk és tudunk.

Ny 1914. február 1.

Ady Endre

43. DISPUTA

Nem érzi[k] meg, tudom, hogy én most olyan privilégiumot követelek, ami talán csak egy Tisza-csinálta főrendes grófnak járhat. De nem is követelek privilégiumot, csupán az egészen gyöngék miatt szólok, akik olykor nekem erős valakik lehetnek, mint már voltak is. Lengyel Menyhért jó barátom valami esztendőre szóló lírikus naplóból közölt a lapunkban mutatót a múltkor, s nekem ötesztendős tervem egy esztendőről verses naplót írni. Hatvany Lajos barátom biztatott e terv fölötlésekor legjobban írni: megírni minden nap életét, tehát líráját s az napokét is, amelyekben üreseknek véljük magunkat. E forma nem az enyém, de mindenkié, a Lengyelé is, de hátha mégis belekezdenék az én lírikus naplómba? Persze saját naptári évem szerint: egyik kötetemtől a másik újig, szóval szépen és naivan. Ha netán megkezdem az én esztendős, verses naplómat, ne gyanúsítson majd senki avval, hogy példát kaptam. Viszont Lengyel Menyhért írja tovább, mert érdekes, komoly és értékes, amit napjairól sok körültekintéssel, de szépen megír.

Ny 1914. február 1.

Ady Endre

44. AZ IFJÚSÁG KORA

Kedves Szerkesztő Uram, a zilahi Az Ifjúság című diáklap tegnapi leleplezése nem esett nekem rosszul, ha akárki is ezt várná. Nyögdécselő versemet is nagy örömmel vállaltam el fiatalságom és diákvérem gyermekének. De egy kis igazítással mégis tartozom, ha már a leleplezés megtörtént, e kedves rovat olvasóinak s önmagamnak.

Lapot először Nagykárolyban csináltam Bogcha Pál barátommal a piaristák gimnáziumának második osztályában. E lappal pórul jártunk, holott modern, kitűnő revü volt, mert Bogcha is, én is prédikátumosan írtuk írásaink alá a nevünket. Egy demokrata, derék, kegyes tanár kezébe került a lap, s a mi prédikátumos hencegésünk miatt meg is halt: requiescat in pace. Negyedik gimnazista koromban megint lapunk volt, de én itt már az új Juvenalis szerepét akartam kiosztani magamnak. Csúffá tett, bosszúálló kortársaim erősebbek voltak, s ez az igazán ma is hézagpótló újság szintén fiatalon elhunyt.

Zilahon pedig ötödik vagy hatodik gimnazista koromban írtam azt a bizonyos tegnapi verset. Reménytelenül szerettem akkor is, és az önképzőkör, melynek az ötödik és hatodik klasszis diákja csak rendkívüli költője lehet, csupán gyalázó kritikák után, heccből bontatta fel az én úgynevezett jeligés levélkémet. Ekkor adtam vénülő fejemet megint a lapcsinálásra, s fájdalmaimat, hogy úgy mondjam, házi kezelésben közöltem a világgal. Azt is, hogy Zsóka mást szeret, azt is, hogy az önképzőkör hetedikesei és nyolcadikosai nyomorult irigyek, s hogy az egész élet nem ér semmit, mert mi is jöhet már Zilah után.

Ellenben elevenen és nagyon tiltakozom, hogy ama tegnapi verset hetedikes koromban írtam volna, mert akkor még Erdélyben egy kicsit az elsőéves filozófust jelentette a hetedik osztály. De ezenfelül én hetedik gimnazista koromban főképpen kritikus és balladaíró voltam. Mint kritikus gyilkoltam mindenkit, aki a tollam ügyébe esett, és mint balladaírót a Balkán Markó-királyai lelkesítettek. Ez évben a líra elvált tőlem, zárdába vonult, és nagy, epikus időkbe indultam.

Így történt, kedves Szerkesztő Uram, és csak annak örülök, hogy tegnap ezt a bizonyos versemet leplezték le. Jobban fájna, ha a tegnapelőttiek közül érte volna ez a sors valamelyiket, avagy ha a huszonkét éves koromban és Fedák Saroltához írottak és szerelmetesek valamelyikét. Mert a poéta fizetése, hogy szabad furcsának lennie, még különebb jussa, hogy védekezzék e furcsaság jussa ellen.

