102. AZ ÉN KÁLVINISTASÁGOM

Egyik ősöm, Adi (Ódi) István (megolvasható sok helyütt, többek között Szilágy vármegye monográfiájában is), a tizenhatodik század közepe táján végrendeletében megemlékezett a kálvinista rektor-lévitáról is. Diósadon, ahonnan származásunk s egyik prédikátumunk is van, Adi (akkor még az ipszilon nem volt mai fontosságú) Adi (Ódi) István(?) egy bornyút hagyott a rektor-lévitának. Jól tette, s jól tette az én legnagyobb, legbüszkébben vallott ősöm, anyai nagyapám apja, aki Aranyos-Meggyesen az új M. T. Akadémia első folyóiratára hetediknek vagy nyolcadiknak prenumerált. Előtte főurak, püspökök, akiket talán egy lelkes honfiú kapacitált, de az öreg Pásztornak (a tiszaeszlári előnevet használták, s még nem nézhettem utána, hogy joggal?) kellett a magyar nyelvű tudomány, habár még a fia, a kálvinista papnagyapám is szívesebben verselt latinul. Szóval, igazoltam magamat: ősi, legősibb kálvinista vagyok, s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus: - s bár internacionalista vagyok - a legteljesebb magyarság. Hogy nagyszerűbb liberalizmusomban elhagyott a zsidóság? - ez az ő dolguk. De a protestánsoknak érezniük kellett volna, hogy az én megjelenésemmel a protestáns s a protestantizmus jelenik meg. "Hejh, Debrecen": nem szeretnék Debrecen lenni, aki a maga gyönyörű kálvinista rómaságát, főoskoláját s vagyonát föláldozta egy alighanem Kalksburgban regulázott egyetemért. S milyen nyílt titok, hogy ezt a gyönyörű kollégiumot, mihelyst egyetem lett, Bernolák Nándor első rektorságára bízták. Diákkongresszusokról emlékszem e szűzmáriás, májbajosnak látszó öcsémre, s megüt a guta, ha komolyan kell tudnom, hogy ez a - Nándor a debreceni egyetem rektora.

No mindegy: a stréber (nincs jobb magyar szóm) Baltazár püspök elküldte a teológus diákokat a frontra, ezeket is: akiket csak lehetett. Nem olvastam, hogy a pápista szemináriumok kispapjait küldték volna, holott ezek többnyire nem magyarok, svábok, mások, s legfeljebb annyira hazafiak, mint Rákosi-Kremsier Eugén.

No: most jutottam el a mondandómhoz: Rákosit a mai debreceni egyetemi kör ifjúsága üdvözölte a Nyugat ellen s - ellenem. Rákosi elment fölolvasni Pesten kálvinista diákok előtt, s hajbókoltak előtte gyönge emlékezetű professzorok, papok és világi előkelők. Mindenkinek tudnia illik, hogy Rákosi Jenő jezsuita, kálvinista-gyűlölő volt egész életében, és most csak - politizál. Politizál először is - ellenünk, másodszor (ki tudja? Rákosi még sokáig élhet, vagy a családját el akarja helyezni megint?), másodszor a protestáns Németország se kutya. Debrecen megérdemli, amit kapott, de, óh, félek, hogy a magyar kálvinistaság is, melynek irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsra érdemes volt ember. Az én kálvinizmusom megmarad, mert adott energia a halálig, de undorral vagyok mindenkihez, kik kaphatók, gyávák, bölcsek vagy hallgatók a felekezetemben.

Ny 1916. március 16.

Ady Endre

103. EGY IFJÚ KÖLTŐ

Nevét muszáj (korát nem szabad) elárulnom: Jékey Aladárnak hívják, s Kolozsváron él. Ezüstfehér, dús sörényű, szép oroszlánfej, meleg gyermekszív gyermeki rosszaság nélkül. Annyit mégis (hiszen lexikonok, antológiák úgyis kifecsegik), hogy nekünk[,] vénülő, harcoló, még le nem nyakazott forradalmároknak, de kik már útjában vagyunk ifjúi vadságoknak, atyánk lehetne - évei számával. Egyébként azonban várt bennünket, s mikor megjöttünk, örült nekünk, mint Simeon az ő énekében örült. Nem sokat írt, de negyven évvel ezelőtt írott verseivel is közelebb van hozzánk, mint kortársai avagy az egyenesen Beöthy Zsolt számára író öregen-szüle[te]ttek, akik gyűlölnek s szidnak bennünket, holott minden kieső impulzust az íráshoz, szegény[,] szikkadt emberek, tőlünk kaptak[,] bátorságot, hangot s új formákat is. Nem bukott meg a Kisfaludy Társaság tagpályázatán soha, s nem engedte magát jelöltetni a Petőfi Társaságban. Nem volt nagy költő, de költő volt, s költő ma is[,] igazán és egészen. Szép, ifjú költő Jékey Aladár, aki talán harmadik, de lehet, hogy csak a második könyvét fogja nemsokára kiadatni. Ő is ama meg nem tévesztők közül való, akik nekünk örömünk és elégtételünk: megéreztek, bejelentettek, szeretnek bennünket, harcolnak értünk. Azok közül való, akiknek a művészi örök ifjúság igazán sajátjuk, s nem erőlködés vagy szemérmetlen csalás. Talán most vagy mostanában közlünk vagy közöltünk egy friss Jékey-verset a Nyugatban. Szerencsések vagyunk, hogy a mi közönségünknek ilyen nemes és ifjú költőt mutathatunk be.

Ny 1916. május 1.

Ady Endre

104. A PROTESTÁNS SZEMLÉNEK

Májusi öröm: hosszú elhallgatás után a B. H. Dunántúlija újra megkísérli, hogy lapjának népszerűségét az én megtámadásommal foldozgassa. Halottnak hallgatni illenék, s én valóban síromból és rezerváltságomból nem lépnék ki Dunántúli kedvéért. Ám szólok mégis, szólanom kell másért, más okból, más és új alkalomból, melyet Dunántúli támadásához a Protestáns Szemle adott[,] ki egy Nyugat-beli, egyébként megcsonkult cikkecském miatt egyházi átok alá vetett, de legalábbis megfenyeget s fenyít azzal, hogy az én kálvinistaságomat csak - a borjú hiheti el. (Apropos: borjú, Istenem, a virágos, véres, merész kapu, amelyet megnyitottam, nem is olyan új már, s mégis még mennyien horkannak föl előtte riadt bámészkodásukból.) Tehát a borjú: kénytelen vagyok a borjúról (mert előre látom, hogy az ellenem megint nekilendült irodalmi offenzivában ez a borjú is szerepet kap) egyet-mást elmondani. A múltkoriban egy félkegyelmű könyv jelent meg: "Rákosi és Ady": mulatságos kis könyv. Ez a könyv egyéb bohókás dolgai között azt is állítja, hogy én (óh, szörnyűség) vagy paraszt, vagy zsidó származású vagyok. Egyik ellen sem volna okom védekezni, de hogy bebizonyítsam: még ebben sincs igaza a túlsó oldalnak, hivatkoztam egy régi oklevélre, mely szerint évszázadokkal előbb egyik ősöm borjút hagyományozott a lévitának. Tehát (egyik sem különösebb áldás és érdem ugyan): régi nemes magyar és kálvinista vagyok. A Protestáns Szemle "felsőbbséges szellemű" szerkesztőjének pedig még csak azt akarom üzenni: az Úristennel való viszonyomnak hagyjon békét. Régibb, szebb, igazabb és bensőségesebb, sőt protestánsabb is a korrelációm, mint némely előkelő, egyházi dignitárius pietistáké. Magamat az egyházi átok ellenére kálvinistának tudom, a kálvinistaságnak négyszáz év óta élt és bevált értelmében. Ha azonban a kálvinista nevezetet köldöknézésre, szemforgató kvekkerségre, "szentgyakorlat"-ot űzők számára foglalják le hivatalosan: akkor - hát akkor, de csakis akkor, nem vagyok kálvinista. De protestáns vagyok, és protestáns maradok akkor is, s e gyönyörű szónak igaz mivoltában protestálok, hogy liberális, szabad magyar hitvallásból sors-sújtotta, téboly felé támolygó emberek a klerikalizmusnak, a reakciónak segédcsapatokat szervezzenek.

Világ 1916. május 5.

Ady Endre

105. A FÖLTÁMADT JÓKAI

Most olvasni Jókait, minden könyvét kilencedszer, tizedszer: ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van. Most látjuk csak, hogy milyen naiv a vátesz, s a naiv költő mégis hányszor és sokszor lát jobban a komoly írástudóknál. Ha a nagy francia forradalomról s az első Napóleonról s koráról ír, vadromantikus, de látó és biztos, különb az öreg Dumas-nál. A mi szabadságharcunkról írott történetei pedig már majdnem együgyűek, az újságíróé, a politikusé, a pénzgondokkal sújtott emberé. Az orosz viszonyokat jobban ismeri, mint a magyarokat, s a krimi hadjáratot tisztábban tudja és meri látni, mint Bosznia okkupációját. III. Napóleon udvara is ismerős neki, a francia-porosz háború mivoltát jól sejti, de A jövő század regényének megálmodója alapjában századrészét se álmodta meg a ma történőknek. Húszezer maradt a véres csatatéren mondja -, s mikor leírja a Mahatius-ágyút, elárulja, hogy ennél szörnyűbbet már nem találhat ki az ember öldöklő szelleme. Sokat tanulhat s okulhat az ember Jókaiból, s én még csak egyet ajánlok figyelembe, azokat a könyveket, melyekben Nagy Frigyesről s koráról írt. Olyan bizonytalan a Jövő, hogy ezennel reakciósan a Múlthoz utasítom a látni kívánókat.

Ny 1916. május 16.

Ady Endre

106. "HADAK ÚTJÁN": VERSEK

(Halmágyi Samu kötetje)

Halmágyi Samunak a világháború kezdete óta ez már a második verseskönyve, s már csak azért is becsülnivaló poéta, mert megkönnyíti a kritikusa dolgát. Erdélyi ember, tanár ember, ki bizonyosan verselt volt már diákkorában, de most a természettudományoktól a világháború csábította vissza a poézishoz. Kivételesen kritikus fej, látó, szigorú önmagához, s nem hiszem, hogy a legnagyobb siker is megengedtetné vele, hogy például Gyóni Gézává tétesse magát. "A tollat - írja - Erdélyünk adta a kezünkbe sokunknak, a mi izgalmunk ebben a nagy időben nagyobb volt, mint az ország bármely más részében lakó magyaroké." Sajnos, levelének csak néhány passzusát idézhetem most, de ez a kevés idézhető passzus is kritika az én kritikám helyett, jó, sőt teljesen az enyém is. "Nem a háború dicsőítése volt célom, hanem a magyarság tetteinek magasztalása és jogainak hangoztatása,... nem szeretném, ha vérszag érezne dalaimon." "Egy vágy felé fordul minden versem, a Béke felé..., s azokat is, melyekből harciasabb hang csendül, a Halál arcára szántam rózsás takarónak." S azután ama kettős veszedelemről is ír, amely annyiunk magyarságát és emberségét nyugtalanítja, de hinni és hitetni akar mindig. Van a kötetben öt-hat teljes, szabad, szép vers, rossz nincs is benne, s különösen kedves s erdélyi, hogy Tinódi Sebestyént juttatja eszünkbe Halmágyi Samu. Ez, ilyen a mai Tinódi, ódonságos, de nyugtalan krónikás, érdemes tudni a kötetéről, ő adta ki Dicsőszentmártonban, ahol tanár, s bizonyosan rá kell fizetnie arra, hogy kultúrás ember, félő, jó magyar.

