II.

ÚJ CSAPÁSON

(1909)



BERCI ÉS A GRÓFNÉJA.

Karácsony után Monte-Carlóba érkezett valahonnan lopott, szép cigányával özvegy Waldstern-Grün grófné Münchenből. Drezdából vagy Berlinből lopta-e az ő fekete Orfeuszát, ma már nem emlékszem. Egy-két játékban letört magyar úr ért rá, hogy a cigányt fölismerje: nini, ez Udvarnoki Singó Berci. Monacoban az embereknek más dolguk van s különben is, Bercit őrizte is veszettül az asszony. Fáradtan, szomorúan ődöngött özvegy Waldstern-Grün grófné balján mindig a cigány, kicsi, külön asztalnál étkeztek, a grófné rendelt és fizetett s a vendéglőben magyar cigányok játszottak. Berci abban bizakodott, hogy nem ismerik föl a cigányok, de azért óvatosan lapult. Kiöltözötten, hangtalanul, embertelen, együgyű nagy kétségekkel az arcán, nagyon furcsa volt Udvarnoki Singó Berci.

Hol tölthették a szent karácsonyt, honnan jöttek ide, ezt megint csak ők tudhatták. Bercinek balkezes felesége volt, ez bizonyosan sírva keresteti most mindenfelé őket. Ők pedig valószínüleg jártak Párisban, Brüsszelben s Londonban is már. Az se lehetetlen, hogy a grófné megesküdött Bercivel s a Berci bánata a szolgaság bánata. A grófné abba a hotelbe költözött Bercivel, amelyben tíz évvel előbb néhai Waldstein-Grün Rudolf gróffal élte a nászheteket. Nagyon szőke, lágy, gyönyörűséges cseh asszony volt a grófné, érett és restségesen buja. Én tudtam, tudom a leánynevét is: Pratek Camilla-Georgina, az apjának három sörgyára volt s a leányának grófot vásárolt volt. Pratek Camilla-Georgina tele volt mulya, pénzes gőggel, szőkeséggel, szerelemmel és előkelő pietással. De a cigánynak egyelőre szisszennie se volt szabad, hallgatnia és csókolnia kellett, a szivarjait is az asszony vásárolta.

*

Nagy-Karácsony és Ujév között történt: a kaszinóban két napig, sőt tovább, mindenki a moszkvai lócsiszárról beszélt. S akiről beszéltek, valóban hasonlatos volt egy vad, cserkesz-orosz lócsiszárhoz. Pocakos, mosdatlan, nagy, durva férfiú, akinek a marka tele volt szép, új ezresekkel. Az aranyakat zsebeibe süllyesztette s előmerített annyit, amennyi kellett. Ujjai rakva voltak drága, aranyhúsos, lármás, színes, csillogóköves, utálatos gyűrűkkel. Három-négy asztalnál játszott egyszerre s amikor sokat nyert, a kibicelő hölgyecskék között aranyakat osztogatott ki. Ilyenkor még csúnyább volt, mint rendesen, a lócsiszár, aki különben lehetett gyémántmíves, bőrárúgyáros vagy akármi. Kövér, izzadt arca önérzettől ragyogott s úgy seperte be a nők hálás mosolyait, mint a pénzt szokta. Nyert vagy legalább is azt hitte mindenki, hogy nyer s Berci úgy nézett az oroszra mint ifjú primás korában a kapuvári főszolgabíróra.

Camilla-Georgina játszott, csöndesen, óvatosan, ahogyan az egy szőke, harmincéves, cseh milliomosnőhöz illik. Berci pedig nézte a játékot avval a bizonyossággal, hogy neki, se így, se úgy haszna nem lesz a játékból. Ő kosztot kap, lakást, utazást, ruhát, külső uraságot, szerelmet s vége. Neki pénze nincs, összesen két gyűrűje van s az egyik is gyanús, követlen karika-gyűrű. A diszes kokottok ő rá nem is igen néznek, mert sejtik talán, hogy ő kitartott szolga. Berci meggyűlölte a világot, amelybe került, az asszonyt, aki őt ellopta s a szerencséseket, akik szabadon élhetnek.

