Több dolgok vannak a földön és égen Horatio,
mint amennyit bölcselmetek álmodni képes.


William Shakespeare: Hamlet

Isten és lélek

Az Isten és a lélek ebben az elméletben megengedettként van jelen, akárcsak a relativitáselméletben a tachion, a fénysebességnél gyorsabb részecske, amely nem kerülhet fénysebesség alá. A tachion esetében ezen belül nem nagyon vannak érvek sem mellette, sem ellene, hanem csak arról van szó, hogy létezhet, és így nincs is semmi olyan, ami valamelyik irányba tudná billenteni a mérleg nyelvét - ebben a materialista elméletben viszont található néhány érv Isten és a lélek létezése mellett, és arról is szó lesz, hogy miért gyengék az olyan ellenérvek, hogy "ha van Isten, akkor mutasd meg, és mutasd ki a ránk gyakorolt hatásait is".

Ha Isten és a lélek létezését egyértelműen és minden kétséget kizáróan be tudnám bizonyítani, akkor ezt természetesen megtenném - de ilyesmi még senkinek sem sikerült, és a megfelelő ismeretek nélkül nem is sikerülhet. Ezért itt is csak arról van szó, hogy ebben az elméletben néhány következtetés által valamelyest Isten és a lélek létezése felé billen a mérleg nyelve. De ezeknek a következtetéseknek még mindig csak a logikus gondolkodáshoz van köze, a fizika, és a többi egzaktnak nevezhető természettudomány által elvárt kritériumokhoz viszont nem túl sok...

Mert az egzakt természettudományok lényegében a mérhető és megismételhető jelenségeken és kísérleteken alapszanak, ahol az ok-okozati kapcsolatok folyamatosak, és nincsen bennük hiányzó láncszem - legalábbis, ha egy adott részterületről van szó -, ezért az állítások bebizonyíthatóak. A vallások viszont a hitre és az átélésre épülnek, és éppen ezért a bizonyíthatóságot, és az ok-okozati kapcsolatok hiánytalan rendszerét nem lehet rajtuk számonkérni. Az viszont számomra igen valószínű, hogy a természettudomány, amikor már kellő szintre eljut az ismeretekben, sok "légből kapott" vallási kijelentést igazolni fog majd, a helytelen állítások pedig kihullanak ezen a rostán, mint ahogy ez a geocentrikus világképpel is történt. Vagyis, a helyükre fognak kerülni a dolgok, csak ki kell várni...

Jelenleg azonban Isten léte vagy nemléte logikailag és fizikailag eldönthetetlen. Érzelmileg persze mindenki eldönti a kérdést a saját maga számára - de ez nem bizonyítékokon, hanem vélekedéseken és érzéseken alapuló állásfoglalás.

Istenre és a halhatatlanságra az embereknek egyrészt érzelmi okokból volt, van és lesz szükségük, másrészt pedig a világ könnyebb megértéséhez. De ez még önmagában nem bizonyíték sem Isten és a halhatatlanság mellett, sem pedig ellene. Valamilyen vágy megléte még nem nyújt bizonyítékot arra, hogy a vágy tárgya maga létezik-e vagy sem. Viszont az megfontolandó, hogy a vágyak igen sok esetben megvalósulnak, annyira, hogy leginkább erről szól maga az egész emberi élet.

Jelenleg még mindenki a maga véleményéhez keresi a logikai érveket, mint a kabáthoz a gombot. Tehát leginkább az a jellemző, hogy van egy kialakult érzelmi alapállás, és ehhez ezen felül vannak még a magyarázatul szolgáló logikai érvek is.

Ez alól én sem érzem magam kivételnek - de azt azért meg tudom tenni a tudományos kritériumok érdekében, hogy - a jövőről szóló rész kivételével, aminek itt helye van - kerülöm az elméletben az isteni kijelentéseket és a dogmákat, ellenben az állításaimat igyekszem az eddig már megismert természettudományos tényekkel alátámasztani és bizonyítani, valamint kiszűrni az esetleges logikai következetlenségeket - lévén ez egy tudományos alapokon álló filozófiai elmélet, amelynek az a dolga, hogy az idők folyamán egyre pontosabbá váljon, és hogy minden állítás bizonyítékokkal, vagy ezek hiányában legalább hibátlan érvekkel alátámasztható legyen benne.

Viszont amennyiben az elvi vagy a gyakorlati ellenőrizhetőséget veszem a tudományosság kritériumának, akkor Isten és a lélek eleve kiesik ebből a körből, és tulajdonképpen nem is mondhatnék róluk semmit, még egy logikusnak és jónak tűnő elképzelést sem. Megfigyelhető és megismételhető jelenségek nemigen akadnak ebben a témakörben - csakhogy ott van maga az eldöntendő kérdés. Így végül oda jutunk, hogy a tudomány ugyan jó és hasznos dolog, viszont a megfelelő ismeretek hiányában még nem alkalmas Isten és a lélek létezésének eldöntésére - és így, jobb híján marad a logikai alapon történő spekuláció a maga bizonytalanságaival.

A természetfilozófiának - hál' Istennek - megvan az a kiváltsága, hogy egy kissé elrugaszkodjon és felemelkedjen a természettudomány biztos talajáról, és ezáltal messzebbre lásson, még ha a látott távoli körvonalak eléggé pontatlanok és részletekben szegények lennének is.

Egyszerű példával illusztrálva, olyan az Isten létének vagy nemlétének kérdése, mintha ketten állnának egy szobában, és egyikük a megérzésére hivatkozva azt állítja, hogy valaki van a függöny mögött, és ezt a másik tagadja. Tehát az egyik állít, a másik tagad, viszont bizonyítani egyik sem tud, egyéb használható információk nélkül. Bizonyítás és bizonyíthatóság hiányában viszont bármely állítás ellenkezőjét is mondhatja bárki, és egyik állítás sem lesz fölényben a másikkal szemben. Tehát az lenne az elvárás, hogy aki állít, bizonyítson is, mert különben nem felel meg a tudományosság kritériumainak. Mutatkozó hatások hiányában természetesen erre nem lesz képes egyik fél sem, és csak az az egyetlen használható megoldás marad, hogy oda kell menni, és megnézni, hogy tényleg van-e valaki a függöny mögött, megszerezve ezzel a döntő információt. Csakhogy ez Isten és a lélek vonatkozásában már nem oldható meg ilyen egyszerűen, és ez a tény tág teret hagy a spekulációnak. És ha ebben az esetben is bevezetjük a szigorú természettudományos feltételrendszert, akkor az kizárja, hogy egy létező kérdésre valamilyen használhatóbb választ kapjunk annál, hogy "amíg Isten hatásait tekintve egyértelműen meg nem nyilvánul, addig nem létezik". Más szóval, amíg Amerika nincs felfedezve, addig a természettudomány számára nem létezik, az erre vonatkozó spekulációk pedig nem számítanak. Ettől persze Amerika létezett már az emberi természettudomány "feltalálása" előtt is. Mindebből pedig az derül ki, hogy az azzal a nézettel, miszerint: "amiről nem tudok, az nem létezik", nem lehet megoldani a létezés vagy nemlétezés problémáját.

A gondolkodás okán az emberek Isten létezését azért tételezték fel, mert nem tudtak megválaszolni olyan kérdéseket - mint ahogyan ma sem tudjuk ezekre a választ - hogyan jött létre az élet, miért születtünk, és miért pont oda, ahová, mi van a halál után, és mi az oka mindezeknek, hogy így vannak és nem másként, és így tovább. Ezért nincs abban semmi rendkívüli, sőt magától értetődő, hogy az emberek feltételeztek egy magasabb rendű szellemi lényt, és így teremtették meg a magyarázatot azokra a kérdésekre, amelyekre más módon nem tudtak választ adni. Úgy is mondhatnánk, hogy a hiányzó láncszemet keresték a logikai rendszerben, és így találták meg.

Isten és a lélek feltételezésével pedig sikerült összeállítani egy - sőt több - logikusnak látszó rendszert. Hipotéziseket állítottak fel az okok és jelenségek magyarázatára, ahogy ma tudományosan mondanánk - csak ezek nem mint teóriák, hanem mint dogmák, kétségbevonhatatlan isteni kijelentések jelentek meg. Ezek ma körülbelül így néznek ki:

Az emberi testben egy halhatatlan lélek lakozik (isteni szikra), aki eltávolodott Istentől (bűnbe esett) és így anyagi testben él, Istentől, a legfőbb jótól elválasztva. A halál után a lélek kikerül a testből, és a keresztény felfogás szerint vagy a mennyországba tér Istenhez, vagy elkárhozik és a pokolba jut, avagy kivettetik a külső sötétségre. A keresztény hiten lévők többsége szerint egy az Isten, és egy a közvetítő Isten és az ember között: Jézus Krisztus. A Biblia írói megkülönböztették a Teremtőt a teremtménytől és az egyéb teremtett alkotásoktól. Istent szellemi erőnek írták le, aki leginkább olyan formában van jelen, mint a Sors Keze. Más módon nemigen nyilatkozik meg az élőknek, tehát nem az a jellemző, hogy Istent színről-színre, avagy szemtől-szembe látná valaki.

A hindu felfogás szerint pedig a halhatatlan, de fejlődőképes lélek a test halála után vagy ismét az anyagi lét valamilyen formájába kerül, vagy jobb esetben kiszabadul az anyagi lét körforgásából, és megmarad. a szellemi létformában.

A ma létező többi vallás is többé-kevésbé ilyen Isten - lélek - anyagi világ gondolatmenetet követ.

Mindezekkel szemben az anyagelvű, ateista álláspont az, hogy Isten és a lélek feltételezésére sem az élet létrejöttéhez, sem semmi máshoz nincsen szükség, mert az élet szénhidrogén-vegyületekből jött létre, önszerveződéssel, és az élet létrejöttéhez elegendők azok a lehetőségek és erők, amelyek az anyagban, a szénhidrogén vegyületekben már eleve benne vannak, mint például a hosszú és bonyolult molekulaláncok és hártyák kialakítására való képesség. A test halálával pedig végleg eltűnik és megszűnik az egyén, és így az élet folytonossága csak a szaporodás útján valósul meg.

Ez az istentagadó álláspont a diktatórikus államformákban volt uralkodó nézet, és a diktatúra miatt ezt is szintén a dogmák egy fajtájának tekinthetjük, ahol az isteni kinyilatkoztatást a politikusok kijelentései jelentik.