Ny 1916. május 16.

Ady Endre

107. ELLENSÉGEKKEL EGY SZÁNDÉKON

Csoda és szomorú sors (de csodák és szomorú sorsok idejét éljük), hogy olykor majdnem egyet s ugyanazt kell mondanom - Rákosiékkal. Talán az a különbség egyezőségünk között, hogy Rákosiék a labancság kötelezettsége mellett némi, olykoros kurucságra is kaptak - engedelmet. Hiába, az előfizető ember kitartó és makacs, meg kell tartani őket s látszatát a régi sovén dühnek. Szerény magam sohasem voltam sovén, de nagyon predesztináltnak vallottam mindig magyaroknak Közép-Európába kerültét, s vallom, hogy ezer év tanulságait s törvényeit még egy világháború sem radírozhatja ki. Szóval: én néha nagyon ellenük vagyok szívemhez nőtt s minden forró szeretetemmel megtartani akart barátaimnak, s "ulula cum lupis...", ízlésem, ösztönöm ellenére ellenségekkel vagyok egy szándékon. Él Kossuth Lajos még mindig, s Nyugattól tanulva én mégiscsak Bizánc felé kedvelek fordulni. Esze Tamásék ügyét úgy rontották el valamikor, hogy a hatalmasak, a császár bárói, Esze Tamásék mellé álltak. Esze Tamás utódjai legyenek ügyesebbek, s ne csináljanak egy megfordított ostobaságot. Én szeretem a szellemes írókat, de jobban szeretem az adott valóságot, melyet igazság híján is igazságnak nevezek. Pénzesek és ötletesek hagyjanak föl már evvel a százfajtájú Közép-Európa-tervezgetéssel. Ne féltsék magukat, ők mindig megkapják a maguk áhított Közép-Európájukat, a magyarságot pláne ne féltsék: ez a magyarság azért élt eddig, mert tovább kell élnie.

Ny 1916. május 16.

Ady Endre

108. VALLÁS ÉS DEMOKRÁCIA

Üzenet a protestáns vitázóknak

Üzenem Debrecenbe s mindenhová, hol magyar protestánsok igazán élnek és beszélnek, üzenem pedig Pál apostollal: "senkinek semmivel se tartozzatok, hanem hogy egymást szeressétek". Üzenhetnék viszont az ótestamentumi Jeremiással emígyen is a rossz értelműeknek, hogy csináljatok csak magatoknak köteleket és jármot, s vegyétek csak azokat a nyakatokba. Fájó is, jó is, hogy szólhatok a borzalmak mosti idejében a Biblia igéivel, szólhatok Jeremiással és Pállal, s kimenekülhetek az órák érkező, véres híreiből.

A Világ megengedi bizonyára nékem, szomorú, néma s vajmi sokszor kétségbeesett hetek után, hogy újbóli megszólalásomban megint egy kicsit saját ügyem védőjének láttassak. Csak látszani fogok ilyennek, mert hiszen csak(?) arról van szó, amit a magyar radikális publicisták félve s ritkán mernek szóba hozni: milyen lábon is állnak egymással magyar demokrácia és magyar protestantizmus? És még arról is szó van: tudják-e a magyar protestánsok, hogy Pázmány előtt a magyarság kilenctized része protestáns volt, s ma Magyarország kilenctized része lehetne magyar?

*

S most jön a vallomás, amivel betegségem és bánataim miatt eddig adós maradtam: ellenségeim gyönge és rossz értelmű protestánsokkal is próbáltak ellenem szövetkezni. Nem ellenem, de igazam ellen, ám megismertek, s igazam mellé állottak az igazi magyarok és protestánsok, s ezért élni és halni egyformán érdemes. A ref. lelkipásztorok lapja, a Lelkészegyesület, egy Haypál Benő, egy evang. Nagy Lajos és sokan-sokan észrevették riadva bennem a riadt és ártatlan üldözöttet. Mert a Világ híveinek nem szabad elfeledniök, hogy az igazi magyar protestantizmus: demokrata, haladó, bátor és emberies. Ha csak véletlenül is sikerül szétválasztanunk a jókat és rosszakat közülük, már ez is majdnem dicsőség, amikor az élet fölöttünk, magyarok fölött borult be legterhesebben. Amikor Prohászka és Zselénszky látszólag ellenségesen, valójában jó szerepkiosztással a magyar nép, helyesebben a magyar nép magva, a protestánsság ellen jelentenek be harcot.

*

Nem felekezeteskedek[!], mások kezdték és csinálják ezt, sőt mások azok, akiknek erre kész a programjuk, mikor az emberi civilizációból eltemetetlen temető lesz. De vallom, hogy bennem az én ellenségeim, akikkel ma már némely protestánsok is szövetkeztek, nem az új poétát (hiszen nem akarok az Akadémia elnöke lenni: az mindig Berzeviczy lesz), de az új emberségeket s nyugtalanságokat szító radikális magyart és kálvinistát félik s üldözik, akit régi lenézésükkel ártalmatlanná tenni nem tudnak. Igaz, hogy ma mindenki gyógyítanivaló, a fronton és a fronton innen [-] nem csoda -, de azt üzenem a magyar protestánsoknak, hogy Magyarország sorsa, sőt a magyarságé, szívünk és lelkünk adóslevelén van. Semmi buta nacionalizmus, a magyarság dolga nagyobb dolog: ne tessék odaadni magukat némelyeknek együgyűségből vagy számításból a legmélyebbről fölmunkáló poklok számára. És mindenki, aki ért, ha nem is helyesel, gondolja ezekhez mindazt, miket én most velük, persze nyomott betűkben, nem közölhetek. Csodálatos és megdöbbentő: Erdély[,] "a vallási liberalizmus klasszikus hona", ma olyan reakciós protestáns részről is, hogy gyászos jóslatot kell néha önmagunkban jósolnunk.

*

A Lelkészegyesület felelős szerkesztője, dr. Lencz Géza, igaz ember igaztalan időkben[,] s e közlönynek kiváló vezetői a vallástalanság vádja ellen védenek engem. Megint azt mondom igaz kálvinistaságommal: az én Istenem az én lelkemé, s az én lelkem az én Istenemé. Apai s anyai ágon kálvinista papi ősök szép árnyékai védenének meg bár, de magamat különben is megvédem én magam. Sors, rendeltetés, bizonyára isteni törvény olyannak teremtett, amilyen vagyok, még ma is emberben-hivőnek, emberi boldogságok lehetőségéért küzdő valakinek, ha csekélynek is. Hiszem, hogy az emberiség kiheveri e legszörnyűbb átkát, hiszek az észben és belátásban, mely isteni eredetű, hiszek a fajtámban, bár annyiszor nem érdemelte meg az ilyen hitet. És üzenek magyar protestáns testvéreimnek: most legyenek protestánsok, emberek és magyarok, mert nagy-nagy viharban széled szét a nyáj, de nagy viharban tud legjobban együtt maradni.

Világ 1916. június 29.

Ady Endre

109. ERDÉLYI EMBER BÁNATA

I.

Az öreg saskeselyű

Az öreg saskeselyű, aki vénebb, több a bolygó zsidónál, Faustnál, Ádámnál, mindenkinél, nagy alvása után fölébredt. Tud persze a Napba nézni, mint mindig, de a Napnál jobban szereti a Földet, kit már sokszor végignézett, s látta róla, hogy a legnekivalóbb. Ilyen halhatatlan saskeselyűt kell gondolnunk és látnunk, mert különben megáll a szívünk. Sokaknak megállt a szívük már, de vannak még élő szívek is. S az élő szívek az ő szemeikkel ma már nem tudnak mást látni, mint az örök saskeselyűt. Az örök saskeselyűt, ki hamarabb volt persze, mint az ember, s aki fölségesen mulat, mihelyst fölébred valami ember-szamárságra. Óh, öreg saskeselyű, ne nézz, te, aki a Nappal is szembenézel, egyformáknak bennünket, kik látszatra egyformán emberek vagyunk avagy lennénk.

III.

Új keresztes hadjárat

Egészen, ugyanúgy: a keresztes had-dúlások korát sikerült vissza-élnünk, szegény mai élőknek, nekünk. Megint a Gondolatra gondolok, kit egy nagyobb Gondolat az emberre bízott. Nem mondom, hogy az ember a hibás, de kár volt a Gondolatnak az emberre bízni rá a Gondolatot... Effélékről szegény Anatole France is sokat gondolkozott... Az Ember (szabadjon régi megállapításokat megállapítani) utolsóbb a legutolsó hüllőnél, de úgy kell nekünk.

Világ 1916. augusztus 15.

Ady Endre

110. REGÉNY: VISZONTLÁTÁSRA, DRÁGA...

(Tersánszky Józsi Jenő)

Tersánszky Józsi Jenő a Háború folytán formát változtatott, s "élmény"-ei mintha szentimentálissá tették volna ezt a régibb, ifjú kíméletlent. Erre gondolhat mindenki, aki új regényét olvassa, s aki pláne még, miként én, többre nem gondol ennél is. Én például e regény első, sőt második elolvasása után is szimbólumot, allegóriát s ilyenféléket véltem találni vagy fölfedezni a legújabb, az író-katona Tersánszkyban. De Tersánszkyt figyelem és ismerem, s azt is tudom jól, hogy ez a Háború, akármilyen nagy H-val is muszáj írnunk, ilyen átformáló csodákat képtelen megcsinálni. Ez a regény bizony sem a Háborút, sem a lengyelség sorsát nem akarja, de semmit sem is akar szimbolizálni. Csak nagy érdeme, az egészen megcsinált írás-dolog érdeme, hogy elismerésünk fejében az írás mögött babonás, túl esztétás hatóokokért is kutatunk.

Voltaképpen Tersánszky Józsi Jenő háborús regénye az én mostani háborús olvasmányaim közül talán az első igazi háborús regény. Titkos mottója mintha ez volna: hiszen igaz, háború, sőt Háború van, de ember is van, embersors is van, s a gépfegyver sem pattoghat ember nélkül, s ha nincs ember: kire?

Mi a megejtő ebben a regényben? -: a keresett formája bizonyára nem, s megint az író epilógusa sem olyan stílusos, amilyennek ő eleve kigondolta. Egy elszegényedett, érett, lengyel úri szűz ottreked Galíciában a Háború elején, s beteljesedik vele az a végzet, amelyik egy normális hadgyakorlaton is elérte volna. Még csak hadgyakorlat se kellett volna, ez már régi dal, s a rokonsorsú irodakisasszonyok nem ülnek le utána a zongorához szonátákat játszani avagy naplót írni.

De hogy a háború mégis el tud férni e regényben -: ez a legnagyobb virtus, ezt csinálta meg Tersánszky úgy, hogy: a Háború nem fontos. Egy élet fontos, egy sors, egy logikus vagy logikátlan vég, egy történet vagy történetté mállott líra a fontos. S Tersánszkyt nem is igen érdekli más, mint hősnője, holott ügyes kezű, ravasz szemű ember ő, de itt, most csak egy nőnek kellett jellemét és rendeltetését világítania. Különös, hogy háborússá igazán csak az teteti a regényt, hogy valami ideges, kapkodó előremenés-fajta érzik rajta. Mint amikor a tartalék hirtelen, váratlanul kap parancsot, s mégis úgy akar a frontra kerülni, mintha örökétig erre készül. Tersánszky nem így szokta ezt máskor csinálni, ő: az ő "élmény"-ei (így hívja őket) a kegyetlenség leggondosabb rendjében követik egymást. Néha annyira fáj a brutalitása, hogy hajlandók volnánk vállat vonogatva novelláját vagy kisregényét szabad riportoknak hinni. Nem azok: író van mögöttük, bennük -: minden szavában író Tersánszky Jenő, s annyira író, hogy néha önmagát tréfálja, kínozza érte.

