KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET |
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem "két világ" csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te "világ-költő!"
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!
(1877 aug. 8)
MEDDŐ ÓRÁN |
Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.
Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja -
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.
(1877 aug. 9)
VÁNDOR CIPÓ |
Kinek nyúlfarknyi a reménye
S többé se kér se vár sokat:
A multban él, ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
- Mint rongya közt egy vén szipó[*] -
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.
A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért...
Tanulság: egy vándor cipó.
Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
"Megyek - kiáltám - vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!"
Ma fizetés-nap; húsz forintra
Jut húsz krajcár "proporció":
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja... egy vándor cipó.
Mondám s tevém; - a dél-ebéd már
A nagy országuton lele;
Sebaj! kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!... hátha rablók...
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőbe minden elfért:
A gárdrob és vándor cipó.
Egy bot talán jó volna mégis -
Ahol egy tört "lógó"-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a "bércnek!"
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándor és vándor cipó.
Kérdik: ki és mi? hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál.
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élc megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jólesik a vándor cipó.
Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Bucsút köhintve, megiramlva -
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös "ivó":
Ott deszka-pad lapít deszkává,
S párnám csak a vándor cipó.
Hanem a szép táj bűvöl így is,
Oh, ifju könnyedvérüség!
Ím ott dülőnkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
Csurgó kinál, oly csábitó!
Az útas keble megtelik... de
Bezzeg fogy a vándor cipó!
Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontúl, - visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés,
Ferdőzik az ecsedi tó;
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyű a vándor cipó.
Egy híd megől hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: "Útlevél?"
Az nincs bizony, - de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott,
Lévén maga, mint neve, Jó:
Így szabadult a "fogdmeg-eddmeg"
Körmébül vándor és cipó.
Égő homokban, itt a "város, -
Amott a nagy kollégyiom
Hátall ki, mint szamár a nyájból:
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy útcán (neve is "Csapó");
Pénz nincs, kerűlöm a "kenyér-sort":
Pedig hol a vándor cipó!?...
Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már útban egy egész hetem; -
Itt pap lakik, tán könyörűl is:
Bezörgetek - nem tűrhetem!
Elborzadék... ha rám rivallna:
"Pusztulj, csavargó, naplopó!"
S lekaptam újjom' a kilincsről:
"Adj lelket még, vándor cipó!"
Elérem végre a szülőhont;
Fedd és gunyol rokon; barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhancból nagyapó,
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor cipó.
(1877 aug. 11)
[*] Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. - A. J.
ŐSZIKÉK |
Olvasó, ha fennakadsz, hogy Ha virágok: a deres fű A virágnak nincs illatja, (1877 aug. 13) II Amit én a zugba jegyzék, Isten látja, az enyéim Mint Midás király borbélya (1877)
|
SEMMI TERMÉSZET |
No, kertész úr, ma szép esőnk volt:
Éled fű és virág,
Büszkébben tolja égnek a fa
Megifjult sudarát;
A levegő tisztán borul ránk
Mint egy opál-paizs;
Egy-két nap ittasan hever majd
Az útak pora is.
"Hja! lássa kérem, - az esőnek
Örvendjen a paraszt,
Nem öntöz, - vár buzát az égből
És kap helyette gazt;
Én bízom a kannába, csőbe,
Attól zöldül gyepem;
Eső!... mit ért az én szakomhoz?
Azt nem szivelhetem.
Ha vártam, elmarad; ha sok volt,
Hétszámra meg nem áll,
S nem mondhatom: no, zárd el a csőt,
Te Janó, te Mihál!
Tőből kimossa gyenge pástom,
Az út iszap, mocsár,
Virágim dúlva, - felkötözni
Egy héti munka vár.
Ha meg viharral, jéggel indult,
(Mi nála rossz szokás)
S fát tördel és ágyat lepaskol:
Van itt káromkodás.
Ezért mondom: hogy az eső oly
,Túlhaladt pont' ma már,
Mint főzni a nyilt konyha, - melyen
Vesződjék a szamár!"
Lám hova jutna a müvészet
Csak egy pár századig:
De közbe ront a vad természet
S belé kontárkodik.
(1877. aug. 17)
HÍD-AVATÁS |
Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."
A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán
-
Indúl a késő éjszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind!
vigan."
"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.
Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"
"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.
"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!"
--
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"
Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.
(1877 aug. 22)
KORTÁRSAM R. A. HALÁLÁN |
Kidölt immár sok ép, erős,
Ki velem indult és haladt;
Kevés itt fenn az ismerős:
Oh, mennyivel több föld alatt!
