ALKALMI VERS

 

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

(1853)


ARKÁDIA-FÉLE

 

Én is Arkádiában... szt!
Magas hangból kezdettem -
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.

Hagyott volna édesapám
Gazdaságot kényeként,
Megmutatnám... de hiába!
Ág is húzza a szegényt:
Életében annyifelé
Protestál,
Hogy ha meghal, csak megáld, de
Nem testál.

Kutyabőröm nem hiányzott,
De hibás volt dátuma,
Bennem a tens vármegyének
Elveszett egy vótuma:
Ki tudja, ha e szavazat
El nem vész...?
Eh! feledjük, ostobaság
Az egész.

Volna a sors édesanyám,
Nem lennék én heverő;
Kebelemen, érzem, érzem
Mint buzog a tetterő;
Nyílna csak tér, - kész bennem az
Akarat -
Nyílna csak... hogy futtatnám az
Agarat!

Szenvedéllyel kezdenék nagy
Gazdaságot tartani;
Szőrin lábán... utoljára
Maradna is valami;
Megszámlálnám ami bejő
S meg' kimegy;
Ez aztán a mulatságos
Egyszer-egy.

Elpipáznék téli este
Kávéházban, névnapon:
Koppasztanám a madarat,
Ha már meg nem foghatom:
Fosztanám a tollat, tudni-
Illik a...
De amiről szólni sem po...
Litika.

Közdologban, ahogy illik,
Vezetném az ügyeket;
Nem esnék oly összejövés,
Hogy ne vinnék szerepet;
Nem esnék - azt minden ember
Hiheti -
Olyan vásár, sem országos,
Sem heti.

Pártolnám az irodalmat
Minden új év kezdetén;
Egyszer, igaz: hanem elég
Egy sütésből egy lepény.
Kis áldozat a hazáér'
Meg nem árt:
Megszörözném minden évre
A naptárt.

Szóval, oly sokat tehetnék,
Annyi pálya nyitva áll;
Élnék s halnék függetlenűl...
Amennyiben rajtam áll.
És nem volnék, ami vagyok,
Verselő,
Magyarosan: kapa-kasza-
Kerülő.

(1853. jan. 1)


ÚJÉVI KÖSZÖNTÉS[*]

 

Mint a Noé hű galambját,
Ki reménynek viszi lombját,
     Várnak engem mindenek;
Sok sötét arc lángra lobban,
Sok kebel ver hangosabban,
     Ahol én megjelenek.

Kérdik: van-e levél Tüge?
S kiki, amin szíve csügge,
     Arra gondol hirtelen:
Ez rokonra, jó barátra,
Az geschäftre, actiákra
     S hogy kél a rozs odafenn.

Ez, ha rózsaszín kopertát
Hoztam neki: egy sechsert ád,
     Máskép nincs becsűletem;
Amaz reszket, ha nincs frankó,
S bár majd fölveti a bankó,
     Rám kiált: nem fizetem!

Pénzt vár a diák gyakorta,
De ha atyja jól lehordta:
     Hogy reám néz, mily vadon!
Úrfi, legyen jó reménybe:
Nem búhattam a levélbe,
     Ahogy vettem, úgy adom.

Így bolyongok télen, nyáron,
Porba, fagyba, vizen, sáron
     Tisztem teljesítni kész;
És most boldog új esztendőt
Kíván szebbnél szebb jövendőt

                         Tüge Sándor
                         levelész

(1853)

[*] Alkalmi bolondság, de mely az illetőnek nem tetszett.
(N.-Kőrös). A. J.


DE GUSTIBUS

 

Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.

Egyszer mégis, (ha nem lopott),
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.

"Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?" - Hát ídeák
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.

"Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódorral mártom a theát."

(1853 jan. 2)


TÖRÖK BÁLINT

 

"Fohászkodik mostan
sok gyakor sírással
Asszonyfeleséged
az két szép fiával -
"

TINÓDI

Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség két felől szorítja,
Szívét a gond száz felől borítja.

Összegyüjti budai tanácsot:
"Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen, vagy keresztyén?"

Szól a biró nagy Isten szavával
Tizenharmad szék-ülő magával:
"Mire a nap még egyszer kisütne,
Német zászló lesz oda felütve."

