Nyíri Kristóf
(MTA Filozófiai Kutatóintézete)
A
gondolkodás képelmélete
Előadásomban azon elképzelés mellett hozok föl további érveket, amelyet már az ezévi kecskeméti konferencián is képviseltem,(1) ti. hogy az emberek elsőbben képekben gondolkoznak, s csak azután szavakban. Ez az elképzelés persze végigkíséri a Nyugat filozófiájának történetét, hol felerősödve, mint a brit empirizmusban, hol szinte föld alá kényszerítve, mint a huszadik század első felében - ám világos megfogalmazást soha nem nyert. Nem is nyerhetett mindaddig, amíg a kifejtés, érvelés és magyarázat nyelve a merő szónyelv maradt. Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlődésével, a helyzet változik. A változás hatása immár megjelent a kognitív pszichológia berkeiben, s arra számítok, hogy előbb-utóbb a filozófiai gondolkodásban is érezhető lesz.
Három témát fogok érinteni: Wittgenstein képfelfogását; Nelson Goodman-nek a képi hasonlóság eszméjével szemben felhozott érveit; s az ún. imagery debate tudományfilozófiai alapjait. Befejezésül egy pillanatra még visszatérek a Wittgenstein-problémához. Előadásom, tekintettel az időbeli korlátokra, igencsak vázlatos lesz; a témakört részletesebben taglaltam az augusztusi kirchbergi Wittgenstein-szimpozium alkalmával.(2)
Klasszikus utalással kezdem. 1919-ben, "On Propositions" c. tanulmányában írta Russell: "Az elvont időtöltések szokása a tanult embereket az átlagosakhoz képest sokkal kevésbé teszi alkalmassá a vizualizálásra, s kizárólagosabban készteti őket arra, hogy 'gondolkodásukban' szavakkal foglalatoskodjanak."(3) Russell nézetét visszhangozza H.H. Price 1953-ban, Thinking and Experience c. könyvében. Mint Price írja: "Balszerencsénkre a történelem leginkább szavak-gyötörte civilizációjában élünk, ahol ezrek és tízezrek teljes munkás életüket azzal töltik, hogy szavakkal bánjanak. Egész felsőoktatásunk arra irányul, hogy bátorítson a verbális gondolkodásra és lebeszéljen a képies gondolkodásról. Reménykedjünk abban, hogy utódaink bölcsebbek lesznek és mindkettőt bátorítják."(4)
Mondanivalóm iránt szimpátiát keltendő, hadd bátorítsam itt magam is a képies gondolkodást. Arthur Koestler olvasói jól ismerik a következő feladványt:(5)
Egy reggel, pontosan napkeltekor egy buddhista szerzetes elindul, hogy megmásszon egy magas hegyet. Keskeny, egy-két lábnyi szélességű ösvény vezet csigavonalban a csúcson álló, tündöklő templom felé. - A szerzetes változó sebességgel baktat; gyakran megáll, hogy pihenjen vagy a magával hozott szárított gyümölcsökből falatozzon. Röviddel napnyugta előtt éri el a templomot. Néhány napos böjtölés után ismét útnak ered. Napkeltekor indul el és ugyanazon az ösvényen bandukol lefelé, ismét változó sebességgel és többször megpihenve az út során. Átlagsebessége most természetesen nagyobb, mint amikor felfelé haladt. - Bizonyítsuk be, hogy van az úton egy olyan pont, amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon időpontjában érintett.
Koestler szívesen adta fel barátainak ezt a fejtörőt. Közülük azok, akik matematikai jellegű megközelítést próbáltak alkalmazni, arra a következtetésre jutottak, miszerint nagyon is valószínűtlen, hogy a szerzetes útjai során a nap egy adott pillanatában ugyanazon a ponton találja magát. Voltak azonban olyanok, akik meglátták a megoldást. Egy "minden tudományos előképzettség nélküli ifjú hölgy" így mesélt:
Próbálkoztam ezzel is, azzal is, aztán torkig lettem az egésszel, de a fejemből csak nem akart kimenni a kép, amint a szerzetes sáfrányszínű leplében felfelé lépked a hegyen. Aztán egyszerre csak jött egy pillanat, amikor erre a képre - sokkal halványabban - rárajzolódott egy másik látvány; egy lefelé sétáló figura. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a két alak - tekintet nélkül arra, hogy milyen gyorsan mennek és hányszor állnak meg pihenni - valamikor bizonyosan találkozik. Aztán ki is okoskodtam, amit már tudtam: teljesen mindegy, hogy a szerzetes két vagy három nap után tér haza a hegytetőről, úgyhogy teljes joggal küldhettem őt haza ugyanazon a napon; kettőzhettem meg, ha lehet így mondani.(6)
Még a vizuális beállítottságúak
számára sem mindig könnyű ezt a megoldást
elképzelni. Manapság ilyenkor az a legegyszerűbb, ha
az animáció eszközéhez
nyúlunk. Hiszen a mentális képek maguk is inkább
dinamikus, mint statikus természetűnek tűnnek. Wittgenstein
vonatkozó késői érvei, mint majd jelezni próbálom,
emiatt mindenképpen célt tévesztenek.