*

Egy heves délutánon (a déjeunernél pezsgőt ivott Camilla-Georgina és a cigány) játszottak megint. Az asszony megengedte, hogy a pénzt néha Berci rakja föl a rulett-asztalra parancs szerint. A lócsiszár játszott az ő asztaluknál is, össze-vissza szaladgált, szórta, tette a pénzt. Valószínüleg vesztét érezte s vesztett is, de sohase volt még olyan irigyletes a Berci szemében, mint ma. Egyik asztaltól a másikhoz sürögve, mosolyogva, ígérve, kérve öt-hat nőcske kísérte az oroszt, Camilla-Georgina legalább nyolcszor figyelmeztette, haragosan, féltékenyen a cigányt:

- Monsieur Berci, ön mindig a más pénzét és a más nőit fizeti, nézi. Talán szíveskednék idefigyelni az én játékomra és az én arcomra is, olykor-olykor.

Berci gyáva, de gyűlölő pillantással válaszolt az asszonynak, akit pedig szeretett ölelni. Ám most már csak azt érezte, hogy ez az asszony megmutatta neki az életet csak azért, hogy visszatartsa tőle. Se gyűrűje nincs elég, se pénze, se rangja, se szabadsága, dühöngött a cigány. És az asszony, ez az asszony, ez a tolvaj grófné, miért különb úribb, parancsolóbb, mint ő?

Most halk, csöndes, de rettenetesen fontos, pénzes nagy dolgok történtek. A croupier harmadszor kiáltotta el magát unottan, de már indulatosan, élesen: Tizenhárom-tizennégy, a cheval nyert, háromezerhatszáz frank, kié ez?

A pénzt az orosz tette a két nyerő számra, de az orosz egy másik asztalnál játszott, szorongott. A cigány birkózott önmagában, de senki se jelentkezett s az orosz késett, nem is jön már. Neki, a cigánynak, az ő grófnéja nem ad pénzt, most csak azért is lesz pénze s harsányan kiáltotta:

- Tizenhárom-tizennégy, az enyém, én raktam rá, kérem a pénzt.

*

Sietve távoztak a kaszinóból, a grófné és cigánya, sietve sápadtan távoztak. Camilla-Georgina megvertnek, valamiképpen tönkretettnek érezte önmagát és sorsát. A jó, előkelő, ildomos polgárvér rugaszkodott a testében, de tetszett neki a cigány bátorsága is. Beszéd nélkül sétálgattak sokáig a parkban s Berci volt az erősebb, ő szólalt meg:

- Ha haragszol, akkor azonnal szaladok a vendéglőbe, ahol cigányok játszanak. Én tudom, bevesznek a bandába s akkor mehetsz, ahova akarsz. Én urad szerettem volna lenni s te úgy bántál velem, mint az inassal. Láttad az oroszt, mennyi gyűrűje van, hogy bánik a pénzzel s mint szaladnak utána? Nekem nem volt se gyűrűm, se pénzem, se a nők nem taposták egymást körülöttem.

Camilla-Georgina fázósan-melegen nézett a cigányra, szinte elbarnult a szőkesége:

- De loptál s mi lesz abból, ha kiderül, hogy loptál? Hiszen nekem van pénzem, miért nem szóltál, miért nem kértél?

Estére nem mentek le a vendéglőbe, de lakásukba hozatták föl a diner-t. Berci, aki eddig soh'se mert beszélni, most hetvenkedett a pincér előtt. Három üveg pezsgőt kért az estebédhez s pénzét csörgetve nézett az asszonyra.

Az asszony visszanézett Bercire, de nagy megvetéssel, kissé borzongva, undorodva. A cigány szerette volna megfogni a Camilla-Georgina grófné nyakát s addig szorítani, amíg megijeszti.

*

Éjfél körül, amikor az asszony már csókolódzni akart volna, Berci kijelentette:

- Én annak az orosznak a gyűrűit akarom, be szép gyűrűk, azokat a gyűrűket akarom.