Titkos éjjel a kaput kinyitják,
Magyar urak ezt nem is gyanitják:
Török Bálint, György barát, vezérek!
Kár alunni mostan a vezérnek.

Nem aluszik a barát, felébredt;
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
Takarodik a várból előle.

Jár a barát postája, követje,
Szolimánhoz titkos üzenetje; -
Maga Bálint csak morog; csak ümget
"Ez is elád maholnap bennünket!"

Sárga lovát nyergelik atlaszra,
Úgy robog a budai piacra,
Nagy sokaság közibe úgy léptet:
"Halljátok ezt ti budai népek!"

"Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát - gyilkolom a fattya! -
Kettő közül egynek is feladja."

- "Áruló az, áruló a neve,
Verje meg a magyarok Istene,
Aki Budát közülünk feladja,
Török Bálint szavát nem fogadja."

Érkezik a vad pogány, sereggel:
György, a barát, összesúg ezekkel;
Maga Bálint, ha szivből, ha szinre,
A basának dolgozott kezére.

"Két ellenség a Duna-két-parton:
Kevés annak az én egy jó kardom:
Egyiket a másikkal - hiába!
Ahogy lehet" - gondolja magába.

Hétfő napon hajnalhasadáskor,
Veresebb az ég alja, mint másszor;
Hajnal előtt a Szentgyörgy terére
Vágtatott a magyarok vezére.

Ágaskodik jó lova magasra,
Kukorékol a csaták kakassa;
Hej! mit akar a Bálint ma reggel
Török-magyar egyesűlt sereggel?

Amit akar meg is teljesíti,
Hajnali szél zászlaját röpíti,
Maga pedig kardját emelinti
Török Bálint, jó vitéz, Enyingi.

Széles a víz a Duna árkában:
Ne menj neki, bolond cseh, vaktában!
Nekimenne, ha partja se volna,
Vize helyen pokol tüze folyna.

Fut a vezér maga is, vesztébe,
Beletört a gyalázat szivébe:
Szegény öreg! hogy ki nem huzhatta,
Futásában elvérzik miatta.

Török Bálint, jó vitéz, Enyingi!
Vitézséged ne mutasd nagyon ki,
Mert a pogány bizony megigenli,
Gonosz barát ellened ingerli.

Gonosz barát hitszegő tanácsa
Azt a vermet csak ássa, csak ássa,
Ki miatt lesz Budavár bukása,
Török Bálint hálóba jutása.

Győzedelmes ütközet elmulván,
Izeni a Szolimán nagy szultán:
"Fiam Bálint, magyarok vezére,
Jöszte hozzám ebédre; ma délre.

Jöszte hozzám az ország nagyával,
Izabella királyné fiával:
Atyja után én vagyok az atyja,
Árvaságát meg sem is siratja."

Gondolkozik a Bálint magában:
Nem lesz-e jobb maradni Budában?
Mintha sugná, valami azt mondja:
Ne menj, Bálint, a török táborba!

Király-asszony ellenben azt mondja:
"Török Bálint, te segíts bajomba:
Gyermekemet nem adom barátnak,
Szivében nincs érzelme apáknak.

Neked adom, hűséges jobbágyom!
Neked is van két fiad Torbágyon:
Mintha egyik volna most öledbe',
Viseld gondját, úgy adom kezedbe." -

Hosszas ebéd a török szultáné,
Hátra van még a fekete kávé;
Török Bálint tétova tekintget:
"Körülfogott a jancsár bennünket!"

"Nézz ki fiam, gyenge kis apródom!
Látsz-e nagy port a budai úton?"
- "A szombati kapuja kitárva,
Ott megyen a sok török Budára."

"Nézz ki megint, édes kis apródom:
Jaj Istenem, be szörnyen aggódom."
- "Izabella királynét csalárdul
Költöztetik kifelé a várbul."

"Harmadszor is nézz ki még apródom;
Oh! hogy erről tenni már nincs módom...
- "Boldogasszony tornya tetejében
Félhold ragyog a kereszt helyében."

Jő parancsa Szolimán szultánnak,
Parancsolja Verbőczi Istvánnak:
"Te fogsz lenni az ország birója;
Török Bálint itt marad egy szóra."