2. Wittgenstein-től Goodman-ig
Wittgenstein képfilozófiája a szokásos nézet értelmében két ellentétes álláspontot foglal magába. A Tractatus eszerint a jelentés képelmélete mellett érvel, melyet Wittgenstein így summáz: "A kijelentés a valóság képe. ... Hogy megértsük a kijelentés lényegét, gondoljunk a hieroglifa-írásra, amelyik leképezi az általa leírt tényeket. És ebből alakult ki - anélkül, hogy a leképezés lényege veszendőbe menne - a betűírás. - Ezt abból látjuk, hogy a kijelentésjel értelmét felfogjuk anélkül, hogy azt nekünk előzőleg megmagyarázták volna."(7)
A késői Wittgenstein, a szokásos nézet értelmében, a képek használat-elméletét vallotta, mely szerint képek, önmagukban, nem hordoznak jelentést; arra azáltal tesznek szert, hogy meghatározott módon használtatnak és meghatározott kontextusokban kerülnek alkalmazásra. Ama használatok a nyelvbe ágyazottak, ama kontextusok a nyelv által determináltak; a képek a szavakhoz képest alárendelt szerepet játszanak, s még a mentális képek sem valamiféle hasonlatosságok által bírnak jelentéssel.(8) A képekkel mint természetes jelekkel szembeni késő-wittgensteini érvelés locus classicusa a Filozófiai Vizsgálódások 139. paragrafusa. Idézem, Neumer Katalin fordításában, a döntő sorokat:
Ezen bekezdés alá a szerkesztők Wittgenstein következő megjegyzését tördelték:Mi az tulajdonképpen, ami előttünk lebeg, amikor egy szót megértünk? - Nem olyasvalami, mint egy kép? Nem lehet egy kép? - Nos, tételezd fel, hogy amikor meghallod a "kocka" szót, egy kép jelenik meg előtted. Mondjuk egy kocka rajza. Mennyiben mondhatjuk, hogy ez a kép a "kocka" szó valamely használatához illik vagy nem illik? - Talán azt mondod: "egyszerű; - ha ez a kép lebeg a szemem előtt, közben pedig például egy háromszögű prizmára mutatok, és azt mondom, ez egy kocka, akkor a használat nem illik a képhez." - De tényleg nem illik? Szándékosan úgy választottam a példát, hogy egészen könnyű legyen olyan projekciós módszert elképzelni, amelyet követve a kép mégiscsak ráillik. - A kocka képe mindenképpen sugallt egy bizonyos használatot, de tudtam másképp is használni.
Látok egy képet: öregembert ábrázol, aki botra támaszkodva meredek úton megy felfelé. - Hogyan? Nem lehetne-e akkor is ilyen a kép, ha az illető ebben a helyzetben az utcán lefelé csúszna? Egy marslakó talán így írná le a képet. Nem szükséges, hogy megmagyarázzam, mi miért nem így írjuk le.
Utóbbi megjegyzés első része magára Fodorra tett hatást, aki, Wittgenstein-ra illően utalva, 1975-ben, a Language of Thought-ban, így írt: "Az a kép, amely a hegyen felfelé gyalogló embernek felel meg, ugyanúgy megfelel, és ugyanolyan módon, a hegyen visszafelé csúszó embernek."(9) Két megjegyzés. Először: a mozdulatlan mentális képek, amint ezt korábban már sejteni engedtem s a későbbiekben explicite is megfogalmazom, pszichológiailag szólva éppenséggel dinamikus képek határesetei. A huszadik század vizuális kultúrájának fejlődésével immár a fizikai képek világában is ez a helyzet látszik kialakulni. Nehezen tudom megemészteni, hogy Wittgenstein, aki szenvedélyes mozilátogató volt s aki - különösen középső korszakában - rendszeresen alkalmazta a film metaforáját, a képi reprezentáció elemzésekor nem vette igénybe az animáció eszméjét. Akárhogyan is, bizton állíthatjuk, hogy egy embert a hegyen felfelé gyalogolva ábrázoló animáció nem ugyanúgy fest, még marslakók számára sem, mint a lefelé csúszót mutató. Másodszor: Fodor mellőzi a "mi nem így írjuk le" wittgensteini megfigyelést. Világos, hogy Wittgenstein mire gondolt: A képek életformánkhoz tartoznak, nyelvjátékaink részét képezik; a rendelkezésünkre álló képek bizonyos hányadának használatát konvenciók irányítják, s az ilyen képek esetében a verbális nyelvnek nem kell közvetítő szerepet játszania. Wittgenstein magától értetődőként vette, hogy az általunk alkalmazott szavaknak megállapodott, konvencionális használatuk van. Különös, hogy ezzel szemben képek esetében a megállapodott konvenciókat inkább csak kivételnek, nem pedig a szabálynak tekintette. Érdemes itt Søren Kjørup érvét idézni. "A legtöbb szituációban", írta Kjørup, "pontosan megértjük, milyen használatban fordulnak elő a szavak. - Miért ne lenne hát lehetséges, hogy olyan helyzeteket képzeljünk el, melyekben a képek használata ugyanilyen evidens?" Ehhez hozzátette: "Többnyire nincs logikai indoka annak, hogy miért nem tudunk egy bizonyos illokúciós aktust képekkel végrehajtani" - vagyis képekkel úgy cselekedni, hogy azok jelentést közvetítsenek - s "csupán azért alakul így, mert nincsenek szabályok az aktus végrehajtására képpel, még ha könnyen szerkeszthetnénk is ilyen szabályokat. Ez nem meglepő", folytatta Kjørup, "ha figyelembe vesszük, hogy a verbális nyelvet gyakorlatilag minden ember szüntelenül használja és finomítja, amióta emberek egyáltalán léteznek, a képek azonban a képnyomtatás feltalálása, körülbelül i.u. 1400 előtt ... ritkaságszámba mentek."(10) Ezen a ponton Kjørup azután William Ivins ama könyvére utal, amelyet kecskeméti előadásomban részletesen idéztem. Megjegyzem egyébként, hogy Kjørup érve nem említi Wittgensteint - vonatkoztatási pontjai Gombrich, Austin, Searle és Goodman.