Annak illusztrálására, hogy a fentieken kívül hányféle elgondolás létezik még Istennel, a lélekkel, és a teremtéssel kapcsolatban, álljon itt egy lexikoncikk a FILOZÓFIAI KISLEXIKON-ból, ami helyenként hasonló gondolatokról szól, mint amelyekről "Az egyesítő elmélet természetfilozófiai vázlatá"-ban is szó van. Persze az eltérések is hamar kiderülnek majd. (És mentségemre mondom, hogy nem innen, hanem a saját kútfőmből merítettem az ötleteimet, és a teilhardizmusra csak később, a filozófiai böngészéseim során akadtam rá.)

teilhardizmus: mai katolikus filozófiai irányzat, amelynek létrejötte Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) jezsuita szerzetes, paleontológus nevéhez fűződik. Teilhard de Chardint merész filozófiai gondolatai miatt rendi elöljárói 1923-ban eltiltották a tanítástól, eretnekgyanúsnak minősítették és Kínába helyezték. Itt élt 1940-ig, majd - tekintve, hogy az egyház eltiltotta a hazai közszerepléstől - az Egyesült Államokba költözött. Életében az egyház nem engedélyezte filozófiai műveinek a kiadását, többször elítélte tanítását s nézeteiről a Szent Officium még halála után is (1962) elítélőleg nyilatkozott. Ennek ellenére nézetei egyre népszerűbbek a haladó katolikusok körében. A kiindulópontja az, hogy a természettudományok tényei - így az evolúció ténye - nem mondhatnak ellent a vallásnak, összehangolhatók, azonban a neotomizmussal ellentétben nem a tudományokat kell a hithez alkalmazni, hanem fordítva, a vallási dogmákat kell felülvizsgálni, ha valahol nyilvánvaló tudományos igazsággal kerülnek ellentétbe. A ~ elméletét a darwini evolúcióra építi, amelynek következtében elveti a hagyományos emberteremtés-dogmát, a bűnbeesés és az eredeti bűn tanát stb. A ~ az evolúciót kiterjesztette az egész világmindenségre. A kozmosz fejlődése egy ún. alfa ponttól indul el és egy omega pontig halad, egyenesvonalúan, de ugrásszerűen. Ilyen ugrás van az élettelen és az élő, az élő és az ember, az ember és az emberen túli lét között. Az élet az anyagból alakul ki, az ember megjelenése sem tételez fel isteni beavatkozást és az életfölötti, az omega ponttal való egyesülés is természeti szükségszerűség, az evolúció következménye (ezen a ponton a kegyelemről szóló hagyományos tanítás elvetéséről van szó). A fejlődés rugója a szellemi energia (radiális energia), amely az anyag legkezdetibb formáiban is jelen van, s amely az anyagban szintén meglevő fizikai energiával (tangenciális energia) szemben nem a szétszóródás, hanem az egységesülés és fejlődés irányában hat. A szellem tehát az elsődleges a világban, de nem mint teremtő erő, hanem mint a fejlődés belső elve, princípiuma. A szellem csak úgy töltheti be ezt a szerepet, ha a végpontnál Isten áll, aki mintegy vonzza a szellemet maga felé és így meghatározza a fejlődés irányát, amelynek végcélja tulajdonképpen az omega pontban való nagy egységesülés. A ~-nak ez a tanítása teszi a rendszert panteisztikus színezetűvé. A fejlődés törvénye a társadalomra is érvényes. Ily módon a ~-tól nem idegen a társadalmi haladás gondolata. Az emberiség egységesülés felé tör, amelynek legmagasabb foka a keresztényiesülés. Ennek szellemi mozgatója van: a krisztusi szeretet. A ~ két irányba fejlődik tovább. Egyik ága a marxizmussal és más, haladást igénylő nézetekkel szemben elégségesnek látja a társadalom egységesülésének, keresztényiesülésének érdekében a hagyományos keresztény szeretet modern módon való megélését és ezt elképzelhetőnek tartja kapitalista keretek között. A másik ág a kapitalizmus meghaladásának az igényével lép fel, mert csak a tőkés társadalmi renden túl látja elérhetőnek az egységesült emberi társadalmat.

Ebből az derült ki számomra, hogy a néhány hasonlatosság ellenére két különböző elképzelésről van szó - "Az egyesítő elmélet természetfilozófiai vázlatá"-ban az isteni elsőség alapján lehetséges az isteni teremtés az ember és az élet vonatkozásában, és így a lélek bűnbeesése és feloldozása is lehetséges, és nem ugrás van az élettelen és az élő között, hanem átmenet, stb. Arról nem is beszélve, hogy a darwini evolúciótan eredeti formájában az élet fejlődéséről szól, a legkisebb egysejtűtől kezdve az emberig, az élet eredetéről viszont nem mond konkrétan semmit, legfeljebb sugallja, hogy lefelé haladva az élettelen anyagi eredet következhet.

Az ismeretek hiánya miatt ezeket a kérdéseket többféle, jónak látszó variációban, és más nézőpontok mellett is meg lehet tárgyalni, átfogó és kevésbé átfogó koncepcióban egyaránt - és mivel ilyen nagy a választék, én maradok a saját elképzelésem mellett, mert számomra még mindig ez látszik a leglogikusabbnak. E szerint az elmélet szerint mindenképpen megvalósul az élet, akár Istennel, akár anélkül, viszont Istennek mint első és legfejlettebb lénynek hatalmában áll teremteni újabb lényeket, és beleszólni a sorsukba - ha úgy látja jónak. És ha egy spontán létrejött vagy teremtett élőlény fejlődik, akkor az is az önerőből létrehozott élet irányában fog fejlődni, és a mesterséges teremtést illetően egyre jobb képességekkel fog rendelkezni, elérve végül azt a szintet, amikor már nem "a természet ajándékaként", hanem saját tudásából lesz képes tetszés szerinti élőlényeket megvalósítani, vagy ha úgy tetszik "legyártani" - feltéve hogy az újabb teremtő nem pusztul ki egy vagy több rossz döntése miatt, a nagy hatékonyságának köszönhetően.

Viszont ami az élet legelső megjelenését illeti, az általam feltételezett, lelkeknek való éteri világban is kulcsfontosságú lenne a spontán, véletlenszerűen való kialakulás, és a fejlődés lehetősége, hogy megmagyarázható legyen a kezdeti lépés, a kis és nagy lelkek létrejötte. Tehát mindössze annyi történt, hogy egy olyan mechanizmust, amit eddig a közönséges anyagi világban kerestek, előrébb léptettem eggyel, mert ez a rendszer így sokkal több dologra képes magyarázatot adni - igaz hogy sokkal nehezebb is hozzáférni, és ez igencsak megnehezíti a bizonyítást...

Ha pedig Isten elsőségének kérdését vizsgáljuk a lelkek között, akkor ajánlatos figyelembe venni azt az ismert tényt, hogy ha több élőlény van egymás hatókörében, akkor mindig kialakul valamiféle hierarchia, a képességek, az erőviszonyok, stb. alapján. És az élőlényi hierarchiában annak van helyzeti előnye, aki a legkorábban jött létre, és folyamatosan fejlődött. Ezért a hierarchiában legelöl álló, legfejlettebb lényt nevezhetjük Istennek. Ha pedig Isten sohasem hibázik, illetve kevesebbet, mint a többiek, és így mindig képes arra, hogy fejlettebb maradjon, mint a sorban utána következő lény, akkor mindig is megtarthatja az elsőségét, mert a fejlődéshez, az egyre fejlettebb változatok kialakulásához is idő kell, és ha Isten jól teszi a dolgát, a később keletkezettek sohasem fogják őt utolérni.

Ilyen alapokról kiindulva a legnehezebb rész az élőlényi öntudat kialakulásának magyarázata, és a fejlődésének nyomon követése. Úgy gondolom, hogy kezdetben lehetséges a véletlenszerű, spontán elhatárolódott és önfenntartó formáció kialakulása, és ha egyszer az élőlény eljut addig a felismerésig, hogy "én vagyok", és úgy ítéli meg, hogy ez az öntudatos állapot jó - élni jó -, akkor már megy minden magától, és az élőlény úgy fogja magát és esetleg a környezetét is alakítani, hogy minél tovább fennmaradjon, minél jobb körülmények között, és minél tovább élvezhesse azt az állapotot, amiről úgy találta, hogy jó.

És itt egy elméleti kérdés lehet az, hogy ha az élet spontán is "megterem", akkor mi szükség van az isteni beavatkozásra? A válasz az lehet, hogy az öntudathiány feloldására szükséges, mert hiszen egyetlen földi élőlény sem áll még azon a fokon, hogy az élettelen anyagból saját tudása alapján élőt teremtsen - még egészen kicsit sem, nemhogy saját magát. Márpedig a fokozatos öntudatra ébredésben benne van az öntudat folyamatosságának szükségessége is, legalább valamilyen lappangó formában. Ez végül is benne van az élőlényekben, csak valahogy nem vezethető vissza arra a saját és fogyatékos öntudatra, amellyel az élőlények rendelkeznek. Az elmélet szerint viszont már kezdetleges fokon is léteznie kell saját öntudatnak, ha már túl vagyunk a kezdeti éteri véletleneken. Tehát egy egysejtűnek is van öntudata, ami persze alacsony szintű. A probléma az, hogy ha az embert úgy tekintjük, mint a sejtek halmazát, akkor az emberi öntudat nem azonos az egyedi sejtek összességének öntudatával, mert egy dolog hogy mit érzékel és mire képes a sejt, és más dolog az emberi öntudat - a kettő között hiányzik a folyamatos átmenet és ezáltal közvetlen kapcsolat. És így az ember vagy bármely élőlény nem is igazán tudja saját magát megteremteni és megváltoztatni, mert pl. nem tud közvetlenül hatni a saját sejtjeire. Ezért az egész emberi lénynek az emberi öntudat szempontjából nézve teremtett jellege van - az "én" kapott valami olyat, amit önerejéből nem képes megalkotni, de ami mégis van, és működik. A fejletlenebb lények hosszú során végigtekintve pedig azt lehet mondani, hogy ők még annyira sem tudják megteremteni magukat, mint az ember. Tehát mindezen lényekhez egy, az embernél jóval fejlettebb öntudatú lényt lehet - vagy akár kell - hozzárendelnünk, amennyiben a tudatos teremtés elvét valljuk magunkénak, és nem a folyamatos véletlenekre hivatkozunk, amely ebben az esetben felveti az öntudathiány problémáját.