Reményem - elzárt völgy-fenék,
Nincs onnan út, kivezető;
Emlékezet üdítne még -
De az meg egy nagy temető.
Ott fekszenek távol, közel;
Egy-egy külön sír jeleli
Futó harcban hol estek el -
Mint a Horácok elleni.[*]
S én a pályán vagyok ma még,
Leggyöngébb a futók között;
Fenntart egy szálnyi tartalék,
Bár testem és lelkem törött.
Még elkerült ásó, kapa -
S tán engem a sors arra tart,
Hogy visszanézve, mind csupa
Sirhalmot lássak, ravatalt.
Most a tiédet hantolák:
Im, tőlem is rá egy göröngy!
Oh! hitte volna egy világ,
Hogy te elébb bucsút köszönj?
Egy nap derült volt rád s reám:
Nem várhatál még keveset?...
De sírunk sem lész messze tán,
Ha bölcsőnk oly közel esett.
(1877 aug. 25)
[*] A Curiatiusok. (Célzás a Horatiusok
és Curiatiusok viadalára,
amint e mondát Livius (I. k.) elbeszéli. A. J.
HÍRLAP-ÁRULÓ |
Mindenki annyit ér, ahogy
Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
Becsűlöm a szokását.
Hajnalba' már lót-fut szegény,
Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál - kit nem kinál,
Míg számonkint eladja.
Nem kérgesült bürokrata
Ő, aki - mintha ebnek -
Úgy dob feléd egy szót, irást,
S fittyet hány a tömegnek.
Ő nyájas, emberségtudó,
Megadja tituládat:
"Méltóságos" - "nagyságos" úr -
Amennyiről beláthat.
S hogy tudja kötni a gonosz!
Látszik, nem mái gyermek:
"Tessék, uram! győz az orosz -"
Kiált oda egy szerbnek;
"Tessék, uram! nyolc az ezüst,
Napoleon meg tíz ma."
"Győztünk, uram! mi, a török..."
Ha térdig ér a csizma.
"Kisasszony! a FŐVÁROSI...
Van benne hír, novella -"
"Ifj'úr, ni, hogy' áll Gorcsakoff
Tótágast, mint egy vella!..."
Ha nincs vevő, olvas maga
Egy harapást s tovább megy,
Hogy, majd ha lesz, ajánlattal
Megint győzhesse a begy.
Elkérkedik negyvennyolccal,
S nem hiszi, hogy hihetlen,
Hogy ő akkor több hirlapot
Árult el a "szigetben."
"Igaz, még csak suhanc valék,
De a torkom hatalmos:
"Friss MÁRCIUS-ból száz forint
Egy estve, itt, uram! No's?..."
De van mégis, kit ő lenéz,
Gyülöl, nem méltat szóra,
Haragszik rá, mint borbély az
Ön-beretválkozóra:
Ez "piszkos" ember, akire
Ránézni is utálat:
Nem egyenkint vesz hírlapot,
Hanem - évszámra járat.
(1877 aug. 25)
NÉPDAL |
Duna vizén lefelé úsz a ladik,
A ladik,
Róla muzsikaszó, guzlicaszó, csimpolyaszó
Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!
Piros almát eladják a budapesti
Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe' a piros arcu
Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!
Kevi csárda reggel óta tele van,
Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r--a volt.
Duna vizén lefele úsz a ladik,
A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
Hallatik:
"Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!"
(1877 aug. 28)
BONCZÉK |
Boncz urat, én dalom, el ne feledd!
Verebet fog, ha megénekeled,
Mert hiu a fiu rettenetes:
Hírre ha kap neve, szíve repes.
Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,
Sőt fia, Náci se mái gyerek,
De kifog ősz hajon, ócska koron
A pamacs, a kefe, bécsi korom.
Szép ösi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hívatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.
S merje tagadni akárki fia;
Hogy nem a fő arisztokrácia!...
Fiai, lányai mind csupa Boncz,
Kit csak az új divat ingere vonz.
Játszik evésben-ivásban urast,
Félre dehogy tesz egy árva garast.
Volna hat annyi a jövedelem,
Jelszava: "a kiadást emelem!"
"Piszkos" az őneki, nem "zsenerőz",
Aki - talán fukar és maga főz?...
Nem, hanem aki, - ha elveri mind, -
Ad neki ál-ökonómia-szint.
Már neki mindene drága legyen!
Hármat igér, ha te tartod egyen;
Tán nem is étel az, amit eszik,
Hanem az ár, ha magasra teszik.
Látszani, játszani vágy szerepet,
Otthon elég neki barna retek,
Mert mikor ingadoz a sulyegyen,
Tud takarítni, hogy - páholyt vegyen.