Goodman-re nyomban rátérek, de hadd jelezzem előbb, hogy sem a korai, sem a késői Wittgenstein leképezésről alkotott nézetei nem olyan egyértelműek, mint azt a szokásos felfogás tartja. Emlékezzünk az abbildende Beziehung, "leképezési viszony" Tractatus-beli fogalmára, amely "a kép elemeinek és az objektumoknak egymáshoz rendelése"(11). A "leképezési viszony" szerepe pontosan ugyanaz, mint a "projekciós módszer" későbbi fogalmáé; a konvenció eszméje a Tractatus-ban is jelen van. S ugyanígy nem hiányzik a hasonlóság eszméje a Vizsgálódásokból. "Tudni, hogy valaki hogy néz ki, annyi, mint képesnek lenni elképzelni - de szintúgy: képesnek lenni utánozni. El kell ahhoz képzelnünk, hogy utánozzuk? És utánozni nem éppannyi, mint elképzelni?"(12) Itt nem annyira Wittgenstein ama lankadatlan törekvése érdemel figyelmet, hogy a mentális képeket pusztán másodlagos szerepre kárhoztassa, hanem az, hogy valamilyen szerepet mégiscsak juttat nekik - az imént idézett passzus mindössze két sorral követi a "Nem gondolunk arra, hogy az ember a szavakkal számol, operál, idővel erre vagy arra a képre fordítja le őket" - , s még inkább az, hogy éppenséggel megengedi a kép és a leképezett közötti hasonlóságot.(13) A Philosophische Grammatikban kimondott szentenciának - "Bármi bárminek képe lehet" - a Filozófiai vizsgálódásokban csupán korlátozott érvényessége van. Ez kiváltképpen áll a Filozófiai vizsgálódások úgynevezett II. részére. Wittgenstein-nak a valamit valaminek látni problematikára vonatkozó elemzése értelmetlen volna a képek mint természetes jelek előfeltételezése nélkül.
Idézzük fel, hogyan vezeti be az úgymond "képarc"-ot a II. rész xi. szakasza elején. "Bizonyos tekintetben úgy viszonyulok hozzá", írja, "mint egy emberi archoz. Tanulmányozhatom a kifejezését, reagálhatok rá úgy, mint egy emberi arc kifejezésére. Egy gyermek beszélhet a képemberhez vagy képállathoz, bánhat vele úgy, ahogy a babákkal bánik." Igaz ugyan, hogy - mint Wittgenstein néhány oldallal később mondja - "a szokásnak és a nevelésnek" is szerepe van abban, hogy hogyan látunk egy-egy képet; ám ez a szerep adott esetben igen csekély is lehet.
A késői Wittgenstein ama módszere, hogy filozófiai kérdéseket diagramok segítségével világítson meg - kéziratos hagyatéka mintegy 1300 ilyen diagramot vagy ábrát tartalmaz - szükségképpen értelmetlennek minősülne, ha a filozófus valóban ahhoz az állásponthoz tartotta volna magát, miszerint képeknek csak szónyelvi interpretációjukkal együtt lehet egyértelmű jelentésük. Ez Andreas Roser álláspontja "Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum grafischen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins" című jelentős, a kilencvenes évek derekán írott tanulmányában.(14) Roser fő érve, nagyon röviden: ha a kép és alkalmazása között nem tennénk különbséget, akkor nem beszélhetnénk egyazon kép különböző alkalmazásairól. Nyilvánvaló, hogy valamely vizuális objektum csakis specifikus intézményi környezetet előfeltételezve tekinthető képnek, továbbá - hadd tegyem hozzá - specifikus neurofiziológiai természetünktől függ, hogy valamit egyáltalán alakkal vagy színnel bírónak látunk-e. Ám ama természetet és környezetet adottnak véve immár nincs okunk kétségbe vonni a képi autonómia lehetőségét.
