ELDORÁDÓ

 

Van egy ország: Eldorádó,
Innét a nagy Királyhágón,
Kelletig van benne minden,
Az nem is kell, ami nincsen.
Boldog egy nép aki lakja:
Árnyékon a legyet csapja.
Búzájától, mikor terem,
Dohossá lesz minden verem
S mind magának kell megenni,
Mert nem tudja hová tenni.
Ha pedig nem termett elég,
Eladhatja mind, vagy felét:
Bezzeg akkor van vevője
S jó hasznot kapar belőle.
A kenyérre, a haszonra,
Mellyel tele zsebje, gyomra,
Fel is önthet, mert az ecet...
Isten bocsáss!
Ez ráfogás:
A sok jó bor rajtaveszett.
Vagy ha nem bort - vizet ohajt,
- Boldog ország! - az se nagy baj:
Egyet sem lép érte lába,
Felmegy a víz ablakába,
Vagy az isten fellegébül,
(Míg új háza fel nem épül)
Ingyen ömlik a nyakába.
De ki bolond innék vizet?
Bort ihatik, mégsem fizet:
Sőt - aranykor tért-e vissza? -
Még fizetnek amért issza!
Részeg fővel ha lefekszik,
Elhorkolhat holnap estig:
Más kisöpri háza táját,
Fel sem költi a gazdáját;
Más megfeji a tehenét,
(El sem viszi, csak a tejét);
Mindent más csinál helyette,
Úgy álmában, mint imette;
S bízta másra, vagy nem bízta,
Mire ébred, minden tiszta,
Minden megvan, minden jól van
(Csak a borju nincs az ólban);
S minthogy tenni
Már nincsen mit,
Legfölebb fejét vakarja
S száját tátja... ha akarja.
Másutt tán nem is képzelik:
Ott a szájtúl mennyi telik,
Úgy hogy a kéz és az elme
Szinte rozsdát kap, heverve,
Mert csak száj kell és nagy torok,
Hogy rendin menjen a dolog.
Száj kell hozzá, hogyha raknak
Füst-alapot légváraknak;
Szájjal áldoz a közjóra
Az országnak dús lakója;
Hát a hazát - oh! azt pedig
Majd megeszik, úgy szeretik -
Mégse tettel: szájjal védik,
Pipálgatva örökkétig.
És valóban - amely ennyi
Jó dohányt bír megteremni -
Méltó is, a hon javára
Bátran kelni szál pipára.
- De ki győzne mindent hosszan
Elsorolni, ami ott van?
Az iszonyu boldogságot,
Milyet ember sose látott?
Aki Tamás a dologban
És akarja tudni jobban,
Menjen oda, üssön tanyát,
Nem kérdik ott apját, anyját;
Boldognak, boldogtalannak
Uraságot, földet adnak.

(1848)


EPISZTOLA PETŐFIHEZ

 

Imádott barátom, jó Petőfi Sándor[*]
Szives üdvözlését ime küldi Jean d'Or.
Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,
De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!
Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél;
Kedves ostobaság mind, amit e beszél,
És a sok giz gaz közt, ha ugyan jól értek,
Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!

Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt,
Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit,
És evvel döntődik ama szörnyü per el,
Melyet amint írod, Európa perel.
Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott,
Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot.

Hogy Murány a cenzor körme között vagyon,
Oh ennek tudása nékem becses vagyon;
Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza
Mária beszédét szépen kistrichlázza,
Hogy pedig ne legyen a szivem alján lom,
Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.

Máskép igen jól van a te komád asszony
De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony,
Komám asszonyt pedig az isten éltesse,
Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.
Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott;
Küldünk e levélben egy trillió csókot.
Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt,
Kit lelkedbe szárnyas geniuszod lehelt,
Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had,
Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.

Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal
Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;
Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,
Melyet szárnyaira száguldó szél vészen;
Kedves komám asszony kezét tördelve sír:
"Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,"
Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el,
Mintha tele volna szíved forró mésszel.

Látom a derék hőst, ahol villog kardja:
"Ist das Schwert zum Fechten?" "Mellyik? Ez a kard? Ja."
Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak;
Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;
Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent;
Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.

Dumb Show.

Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött csizmás magyar
huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig
kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig,
onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok
ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a
győzedelmest. A hős juhászbundát terít le s borostyánai árnyékába
heveredik.