Természetesen az első lépcsőnek a véletlenből való születésnek kell lennie, de ha már megvan az első kellően fejlett élőlény, a többiek már lehetnek általa teremtettek is - végül is, az ember is efelé tart.

És ha az ember legalább elvileg és bármely csekély mértékben képes olyan tulajdonságokat megszerezni, amelyeket eddig az isteneknek tulajdonított, akkor ez újabb érv az ember fejlődőképessége, de az istenek, illetve a magasabb rendű lények létezése mellett is, mert ehhez már csak azt kell feltételezni, hogy volt aki már az ember előtt megtette azt a fejlődési utat, amelyen az ember most jár.

És éppenséggel azt is mondhatjuk, hogy az élettartam növekedésével az ember a halhatatlansághoz közelít, hiszen egyre tovább él. De vegyünk csak más példákat a vágyakra: vajon biztosan elérhetetlen az, hogy az ember valamikor önerejéből repülni tudjon? És biztosan lehetetlen az, hogy valamikor génmanipulációval megszülethessenek ilyen madáremberek? Vagy hogy az ember eljuthat-e arra a fokra, hogy a saját akarata szerint a belső energiája által módosítsa a testi felépítését? Mert mégiscsak az látható, hogy az ember az olyan képességek birtoklása felé halad, amelyeket régebben isteneknek tulajdonított. És vajon biztos az, hogy valaki már az ember előtt nem tette-e meg ezt az utat, és Istenné vált? Mert a véleményem szerint éppen hogy ez a legvalószínűbb állapot.

Ezenkívül pedig a földi élet esetében azt lehet mondani, hogy az élőlényekben lévő működtető intelligencia mélyen el van rejtve valahol a sejtek között, a saját öntudat által még nem hozzáférhetően, teret engedve így az esetleges magasabb rendű élőlények közvetlenül nem érzékelhető beavatkozásának. Egy fizikai példát említve az emberi érzékszervekkel nem érzékelhető, de mégis létező és ható erőre - a Hold gravitációja okozza az árapályt, milliárd tonnákat mozgat meg, erőművet lehet rá építeni, és ugyanúgy az emberre is hat, de mégsem érezzük.

És amint már szó volt róla, arra is megvan a lehetőség, hogy a folyamatos és célratörő fejlődés által a teremtett teremtővé váljon egyre több vonatkozásban, és a teljesen öntudatlan tárgyaktól kezdve egyre intelligensebb, és az élet felé közeledő sajátkezű alkotásokat teremtsen, miközben maga is egyre fejlettebbé válik, és végül akár még valami isten-féleség is lehet belőle, amennyiben nem inkább az ördögi létformák felé vonzódik. Tehát látható, hogy az ember, illetve az emberiség olyan utat jár be, ahol egyre inkább teremtővé válik, és "világok urává". És olyan nagyon elképzelhetetlen az, hogy valaki ezt az utat az emberek előtt már régen megtette és elérte a csúcsot? Szerintem ennek van nagyobb esélye, mint annak, hogy ilyen még nem fordult elő a világtörténelemben.

Visszatérve a nagy távlatokból a jelenbe - az élet, és az eredete manapság éppen eléggé misztikus, rejtélyes és csodálatos dolog - még a legkisebb formája is, hát még a bonyolultabb változatai. És mondom ezt annak ellenére is, hogy az anyagból és tulajdonságaiból származtatom az életet. Amely attól lesz különleges és misztikus, hogy megjelenik itt néhány olyan új és lényeges vonás, amely tulajdonságai a közönséges anyagnak nincsenek - például az érzelmek, vagy a környezet hatásaira adott reagálás változatos módjai. Ezért az anyag legcsodálatosabb, legbonyolultabb és legrejtélyesebb formája az élet, és a hozzá kapcsolódó lelki vonatkozások.

És ha az élet eredetét illetően elvetjük az Oparin és Millikan-féle "lelketlen", kémiai alapú modelleket, akkor mindig ilyen misztikus és "lelkes" modellekhez fogunk jutni. És ez utóbbiak számomra használhatóbbnak tűnnek, ezért állok az ilyen modell pártján. Amelyet természetesen az anyagból, mint első okból vezetek le, mert így nincsen benne semmilyen logikai bukfenc - és egy "lelkes" modellbe természetesen már belefér Isten és a lélek létezése is.

Itt viszont a szememre vethetik mindazok, akik jobban kedvelik a dogmákat a logikánál, hogy nálam miért az anyag, és miért nem az Isten az első a logikai sorban. Ennek megértéséhez gondolják végig azok is, akiknél a tekintélytisztelet előbbre áll a gondolkodásnál, hogy milyen logikai modellt lehet felállítani úgy, hogy először volt Isten, és csak azután lett - illetve teremtette meg - az anyagot. Ilyen modellben először is Istennek anyagtalannak kellene lennie - és itt máris van egy számomra logikailag feloldhatatlan ellentmondás: Isten abszolút anyagtalan, de mégis valami, sőt nemcsak hogy valami, hanem még szuperintelligenciával is rendelkezik. És teszi ezt bármiféle anyag nélkül. Ilyesmi számomra az eddigi ismereteim alapján értelmezhetetlen, és arra a történetre emlékeztet, amelyet Lewis Carroll az Alice csodaországban című könyvében írt le, és amelyről már volt szó az anyag és tulajdonságai kapcsán.

Ezért én Isten és az anyag vonatkozásában az anyag - Isten sorrendet tartom elképzelhetőnek és valószínűnek - én csak ezt az esetet tudom végigvezetni logikusan. Azt persze mindenki megteheti, amit én is, hogy a legjobb tudása szerint felállít egy egyesítő elméletet, aztán pedig közzéteszi, minden vele járó kellemes és kellemetlen következménnyel együtt. És ha nem is égetik meg a nézeteiért, mint Giordano Brunót a máglyán, sőt, valószínűleg a szent inkvizíció is elmarad, mert az ma már nem szokás, de az bizony előfordulhat, hogy az embert kiközösítik innen-onnan, mert gondolkodni mert, és amit gondolt, azt el is merte mondani. De azért mindig lesznek olyanok is, akiknek az Igazság fontosabb, mint a többségi csoporthoz való tartozás. Jézust is istenkáromlásért ítélték el a főpapok - amiben benne van az a csúf ellentmondás, hogy miért éppen Isten fia az eretnek...

Nálam pedig az látszik, hogy az élet keletkezésére vonatkozó nézeteim nem egészen egyeznek a bibliai teremtéstörténettel, és az eddigi materialista modellekkel sem. De hát minden új elgondolás és világmodell útja az, hogy a birtoklója kezdetben egyedül áll a nézeteivel, legyenek azok bármennyivel is jobbak a régieknél. Ha pedig nem jobbak, akkor úgyis feledésbe merülnek... Tehát a dolgok az idő haladtával a helyükre kerülnek, és a nem-tudásból fakadó ellentétek lassan megszűnnek - ahogyan Baktay Ervin is írja Szanátana Dharma című könyvében: "...az emberi szellem számtalan úton, számtalan irányban haladhat, de minden igazi törekvés egyetlen célhoz vezet: az Egyetemességhez, a Valósághoz, amelynek felismerésében összhanggá békül minden véges ellentét". Addig pedig mindenki próbálja meg tolerálni másoknak a világ teremtéséről vallott nézeteit. Az ausztrál bennszülöttek például a mondáik alapján úgy tartják, hogy a Földet egy teknősbéka tartja a hátán - amit persze nem igazán igazolnak a műholdak és az űrsikló felvételei. De azért komoly zavart nem okoz ez a nézet, és nem veszélyezteti a világbékét - és ha valaki jobban szereti a hagyományokat, mint a tudományos bizonyítékokat, hát istenem, maradjon meg a hitében, ha így érzi jól magát. Mert ha valaki nem is tud mindent a világról, attól még lehet jó ember, és ebben van a lényeg, nem pedig az olyan világnézeti részletkérdésekben, ahol úgyis mindenki csak rész-igazságokkal rendelkezik.

Az én nézetem és véleményem az élet és Isten kérdésében pedig történetesen az, hogy élet keletkezésének megértéséhez az atomoknál is mélyebbre kell hatolni, az erőterek és az éteri finomságú részecskék birodalmába, ahol szintén megvalósulhat a változatos szerkezet, az elhatárolódás és a visszacsatolás, és ez a láthatatlan, igen kicsi részecskékből álló világ így lehetőséget ad a lélek és Isten létezésére is. Ebben az esetben itt már némileg mások lennének a játékszabályok az élettartamot illetően, és lehetővé válna a halhatatlanság, leginkább örök változás formájában, ahol egy lélek vagy fejlődik, vagy hanyatlik, de maga a változatlanság nehezen elérhető, és nem is jellemző. Ez a láthatatlan világ azért lenne kedvező az isteneknek és a lelkeknek, mert előrébb van az okok és okozatok láncolatában a "durva" anyagi világnál, nagyobb energiával rendelkezik, és kellően "el van szigetelve" a mi világunktól. És az egyik világ ráhatása a másikra, ha van is, egyirányban hat - az éteri világból az anyagi világ felé, azaz onnan ide, mert mint ok, az éteri világ előrébb áll, és visszacsatolások, illetve visszahatások nélkül csak ez az irány létezik.

És ha azt veszem alapul, hogy milyen bonyolult maga a Földi élet, és mennyire nehezen hihető el, hogy ilyen kialakuljon, ámde mégis létezik, akkor azt kell mondjam, hogy Istennel és lélekkel talán még ennél is jobban áll a helyzet, mert a logikai láncolatban és az időben előrébb vannak a földi életnél, és ez - logikailag legalábbis - növeli a létezésük valószínűségét. A probléma az észlelhetetlenségben van - de gondoljunk arra, hogy akár csak kétszáz évvel ezelőtt is mennyi minden létezőt nem észlelt az ember - rádióhullámokat, kozmikus sugárzást, vírusokat, stb. Nyilván mindenki csak azt észlelheti, amire érzékszerve van, és mivel nem tudunk érzékelni minden létező jelenséget, a fogyatékos érzékszerveink alapján nem is tehetünk abszolút biztos állításokat arról, hogy mi az ami létezik a világban, és mi az, ami nem. Az élőlényeknek csak olyan szerveik szoktak kifejlődni, amelyek az életbenmaradáshoz szükségesek, és Isten és a lélek érzékelése történetesen nem tartozik a földi életbenmaradás feltételei közé.