Amint az eddigiekben megmutatni próbáltam, a képi reprezentáció azon felfogása, amelyet szokásosan a késői Wittgenstein-nak tulajdonítanak, csak egyike a Filozófiai vizsgálódásokban ténylegesen jelen lévő megközelítéseknek. Talán ez magyarázza, hogy Nelson Goodman, akinek gondolatmenete a Languages of Art-ban határozottan a Filozófiai vizsgálódások 139. szakaszára emlékeztetően kezdődik, Wittgensteint egyáltalán nem említi. Viszont említ egy másik osztrákot, aki kétségtelenül hatott rá: tudniillik Ernst Gombrich-ot. Gombrich a Művészet és illúzióban meggyőzően érvelt a képi reprezentáció merőben konvencionális természete mellett. A Művészet és illúzió egyik jegyzete utal a Filozófiai vizsgálódások kacsa-nyúl képére, ám nem látok okot azt feltételezni, hogy Gombrich-ot Wittgenstein lényegien befolyásolta volna. Akárhogyan is, Gombrich és Goodman útjai csakhamar elváltak. Goodman már a Languages of Art-ban felpanaszolja, hogy Gombrich nem elegendően radikális - Goodman állítja, amit Gombrich tagad, hogy tudniillik még a perspektíva is puszta konvenció, miközben Gombrich szerint, aki az utóbbi években a képiség egyfajta naturalistább felfogása felé mozdult el,(15) Goodman 1981-re már "szélsőséges relativistává" lett.(16)
Goodman mindenekelőtt a filozófiai
analízis virtuóza; ám gondolatmenetébe belesző
a pszichológia, etnológia és persze a művészettörténet
eredményeire történő utalásokat is. Ezek
az utalások azonban felszínesek, látszólagosak,
üresek; Goodman sem a szemantikai kapcsolatok intézményi
beágyazottságának, sem a vizuális percepció
pszichológiai alapjainak nem juttat valóságos elméleti
szerepet. Innen az ellenállhatatlan logikai erő és
ugyanakkor a teljes hihetetlenség ama különös vegyüléke,
amely érvelését jellemzi, s amely kommentátorait
1968, a Languages of Art publikálása óta folyamatos
elképedésben tartja. Goodman a Languages of Art legkezdetén
imigyen summázza tézisét: "Ahhoz, hogy valamely
tárgyat reprezentáljon, a képnek az előbbi
szimbólumának kell lennie, képviselnie kell, jelölnie
kell; s a hasonlóság semmilyen foka nem elegendő ahhoz,
hogy a jelölési viszonyt megalapozza. De a jelöléshez
a hasonlóság nem is szükséges; szinte bármi
képviselhet bármi mást. A kép, amely reprezentálja
a tárgyat - amiként a passzus, amely leírja -, jelöli
azt, s közelebbről denotálja. A reprezentáció
lényegében nem más, mint denotáció,
a denotáció pedig független a hasonlóságtól."(17)
Goodman érveinek természetéből következik,
hogy azok rendszerint csak udvarias visszautasítást,(18)
nem pedig részletes cáfolatot váltanak ki. Nem akarom
állítani, hogy ilyen cáfolatok - tüzetesebb kritikai
elemzések - nem születtek.(19)
Ám úgy tűnik, hogy ezek nem váltak megfelelően
ismertté. A Languages of Art öröksége változatlanul
hat, éspedig zavaróan, többek között egy olyan
diszciplínára, amelynek ma tetemes gyakorlati jelentősége
van. A kognitív tudományra célzok, s különösen
a képiség-vitára a kognitív tudományon
belül.
Ezzel a vitával kapcsolatban két témát szeretnék érinteni. Az első: milyen fajtájú entitások a mentális képek? A második: hogyan képviselhetnek mentális képek fogalmakat? Vajon a képek meghatározottsága nem teszi-e lehetetlenné, hogy általános jelentéseket hordozzanak?
Az első témát egy Sellars-utalással vezetem be. "Empiricism and the Philosophy of Mind" című, először 1956-ban megjelent klasszikus tanulmányában(20) az elme önmegfigyelésének tárgyait, a mentális tartalmakat - a belső beszédet, valamint különböző észleleti benyomásainkat - teoretikus konstrukcióknak, teoretikus entitásoknak fogja fel. Sellars szóhasználata a carnapi hagyományból ered, ám míg Carnapnál a teoretikus nyelv terminusai - az absztrakt terminusok(21) - mintegy a szabad elméletalkotás elvont kiindulópontjai, addig Sellars-nál olyan modellek elemei, amelyeket a mindennapi tapasztalat tárgyainak és viszonyainak mintájára konstruálunk. A teoretikus entitások Sellars-nál a mindennapi világ entitásainak analogonjai, ahol is az elméletalkotás az analógia határait is kijelöli. A mindennapi tapasztalat tárgyai közvetlenül megfigyelhetőek, az elméleti konstrukciók viszont elvont entitások, amelyek posztulált tulajdonságai a megfigyelés számára csak implikált következményeikben ellenőrizhetők. És Sellars hangsúlyozza, hogy a mentális tartalmaknak mint teoretikus entitásoknak az introspektív megfigyelés számára hozzáférhető implikációi is lehetnek.
A képiség-vita jelen szakaszának egyik korai dokumentuma Paivio Imagery and Verbal Processes című, 1971-ben megjelent könyve.(22) A könyv tökéletesen tiszta metodológiai álláspontot képvisel. Paivio szerint a "mentális képek", csakúgy mint a "mentális szavak", a "posztulált folyamatok" rendjébe tartoznak, vagyis valamennyien "teoretikus konstrukciók", kizárólag a következtetések láncolatában működő fogalmak ("inferential concepts"), amelyeknek csak annyiban lehet "funkcionális jelentőségük", amennyiben "megkülönböztethetők más elméleti fogalmaktól", s amennyiben "ezek a megkülönböztetett elméleti tulajdonságok hozzáférhetők a tapasztalati ellenőrzés számára". Paivio kérdése az, hogy "vajon szükséges-e, vagy legalább hasznos-e, mindkét fajta szimbolikus folyamatot posztulálni - a nem-verbálisat csakúgy, mint a verbálisat - ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk adni a változatos helyzetekben megfigyelt hatásokra". A maga metodológiáját Paivio megkülönbözteti "a képiség klasszikus megközelítésétől" amelyben "a kép terminussal tudatosan-tapasztalt mentális folyamatokat jelöltek".(23)
