ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT
ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

   


Nyári idill

A város izzad. Este jár pedig.
Tárt ablakok és kézelőtlen ingujj.
... Bocsáss meg múzsám. Nem szalonba viszlek
de egyszerű jó emberek közé
s tán én is jó és egyszerü leszek:
légy te is múzsám jó és egyszerű.
Beteg vagy múzsám. Mennyi vágyakat
éltél át múzsám! Mennyi borzadást!
Előbb a létet, minden életet,
aztán létlen szépségek keresését
múzsám! és cicomáztad magadat
mint vágyodó és árva vén leány
pedig oly ifju vagy még. És beteg...
Jer most velem! Tekints, tekints körül
az egyszerü és nyájas arcokon:
talán meggyógyulsz. Lásd a jó ipar,
nyugodt ipar, most este, izzad és
ingujjban veszi vidám vacsoráját
s beteg szépség nélkül is élni boldog.
Dicsérd múzsám a sokkezű ipart
mely láthatatlan élni így kitart
s nem él hiába s áldatlan nem él:
ki alkot, az csüggedni rá nem ér
s munka után édes a nyúgalom.

Ah!... mi szakítja félbe így dalom?
Múzsa! mi ez? Valami... ah!... sikoltás!
Tűz van? Jerünk!... mert van-e szebb a tűznél?
(Múzsám, múzsám! megint a régi vagy?
Nem szebb-e tűznél, nem jobb-e az oltás?)

Ah - ujra, ujra, ujra csak sikoltás!
hogy rezdül rá az izzadt esti lég
s minden felugrik és minden kiváncsi -
ó ez a nyájas szent egyszerü nép!

Ne menj velük múzsám! Maradva hallgasd
a sikoltást mint drága szent zenét.
Ne tudd okát! Folytasd és dalba jajgasd
e sikoltás mélységes ütemét.

Tán megmérgeztek valakit
és az sikít és az sikít
mindennek, érzi, vége van
Boldogtalan! boldogtalan!
Nincs semmi tenni, menteni:
üvölteni! üvölteni!
Más eszik, iszik, andalog...
Ő halni fog! ő halni fog!
Ki ment meg engem, orvosok?
Mindent adok! mindent adok!
Hisz eddig még nem éltem én -
nincsen remény! nincsen remény!

(Gyermekkoromban este
kezem a játékot kereste,
  álmoktól féltem, utáltam az ágyat,
a lelkem is játékra vágyott
és könnye buggyant a panasznak:
Nem játszottam eleget aznap!)

Jaj eddig még nem éltem én -
nincsen remény, nincsen remény.
Nincs semmi, tenni, menteni:
üvölteni! üvölteni!
hadd hallja az egész világ:
segíts világ! pusztulj világ!
Hadd hallják meg az emberek:
Gazemberek! gazemberek!

Ah! nyughass! minden hasztalan! 
Magam mérgeztem meg magam.

Ó múzsám, múzsám, minden hasztalan!
Halálra van szegény itélve, lásd,
akit képzeltél. Nem lel gyógyulást.
Sikolt, belefárad, aztán sírni fog,
zokogni fog, de majd elhallgat egyszer -

Mind zokogunk s majd mind elhallgatunk
és ritka mer köztünk sikoltani.
Mi dalba szűrjük hogyha jajgatunk,
más, hogyha ég, siet ki oltani.
Ó égni égni! és sikoltani!
s úgy halni meg, sikoltva, égve! holtig.

Vagy tán egy őrült, egy őrült sikolt itt?
Kinek a lelke nékünk más világ
s e más világból üzenet a hangja
- Minden világ alatt van másvilág
és minden emberben alszik egy őrült
s ha őrült hangját hallja, ébredez,
mint húr ha rokon hurnak szól a hangja.

Halld úgy szól e sikoly, mint vész harangja.
Rettegj fel! Ébredj!
                           Tűz van-é vagy árviz?
                  Ki tudja mily halál visz
           képzelhetetlened felé.
                  Bután omolsz belé
                  a semmiségbe.