Parancsolja azután barátnak:
"A csecsemőt vidd el az anyjának,
Te fogsz lenni ország kormányzója;
Török Bálint itt marad egy szóra." -

"Hej! az a szó több-e mint egy másik?
Minek jöttem én azért Mohácsig!"
"Fiam Bálint, érjük el Eszéket:
Becsülettel hazaküldlek téged."

"Hej! az a szó hosszu már egy hétig;
Hosszu nekem Budától Eszékig."
"Fiam Bálint, ne tüzelj, várd sorra:
Hadd megyünk le, ne tovább, Nándorra."

"Nagy Szolimán! nagy a te hatalmad,
Nándor alól most tovább lecsalhat..."
- "Kutya voltál, az maradsz, de vason:
Láncot neki, hogy ne haraphasson!" -

Várja szegényt - beh mihaszna várja! -
Odahaza a szép két kis árva:
Minden reggel kimegy az utcára,
Édes atyját de mihaszna várja.

Várja szegényt szerelmes szép nője:
Ki-kiáll a magas könyöklőre;
Fehér képét ereszti karjára,
Úgy zokog, hogy mégse jön a párja.

Héttoronynak egy sötét zugában
Török Bálint üldögél magában;
Ifju korát a vénség megszánja,
Megérleli s a halál levágja. -

(1853 jan. 21)


V. LÁSZLÓ

 

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
     Csikorog élesen.

"Ki az? mi az? vagy úgy -"
"Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
     Az veri ablakod."

A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
     Budának tornyiról.

"Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?"
"A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
     Csupán a menny dörög."

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
     Ereszkedik alá.

"Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -"
"Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
     S a gyermek, az fogoly."

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!"
"Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
     Nincsen, uram, sehol."

A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
     Rengetnek a Dunán.

"El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb."
"Miért e félelem?
Hallgat minden elem
     Ég s föld határa közt."

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Messze még a határ?
Minden perc egy halál!"
"Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
     A gyermek, a fogoly."

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
     S villámlik messziről.

"Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!"
"Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
     Enyhít... mikép a sír!"

Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
     De visszajő a rab...!

(1853)


RÉGI JÓ IDŐBŐL

 

Elfolyt a méz a köpűből,
A köpű is romba:
Beléesett egy vén medve
Világfájdalomba;
Dirmeg idébb, dörmög odább,
Hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
Fiatal koromba!

Nem őrizte akkor a méh
Szuronnyal a mézet,
A szamóca és a málna
Bővebben tenyészett;
Nem volt ilyen hosszu a tél -
Alighogy a talpam
Fölfelé is, lefelé is
Egyszer végignyaltam.

Csöve nem volt a vadásznak,
Az oláhnak botja -
Sem pedig így megviselve
Bundám állapotja.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Barangolva bátran,
Kiskirályi méltósággal
Tetszésemre jártam.

Akkor minden tüskebokron
Nem volt ennyi fészek:
Mély odúból huhogtak az
Udvari zenészek;
Tele szájjal énekeltek;
Szélesen és hosszant;
Ez az apró sok csicsergés
Engemet csak bosszant.

No de 'iszen, bár nehezen,
Tűröm, amig tűröm,
Bölcseségem a világnak
Fogaim közt szűröm;
S ha nem akarja bevenni
A jó tanulságot:
Felfalom egy ásítással
Az egész világot.

(1853)


A HEGEDŰ

 

Víg legenda

   Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, -
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.

   Útközben egy csárdához értek,
Vendég ivott abban temérdek,
Azaz hogy mindenféle sok
Palóc, matyó fuvarosok,
Jó alkura, még jobb hiszembe'
Tehert szállítva Debrecenbe,
Bogárhátú, széles faru
Szekereik, mint egy falu,
Oly szanaszét, rendetlenül,
Hevertek az állás körül;
Míg a lovak, mint ünnepen,
Szélt vettek a széles gyepen
S nem látszanak busúlni rajta,
Hogy valaki el-, vagy behajtja,
Vagy eltévednek és soha
Nem lesznek a matyó lova.
Ellenben a jókedvű gazdák -
Ők úgyse' gondolnak vele:
Busúljon a ló - arra bizzák -
Hiszen elég nagy a feje;
A kancsó kézről-kézre jár,
Énekelik, hogy: isz - sza már;
Hallani zajt,
Hangos kacajt,
Szidalmat is, épűletest,
Rohadt beszédekkel vegyest.