Ez a megkülönböztetés az imagery debate későbbi vitáiban ismét elmosódottá lett. Így pl. Stephen Kosslyn-nál is, aki sok éven át a képiség-tézis fő képviselője volt a vitában. Úgy tűnik számomra, hogy a panasz, melynek Zenon Pylyshyn - a vita propozicionalista oldalának vezéralakja - újra meg újra hangot adott, hogy tudniillik a képiesek megközelítésmódja híján van a koherens metodológiai megalapozottságnak, a legutóbbi időkig igencsak jogos volt. Ez a benyomásunk nem változik, ha mondjuk az ismert neurofiziológus Damasio jelentős könyvét, a Descartes tévedését olvasgatjuk, amely ugyanabban az évben, 1994-ben jelent meg, mint Kosslyn Image and Brain-je.(24) Kosslyn-hoz hasonlóan Damasio is nagy jelentőséget tulajdonít az agy ún. retinotopikális szerveződésének - vagyis annak, hogy az együtt funkcionáló idegsejtek topológiájukban olykor szinte leképeznek vizuális entitásokat - ugyanakkor azonban Frederic Bartlett művének örököse, aki 1932-ben kiadott klasszikusában, a Remembering-ben hangsúlyozta, hogy a mentális képek alapvető szerepet játszanak a tudatosságban, sőt, hogy a tudatosság éppenséggel semmi más, mint - ahogyan a szerző fogalmazott - , az organizmus "odafordulása" sajátosan szervezett önnön lelki képeihez, úgymond "sémáihoz". Mármost kérgi mintázatok és neurofiziológiai folyamatok egyfelől és tudatos képzetek másfelől igencsak eltérő fajtájú entitások. A metodológiailag elkerülhetetlen lépés, nyilván, a mentális képeknek teoretikus konstrukciókként történő posztulálása a sellarsi - és Paivio által is eszménynek tekintett - értelemben, majd mind az introspektív, mind a külső megfigyelési adatoknak ama konstrukciók tapasztalati korrelátumaként történő felfogása. A legutóbbi időkig ezt az elkerülhetetlen lépést valójában nem lehetett megtenni, mivel egyszerűen nem létezett az a közeg, amelyben mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik. Az ikonikus forradalom, amelyet tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt még alig létező software-ek grafikus képességei tettek lehetővé, ma a verbális és vizuális elemeket ötvöző nyelv eszközeit kínálja. A változások több - egymásra épülő - rétegét kell itt tekintetbe vennünk. Az írott nyelv csökkenő dominanciáját tapasztaljuk, s egy új vizualitás kialakulását - ez a folyamat az 1980-as években már javában tartott. Cognitive Psychology c. úttörő munkájában, mely 1967-ben jelent meg, Ulric Neisser megjegyezte, hogy mivel az eidetikus - szinte érzéki elevenségű, részletekben gazdag - képalkotás nem szokatlan a kisgyermekek esetében, de igen ritka a felnőttek (ti. az amerikai felnőttek) között, ama képességnek valahogy csökkennie kell a korral. "Bizonyos az írni-olvasni tudással kapcsolatos vizuális tényezők játszhatnak itt szerepet", jegyezte meg Neisser.(25) Emlékezzünk a Russell és Price által tett rokon utalásokra. Feltételezhetjük, hogy a mentális képalkotás képessége ma ismét növekedőben van - ezt mondanám a változások első rétegének. Másodszor, az emberek kezdik magukat otthonosan érezni képek körében, a képekkel való tevés-vevés olyan gazdag tapasztalatára tesznek szert, amely példátlan az írott történelemben. S harmadszor, ismétlem, korunk számítógépes alkalmazásai is változást gerjesztenek: a könnyű képalkotás lehetőségét, a képi kommunikáció egyre mindennaposabbá válását.
A képiség-vita Lawrence Barsalou
újabb munkáival tette meg az első lépést
ama metodológiailag tiszta tényleges elméletalkotás
felé, amelyre az ikonikus forradalom teremt lehetőséget.
Barsalou érdemeit nem csökkenti, ha egyfelől jelezzük,
hogy ez az első lépés még eléggé
kezdetleges; és másfelől rámutatunk két
jelentős előfutárra. Az egyik az oxfordi logikaprofesszor
Price, akinek Thinking and Experience-je a Wittgenstein-divat első
tombolásának idején jelent meg, s megítélésem
szerint soha nem részesült méltó recepcióban.
Itt - a rendelkezésemre álló terjedelem hiányával
immár végzetesen küszködve - egyetlen felismerésére
utalhatok csak: arra, hogy képek együttese vagy időbeli
sorozata egyértelmű jelentést hordozhat ott, ahol
az egyes kép sokértelmű.(26)
A másik az a Ronald W. Langacker, aki már 1986-as esszéjében,
az "An Introduction to Cognitive Grammar"-ban(27)
előlegezte az ikonikus ábrázolás módszerét.
Langacker persze a nyelvi jelentésre összpontosított,
nem pedig a mentális képek problémájára.
"Perceptual Symbol Systems" c. tanulmányában, mely tavaly
jelent meg a Behavioral and Brain Sciences-ben, Barsalou ama álláspont
mellett érvel, miszerint a megismerés mélyen és
merőben perceptuális. Ám, mint Barsalou aláhúzza:
"A perceptuális szimbólumok nem olyanok, mint a fizikai
képek; nem is mentális képzetek vagy bármiféle
tudatos szubjektív tapasztalatok[,] ... [h]anem idegi állapotok
felvételei-rögzítései." A perceptuális
szimbólumok összekapcsolódnak és rendszert képeznek.
Barsalou ikonikus konvenciókat vezet be a perceptuális szimbólumok
és
kombinációik jelölésére,
de itt is hangsúlyozza, hogy diagramjai "nem tekintendők
képek vagy tudatos képzetek tényleges reprezentációinak".
Lawrence
Barsalou
illusztrálja
a perceptuális szimbólumrendszerek produktivitását:
BALLON,
REPÜLŐ, FELHŐ,
HEGY, SÁRKÁNY
FELETTE/ALATTA,
BALRA-TŐLE
"Példa
arra, hogy az (A) tárgy-kategóriák és (B) térbeli relációk
perceptuális szimbólumai
hogyan létesítenek produktivitást
(C) kombinatorikus és (D)
rekurzív földolgozás által."
