KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

 

Nem szégyellem, nem is bánom,
   Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
   S hazám földén túl se jár;
Hogy nem "két világ" csodája -
   Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
   Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
   Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
   Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
   Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
   Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
   S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
   Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
   Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
   Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te "világ-költő!"
   Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
   Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
   Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
   Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
   Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
   A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
   Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
   Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
   Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
   S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót
   Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
   Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
   A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
   Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
   Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
   Közönyös harmóniám!

(1877 aug. 8)


MEDDŐ ÓRÁN

 

Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja -
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.

(1877 aug. 9)


VÁNDOR CIPÓ

 

Kinek nyúlfarknyi a reménye
   S többé se kér se vár sokat:
A multban él, ez ócska lom közt
   Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
   - Mint rongya közt egy vén szipó[*] -
Elbíbelődöm: ilyen emlék
   Ama fentírt vándor cipó.

A tékozló fiú regéjét
   Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
   (Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
   Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért...
   Tanulság: egy vándor cipó.

Hogy aztán a goromba élet
   Jeges zuhannyal önte le:
"Megyek - kiáltám - vészes út ez,
   Vissza megint bölcsőm fele!"
Ma fizetés-nap; húsz forintra
   Jut húsz krajcár "proporció":
Harminc gyalog mérföldre abból
   Kifutja... egy vándor cipó.

Mondám s tevém; - a dél-ebéd már
   A nagy országuton lele;
Sebaj! kinek hátán a háza
   És kebelén a kenyere.
De majd az estve!... hátha rablók...
   Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőbe minden elfért:
   A gárdrob és vándor cipó.

Egy bot talán jó volna mégis -
   Ahol egy tört "lógó"-darab!
Ettől ugyan valódi medve
   Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a "bércnek!"
   Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
   A vándor és vándor cipó.

Kérdik: ki és mi? hova mászkál?
   Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál.
   Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
   Pór-élc megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
   Jólesik a vándor cipó.

Hűs hajnalon (még mind üressen
   Lógtak ki a járom-szegek)
Bucsút köhintve, megiramlva -
   S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
   Lombsátor a közös "ivó":
Ott deszka-pad lapít deszkává,
   S párnám csak a vándor cipó.

Hanem a szép táj bűvöl így is,
   Oh, ifju könnyedvérüség!
Ím ott dülőnkint a hegyoldal
   Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
   Csurgó kinál, oly csábitó!
Az útas keble megtelik... de
   Bezzeg fogy a vándor cipó!

Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
   Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontúl, - visszanézve
   Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés,
   Ferdőzik az ecsedi tó;
Rekkent a hév nap, útas izzad,
   Bár könnyű a vándor cipó.

Egy híd megől hajdú behajszol,
   Gazdája kérdi: "Útlevél?"
Az nincs bizony, - de iskolából
   Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott,
   Lévén maga, mint neve, :
Így szabadult a "fogdmeg-eddmeg"
   Körmébül vándor és cipó.

Égő homokban, itt a "város, -
   Amott a nagy kollégyiom
Hátall ki, mint szamár a nyájból:
   Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
   Egy útcán (neve is "Csapó");
Pénz nincs, kerűlöm a "kenyér-sort":
   Pedig hol a vándor cipó!?...

Az elfogyott, erőm is elfogy;
   Már útban egy egész hetem; -
Itt pap lakik, tán könyörűl is:
   Bezörgetek - nem tűrhetem!
Elborzadék... ha rám rivallna:
   "Pusztulj, csavargó, naplopó!"
S lekaptam újjom' a kilincsről:
   "Adj lelket még, vándor cipó!"

Elérem végre a szülőhont;
   Fedd és gunyol rokon; barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
   Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
   Lettem suhancból nagyapó,
Ezért méltattalak dalomra
   Téged, szerény vándor cipó.

(1877 aug. 11)

[*] Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. - A. J.


ŐSZIKÉK

 


I

Olvasó, ha fennakadsz, hogy
   Könyvem címe "Őszikék",
Tudd meg: e néven virágok
   Vannak ősszel, és - csibék.

Ha virágok: a deres fű
   Hantját szépen színezik;
Ha csibék: ez is megjárja,
   Ki olyanra éhezik.

A virágnak nincs illatja,
   Ha megcsapta őszi dér;
De csibének húsa, vére -
   S a konyhában többet ér.

(1877 aug. 13)

II

Amit én a zugba jegyzék,
   Nem hagy bennem mély nyomot,
De enyhültem, hogy kiöntém,
   Amikor fájt és nyomott.