Egy kicsit útmutatás e regényke a Háborúban tallózóknak, nem a remek, nem a teljes írás, de tudatos íróé, aki talpra esik, s akinek egy kis Háború nem a világ. Engem fölháborított, pedig nyilván más az én lelkem útja, sorsa s a mondanivalóm nemkülönben. Mégis: ez a "föl a fejjel", ha gránát vagy téboly fogja mindjárt leszedni - ez szép, és a Tersánszky regénye is.

Ny 1916. december 1.

Ady Endre

111. IGNOTUS HÁBORÚS KÖNYVE

(Egy év történelem. Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig)

Mert olyan csodálatos dolgok történnek most, hogy az emberek, kik még megmaradtak, még ezek sem hisznek a csodákban, kezdjük kis írásunkat egy többszörös, paradox csoda-vallással. Csoda az, hogy Ignotus könyve ma talán aktuálisabb, mint megcsinálása heteiben, s csoda az, hogy e könyvről méltósága szerint alig-alig írtak. Ez a könyv, bizony, félelmetes könyv, nem színes, hangos, könnyű háborús tudósítások egybegyűjtése, és még egy csoda: ezer baj és betegség közepette s eleitől kezdve fájt, hogy én nem siettem kimondani róla a kimondani dukáltat. Hát elkésett embernek több szabadván: sietek mindent eleve megmondani: Ignotus háborús könyve a legkülönb a megközelíthető minden háborús és semleges nációk háborús publicisztikájában.

Kegyetlen könyv, mert két ember, sőt három ember írta: 1. a sokat tudó, 2. a vátesz, 3. a magyar. Ignotus gondolkozónéműsége soha erősebben fején nem sújtott gondolkozó embereket, mint ebben a könyvében.

Mégis úgy kell lenni: ma a Háború valóban (nem hittük) mindennél fontosabb, hiszen Ignotus háborús írásai elfeledtetik a poéta Ignotust. Ignotust, a literátus vezért, a minden szépért és jóért (bocsánat: ezek nem Ignotushoz méltó szavak, banálisak lévén) hevülő Ignotust, a szinte mindentudó és mindenértő Ignotust.

Utálok majdnem minden háborús írást, de gőg, de öröm, de a lelkem gyászának akaratlan, váratlan megtisztelése volt ez a könyv, mikor megkaptam. Pedig ezt a könyvet még az Ignotus talentumával se írtam volna meg, pedig fáj nekem az Ignotus nagy tisztánlátása, e könyvből borzasztóan kisugárzó.

Ilyen időkben talán jöjjenek és éljenek inkább az uszítók, a cinikusok, a bizakodók, mindenféle elfogultak, de a szigorú bölcstől - mondom megint - félni kell.

Ignotus szigorú bölcs, s ő, aki költő és gondolkozó, inkább gondolkozni s megállapítani akar, mintsem fantáziájának idétlenül megadni magát. De ez majdnem szamár ítélet volna így: Ignotusnak gyönyörű fantáziája bizony (megint bizony) benne van e könyvben, mert olvastam azótai háborús írásait is, s nem kellett zseninek lennem megismerni Ignotusban e borzasztó korszak és mindenválság legerősebb sejtőjét és sokszor jósát.

Persze, hogy súlyos megállapításai, kegyetlen és nagyszerű összefoglalásai mellett se lehet, ő se lehet az a kritikus, aki tudna lenni. De többet és bátrabban nem írtak még magyarul máig olvasni jól tudók számára, mint Ignotus írt. Értem azt, hogy Sienkiewicz halálakor nem írta meg, hogy Sienkiewicz könyve[,] a Bartek Slovik[,] a többek között, a hősi mivoltnak is a legmaróbb szatírája. De már Anatole France-ról írván az ő helyén okvetlenül megemlítem, hogy France a Galliába betört rómaiakat barbároknak deklarálta, mint most a poroszokat szegény France teszi egy fényes géniusznak megríkató elhanyatlásával.

Általában írókat, poétákat még jobban fölhasználtam volna a világőrület s készülődésének demonstrálására. D'Annunzio írta régen: "gyakran megesik, hogy becsvágyam fölperzseli a gondolataimat". Ugyancsak D'Annunzio írta ezt, szintén régen: "más időben talán én is meghódítottam volna egy sziget-tengert". És Goga Octaviánunk néhány év előtt mondta nekem, s én nem értettem: "nagy földindulás jön hamarosan, vagy elbúcsúzok egy ilyen sekély világtól és élettől". És Maeterlinck és a többiek? -: Miként mi is Ignotusban[,] az íróban, a kivételes gondolkozóban s a poétában kaptuk meg a mai pokolnak Vergiliusát. Csak éppen (s ez a legnagyobb csoda) szeme, értelme, szíve lebírta mindenkinél jobban az eseményeket, a szörnyű káprázatokat. Ignotus nem heccelt, s ha mindent nem is írhatott meg, nem ámított, de fölemelt minket. Könyve végén írja: az ember leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. De azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebben a háborúban, s meg akarunk maradni, megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. "Egy éve[,] hogy a halál itt lakik közöttünk, s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk, s az életnek élünk." "Hiszünk az életben, s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni."

Így végzi Ignotus a könyvét, s Istenem, harmadik éve tart már a csoda, s nem tudtunk lemondani az életről. Jöjjenek Ignotus újabb háborús írásai, a második s immár a harmadik hadi esztendő termése: a kegyetlen csodák, de hős csodái az ember hinni-akarás[á]nak s hirdetői, hogy Ignotus a még nem halott szemeknek kegyetlenségében milyen jóságosa s helyettes látója.

Nemcsak élet-hívésünknek, de elszánt, bús megállásunknak, magyar sorsunk véres szépségének krónikás bölcse, vátesz vezetője: Ignotus, akiről sohse hitte volna valaki is, legrajongóbbja, hogy ha összeomlik is a világ, ő marad, gondolkozik, szenved, gyötör, de vigasztal is.

Ny 1917. február 1.

Ady Endre

112. [EMLÉKSOROK AZ ISONZÓNÁL HARCOLÓ V/4-ES NAGYVÁRADI HONVÉDZÁSZLÓALJ HADIÚJSÁGJÁBA]

Megpróbáltam, nincs, nem lehet hozzájuk méltó óda, magyar honvédekhez, lélek, test és végzet héroszaihoz. Magyarul megállni a messze pokolban: ezt csak a honvéd tudja széles e világon, mert ez másabb minden másnál. Magyarul megáll, magyarul rohan, magyarul töpreng, magyarul kételkedik, s néha egy kicsit kétségbe is esik - magyarul.

S mert ilyen magyarul áll mindenütt, hova rendelteték, mert megszokta már, hol a Sors legjobban veri, nincs emberebb a magyarnál. A honvéd hősisége az az elszánt akarat, mellyel, kivel a magyar meg akar maradni a Nap alatt, sőt a Nap fölött. Minden fájdalmaimhoz szeretném még a honvédbakák fájdalmait, szenvedéseit hozzálopni. Minden szeretetemet, csodálataimat s utolsónak bénult, de mégis jó szívemet küldöm az Isonzó menti testvéreknek.

Magyarul állják s megállják a frontot, jöhessenek vissza mindnyájan minél hamarább, mert itthon sok a dolog[.]

Isonzómenti Tárogató 1917. március 31.

Ady Endre

113. RÉVÉSZ BÉLA KÖNYVE

(Beethoven - Miniature)

A Csöndnek egy különös dinasztiája jön felénk megint pompásan és álombeli lármájával az ő birodalmának: Révész Béla új könyvet jelentetett meg. Sokan és sokáig hitték Révészt a szomorúságok nehéz nyelvű avagy a fájdalmak szaggatott hangú poétájának. Mindebből csak poétaságának bizonyossága került ki bizonyosan és az, hogy Révész más, mint más, és hogy nehezen és nehéz anyagból dolgozik.

Mégis van jó tábora e súlyos poétának, kit Babits Mihály tisztelt barátom alighanem unalmasnak tart, s akinek írásain magam is érzem a meggyötörtség kínjait. De nem hiszem mégsem, hogy szenzációsabb történetei lehetnének valakinek, mint Révész Bélának, aki minden szavát megéli és megszenvedi. Aki az élet piszkos, széles, gyors sodrát kerüli, okvetlenül úgy jár, mint Révész: néhány régi s egy-két új történésről tud, s ezekben: ő a hős, s ezekben: az élet muzsika lesz, a legtöbbel több az életnél. Nagyon kell a művészi szépséget és becsületet szeretni, hogy Révész Bélát annak a külön járó igaz poétának lássuk meg, akicsoda.

Szocialista, de nem harsány, szenvedő, de nem dicsekszik a szenvedésével, érzéki, de mintha csak írásban könnyítene magán, s amit leír, a legvakmerőbb is, gyémánt, ami üveget vág, de olvasója vérét nem tüzeli, csak csillogtatja.

Nem vallom a legjobb könyvének ezt a könyvét, de egy szemernyivel se kisebb és súlytalanabb az előzőknél. Minden, amit Révész ír, eksztázis, az életnek fokozott fogyasztása, bús gondú és szép, tehát művészet.

Van némi jogom az itt-ott túlzottaknak látszó jelzőkre: Révész Béla bajtársam volt budapesti, velencei, párizsi éjszakákon. Álltunk éjfélben a hídon, mely alatt Zola híres pályaudvarának vonatjai futottak ki és be, néha tíz is egyszerre. Beszélgettünk, s akkor láttam, hogy ez a Révész Béla mindent meg tudna csinálni, ami divat, kiabálós és populáris. Értem, s meg tudom bocsátani neki, neki, aki a világi lármát csak nézni tudja jól, hogy csak a saját muzsikáját vallja és dalolja. De tisztábban s áhitatosabban senki még a pennájával nem dolgozott nála, s hogyha hallani úgy tudna, mint nézni és látni, gyémánt-szavai életmeleget kapnának, s jó tábora megnövekednék, mert vidám tarkaság díszítené az ő komor, kissé monomániás poézisát. Meggyónom azt is, hetykeség így beszélni egy majdnem mindig magáról író valakinek, mint én, de, istenem: a kurta sorú lírikusnak valami különös privilégiuma van, mint a császároknak avagy a birodalmi grófoknak.

Tökéletes és tökéletesített magyar nyelv, zúgó muzsikájú, nagyszerű emlékezni tudás (ha kevésre is) s az érzés, hogy Révész érzi mindennek egymástól függését: ez az író.

Mi lesz a világnak mostani fölborulása után? - ki tudja? - de Révész megmarad érdekes, igaz, külön egyéniségnek újabb emberöltőnk irodalmában. Talán csak nem pusztul el a fehér faj minden kultúrája, s ha mi magyarok meghalnánk, még mindig akad talán egzotikumokat kereső, idegen irodalmár, aki utánunk néz.

Szegény Zuboly, akiről Révész olyan szépen ír, ha élne, meg is vigasztalna bennünket, valahogy ígyen:

- Amit az embernek fájdalmas muszájjal ki kellett mondania s leírnia, megmarad az utolsó emberig, aki még el tud tűnődni azon, hogy miért is ember ő, s miért is kell gondolkozni, jókat kieszelni s tönkremenni az embernek.