                  Már vége, vége!
           Nincs több sikoltás, semmi hang.
           A régi élet újra pang.
           A kicsiny élet unva pang
                  bele a mindenségbe.

1911. nyár


Temetői tavasz

 

1911.

Honnan is ismerem én e bús temetői tavaszt már?
       Gyermek voltam... rég... Laktam a méla falun...
Oly gyönyörű szép volt, hogy minden olyan szomorú volt:
       vittem friss koszorút, jártam az ó temetőt.
Óh, gyönyörű szomorúságom, szomorú gyönyörűség!
       gyermeki gyémántkönny! Óh, temetői tavasz!
Mellettem gyászfűz és szépszemü fekete néni...
       Élni kivánt a holt, halni kivánt aki élt...
Szürke hajók az ég oceánján nesztelen úsztak:
       sárga pamlagokat szórt e hajókra a nap;
sárga pamlagokon szép meztelen angyalok ültek,
       meztelen angyalokat néztem az ó temetőn.
Már az esteli harmat a síri virágokon ingott
       (könnyes kis gyermek, friss temetői virág!)

1911


[A naptár az év himnusza...]

 

A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa
dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa
fekete esztendőben.

1911


[Szilveszter]

 

Klepetusán - ő az év -
minden nap egy gomb.
Dorombol a macska
Dimdirim-doromb.

1911


[Új esztendő beköszön....]

 

1. Új esztendő beköszön
    régi könyvben új lap
    új topán a küszöbön
    ég küszöbén új nap.
           Ej haj dús az év
           minden jót igér,
           minden napja cél és
           minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
    csillag ég az égen
    Gáspár, Menyhért, Boldizsár
    jönnek a tevéken.
           Ej haj szép az év,
           minden napja szép,
           minden éj egy álom
           minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
    angyal kél a szélben,
    a Megváltó megfogan
    tiszta szűz méhében.
           Ej haj mély az év,
           minden napja mély,
           születés a nappal,
           foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
    bujj elő, zöld zsenge:
    Krisztus urunk szamáron
    megy Jeruzsálembe.
           Ej haj nyől az év
           bársony barkaként:
           barka síma, bársony
           macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
    szél nyög a kereszten,
    fenn a bús Kálvárián
    meghal a bús Isten.
           Ej haj bús az év,
           minden napja bús,
           nappala borús és
           éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
    alleluja szólal,
    sírból Krisztus kilobog
    piros lobogóval.
           Ej haj, halál ellen
           balzsamír az év,
           mert a nap feltámadás
           és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
    piros rózsa éled:
    tüzes nyelvek záporával
    harmatoz a lélek.
           Ej haj, lélekév!
           meghal, mégis él:
           az eleven napnak 
            szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
    fény kel az útporbul:
    Paulussá Saulus
    lováról lefordúl.
            Ej haj csodaév
            fordul és cserél,
            minden éjből nap lesz,
            minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
    nyújtja koronáját,
    Magyarország köszönti
    régi patrónáját.
           Ej haj örök év
           örök reménység,
           ahol a föld nem segít,
           megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
      zengi át a tengert,
      kit az Isten eleve
      anyja gyanánt szentelt.
           Ej haj gyöngy a nap.
           Gyöngyfüzér az év:
           minden nap egy névnap,
           minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
      bolyg a szellem fázva,
      fázó népség temetőz
      sírokon gyertyázva.
           Jaj az év temető,
           mindennap egy holt,
           minden napra minden éj
           ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
      Betlehem és jászol:
      fügén élsz és kalácson,
      de a szíved gyászol.
           Szép az év, szép a nap,
           de a szíved oly bús:
           Volt egy gazdag kisgyerek,
           aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik...
      Évet év most veszt el:
      Versbe tizenharmadik
      az öreg Szilveszter.
           Klepetusán - ő az év -
           minden gomb egy nap:
           gimbeli-gombolja
           s megint belekap.