Isten látja, az enyéim
   Tán nagyon is szeretem,
És ha fáj a vélt mellőzés,
   Lopva ide temetem.

Mint Midás király borbélya
   Ura fején hogy mit lát:
Óh ne keljen elsusogni
   Soha innét lenge nád.

(1877)

 


SEMMI TERMÉSZET

 

No, kertész úr, ma szép esőnk volt:
   Éled fű és virág,
Büszkébben tolja égnek a fa
   Megifjult sudarát;
A levegő tisztán borul ránk
   Mint egy opál-paizs;
Egy-két nap ittasan hever majd
   Az útak pora is.

"Hja! lássa kérem, - az esőnek
   Örvendjen a paraszt,
Nem öntöz, - vár buzát az égből
   És kap helyette gazt;
Én bízom a kannába, csőbe,
   Attól zöldül gyepem;
Eső!... mit ért az én szakomhoz?
   Azt nem szivelhetem.

Ha vártam, elmarad; ha sok volt,
   Hétszámra meg nem áll,
S nem mondhatom: no, zárd el a csőt,
   Te Janó, te Mihál!
Tőből kimossa gyenge pástom,
   Az út iszap, mocsár,
Virágim dúlva, - felkötözni
   Egy héti munka vár.

Ha meg viharral, jéggel indult,
   (Mi nála rossz szokás)
S fát tördel és ágyat lepaskol:
   Van itt káromkodás.
Ezért mondom: hogy az eső oly
   ,Túlhaladt pont' ma már,
Mint főzni a nyilt konyha, - melyen
   Vesződjék a szamár!"

Lám hova jutna a müvészet
   Csak egy pár századig:
De közbe ront a vad természet
   S belé kontárkodik.

(1877. aug. 17)


HÍD-AVATÁS

 

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
   És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
   Ez az utolsó tétemény:
   "Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
   Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
   - Most már remény nélkül, magán -
   Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
   Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
   S vidám zenével körmenet:
   Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
   Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
   Tornyában sorra elveri; -
   Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
   Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
   Kél egy-egy árnyék a habon:
   Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
   S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
   S ujjonganak mindannyian:
   "Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
   Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
   "Egymásé a halál után!"
   S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
   Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
   Igy szökni tisztesebb nekem!"
   S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
   A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
   "Én a becsűletet, - pedig
   Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
   Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
   Az elsőt; pénzem elfogyott:
   Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
   Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
   A létet: mégis nyomorog! -
   Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
   Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
   Öltözni és vetkezni kell!"
   Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
   Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
   Mely megveré Napleont!"
   A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
   Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
   "Lábszijjra várt a mesterem:
   No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
   S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
   S elvette Alfréd a hugom'!"
   Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
   Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
   És íme, az lőn bosszuló:
   Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
   Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
   Vagy mint csoportos madarak
   Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
   Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
   Zúg fel s le, mint malomkerék;
   A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
   Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
   Nő a veszélyes forgatag:
   Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
   Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
   Mire az óra egyet üt:
   Üres a híd, - csend mindenütt.

(1877 aug. 22)


KORTÁRSAM R. A. HALÁLÁN

 

Kidölt immár sok ép, erős,
   Ki velem indult és haladt;
Kevés itt fenn az ismerős:
   Oh, mennyivel több föld alatt!

Reményem - elzárt völgy-fenék,
   Nincs onnan út, kivezető;
Emlékezet üdítne még -
   De az meg egy nagy temető.

Ott fekszenek távol, közel;
   Egy-egy külön sír jeleli
Futó harcban hol estek el -
   Mint a Horácok elleni.[*]

S én a pályán vagyok ma még,
   Leggyöngébb a futók között;
Fenntart egy szálnyi tartalék,
   Bár testem és lelkem törött.

Még elkerült ásó, kapa -
   S tán engem a sors arra tart,
Hogy visszanézve, mind csupa
   Sirhalmot lássak, ravatalt.

Most a tiédet hantolák:
   Im, tőlem is rá egy göröngy!
Oh! hitte volna egy világ,
   Hogy te elébb bucsút köszönj?

Egy nap derült volt rád s reám:
   Nem várhatál még keveset?...
De sírunk sem lész messze tán,
   Ha bölcsőnk oly közel esett.

(1877 aug. 25)

[*] A Curiatiusok. (Célzás a Horatiusok és Curiatiusok viadalára,
amint e mondát Livius (I. k.) elbeszéli. A. J.


HÍRLAP-ÁRULÓ

 

Mindenki annyit ér, ahogy
   Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
   Becsűlöm a szokását.
Hajnalba' már lót-fut szegény,
   Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál - kit nem kinál,
   Míg számonkint eladja.