Ny 1917. április 1.

Ady Endre

114. TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

Petrovics-Petőfi, Steingaszner-Tömörkény: értem a jó németeket, hogy ők messziről a próza Petőfijének látják Tömörkény Istvánt. Persze nem jól látják, de nagyon érdekes, hogy ők, germánék, a magyar tősgyökerességet majdnem mindig idegen vérű magyarokban kapják.

Tömörkény István több volt a művészfotográfusnál, sőt nagyon komoly és jó író volt, ám még anekdotázni se tudott remekül. Mikszáthnak nem eredeti témája például a kaszavásárló paraszt, de megcsinálta, viszont Tömörkény a klasszikus előrajz után is alig tudta a subát megvásároltatni a parasztjával. Nohát igen: a megkomponálás művészete nem adatott meg neki, s minden filozófiája mellett az egészen nagy író felsőségessége.

Holott írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert. Ezt az irodalmi regionalizmust vetettem valamikor a szemére, amikor régen, mint vidéki szerkesztők, hajba kaptunk. Szeged sajtója akkor találta ki, hogy Budapest kozmopolisszal szemben Szeged a magyar Moszkva, s Nagyváradot pláne lekicsinyelte.

Én ifjúi igazságtalansággal ütöttem Szegedet, Tömörkényt, s Tömörkénynek egyenesen szemére hánytam, hogy ő miért nem olyan nagy, mint Csehov vagy pláne Gorkij. Hát Szeged nem magyar Moszkva, de igazán nemes, kultúrás törekvésű város, ha naivul tőkét is akar kovácsolni abból, hogy egypár valódi írónak kurtább-hosszabb stációja volt. A szegedi magyart pedig, gondolom, érzem, s mondják, senki úgy nem látta és rajzolta, mint Tömörkény István. Ebben szinte kártékonyan nagy az ő művészete, mert a külföldi, sőt a tájékozatlan városi magyar generális magyar típusnak fogadja a Tömörkény szögedi embörét. Pedig a bretagne-i vagy normandiai és a délfrancia franciák között van csak olyan temperamentumi különbség, mint különböző vidéki magyarok között.

Hanem tárcaírónak alig tudok elképzelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy fölmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket pedig mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendő nagyobbak is. Nem magyar Csehov, Gorkij vagy más volt, de ő maga, a szegediek s minden magyarok értékes Tömörkényje. Hírlapi heccünk után nem kíséreltük meg a személyes barátkozást, de nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én, senki.

Ny 1917. május 1.

Ady Endre

115. [MIKSZÁTH KASZÁT VÁSÁRLÓ PARASZTJA]

[Válasz Alföldy Mihály levelére]

Kedves és érdekes ez a levél, s én mégis kénytelen vagyok megismételni, hogy a kaszát vásárolt paraszt nem eredeti témája Mikszáthnak. Unalmamban, betegen, pár hónap előtt egy falusi könyvtár minden olvasható olvasnivalóját előszedtem, s megtaláltam a kaszát vásárló parasztot. Csak úgy művészietlenül, nyers torzrajzként valahol, talán egy régi élclap bekötött évfolyamában. Most már kötelességem lesz utánanézni, mert fontosnak nem tartottam, s ma sem tartom ezt a dolgot. Lehet, hogy Mikszáth már újságcikke előtt ismerte, lehet, hogy nem olvasta soha, de meglátta magamagának külön az ő parasztját. Mikszáth művészetén mit sem halványítana, ha visszaemlékezett volna az olvasott egyszerű s nyers megfigyelésre. Ígérem, hogy mégis utánanézek a dolognak, már mint irodalomtörténeti kuriózumként is érdekesnek.

Ny 1917. május 16.

Ady Endre

116. MARIAY ÖDÖN KÖNYVE

(Aranyszájú Zongh)

Mariay Ödön írói értékét nem fogja csökkenteni, ha először is véres, szép, ritka írói úriasságára, tehát írói becsületességére figyelmeztetem az olvasót. Nem szaporán költött, nem is egyenlő érdemességű novellák gyűjteménye ez a könyv, de egyenlő hittel és furorral íródott minden sora. Régi magyar írók áldoztak volt ígyen az írásnak és minden nációból mindig, máig, a legtisztábbak és legpoétábbak. De sietek, hogy félre vagy többre ne magyaráztassak, kijelenteni: Mariay Ödön egyelőre még csak nagy ígéreteket támasztó író, s ez jobb is talán, mintha már nagyon itthon, biztos és egyforma volna.

A Dunántúl (jeles, mély okok és törvények szerint) már végleg a Tiszántúl és Erdély író-szülöttjeinek javára volt kénytelen lemondani a szellemi majorátusról. Mariay Ödönnek minden helyű és hangulatú történetén érezzük (ez nem csináltsága, tehát nem bűne) a kálvinista, tiszántúli magyart. Alakjai majdnem mindig élőkre és elevenekre mutatnak, tö[r]téneteinek szimbólumai hamarosan le fogják vetkőzni a nagyon rikító szimbólum-ruhát. Magyarsága (ez érdekes) a nyelvben téved meg olykor, holott Mariay gyönyörűen tud magyarul, de most még kísérletezik olykor a kifejezés és mondás-forma finomságaiért átszedett s persze be nem váló idegenségekkel.

A hajdú Mariay tollát valahogyan huszárnak érzem: vágtatóbb, tüzesebb paripát kellene adnia alá. Egy siker, melyet e könyvvel is már megérdemelt, az önbizalom, bátrabb lélek-, világ-, ember-, természetnézés írói becsületességének csorbája nélkül megsokszorozná, megsúlyosít[a]ná írnivalóit.

Mindenesetre szívesen és szeretettel adok számot róla, hogy olyasvalaki jött e könyvvel és e könyvben, akire figyelnünk kell.

Ny 1917. június 1.

Ady Endre

117. KORROBORI

A IX., sőt a X. században is még Rómának, az egykori Urbsnak népe jól megértette a latin, a klasszikus latin orációkat. Háromszáz év múlva pedig már készen volt az az új nép, amely már sehogy sem volt a Ciceróé. A Sátán játszik-e vajon velem, amikor egyre biztosabban látom, hogy a Duna-Tisza tája ismét népalakulás nagy, teremtő momentumánál tart? Jeremiás siralmaiból mormolgatok mostanában, naponként rettenetes, de gyönyörű verseket magamnak. Az Istennek ó testamentumából, melyet kedves, zsíros, magyaros magyartalansággal Károli Gáspár fordított magyarra. "Örülj és vigadozz, Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és okádol."

De Jeremiás nemcsak ezt sírja, hanem emezt is: "A mi atyáink vétkeztek és nincsenek, mi pedig az ő álnokságokat hordozzuk." A jeremiádíró Farkas András csodálatosan látta volt ám Júda és Árpád balsorsának bolondul nagy hasonlatosságát. Vajon nem az együgyű próféta látása beszél-e Erdély ama néhai prédikátorának írásából is: aki a zsidó-magyar rokonságot bizonyítgatta? A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot. Magyarság régen nincs már, ami van, az csak pars negatíva, amely avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs. Egyetlenünk, ami a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. Ez a nyelv olyan régóta készülődik, s úgy megkésett, megszédült, megbénult, hogy most már sohse készül el.

Betelni indult napjaim vitustáncában egy hazátlan, kósza, szép, fájdalmas gondolatleánnyal táncolgatok. Azt mondogatja ez a szép, bitang némber, evvel vigasztalgat: ez a történelem, a História. Én tehát olyankor élek, amikor a História nekidurálta magát, s erősen dolgozik körülöttem. Betelni indult napjaim legszentebb vitustánca is - tudom - alapjában nagyon egyéni, nagyon személyes mulatság. De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Mintha ezt is nekem és miattam sírta volna Jeremiás: "A vének megszűntek a kapuból és az ifjak az ő éneklésüktől." Én az én életemben, sorsomban, maholnapi elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem. A zoon politikonnak én nemcsak társaslényi, de politikus-magyar igazolása vagyok. Valószínű, hogy a halálos ágyamon is csak egy magyar vezércikk erejéig fogok belelátni a nagy Titokba. De a vezércikkemet akkor is meg fogom írni, hacsak meg tudom írni. Úgy látszik, hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy a fájdalmai csupán magáért fájjanak.

*

De az igaz, ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán - talán? biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.

Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poétanépe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori nagy, szerelmes táncorgia, amelyhez - a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak, íme, intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelemgyűlöletben, ott, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak, s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.

Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt, egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írott könyvet?

Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi, a pusztuló férfimédiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal - rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi, táncolók: magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból öszvéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából - hogy csúnyábbat ne mondjak - lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, rutén s isten tudja, miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra, s összetapossák a hangszereket.

*

Pedig, pedig ez a Korrobori az egyetlen világosság, ami még előcsalhatna valami nem szégyellnivaló fotográfiát - rólunk. Megkötötten, eltiportan, ami magyarságféle még akad itt, csak egy kormányzott s mégis szabadjára engedett - népalakulással bújnék ki s lendülne föl. Cholnoky Viktor a Nyugatban egyszer egy könyvről beszélt, melyet meg kellene írni. Négy esztendővel az ő cikke előtt én ugyanezt próbáltam rajongva bebeszélni egy magyar politikus fejébe Párizsban. Hogy, no most rajtunk van a sor, turáni fajtákon, s ezeknek mi, magyarok, vagyunk a legeleje. Ezért vagyunk olyan benn Európában, régóta s közel a hanyatló kultúrákhoz. Azóta - ne adjon erőt az akármilyen isten, hogy elmondjam - megláttam élesen akkori látásom csalárdságát. Ex nihilo - nihil: annyira csak magasabbra törő kultúremberek is akadnak talán közöttünk, hogy egy lehetetlen szamárságért az egész emberi kultúra ellen vétkezzünk?

Valamit már látok: ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s a nobilis és egregius ősök gyámoltalan utódja csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Előtípusát látom egy új népnek, a Korrobori kiváltott népének, s óh, bár jól látnék. Ez volna [a] mi minden dilemmánk megoldása s nyilván a História remekbe készült munkája, ha igaz volna. Kultúrát végre is csak azok csinálnak, akik olyan nyugtalanok, hogy nekik az egész föld kevés. Az utolsó ilyen magyarokat azonban már Ottó császár - ő volt-e csakugyan? - megcsonkította a Lech mezején. A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság. Egyébként? Egyébként: "örülj és vigadozz, Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és okádol."

[1917. július]

Ady Endre

118. BARTA LAJOS KÖNYVE

(Az Élet arca, elbeszélések, a Nyugat folyóirat kiadása)

Sietek bevallani, hogy Barta Lajos könyve nekem nyolc hét óta nagy kő a szívemen. Azóta fogadtam meg mindennap, hogy holnap azután végre írni fogok Az Élet arcáról. Átkozott akaratzsibbadás, utálatos nyavalya meghervasztja legjobb, legpirosabb óhajtásainkat is.

Az Élet arca elég rossz cím, mert az Életnek nincs egy perce is reánk-bámult arca sem. Az Élet arca megfoghatatlan, megláthatatlan, mindig követhetetlen gyorsasággal cserélődő, sőt arcátlan, hiszen ezért Élet. De Barta Lajos rossz című könyvével nekem olyan örömet hozott, mint Móricz Zsigmond óta Kaffka Margiton kívül talán senki még.