"Ezek a teoretikus illusztrációk azon neuronok konfigurációi helyett állnak, amelyek a rajzokban közvetített fizikai információ reprezentálása során aktivizálódnak". A perceptuális szimbólumok nemcsak tárgyak osztályait képviselik vagy jelölik; az ilyen szimbólumok rendszere arra is alkalmas, hogy propozíciókat fejezzen ki. Barsalou pl. diagramot ad közre, amely kifejezi, hogy valamely érzékelt individuum meghatározott osztályba tartozik, vagy hogy igaz az, miszerint némely érzékelt individuumok bizonyos relációban állnak egymással - újra meg újra hangsúlyozva, hogy "az ilyen rajzok teoretikus jelölésmódok, amelyeket nem tekinthetünk tényleges képeknek".
Barsalou:
(A) Az "igaz" egyfajta
jelentésének értelmezése
perceptuális szimbólumok
segítségével. (B)
A "hamis" egyfajta jelentésének
értelmezése perceptuális
szimbólumok segítségével.
(C) A negáció egyfajta
jelentésének értelmezése
perceptuális szimbólumok
segítségével.
A háttérben feltűnik Goodman. Barsalou Goodman-re utal, midőn ezt írja: "az, hogy valamely szimbólum tartalma kisebb vagy nagyobb fokban hasonlít jelöltjére, sem nem elégséges, sem nem szükséges a jelölés megalapozásához". Ugyanakkor Barsalou csak igényli a valóságos képiség eszméjét. Ahogy fogalmaz: "a perceptuális szimbólum formájának variációi szemantikai implikációkkal bírhatnak".
Barsalou
példája
arra, hogy
szavak
transzformációja
nem vezet hasonló
transzformációhoz
a jelöltek síkján,
perceptuális
szimbólumok
transzformációja
viszont
igen.
A végén láthatólag
feladja. "Ama feltételek", írja, "amelyek közepette
az analogikus jelölés érvényes, még megállapításra
várnak." Mármost a hasonlóság mozzanatának
teljes kiküszöbölése azzal a szerencsétlen
következménnyel jár, hogy Barsalou-nak száműznie
kell a képiséget a tudatból. Úgy tűnik,
hogy a goodmani örökséggel terhelten a Barsalou által
bevezetett teoretikus entitások nem egészen képesek
szerepük ellátására.
Hadd foglaljam össze mondanivalómat. Előadásomban azt igyekeztem volna megmutatni, hogy - mindenekelőtt a számítógép-software fejlődésének köszönhetően - a képek nyelve ma mind jobban alkalmassá válik az elvont-gondolati kommunikációra. Ennek közvetlen következményeképpen egyre inkább lehetőségünk van olyan teoretikus entitások bevezetésére, tudniillik képi megjelenítésére, amelyek segíthetnek megmagyarázni, hogy a mentális képek szubjektív tapasztalata hogyan függ össze bizonyos neurofiziológiai tényekkel. Az agy éppoly kevéssé dolgozik képekkel, mint kijelentésekkel. Funkcionálisan összekapcsolt neuronok csoportjaival dolgozik. Ám hogyan tudjuk ama funkcionális kapcsolatok sajátosságait a legalkalmasabban megragadni? Képek széleskörű használata - az elvont szimbólumok formális láncolatairól szóló puszta beszédhez képest - magyarázatainkat természetesebbé és gyümölcsözőbbé teszi. A legutóbbi időkig ez az út a filozófiai kommunikáció terén egyszerűen járhatatlan volt. Mára viszont már az is lehetségessé vált, hogy a tudatfilozófia történetének új értelmezését adjuk, s megértsük, hogy ama mindennapi tapasztalat, miszerint gondolkodásunk igazából a képek közegében zajlik, miért nem nyert soha valamiféle megfelelő elméleti megfogalmazást.
Így sűrűsödik egy egész felhőnyi filozófia a kommunikációs technológia egyetlen cseppjévé. Wittgensteint imigyen parafrazálni annyit jelent, mint bírálni őt. Előadásomban azonban mindvégig arra törekedtem, hogy érveimmel a késői Wittgenstein bizonyos alapeszméit - eszméket, melyeket változatlanul érvényesnek tartok - ne sértsem. Olyan eszmékre gondolok, mint: a jelentés és intenció mindig kontextusfüggőek; a gondolkodás olyan aktivitás, amelyben nemcsak agyunk, és nemcsak testünk, hanem az emberi szervezethez képest külső tényezők, struktúrák és intézmények is szerepet játszanak. Ezeket az eszméket, úgy érzem, csodálatosan foglalja Wittgenstein szentenciája: "Isten, ha lelkünkbe pillantott volna, ott nem láthatta volna, hogy kiről beszélünk."(28)
1. "A 21. század
filozófiája felé", a Nyíri Kristóf által
szerkesztett Filozófia az ezredfordulón c. kötetben,
Budapest: Áron Kiadó, 2000, digitális dokumentumként
ld.http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/nyiri_21.htm
2. Ld. http://www.uniworld.hu/nyiri/krb2000/tlk.htm
3. Bertrand Russell,
"On Propositions: What They Are and How They Mean" (1919). Aristotelian
Society Supplementary Volume, 2, 1-43.o. Itt a J.G. Slater által
szerkesztett The Collected Papers of Bertrand Russell 8. kötetéből
idézek: The Philosophy of Logical Atomism and Other Essays,
1914-19.