Élj "urasan", apa és fia Boncz,
S hogy ki ne essék szádbul a konc,
Sose köszöntsd a lenyugvó napot,
Ami kel, annak emelj kalapot.
(1877 aug. 30)
AZ ELAGGOTT FÜLEMILE |
Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne
is elköltözni, de nem
tud; csak gubbaszt az őszi fán; hű párját elvesztette, régi
dalait
elfeledte, megkisérti olykor, de közepén belésűl, abba
hagyja. Így
üldögél, vagy lomhán átrepül egyik fáról a másikra,
tépett fakó
köntösében; még a verebek is kicsúfolják.
(1875-1880 körül)
VÉGPONT |
Punctum finale
Sebtében eddig irtam;
Két hóra nem kevés;
Most, ím, erőt vesz rajtam
A régi csüggedés.
Hisz' szép a nagy önérzet,
Kivált ha igaz is,
S merészen győzi röptét
A szárnyas Pegaz is.
Az én ágaskodásom
Nem ér egy fakovát:
Csak a cigány vagyok, ki
"Biztatja a lovát!"
(1877 szept. 11)
MÉG EGY |
Mit is akarsz?... nézz az időre:
Ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.
Nyílhatnak a fán csalvirágok:
Nem lesz érett gyümölcse már; -
Hallgat minden dalos madár:
Csak - a beszédes liba gágog.
(1877 szept. 12)
ÉNEK A PESTI LIGETRŐL |
Kimentem a ligetbe újra
Hosszacska távollét után,
Hogy lássam: fűve, berke, útja
Minő hatással lesz reám.
Annak találtam most is, ami,
(Régóta búvom, s eleget),
Úgy összeillünk párosan mi:
Kopott ember, kopott liget.
Már útja is (kettő viszen ki)
Zilált kedélyhez jól talál:
Az árnyasabbat sok nép döngi,
És bűzös mint a döghalál;
A másik szép, de hő sugáru,
Oldalt paloták és - romok,
Kevély, nagy boltokban zsibáru,
S dűl Rákosról be a homok.
Ki a korral szeret haladni,
Vasútra váltja fel magát,
S örül, ha van hely felakadni
S úgy lógni ott, mint egy kabát.
De én rozzant szekérre űlök
Tized magammal (a baki
Trónt nem igénylem) - és repűlök
Hogy a velőmet rázza ki.
Ott, a kapun kivűl, leszállunk,
Illet szerénység mindenütt, -
Szerencse, ha - míg bétalálunk -
Egy fényes hintó el nem üt.
Benn, összevissza, minden sarkon
Kintorna, koldus, bűn, nyomor;
S hogy örömünk teljék a parkon:
Jó legyen a fül, szív, gyomor!
És mégis, a liget nekem szép,
Valahogy a lelkemhe' szól,
Ha elbolyongok félre, messzébb
A köznép tolongásitól;
(Nem az egy-ingre vetkezettet
Értvén csupán e név alatt:
Köz nép az is, mely toilettet
Fitogtatván, körben halad.)
Szabadság - és hogy biztos szárazt
Érzek, hat így rám; hogy e kis
Ligetből (bár maga kifáraszt)
Mehetnék a Tiszáig is!...
Keletre, mint a berki szellő,
Mely a lombok közt rést talál...
Keletre, mint az égi felhő,
Mely ott egy kedves sírra száll.
Szabadság - amelynek nevében
Tűröm, ha víg pünkösti nép
A "rendet" elnyomtatja szépen,
S le is fekszik, ha fűre lép;
Hogy itt nincs tábla, tilalomfa.
Vagy ördög hajt rá, ha van is;
Hajrá, fiúk!... ifjú koromba'-
Úgy tettem volna magam is.
Laptával ott kemény "bolhákat"
Oszt és kap egy sereg diák:
Itt "cica-játékot" találgat
És bámul e német világ;
Azt gondolom: a liba-pázsit.
Már nézem is: hol a ludak?
S a tó körűl a kép vonásit
Bevégzi néhány hattyu-nyak.
Egyszóval, én e ligetecskét
Így is, ahogy van, szeretem;
Örömmel töltöm itt az estét,
Egész majorság ez nekem,
(Más nincs is a kerek világon.)
Itt látom az év szakaszát,
Mikor hajt rügy, levél az ágon,
Mikor pendítik a kaszát.
Az ég itt nem pár négyszeg ölnyi:
Holnapra könnyű az időt
Nagy-biztosan megjövendölni,
(Emlékszem, egyszer már betölt).
