AZ ÚR ILLÉSKÉNT ELVISZI MIND...

 

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.

Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsucsain
Porzik szekerük és zörög.

Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.

Szivük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.


»ÁDÁM, HOL VAGY?«

 

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.


AZ ISTEN BALJÁN

 

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.

Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.

Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.


KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN

 

Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.


AZ ÚR ÉRKEZÉSE

 

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.


IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN

 

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.


EGY RÉGI KÁLVIN-TEMPLOMBAN

 

Papunk ravasz, öreg bölcs,
Húsz éve is az volt már.
Templomunk Kálvin-templom,
Nincs benne cifra oltár.
A textus ma is Jézus,
Éppen úgy, mint húsz éve:
»Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére.«

Jártam turista-kedvvel,
Vonatoztam, hajóztam,
De templom rég nem látott
Így, imádkozó pózban.
Be jó volna kacagni
Húsz év után megtérve:
»Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére.«

A hívek nagy, szent hittel
Figyeltek ott körültem.
Én, ha nem kacaghattam,
Legalább is röpültem.
Ámenre tértem vissza
Húsz évből az igére:
»Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére.«


A SION-HEGY ALATT

 

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.


SZERESS ENGEM, ISTENEM

 

Istenem földben, fűben, kőben,
Ne bántsuk egymást mostanában:
Sokat járok a temetőben.

Sokat emlegetlek, citállak:
Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy,
Ős magyar névvel: az ős-Állat.

Szeress engem, ha tudsz szeretni,
Szeress engem, mert, jaj, utálnak
S olyan jó szeretettnek lenni.

Szeress engem s ölelj át szépen,
Mi, hajh, cudar világot élünk
S kenyértől függ az üdvösségem.

Úgy szeretnék szabad úr lenni,
De éltem, sorsom ki van mérve:
Így kell születni, így kell enni.

Így kell csókolni s megmaradni
És így kell nagyokat tervelni,
Kérni és mindig adni, adni.


A NAGY CETHALHOZ

 

Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

Csúszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.

Sok félelmemet vedd el értük,
Melyek velőimbe befújnak.
Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén,
Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon,
Hogy a szívem ne verje mellem,
Hogy néha rám szálljon az álom.

Vagy dobj le egyszer s mindörökre,
Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.
Nem bírom s holt csillagaid már
Nyúgodt fényük arcomra hintik.


A VIDÁM ISTEN

 

Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.

Ha így szóltok: éljen az Élet,
Derít rátok a Halál ura,
Derít rátok s örül az Isten
Ha így szóltok: éljen az Élet.


ÁLMOM: AZ ISTEN

 

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.


URAM, OSTOROZZ MEG

 

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utolszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szivemet hagyom.


AZ ÉJSZAKAI ISTEN

 

Meg-megtréfál az én Istenem,
A régi tromfot visszaadja:
Elszökik tőlem virradatra.
Velem van egész éjszakán.

Jön néha-néha egy jó napon,
Mikor egész valóját látom,
De soha-soha napvilágon.
Velem van s mindig éjszakán.

Olyan ő, mint az asszonyok:
Imádtatja nagyszerü lényét,
De elszalad, nehogy megértsék.
Velem van s rossz az éjszakám.

Az Istenem, tréfás Istenem,
Vajon miért csak éji árnyék?
Fény-nyomában szivesen járnék.
Velem van, de csak éjszakán.


AZ ISTEN HARSONÁJA

 

Mikor az elnyomottak, a senkik,
Jajdulva, fegyverkezve jönnek,
Az Isten jön és millió árnya
Méhébe halt erőnek és örömnek.
Jajdulva, fegyverkezve jönnek.

Akik erőt és örömet ölnek,
Nem lesz majd kegyelem azoknak.
Néhány ezer évig tűr az Isten,
De azután jaj a gyilkosoknak,
Nem lesz majd kegyelem azoknak.

Mert Isten: az Élet igazsága,
Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez: mindenki örüljön.
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen.
Parancsa ez: mindenki éljen.

Jönni fog az Isten, az ős Élet
S e földön szól majd harsonája:
»Halottak, élők és eljövendők,
Ím, igazságot teszek én máma.«
S e földön szól majd harsonája.