1911


Epilóg

 

Jár a szél, jár az év örökké
tűnik mint óriási rostán.
A múltak neve: soha többé.
A jövő neve: mindig eztán.
Most farsang. Berta, Margit, Ágnes
leng könnyű gázban, lenge tüllben -
s a föld, ez óriási mágnes
tétlen kering a langyos űrben.

Tétlen kering és hordja hátán
vidám Bertát, Margitot, Ágnest,
s lassan hálózza át a Sátán
ezt a rabtartó szörnyű mágnest.
Sátán hálója semmi volna,
az ördög bácsi jó barátunk:
de fáj örök körünk unalma,
jaj, hogy e körből ki se látunk.

Jaj, hogy e kör szabván örökre,
világ vetése, nem aratni!
világ virága, nem gyümölcsre
hullik az ördögöt mulatni.
Mulatni, bár kacaghatatlan
kínunkon, mely perc néki s álom
mulatni e haladhatatlan
szünetlen úton, szörnyü záron.
Ó boldogok, kik régen éltek
és boldogok, kik rég meghaltak,
akik nem tudtak és reméltek,
akik hittek s csalódva csaltak,
akik hittek, de nem a mennynek,
hittek a földnek, földi útnak:
kik hitték, hogy nem körbemennek,
s mert egyre mennek, tova jutnak.

Boldogok ők, miként a rab, ki
nem tudja még, hogy háza börtön,
nem tudva, hogy itt kell maradni,
utaztak az égbe a földön.
Volt, volt a föld az ég vasútja,
szállván az űrbe tova vélük,
most csak forgó malom az útja
s tapossuk, mint lovak a szérűt.

Ezen az únott régi pályán
e csüggesztő, hitetlen hittel,
bamba tűréssel, mint a bárány
hányszor robotlunk még mi itt el?
Haladva és haladhatatlan
megállhatatlan, alhatatlan
maradva és maradhatatlan,
és telhetetlen, halhatatlan?

1911


Gyöngylelet

 

Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom: virágnyilás:
egyszerből a sohába nyílni;
mert jól tudom már: gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.

1911 [?]


Sivatag

 

Én nem tudom mi lelt ma, Pest,
Ezen a fülledt délután,
hogy ösztönöm riadni kezd
képeden mint egy bal csudán?
Mert kitakarva, meztelen
heversz a napba, mint halott,
nyüzsögve fővő testeden
a nép, mint léha rovarok.

Arthropód hány láb ünnepel
véknyan villanva, feketén:
s lehullva súlyos gyászlepel
s izzadva foszforeszk a fény.
Ez a tavasz ma? (Ifjúság...
rózsák és lelkek kertje... más
évek pünköstje, bús Muzsák!)
E forró hullavillogás?!

Jaj, élő hulla, minden él:
és pullulálnak, Istenem!
vetni - ki másutt nem henyél -
halálnak olcsót szüntelen!
Vihog a nőcske és susog;
a rémlátó eb fölugat;
sarkokon őrült koldusok
vetélik béna hangjukat.

1911 második fele - 1912 [?]


Örökségem

 

Ilyenkor szűnidőn járok a vén szobákban,
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában;
kályha táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak,
szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja van - milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pásziánszra
(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott),
falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom
üvegbura alatt; s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi rés; s ha fény elé vonod,
láthatd e résen át a gyűdi templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
belőlük nedvedet, hatalmas aqua vita!
vadászatról jövén ha meleg és erős
szivüknek jólesett a meleg és erős.
A könyvespolcon is ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek; idei csak a naptár,
annak is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és útinapló,
regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv - leválik a kereszt -
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno millesimo...
A latin bibliákra
a padlás pora vár; patkányok foga rágja;
de megbecsülve áll a Poésie-kötet,
amelybe még anyám másolt be verseket.