De még mindig azt lehetne mondani, hogy ha Istennek nincsen ráhatása a földi életre, akkor ebből a szempontból mindegy, hogy van-e vagy nincs. Csakhogy még annyira sem vagyunk urai a helyzetnek, hogy el tudnánk dönteni hogy az egyes hatások honnan származnak - sok minden előkerülhet például a tudatalattiból, amiről fogalmunk sincs, hogy hogyan került oda és miért.

Tehát ha valaki azt kérné, hogy ha szerintem van, akkor mutassam meg neki Istent, erre az a válaszom, hogy nem tudom megmutatni, mert ehhez egyikünk sem rendelkezik megfelelő érzékszervvel, ugyanúgy, ahogyan a kérdező sem tudja megmutatni nekem a rádióhullámokat - legalábbis közvetlenül nem - pedig ehhez képest kétségtelenül vannak. Kétszáz évvel ezelőtt pedig sehogyan sem tudta volna megmutatni a rádióhullámokat, pedig akkor is voltak, elektromos zavarok és kozmikus sugárzások formájában. Sőt, a világ kezdete óta voltak, és lesznek is. A tudománynak viszont még nagyon sokat kell fejlődnie, hogy Isten vonatkozásában valami használhatót tudjon mondani és mutatni. Addig pedig higgyen mindenki az általa ismert legjobb variációban, mert ez a legjobb, amit tehet.

Istennek az emberre való ráhatását illetően pedig az a válaszom, hogy azt még csak tudja érzékelni az ember, ha valamely gondolata és indítéka a tudatalattijából bukkan fel, de azt már nem, hogy hogyan került oda, és hogy ebben a dologban volt-e valamilyen külső beavatkozás vagy sem.

Tehát lehetséges az, hogy van Istennek ránk kifejtett hatása, csakhogy az olyan területeken át történik - például a tudatalattin és az események "véletlen" alakulásán keresztül - amelyeket az ember a maga részéről nem tud olyan módon kontrollálni, hogy meg tudná állapítani a hatások eredetét. Annak pedig pszichológusok és hipnotizőrök a megmondhatói, hogy a tudatalatti mennyire nincs a tudat kontrollja alatt, és hogy épp ezáltal lehet elérni néhány látványos és hihetetlennek tűnő dolgot, mint pl. a médium deszkamerevségét, aki így a fejénél és a sarkánál két székkel alátámasztva, vízszintesen fekszik. De ahhoz is tudatalattin keresztül vezet az út, ha valaki el akarja érni a lazaság kung-fu mesterek által ismert fokát, amikor az egyes izmok antagonistái tényleg teljesen lazák, és minden mozdulat 10-20%-kal gyorsabban végezhető el a szokásos tónusos, többé-kevésbé merev állapothoz képest.

Ezen kívül találtam még egy érdekes variációt erre a témára: (forrás: Az Univerzum története CD)

"A kvantumelmélet szerint a fizikai eseményeknek több kimenetele lehetséges. Ha mégis úgy véljük, a Természet eldönti, hogy ezek közül melyik valósuljon meg, akkor a Természetnek személyiséget tulajdonítunk, amely mindenütt jelen van és cselekszik. Ez a fajta végtelen és időtlen, ám mindenható személyiség, amely kitölti a fizikai törvények hézagait, pontosan ugyanaz, mint amit a vallások nyelvén Istennek szokás hívni."
F. J. Belinfante

És ha már a tudat és a tudatalatti is szóba került, van itt még egy fontos kérdés, nevezetesen az, hogyan lehet Isten felé közeledni, és mellesleg misztikus élményekre szert tenni? De mielőtt még erről lenne szó, megjegyzem, hogy az alkalmazott világnézet, a filozófia mindig fontosabb a misztikus élményeknél és képességeknél, úgyhogy aki felcseréli az értékrendet, az hibát követ el.

Ezután már jöhet az istenkeresés: ennek alapvető metódusa minden ember számára ugyanaz - az anyagi dolgokra való törekvés és kifelé figyelés helyett a befelé figyelés és a lelki tisztaságra való törekvés, és aztán a tudatalatti megnyílásával a tudatfeletti elérése, az esetleges csodák kíséretében. És ha ehhez megvan a megfelelő ember, akkor mindezek működnek is. Az is megállapítható, hogy akik elértek valami jelentőset ezen a téren, bármely részén éltek is a Földnek, mind befelé figyeltek elsősorban. Annak pedig, hogy ugyanolyan vagy hasonló metódussal más és más eredményeket értek el, az az oka, hogy eleve más és más volt náluk az elérendő cél is. Az indiai jógi például elérhette a hibernált állapotot, mert ebbe az irányba törekedett, a nagyhitű keresztény pedig másfajta misztikus csodákat élhetett át. Az aszkézis és a böjtölés viszont minden misztikusnál és szentnél általánosan megtalálható. Például Kopertinói Szent József (1603-1663) állítólag naponta ostorozta magát, öt éven át csak szárított gyümölcsöt és füvet evett, és évente háromszor tartott negyvennapos nagyböjtöt, de amikor nem böjtölt, akkor is csak csütörtökön és vasárnap evett. És annyira elfordult az anyagi világtól, hogy egyetlen világi öröme már csak a virágokkal és a madarakkal való barátkozás volt - viszont lebegni és repülni is tudott megfelelően elragadtatott állapotában. Pedig nem is a repülés volt a célja, hanem az imádkozás és a boldogság érzése...

És hány ember tud manapság így repkedni? Egy sem. De hány ember végez ilyen belülről jövő, szent célú és szigorú böjtölést? Egy sem. És akkor ugye, nincs is mire reklamálni... Komoly törekvés nélkül nincs figyelemre méltó eredmény, ez itt is így van.

Viszont a mai világban is él egy Jasmuheen nevű ausztrál hölgy, aki állítólag már hét éve narancslén, levegőn és istenhiten él, és neki ennyi elég is az élethez. Ami pedig a kételkedést és a kételkedőket illeti, itt már van esély és mód az ellenőrizhetőségre...

És a csodálatos történeteket ugyan meg lehet kérdőjelezni, hogy így voltak-e vagy sem, de itt most az isten- és boldogságkeresés módjáról van szó. A nagy szenteknél pedig Isten keresése volt a fő cél, és a csodák csak úgy jöttek maguktól, áldásos mellékhatás gyanánt. Ugyanakkor az is látszik az ilyen eseteknél, hogy, az igehirdetők kifejezésével élve "mindenki testre szabott ajándékokat kap a Szentlélektől" (ami - aki - ugyanaz mint a Szent Szellem, Holy Spirit).

A csodákhoz való viszonyulást illetően kétféle ember van - aki elhiszi őket, és aki nem. Aki pedig azt mondja valamire hogy lehetetlen, azért mondja, mert nem tudja felérni ésszel, hogyan lenne lehetséges az adott dolog egyáltalán, nincs ilyen irányú személyes tapasztalata, és olyanokat sem ismer, akiknek lett volna ilyen. Így érthető a kételkedés, és ez csak akkor múlik el lassan végleg, ha már az adott dolog legalább a többség számára teljesen egyértelművé vált. A misztikus csodák viszont eddig még nem fordultak elő olyan nagy számban, hogy a többség számára egyértelművé váljon a létezésük. És például a halálközeli élmények is csak azok számára adják meg a bizonyosság érzését, akik átélték - de a jelenség magyarázatát ugyanúgy nem tudják ők sem, mint a kívülállók. És az istenhit kérdésében sem lehet többől gazdálkodni - vannak akik elfogadják Isten létezését, és vannak akik nem, az eddigi tapasztalataik és az eleve létező egyéni beállítódásuk alapján.

Bár az én logikai belállítódásom történetesen akkor is az lenne, ha soha nem lett volna semmilyen misztikus élményem, hogy a jobbik variációban hiszek, mely szerint van Isten és van halhatatlan lélek, mert ha így van, akkor az nagyon jó, ha pedig mégsem így van, akkor még mindig ott tartok én is, ahol a hitetlenek - úgyhogy hozzájuk képest nem tudok veszíteni, csak nyerni. Az istenhitet pedig azért nem tartom felesleges fáradságnak egyik esetben sem, mert egyrészt, a hívő számára már egy fokkal boldogabb lehet ezáltal az élet a Földön is, másrészt pedig, ha valaki törekszik egy cél felé, legyen az bármilyen reménytelennek látszó is, és még ha esetleg nem is éri el valamilyen ok miatt, akkor is mindig közelebb kerül hozzá, ha elég célirányos és kitartó. Űrhajós sem lehet mindenkiből - de azért az egyéni lehetőségének maximumáig ezen a pályán is mindenki eljuthat, valamennyire űrhajóközelbe, ha tényleg ez a vágya. Ugyanígy, minden szentnél is megvolt a cél, és megvolt a törekvés, csak nem egy technikai eszköz, hanem Isten felé tartottak. Hozzátéve, hogy az űrhajósoknál szűkre szabott a létszám, ezért akármennyire is törekszik valaki, nem biztos hogy teljesül a vágya. Istennél viszont nincs ilyen korlátozás - mint a mezei futóversenynél, ahány versenyző, annyi pálya, és itt minden csak a szándéktól és a képességtől függ. És a korlátozó tényezőket is elsősorban mindenkinek saját magában kell keresnie...

És ráadásul még az sem legyőzhetetlen akadály, ha valaki egy, az adott pillanatban nem létező dolog vagy nem elérhető cél felé törekszik. Már csak azért is, mert minden feltaláló "egy, az adott pillanatban nem létező dolog" felé törekszik. Amiről persze tudja, vagy az a véleménye, hogy a lehetőség az anyagban benne van, és elérhető. És remélem elég világosan kifejtettem már, hogy ezen elmélet szerint Isten létezésével kapcsolatban is pontosan ez a helyzet...