Van nádas itt, van bucka, posvány, -
S talán azért is szeretem,
Hogy amint csínosul, kimosdván:
Húsz éve már, hogy követem.
Mert nem varázs-ütésre épült,
Mint túl ama pompás sziget:
Ott lestem, amint lassan szépült,
A változást mindeniket;
S egy megnyesett, vagy megporondolt
Ösvény, beültetett ugar,
Nekem az mind új-új öröm volt -
De ez nem történt oly hamar.
Most sem marad el, ami késik,
"Szirtet kivölgyel sűrü csepp,"
Már eljutánk az öntözésig,
De sárgaságban vész a gyep;
Jut majd talán ez úti sárból
A fűnek is egy korty ital,
Hogy felzsendülhet a kopárból -
Megéri, aki fiatal.
Engem bozótja, gazza nem bánt,
Mert a gyom is természetes;
Nem is szidok tanácsot, kormányt,
Ha útam kissé szemetes;
Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam
Alatt megzördül az avar,
S nyomot vesztek a sokaságban
(Csak a szó lenne több - magyar!)
Természetet s magányt keresvén
Fel nem söpört falevelen,
El-elvisz egy kalandor ösvény
A "rengetegbe" (képzelem);
Hol fű, fa zöldebb, - annak selyme
Nem törle annyi csizma-port,
Ennek se hántá buta elme
Kérgét le, vagy részeg csoport.
És gondolatim a "vadonban"
Ha jőnek, eljátszom velek,
Ábránd s szivarfüst közt; - azonban
Órámra-mimre ügyelek;
Szemeim a zöld szigetbe néznek,
Hol a vidám ifjú-öreg
Történetét a magyar észnek
Megírta - most már szendereg.
Nyugodjék!... méltóbb napi munkát
Nem végzett nála senki sem;
Sirjára, - mit most vadonunk ád,
E kis gyopár-szálat teszem.
S tétlen tovább bolyongok ismét,
Egyéb dolgom sincs, igaz a,
Mint várni nyugton a napestét
S elmenni csöndesen - haza.
El is megyek, tán nemsokára,
Hír-név, dicsőség nem maraszt;
Tudom, mit ér fagyos sugára,
Itt is megtanulhattam azt:
Nyerd bár világi életedben
Ég s föld minden koszoruit:
Neved csak az, mit e ligetben
Egy sirkő rád olvas: Fuit.
(1877 szept. 17)
PLEVNA |
A Haemus ormán s a Dunánál,
Ím, óriások harca foly:
S az én múzsám - kisebb magánál -
A porba' játszik, ott dalol.
Hát hol van a magasztos ének,
Mely a győzőt megilleti:
Hogy két világra zöngenének
Neve méltó dicséreti?
Hol a lant, melynek húrja váltson,
S ne a nagy tetteknél alább?
S a harc zaján is túlkiáltson:
Csak diadalra!... csak tovább!..."
Ki zsarnok volt s Európa réme,
Most ezt nagy rémtől menti meg,
S a népszabadság szent nevébe'
Övé a zászló, mely lebeg.
Mert így jutnak, idő lejártán,
Magok a szerencsétlenek
Szabadsághoz, kik most a sárkány
Szemétől megszédültenek.
Elvész, bizony, varázsa, bűve,
Mikép hatalma megtörött,
S ez a győzelmi zászló műve,
Mely leng a vérmező fölött.
Azért e zászlónak dicsőség!
S magyar ajakról kétszeres!...
Ha volna költő - volna Ő még,
Kit vágyunk holtan is keres!
De én lantom bágyadt idegjét
Addig feszítni nem merem,
Habár olykor elhagyja szegjét
S unalmat űzni dalt terem.
S nem szólok népem - a magyarhoz,
Tán meg sem ismerné szavam;
A szebb napnak, mit e vihar hoz,
Örűlök csendesen, magam.
Szabad, egy még érző tetemnek,
Sírig szeretni a honát:
S e diadal-nap életemnek
Megaranyozza alkonyát.
(1877 szept. 21)
ÍGY IS JÓ |
Szép a független nyúgalom:
Megérleli egy-egy dalom;
Nem mintha nem volnék beteg,
De nyugtat az, hogy - lehetek.
(1877 szept. 24)
EX TENEBRIS |
Keserűből jön az édes,
Édesből a keserű;
Rekkenő nap nyugta kétes,
Szebb, borúra várt derű.
Ma ködös szem, mord kedéllyel,
Holnap tisztább mindenik:
Meghozhatja - tán egy éjjel,
Hogy majd "új fény jelenik."
Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát,
S az "örök világosságnak"
Várom fénylő sugarát.
(1877 szept. 24)