A tömpe asztalon album ezüst virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák - az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,
nálam külömb legény! - sok régimódi gallér,
sok régi pantalón: akkor szép új divat: -
e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt
vagyok most koldus én; ezektől örököltem
nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem,
nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,
aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt,
amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:
e büszkeséget is, amelybe belevesztem;
s e csillogó szemű, szomorú, régi nők
szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,
szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen
s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem,
e hölgyek és urak, e régi emberek
sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.
Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:
ott lenn a sírban is örökre verjen átok
s ha csontjaitokat megette már a föld:
legyen belőletek minden ami gyülölt,
legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,
legyen belőletek váltóknak papirossa,
minőre nevetek írtátok annyiszor,
legyen belőletek tüdők halála, por
és marja lelketek pokolban is az átok
s a szégyen, hogy ilyen - mint én - az unokátok!

1912 első fele


Századvégi költő éneke

 

1.

A kályha zeng, a szoba csöndes, enyhén süt a lámpa, hallgat a könyvsor, méláznak a képek... most... most...
Mostan van a szellemek órája, és a szellemek agyamban sorakoznak, néma hadsereg, némán verik a dobot, indulóra.
Mostan van az ihlet órája, a várt óra, a választott óra, a találkozás órája, az isteni légyott.
Előre! Az ér ver, a szív dobog, a kéj közeleg.
Itt a fogantatás perce. A perc, amelyben elfér a világtörténet; s itt a szoba, melyben elfér a mindenség.
Népes magány, holt élet, álló idő, mozgó tér.
Vendégül látom a távolt és közelt, a halottakat és meg nem születetteket.
S itt az ajándék perce, a végrendelet perce, a termés perce, a szó perce, a cselekedet perce.
Előre! A kályha zeng, a szoba zsibong, énekel a lámpa, ujjong a könyvsor, ugrálnak a képek, dobog a dob, indul a hadsereg.

2.

S vajjon mindig csak vegyek és sohase adjak, és legyek mint a tenger, melybe ömlenek minden folyamok és égő velőm mint a mély pokol, amelyből nincsen visszatérés?
Mint a kemence, mint a tömlőc, mint az elásott kincs, töretlen dió, gyümölcstelen fa, meddő asszony?
Legyek mint a pártában maradt lány, mint a fukarok kincse, mint a felvágatlan könyv, mint a néma ember, vagy akit eltemettek elevenen?
Akit eltemettek elevenen, és hiába kiált és hiába döng és hiába rug és hiában él és nem él?
És legyek mint más ember, mint az utolsó ember, mint aki ember és nem ember?
S vajjon nem vagyok-e milliók ura, és nem vagyok-e hadvezér, kit milliók követnek és nem enyém-e mind az a hadsereg, mellyel hajdanta győztek, s mind az a birodalom, melyet hajdanta meghóditottak?
Nem vagyok-e gazdag és nem lehetek-e bőkezű?
Előre! Dobogj szivem dobja, áradj erem ára, eredj elmém serege!
Lobbanjon a lámpa, szálljon be szobámba a nagy idők kereke.

3.

Tram..... tram.....
Előre barna óriások, kiket első buja kedvében fogant a földanya, gigászok és angyalok szeretői, tornyok és titánok, egetvivó zsiványok, ismerlek benneteket, nekem nem vagytok idegenek.
Látom a sötét tagokat, a borzas szőröket; egy oroszlán egész bundáját öveteken, gyökeres szálfenyvet kezetekben, földeket vállatokon, s rengeteg arcotokon fényes izzadság özönös csöppjeit.
Szolgáim vagytok: előre!
Rázzátok le a vizözön utolsó csöppjeit barna bőrötökről, nyissátok fel nagy cyklops szemetek!
Lám, Daphnis és Chloé a füben játszanak, Doris és Amaryllis egymáshoz hajlanak; tiporjátok el őket; előre!