Aki csak élt mások könnye árán,
Rettenetes, rút véggel pusztul.
Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok,
Dögként fog elhullni, csapatostul:
Rettenetes, rút véggel pusztul.


ISTEN, A VIGASZTALAN

 

Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szívünket.

Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.

Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.

Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.

Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.

Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.

Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: Minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.


MAGYAR JAKOBINUS DALA

 

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.


EGY HARCI JÉZUS-MÁRIA

 

Néha úgy tör rám pogány módra
Ez a kicsi, magyar világ,
Hogy szinte én is elkiáltom
A régi Jézus-Máriát,
A harci Jézus-Máriát.

Mit vétettem és mit akarnak?
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.

Láttam én már delelő csordát
Vizetlen kútnál, szenvedőn.
Kiszáradok, én, bús forrás is,
De ne bántsák a szemfedőm,
Ne érintsék a szemfedőm.

Ne jöjjenek majd vezekelni,
Ne nyögjenek, ha meghalok,
Dögöljenek meg éhen-szomjan,
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.

Nem kellett, amit fölkináltam?
Majd jön idő, hogy kellene.
Jézus-Mária, mit is tettem?
Vad csordának kell-e zene?
Óh, pusztába-halt, szent zene.


MAGYAR FA SORSA

 

Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.

Hejh-hajh, Szilvániából,
Erdők helyéről jöttem:
Lomboztam ima helyett
S keveset könyörögtem.

Ontottam a virágot,
Virultam jóban-rosszban:
Mások gyümölcsösödtek,
Én mindig virágoztam.

Öreg vagyok s pogányul
Imát még most se mondok:
Hulljatok csak halálig
Magyar virágok s lombok.


VÉN DIÁK ÜDVÖZLETE

 

Zilahra menjen ez a félig-síró,
Félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
Az ősi Schola fő-magisterének.

Az ősi Schola már meg is ifjodott
Gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
Én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
Ma is átok még az ős görög átok.

Homérosz s felhős görög tragédiák
Vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
Hullnak azóta szivemből szüntelen,
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

Anér, és andrósz a genitivusa,
Én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
Már csak a sorsot, a végzetet várom.

Arcomon ma is áldott tekintetét
Szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.

Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
Hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
Mint az élet tússza,
Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
Letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

És úgy állok én, mint te: lombtalanul
S még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
Vidám pince-katlan
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

És mégis-mégis koszorús fejedet,
Ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.

És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.


MÉRT IS TETTEM?

 

Szent, borissza, korhely lázban
Hajnalokig elnótáztam.
Soha többet,
Kiröhögtek, megköpdöstek.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz én ide nem kellettem.

Büszke nóta, bátor nóta
Nem kellett itt soha óta.
Magyar csárda,
Itt mindig csak duda járta.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz én ide nem kellettem.


HÁRMAN A MEZŐN

 

Hárman vagyunk csupán a nagy Mezőn:
Az Isten, én és egy paraszti átok.
S én jól tudom, mindnyájan meghalunk,
Csak egy nagyot, kiméletlent kiáltok.

Én egyedül nem félek, reszketek,
Már úgyis a Sátáné az én bőröm,
De a Mezőt és annak Istenét
És a paraszt átkot mégis megőrzöm.

Itt már minden, minden haszontalan,
Őszben, télben, tavaszban s lomha nyárban.
A nagy Mezőn nem fordulhat csoda,
Csak ha kitartunk mi hárman, mi hárman.


AZ ÉN MAGYARSÁGOM

 

Az én magyarságom
Mindennél keserűbb,
Mindennél igazabb.

Az én magyarságom
Véres és fekete,
Véres és szomorú.

Az én magyarságom
Büszke felleg-orom,
Büszke, nagy sirató.

Az én magyarságom:
Nincs ilyen átkozott,
Nincs ilyen igazi.


NÉHAI VAJDA JÁNOS

 

Sokáig várta szegény a Halált,
Pedig magyarul s nagyon szépen hívta
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp' szelíd
Olykor biz' nyűgös volt ez a vén gyermek.
De hisz' Istennek s ami keserűbb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább
Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen
S gőggel rugott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki
A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,
Mert úgy van igaz magyarság szerint,
Ahogy cudarok és urak akarják.