Az asszony, a nagyon szőke, nagyon lágy asszony mérhetetlen haragba jött:

- Te tolvaj, te zsivány, te cigány, örülj, hogy egy ilyen asszony rád néz, mint én.

Berci, a cigány, a pénzét csörgette s nagyon egykedvűen, harag nélkül válaszolta:

- Nem én kerestelek téged, te jöttél értem, te hoztál el ide. Igenis te vagy az oka mindennek, te vagy, te vagy az oka. Én látom, hogy nálamnál hitványabbaknak annyi gyűrűjük van, amennyi csak az ujjukra fér. Az asszonyok szaladnak utána, van pénzük, mit dobáljanak, van mindenük.

Camilla-Georgina nem tehetett mást, mint hogy torkaszakadtából ordítsa:

- Te tolvaj, te tolvaj, te senki, te haramia - s azután csókolni próbálta Bercit.

Berci végigsimogatta a szép, kövéres nőt, de nagyon hidegen válaszolt:

- Nekem a gyűrűk kellenek, a moszkvai ember gyűrűi. Itt lakik a szomszédban, az ajtó nincs bezárva, a gyűrűket le szokta szedni. Hozd el a gyűrűket, lopd el a gyűrűket s akkor megint szeretlek. Azóta már bizonyosan alszik, ha csak valamelyik szép nő el nem csábította, menj.

*

Udvarnoki Singó Berci cigarettára gyújtott s várta az asszonyt. Nem sokalta az időt, ami közben eltelt, de a maga barbár lelkében nagyszerűen mulatott. Hogy lám, ő lopni küldte az asszonyt, egy grófnét, s a grófné elment lopni, mert ő akarta. S ő ennek az asszonynak volt tehetetlen, nyomorult szolgája.

Egy óra, két óra, három óra, Udvarnoki Singó Berci cigarettázott. Három szobájuk volt s mind a hármat végig összejárta, de nem idegesen. Roppantul tetszett neki az új helyzet és dolog: ilyenek a grófnék, lopnak is, ha kell.

Majdnem hajnal volt, amikor Camilla-Georgina megérkezett. A hajnal decemberben, januárban s mindig csodaszép a Rivierán. A nagyon szőke asszony nagyon sötét, nagyon haragos, nagyon dacos és nagyon szerelmes volt. Hozta a gyűrűket, letette az asztalra s ő elnyúlt egy pamlagon. Onnan beszélt mámorosan, szitkozódva, álmosan, de szerelmesen:

- Te senki, te cigány, te aljas, gyere csókold meg a homlokomat, mert fáj.

- Várj egy kicsit, előbb a gyűrűket húzom föl.

Berci fölhúzta a gyűrűket, gyönyörködött bennük, magában, az életben, az asszonyban. S azután a pamlaghoz sompolygott s megcsókolta sokszor-sokszor az asszonyt. Már nem tudták, mit mondanak egymásnak, de járt a szájuk:

- Te rossz, te tolvaj, te senki, te egyetlen, te szép.

Ezúttal már az erkölcseik közösültek, de másnap óvatosságból elutaztak Kairóba.


A ZENÓBIA FALUJA.

Zenóbia óta egy kis faluban a Maros táján csizmában járnak a parasztgyermekek. Magyarok és oláhok, még Szent-György napján is. Ugyane faluban nagy öröm a leánygyermek s az iskolában a fiúk a nénjeikkel szoktak dicsekedni. A nénjeik Budapesten, Aradon, Nagyváradon és még messzebb élnek.

Ez tehát Zenóbia óta van így e faluban. Egy régi nyirkos, mérges tavasszal úgy hullott a faluban a gyermek, mint a légy. Csak a Zenóbia kis öccsét kerülte el a gyilkos láz. Mert Zenóbia Kolozsvárról csizmát küldött a fiúnak.

Ez a tavasz s a Zenóbia csizmái fölnyitották az emberek szemét. Megtanulták, hogy milyen áldás a leány. Ezóta, aki teheti, elbocsátja a leányát a világnak. Inséges, szomorú, zsellérek kis népe tesped itt viskókban. Hadd hozzanak a kincses világból egy kis áldást ide is a leányok.