4.

Kelj ki gulyáidból, Egyiptom fia, balzsamos Fáraó, bontsd le a képlepelt, mely avult testedet boritja.
Fel, rabszolgák, barmok és zsidók; jósoljatok a háborura, égnéző mágusok.
Fényes az ég, tisztúlt a rengeteg, árad a Nilus, árnyat vet a szfinksz.
Jer hajóiddal, fürge feniciai; görög róka, kerüld a Szcillákat.
Mind az enyémek vagytok.
Enyém vagy Xerxes, fodros szakálloddal, sok őrzött kincseiddel, tengernyi népeddel: verd a hidakat, nekem vered! Enyém vagy Miltiades; Periklesz nekem építetsz; Aspasia enyém! Phidiász nekem faragsz; Demoszthenész, kardnál élesebb nyelveddel, nekem beszélsz. Arisztophanesz tréfáit én élvezem, Aiszkhylosz kit emel, mint engem? Én aratom, amit Isten vetett.

5.

De csitt, messze nyugatról, Heszperiából komor férfiak jőnek; s kikelt a trójai mag. Pikkelyes loricával szembesedik a meztelen térd és áttetsző köldök. S valahol, az oroszlántalpu városban, a Városban, a legmagasabb helyen, ahonnan Hercules oszlopáig látni: éhes tömeg ordít és királyok ülnek tanácsokat.
Jertek szónokok és hadvezérek, jertek rusztikusok és fajtalanok, szkurrák és paraziták hadseregemből ki nem maradhattok. Előre, vexiluumok, signumok és sasok, húzzatok braccát, kemény cisalpin legények, jertek északra hű fiai a farkas- anyának, hagyjátok a romlott epigrammagyárost és a vánkosaiba fuldokló császárt.

6.

Szőke fiai a ködnek és messze hegyeknek, üdvözöllek. Legjobb katonáim vagytok, csontos-arcu fickók és valóban sok hálával tartozom nektek. De tiszteljétek a züllött rajongókat, akiknek örökébe léptek, s ne feledkezzetek meg az utolsó istenről, aki karjára vette a nyomorultakat.
Eljön az idő, amikor ti is ilyen züllött rajongók lesztek, keresitek kétségbeesve a régit és az ujat, beszéltek latinul és volapükül. Eljön az idő, mikor ezer látcső, megannyi bábeli torony, mered az égre; s jőnek vitézek kereszt jele helyett a vakoló kanál jelével is. Eljön az idő - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

7.

Meguntam.
Ó de kicsi mindez; de kevés és kicsi az én hadseregem. És ki ellen menjek és van-e akire érdemes harcba menni? És győzök-e vagy legalább bukom-e?
És nem jobb-e aludni?
Kályha, szoba, lámpa, könyvek, képek alszanak. Boldog aki alszik.
Boldogok a lelki szegények mert ők bírják az álmot.
Én is alszom már: vessétek meg az ágyat; én nem lehetek hadvezér mert beteg vagyok és minden árt az idegeimnek.
Majd más... talán más...

1912


[Nem bűnös ki szive szerint...]

 

Nem bűnös ki szive szerint
tesz, bár a tette rossz
Edvárd király, angol király
se volt talán gonosz.

Hiszem: lelkes volt, mint aki
szent célra intetett
s nem ismert benne habozást
melléktekintetet.

S ha zsarnok volt: tán látta már
hogy más itt nem segít
s az ő erős kezeivel
lehet csak úr a britt.

Hiszem hogy önfeláldozó 
és nagy tettekre kész
s a hon baján segíteni
bölcs volt a zsarnokész.

Hogy éljen még az ideál
melyet korcs kora tép
munkálva tűrjön józanul
az istenadta nép.

Hogy szentül és zavartalan
álljon a régi rend
s dologhoz lásson biztosan
a céda parlament.

De az oroszlán is nemes
mégis amerre jár
csak szitkokat hall és sikolyt
ez a nemes király.