Világ 1914. február 5.

Ady Endre

45. FEHÉR DEZSŐ JUBILEUMA

Bihar és Nagyvárad nemcsak ma és keserű viccből Magyarország, mert Biharban és Nagyváradban valóban és mindig benne volt és benne vagyon ez ország. Ők ketten már jobban is összebarátkoztak, mint a teljes ország az ő Budapestjével, holott még tegnap kiáltozták mulató bihari urak a váradi fogadókban: "coki város, ha a vármegye mulat". Kibékültek, s ez nekünk is ígéretes öröm, Beöthy Pali utódjai megszelídültek, s ha Bihar és Nagyvárad együtt ünnepelnek, ennek okvetlenül, már csak Nagyvárad miatt is, Pestig érő hírt kell kapnia. De most Bihar és Nagyvárad egy zsidó újságírót ünnepel, egy lapszerkesztőt, Fehér Dezsőt, a Nagyváradi Napló alapítóját és ma főszerkesztőjét. Huszonöt év óta újságíró, a vidéki zsurnalisztika daliás kőkorszakát még ismerte, mikor is Iványi Ödön írósága és emberi kedvessége adott a többi skriblernek ilyen-amolyan menlevelet. De Fehér Dezső átnőtte a rohamosan zúdult korokat, mindig benne maradva a forgatagos fejlődésben, együtt fejlődött a nagyvárosiasodó "Pece-parti Athén"-nal, sőt mindig előtte haladt. Az immár legendás Iványi óta nem volt vérbelibb, munkásabb, városibb, érdeklődőbb és váradibb újságírója Nagyváradnak nála. Nekem különösen háládatos emlékezéssel kell tömjéneimet parázsra szórnom, hogy most őt jubilálják. Írót ad az isten többet, mint kéne, de Fehér Dezső jóval több lett egy írónál, mihelyst a keserű Élet ráfogta a kiadó-szerkesztői robotra. Tudta, talán ma is legjobban ő tudja, hogy kicsoda és micsoda a jó újságíró, de adorálásig térdelt, ha az újságíróban írót érzett meg. Talán ma érzem legfájóbban, micsoda ritka fajtát reprezentál ez a jubilált vidéki szerkesztő, aki az írótalentumot úgy tudta és tudja ma is imádni. "Szálljatok, fiúk - ez érzik egy-egy kedves-szomorú pillantásán, ha a szerkesztőség ifjai szép írásokkal rukkolnak elő -, mert miért is maradnátok Biharnak és Nagyváradnak?" Ez az önzetlenség tette Nagyváradot egy időben s ma is egy kicsit zseni-híressé, holott csak Fehér Dezső látta meg s küldte tovább az embereit. Irodalomban, újságírásban, politikában s a fórum sok más ágálásában Budapesten s szerte az országban bevált nevek és sikerek hirdetik a nagyváradi jubiláns érdemeit. Amit Bihar és Nagyvárad köszönhet neki, köszönje meg külön, meg is köszöni, de ennyi a Nyugatra is tartozott, s ennyit elmondani róla nekem, a kivételesen és különösképpen háládatosnak, igen-igen jólesett.

Ny 1914. március 1.

Ady Endre

46. [ÜDVÖZLŐ SOROK FEHÉR DEZSŐ JUBILEUMÁRA]

Valóban lelkemmel, tiszteletemmel, hálámmal ott leszek a Fehér Dezsőt ünneplők gyülekezetében. Betegen fekszem, de ha csak valamennyire erőhöz jutok, ott leszek. Az emlékezés és ünnepi alkalom szárnyakon visznek az én régi, nagyszerű, biztató, nevelő mesteremhez. Ritka kiváló ember, talentumok rajongója, művészi formálója, önzetlen "vir publicus". Lelkemből kívánom, hogy nagyon sokáig büszkélkedhessen vele Nagyvárad és egész magyar művelt társadalmunk.

Nagyváradi Napló 1914. március 1.