Zenóbia még él s ő a falu nagyasszonya. Hazajött és férjhez ment szépen, rendesen annak idején. Unokái vannak számosan s családja bizonyos jólét révéből szemléli a falut. Zenóbia pedig osztogatja szeretettel tanácsait. Ugyancsak szeretettel hallgatja meg őt is mindenki.

Valaki pedig rossz erkölcsök vádját ne kenje e falura. Zenóbia maga is példaképe volt a jó és hű asszonynak, mióta a világból hazakerült. Zord skót hegyek egy-egy falujában s holland zugokban lehet még csak ennyi becsülete az erkölcsnek. A leányok már korán álmodoznak világjáró kötelességükről, ha szépek. Jaj volna annak a leánynak, aki a Zenóbia falujában elbukik. Megható komolyság ül a lányok arcán. És sok a szép leány a Zenóbia falujában. Valamikor a zárdába készültek ily fehér leányok.

A falu legényei pedig már régen megszokták sorsukat. Az ő számukra a leányok nebántsvirágok. Csak a csúnya leányokhoz közeledhettek. Békésen várakoztak azonban a szépekre, amíg azok hazakerültek a világból.

Valami furcsa, komédiás úriasság mázát mázolták lassanként a falura a visszatérő leányok. Az emberek új dolgokról értesültek. Az életet új szempontokból látták. Uj, szinte udvari erkölcsök plántálódtak így ide a Maros tájára. Zenóbia s az óta a bizonyos kis csizma óta.

Néha csak látogatóba érkezett haza egy-egy leány. Cifrán, városiasan, selymesen. Ezek olyan sérthetetlenek voltak, mint Veszta papnői egykoron. Idő előtt házasságot ajánlani egy ilyen leánynak: nagy bűn volt.

A leányok pedig mentek és jöttek. Akik távol éltek, küldözgették ajándékaikat családjuknak. Pénzt, ruhát és sok mindent küldözgettek haza a leányok. Volt ügye-baja a faluval a postának. Zenóbia faluja válósággal benne élt ezáltal a modern lüktető életben. Leányai, jó leányai által.

Mert jók voltak a leányok a Zenóbia falujában. Apjukat, anyjukat, testvéreiket szerették. Hamar és könnyű meghatottsággal sírtak. Soha se volt eset, hogy ellene szegültek volna a rendnek. Akit szülei a maguk gyámolítására a világba küldöttek, azok mentek. Szinte fejük köré lehetett képzelni a nagy kötelességek és nagy feláldozások szent glóriáját. Mikor pedig visszakerültek a faluba, meglelték s becsületesen megszerették a párjukat. Éltek odaadásban és munkában. És férjeiknek gyermekeket ajándékoztak.

Már-már a sír szélén állott Zenóbia. Bizonyosan nem félt a haláltól. A vén asszony szívében az a büszke nyugalom fészkelhetett, mely mindenfajta reformátor számára békességessé teszi a halált.

Talán érezte is, hogy nemsokára meghal s fájt neki, hogy Máriát nem láthatja viszont. Mária volt az ő legszebb unokája. Mária fölserdült, fehér szép leány. Tehát Mária is el fog menni valamelyik nénjéhez, aki a világban jár. És egy tavasszal, mikor a napverte kerti gyepen sütkérezett Zenóbia, elébe állott Mária:

- Nagyanyám, én férjhez akarok menni.

Mintha megrengett volna a föld. Mintha valami utálatosság szakadt volna a világra. A vén Zenóbia nem tudott szavakat lelni és sírásra fakadt:

- Kihez akarsz férjhezmenni, te elvetemedett leány?

- Ahhoz, akit szeretek.

Mária este nem kapott vacsorát. Sírt a Mária nagyanyja, az anyja s a nőrokonok. A férfiak káromkodva s fenyegető gyűlölettel néztek reá.