Mert úgy van most is, kis, szamár gazok
Fojtják el, fogják az Isten növényét:
Magyar és vátesz, ez éppen elég,
Hogy honi késsel szent szivén döföljék.

Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide
Valaki ember, igazán nagy, gazdag,
Hagyjuk szabadon, simán a teret,
Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.

Óh, vén por-ember, boldog néhai,
Fáradt-irigyen, búsan megidézünk
S megejt bennünket a magyar remény,
Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.


A TÉLI MAGYARORSZÁG

 

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.


A MAGYAR VIGASSÁG

 

Nótázó bűnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.

Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.


CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

 

S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály:

*                

»Add, óh, Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.«

»Add, óh, Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is.«

»Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta
S aki magyar volt, nagy magyar.«

»Egy századdal előbbre lássak
S lássam, aki engem idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz.«

*                

S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.

 


A KÜRTÖSÖK SZAVA

 

Fáradt akarók hada ez,
Ez Xerxes gyáva népe:
Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe.

Bomlottan, álmosan tolul
Szomorú ember-nyája:
S mi lesz, hogyha a kürtösök
Szava útját nem állja?

Magyar föld, te juh-legelő,
Öngyilkosa erődnek,
Mi lesz, hogyha kürtöseid
Elfáradva kidőlnek?

Mi lesz, ha elszéled a nyáj,
Ha már eleget tűrtünk?
Ha már mi is elfáradunk
S ha elnémul a kürtünk?

Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe:
Boldogtalan, szomoru nyáj,
Ez a magyar föld népe.

Bomlottan, álmosan tolul
Szomorú ember-nyája:
S mi lesz, hogyha a kürtösök
Szava útját nem állja?


NEKÜNK MOHÁCS KELL

 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.


ILOSVAI SELYMES PÉTER

 

Jó Ilosvai Selymes Péter,
Néha-néha úgy-úgy szeretnék
Elborozgatni őkelmével.

Lágy keménység és kemény lágyság,
Neki is ez volt pátriája:
Ez a szegény, cifra Szilágyság.

Egy-két század mit számit köztünk?
Ő is itt álmodott és sínylett.
Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.

Őt a régi hősök sarkalták
S én, jaj, magamnak vagyok hőse
S ránk csaptak erdővágó balták.

Hajh, ha találkoznánk mi ketten,
Beh elbúcsúznék sok mindentől,
Amit eddig nagyon szerettem.

Hajh, be kibeszélnők magunkat,
Két régi, örök, magyar ember,
Akiket már minden Új untat.

Ő Toldiról mondana szépet
S poharunkat összekoccintván
Sírva áldanók a meséket.


KIS, FALUSI HÁZ

 

Fehér falak, szőke gerendák,
Csöndes, bús, falusi házunk,
Ugye, ha mi titokban vagyunk,
Nem komédiázunk?

Gyónó, csöndes, nagy sugdosásban
Sírjuk ki mély titkainkat
S ha benézünk az éjszakába,
Felénk árnyak ingnak.

S mennyi mindent tudunk mi gyónni
Álmatlan éjórák sorján.
Csitt, jajgatva fut le a hóvíz
A bádog-csatornán.


A HALÁL-TÓ FÖLÖTT

 

A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.

Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.


A TE MELEGSÉGED

 

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?


A MI NÁSZNAGYUNK

 

Lagzink előtt a Násznagyunk jön
Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
S egy fölpántlikázott kaszával.

Szól a Násznagy: »Már régi mátkák,
Ideje őket összeadni,
Lekaszálni és megsiratni.«

»Keresem az öröm-szüléket.
Hol, merre vannak, merre látták?
Keresem szívük régi vágyát.«

Csönd van a lakodalmas házban,
A vendégek csak isznak, esznek
És néha nagyokat nevetnek.

S aztán lép a Násznagy kevélyen
Fekete leples tíz szobán át
S hetykén pengeti a kaszáját.

S egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve,
Végre, örökre egybekelve.


LÉDÁVAL A TAVASZBAN

 

Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.

Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.

Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.

Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.

Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.