Ady Endre

47. SZEGÉNY MAGYAROK (REGÉNY)

(Szegény Oláh Gábor)

Ignotusszal sírtunk egyszer össze Debrecenben a Kollégium kriptás könyvtárában, hol is Oláh Gábor volt a mutogató vezetőnk:

- Nem az a baj - valahogyan ezt mondta Ignotus -, hogy Debrecen talán kulturátlan hely. Sajnos, van múltas kultúrája (Csokonai-ereklyéket néztünk éppen akkor), s e kultúra reménytelen az igazi kultúra számára.

Oláh Gábor Debrecené, s most már bizonyosan tudom, elolvasván vastag kétkötetes regényét, hogy vigasztalanul Debrecené marad. Ez az "izmos féltalentum", mint valaki egyszer nevezte, izmait most beledolgozta ebbe a siratnivaló dolgozatba. Pamflet, mondjuk, lírai pamflet, s ami olyan szörnyűséges, Oláh Gábor ebben mindent el akart mondani, s el is mondott mindent, amit tud. Ahol járt, amiket tanult, amiket éhezett, akiket irigyelt, akiket látni vélt, amiket óhajtott, mindent és megrázóan semmit. Én is benne vagyok (bizony isten ez a legkisebb baj), te is benne vagy, mindnyájan benne vagyunk e titánkodó műben. Mi kiheverhetjük ezt a szerepeltetést valamennyien, de Oláh Gábor, akit szeretek és sajnálok, bajosan. Így beszél álmában s árulja el magát a gyermek[,] avagy, hogy ellenem szívesen szegzett Oláh-hasonlattal éljek, így beszél a borból az igazság. Csődös vagy csak képzelt s már képzeletben meghalt szerelem, halál-játék babra, magyar sorsról szóló nóta, melyet Gabriel Oláh még együgyűbben énekel el mívelt füleknek, mint Gabriel, ille Hungarus, ha jól emlékszem a magyar krónikás névre. Sírni szeretnék, ha elgondolom, hogy az irodalom, mely csak igaziaknál élet és igazság, sőt több, mennyire megvadíthat egy derék s még neuraszténiához is jogtalanul, igazságtalanul jutott debrecenit. Egyszer azt írtam Oláh Gáborról, hogy közibevág az egy lónak, és úgy robog: szegény ló, most már bőrön fölül viseli nyugtalan bordáit. Mióta magamat nem sajnálom, szeretek idegen sorsokon sajnálkozni, de alig sajnáltam még embert emberebben, jobban, mint a Szegény magyarok íróját.

Ny 1914. április 1.

Ady Endre

48. SZÉP ERNŐ KÖNYVE

(Sok minden - Athenaeum)

Szép Ernő új könyvét olvastam, hogy megint hadd lássam, csakugyan olyan szomorú ember-e az én szomorú Szép Ernőm? Szomorú ember vagyok, akinek a szomorúság a vagyona, az ereje, s aki a szomorúsággal inzultálni szeret másokat. Fájna, talán irigységből is fájna, nálamnál szomorúbb és szomorítóbb embert látni, de íme, vidám vagyok. Ha "az isten birodalmában odafenn a jóság az egyetlen udvarképesség", mint Szép Ernő hiszi, most ez órában sietnem kellene föl - mert udvarképes vagyok. Szép Ernőt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki örül, hogy egy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság.

"Mennél kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben" - tanácsolja panaszosan Szép Ernő. Végigbizseregtetem magamon még egyszer a könyv finom, apró írásainak, újszerű, érzékeny poémáinak egybeáramló hangulatát. Mulattam, jóféle könnyek a szememben, édes-fanyar íz a számban, béke velem, s végre egy kis megnyugvás, szóval nincs talán igaza Szép Ernőnek. Őt figyelik, a boldog szenzibilis ifjút, a figurák és a dolgok, ő engedi magát figyeltetni, s eközben önmagát figyeli ő is. Mindenki és minden szép, érdemes, mélységes, haszontalan, de mulatságos és múlik és múlik. A Guignolban nézeti egy helyütt a Halált a gyermekekkel Szép Ernő: hát nagy gyermekként nevet ő is a Halálon. Minden a Halál felé siet, de minden élet, és én is élek, és az élet minden pici villanása megragyogtatja az arcom - így ujjonghat Szép Ernő az ő szomorúságában. Ezek a kis himmi-hummik, a Szép Ernőéi, ékes, kecses, finom, meleg, azt mondanám, szabad versek, ha egy kicsit a vergődő madárra nem emlékeztetnének. Készületek a várt sokra és nagyra, amit Szép Ernőnek adnia kell, ha szomorúsága kevésbé lesz vidám vagy még vidámabb, és olykor, sokszor ha kell, s ha érdemes, ha nem, revoltálni fog merni.