Ideálja nem védi meg
mert régen könyvbe halt
egy új nagy eszme születik
de ő nem látja majd.

S a madár akit ő etet
kit ő kalitba zár
a kalit ablakán kinéz
s megszólal a madár.

Kiáll miként egy welszi bárd
megszólal: "Halljatok
hazámnak hangja gyenge bár
de néma nem vagyok."

1912 [?] -1916 [?]


Ünnep

 

Ó honni halmok nyájas enyhesége,
friss gyermekségem gyönyörü vidéke,
szívem remegve veri: Béke! Béke!
ó hajóhinta messze dobbanások!
A föld is enyhén dombokat dobog
s nagy emlei hulláma elcsobog
verdesve halkan, mint távoli dobok,
ó hajóhinta, messze dobbanások!
Ünnepre dobban a falunk harangja
s a völgy teknőjét megingatja hangja,
hintaként ing a lanka, ring a lanka
ó hajóhinta, messze dobbanások,
minthogyha messze vihar volna kinn,
lassan inogna a teknős kabin,
mert teknején vihar dobolna kinn -
ó hajóhinta, messze dobbanások!
Dob... dob... harang... hajók harangja... Bim-bam
hány drága társam a viharban kinn van,
magam szédülök a sötét kabinban,
ó hajóhinta, messze dobbanások!
ó honni domb, sík földön enyhe ránc,
mi lelt, hogy szerte vadul ingva rángsz?
- egyedem, begyedem, tengertánc -
ó hajóhinta, messze dobbanások,
dob... ágyúszó... haldoklók tompa szitka...
ó szent hazám, habokra kitaszítva:
merre az örvény és merre a szíkla?
ó hajóhinta, messze dobbanások!
lövés... harangok... távoli dombok...
hullámzó dombok... dombozó habok...
szív mely földdé vál... föld amely dobog...
ó hajóhinta, messze dobbanások!
dob... ágyuszó...

Csak az ünnep harangja
és békét hullámzó domb, enyhe lanka,
s békét sóvárgó szívem béna hangja -
ó hajóhinta, enyhe dobbanások!

1914. aug.


Néma költő mentsége

 

Ó ne cívódj a szegény művésszel,
hogy néma, bár a szíve meghasad:
mely kovács az, aki puszta kézzel 
gyúrni merné a meleg vasat?

Könnyű annak, ki hideg viasszal
formálgatja játékbábuját:
laza forma; mégis percig azzal
gondjainak játszat csicsuját.

S boldog kinek bőre sérthetetlen,
mint a Siegfried meztelen meze,
minden-értő, mindig érthetetlen,
mint az asbest istenek keze.

Jaj de lelkem nem szilárd sziget,
hanem hányt hajó e tengeren
s máris annyi hév vas égetett:
csupa hólyag fájó tenyerem.

Nyílt seb bőröm minden pórusa,
minden új érintés újra kin:
s vakon zsong a kínok kórusa
idegjeim tépett húrjain.

1915. márc.


[Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim...]

 