London: George Allen & Unwin, 1986, 284.sk.o. A teljes bekezdés:
"If you try to persuade an ordinary uneducated person that she cannot call
up a visual picture of a friend sitting in a chair, but can only use words
describing what such an occurrence would be like, she will conclude that
you are mad. (This statement is based upon experiment.) I see no reason
whatever to reject the conclusion originally suggested by Galton's investigations,
namely, that the habit of abstract pursuits makes learned men much inferior
to the average in the power of visualizing, and much more exclusively occupied
with words in their 'thinking"'. When Professor Watson says: 'I should
throw out imagery altogether and attempt to show that practically all natural
thought goes on in terms of sensori-motor processes in the larynx (but
not in terms of imageless thought)' (Psychological Review, 1913,
p. l74n.), he is, it seems to me, mistaking a personal peculiarity for
a universal human characteristic." A tanulmány egy későbbi
helyén Russell így ír: "The 'meaning' of images is
the simplest kind of meaning, because images resemble what they mean, whereas
words, as a rule, do not", 292.o. - 1959-ben Wisdom of the West címmel
képekkel és diagramokkal gazdagon illusztrált könyv
jelent meg Russell neve alatt, melyet azonban valójában nem
ő írt. Ahogyan Autobiography-jában fogalmaz,
a könyvet a "szerkesztő" Paul Foulkes a History of Western
Philosophy alapján állította össze, "de kivasalta
és megszelidítette". Russell hozzáteszi, hogy az illusztrációk
viszont neki is tetszettek. (The Autobiography of Bertrand Russell,
London: George Allen and Unwin, 2. köt., 1968, 223.sk.o. - A könyv
valódi történetére nézve ld. Carl Spadoni,"Who
Wrote Bertrand Russell's Wisdom of the West?", Papers of the
Bibliographical Society of America, 80:3 [1986].)
4. "We have the misfortune
to live in the most word-ridden civilization in history, where thousands
and tens of thousands spend their entire working lives in nothing but the
manipulation of words. The whole of our higher education is directed to
the encouragement of verbal thinking and the discouragement of image thinking.
Let us hope that our successors will be wiser, and will encourage both."
(London: Hutchinson's Universal Library, 252.o.) Néhány oldallal
lejjebb Price sokatmondó megjegyzést tesz: "vannak emberek,
akik szinte képtelenek rajzolni" (258.o.).
5. Ld. Arthur Koestler,
A teremtés, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998,
232.o. Makovecz Benjamin fordítása. (Eredetileg: The Act
of Creation, London: Hutchinson, 1964.) Koestler a Scientific American
1961. júniusi számát jelöli meg forrásaként,
de megjegyzi, hogy a feladvány a pszichológus Carl Duncker-től
ered.
7. Ludwig Wittgenstein,
Logikai-filozófiai
értekezés. Márkus György fordítása.
Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989. 4.01, 4.016, 4.02.
9. Jerry A. Fodor, "Imagistic
Representation", a Ned Block által szerkesztett Imagery c.
kötetben, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1981, 68.o. Ez a szöveg
Fodor The Language of Thought-jából (1975) lett átvéve.
- Az idézett passzus újra felbukkan, immár egészen
eltorzítva, Zenon W. Pylyshyn
Computation and Cognition: Towards
a Foundation for Cognitive Science c. munkájában: "Amint
Wittgenstein rámutat, a hegyen felfelé gyalogló ember
mentális képe, képzete [image] pontosan úgy
nézhet ki, mint a hegyen hátrafelé legyalogló
ember képzete..." (Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1984, 41.o.).
10. Søren Kjørup,
"George Inness és a 'Hastingsi csata', avagy hogyan tegyük
képpel", a Horányi Özséb által szerkesztett
11. Logikai-filozófiai
értekezés, 2.1514.
12. Filozófiai
vizsgálódások, §450.
13. Hangsúlyozva,
továbbá, instrumentalitásukat. Vö. Filozófiai
vizsgálódások §291.
14. Grazer Philosophische
Studien 1996/97. Tanulmányának egy korábbi változatát
Roser a Wittgenstein y el Circulo de Viena c. konferencián
adta elő, melyet az Universidad de Castilla-La Mancha a Forschungsstelle
und Dokumentationszentrum für Österreichische Philosophie közreműködésével
rendezett Toledoban, 1995. november 3. és 5. között.
15. Ld. W.J.T. Mitchell,
Iconology: Image, Text, Ideology, Chicago: The University of Chicago
Press, 1986, 38.o. és a könyv sok más helyén.
- A perspektíva tágabb filozófiai problematikáját
kitűnően tárgyalja Kurt Röttgers, "Perspektive
- Raumdarstellungen in Literatur und bildender Kunst", a Kurt Röttgers
és Monika Schmitz-Emans által szerkesztett Perspektive
in Literatur und bildender Kunst c. kötetben, Essen: Verlag DIE
BLAUE EULE, 1999.
16. Ld. Gombrich, "Image
and Code: Scope and Limits of Conventionalism in Pictorial Representation",
a Wendy Steiner által szerkesztett Image and Code c. kötetben,
Ann Arbor: University of Michigan Studies in the Humanities, 2.
sz., 1981.
17. "The plain fact
is that a picture, to represent an object, must be a symbol for it, stand
for it, refer to it; and that no degree of resemblance is sufficient to
establish the requisite relationship of reference. Nor is resemblance necessary
for reference; almost anything
may stand for almost anything else. A picture that represents - like a
passage that describes - an object refers to and, more particularly, denotes
it. Denotation is the core of representation and is independent of resemblance."
(Languages of Art, Indianapolis: Bobbs-Merrill, 1968, 5.o.)