De az is elmondható, hogy jelenleg az ateizmus ugyanúgy hit, mint a teizmus, mert nem bizonyítékokon alapszik, és a hite védelmében mindkét tábor érveket sorol fel az álláspontja mellett - csak éppen a "mindent eldöntő érv" hiányzik. Persze úgy már könnyű lenne... És hogy ennek kapcsán eggyel szaporítsam az Isten léte mellett szóló érveket - kellően paranoid és nihilista nézőpontból minden és mindenki létezését meg lehet kérdőjelezni (csak nem érdemes, mert akkor a végén már nem marad semmi. De ez már egy másik kérdés). Tehát - létezik-e Ungvári Béla? Vagy csak egy álnév, beszkennelt kép egy újságból, meg egy kis komputergrafika? Gyanús... És én ugyan tudom, hogy létezem-e vagy sem, sőt, a nevemet is tudom -, de viszont azt is tudom, hogy vannak és lesznek olyan emberek is, akiknél mindez már nézőpont és beállítottság kérdése lesz - azért, mert a lehetséges variációk száma itt már több mint egy, amiben benne van az is, hogy tök mindegy. És ahogy számolom, legalább négy variáció van itt, a hozzá tartozó lelkiállapotokkal - van (hívő), nincs (tagadó), érdekel, de nem tudom (kíváncsi szkeptikus), nem tudom, és nem is érdekel (apatikus szkeptikus). Éppen ezért én úgy látom, hogy az Istenhez való viszonyulás mindenkinek a saját lelkiállapotát mutatja meg - és mindent eldöntő érv nélkül csak ennyi, nem több. És ha valaki éppen azt akarja kipróbálni, hogy hisznek-e benne, és ha igen, mennyien, akkor egy ilyen állapot lehet cél is. Mert éppenséggel nekem sem fontos, hogy tudjanak a létezésemről olyanok, akik megfojtanának egy kanál vízben, vagy bármi módon az ártalmamra vannak. A közömböseknek pedig mindegy, vagyok-e vagy sem... A kíváncsiak viszont oldják meg a feladatot, hiszen valahol úgyis élvezik... A hivőknek pedig természetesen vagyok. Tehát, meg lehet indokolni ezt az állapotot is. És ha valaki nem úgy gondolkodik mint én, és az nekem furcsa - lehet hogy éppen azért van úgy az a másként gondolkodás, mert az illető már többet tud az adott témáról, és több tapasztalatot szerzett nálam. Ha Istenről van szó, akkor ez több mint valószínű, egyébként pedig két eset van, alkalmankénti valószínűségekkel.

De az ateistákat esetleg az érveimnél is jobban érdekelné az, hogy mit szólnák ahhoz, ha a mindent eldöntő érv azt bizonyítaná, hogy nincs Isten? Nos, szomorú lennék, és le lennék sújtva, mintha meghalt volna a legjobb barátom - aztán pedig megpróbálnék valami vigaszt keresni magamnak. Például az Univerzumnak abban a rendjében, amit Einstein is említett. Aztán pedig megpróbálnám pótolni a Természetnek azt a fogyatékosságát, hogy az egészből kifelejtette Istent, és így sivárabb és lelketlenebb lett a világ a kelleténél. De ha már a feltételezéseknél tartunk, ne felejtsük el, hogy jelenleg ez az érvényes variáció: "Isten meghalt - Nietzsche. Nietzsche meghalt - Isten".

Ha pedig hit vonatkozásában kategorizálnom kellene magamat, akkor én egy olyan teista vagyok, aki azt vallja és mondja, hogy az Isten létezése mellett és ellene felhozott, bizonyíték célzatú állítások, nézetek és érvek nem elegendőek a kérdés eldöntéséhez - de minden olyan szellemi képességem, ami a logikán túl van - intuíció, prekogníció - azt súgja, hogy az Isten létezésébe vetett hit a helyes. Közben persze tudom, hogy ez nem egy meggyőző érv mások számára. De nekem igen.

És igaz hogy manapság még egy dolog a logika, és más dolog a megérzés - de ez nem jelenti azt, hogy az utóbbi működésképtelen lenne.

A természettudományt illetően pedig azon a nézeten vagyok, hogy ahogyan szélesedik az emberi látókör, és ahogyan tolódnak egyre kijjebb az ismeretek határai, úgy fog Isten és a lélek egyre jobban belekerülni a tudományos világképbe, és nem a fordítottja fog történni, mint ahogyan ezt sokan gondolták, és gondolják ma is, azon az alapon, hogy a természettudományos ismeretek növekedésével Isten "hatásköre" egyre szűkül. A régi görögök például - esetleg - még hihettek abban, hogy Zeusz hajigálja a villámokat. A maiak persze már tudják, hogy mi az az elektromos kisülés - azt viszont ők sem tudják, hogy mi van a szűkebb környezetünkön túl, és végül is hogyan állnak össze a dolgok. Ez persze csak az én személyes véleményem, és remélem, hogy beválik az a jóslatom, hogy Isten egyre inkább be fog kerülni a tudományos világképbe. De nem vagyok elbizakodott - ellenkezőleg, sok kételyem és nyitott kérdésem van. Hogyne lennének ilyenek, amikor az ember a jelenlegi tudományos ismereteiből még a saját létét sem tudja levezetni. Ehhez képest mégis léteznek az emberek, és ez legalább tapasztalati-érzékszervi úton bizonyítható. Valamint az is egyértelmű, hogy rengeteg létező dolog érzékelésére nincsenek érzékszerveink, és ezek létezése már csak közvetett módon, technikai eszközök felhasználásával bizonyítható.

És vajon mennyi minden lehet még az Univerzumban, amiről nem tudunk?

Ezért, véleményem szerint, a szerény ismereteinkkel a tudás óceánjának partján állva, szerényebbnek kellene lennünk, mert még mindig túl sok olyan kérdés van, amire a "nem tudom" az igaz válasz, és ahol már nem csak a hívő él hitből és vélekedésből, hanem a természettudós is.

És ehhez kapcsolódva, elárulom a "nagy titkot", hogyan lehet összeegyeztetni a kritikus természettudományos gondolkodást a vallásos hittel: itt a lényeg az, hogy egyrészt, a világi dolgokat kételkedéssel és vizsgálódva kell megközelíteni - másrészt pedig, ha már valaki eljutott odáig, hogy elfogadott egy vallást, akkor már ne kételkedjen, hanem higgyen, teljes erővel. A természettudományoknál kell a kételkedés és vizsgálódás, mert így lehet meggyőződni az anyagi és emberi dolgokról, a vallás esetében viszont már az erős hit kell, mert így lehet olyan misztikus élményekhez jutni, amelyekből az derül ki, hogy a "természetfeletti" dolgok működnek. És a vallásnál már nem csak arról van szó, hogy "elhiszem amit mondasz", hanem arról, hogy pl. a hit mint gyógyító és csodatévő erő legyen jelen benne. Márpedig minden kételkedés lerontja ezt a létező erőt. Erre az esetre a Bibliában is van egy példa:

"Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.

Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen.

De látva a nagy szelet, megrémüle; és a mikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem!

Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedél?" (Mt. 14,28-31.)

"...Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek." (Mt. 17,20)

Nyilván régen sem sok embernek volt számottevő hit-ereje, most pedig még rosszabb a helyzet. Éppen ezért állnak nálam nagy becsben azok, akiknek manapság is van ilyen hit-ereje, és ezt jó célra használják. Aki pedig kételkedik abban, hogy például ez az idézett dolog lehetséges és megtörtént, azt nagyon sajnálom, hogy soha nem volt még olyan misztikus élménye, ami alapján megváltoztathatta volna erről a véleményét. De mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy kezdjen el hinni, aztán ha jól csinálja, majd lesznek olyan misztikus élményei is, amelyek megadják a bizonyosságot. Bár tőlem ugyan ne várjon most csodát senki, mert elég rosszul állok hit-erőben magam is, kis erőnek pedig a külvilág felé nem sok megnyilvánulása van - de álltam már jobban is, és ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, létező és működő dologról van szó. És minden kételkedőnek azt tudom mondani, hogy Jézus nem volt őrült, nem beszélt félre, a Bibliát pedig nem notórius hazudozók írták, és ami az Újszövetséget illeti, lehet hinni és bízni benne. Az olyan teremtéstörténeti dolgok pedig, minthogy hány év telt el a világ teremtése óta - ezek számomra nem lényegesek. Akármennyi is volt, nem ebben, hanem Jézusban van a hitem. És az Újszövetségben nem az a lényeg, hogy ki tudja jobban a világ teremtését, meg az azóta eltelt időt, hanem az, hogy a Krisztus-történet, beleértve a megváltást is, hiteles, és az hitelesíti számomra az evangélisták elbeszélésén túlmenően, hogy a csodálatos, emberen kívüli erő a tapasztalataim szerint most is létezik és működik.

Ehhez kapcsolódik még, hogy véleményem szerint végül mindenki azt kapja, amit érdemel, a jó jót, a rossz pedig rosszat, akár már itt a Földön, vagy pedig később, egy másik világban - de a megérdemelt sorsát senki sem kerülheti el. És az sem jelent itt ellentmondást, ha valakinek jó ember létére rossz sorsa volt a Földön - mint mondjuk Jézusnak - mert a továbbiakban megkapja érte a kárpótlást. Csak persze hinni kell abban, hogy van tovább, van halhatatlan lélek, és van Isten... Bizonyíték viszont - a misztikus és halálközeli élményeket leszámítva - nincsen. Ezek pedig logikai szempontból nem elegendőek. De hát ezért hívják vallásnak a vallást, és nem természettudománynak.

Ha viszont tisztán logikailag nézzük Isten és a lélek kérdését, akkor csak arra a megállapításra juthatunk végül, hogy a jelenlegi ismeretek alapján logikailag ez a kérdés nem dönthető el. Éppen ezért, ha logikai érvek vitájáról van szó, akkor mindkét félnek tolerálnia kellene a másik álláspontját. Mert igaz, hogy a két egymást kizáró állításból csak az egyik lehet a helyes - de hogy melyik, az a logika és a bizonyítás útján ma még - a XX. század végén - nem állapítható meg...

És ha elfogadjuk azt a tételt, hogy egyetlen földön élő ember sincs a teljes - Isteni - igazság és tudás birtokában, hanem mindenki csak rész-igazságokkal és korlátozott tudással rendelkezik, akkor, továbblépve, kimondhatjuk azt is, hogy, az emberi közreműködés - pl. az isteni kinyilatkoztatások emberi továbbítása és interpretálása okán - egyik földi vallás sem tökéletes, ami annyit jelent, hogy mindegyikben hiányos ismeretek és kisebb-nagyobb pontatlanságok vannak.