Évek óta számon tartottam, azt is tudtam, hogy ő írta a legkülönb, legirodalmibb hinterlandos, háborús riportot, s ő írt egy csomó nagyon ízes olvasnivalót.

Színpadi sikerei nem érdekeltek, mert a muszájos megalkuvások fájnak nekem, de ha voltak sikerei, annál jobb. A siker: siker, s szívesen mondok a színpadi sikerhez is üdvözletet, ha hozzásegít valakit a maga poéta-mivoltához, szóval "tehermentesíti" a legértékesebb frontot.

Ez a könyv pedig, Az Élet arca (ismét mondom: Móricz Zsigmond s a nagyszerű Kaffka Margit óta, akiről végre szintén mégiscsak írok, ha meg nem halok) új poéta könyve. Pompás könyv e pompátlanul szomorú időkben, s minden művészete mellett olyan aktuális (nehogy Barta zokon vegye), mint egy jó vezércikk.

A Huszadik Században a magyarországi zsidókérdéshez kellett volna szólnom, de szándékom egy csonka s önmagamnak őrzött cikkecskébe halt. Gondolom, hogy a magyarországi zsidókérdésben szándéktalanul a legráhibázóbb, legérdekesebb válasz a Barta Lajos könyve.

Barta Lajos egy-két novellájában olyan zsidókat mutat meg, akik már végzetesen s örökre magyarok. Barta maga pedig úgy néz és úgy lát zsidót, parasztot, várost, vidéket, kishivatalnokot, vénleányságot, dús nőiséget, sok mindent, ahogyan még eddig nálunk alig láttak. És ez megint azt mondja, hogy a zsidóság egy része már olyan gyökeres magyar, mint én, te vagy bárki, akinek "a nagy világon e kívül" stb., stb. Új lendületű magyarság a Bartáé, új szemű is, de olyan átmagyarzott magyar: rá lehetne bízni a legködösebb magyar előidőkből kiálmodni világosra a magyar életet.

S mindebben az a nagyszerű, hogy könnyű, igaz, magától értetődő fenomén, s hogy Barta várt, de egyszerű művészreprezentáns. Csak a színdarabjai árán, révén jutna ideje a regényhez, mert bizonyosan kivételes mai magyar dokumentumok volnának az ő regényei. Dokumentumok a Duna-Tisza-táj ős, csodálatos erjedéséről, melyben csak egy a faktum, hogy van még és él a magyarság, melynek (akármelyik német professzor tudományosan bebizonyíthatja) régen meg kellett volna halnia.

Nagyon hitető és a kétségbeesés napjaiban reményeket adó könyv a Barta Lajos könyve, szinte cselekvés, a legderekabbakból való.

Ny 1917. augusztus 16.

Ady Endre

119. A MIKSZÁTH PARASZTJA

A múltkoriban szegény Tömörkény István nekrológjával sikerült akaratlanul egy Mikszáth-affért csinálnom. Jelentem, hogy betegségek s bajok miatt nem tudtam még kikeresni hitelesen, honnan kapta Mikszáth a kaszát vásárló parasztot. De egyet bizonyosan tudok: egy Jókai-regényben benne van, s még ezen kívül is olvastam valahol, beszámolok majd, hogy hol. Szinte szégyenlem, hogy újra ki kell hirdetnem: a nagy palócot semmiféle értékében nem csökkentheti ez a kázus. Ám addig is, míg magam jöhetek a magam adataival, hadd beszéljen előttem e levél:

Mélyen tisztelt Uram!

Igaz és őszinte érdeklődéssel olvastam a Nyugat hasábjain Alföldy Mihállyal folytatott rövid lélegzetű vitáját a kaszát vásárló parasztról. Engedje meg, hogy ehhez a tárgyhoz néhány szóval én is hozzászóljak, de idézve és többszörösen aláhúzva az Ön megjegyzését: "Mikszáth művészetén mit sem halványítana, ha visszaemlékezett volna az olvasott egyszerű s nyers megfigyelésre."

Tehát: A kaszát vásárló paraszt valóban nem eredeti témája Mikszáthnak. A Családi Naptár 1877. évi füzetében egy igen hosszadalmas és igen rossz anekdota keretében látjuk mozogni Mikszáth kaszát vásárló parasztját. Az anekdota szögedi embere szánalmas, halvány kontúrokkal van megrajzolva, és első tekintetre hihetetlennek látszik, hogy Mikszáth innen vette volna klasszikus szépségű művének magyar parasztját. A kész, kiforrott rajz összehasonlíthatatlanul más, mint az anekdota, de ha elolvassuk az Alföldy Mihály által felemlített Szegedi Napló-beli cikket - amelyben a nagy író még csak szegedi magyarról beszél -, teljes biztonsággal megállapíthatjuk, hogy Mikszáth olvasta ezt az anekdotát, és később, a vásárban meglátva a maga parasztját, visszaemlékezett a Családi Naptár szegedi emberére, s megírta cikkét. Ebből a cikkből formálódott ki azután a pompás, mókás rajz: A kaszát vásárló paraszt.

Tisztelő híve

Cziffra Géza

Hát egyelőre (köszönöm Cziffra Géza úr kedves figyelmét és érdeklődését) így állunk a Mikszáth parasztjával.

Ny 1917. augusztus 16.

Ady Endre

120. [TÖMÖRKÉNY ISTVÁN]

[Bevezető a szegedi Tömörkény-matinén felolvasott verseihez]

Pár verset hoztam le Szegedre, hogy Tömörkény emlékére, ünnepére fölolvassam őket, ha rekedt hangon is és fölolvasni már végleg meg nem tanulva. Ezek a versek, bús, háborús, sötét, tépett galambok (milyenek lehetnének?)[,] hulljanak áldozásomként Tömörkény sírjára. Nagy fölfogadást szegek meg bús hálával és szívesen, mert én soha többet fölolvasó asztalnál megmutatni nem akartam magamat. De Tömörkénnyel nekem pöröm van, nem-akart pöröm, s hogy most itt vagyok, magamra vállaltam egy expiálást, mellyel nem tartoznék, s melyet fáradtan, betegen s bűn nélkül is olyan szívesen adok meg a nagyszerű, szép és eleven halottnak. Egy nekrológomat értették félre a született félreértők, s azt akarom ezennel megint kikiáltani: az a magyar bölcs és művész, aki Tömörkény volt, a szívemé volt. Mindig fájni fog, hogy pompás emberi figurája, személye nem jutott annyira közel hozzám, mint az író, a sajátságos, nagy alföldi, magyar poéta. Olvasójának hűségesebb senki se volt nálam, s százféle érdeklődése, szinte film-munkája szemének és agyának olykor-olykor majdnem elkábított. Ahogy ő látta, hallgatta[,] megjelentette és megszólaltatta a tanyai magyart, azt csak diabólikusnak mondhatom vagy, Szegeden lévén: boszorkányosnak. Háborús nézése is egészen tömörkényi, az övé, szánó, de nem csüggedt, majdnem fatalista, de könnyes humorú. Irigylendőbb és hasznosabb[,] mint egy-kettőnké, kiknek az a büszkeségünk, hogy a háborút legkezdete óta átkozzuk, s az emberfajtát szidjuk és gyalázzuk. De ugye, bölcs és jó Tömörkény István, neked mégsem lesznek idegenek és fájók az én háborús verssoraim? Hiszen alapjában minden hűségesebb magyar szív fajtája és az emberi közös kultúra féltésével járja a háborús kálváriát. Pár áldozati galambomat hadd áldozzam föl tehát a te ünnepeden[,] Tömörkény István, aki miért is hagytál itt olyan gyorsan és most bennünket, mikor néhányunknak nagyon kell egymás kezét fognunk?

Délmagyarország 1917. október 2.

Ady Endre

121. CHARLES BAUDELAIRE ÉL

Kell írnom Charles Baudelaire-ről, kinek a feje talán olyan, mintha egy előkelő múmia, a Szép Ernő, csekélységem és a Somlay Artúr fejeiből volna összetákolva és macerálva. Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns, halott élőről, a líra egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelméről, mert neki köszönhetem életemnek talán legemlékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyörűbb szenzációját.

Nagyszerű, sőt tragikus izgalom: Nizzában kék ég alatt, kék tenger partján, kék padon, a "Palais jeté" lármás népsége mellett görgettem a számban az első Baudelaire-szonett első magyar strófáját. Egy képről volt szó, fölségesen merész költői képről, s három napig tartott bizony, míg - mikorra magyarul visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a legszebbet.

Abba is hagytam a Baudelaire-fordításokat, mert gyötrően nehéz, sőt majdnem lehetetlen más nyelvre átkábítani, csábítani a csoda-szavak tökéletes és házasságtörésre nem termett hűségét. Pedig Baudelaire-t fordítani, jól fordítani, azután meghalni, pompás program, de nekem nem volt ehhez akkor elég kedvem, s ma sincs. És ma se lehetne, mert Baudelaire igazán és nagyon francia, előkelő burzsoá, aki persze művész-arisztokratává verte föl magát s mindemellett a formáknak (a formáknak is) hódoló művésze.

Megint olvastam Theophile Gautier prológusát a Baudelaire-versekhöz[!], nem tudom hányadikszor, s ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelaire-t nem. Mert Baudelaire ma is és úgy rejtelem, mint a Gautier írásában, mint műveiben, mint kortársainak följegyzéseiben, mint erőszakoskodó kitalálási hitünkben.

Mindenesetre szenvedő, gyászos ősünk ő, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem bátorított, mint én is cselekedtem másokkal, de a gall forma nyűge miatt imádva is leráztam őt hamar.

Gyönyörű azonban úgy megmaradni, mint Baudelaire megmaradt, s milyen drága, ha szegény is, de szép gesztus[r]a adott nekem Ő módot, hogy emlékének áldozhassak. "Dans les caveaux d'insondable [tristesse,] Ou le Destin m'a déjà relégué" - ez éppen elég, s Baudelaire eleven valósága ma fölfrissített, s hálára buzdított.

Ny 1917. november 1.

Ady Endre

122. A MIKSZÁTH CSEHEI

S ha már lehet a cseheknek beszélni s a csehekről is beszélni, már miért is aludjanak a Mikszáth csehei Swehla vezérükkel egyetemben. Az igazán nagy Mikszáth Magyarország lovagvárai ciklusában többek között ír egy cseh afférról is, olyan pompásan, olyan drágán: csodálom, hogy ki nem halászták a nap krónikásai.

Hát úgy volt - és most Mikszáthot beszéltetem - "Swehla, a cseh vezér, a Mátyás király seregében szolgált cseh csapatjával jó zsoldért. De a barátság csak addig tartott, míg Mátyás a horvátok ellen nem indult."

"Swehla vezér ekkor így szólott:"

"- A csehek és horvátok majdnem egy nyelvet beszélnek, egy vérből valók. Vér a vére ellen nem harcolhat. Eressz engem haza, fölséges királyom."

"A király a fejét csóválta:"

"Ritkaság a csehben ilyen becsületes ember. Majd hangosan mondá:"

"- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak, jól tudom, úgyis tompa az éle."

"Ellátta költséggel, s a cseh hazaindult. Amint ment[,] mendegélt danoló csapatjával Morvaország felé, egyszerre eléjük tárult a reggeli szende napfénytől bearanyozva a gyönyörű völgy Kosztolán festői várával."

"- Ez a paradicsom! - lelkesedének a csehek."

"- Itt volna jó lakni... Vajat enni, olvasztott zsírt inni (mert ez a jólét non plus ultrája a cseheknél)."