(Dumb Show exit.)

És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;
Homlokára tűzik a diadal babért:
Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;
Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.
Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked
Viselt dolgaidról XXIV éneket.

(Szalonta, 1848. febr. 6)

[*] Jelen költemény méltó utóda dicsekszik lenni "Dido panaszának",
melyet még a boldog emlékű Magyar Kurír úgy dicsért fel 1790-ben,
hogy annál egyenesebb magyarsággal írt verset nemigen olvasott az
előtte ismeretes nyelveken. A. J.


AZ ALFÖLD NÉPÉHEZ

 

Előhangja egy el nem készült költői beszélynek

Ti, kikért teremnek a búzakeresztek
S rózsává pirított fehér cipót esztek,
Ti a gazdag alföld édes gyermekei!
A felföldre is jó néha tekinteni.

Tudom, böcsmérlitek a görbe tartományt,
Nem adnátok érte egy jó pipa dohányt,
A patkót sem állja vad lovatok lába,
A kereketek sem tanult kalodába.

Tudom, szeretitek látni a kék eget,
A napot, hogy' űl el tekenője megett;
S a csillagokat, bár meg nem olvastátok,
Egy híján szemlélni mintegy átallnátok.

Szerettek a síkra heveredni hanyatt,
Kalap levén vánkos a fejetek alatt,
Nézni a fiastyúk s göncölszekér felé,
Olykor-olykor el is andalodni belé.

S ha néztek fölfelé, néztek balra jobbra
S nincs egy földi fűszál, mely rátok hajolna
S mindenütt, mindenütt csupán eget láttok:
Ti is égben vagytok akkor, azt tudjátok.

Szeretitek látni a szép hajnal tövét,
Hol a kerek földhöz tűzi bársony övét,
Legszebb, legpirosabb ott az ég almája,
Púpos hegy körösleg be nem harapdálja.

Hát mikor félszemmel egyenest néz a nap
A sík puszta színén: mint örűltök annak!
Ugy-e, attól félti és azért néz széjjel:
Nem pattant-e rajta domb az elmult éjjel?

Szerettek ti mindent és örömmel tölti
Szíveteket minden, ami csak alföldi:
A puszták havasát, a fehér gulyákat,
A puszták tengerét, a szép délibábot.

És a mozgó tábort, a nyerítő ménest,
Mely elláthatatlan az ember szemének;
(Mert csürhe nálatok s nem ménes a neve,
Ha napi járóföld nincs a kerűlete);

A szép sík földeket, egyenesre szántva,
Mert ti nem szántatok dombos bogárhátra,
A zöld vetést, melynek széle-hossza nincsen,
És az áldást rajta, ha megadta Isten.

Mindezt kedvelitek igen-igen nagyon,
Mivelhogy e dolog véretekben vagyon;
Mert alföldi magyar, nem tót, a nevetek,
Mert tejmézzel folyó lakhelyet nyertetek.

Nem volt ez mindég így. Nem a békés rokon
Hanem ellenség járt téres pusztátokon:
Elvetett az ember, de nem takart soha,
Lábán nyomtatá el török s tatár lova.

Elnyomtatta, mondom, s ujra elvetette,
Vadul termett aztán más idén helyette,
Szegény bujdosóknak vadul termett annyi,
Hogy hosszabb kín után fogtak éhen halni.

Sokszor annak, akit utolért a halál,
Kizöldült szájában a kövér búzaszál,
Jött utána másik, a kalászt leszedte
És az isten-adta, elhalt, mig megette.

Hiszen hallottátok a futásnak hírét:
Futott ám a gyáva, mert féltette bőrét:
De kemény csatára keltek az erősek,
Zsíros földeteken elhulltak az ősek.

Nincs is más hegyetek, mint sok oly testhalom,
Melyben egy egész had eltemetve vagyon,
Mikor már kikezdé farkas, holló, kánya,
Török és magyar test egy gödörbe hányva.

Akkor a széttépett seregek foltjai,
Kiket az ellenség hagyott hírmondani,
Kerülék a pusztát, a perjés parlagot,
Délibábján kívűl kit minden elhagyott.

Mentek fölkeresni ama sziklatetőt,
Hol a sas kinyúló csupasz kövekre költ,
Elzavarák a sast, tojásit megették,
S fészke helyén váruk alapját vetették.