És hogy a tökéletlen ember a tökéletlen nyelvezetével a pontatlansághoz, a logikai hibához, meg néhány paradoxonhoz jut. Például a tökéletes szó logikailag valami olyan végső és befejezett dolgot jelöl, aminél nincs jobb, aminél nincs tökéletesebb. Ehhez képest a szót nyelvtanilag mégis ugyanúgy lehet fokozni, mint bármelyik másikat. Pedig az értelmezése szerint nem lehetne... Vagy vegyük a paradoxont Isten mindenhatóságáról: teremtsen egy akkora követ, amit ő maga sem tud felemelni. Ha nem tud ilyet teremteni, akkor azért nem mindenható, ha pedig tud ilyet teremteni és nem tudja felemelni - tehát teljesül a kért feltétel - akkor meg azért nem mindenható. Itt nyilvánvaló, hogy egyszerre két egymást kizáró feltétel nem teljesülhet, legfeljebb egymás után. És még a Mindenhatónál is egy világban egy adott pillanatban csak egy feltétel, illetve állapot valósulhat meg, mert az anyagban eleve benne lévő játékszabályok szerint ennél többre nincs mód. És akkor ezek szerint korlátozott mindenhatóról lenne szó? Az én értelmezésem szerint igen, és a "mindenható"-ság csak annyit jelenthet, hogy valaki teljes mértékben ki tudja használni azokat a lehetőségeket, amelyek az anyagban eleve benne lévő játékszabályok által megengedettek. És az "egyszerre legyen is meg ne is" úgy látszik, hogy nem tartozik a megengedett dolgok közé. Egy érme pl. csak a statisztika (és a kvantumelmélet) szerint eshet egyszerre mindkét felére, a maga 50-50%-os valószínűségével. De az az ötven százalék az adott pillanatban mindig csak 100% vagy 0%, a többi meg már olyan matematika, ami nem a világ pillanatnyi állapotának helyes ábrázolására szolgál, hanem egy bizonyos időintervallumban történt állapotok összességéről ad felvilágosítást. És ilyen módon mindig valamennyire elvonatkoztat. Egy számítógép bitjeinek állása például logikailag mindig csak 0 vagy 1 lehet, és ha mégis más érték jön ki, az már statisztika és elvonatkoztatás. És a statisztika szerint egy idényben egy focicsapat rúghat mondjuk akár 26 és fél gólt is...

Márpedig úgy fest a dolog, hogy lineáris és statisztikus világunk bináris alapegységekből épül fel, ugyanúgy, mint a számítógép, és ugyanúgy valaminek egy időpillanatban csak 0 vagy 100% lehet az állapota. A többi meg már bizonyos fokú elvonatkoztatás, mint amikor bitek és 0 vagy 1 állapotok helyett egy szövegszerkesztőt látok magam előtt... Vagyis az alkotóelemek bináris halmaza helyett az általuk megvalósított funkcionális egységet - és ami így messziről inkább lineárisnak mint binárisnak látszik.

Az is nyilvánvaló, hogy a paradoxonok csak az embereknek a saját világ-értelmezésükben található ellentmondások kimutatására jók - de ha Isten tényleg tökéletes, akkor az ő világában nincsenek paradoxonok.

És ami engem illet, én nem azért fogadtam el - és be - a keresztény vallást, mert tökéletesnek tartom, hanem mert a földi választékból számomra ez a legjobb, és meg vagyok vele elégedve. Ez egy kicsit olyan, mint amikor férjet vagy feleséget választ magának az ember: nem az elvileg elképzelhető legjobbat, a tökéletest keresi, hanem a számára legjobbat a rendelkezésre álló választékból. És itt az ateisták felelnek meg az olyan embernek, akik inkább visszautasítják Isten társaságát és egyedül maradnak, a választásának kockázatával, és minden egyéb velejárójával együtt. Az pedig, hogy így sem tudják kivonni magukat a "Sors Kezének" hatálya alól, már egy másik kérdés.

És ezenkívül még sok olyan kérdés van, ami érdekes lehet hívőnek és nem hívőnek egyaránt - például az antropikus elv, amely arról szól, hogy ha az Univerzumban mások volnának a fizikai állandók - nem sokkal, csak egy kicsivel - akkor már nem is létezhetnénk benne. Ez gyanús... csak nem azért olyanok a fizikai állandók az Univerzumban, hogy mi élhessünk benne? Nincs itt valami tudatosság, terv és tervező?

És itt két részre kell választanom a dolgokat: egyrészt, hogy milyen válasz következik erre a kérdésre ebből az elméletből, másrészt pedig arra, hogy a feltett kérdés alapjául szolgáló állítás nem tartozik a minden kétséget kizáróan bizonyíthatók közé.

Akkor kezdem az utóbbival: ennek a bizonyítását nem találtam, csak magát az állítást, és azt, hogy "matematikailag be lehet bizonyítani" (forrás: Az Univerzum története CD). És itt a helye a kételkedésnek; egy elméletfabrikáló embernél még azt sem szabad elhinni, amit kérdez. Pláne ha matematikusról van szó. A félrevezetések és tévedések elkerülése végett, a tudományban állításokat bizonyítás nélkül soha nem szabad elfogadni, hacsak nem axiómaként van deklarálva valamely állítás - ezt nem kell bizonyítani, de ez az, amit csak alapos logikai vizsgálat után szabad elfogadni vagy elutasítani.

És itt még az sem tudható, hogy a földi élet kihalásáról, vagy az életnek az Univerzumban való lehetetlenségéről volna szó. Mert a két eset nem ugyanaz. De vegyük úgy, hogy az Univerzumról van szó, ha már így szabadon választott az eset.

Itt jó lenne tudni, hogy a fizikai állandók kismértékű változásából miért is következne az, hogy alkalmatlan lenne az életre ez az Univerzum? Mert akkor ugye minden kétséget kizáróan bizonyítani tudja, aki ilyet állít, hogy csak szénhidrogén-alapú élet létezhet az Univerzumban. És azt is, hogy hol van az a maximum, ameddig az élet még alkalmazkodni tud a változó fizikai feltételekhez. Azt szintén, hogy miért tenné lehetetlenné az életet mondjuk a 7,66-os gravitációs állandó a 6,67-es helyett. Mert erről az én véleményem az, hogy ilyen esetben ugyan egy kicsit más lenne a világ rendje, de ez egyáltalán nem lenne végzetes az életre, és az erők egyensúlya ugyanúgy beállna a legkisebb energián, az elektromos erők ugyanúgy lekötnék egymást, stb. És 7,66-os gravitációs állandónál legfeljebb a jelenlegi földi gravitációhoz egy valamivel kisebb bolygó tartozna - de ez tenné lehetetlenné az életet? Aki pedig azt állítja, hogy tudja, hogyan változnak az összes fizikai állandók akkor, ha egy valamelyik közülük megváltozik, nosza elő a bizonyítással, mert ez azt jelentené, hogy sikerült közös nevezőre hozni a négy alapvető erőhatást. És Einstein is ezt akarta...

Nekem úgy rémlik, hogy már Paul Dirac is foglalkozott azzal, hogy ha egy fizikai állandó megváltozik, akkor hogyan változik a többi. Ezek szerint sikerült összehoznia a c-t a g-vel, a fénysebességet a gravitációs állandóval. De akkor miért nincs meg a Nagy Egyesítő Elmélet a négy erőhatás közös nevezőre hozásáról? Az állandók igen, a többi nem? Ez furcsa.

És ha mindent összevetek, beleértve a pánspermia elméletet is, akkor nálam az jön ki, hogy a szerzők alábecsülik az élet alkalmazkodóképességét.

Az biztos, hogy én, ha megfeszülnék sem tudnám egyértelműen bebizonyítani, hogy létezhet a fizikai állandóknak, illetve az Univerzumnak olyan állapota egyáltalán, amikor egyértelműen minden életnek ki kellene pusztulnia belőle, vagy nem is keletkezhetne benne. Kezdve azon, hogy nálam az élet eredendően az éteri anyagból származik, és éppen ezért még egy Nagy Reccs (vagy másnéven Nagy Prés) előtt állapot sem lehet egyértelműen és minden kétséget kizáróan végzetes rá nézve. És ha a többdimenziós terek elméletet nem döntik meg, az is egy esély egy másféle típusú élet számára:

Kivonat 'Az Univerzum története' CD-ROM-ból

Páholy a Nagy Préshez

Egy amerikai fizikus, Gerald Feinberg egy trükkös módot javasolt a Nagy Prés túlélésére. A szuperhúr-elmélet szerint négydimenziós világunknak létezik egy hatdimenziós testvére, amelyhez jelenleg nem tudunk hozzáférni, de remélhetjük, hogy mire a Nagy Prés bekövetkezik, elég fejlettek leszünk hozzá. Akkor mindössze át kell lépnünk abba a hat dimenzióba, és ott átdekkolni a világvégét. Sőt, mivel van kb. 110 milliárd évünk rá, valószínűleg megoldjuk azt is, hogy onnan az egészet végignézhessük.

Mi több: az a nagy nyüzsgés bizonyára szolgáltat majd elég energiát egy új Világmindenség létrehozására is. Képzeljük el: egy másik Nagy Bumm, és belőle egy másik négydimenziós világ, ám ezúttal méretre szabva! Bizonyos törvényeket persze be kell majd tartanunk; például nem valószínű, hogy lényegesen le tudjuk rövidíteni a csillagok és galaxisok kialakulásának idejét, úgyhogy egy darabig várnunk kell, hogy ugyanilyen lakályos Földet konstruálhassunk. Vagy egy párezer évvel ezutáni, bizonyára még lakályosabb bolygót. De mikor eljön az ideje, az a vadonatúj világ aztán tökéletes lesz: már csak azért is, mert ezt a régi Univerzumot cakk-pakk elfelejthetjük, ha nem lesz hozzá kedvünk, hogy emlékezzünk rá.

1999, Typotex, Ransom Publishing

Érdekes túlélő csapat gyűlhetne ott össze az biztos - Istennel kezdve... De hát odáig el is kell ám jutni - mindenekelőtt úgy, hogy fenn kell maradni kb. 110 milliárd évig. És most nem az átvirrasztott éjszakákra, hanem a túlélt időre gondolok az emberi faj vonatkozásában.