Ny 1914. május 1.

Ady Endre

49. A POÉTA ÉLETE

Ez a pár sor írás egy nagy haragból, egy hosszú, veszekedő cikk tervéből maradt meg, s dokumentumnak jegyződik ide. Mert még a nagy harag is el szokott múlni, a veszekedés cigány dolog, s hosszú cikket csak akkor ír az ember, ha soronként fizetik. Hát húzzuk csak ki a méregfogakat és neveket, de hogy azért reánk ismerhessenek: a legelőkelőbb, legeurópaibb magyar kritikus, költő és gondolkozó írt egy új poémás könyvről. Sorsosa, társa, barátja könyvéről írt ünnepiesen, megbecsülően fényes szempontok közé emelve a poétát s isten tudja hányadik kötetét. Sok mindent nem kellett már megírnia, mert megírta régebben, de csodálatosan tetszett ezúttal neki egy-egy jelzőig, mondatocskáig elcsúsztatnia a ceruzáját a poéta emberi és polgári személyiségére. Vén csont már e poéta, s van egy olcsó szellemességű, de nem rossz axiómája: élete nyitott könyv, csak éppen tán nem fiatal leányok kezébe való, pláne mikor ezeket kezdi érdekelni legjobban. Ám e költő aktív költő, élete, egzisztenciája még mindig a vers, s egyben még jelent valamit annak a lapnak, melynek a kritikus fővezérsége mellett ő is egyik vezére. S azóta se tudom elhinni, hogy egy élő, író és küzdő poéta emberi remekségei s még inkább gyarlandóságai éppen egy nagyszerű barát útján fussanak szét a megismertségbe. Éppen eléggé jogtalan, tolakodó és ostoba módon kíséri a szegény "neves" költő ember-életét a sznobok és rajongók érdeklődése s legendagyártó kedve. Meg nem nevezett poéta azt szokta mondani, hogy egy társadalomnak, egy publikumnak legalább hússzor jobban kell ellátnia egy ilyen emberét, hogy jussa legyen elvárnia tőle magánéletében is a mindig grandiózust, őrzötten stílusost és megcsodálnivalót. Hát ezt és ennyit most csak ideírtam, de bizony isten fog kelleni írnom, s írok is hamarosan arról, hogy Hatvany Lajos hírhedt irodalompolitikája mennyire bölcs és előrelátó volt. Most éppen csak egy kis grimász akart ez lenni az író privát életébe szemtelenül bekukucskálók felé ama régibb s - ma már bevallom - oktalan harag emlékéből. Mert aki ama poétáról írt, mindezt jobban tudja, hiszen előkelő, a legelőkelőbb, s ama poétának s nekem, az embernek is legkedvesebb. De nem kell látszatra sem rászabadítani az irodalmiaskodó plebset a poétának úgyis kínok és kínok között egyensúlyozott életére.

Ny 1914. május 1.