Ily sziklavárakban maradt fenn a csira,
Mely most az alföldön buján hajt annyira,
Mikor rozsda vert ki sarlót, ekét, kaszát
S éhen-szomjan védte a magyar a hazát...

(1848)


NEMZETŐR-DAL

 

Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat garajcárom...
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.

(1848 ápr.)


EGYESÜLÉS

 

   Az, mi a költő lelkének
   Álomkép gyanánt
   Lengett a távol jövendő
   Tündér fátyolán;
   Az, miért epedt a honfi
   Soká, hasztalan,
   De nem hitte, csak mutatta;
   Hogy reménye van:
Az többé nem álom, nem kétség homálya:
Ismét egy a magyar kettévált hazája!

   Magyar nép, igaz rokonság
   Túl a bérceken,
   Mik sötéten ott kékellnek
   Világos egen;
   Osztályosunk jóban, rosszban,
   Kölcsön támaszunk:
   Benned, bárhogy' hány-vet a sors,
   Nem csalatkozunk.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

   Most szeressük, mert ki tudja
   Felőlünk mi áll
   Írva a végzet könyvében:
   Élet vagy halál?
   Oh, ki tudja, nincs-e bennünk
   Rejtve már a mag -
   Hogy a csak most egyesűltek
   Együtt haljanak,
Mint egymásra ismert ölelő testvérek,
Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...?

   Nem, nem! - Élni fog a nemzet,
   Amely összetart:
   Kit önvétke meg nem hódit,
   Nem hódítja kard.
   Megbünhödtük ősapáink
   Vétkét súlyosan;
   Napjainknak, a jelenben,
   Csak erénye van,
S az erényes nemzet jutalma nem égi:
Földön jut dicső és hosszú élet néki.

(1848 máj.)


A RODOSTÓI TEMETŐ

 

Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek,
Képzelet! s világits éjek éjjelébe;
Messze, határin túl sok rabszolga népnek,
Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,
Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.

Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje
Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje
A szivet, ha régen, régen elhamvadott?
Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,
Feltámasztja-e más, mint a költő álma?

Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,
A Mármora tenger kebelén ringatja;
Egyhangu morajjal dalt susog magában,
Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag,
Az álommal ők is alig-alig birnak.

Elsohajt a lágy szél, mely a tavaszt hozza,
Elsohajt a vízen és a partra téved:
"Ébredj, fű-fa, ébredj!" halkan ezt sugdozza, -
S ime, fűben-fában megmozzan az élet;
Megmozdul az élet, felül, a kopáron:
Csak alant a sírban örökös az álom.

Ők alusznak ottan, a számkivetettek.
Idegen hazának földe tesped rajtok.
Elhagyák honukat, a soká védettet,
Melyet pártos önzés megtörött, lehajtott.
Elhagyák a szép hont, őseik lakását,
Hogy ne látnák annak végső vonaglását.

Ott vártak sokáig, noha nem reméltek.
Nem volt kitől várni, csak a véletlentül.
Hazájok szerelmét, ezt az örök mécset,
Kebelök mélyében ápolgaták szentül;
Addig ápolák, hogy annak is vége lett;
Eltemeték egymást, idegen part felett.

Ám hívek maradtak az utolsó percig,
És szabadok, nem mint a hon többi népe. -
Most a kis csoport sir már fel sem ismerszik:
Új meg új tenyészet rendje nőtt fölébe,
És, hogy föl ne leljük a nehány szent házat,
Földig egyengette egy zsarnoki század.

Éjfél van a sirban, éjfél van felette;
Búg a Mármora, búg, tompa lágy morajjal.
Hirtelen szél támad, a hullám felretten:
Zúg a Mármora, zúg, riadalmas zajjal;
Zúg a tenger, az ég tűz szemei nyilnak,
Haragosabb fényre gerjed minden csillag.

Egyszersmind keletről, hol a nagy Isztámbol
Mélyen alszik, mint az elgyötört rabszolga,
Hős alak közelget; arca, szeme lángol,
S megharsan beszéde, a sírokhoz szólva:
"Fel, fel, ti halottak, éjféli menetre!
Rákóczi Ferenc hí, a szabadság lelke."