A hír elterjedt a faluban. Jöttek az asszonyok s szívére beszéltek Máriának. Hiába volt minden. Mária halkan és makacsul ismételte minden kérdésre:

- Igenis, férjhez megyek. Igenis, azé leszek, akit szeretek.

Forradalom támadt a Zenóbia falujában. Levelek jöttek távoli leányoktól. Intő, könyörgő levelek. Mária végre is győzött. Azután elköltözött az ura viskójába. Esküvőjükre alig nézett el valaki. Néma és szomorú megvetéssel gyászolt a falu.

Az esküvő éjszakáján pedig fölcsapott a láng. A falu ítéletet ült. Máriának és urának más faluba kellett költözniök. Kiperzselten menekültek innen. Mert Zenóbia faluja a hűtlenséget és erkölcstelenséget nem tudja megbocsátani. És Zenóbia faluja átkot küldött utánuk. Az átok fogott. Kis fia született Máriának, ki urával együtt szegény volt. Jött újra nyirkos és mérges tavasz. A Mária kis fia meghalt, mivel nem volt szegénykének csizmája.


JULCSA, SŐT JULIETTE.

Az Éjszakában bolyongtunk Péter és én. Péternek gonosz napja volt. Péternek sokrendbeli beszédére így kellett válaszolnom:

- Ön, kedves Péter, hűségről beszél nekem. Az én istenem áldja meg a maga gusztusát. Hát mondok én a hűségről egy gyönyörű történetet.

Letompítottam ekkor a hangomat. Ugy-e megbocsátják, ha zárójelekkel élek? A szégyen pirosságában égett Péternek arca is. Erkölcstelen történetet az ember csak zárójelekkel mondhat el Budapesten.

(Julcsa, sőt Juliette, különös változásokat tapasztalt rajtam. Vacsora után ittam a magam üveg-pezsgőjét s elszaladtam az orfeumból. Julcsa, sőt Juliette, nem helyeselte ezen új szokásomat. Aggódott miattam és ezt többízben közölte is velem. Igy szólott hozzám egy estén Julcsa, sőt Juliette:

- Szeretlek még mindíg, Endre. De különös elváltozást tapasztalok rajtad. Te bizonyosan egy úgynevezett tisztességes asszonyba bolondultál bele. Fiam, én nem féltékenykedem, de neked rossz véged lesz.

Tagadhatnám, de bevallom, hogy Julcsa, sőt Juliette jól sejtett.

Ám a hím embernek vastag bőrü pofája van. Haraggal adtam választ Julcsának, sőt Juliettenek.

- Mamám, te szamár vagy: ilyen ostobaságot én soha el nem követek.

Közben pedig majd megdögöltem az ifjú Róthnéért. Róthnénak az ura ügyvéd volt s válópörökben kiváló.

De tagadtam, tagadtam állhatatosan. Julcsának, sőt Juliettenek nem volt szabad tudnia a dolgot. Hogy tudniillik én meghalok Róthnénak egy pillantásáért.

Öleltük Julcsával, sőt Juliettel, ezután is egymást. Többet mondok: Julcsa, sőt Juliette, sohasem szeretett forróbban, mint ekkor. De volt a csókjában valami: valami átadás. Lemondás, átutalás, átruházás. Úgy csókolt engem Julcsa, sőt Juliette, mintha már a másé volnék.

Nagy szerencse szakadt reám véletlenül: Róth is az orfeumba járt.

Utálatos ember volt ez a Róth, de végre is a Róthné ura volt. Tűrtem és szinte szerettem őt a feleségéért.

Julcsa, sőt Juliette pedig nézett engem nagy szánalommal. Igaz és buja csókjait úgy hányta reám, mint máskor soha. Mégis: a csókjai búcsúzó csókok voltak. És ha Julcsa, sőt Juliette a szokottnál forróbban ölelt, nyugtalankodtam. Pedig ő sokszor ölelt szokatlanul forróan és sokszor juttatta eszembe Róthnét.

Vallatott néha engem Julcsa, sőt Juliette:

- Fiam, én tudok mindent: te már nem is alszol. Délelőtt tíz órakor szabadulsz tőlem, akkor szaladsz rögtön a korzóra. Ott lesed és várod Róthnét. Hiszen jól teszed. De mi a fenének vagyok én olyan kegyetlen Lichtenstein herceghez?