   Péternek mindez új dolog,
Szeretné látni, hallani
Kissé közelről az egészet,
És, mintha vonná valami,
A csárda felé sompolyog,
Gondolva, hogy tán csak benézhet.
Aminthogy rögtön is bement,
Urának ellenére, ki
Szelíd hangon így szólt neki:
"Ne menj be, Péter!"
Nem mondja kétszer;
De, büntetésül, hogy bement,
Hátára hegedűt teremt.

   S alighogy a küszöbre lép,
Alig fordúl egyet elébb,
Midőn körötte, mint a méh,
Felzendül a garázda nép.
"Huzd rá! huzd rá!" kiáltja mind,
Dolgozván a sok itce, pint;
Az egyik a borát köti,
A másik pénzét csörgeti;
Furfangosabb elmével egy
A léces kármentőbe megy
S a fürge csaplárnét kivonja,
Szintúgy repít belé a kontya,
És táncra-billegőn a pár
Elébe áll, nótára vár.
Péter pedig csak néze szét:
Mirevaló minde beszéd?
A hegedű... az oly csodás:
Nem látja ő, de látja más.
Hiába szólt, hiába kért,
Hogy ő a nótához nem ért: -
Tűzre olaj a kifogás,
Kopasz mentség, szabadkozás.
És már nőttön-növő dühök
Miatt a házpalló dübög;
Alant a ház pallója, fent a
Béketürő mester-gerenda;
Ütés ütésre, botra bot:
Veszedelmes egy állapot!
Én nem tudom, de gondolom,
Hogy abból Péter is kapott.

   Az Idvezítő ezalatt
Szép csöndesen tovább haladt,
S midőn elérte a tanitvány,
Feléje fordult, így tanitván:
"Kiváncsiság bűnnek fele,
A rossznak már nézése ront;
Ki szántszándékkal lett bolond,
Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
Józanság! a szavam, - de részeg
Ember elől én is kitérek."

(1853 ápr. 17)


A SÁRKÁNY

 

Egy roppant sárkány, - de nem az
Mely a mesék honában költ,
Nem is az a másik, melyet
Szent-György vitéz hajdan megölt,
Hanem legújabb nemzedék -
Szárnyaira emelkedék,
Hogy elhagyná a földi port,
Melyet a szél szemébe hord.
Aránylag óriás feje
Kétségkivül lángész jele,
Míg a derék s azon alább
Mindegyre keskenyűl a láb,
Mint jólszabott táncmesteré,
Mint a betűk között a V.
Két nagy szeme, szemöldöke
Holló-korom-éj-fekete,
Szakáll, bajusz is van elég,
S az arca berzseny színben ég:
Szóval: így szemre-főre tetsző
Volna - de egy kissé ijesztő.
Még ifju benne minden íz,
Még szívos az élet-csiríz,
Mely összetartja tagjait,
Különnemű darabjait.

Mert nem szabad felejtenem,
Mennyi különböző elem,
Hányféle rész s mily gyülevész
Foltjaiból lett ő egész.
Ott szárnyal egy sok tollu kóta,
Röpülni most tanúl egy óda,
Néhány "Balatoni Levél"[*]
Melyek hasát kinozza szél;
A délibábról egy mese,
Az: "Árnyék és szerelmese,"
Egy dráma, egy irány-regény:
Az a pokol mély fenekén,
Ez játszik a hold kerekén;
Egy festett angyal, mely repül,
De nem hinnéd próba ne'kül;
Egy költői kor-vázolat:
Hernhuterek Árpád alatt;
Egy műtani, széptani cikk,
A farka végén egy "kritik";
S mindezt bezárja:
"Változat a sphaerák dalára."

Mondom tehát, azaz hogy írom:
Sárkány barátunk emelé
Minde csodákat fölfelé,
Halványabb vagy szürkébb papíron.
S már elhagyá a háztetőt,
Hol a nagylábu gólya költ,
Már a kémény torkába lát,
Lenézi a jegenyefát,
Le a varjút, ki oly henyén
Tollászkodik a jegenyén.
Sőt a torony, ez óriás,
E legnagyobb auctoritas,
Bezzeg mereszti négy szemét,
Alig titkolja szégyenét,
Nyújtózkodik is, de hiába!
Ha szárnya nincs, mit ér a lába!
Mi haszna, hogy ott ül magas
Tetején a kevély kakas!
Mi haszna, hogy berzenkedik!
A sárkány túlemelkedik,
Mint egy merész királyi sas.
És még tovább is szállana, -
Megtetszett néki a tanya,
"Hol a villám foganzik és
Bölcsődala a mennydörgés."