Annyit szenvedtünk hogy hínni se tudunk testvéreim
én is még nem régen azt mondtam magamban, örökké tart
a Poklok uralma a földön, és szomoru dalt
pedzettem a szörnyü jövőről melyben minden év
uj termést hoz a halálnak és minden tavasz
uj nemzedéket az ágyuk elé, és csak az
aki nyápic és gyáva, érhet teljes kort
sebezhetetlen, a nyápic és gyáva uralkodik
anyák a bölcsőben nyomorítják el kisdedeik
és volna egy szó amit senkise mondana ki
bár mindenki lelkében égne és iszonyu
némaság ülne a földre, s a háboru
cikázna rajta keresztben mint egy seb
mint egy örök és gyógyíthatatlan hasadás
és nem volna érdem és nem volna cél és nem volna más
élet se kultura mint ölni és halni de addig is
nem törődni csak színi az ingyen pillanatok
borát, s fölvenni mind ami véletlen kamatot
ad az élet minden szolgájának - egy pillantást
egy ölelést, és hosszu vágyra kurta gyönyört
s uj hosszu vágyat, hogy édes kinba fojtsa gyötört
lelkünkben azt a szót, ami nélkül néma a föld
bár millió ágyu szólana rajta, azt a szót,
mely addig ült születetlen a milliók
nyelvén, míg elbénulva a feledés sötét
vánkosai közt, mint tompa vágy maradna csupán
kinos akarat - vak mozdulat valami után
amit nem tudunk, - kínnak a kínhoz melytől szivünk
holttá zsibbadt mert szegény testvéreink
tépett karja és lába és feje kering
bús levegőnkben s vakká ég szemünk a meleg
vérpárában, s ahová nyulunk, csupa vér
tapad kezünkre s az ujuló ég s föld nem ígér
ujat és jobbat, se tavasz se nyár, és a század jár

és azt hisszük már, természetes ez és rendeltetés
örökké ölni - mert ráborúlt a nagy feledés
arra a szóra - és már kimondani bűn,
elgondolni nevetség - ó rettenetes!
nem! nem! mondjuk ki! gondoljunk szüntelen
csak erre: béke! béke! mily kincsverem
nyíl e Szezámra! Szabadság! Szeretet!
Emberség! Béke! izleljük ezt a szót,
és borzongassa ajkunkat mint egy csók
e drága balzsam! Magyarok! Emberek!
Emberek végre! - Ne hagyjuk ezután
elvenni tőlünk ezt a szót! Hegy csucsán,
a legmagasabb hegy csucsán épitsünk templomot
ennek a szónak hogy mindenki lássa meg messzirül
és ne maradjon senki kit elkerül
a nagy Tanulság, szégyen vagy fájdalom
de mindig szemben, és mégis szeliden
emléke legyen, de ne legyen
rajta semmi a Multból: a holtakat
feledjük el ma; feledd ma el dalom
kikre gondolni is forradalom
feledd el emlék a szegény hősöket
s ami elveszett, az arany s a vas
kincseket, és minden nincseket, és mutogass
szelid de mégis hatalmas képeket.
Életet, termést s mind a négy oldalad
boldog szobrokkal égjen a nap alatt.
Egyik mutassa a földet és ekét -
és a parasztot, s madarak seregét -
mögötte szállni - s asszony és kis gyerek
várja ebéddel - a másik oldalon
szőllőhegy álljon, szüret és vígalom
tavalyi borral - mámor szülessen ott
tánc és müvészet - harmadik kerülőn
torony épüljön, fellegeket szelő,

munkások hordják köveit, és tudós
mérnökök mérjék ég felé, Babylon
vakmerőségével; negyedik falon
két szerelmes legyen, gerlepár, csók
és a leánynak kezébe' virág
és a fiunak gyümölcsös ág!

1916 eleje [?]


[Ma reggel amint...]

 

Ma reggel amint
kiléptem a ház fekete kapuján
egy lány jött szembe velem
egy friss szép reggeli lány.
Mondják, ha banyát, ha papot
látsz meg ilyenkor először
fekete lesz a napod.
S most este, gyónva magamnak
érzem,
e csacska lány mosolya
aranyozta be mámat egészen,
mint felkelő nap a messze tájt
völgyet, hegyet, mocsarat, tavat
(A tegnap tája sötét volt
a holnap tája ki tudja?
a ma reggeli nap
át nem ér a helyen,
hol égre fordul a föld.
Ó melyik mennyei isten
szakitotta szét a mi életünket
külömböző napokra
külömböző szinü gyöngyök
az éjszakák sötét fonalán
siklanak

S a fonál sötét szine áttetszik a gyöngy fényén
vagy egyszinü mind
csak egyikre hirtelen fény esik
felissza, szikrázik

1916