18. "In the case of
classical pictorial representation", írta Searle 1974-ben, "objects
are represented under their visual aspects, and a crucial element
in their representation is a visual resemblance between the representation
and the thing represented... I do not wish to imply", tette hozzá,
"that such notions as resemblance and aspect are unproblematical". Ám
a képi megjelenítés, zárta le ezt a gondolatot
Searle, "at least within the conventions of classical pictorial representation,
relies on resemblance between the picture and the object depicted". (John
R. Searle, "Las Meninas and the Paradoxes of Pictorial Representation",
a W.J.T. Mitchell által szerkesztett The Language of Images
c. kötetben, Chicago: University of Chicago Press, 1974, 251.o.) -
Vagy ahogyan Danto fogalmazott néhány évvel később:
"a significant degree of match between pictures of x and x
must exist, irrespective of the cultural determinants of picture-making.
It is this matching which ... gives Professor Goodman's account of pictorial
representation its implausibility, as he makes no room for it. Goodman
supposes pictorial representation to be more or less exhausted through
denotation. But denotation is the most external of semantic concepts, as
anything can be used to denotate anything, and if all there were to picturing
were denoting, pictures would be as names, and names ... demand associative
learning. ... we at least want [a picture] to denote what it does denote
because
of the kind of picture it is, and this then brings in matching properties.
Were it not for these the meaning of every picture would have to be explained
to us..." (Arthur C. Danto, "Depiction and Description",
Philosophy
and Phenomenological Research, XLIII.köt., 1.sz. [1982. szept.],
17.o.)
19. Talán nem
meglepő, hogy az első ilyen elemzés wittgensteini
vidékekről származik. Richard Wollheim-nak a Languages
of Art-ról írt recenziójára gondolok, mely
a Journal of Philosophy-ban jelent meg 1970-ben. A recenzió
azokra az érvekre épít, amelyeket Wollheim korábban
Art
and Its Objects c. könyvében (New York: Harper & Row,
1968) fogalmazott meg, s mely érvek viszont nagyban támaszkodnak
a Filozófiai vizsgálódások I. és
II. részére, Gombrich-ra, s bizonyos fokig Peirce-re. A könyvben
Wollheim a "valamit valaminek látni" Wittgenstein-i fogalmát
egyfajta új reprezentáció-fogalommá
fejleszti, hangsúlyozva, hogy noha "a hasonlóság eszméje
hírhedetten elliptikus, de legalábbis kontextus-függő",
mégis, "a reprezentáció nyelvezetén belül"
éppenséggel nem nélkülözi az értelmet,
ha valamit valamihez hasonlónak mondunk (jelzett kiad., 14-16.o.).
A recenzióban a "valamit valaminek látni" fogalma a "valamit
valamiben látni" wollheimi fogalmává alakul.
Goodman konvenció-elmélete, érvel Wollheim, hamis;
hiszen a művész szabadságát arra, miszerint
bármely képpel bármely tárgyat reprezentálhassa,
korlátozni fogja, hogy a néző mit képes a képben
megpillantani. Wollheim-hez kapcsolódott pl. David Carrier, a Monist
1974. áprilisi, a Languages of Art-nak szentelt számában.
Carrier így ír: "The convention theory is wrong, one wants
to say, because it is not true that anything can be seen as representing
anything else, even though anything can denote anything else". És
Wollheim-hez nyúlt vissza, legutóbb, Jenefer Robinson, "Languages
of Art at the Turn of the Century" c. cikkében (The Journal
of Aesthetics and Art Criticism, vol.58, no.3, Summer 2000: SYMPOSIUM:
The Legacy of Nelson Goodman). Wollheim felsejlik Craig Files meghatározó
jelentőségű, "Goodman's Rejection of Resemblance" c.
tanulmánya (British Journal of Aesthetics, 36.köt.,
4.sz., 1996. okt.) mögött is. A "tartalom" kérdése,
írta Files, "a reprezentáció kérdésén
belüli
probléma". Files fő érvei egyébként
Peirce-re
alapoznak.
20. Minnesota Studies
in the Philosophy of Science, I. köt.: The Foundations of Science
and the Concepts of Psychology and Psychoanalysis, szerk. Herbert Feigl
és Michael Scriven, Minneapolis: University of Minnesota Press,
1956, újranyomtatva Wilfrid Sellars Science, Perception and Reality
c.
kötetében, London: Routledge & Kegan Paul, 1963.
21. Vö. pl. Rudolf
Carnap, "Az elmélet mint részlegesen interpretált
formális rendszer" (1939), a Forrai Gábor és Szegedi
Péter által szerkesztett Tudományfilozófia
c. kötetben, Budapest: Áron Kiadó, 1999.
22. Allan Paivio, Imagery
and Verbal Processes, New York: Holt, Rinehart and Winston, 1971.
23. Imagery and
Verbal Processes, 6-11.o.
24. Antonio R. Damasio,
Descartes
tévedése: Érzelem, értelem és az emberi
agy. Budapest: AduPrint, 1996. - Eredeti kiadás: Damasio,
Descartes'
Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. New York: Grosset / Putnam,
1994.
25. New York: Appleton-Century-Crofts,
149.sk.o.
26. Jegyzetbe kell
száműznöm annak említését, hogy
Price alapvető gondolatmenetekben elemezte a mentális kép
mint fogalmak hordozója kérdését. Price
rámutat arra, hogy a mentális képek jellegzetesen
illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen
ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek.
28. Filozófiai
vizsgálódások, II. rész, xi. szakasz.
A sokarcú kép: Válogatott
tanulmányok c. kötetben (Budapest: Tömegkommunikációs
Kutatóközpont, 1982). Eredetileg: "George Inness and the Battle
at Hastings, or Doing Things With Pictures", The Monist, 58. köt.,
2. sz. (1974. április).