Nem kérgesült bürokrata
   Ő, aki - mintha ebnek -
Úgy dob feléd egy szót, irást,
   S fittyet hány a tömegnek.
Ő nyájas, emberségtudó,
   Megadja tituládat:
"Méltóságos" - "nagyságos" úr -
   Amennyiről beláthat.

S hogy tudja kötni a gonosz!
   Látszik, nem mái gyermek:
"Tessék, uram! győz az orosz -"
   Kiált oda egy szerbnek;
"Tessék, uram! nyolc az ezüst,
   Napoleon meg tíz ma."
"Győztünk, uram! mi, a török..."
   Ha térdig ér a csizma.

"Kisasszony! a FŐVÁROSI...
   Van benne hír, novella -"
"Ifj'úr, ni, hogy' áll Gorcsakoff
   Tótágast, mint egy vella!..."
Ha nincs vevő, olvas maga
   Egy harapást s tovább megy,
Hogy, majd ha lesz, ajánlattal
   Megint győzhesse a begy.

Elkérkedik negyvennyolccal,
   S nem hiszi, hogy hihetlen,
Hogy ő akkor több hirlapot
   Árult el a "szigetben."
"Igaz, még csak suhanc valék,
   De a torkom hatalmos:
"Friss MÁRCIUS-ból száz forint
   Egy estve, itt, uram! No's?..."

De van mégis, kit ő lenéz,
   Gyülöl, nem méltat szóra,
Haragszik rá, mint borbély az
   Ön-beretválkozóra:
Ez "piszkos" ember, akire
   Ránézni is utálat:
Nem egyenkint vesz hírlapot,
   Hanem - évszámra járat.

(1877 aug. 25)


NÉPDAL

 

Duna vizén lefelé úsz a ladik,
   A ladik,
Róla muzsikaszó, guzlicaszó, csimpolyaszó
   Hallatik;
Juhaj! viszik a piros almát, barackot,
Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont!

Piros almát eladják a budapesti
   Piacon,
Abbul cifrálkodik Kevibe' a piros arcu
   Menyasszony:
Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő:
Megfér ezalatt akármennyi szerető!

Kevi csárda reggel óta tele van,
   Teli van:
Ott járja a kolót egy éles késsel, véres késsel
   A Jovan:
Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt,
Asszony, csinos volt, de azért csak r--a volt.

Duna vizén lefele úsz a ladik,
   A ladik,
Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria
   Hallatik:
"Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác:
Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose látsz!"

(1877 aug. 28)


BONCZÉK

 

Boncz urat, én dalom, el ne feledd!
Verebet fog, ha megénekeled,
Mert hiu a fiu rettenetes:
Hírre ha kap neve, szíve repes.

Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,
Sőt fia, Náci se mái gyerek,
De kifog ősz hajon, ócska koron
A pamacs, a kefe, bécsi korom.

Szép ösi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hívatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.

S merje tagadni akárki fia;
Hogy nem a fő arisztokrácia!...
Fiai, lányai mind csupa Boncz,
Kit csak az új divat ingere vonz.

Játszik evésben-ivásban urast,
Félre dehogy tesz egy árva garast.
Volna hat annyi a jövedelem,
Jelszava: "a kiadást emelem!"

"Piszkos" az őneki, nem "zsenerőz",
Aki - talán fukar és maga főz?...
Nem, hanem aki, - ha elveri mind, -
Ad neki ál-ökonómia-szint.

Már neki mindene drága legyen!
Hármat igér, ha te tartod egyen;
Tán nem is étel az, amit eszik,
Hanem az ár, ha magasra teszik.

Látszani, játszani vágy szerepet,
Otthon elég neki barna retek,
Mert mikor ingadoz a sulyegyen,
Tud takarítni, hogy - páholyt vegyen.

Élj "urasan", apa és fia Boncz,
S hogy ki ne essék szádbul a konc,
Sose köszöntsd a lenyugvó napot,
Ami kel, annak emelj kalapot.

(1877 aug. 30)


AZ ELAGGOTT FÜLEMILE

 

   Ki már több nyarat élt, beteg, szeretne is elköltözni, de nem
tud; csak gubbaszt az őszi fán; hű párját elvesztette, régi dalait
elfeledte, megkisérti olykor, de közepén belésűl, abba hagyja. Így
üldögél, vagy lomhán átrepül egyik fáról a másikra, tépett fakó
köntösében; még a verebek is kicsúfolják.