Így Mikszáth, s a többi, a folytatás megolvasható egészen addig, hol Magyar Balázs uram kiéheztette a várat, s fölakasztatta a várból szökő Swehla vezért, kinek a vár elfoglalása előtt megjósolta egy cigányasszony, hogy "magas állásban fog meghalni".

Szegény nagy palóc, vajon ilyen humorosak volnának ma is az ő csehei, mint a Swehla vezéréi voltak?

Ny 1917. november 1.

Ady Endre

123. SZABÓ DEZSŐ KÖNYVE

(Nincs menekvés - regény)

Szomorú könyv, s írója is írja: "az örök szomjúság nagy szomorúsága panaszol ki belőle". Hogy a könyv mindenképpen szomorú, ezt egy-két sorral bizonyítani tudom vagy tudhatom. Szomorú, mert persze szépségeket kínál, szomorú, mert nem volt muszáj megírni. Szomorú, mert nagy ambíciójú ember kielégülhetetlen szomjúságait árulja el, s Szabó Dezsőt mégis kisebbíti.

Én hiszem, hogy ezt a (nem-is-igaz) akaratbetegséget, megspékelten romantikus, családi szörnyűségekkel, Szabó Dezső hitte. De ez az akaratbetegség nem egy századnak az ő betegsége, de valami mindig előforduló s az ő regényében pláne nem is tipikus nyavalya.

Meggyűlt emlékek, emlékezések, csalódások, dühök helyébe Szabó Dezső hajlandó, sőt követelős: eljegyzett, determinált sorsot helyezni. S amellett Szabó Dezső nem is túlságosan törődik az ő hősével, akit oktalanul halálba visz. De leírja az erdélyi helyeket, kiket[!] ismer, embereket, miket[!] mi már régen jobban ismerünk. Igazán [érdekes] az ő hasztalan regényhőse, de ki érdekes, nem érdemli meg folytonos és unalmas milieu-szerepeltetését. A hős: érdekes, de közönséges lesz azért, mert az író úgy körülrajzolja, s őt magát mégis úgy meg nem tudja vagy nem akarja rajzolni: fölháborító.

Jó: (hiszen kezdek érteni hozzá) lehetséges egy ilyen ember, de tessék ezt, őt elém állítani s nem költő-hangulatokat s hely- és társaság-megfigyeléseket.

A Szabó Dezső könyvében nem is a hős a hős, sőt nem is az író, de valami nagy harag. Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg akar fizetni, akik amott, lenn, Erdélyben vagy bárhol, vidéken, ővele igazságtalankodtak, akik nem ismerték föl őt.

Beszéljünk (így szokás a régi kritikai mód szerint) a regény nyelvezetéről: rossz, és nem is úgy, ahogy Szomory Dezsőnek szokás szemére hányni. Szabó komoly, sőt tanári magyar, s ebben a regényében mégis magyarul beszél, de egy kellemetlen magyar nyelven.

Lelkét, hőségét, igazán irodalmi akaratát azonban Szabó Dezsőnek kétségbe vonni nem lehet. Ő igazán ki akarta lehelni, hogy túl s többhöz jusson, egész régi, megigázott lelkét, de a regénye nem regény, nem jó, s csak néha hű, s csak néha érdekes, pardon, passziós olvasóknak mindig érdekes, sőt izgató.

[1918 eleje] Ady Endre

124. LEPEDÁT MILIVOJ VERSEI

(Bánatprocesszió 1913 -1917)

Fiatal, magyarországi szerb katonatiszt könyve, aki öt-hat esztendővel ezelőtt nem tudott magyarul. S ez a forró, dadogó és rikoltozó ember mégis csak magyarul írhatta meg a verseit. Valóságos iskolás ábrája ez a könyv a szörnyű harcnak, minden becsületes valló ember harcának a szóért. Igen, a szóért, aki helyet tud állani érettünk s azért, amit véres pontossággal akarunk másokkal is tudatni. Lepedát Milivojnak kettős kínszenvedését lehetetlen meghatottság nélkül nézni, mert érzik valahogyan belőle az igazság. És mert olyan forró, olyan dadogó és rikoltozó, és olyan tökéletlen még az ő igazságában.

"...És elmész. Kiszakítod ezüst kövét a mesének,
S a kapun át mákonyos, nehéz szeleken
Tántorogsz te ismét, részeg, hazug életem"...

Élet-ékszereket dalol, s "ez ékszer, mely az én tavamba hullt: jeges könnyekből metszett mély tükör, s rezgő ezüstje: a bánat".

Így énekel Lepedát Milivoj, így és hasonlóan, de sohase érdektelenül, s meg kellett írnom róla ezt a pár sort. Különös, érdekes verseskönyv ez, mely különben Nagyváradon jelent meg, s talán igazi indulást jelent.

Ny 1918. február 16.

Ady Endre

125. DAUDET ÉS KISS

Sienkiewicznek van egy nagyszerű háborús regénye, a Budapesti Hírlap közölte volt magyarul, s könyvnek is kiadta. Akkor vezércikktől egészen a regényig a pozeni lengyeleket siratta, s a vad poroszokat ostromolta Rákosi Jenő. Valóban: ez a Sienkiewicz-regény talán a legjobb írás az indulatos, nacionalista, háborús írások között. Maupassant, Daudet s a többi aktuális háborús író néha és néhol ad művészibbet is, de erőben, dühben senki többet. (Tolsztoj, sőt Schiller és Móricz Zsigmond és minden valakik persze nem ide számítódnak, akik nem csináltak politikai kenyeret a háborúból.)

Tehát végre oda akarnék kilyukadni, hogy szabad volna ám haragos, dühös, nemzetes, háborús írásokat is írni. Lehet és szabad, mert például énnekem látnom kellett egy erdélyi dombi lakásról a székelyeknek ő szörnyű menekülésüket. Azóta se tudok ép lenni, dolgos s önmagamban biztos, holott (csak) talán van bennem székely vér, de vagyok a régi internacionalista magyar.

Ellenben jön a székely, aki abból él, hogy ő székely, s ennek úgy meg kellene rendülnie, mint az egész emberi civilizáció megrendült.

Elküldte nekem valaki az Alkotmány 1918. jan. 6-i számát egy Kiss Menyhért-novellával, címe: A tanító. Megint úgy gondolom, hogy ez ugyanazon Kiss Menyhért, kit itt-ott olvastam, aki székely, legalábbis székelyeskedik. Mindig a neki kijáró megvetéssel olvastam a nevét, s többször csak a nevét, mint amit írt, cselekedett. Hiszem, hogy ő ugyanazon Kiss Menyhért, aki darabont volt velem együtt, persze ő nem igazságból, s aki volt koalíciós, kongreganista, és minden volt, lesz és lehet.

Kiss Menyhért nem érdemelné meg, hogy ceruzám hegyére vegyem, de rettenetes eset (óh, "e" betűs magyar nyelv) az ő esete. Én legalább két jeremiádot írtam versben székelyekről, Pilisi Lajos egy egész könyvet stb., jót nem írt egyikünk sem. De jön egy székely, s az ember azt várja, hogy legalább a megcsúfolt székelységnek igaz lelke forog rajta.

És mit érdemel a székely? Ezt érdemli a székely? Kiss Menyhért elkóborol fájdalomért Elzászba, sőt Franciaországba, sőt Alphonse Daudet-hoz.

Sietek a véggel: Daudet-nek van egy pompás háborús novellája: az öreg tanító, akit a poroszok elzavarnak, összegyűjti a falu népét az iskolás gyermekek mellé, s mielőtt meghalna, fölírja a táblára: "Éljen Franciaország". Nos, ugyanezt műveli a Kiss Menyhért tanítója, ki szintén agg, s a falu népét összehívja, s a román csapatok zúdulásakor szintén fölírja a táblára krétával: "Éljen Magyarország", s szintén meghal. Hát a székelyekről sokfélésen lehet gondolkozni, de megvetni nem szabad őket. Aki pedig a székelyek miatt fájdalomért, témáért Daudet-hoz jár, szégyellje magát, de nem egy kicsit, hanem nagyon. Óh, szegény székelyek, akiknek bánatát, gyászát, tragédiáját az úgynevezett hivatott költő Daudet-ból szedi, még jó, hogy az öreg Jakab Ödön nem írt ilyesmit.

És most már igaz íráscélunkra is rátévedhetünk: a nevezetes Sienkiewicz-regényre. "Bartek Slovik", magyarul a "Hős", elvitetik, hogy hős legyen, a porosz-francia háborúba. Annyi köze sincs Moltkéhoz, Napóleonhoz, Bismarckhoz és a többihez, mint ma nekem vagy neked, embertársam. Mégis ő lesz a leghősebb, háború után pedig tönkremegy, meghal, csúnyán, mert lengyel mégis. Ez a Sienkiewicz-történet egyike a legjobb, legmaibb történeteknek, habár hézagos, rosszkedvű. S ez a történet magyarabb a Kiss Menyhérténél, természetesen, de magyarabb akármelyik mai háborús magyar vagy más írásnál. Örülök, hogy, talán egy kicsit a magam mentségére is, beszélhettem a háborús irodalomról, e semmiről, ahol Kiss Menyhért mégis majdnem nulla volna, ha - Daudet nem volna. Egyébként pedig éljen a Háború, de éljen Tolsztoj, Zola, s éljen a kicsi ember is, ha nem - tolvaj.

Ny 1918. február 16.

Ady Endre

126. [AZ ORSZÁGOS KASZINÓ]

Az Országos Kaszinó nekem még ma is több, mint az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság, holott mind a háromba egyformán, tudniillik sohase vágyakoztam. De valahogyan, legharagosabb korszakaimban is, a kitartott, balul járt, szegény magyar úri társadalom kaszinói hivalkodásához titkos, atavisztikus szimpátiák vonzottak. Láttam vagy látni véltem az una eademque nobilitas elvéhez az új, különös, görcsös ragaszkodást, s ez meghatott, mint minden szép-szomorú emberi erőfeszítés. A Nemzeti Kaszinónak, sajnos, még egy darabig nem lesz kutya baja sem, de az Országosé már akkor kutyabaj volt, amikor a kutyabőrt suttyomban elengedték. Már akkor, amidőn Werbőczire rálicitált komikus és logikátlan zárkózottsággal, de kétséges értékű magyarokká vált svábok, cipszerek és egyebek által majorizáltatta magát. Az Országos Kaszinó a Bach-korszak félalkotmányos folytatásával s követő emberivel összebékült s szerényen osztozkodó dzsentri áltató lovagvára lett. Kár, hogy a hullafoltok csak most kezdődnek látszani rajta, kár, de olyan természetes, törvényes, mint minden e mai törvénytelen Magyarországban.

[1918 eleje-közepe]

127. KAFFKA MARGIT VERSEI

Ha ez a név: Kaffka Margit, "nom de guerre" lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége ugye nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem, s a verseiről akarnék írni. {szerk.: "Az élet útján", válogatott gyűjtemény Kaffka Margit régi és legújabb verseiből, a Nyugat kiadása, 1918.}

Bizonyos, hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélőbbnek, hiszen ez már régi dal. Imádja őket, s érzem a régi versei elé állított első, vallomásos sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tőle? - de ő "szűzzé sírta szívét", és boldog.

Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítően dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás emberélet. Jaj, egy asszony, aki ember, s mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt muszáj mérni, mint hasonló sorú férfiú-embert. Avagy megvan az a gőg, s azért, hogy a legcsalogatóbb, szinte bűvészi, leggyönyörűbb szavú Kaffka-verseken se tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatában, holott, lám, például Ignotus némely versében milyen szépen megfeledkező, szinte elalélt. Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan boszorkányosan is utánozza mindezt. Éppen a pompás szavak s a pompás illatokat kereső hosszú sorok az ő eltakarói és leleplezői.

Mégis szeresse és írja tovább a verseit Kaffka Margit, mert ezek a versek mégis gyönyörűségek, hiszen nekem is azok voltak, a kritikusan is olvasónak. Még az is majdnem galádság volna, ha a regényhez, a novellához küldeném vissza ezt a gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnőt, azaz költőt. Ő határoz, ő parancsol, mert művész, s ha néhány verssora visszacseng most, éppen most, bennem-belőlem: talán nem is volt egészen igazam.

És megbékélni bizony
Eljön-e az Úr, majd ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely kitárul se adva, se kérve,
Lehajthatom-e egyszer fejemet?
Feszült lelkem besimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

Gyönyörű: nem cáfol meg talán egészen engem, de gyönyörű, s költő tud ilyen sorokat írni, aki bűvös rétor is. És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: művészet.

Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő [a] feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van, s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.

Ny 1918. május 1.

Ady Endre

128. HOLLÓSY SIMON SORSA

Hollósy Simon elmenése a legfurcsább gondolatokra késztet és jogosít, mert hogy ez már megint egy átkozottan magyar és tragikus távozás. Ugye, hogy a magunk gusztusa és rejtett ravaszsága szerint valamikor fölszabadítottuk a jobbágyokat, s a jobbágyság mégis megmaradt? Szegény úri és művész Hollósy Simon egy ilyen magyarul fölszabadult valaki volt, aki nem tudta, mit kezdjen a szabadságával. Egy képére nagyon emlékszem, ahol sokaságos figurával dolgozik gyönyörű színben, de bizony ezek a figurák alig látják s találják meg egymást. Úgy képzelem, hogy Hollósy Simon ilyenféle képekkel akart örülni az ő fölszabadultságának, holott mestere volt a rajznak.

Robusztus, nagy magyar piktor, akire szinte rákényszerít irodalmiságomban a Vajda Jánosra mutatás, mert ijesztően hasonló sorsúak.

Egy anekdotát tudok róla, megtörtént, nem történt, mindegy, de több az igazságnál. Mindenki menekült már azon a vidéken, ahol ő festett: betörtek az oroszok. Már majdnem nyakoncsípte egy kozák, mikor egyetlen félig megcsinált vásznával, fejét csóválva, ő is elballagott. A Rákóczi-induló lehetett ez a megmentett vászondarab vagy valami több?

Magyar és alkotásra hívott zseni volt és nagyszerű pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedő magyar géniusznak, ki oltáriszentségétől majdnem megfosztva él mégis, s örül, hogy új életeknek, új művészegyéniségeknek szolgálhat. Nem hiszem egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legművészibb dicsőséget, de azt se, hogy nem valósággal művészet volt neki a tanítás.

Még öreg sasnak se mondhatom, mert nem volt öreg, csak éppen a nagyon magasat nem tudta beszárnyalni. Élete nem volt terméketlen, s hogy brutálisan végezzek véle, mint az élet: most lesznek csak igazán kelendők a Hollósy-képek.

Ny 1918. május 16.

Ady Endre

129. [VALLOMÁS OLVASMÁNYAIRÓL]

Nagyon korán kezdtem olvasni, nagyon sokat olvastam, sokáig nem válogattam az olvasnivalók között, s néhány év óta megint e nem gazdaságos módszerre tértem. Állandó olvasmányom voltaképpen nincs is más, mint a Biblia, de vissza-visszatérő olvasmányaim szép számúak. Például Jókai regényeit, olyikat talán negyvenedikszer, olvasom, emlékezéssel, néha-néha és néhol-néhol az első olvasás nagy szenzációjával. Külön örömem megtalálni a még gondosabb Mikszáthnál is egy-egy anekdotának, ötletnek, furcsaságnak ismétlődését, elváltozását. Tanulságos olvasmányok ezek annak, aki a mostani Magyarországot szeretné kicserélni egy kevésbé úrival, káprázóval, de frissebb erejűvel, jobbal. Petőfit igazán, gyakran most néhány év óta olvasom és szeretem, de Arany nagy bűnbánó megtérésem után se lett gyakran óhajtott olvasnivalómmá. Shakespeare-re petőfisen áradozót nem írnék, de szintén kellett s ma is sokszor kell mesés világainak némelyikében el-elbarangolnom.

Különös, hogy ama "mélyebb hatást" reám az olvasmányoknak micsoda vegyes társasága tette hétéves koromtól máig. Hétéves koromban kaptam nem éppen jól választott ajándékképp Kisfaludy Sándor összes verseit; nekem ez a megnyílt mennyország volt. (Most jut eszembe, hogy Csokonai Vitéz Mihályt majdnem legsűrűbben forgatom ma is könyveim közül, s ő is nagyon fiatal koromban mámorosított meg.) Sue-regények s hasonlók után Goethe forgatott fel, és a Torquato Tassot diákkoromban majdnem egészen lefordítottam. Ha jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos voltak nagy, mély szenzációim. Ha még tovább sorolnám őket, még furcsább, vegyesebb s együtt komikusabb volna a névsor. De az olvasnivalóimban is vallom predesztinációs hitemet: mit el kellett olvasnom, kezembe került, akár boltból, akár kölcsön, akár a vasúti kocsiban találtam. Vagy legalábbis evvel vigasztalom magam, ha néha kétségeim vannak: vajon okosan, gourmand módra, jól válogattam össze s fogyasztottam-e el irodalmi fogásaimat?

[1918. május vége]

130. [ÜDVÖZLET AZ ORSZÁGOS POLGÁRI RADIKÁLIS PÁRT KONGRESSZUSÁHOZ]

Szerető[,] harcos üdvözlet a kongresszusnak. Betegségem miatt csak néhány nap múlva mehetek haza. Minden elhatározásotok az enyém. A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni! Mentsük meg a magyar népet - hasonlóan minden magyarországi népet! Népek joga, népek szövetkezése jöjjön! Demokrácia jöjjön, a demokráciában bízom. Hitetek, erőtök, amihez újra és újra felajánlom magam, diadalmaskodni fog. Igaz emberség szálljon vissza a földre!

Világ 1918. október 16.

Ady Endre

FÜGGELÉK

(nem hiteles szövegek)

131. ADY ENDRE NAGYVÁRADI ÍRÁSAI

[Ady Endre nyilatkozatával]

Írta Fehér Dezső

Graz, április 2.

Hogy a stájer fenyőerdők sűrűjében találkoztam Ady Endrével, úgy megörvendeztünk, egymásnak, mint mikor régi harcok színteréről elindult zarándokok hosszú sivatagjárás után összekerülnek a pihenés, a feledés oázisán. Ahol új erőt lehet gyűjteni új harcokra, új reményt azok győzelmére, új illúziókat új álmokra és új hitet azok megvalósulására.

A régi útraindulásról, egykori lelkes, fanatikus csatákról emlékezünk, melynek sebesültjei, csatavesztettjei lettünk mind a ketten, sőt kívülünk sokan abból a tollal viaskodó gárdából, amelynek harcosai a világosság, a kultúra, a szabadelvűség és haladás úttörő előőrsei voltak valaha a vér városában, ahogy Ady Endre Nagyváradot, az ő országhódító tehetségének szárnybontó levegőjét elnevezte.

A mi erőnk, a mi lelkesedésünk tüze az ifjúságunk nyárvégre fordulásával, a hajunk szürkülésével, a szenvedélyünk lehiggadásával talán lelohadt. De a kisvárosias, girbe-gurba sáros utcájú, alacsony házsorú Nagyvárad olyan fényes, pompázatos kultúrvárosa lett a magyar glóbusnak, aminőnek mi akartuk, mi álmodtuk 12 év előtt. És hogy még ma is rajongó lokálpatrióta lelkesedéssel festem Ady Endre előtt a mai Nagyvárad céljai elérésének színes kuntúrjait, a mi nyomunkba lépő új, ifjú generációnak új, merészebb eszmékért és álmokért vívott harcait, örvendezve sóhajt fel Ady Endre:

- Látod, mégsem küzdöttünk hiába! A tollat, a kardot, ha kihullana kezünkből, felragadják lelkesen mások. Az újak, a fiatalok, a jövendő harcok hőse, a Láznak ifjú serege, akiknek nemcsak ez álomhoz, de a győzelemhez is lesz herkulesi erejük.

- Most, hogy a Balkán-uralomért, a nagyhatalmak versengéseért a dolgozó emberiség vérét és pénzét áldozza a pogány idők emberirtásának példájára a világ sorsát intéző Moloch, elhomályosul egy időre a világosság, az igazság napja. Elzsibbadnak, megbénulnak a legerősebb karok. De ha véget ér a háború, kezdődik a másik harc, amelynek egyik legerősebb vára a glóbuson Nagyvárad, a maguk erejéből lett embereknek ez az előretörő magyar csodavárosa.

*

- Most a legjobb itt - biztatja és vigasztalja magát Ady Endre -, ahol pihenni és várni lehet, messze a csüggedt, kimerült és a kényszerűség jármában vergődő kultúrvilágtól. Ha írsz Nagyváradra, küldd el üdvözletemül ezt az egyetlen versemet, aminek megírására a stájer fenyvesek csendje inspirált. A nagyváradiaknak dedikálom, akik útnak indítottak, harcra buzdítottak, s akikhez új Antaeusként vissza fogok térni, ha új harcokhoz új erőre lesz szükségem.

És átadja az ő mélyrelátó, csodás poézisének ezt a legújabb remekét:

..........................................................................................................

Nagyváradi Napló 1913. április 3.

132. [VÁLASZBESZÉD A NEMZETI TANÁCS ÉS A KORMÁNY ÜDVÖZLŐ KÜLDÖTTSÉGÉHEZ]

Igen tisztelt hölgyeim és ura[i]m!

Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetet önöknek, a forradalmi magyar nemzet tanácsának, aki eljött a költőhöz.

Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam - dadogva is mondom, milyen jól esik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam!

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Pesti Napló 1918. november 19.

133. [MEGNYITÓ BESZÉD A VÖRÖSMARTY AKADÉMIA ÜLÉSÉN]

A Forradalommal ránkszakadt Szabadságban és Gyászban, íme, megbúvunk itt, azok, akik hisznek.

Nemcsak bujkálás lesz ez, hanem állandó és állandó magyar mementó, hogy ennek az elkockázott országnak és szerencsétlen magyarságnak még minden joga megvan az élethez.

Nem dalidózást, nem búsmagyarkodást akarunk, hanem protestációt, fellebbezést és bátor kiáltást a "népek hazája, nagyvilághoz".

[1918. november 27.]

PÓTLÁS

134. MILÁNÓI LEVÉL

Milánóban ma Milánó népe a legbájosabb látnivaló. Ahogy nyüzsög, s csinálja a honneuröket az idegennek. "Milánó világváros, bizony isten világváros." Szinte halljuk a milánói szívek ujjongását. Arcán egy új rang gőgjével és hitével néz reád a milánói. Ha üres a Dóm, a milánói betódul - angolnak. Ha gyér népű a kiállítás, kirohan - idegennek. Milánó apraja-nagyja lelkén hordja az ügyet. Hadd múljon és hódoljon a világ. Mintha soros, csoportrendszer dívnék közöttük suttyomban. Mintha rendezett és vezényelt tömegek járnák az utcákat s a kiállítást. Szorgos, komoly és öntudatos mindenki.