És nevettem, mert tudtam, hogy engem Julcsa, sőt Juliette nagyon szeret. Én tudtam, hogy Lichtenstein herceg hiába issza a legdrágább pezsgőket. Egyszer a Julcsa, sőt Juliette ajtaja elé hozta a cigányokat. Julcsa, sőt Juliette szállodában lakott. Az én nótámat húzták a cigányok. Julcsa, sőt Juliette, rendelte meg e nótákat. Sohasem szerettem olyan mámorosan Julcsát, sőt Juliettet, mint ezen éjszakán.

Sápadtam, sorvadtam közben. Mert nem lehet egy embernek büntetlenül szeretni Róthnét. Különösen ha mellékesen Julcsának, sőt Juliettenek a barátja. És különösen, ha Róthné kegyetlen.

Ám volt egy vigasztalásom. Nagy vigasztalásom volt nekem. Lichtenstein herceg sohasem volt messzebb a győzelemtől, mint ezidőben. Ha egész, elkobzott, kis birodalmát adta volna Julcsának, sőt Juliettenek, kosarat kap. Julcsa, sőt Juliette, engem szeretett. Akkor szeretett legjobban: most érzem.

Kérdezte tőlem egy bús esti órán:

- Miért nem vagy őszinte és becsületes hozzám, Endre? Nem fog téged soha úgy szeretni nő, mint én szeretlek. Csakugyan olyan kegyetlen a Róthné? Én nem akarlak téged józanítani. Talán csupán tehozzád olyan kegyetlen. Hiszen rettenetesen utálatos az ura, Róth. Tegnap nekem százas bankókat mutatott. És eldicsekedett nyolcvan asszonnyal legalább is. Azt hitte, hogy én erre rögtön behódolok. Ilyen ember asszonya ne szeretne téged? Téged, te édes, te jó, te bolond?

Én sírva adtam az őszinte választ:

- Nem akar engem az az asszony. Azt mondja, hogy fél az urától. Az ura hűséges kutyája neki. És nincs lelke, hogy az urát megcsalja.

Éltünk ily szomorúságban Julcsa, sőt Juliette és én.

Láttam és éreznem kellett, hogy ő mindent tud. De erőm kevés volt. És már járni alig tudtam.

Nézett engem Julcsa, sőt Juliette és szánt. Elbetegedett közben a lelkem is. Sohasem voltam féltékenyebb Julcsára, sőt Juliettere, mint ekkor. Egy késő estén mulatságban találtam a leányt. Róth ült mellette és kiürített pezsgőspalackok árulkodtak körülöttük.

Felém fordította arcát Julcsa, sőt Juliette. Szomorúbb, megkapóbb leányarcot csak álmában lát az ember. De csak egy percig. Aztán Róth úr vállára hajtotta a fejét. Egy trágár nótát énekelt Róthnak és nekem.

Másnapon sokkal barátságosabb volt hozzám a korzón, mint egyébkor, Róthné.

És napról-napra nőtt a Róthné barátsága. És napról-napra szomorúbbra változott Julcsa, sőt Juliette.

És megérezte Julcsa, sőt Juliette, hogy mikor volt hozzám kegyes Róthné. Ez nap estéjén veszettül mulatott Róthtal. Mámorosan, tüzes arccal jött a Róth asztalától az enyémhez. Megcsókolt, megcsókolt: nem is csók volt ez. Élet, üdvösség és elkárhozás. Aztán így szólott hozzám:

- Most pedig ne kerülj soha a szemem elé. Hamarabb szeretek bárkit, mint téged. Az isten áldjon meg, Endre.

És visszament Róth asztalához és megcsókolta szilajon Róthot.)

E történettel feleltem Péternek, ki nekem ostoba órában hűségről beszélt. Sok találkozásom volt már az asszonnyal. De hűségesebb nőt nem láttam, mint Julcsa, sőt Juliette volt. Vajjon él-e s hol van?