Ady Endre

50. A SZENTPÉTERVÁRI ÚT

Nem tudunk arról, hogy Szentpétervár valaha is ráparancsolt volna Bulgáriára, Szerbiára, Montenegróra: ne legyenek demokrata államok. Pedig egyszer-másszor, ha Oroszország éppen nagyon kívánja, e friss, paraszt országok dinasztiái meghajolnak, s most a Balkánon csupa apró Oroszország él. Holott pedig ez a balkáni dinasztiáknak is nagyon szájuk íze szerint történt volna, és erre mindenfajta katonaság hamaros segítőeszköz. De Oroszország valósággal becézte a Balkán-országocskák merész, szép demokráciáit, mert fejlődtetni akarta őket az ottomán és osztrák feudalizmusok közepette. Bulgáriában csak kétszer vagy háromszor kísértette meg legalább a spanyol etikett árnyékát a Koburg-hagyomány, de el is ment a kedve tőle. Oroszország a maga abszolutizmusát, úr-úrságát, papi nyomását, neki nagyon megfelelő, történelmi és gyilkos karakterét csak olyan népeknél erőszakolta, akiket[!] el akart veszejteni. Orosz cézárizmus, szinódus, militarizmus, bürokrácia olyan kezesek, népszabadítók, ha kell, hogy egy új francia forradalom hozzájuk járhatna iskolába.

Ez elrontott és elromlott Magyarország még nincs annyira dögrováson, hogy bele ne nézzen a jövőbe, amely elkövetkezhetik. Ha van lerágnivaló a testéről, mindenképp le fogják rágni a História kérlelhetetlen dühű vérebei. Azt az átkot, amit rossz helyütt kiállapodása, sok zagyva fajból összerakottsága, fölényes germán szomszédsága, speciális és máig tartó törzsrendszere rakott rá, csak egy nagy merészség törhetné meg. Egy bizonyos, hogy még ezt a szétomlani látszó magyarságot sem, sőt éppen ezt nem falhatja föl semmi okos vagy oktalan falánkság. És még bizonyosabb, hogy megmentésünkért legkevesebbet mívelne az a németség, mely minket századok óta sanyargat, s mely még ma is úgy tartja az erdélyi szászságot, balti németséget s minden szélső német kolóniát, mint leendő határainak kitolt oszlopait.

Mi szeretjük a civilizáló Nyugatot, de a germán Nyugatot nem szeretjük, nem akarjuk, s igazán - még ma is - jobbat tudunk gondolni Bécsnél is, a junkereknél is, Pomerániánál is. Ha a magyar históriai pártok legradikálisabbjának legradikálisabb szárnya Szentpétervár felé néz, nézzen, és igaza van. Ha egy Károlyi látja legjobban, hogy az egyensúly, a mi szegény egyensúlyunk kedvéért kell Szentpétervárra menni, annál szebb. Ha Oroszországnak módjában volna bennünket úgy demokráciához s kultúrához juttatni, mint a Balkán-országokat, öröm volna, s biztos volna. Károlyi Mihály kivételes, sorsos embernek látszik, aki nem a lengyel urak módján tervel és dolgozik, s Oroszországnak sincs nagyobb érdeke, mint egy szép, gazdag, demokratikus Magyarország a többfajta germán rivalitás előtt.

Kár volna, ha Károlyi Mihály akármi okból visszamaradna a szentpétervári úttól, mivel ez az út már sok ezrünk szívében kész és egyetlen út.

Új Magyar Szemle 1914. május

Ady Endre

51. HAJH, MENNYI KÖLTŐ

Versek, új verseskönyvek, és én nem fogok komoly ítélkezéssel írni róluk, mert a baj megvan, és nekem csak szomorkásan mosolyognom szabad. Voltaképpen minden valamirevaló ember egy kötetkényi lírával hajítja ki magát az életbe, s ez csupán a műfajnak derogálhat. Eme költők Franciaországban például a köztársaság elnöki székébe kerülhetnek, s mindig büszkék arra, hogy verssel kezdték. Ha nálunk is csupán a kedélyek tömeges nemesedéséről s egy irodalmibb kultúráról volna szó, rendben van, sőt jól van. De nálunk ez is, ez a sok költő is, a szegénység és ötlettelenség sirattató bizonysága és az embrionalizmusé, ha tetszik ez a szó. Valaki kitalál vagy elles valamit, ami így-úgy sikerül, már százan rohannak utána ugyanazzal lelicitálva vagy rálicitálva. Egy új kávéház sikerül Budapest valamelyik régióján, húsz kávéház köszönti nemsokára. A kabarékra emlékezzünk, a műgyűjtőkre, a mozikra, a német színészekre, a szociológiára, a feminizmusra. Olyan komikusan keverhetném, sorolhatnám a dolgokat, hogy a hitelszövetkezetek is közéjük kerülnének, s ekkor már meg is írtam minden írnivalómat ez ügyről.