És amint a szózat ereje megdördült,
Lenn, a süket mélyben, tompa visszhang éled,
Mintha most riadna serkentőt az a kürt,
Mellyel idéz majd az utolsó itélet:
S emelkednek onnan, erőre hajolva,
Sötétlő alakok, mint megannyi fejfa.

Szótlan seregelnek fejedelmök mellé
Hívei, kik egykor vele halni jöttek,
Kikben a mult század lelke megismerné
Csákit, Zait, Mikest, Pápait, és többet;
Radalovics papot, kiknek, mig napja múl,
Nem a neve hangzott - szive vert magyarúl.

"Miért buslakodtok, némán vesztegelve?"
Hallatszik megint a fejedelmi szózat,
"Nincs többé bilincsen a szabadság nyelve,
Mint az ég haragja, oly hangosan szólhat,
Hogy, mint nyárfa lombja, mit az ősz letarlott,
Reszketve lehulljon, ha ki van még, zsarnok.

Nem érzitek-é a körülfolyó léget,
Mint emel, mint éleszt, mint ragad magával?
Fölvet az ár; a föld egyre alább mélyed...
Vitetünk, száguldó szélnek rohamával.
Vigan, ti halottak, ti számkivetettek!
Most mindenki vígad, csak az ármány retteg.

Vigan, ti halottak! fel, az ős Budára,
Honnan visszatiltott egy százados átok;
Még áll, még erős a nagy királyok vára,
Még tisztelve néz rá élő unokátok;
Még van szív kebelben, és erekben van vér,
Mit az eldőd büszkén sajátjának ismér."

Fel, fel!... És mint vésztől űzőbe vett felleg,
Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor;
Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet,
El-elkapja mintegy a szél s viszi távol,
Majd halomra sepri, majd elmossa őket,
Valamint a félénk, bujdosó felhőket.

Alattuk a völgyek, erdők néma lakja,
Mik szállást az éjnek oly örömest adnak,
Alattuk a Duna csillámló szalagja,
Városok, helységek, sorra elmaradnak;
Nem soká feltűnnek a budai ormok,
S a Mátyás nevéről neveztetett csarnok.

Csend van a tetőkön, csend a völgy lapályin,
Megszűntek zajogni akik ottan élnek;
Nyugszik durva kövén vagy selyem párnáin
A test, tarka bábbal játszadoz a lélek:
Gyötrelem, kéjelgés, szerepök felváltva,
Ez kunyhókba siet, az dús palotákba.

Most, amint a sírok hős népe közelget,
Dobban a nyugvó szív és sebesebben ver;
Egy álom magaszt fel minden földi lelket:
Őket látja, őket hallja minden ember;
Túlvilági álom ez - nem szabad holnap
Emlékezni rája gyönge halandónak.

De nyomát bevési a lélekbe, mélyen,
Oda, honnan a vágy, a sejtelmek jőnek,
Mik diadalt ütnek a számvető észen
És megváltoztatják rendjét az időnek,
Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely
S bámulja a lelket csodás ösztönével.

Oda vési nyomát e magasztos álom:
Képei ködmását, hangjai visszhangját,
A lejtő csoportot fenn, a magas váron,
S dörgő éneklését, a szabadság dalját,
Melyből a szeleknek szózatos fuvalma
Ezeket hozá el a veszendő lantra:

1

Ébredsz-e már, ébredsz-e már,
Erős apák romlott fia?
Vagy nálad a halottnak is
Előbb kell föltámadnia?
Küzdésre! halld, a kakasok!
Rövid a nap, a munka sok.

Mit fürösztöd gyáva könnyel
A multat, ez ó emléket?
Hah! nem ilyen áldozatra
Szólit a kor lelke téged:
Nem langyos vizet, - meleg vért
Kell áldoznod a jövőért.

Kidőlt, száraz törzsök a mult;
A jövőnek vagy te magva,
Szunnyadó mag, eltemetve,
Tespedésben megrohadva:
De a csíra még erőben:
Mért ki nem hajt lombja zölden?

2

     Mily hangok a völgyben?
     Megzendül a vér,
     A szívdobogásból
     Vídám zene kél!
     Láncok szakadoznak,
     Kard, kopja zörög;
     Fuldoklik az önkény,
     Álmába' hörög.
Vad kétségbeesés fölveri a palotát,
S börtönből szabadult sohaj üldöz
     Gúnyhahotát.