(1875-1880 körül)


VÉGPONT

 

Punctum finale

Sebtében eddig irtam;
   Két hóra nem kevés;
Most, ím, erőt vesz rajtam
   A régi csüggedés.

Hisz' szép a nagy önérzet,
   Kivált ha igaz is,
S merészen győzi röptét
   A szárnyas Pegaz is.

Az én ágaskodásom
   Nem ér egy fakovát:
Csak a cigány vagyok, ki
   "Biztatja a lovát!"

(1877 szept. 11)


MÉG EGY

 

Mit is akarsz?... nézz az időre:
   Ősz van, s neked bús télre jár,
   Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok:
   Nem lesz érett gyümölcse már; -
   Hallgat minden dalos madár:
Csak - a beszédes liba gágog.

(1877 szept. 12)


ÉNEK A PESTI LIGETRŐL

 

Kimentem a ligetbe újra
   Hosszacska távollét után,
Hogy lássam: fűve, berke, útja
   Minő hatással lesz reám.
Annak találtam most is, ami,
   (Régóta búvom, s eleget),
Úgy összeillünk párosan mi:
   Kopott ember, kopott liget.

Már útja is (kettő viszen ki)
   Zilált kedélyhez jól talál:
Az árnyasabbat sok nép döngi,
   És bűzös mint a döghalál;
A másik szép, de hő sugáru,
   Oldalt paloták és - romok,
Kevély, nagy boltokban zsibáru,
   S dűl Rákosról be a homok.

Ki a korral szeret haladni,
   Vasútra váltja fel magát,
S örül, ha van hely felakadni
   S úgy lógni ott, mint egy kabát.
De én rozzant szekérre űlök
   Tized magammal (a baki
Trónt nem igénylem) - és repűlök
   Hogy a velőmet rázza ki.

Ott, a kapun kivűl, leszállunk,
   Illet szerénység mindenütt, -
Szerencse, ha - míg bétalálunk -
   Egy fényes hintó el nem üt.
Benn, összevissza, minden sarkon
   Kintorna, koldus, bűn, nyomor;
S hogy örömünk teljék a parkon:
   Jó legyen a fül, szív, gyomor!

És mégis, a liget nekem szép,
   Valahogy a lelkemhe' szól,
Ha elbolyongok félre, messzébb
   A köznép tolongásitól;
(Nem az egy-ingre vetkezettet
   Értvén csupán e név alatt:
Köz nép az is, mely toilettet
   Fitogtatván, körben halad.)

Szabadság - és hogy biztos szárazt
   Érzek, hat így rám; hogy e kis
Ligetből (bár maga kifáraszt)
   Mehetnék a Tiszáig is!...
Keletre, mint a berki szellő,
   Mely a lombok közt rést talál...
Keletre, mint az égi felhő,
   Mely ott egy kedves sírra száll.

Szabadság - amelynek nevében
   Tűröm, ha víg pünkösti nép
A "rendet" elnyomtatja szépen,
   S le is fekszik, ha fűre lép;
Hogy itt nincs tábla, tilalomfa.
   Vagy ördög hajt rá, ha van is;
Hajrá, fiúk!... ifjú koromba'-
   Úgy tettem volna magam is.

Laptával ott kemény "bolhákat"
   Oszt és kap egy sereg diák:
Itt "cica-játékot" találgat
   És bámul e német világ;
Azt gondolom: a liba-pázsit.
   Már nézem is: hol a ludak?
S a tó körűl a kép vonásit
   Bevégzi néhány hattyu-nyak.

Egyszóval, én e ligetecskét
   Így is, ahogy van, szeretem;
Örömmel töltöm itt az estét,
   Egész majorság ez nekem,
(Más nincs is a kerek világon.)
   Itt látom az év szakaszát,
Mikor hajt rügy, levél az ágon,
   Mikor pendítik a kaszát.

Az ég itt nem pár négyszeg ölnyi:
   Holnapra könnyű az időt
Nagy-biztosan megjövendölni,
   (Emlékszem, egyszer már betölt).
Van nádas itt, van bucka, posvány, -
   S talán azért is szeretem,
Hogy amint csínosul, kimosdván:
   Húsz éve már, hogy követem.

Mert nem varázs-ütésre épült,
   Mint túl ama pompás sziget:
Ott lestem, amint lassan szépült,
   A változást mindeniket;
S egy megnyesett, vagy megporondolt
   Ösvény, beültetett ugar,
Nekem az mind új-új öröm volt -
   De ez nem történt oly hamar.