Tíz évvel ezelőtt - et quorum pars... fui - egy pompás és törvényes irodalmi reakció döbbenetesen divatba hozta a verset. Ifjaink nem látják ma, hogy az a régi versepoka lezajlott, már-már majdnem csak az irodalomé, s csak egy-két rostából kihullott valaki számára az olvasóké is, kiket tagadhatatlanul megszámosított az a pár év, de ízlésben finnyásabbá is tett.

Nos, és a baj az, hogy a mi ifjú poétáink valamennyien a szent elhivatottságnak majdnem kótyagos hitével, életüket fölszánva indulnak útnak. Csak egyszer járnák be az országot, no meg igazándiban Pestet, mely mégiscsak az ország - elrémülnének. Ilyen hitvány agrikultúra, ilyen lélekszegénység, ilyen koldus majmosság: vagy legyen minden magyar ember költő, vagy ne tessék itt minden századik embernek Victor Hugónak vagy Verlaine-nek lennie. Sőt különösen ne tessék, amikor Papp Zoltán jubileuma alig zajlott le, kevesellni a futurizmust, s formákat keresni az egész világnak. Akiket most megemlítek, nem e költők közé tartoznak, talán kettő kivételével, sőt köszönöm nekik, hogy eszembe juttatták ezek elmondását. Farkas Antal például (Templomtüzek, vörös zsoltárok) proletárköltő, talán a legkülönb, de egyben nagyon előkelő poéta is. Kötik a kipróbált formák, ha biztos, és töri őket, de a zseni, a géniusz illata csap meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében. Nagyon szimpatikus nekem Kacskovich Tibor Béla (Szomorú mostan minden erre...), aki forr, de a maga borát forrja, s önmagát keresi. Ligeti Ernőről szépen és mégis szigorúan írt a múltkor Tóth Árpád: Ligeti erős legény, ma még sokat kell elképzelnie és affektálnia az át nem éltek helyett. Roppant érdekes Lovag Ádám könyve (Első versei), mely kissé zöldes líra, de igen ügyesen és bizarr fegyverzettel harcol a lírával. Balázsi Podluzsányi Zsigmond (Antikrisztus versei), ki kedvesen nekem ajánlotta a kötetet, pár év múlva nevetni fog, hogy ennyi tehetséggel ennyire kereste a föltűnést. És megható ember Gutman Endre (Hulló csillagok), aki a poétaságba már annyira belezavarodott, hogy mindent megír, vagy meg akar írni, ami Homérosz óta versbe kívánkozott. Újabb verseit is olvastam, ezek már eligazodóbbak, de, sajnos, többnyire idegen ösvényekre. Sietek, hogy a falusi postás el ne késsen e levéllel, de van még egy sereg új költőm (Farkas Antal nem az, és külön áll), a legtöbb közülök azt hiszi, hogy, ha nem több, legalábbis Ady lesz. Szegények (nem a most idejegyzettek), ha tudnák, hogy ez se nem mulatságos, se nem szükséges.

Ny 1914. június 1.

Ady Endre

52. A CLEMATISOS UDVAR

(Tabéry Géza könyve)

Értékes, érdekes fiatalember, aki már regényt is írt, nem is rosszat, jelentkezik, tehát bejelentjük. A clematisos udvar serdülő és nem sok számú novellák összefoglaló könyve, mely nevét a leghosszabb írásról kapta. Kár, mert ez a mindenféle, de kiváltképpen az új skandináv "nyugatosok" hatása alatt írott írás ezt a tisztességet nem érdemelte meg. Nagyon sivár életmásolását alig-alig tudja elfeledtetni írójának abbéli írótalentuma, hogy együtt fázik és delirál minden alakjával és helyzetével. Úgy látszik, hogy az ifjúság még a művészi átidomításhoz sem érthet, holott ez csak az első stáció volna a művészi megcsinálás felé. Az ifjúság, mely kinél-kinél évektől függetlenül kitart és marad, mindenben magát látja és kínálja, adja. Tabéry apróbb dolgai (pl. egy lausanne-i leány-penzió két növendékének éjszakai diskurzusa, a Szkok nevű kutya-társuk révén elmondott hirtelen történetecske) majdnem teljesek és kiválóak.