     Föltámad az élet,
     És él a halál:
     Pajzsán a szabadság
     Szent címere áll.
     Eljő a reménység,
     És eljön a hír,
     Eljő a dicsőség;
     Rámosolyg a sír.
Ujjongass ma, öröm! él magyar, áll Buda még!
Nem hint szennyet apái porára
     A maradék.

3

Mégis, ha úgy lenne, mégis, ha ők
Máért cserélnék el a szebb jövőt?
Ha vennének rabságot kincseken,
S igába tolná őket idegen?
Ha félbehagynák a díszcsarnokot,
Melyet kezök már félig felrakott,
Hogy légyen az hitvány férgek tanyája,
Zúgó vihar rakja fészkét reája?

Mégis, ha győzne resteség, viszály,
S fajulnának saját vétkök mián?
Ha elfelednék a küzdelmeket,
Melyek fönntarták ezt a nemzetet?
Ha elfelednék, mily soká dacolt
Erőszak ellen ím e kis csoport,
S midőn legyőzték sem kellett a béke:
Önkénti számüzés lőn menedéke...?

4

Úgy rontsa meg őket az átok!
Úgy jőjön az éjszaki orkán
Kicsavarni tövestül a tölgyet,
Mely ezredig állt a hegy ormán!
Vagy jőjön a tenger. Az örvény
Tegye lábát csontjaikra
Körtáncot lejtve fölöttük...
S hahotázzon rá a szikla.

Mindent, mit e nemzet
Tőn, gondola, érzett,
Mit róla az ősz hír
Évkönyvibe jegyzett,
Törüljön el onnan
Örökre a nemlét;
És ne legyen emlék,
Melyből az utókor
Sejdítse, gyanítsa,
Hogy itt magyar élt...!

5

Szörnyü, szörnyü...! szűnj meg, átok;
Várakozz' még, elsiettél;
Míg aludt, nem halt meg e nép:
Hát most veszne, mikor eszmél?

Nem! - Az ősök lelke lengjen
Köztük, és buzdítsa őket;
Az lehellje új életre
A csatában elesőket.

Börtön a sír: börtönünkbe
Mért sietnénk többé vissza?
Várjuk el, míg a szabad lég
Könnyü testünket felissza.

Akkor ők mibennünk élnek:
Mi leszünk az a lehellet,
Mely győzhetlenül kitartja
A tusát a zászló mellett.

És a nemzet, e derék faj,
Dicsőségünk gondos őre,
Multja kincs-aknái felett
Élni fog örök időkre.

-----

Ekkép énekeltek a sír jövevényi
S délcegen lejték a kisérteti táncot.
Dalukat az égnek morgása kiséri;
És mire a végső hang is elhullámzott,
Szétfoszolnak, mint a völgyi szőke pára,
Melyre rátekintett a nap egy sugára.

Harmadszor kiált most a szárnyas őrálló;
Fölreped a hályog a keleti égen,
Szürkül az ég alja, s mint sürű pókháló
Délre és éjszakra halvány sugár mégyen,
Melyet visszanyomni az éjjeli ködnek
Duzzadó felhői folyton erőlködnek.

Majd a szürke sugár győz a viadalban,
Halovány orcája pirosabb színt ölt fel;
Vértenger lesz a lég... és az ember abban
Úsz véres arcával és véres kezével...!
De kigázol a nap, fényesen, melegen,
Hogy uralkodjék a felhőtelen egen.

(1848)


EGY ÉLETÜNK EGY HALÁLUNK

 

"Muzsika szól, verbuválnak,
Csapj fel, öcsém, katonának!"

Muzsika szól: dörög a menny,
Bömböl a szél nagykeményen,
Zimankó gyül a hazára:
Ébredjetek valahára.
     Egy életünk egy halálunk:
     A veszéllyel szembeszállunk!

Összeröffent rác, cseh, német,
Hogy felfalja ezt a népet,
Ezt a népet, akit itten
Ezer éve tart az isten.
     Egy életünk egy halálunk:
     A bitanggal síkra szállunk!