Most sem marad el, ami késik,
   "Szirtet kivölgyel sűrü csepp,"
Már eljutánk az öntözésig,
   De sárgaságban vész a gyep;
Jut majd talán ez úti sárból
   A fűnek is egy korty ital,
Hogy felzsendülhet a kopárból -
   Megéri, aki fiatal.

Engem bozótja, gazza nem bánt,
   Mert a gyom is természetes;
Nem is szidok tanácsot, kormányt,
   Ha útam kissé szemetes;
Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam
   Alatt megzördül az avar,
S nyomot vesztek a sokaságban
   (Csak a szó lenne több - magyar!)

Természetet s magányt keresvén
   Fel nem söpört falevelen,
El-elvisz egy kalandor ösvény
   A "rengetegbe" (képzelem);
Hol fű, fa zöldebb, - annak selyme
   Nem törle annyi csizma-port,
Ennek se hántá buta elme
   Kérgét le, vagy részeg csoport.

És gondolatim a "vadonban"
   Ha jőnek, eljátszom velek,
Ábránd s szivarfüst közt; - azonban
   Órámra-mimre ügyelek;
Szemeim a zöld szigetbe néznek,
   Hol a vidám ifjú-öreg
Történetét a magyar észnek
   Megírta - most már szendereg.

Nyugodjék!... méltóbb napi munkát
   Nem végzett nála senki sem;
Sirjára, - mit most vadonunk ád,
   E kis gyopár-szálat teszem.
S tétlen tovább bolyongok ismét,
   Egyéb dolgom sincs, igaz a,
Mint várni nyugton a napestét
   S elmenni csöndesen - haza.

El is megyek, tán nemsokára,
   Hír-név, dicsőség nem maraszt;
Tudom, mit ér fagyos sugára,
   Itt is megtanulhattam azt:
Nyerd bár világi életedben
   Ég s föld minden koszoruit:
Neved csak az, mit e ligetben
   Egy sirkő rád olvas: Fuit.

(1877 szept. 17)


PLEVNA

 

A Haemus ormán s a Dunánál,
   Ím, óriások harca foly:
S az én múzsám - kisebb magánál -
   A porba' játszik, ott dalol.

Hát hol van a magasztos ének,
   Mely a győzőt megilleti:
Hogy két világra zöngenének
   Neve méltó dicséreti?

Hol a lant, melynek húrja váltson,
   S ne a nagy tetteknél alább?
S a harc zaján is túlkiáltson:
   Csak diadalra!... csak tovább!..."

Ki zsarnok volt s Európa réme,
   Most ezt nagy rémtől menti meg,
S a népszabadság szent nevébe'
   Övé a zászló, mely lebeg.

Mert így jutnak, idő lejártán,
   Magok a szerencsétlenek
Szabadsághoz, kik most a sárkány
   Szemétől megszédültenek.

Elvész, bizony, varázsa, bűve,
   Mikép hatalma megtörött,
S ez a győzelmi zászló műve,
   Mely leng a vérmező fölött.

Azért e zászlónak dicsőség!
   S magyar ajakról kétszeres!...
Ha volna költő - volna Ő még,
   Kit vágyunk holtan is keres!

De én lantom bágyadt idegjét
   Addig feszítni nem merem,
Habár olykor elhagyja szegjét
   S unalmat űzni dalt terem.

S nem szólok népem - a magyarhoz,
   Tán meg sem ismerné szavam;
A szebb napnak, mit e vihar hoz,
   Örűlök csendesen, magam.

Szabad, egy még érző tetemnek,
   Sírig szeretni a honát:
S e diadal-nap életemnek
   Megaranyozza alkonyát.

(1877 szept. 21)


ÍGY IS JÓ

 

Szép a független nyúgalom:
Megérleli egy-egy dalom;
Nem mintha nem volnék beteg,
De nyugtat az, hogy - lehetek.

(1877 szept. 24)


EX TENEBRIS

 

Keserűből jön az édes,
   Édesből a keserű;
Rekkenő nap nyugta kétes,
   Szebb, borúra várt derű.

Ma ködös szem, mord kedéllyel,
   Holnap tisztább mindenik:
Meghozhatja - tán egy éjjel,
   Hogy majd "új fény jelenik."

Vagy, ha ez nem, a vakságnak
   Kiürítem poharát,
S az "örök világosságnak"
   Várom fénylő sugarát.

(1877 szept. 24)