Tehát idő az van bőven, csak legyünk kitartóak, és ne csináljunk ostobaságokat...

És most térjünk rá arra, hogy mi következik ebből az elméletből az élet keletkezését illetően: az, hogy anyag mindig volt, és ebből lett Isten, meg a többiek is. Az anyag tulajdonságaiban - az anyagnak az időben valamikor mindenképpen megvalósuló kedvező fizikai állandóiban - az elmélet szerint benne van, volt és lesz a spontán élet keletkezésének lehetősége. És a kedvező körülmények mindenképpen megvalósulnak valamikor, csak ki kell várni. Egy még meg nem születettnek pedig nyilvánvalóan sok türelme és sok ideje van - nem sürgeti semmi, nem sújtják a lét nyűgei és nyilai...

Tehát az elmélet szerint az első lény - Isten - nem teremtette saját magát, hanem az anyagból lett. Aztán hogy egy idő múlva teremtett-e Isten újabb élőlényeket vagy sem, az már az ő dolga.

De kezdetben nem ő állította be a kedvező anyagi feltételeket a saját születéséhez - ezek benne voltak az anyag alapvető tulajdonságaiban. És hogy a kellő fejlettségi fok után egy élőlény hogyan hat vissza az anyagra, mit és hogyan változtat meg benne, az már egy másik kérdés.

De amúgy Isten és az ember nélkül is forog a világ kereke, és ha nincs Isten és nincs ember, mert mondjuk hibázott és kihalt volna, akkor is megszületik - spontán módon - az élet. Ez egy kicsit olyan, mint hogy az ember már valamennyire tud mesterséges úton élőlényt "teremteni" pl. klónozással - de ez nem létfeltétel, a hagyományos módon is megy a dolog. Sőt, az utóbbi a jobbik módszer.

De az ember nem egy lánc első, hanem a sokadik eleme. Akik viszont elől vannak a sorban, azok között spontán az anyagból születettek, és teremtettek is lehetnek. Az embernél persze az anyagból való spontán születés már nem megy, éppen azért, mert már az élő lánc sokadik tagja.

De akkor mi van a bibliai teremtéstörténettel, az első emberrel, Ádámmal, meg az oldalbordával? Nem tudom. A darwinizmust és az őslénytani leleteket kellene ehhez összehozni vele, és az ő oldalbordájával. De ez nekem nem megy, próbálkozzon meg vele valaki más. Én maradok a folyamatos fejlődés elvénél, mert van benne logika. Olyat viszont még sohasem láttam, hogy hirtelen új és fejlett fajok jelentek volna meg a semmiből, vagy a sárból és vízből. És az a helyzet, hogy nekem tulajdonképpen mindegyik eddig ismert teremtés- és fejlődéstörténettel van valami problémám. Még jó hogy van egy saját elgondolásom, saját problémákkal...

És hogy akkor tulajdonképpen melyik élőlényt teremtette Isten? Talán az első sejtet. Tudta, hogy majd úgyis kifejlődik belőle az ember - akkor meg minek fárassza magát bonyolultabb dolgokkal, nem igaz? És ha netán az első sejtet sem ő teremtette volna, hát az sem baj - az élet mindenképpen megvalósul az elmélet szerint. És már csak az apró kérdés áll itt fenn, hogy vajon a természet ismeri és használja-e ezt az elméletet? Én remélem hogy igen, és nem nekem kell a természetet arra tanítanom, hogy mi és hogyan lehetséges. És persze egy kicsit korai lenne még azt állítanom, hogy túlszárnyaltam a mesteremet.

Azért így is látható, hogy elég érdekes elmélet ez - úgyszólván nem tagad semmit, szinte mindent megenged, és egy kicsit minden eddigi állítás benne van az életről: az élettelen anyagból születés, az élőlények fejlődése, Isten és a lelkek... Na de, talán nem ez lenne az egyesítő elmélet dolga? Felvenni az egységes világképbe a használható dolgokat, és kihagyni belőle a használhatatlanokat. És itt történetesen a puzzle sok eddig ismert vagy feltételezetten létező eleme használható a képhez.

És persze így az is igaz, hogy ha Isten hatni akar az események folyására, akkor tud is hatni rá, megakadályozhat vagy elősegíthet dolgokat. De, ha "ölbetett kézzel ül", vagyis nem csinál semmit, akkor sem áll meg a Lét kereke, és akkor is megszületik az élet.

De tegyük fel, hogy Isten (vagy inkább az ördög) ezt meg akarja akadályozni, és az eredetileg spontán módon alakuló fizikai állandókat erővel olyan értéken tartja, hogy semmi esetre se jöhessen létre az élet. Viszont a saját életét nem akadályozhatja meg, mert akkor megint spontán mennek a dolgok, és megint kialakul az élet. Tehát legalább egy élet mindig kell a további élet megakadályozásához, mert ha egy élet sincs, akkor az élet spontán kialakulásának lehetősége van meg - az elmélet szerint az anyag és az Univerzum alapvetően olyan, hogy megvalósul benne az élet. És bár elvileg minden életet el lehet benne pusztítani, de minden anyagot már nem lehet elpusztítani, csak energiává alakítani egy részét, az a lényeg, hogy valamennyi anyag mindig lesz, benne az élet kialakulásának lehetőségével együtt. Ez pedig azt jelenti, hogy az életet az Univerzumból végleg kiirtani nem lehet - és ez jó hír azoknak, akik szeretik az életet.

Végül van itt még egy fontos kérdés: ha az elméletből az következik, hogy Isten létezik, illetve nagyon valószínű a létezése, valamint az is következik az elméletből, hogy Isten is anyagból van, akkor viszont ebből az is következik, hogy Istennek dimenziója (kiterjedése) van, és helyet foglal el a térben. És hol az a hely?

Ezt persze nem tudom - de néhány tippem azért van az Isten és a lelkek számára elméletileg rendelkezésre álló helyekről.

Ebben az elméletben Isten és a lelkek tartózkodási helyeként az éteri világ szerepel.

Egyéb lehetőségek:

Az elektromágneses rezgéseknek a gammasugárzás feletti része.

A fénysebesség feletti részecskék és terek (elvileg megengedett) világa.

A többdimenziós terek elméletéből a másik hat dimenzió.

Isten egy olyan hatalmas élőlény, hogy a Mi Univerzumunk a testének egy darabja (sejtje vagy szerve). Tehát Isten ott van a szemünk előtt - azért nem vesszük észre...

Mindezeken felül nagyon valószínű, hogy vannak még olyan lehetőségek és helyek, amelyeket eddig még fel sem fedeztünk.

Erre mondják, hogy aki keres, az talál...

Aki pedig nem keres, az nem talál. De erről valószínűleg mindenkinek van már valami sejtése. Ami viszont új lehet néhányak számára, az az, hogy a való világ eddig megismert tényei és Isten létezése összeegyeztethetők.

És a természetfilozófiát, sőt, az egész természettudományt illetően is - egyelőre - a XX. század végi emberek érjék be ennyivel...

***

A profik csinálták a Titanicot, az amatőrök a bárkát.

Graffiti - ismeretlen szerző

Egy kis kritika

Még egy idézet a munka vége felé: ez a kritika nem az elméletet bírálja, hanem az elméletet készítő személyt - de azért elgondolkodtató. Többek között azon is el lehet gondolkodni a kapcsán, hogy megdőlt-e egy elmélet valaha is attól, hogy bírálták, vagy elhallgattatták az elméletet gyártó személyt. Próbálkozások voltak - mint például Galilei ellen az egyház, Lénárd Einstein ellen - de ha egy elméletben nincs logikai hiba, akkor az meg fog állni a lábán, akármit is csinálnak is a szerzővel. Az sem igaz, hogy mindent be lehet bizonyítani, és annak az ellenkezőjét is. Ezt a szofisták művelték az ókori görög világban - ezzel alapozták meg a rossz hírüket. Erről mondta Arisztotelész*: "...olyan kiindulópontokat kell választanunk, amelyek a tárgyhoz tartoznak. Lehetetlen ugyanis, hogy ha valaki azt akarja bizonyítani, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő, azt válassza kiindulópontjának, hogy a lélek halhatatlan. Ez ugyanis nem tartozik a tárgyhoz, a kiindulópontnak pedig a tárgyhoz tartozónak és vele összefüggőnek kell lennie." Valamint: "A szofisztika... nem a képességen múlik, hanem a szándékon."

 

Lábjegyzet:

* Pais István: ANTIK BÖLCSEK, GONDOLATOK, AFORIZMÁK   Szerzői kiadás, Bp. 1993 p. 285, p. 239

Egyébként szerintem a tudományos analfabétáknak két változata van: a képzett és a képzetlen, de egy idő után mindkettőről kiderül, hogy mennyit ér. A képzettek tették azokat a "bölcs" megállapításokat, hogy meteoritok pedig nincsenek, és a levegőnél nehezebb szerkezetekkel repülni lehetetlen. Valójában azt, hogy egy megállapítás jó-e vagy rossz, az dönti el, hogy a következtetésben van-e logikai hiba vagy nincs, és nem a képzettség. Persze az is nyilvánvaló, hogy a képzetlennek nagyobb elvi esélye van a tévedésre, mint a képzettnek. Ugyanakkor nem biztos, hogy a képzetlen egyben buta is, és fogalma sincs arról, amit csinál. Edison sem volt képzett, mert igen hamar eltanácsolták az iskolából, és ezért mindig csak abban volt jó, amivel éppen foglalkozott. Mondhatjuk erre is, hogy képzett - önképzett, self made man - csakhogy ezt a fajta képzettséget államilag nem szokták elismerni. Az is igaz, hogy Edison sok mindent a próbálkozás és tévedés módszerével oldott meg, működik vagy nem működik alapon, de még így is sokkal eredményesebb volt, mint a képzettebb kortársai - és ebből az derül ki, hogy a magas fokú érdeklődés és a kitartás nagyobb eredményeket ad, mint az állami képzettség, csak győzze valaki energiával és idővel ezt a rögös utat.

És ha a képzettség a fontos, nem pedig a logikai hibátlanság, akkor sajnos vesztettem, meg sem kell cáfolni az elméletet, eleve halálra van ítélve, és mehetek elásni magam, mert az általános iskolában nem olyan dolgokat tanítottak, ami engem komolyan érdekelt volna, így aztán államilag nem jutottam el olyan dolgokig, amelyek viszont tényleg érdekeltek. De ha esetleg - elég szokatlan módon - a tudás az, ami számít, akkor talán mégsem kell hogy ásót ragadjak, és jobb ha nem földbe, hanem a megfelelő szakirodalomba ásom be magam, amint ezt eddig is tettem.