Ezer éve, nem ma-holnap,
Tűrjük itt, csak úgy lakónak,
És ehol még felülfordul!
Ki a házbul... a pitvarbul!
     Egy életünk egy halálunk:
     Jaj nekik, ha mi kiállunk!

Itt élődött, hízott rajtunk,
Mellé ült ha kitálaltunk,
Zsírunk ette, vérünk szopta,
Hogy testvérünk, azt hazudta.
     Egy életünk egy halálunk:
     A cudarral szembeszállunk!

Ősapánk jól földhöz verte,
De azt, látom, elfeledte;
Most megint feltürte ingét,
De mi vágjuk földhöz mindég.
     Egy életünk egy halálunk:
     Jaj nekik, ha síkra szállunk!

Azt mondják: nincs magyar haza.
Hohó! de nem addig van a;
Nem lesz magyar, az meglehet,
De titeket még eltemet.
     Egy életünk egy halálunk:
     Szép hazánkért kardra hányunk!

(1848)


A LEGSZEBB VIRÁG

 

Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Nem terem a kertbe', a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szivében
Az ember szivének legislegmélyében.

A gyökere pedig vértől nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.

(1848)


LÓRA...!

 

Lóra, magyar, lóra! most ütött az óra,
Nem is óra ütött: vészharangot vernek:
Tűz van! ég a házad! a világ fellázadt:
Most kell talpon állni a magyar embernek.

Északról, keletről, délrül, naplementrül
Az egész szomszédság mind ellened zendül;
Akivel megosztád falatodnak felét,
Legelébb is az köt készakarva beléd.

Ezt a szép síkságot, ezt a dús alföldet,
Ménedet, gulyádat irigyelik tőled;
Elhagyják a köves terméketlen rossz tájt,
S a tiéden vágynak tenni ingyen-osztályt.

Mutasd meg azért is, hogy e puszta róna
Halálthozó lakhely másunnan-valóra;
Vize, levegője van neki vesztére:
Szívfájást kap tőle s mind elfoly a vére.

(1848)


MIT CSINÁLUNK?

 

Földi! mit csináltok?
Kaszát kalapáltok?
Nem azt kalapálunk,
Fegyvert köszörűlünk.

A rendet a réten
Már levágtuk régen:
Megmártjuk kaszánkat
Ellenség vérében.

Szép piros harmatban
Fürösztjük kaszánkat:
Övig-övig vérben
Védjük jó hazánkat.

(1848)


 

errno: 2|errstr: mysqli::mysqli(): (HY000/2002): No such file or directory|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 117|

name: DB_OSZKfw_Exception|message: MySQL_Error(connection): No such file or directory|trace: Array| Stack Trace: #0 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(186): OSZKfw_DB->connect() #1 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(259): OSZKfw_DB->preparedQuery(Array) #2 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(374): OSZKfw_DB->_fetchSpecial('one', Array) #3 /var/www/mek2/oszkfw/application/controllers/ItemController.php(483): OSZKfw_DB->fetchRow('SELECT `status`...', '00597') #4 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(302): ItemController->IndexAction() #5 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(170): OSZKfw_ControllerFront->dispatch('../application') #6 /var/www/mek2/oszkfw/html/index.php(206): OSZKfw_ControllerFront::run('../application') #7 {main}|

errno: 2|errstr: mysqli::prepare(): Couldn't fetch mysqli|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 191|

errno: 2|errstr: OSZKfw_DB::preparedQuery(): Couldn't fetch mysqli|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php|errline: 209|

name: DB_OSZKfw_Exception|message: MySQL_Error(stmt): |trace: Array| Stack Trace: #0 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(259): OSZKfw_DB->preparedQuery(Array) #1 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/DBMysql.php(374): OSZKfw_DB->_fetchSpecial('one', Array) #2 /var/www/mek2/oszkfw/application/controllers/ItemController.php(483): OSZKfw_DB->fetchRow('SELECT `status`...', '00597') #3 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(302): ItemController->IndexAction() #4 /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Controller.php(170): OSZKfw_ControllerFront->dispatch('../application') #5 /var/www/mek2/oszkfw/html/index.php(206): OSZKfw_ControllerFront::run('../application') #6 {main}|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 291|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 291|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 329|

errno: 8|errstr: Array to string conversion|errfile: /var/www/mek2/oszkfw/OSZKfw/Error.php|errline: 329|