Máskor is kozmopolita arculatú Milánó. Ma minden percben elfelejtjük, hogy Olaszország. Vidám tüdővel habzsoljuk az Alpokról ömlő levegőt. Tetszik nekünk, hogy tiszták a házak és [az] emberek. Szélesek az utcák, és szélesek villanásai a napi életnek. Milánó népének érdeme mindez. A megkomolyodott s majdnem elolasztalanodott Észak-Olaszországé. Milánó és Turin: ezek már maguk-csinálta nagyvárosok. Ezek már a szürke, izzadó és gazdagodó Európa városai. Milliomosok, új sütetű vagyonnal s egyszerű névvel. Nyilván haragusznak is e két parvenüre a múltból élő olasz városok, sőt a dekadens Nápoly is. De mikor ma a parvenüké a világ.

*

Tudás és rend van sok a milánói kiállításban. Mese az, hogy ez a kiállítás olaszos és könnyelmű. Sőt: németes és pedáns. Milánó előbb megtanulta az expozíciók leckéjét. Most mintha első eminensként darálná el nekünk. Ez egy kicsit lelketlen, és mihamar unalmas. Karakter, újszerűség, érdekesség és különösség: kevés. Valami grandiózus a kigondolásban: semmi. Olaszország meglep talán egy kissé produkáló képességével vagy maszkjával. A kiállító nációk azonban mintha csak elegánsak és udvariasak akarnának lenni. Valamivel többek, mint udvariasak: a belgák, franciák, japánok s némileg a magyarok. Jeles dolog, hogy a magyar kiállítást valami furcsa, bizalmatlan érdeklődéssel nézik az emberek. De nézik, nagyon nézik, és ez a fő. És a kiállítás a nyári katasztrófa után foltozott kiújulásával is elsőrendű. De mintha sejtenék az idegenek, hogy túlozunk. Hogy megerőltettük magunkat. Hogy a mi életünkkel s fejlődöttségünkkel nem arányos ez a megjelenés. Pusztai csárdán hatalmas arany griff-cégér, ma mi tudunk legszebben hazudni Európában.

*

Milánó kiállítása nem javította meg a nagy internacionális kiállítások rekordját. Azt is bajos volna Milánóból megjósolni, hogy sokáig marad-e fönt még a világkiállítás mai bábeli módszere. Bizonyos, hogy az internacionális összecsődülés egyre kívántabb és sűrűbb lesz. A nemzetközi delegációk, a kiállítások, a kongresszusok stb. ezt jelentik. Ám meg kell tisztulnia a nemzetközi összesereglés e sok zavaros, rendszertelen rendszerének. Nagy és csalóka kirakat csak nem maradhat a nemzetközi kiállítás. Valami szabályozásra gondolunk. Valami új tudományra, mely a kiállításokon hitelesen számol be erőkről és képességekről. Talán az interparlamentáris konferencia fogja kapni valamikor ezt a föladatot. Hiszen ma is már sokan embrióját látják e konferenciában az európai Egyesült Államok parlamentjének. Ez a parlament döntené majdan el talán, hogy hol legyen kiállítás. Mit és hogyan hordjanak itt össze. Mi az, ami látnivaló, s mi az, ami csak tanulságos. Végre is minden tanulságosat úgysem lehet összehordani az egész földgolyóról. Úgy sejtjük, hogy a világkiállítás vásárjellegét a szocializmus fogja megnemesítve kicserélni.

*

Szeretne az ember ditirambbal írni, valahányszor Belgiumról ír. Még a túlzó lelkesedés sem túlzó. Ez a kis egyéniségtelen és nációtlan náció csodálatosan nagy ma. Talán azért, mert egyéniségtelen és nációtlan. Okvetlenül ők az elsők Milánóban is, a belgák. Valamerre, amerre mindannyian megyünk, ők törnek legügyesebben. Íróikban, művészeikben, pénzembereikben s iparosaikban is van egy kicsi valami, ami már a megérkezett Jövő. Amit csinálnak bárhol, nem meglepő. Hanem biztonságos, otthonos, gazdag és elegáns. Szinte célhoz-érés látszik ott is, ahol csak kísérleteznek. Mert már vérükben van cél és ízlés. Az ő iparművészetük az első iparművészet ma Európában és a világon. Egy egyöntetűen előretörő, választékos, pompás kis társadalom tükre. Fölivott esztétika még a szemétseprőjük is. Harmonikus meghódolás a művészet, mégpedig az új törekvésű művészet előtt minden kis darabjuk.

*

Este pedig olyan Milánó és kiállítása, mint egy tündérvilág, melyben kiütött a revolúció. A Simplon-kapun még egyre tódul be a nép. És özönlik ki-be. Nappali fénynél hevesebb, villámos fény. Csodálatos zöld pázsitok a kiállítás parki felében. Zene mindenütt. Itt Wagner, ott Bizet, emitt Brahms magyar nótái, amott angol-néger dalok. Berber, szudáni, japán, néger arc jelen meg olykor az áramló tömegben. Mosolygó vagy egykedvű arcok. Elnyeli őket a fehér, unalmas arcok tízezre vagy egy fa árnyéka. És előttünk, hogy a kiállításról berobogunk, a Dóm, mely belemereszkedik a hideg, kékhomályos magasságba. Ez: szépség. Milánónak kevés köze van hozzá. A kiállításnak még kevesebb. Ez a szent, októberi éjszaka. A derűs és árnyas, enyhe és hűs, békés és nyugtalanító. A vasút felé lázasan és sokan mennek. Furcsa dolog, de Milánóból könnyű szívvel lehet elutazni.

(Milánó, október 12.)

Budapesti Napló 1906. október 18.

Ady Endre

135. UTAZNAK A MAGYAROK

Egyiptom, Dél-Olaszország s az olasz és francia Riviéra tele van magyarral, mert talán sok a pénzünk. Avagy kevés a pénzünk, s ezért - mindegy. Annyi bizonyos, hogy sok az igényünk. Sok mindent megkívánunk, amihez nincs jogunk, sok mindent teszünk, amihez még a kedvünk is hiányzik. Valami francia tréfás írást olvastam a sznobok nagyszerű hivatásáról. A sznoboknak, az utánzó, affektáló senkiknek már sokat köszönhet az emberiség kultúrhistóriája. Ha a magyar ember utazik élvezet nélkül, Nietzschét szavalja megértés nélkül, esetleg propagandát csinál az alkalmasabb és becsületesebb, más magyarok között. Utazni, idegenben látni a magyar embert, pláne nagy élvezet, szinte pokoli. Nincs olyan zugolya a világnak, ahonnan egy kis elégedetlenséget ne vigyen még a legkorlátoltabb magyar is. Biró Lajos, nem az író, hanem a vademberek között utazó, valósággal megrémült, amikor Magyarországra visszaérkezett. Mert extra Hungariam non est vita, de ilyen elmaradt élet nincs is sehol. Ha a magyar ember akárhová is, de kiteszi a lábát a határon, lázadó magyarként tér haza. Nekünk pedig szükségünk van a lázadókra, sok-sok lázadóra, mindenkire, aki elégedetlen. Szegény néhai Tóth Béla, ha valami kis hasznot mégis mívelt az írásaival, azért mívelte, mert szerette az utazást. Jó dolog az, ha keresztszegi Keresztszeghy és lépmezei Schwartz úr utaznak, akárhova, de mennek, látnak, más ételt esznek, más embert, más rendőrt és sok egyéb mást látnak.

Tíz év óta lett divat Magyarországon az utazás, s ez egyik reméltető jele sok olyannak, ami ma még távolinak látszik. Nemhiába érezte meg Apponyi Albert, hogy Párizsba nem szabad engedni magyar tudósokat és művészeket. De alapjában, ha ő végiggondolja a dolgot, sehova se szabad a magyar embert engedni. Mert mindenünnen, s még a pelyva-emberek is, az elégedetlenséget hozzák haza. Így is legyen, s én szeretettel nézem külföldi bolyongásaimban, ha találkozom velük, a legkönnyebb, legsemmibb magyarokat is. Minden utazó magyar fölér egy tucat agitátorral, s örvendetes dolog az, hogy utaznak a magyarok, sznobok és valakik.

HSz 1909. május

(a-y.)

136. [ÖREGEK ÉS FIATALOK]

[Nyilatkozat Pekár Gyula támadására]

Pekár Gyulának, e nem kellően szimpatikus irodalmi amatőrnek, a provokált "fiatal barátaim" helyett én üzenek valamit, aki Pekár Gyula számára se fiatal, se barát nem lehetek. Pekár Gyula nyolc kompakt "nyugati évvel" dicsekedik el, s eszébe nem jut, hogy Baudelaire-nek olyan inasa is lehetett volna, aki kilenc évig szolgál nála, de ennek az inasnak sohse lett volna bátorsága irodalmi monstrepörökbe[n] magát bíróul fölléptetni. Bibi, La Purée, Verlaine rongyos, ősdiák asztal- és utcatársa szintén nem bátorkodott soha akár Anatole France-ról, akár Rimbaud-ról cézárian nyilatkozni. Pekár Gyulát a Herczeg Ferenc írósága, sikere vadította meg valószínűleg - s így is tudom -, s elhatározta mint erős, daliás ember, hogy ő is nagy író lesz. Aki ilyen jelentéktelen és oktalan ok miatt lett íróvá, s aki azt se tudja, hogy bizonyos defektusokat nem nyolc kompakt "nyugati" év, de öt nemzedék se tud betölteni, az ilyen ember hallgasson. Örüljön, hogy írhat, hogy van hely, ahova írásait lerakják, s hogy vannak emberek, akik őt komolyan írónak vallják, az ilyen ember örüljön, hogy él. Ami a cikk szó szoros "érdemi" részét illeti, a Pekár Gyula írásánál naivabb, rosszul ravaszkodóbb, informálatlanabb s a logikáról desperáltabban lemondó írást még Magyarországon sem olvastam, ahol pedig, jaj, szörnyűek az állapotok, s az ember kénytelen Herczeg Ferencet írónak elfogadni csak azért, mert Pekár Gyula is van. Pekár Gyula kedvéért már ez is túlságos volna, amit e néhány sorban mondtam, de vannak Tisza Istvánok, Rákosi Jenők, Kiss Józsefek és mások, olyanok, akik megriadtan védekeznek, rugdalóznak minden európaian magyar lehetőség ellen: voltaképpen nem Pekárnak, hanem ezeknek megy ez az üzenet.

FM 1911. január 3.

137. [NYILATKOZAT A PÁLYAKEZDÉSRŐL]

Én tulajdonképpen nem is Váradról indultam. Várad csak felvilágosító és roppant jelentős állomásom volt. Magamhoz juttató stáció.

Hát bizony én már afféle verselgető diákember voltam. Kiskorom óta írok, s az első írásaimat, verseimet jó görögtanárom helyezte el a helyi, a zilahi lapokban. A zilahi kollégium elvégeztével Debrecenben jogászkodtam, majd laphoz kerültem, újságíró lettem. Debrecenben jelent meg első költeményes könyvem, a Versek. Mint újságíró kerültem Váradra. Mondhatom, többet jelentett a Debrecenből Váradra való kerülésem, mint Váradról - Párizsba.

Váradon jelent meg anno 1902 Még egyszer címmel a második könyvem. Ez már sikert is hozott. Az ezután való utam már ismeretes. A Vér és arany következett, de ekkor már úton voltam.

FM 1911. december 24.