Mindenképpen: Tabéry Géza figyelnivaló valaki, s ha csalódnánk benne, nem az ő nemes írói ambícióján, de olyan hiányosságon múlhatik, melyről ő nem tehet.

Ny 1914. június 16.

Ady Endre

53. AZ ÉLHETETLEN HALHATATLANSÁG

Az történt, hogy az Irodalomtörténet című folyóirat, előkelő társaság folyóirata, ismertetett egy Ady Endre lírájáról szóló könyvet. Szó sincs róla, nagy megtiszteltetés, ha szomorító is, midőn az emberről könyveket írnak, melyeket elolvashat, mivel még él és lát. De elevenekkel szemben majdnem lehetetlen az igaz kritika, s ezt a kérdést szerény személyem kapcsán szeretném néhány kompetens ember érdeklődésévé tenni. Érdemes, komoly tanárember írta a legutóbbi Ady-tanulmányt, de talán ő maga se hiszi, hogy kimondta ez ügyben az utolsó szót. Általában, hogy mernek az emberek elébe kerülni a Halálnak s kimondani olyakat, amiket csak a Halál után volna szabad, ha fölemelőt, ha lesújtót? A magyar lírikusok ugyan tradíció szerint kötelesek fiatalon meghalni, de talán a tradíciók ma már nem olyan parancsolók, mint tegnap. Íme, Lévay Józsefnek, Kiss Józsefnek is szabad volt élniük addig, sőt tovább, mint Herediának vagy Coppée-nak. Nagyon fájna, ha az embereket nem érdekelné s foglalkoztatná az én poézisom, de jobban fáj, hogy harminchat éves vagyok, s száz irodalomtanár hegyezi rám a ceruzáját, s szeretné, ha nem élnék. Igazán kénytelen vagyok kijelenteni, hogy elfogult bíróra, magamra fogom bízni, meddig élek, és meddig fogok írni. Az Irodalomtörténettel s annak kiváló és kedves szerkesztőjével, akit nagyon szeretek, elintéztem az afféromat. De most szeretnék a nagy, teljes, babonás "Irodalomtörténet"-tel beszélni, melyet a pesti írók úgy csúfolnak. Várjon reám türelemmel, ne adja nekem az élhetetlen halhatatlanságot, de majd a rendes időben döntsön rólam: igazán nem bánom, miként.

Ny 1914. június 16.

Ady Endre

54. [BESZÉD AZ ORSZÁGOS POLGÁRI RADIKÁLIS PÁRT NAGYVÁRADI SZERVEZETÉNEK ALAKULÓ ÜLÉSÉN]

Hölgyeim és uraim,

nem jöttem én Nagyváradra azért, hogy beszédet mondjak, és rosszul csináljam azt meg, amit kiváló barátaim nagyszerűen, jól, értően és meggyőzően tudtak és tudnak megcsinálni. Nagyváradra nehezen és bármiképpen el kellett jönnöm pártunk zászlóbontásakor, nem régi és mégis olyan régi idők tanújaként mementóembernek. Nagyváradi bizonyságot akarok tenni a tegnapi Nagyvárad haladó polgársága, nemesebb intellektusa, a Társadalomtudományi Társaság, a Huszadik Század, e fölséges példájú, fanatikus hitű és buzgalmú folyóirat régi, állandó hatása s mindenekfölött legnemesebb ébresztőnk, elnökünk, vezérem, Jászi Oszkár mellett. És ha szabad, az én nem gyáva, bár szerény pennám vagy ceruzám mellett, mely Nagyváradon majdnem másfél évtized előtt már a mi most formált pártunkhoz szólhatott, mielőtt ez a párt lett volna. Voltak gyöngék, alkuvók vagy hitetlenek, akik a mi most összesereglett, megnövekedett táborunktól talán elmaradtak, de önök itt igazolói annak, aminek én is tanújaként jelentem meg, hogy ebben a művelt nagyvárosban élt a kultúra és igazság-áhítat, a radikalizmus már régen, s most, íme, gyönyörű, lelkes tábora van. Engedjenek meg nekem egy kis lírát: üldözésekre, sőt börtönökre is emlékezhetem, de gyönyörű, nemes küzdelmekre is, melyet majdnem másfél évtized előtt itt folytattunk. Köszönöm Nagyváradnak, Nagyvárad intellektuálisainak, független polgárságának, hogy most az eredmény boldog büszkeségével nézhetek vissza a régi harcokra s bizakodva a jövőbe.