Mindig felebb, mindig felebb,
A végtelenhez közelebb
Emeli őt ifjúi vágya,
"Hol a mindenséget belátja":
Be a falut és a mezőt,
Hol a kender vetése zöld,
Egyéb minden sárgulni kezd,
Sűrű a boglya és kereszt,
S a tarka dolgos nép a réten
Oly apró, mint tyúkok szeméten.
Ezek felé
Nem röstelé
Kiáltni mostan egy nagyot:
"Rám nézzetek: én sas vagyok."
S hogy elhiggyék: ismételé.

No, ezt ugyan nem hihetik,
De a beírt
Silány papírt
Mely föléjük emelkedik,
Aprója, nagyja
Ujjal mutatja,
Sőt némelyik gyönyörködik,
Egy tekintetre nem hagyja.
Hanem a sárkány többet várna:
Tapsot kiván, az kell neki,
Gondolja, hogy megilleti
Valamivel többecske lárma:
És míg a híg
Aetherbe' lóg,
Száján kitör e monológ:
"Hah, gyáva por a földtekén,
Maradj, vessz hát! megvetlek én.
Nincs-é nekem elég nagy szárnyam,
Hogy a sphaerák honát bejárjam?
Itt billeg az jobb s bal felöl,
Testem pehelyként viszi föl,
És még fölebb vinné, de meg-
Tartóztat e köldök-zsineg.
Mit? nem vagyok én az
Ég üstököse,
Pályámat a földhöz
Hogy semmi se kösse?
Föl, föl csak azért is!
Mindegyre fölebb!
S te nyomoru cérna.
Pokolba veled!"

Így szóla; és mikép a vad
Borjú, mely lenni vágy szabad,
Lesütött fővel
S minden erővel
Addig cibálja kötelét,
Amíg ott nem hagyá felét:
Úgy a mi sárkányunk tolá
A madzagot fel és alá,
Néha lecsap, néha pedig
Ugyan nekirugaszkodik.
Elannyira, hogy a zsineg
Szökéseit nem bírja meg, -
S amely eddig röptét feszíté,
Eget a földdel közvetíté,
Most elszakad
A kötelék
És ő szabad!
"Övé az ég."

De mint a széles szárnyu héja,
Midőn csirkét rabolni célja,
Vagy rá a cső nem puffra lő,
Ép oly irányt vesz mostan ő.
Teste könnyű, feje nehéz,
Szárnya fityeg, mint köntösujj
Szokott, midőn nincs benne kéz,
Avagy forgácsi a cégérnek,
Ott ahol árpanedvet mérnek -
Midőn zimankó szele fúj.
Repülne hajh! repülne ő,
De nincsen arra jó idő,
Ellenben van kilátás,
Hogy a fejét, mely földre húzza,
E pillanatban összezuzza -
Ami bizony nem áldás.
De mily szerencsés baleset!
Épen egy tócsába esett,
Hol míg elázik szárnya, farka,
(Mivel egyik se gutta-percha),
Tó-szélén egy vén Brekeke
Kár-örömmel így rekege:

"He! he! he!...
Lám: okosabb, mert biztosabb
Ide le;
Ne hidd, hogy a sas néz a napba:
Tamás voltam, leszek is, abba:
Csak földre néz, prédára les,
Nyúlat, juhot, libát keres; -
Mi a repűlést illeti:
Repülhet, szárnya van neki;
Én arra sem vagyok irígy,
Mert nála jobban ugrom: így!"
S valóba'
Hol a már széjjelázott
Sárkány gerince látszott,
Odazuppant, a tóba.

Melyik részen van itt az író? -
Úgy tesz mint a falusi bíró
Egy bonyolult kérdés fölött:
"Se neked - se neked nincs igazad
Valahol, a kettő között,
Keressétek az igazat!"

(1853)

[*] Dagályos levelek egy szépirodalmi lapban. A. J.


VÁGY

 

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.

Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.

Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.

(1853)


A VIGASZTALÓ

 

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei - gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

(1853)