[1914. június 28.]

55. AZ ÚJ GYÜLEKEZET

A Nyugat matinéján állottam utolszor szemben az én nagyváradi publikumommal. Aggodalmas idők jártak akkor: mindenki szerette az irodalmat Nagyváradon is. Gondolom azonban, hogy Nagyváradon is javult azóta a helyzet, s a mitläuferek elmaradtak. Az irodalmat azok szeretik csak, akiket az irodalom is pirulás nélkül szerethet. Szóval a Nyugat matinéján hatalmas, lázas[,] kíváncsi publikumot láttam. De nem láttam még soha Nagyáradon azt a publikumot, amelyet ma látnom lehetett.

Ma Nagyvárad, az a Nagyvárad mutatta meg magát, akiről valaha csak magunkat ámító álmaink voltak. Azok, akik ma a mi zászlóbontásunkra eljöttek, nem jöttek divatból, sem unaloműzés okából. Gőzfürdős levegőjű volt a zsúfolt nagyterem, és fáznia kellett volna mégis minden megjelenőnek. Terror korszakában, a legkicsinyesebb, legmegalázóbb terror korszakában Nagyvárad bátor, hivő lelkét mutatta meg a mai gyülekezet.

Büszke és boldog voltam, hogy tizenkét évvel ezelőtt merészeltem már hinni, ami ma beteljesülésnek indult.

Új Nagyvárad 1914. június 30.

Ady Endre

56. KISBÁN MIKLÓS KÖNYVE

(A haldokló oroszlán)

Kisbán Miklós Naplegendájáról én írhattam annak idején majdnem legelsőnek, s nem bántam meg azóta, hogy megdicsértem akkor e Kisbánt. Tudtam, hogy e Kisbán - gróf Bánffy Miklós, s fájdalmas örömmel írhattam meg azt is, mennyivel különb, fogékonyabb, kultúrásabb a jó magyar mágnás a pökhendi szolgabíró-fajnál. Azóta Bánffy-Kisbán valahogyan finomabban, művészibben éli azt az életet, amely miatt Bölöny intendáns öreg édesapja komédiásnak csúfolta a fiát. De e novellás könyve azt mutatja, hogy az íróság megmaradt szerelmének, örök, tehát szent bolondságának, s hogy szeretne komolyak által is komolyan vétetni. Bűn volna Kisbánra azt mondani, hogy dilettáns, mert nem az, hanem a legszebb értelmű és úriságú amatőr-író. Megható e szép magyarságú novellák követelőzése, naivsága, mely diadalmasan bukkan rá elintézett elevenségekre[,] s önképzőköri gondossága. Egy kivételes intelligenciájú asszony-barátom figyelmeztet reá, hogy néhol-néhol Kemény Zsigmondot juttatja eszünkbe ez a könyv. Való, hogy az erdélyi mágnásírók emlékeztető mécse egy kicsit, s fájdalmas, hogy nem lehetett az ő tovább, magasabbra lobogásuk. De nem lehet biztosra venni semmit, hátha a mai amatőr megunja a komédiát, s egyre-kettőre egy új könyvvel az lesz, amiknek bizonyosan álmodni szokta magát. Kisbán Miklós könyve így is kuriózus és jeles írás-esemény, s talán Bánffy Miklóssal egyezkedve kapunk hamarosan valamit, előkelőt, művészit s Kemény Zsigmondhoz méltó Kisbán-könyvet.

Ny 1914. július 16.

Ady Endre