Ami az önkritikus részt illeti - tényleg gyenge ez az elmélet, és csak ahhoz képest jó, hogy nincs ennél jobb ebben a műfajban, ami közkinccsé lenne téve, és kellően széles körben ismert lenne ahhoz, hogy én is tudomást szerezzek róla. És persze az is mellette szól, hogy gyenge ugyan, de az alkotók szellemi képességeitől függően korlátlanul javulhat, úgyhogy nem teljesen reménytelen az ügy. És persze, ha valami általam teljesen rejtélyes és ismeretlen okból megbukna ez a teória, akkor egyrészt oda lehet tenni a többi mellé, másrészt pedig tudni fogjuk egy újabb módját, hogyan nem lehet egyesítő elméletet csinálni. De remélem hogy nem ez derül ki a végén.

És ha már tudományról és elméletről van szó, valamiért azon a véleményen vagyok, hogy használható dolgokat teszek itt közzé ingyen, a tudományos kóklerek pedig használhatatlan vagy csekély értékű dolgokat árulnak pénzért, ami azért elég nagy különbség. Valamint hogy az érték megmarad, az illuzionisták luftballonjai pedig egy idő után eltűnnek, mert az idő haladtával és az ismeretek növekedésével végül csak kibuknak a rossz és használhatatlan elképzelések.

A szofista filozófiát bemutató, és a személyeket támadó kritikát leszámítva a többit viszont ajánlatos megszívlelni.

Az idézet:

"A Szakember: olyasvalaki, aki tökéletesen ismeri mestersége módszereit, zátonyait, veszélyeit és titkait.

A szaktudás szükséges, de persze nem elegendő feltétele a tudományos munkának; a szaktudás a józan ész a kutatásban. Fontosabbak a hirtelen gondolati ugrások, az ihlet, az intuíció... De az ellenőrzést is kiálló váratlan ötletek csak szaktudáson alapulhatnak.

Szaktudás nélkül nemcsak hogy nem lehet tudományos munkát végezni, hanem még ésszerű ötlet sem igen születhet meg. Az ötletek születéséhez kellő tudományos intuíció komoly tudományos munka eredménye. A tudományban, akár a cirkuszban, a bonyolult dolgok csak a tudás legmagasabb szintjén sikerülhetnek.

A dilettantizmus hasznáról szóló szóbeszéd félreértésből ered: az emberek elfelejtik, hogy mielőtt a fizikus szobrásszá válik vagy az asztalos íróvá, megtanulja az új hivatás mesterfogásait.

A hozzá nem értők fölösleges ismerettől nem terhelt játékos elméje nem ismer határt, annak hozzáférhető a tudomány és a művészet bármely területe; és milyen romantikus természetű tud lenni! Hiszen eláll az ember lélegzete, mikor azt hallja, hogy a relativitáselmélet fő gondolatai már megvannak az óindiai regékben! Az ilyen képzelgőket Dosztojevszkij így hűti le Az író naplójában: »Nos, hozzanak ide elém bármit: az Egy őrült naplóját, a Jurij Miloszlavszkij-t, Fet verseit, vagy akármit, s én vállalkozom rá, hogy az első tíz sorból, amelyre rámutatnak, azon nyomban kibogozom, hogy a francia - porosz háború allegóriája rejlik benne, avagy Gorbunov színészt kipécéző paszkvillus, egyszóval ami tetszik, amit parancsolnak.«

A tudományos elmélet éppoly távol áll az ősi mítosztól, mint a lökhajtásos repülőgép a repülőszőnyegtől.

Amíg a dilettantizmus nem megy túl a hobbi határain, amíg kikapcsolódás a munka után, s még bővíti is ismereteinket - addig nagyszerű. De komoly munkával foglalkozni csak szakemberként szabad. Az ősi Trója feltárása igen ritka példa arra, hogy nemszakember sikerrel járt. Ám a kiváló, lelkes Heinrich Schliemann felfedezést hajszolva megengedte a felső ásatási rétegek megsemmisítését, s azok örökre elvesztek a tudomány számára.

Elkeserítő, amikor a tudományhoz közvetlenül nem kötődő emberek nemcsak hogy veszik a bátorságot, hogy hozzáértő gondolkodásmódot követelő dolgokról ítéljenek, hanem még reménykednek is, hogy a képzettségre fittyet hányva forradalmasítani fogják a tudományt.

Az ősi regék homályos költői képeiben felfedezhető a táguló Világegyetem gondolata, amely gondolat a XX. században kapott tudományos megalapozást és a háttérsugárzás felfedezésével ragyogóan igazolódott is. Volt-e ennek a gondolatnak tudományos értéke, hatott-e Einstein tömegvonzás-elméletének kialakulására? A homályos és esetleges állítások tengeréből mindig kihalászhatunk olyasmit, amire a későbbi tudományfejlődéssel indoklást lehet adni.**

 

Lábjegyzet:

** Íme egy indoklás (U. B): »Amikor a Bhagavad-gítát olvasom, azt kérdezem magamtól, hogyan teremtette Isten az univerzumot. Minden más feleslegesnek tűnik.« Albert Einstein   (Forrás: Az eredeti Bhagavad Gítá, 1989).

Az áltudománynak vannak állandósult, majdnem változatlan vonásai.

Az egyik: nem szenvedheti a cáfoló okfejtéseket.

Ehhez jön a nagyképűség és a műveletlen pátosz. Az áltudós nem aprólékoskodik, csak globális problémákat old meg, és lehetőleg olyanokat, amelyek után kő kövön nem marad a létező tudományban. Kisebb jelentőségű munkája rendszerint nem is volt. Soha semmi kétsége, és feladata csak a tompaeszű szakemberek meggyőzése a saját nyilvánvaló igazságáról. Szinte mindig nagyszerű közvetlen gyakorlati kiutat ígér ott, ahol ilyesmi nem is lehetséges.

Aztán úgyszólván kivétel nélkül: - a tudatlanság és a hozzá nem értés, minden komoly szakember számára nyilvánvaló módon.

S végül: az agresszivitás.

Az áltudomány a maga igazát semmilyen eszköztől vissza nem riadva próbálja bizonyítani. Egy munka igazságtalan értékelése ellen lehet, sőt kell tiltakozni, de a közvéleményt megváltoztatni csak a tudományban elismert eszközökkel szabad. Nem vehetjük komolyan az áltudomány úgymond elnyomásáról szóló panaszokat. A történelem folyamán éppen az áltudomány üldözte a tudományt, s ennek az ellenkezőjét állítani: tiszteletlenség az áltudomány áldozataival szemben, mindjárt Galilein kezdve.

A megismerés tudományos módját elutasító cikkek persze szintúgy lelkiismeretlenek, agresszívak és kötekedők.

»No akkor én meg itt nyomban bebizonyítom neked..., hogy azért fehér a szempillád, mert a moszkvai Nagy Iván harangtorony harmincöt öl magas. Bebizonyítom szabatosan, haladó szellemben, sőt, szabadelvű árnyalattal.« Így kiabál a vita hevében Razumikin a Bűn és bűnhődésben Porfirijnak.

A római jog egyik alapelve: Az köteles bizonyítani, aki állít, s nem az, aki tagad. Nem kell bizonyítani, hogy nincs különös, szokatlan jelenség; bizonyítani azt kell, hogy létezik.

Gyakran fékezi a munkát áltudományos vagy tudománytalan kérdések tárgyalása. A tudománytalanság néha rögtön látszik, ahogyan a tű hegyén elférhető angyalok számáról folyt skolasztikus vitában is, vagy ha a vita a terminológiát érinti, és nem a lényeget. De igen gyakran nem nyilvánvaló, hogy tudománytalanságba botlottunk.

Van-e tudományos értelme például annak az állításnak, hogy világunk mellett létezik egy másik világ is, de nem szerezhetünk róla tudomást, mert a mienk és a között nincs kölcsönhatás? Ezt az állítást semmilyen módszerrel sem ellenőrizhetjük, tehát a kérdés kívül esik a tudomány tárgykörén.

Lehetne-e kételkedni, mondjuk, a kvantummechanika helyességében? Természetesen nincs olyan igazság, melyben ne kételkedhetnénk, de kellő alap nélkül jobb nem tenni ezt; ha nem bánnánk óvatosan a jól megalapozott igazságokkal, akkor nem fejlődne a tudomány.

A kvantummechanika és a relativitáselmélet gyakran volt tudománytalan kritika célpontja. Legtöbbször úgy, hogy az említett elméletek által előrejelzett és magyarázott jelenségeket megpróbálták másképpen magyarázni. De amíg nincsenek kísérletek az új álláspont helyessége vagy a régi tarthatatlansága mellett, ezek a megfontolások nem tartoznak a tudományhoz és jobb esetben csak pedagógiai értékük van.

Van egy vitán felül álló feltétel a tudományos és tudománytalan kérdések szétválasztására. Nemtudományos egy állítás, ha nincs lehetőség a legalább elvi ellenőrzésre.

Valamely elmélet tudományosnak nevezhető, ha a következményeit gondolatban ellenőrizhetjük az általa leírt elképzelt világban, vagy rövidebben: ha a szereplő mennyiségek között meghatározott összefüggésekre vezet.

Ha az Isten szellemi szubsztancia, amely nem hat a természet törvényeire, akkor létezése nem vezet megfigyelhető jelenségekre, következésképpen az ilyenfajta Isten a megfigyelhetőség elve szerint nem tudományos fogalom. De ha a természet törvényeire ható materiális erőre gondolunk, akkor ezt a fogalmat be kell vezetni a természettudományokba. A tudós csak ismételheti Pierre Laplace gondolatát: amíg kísérleti adat ki nem kényszeríti egy ilyen fogalom bevezetését, addig az összes természeti törvényt bárminemű külső hatások bevezetése nélkül is meg lehet magyarázni.

Albert Camus a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében mondta, hogy a művészet szűk ösvényen halad, két szakadék közt: egyfelől az üresség, másfelől az elfogultság. A tudományban e két szakadék: a felületesség és a dogmatizmus; ez az áltudomány két jellemzője. A felületesek a tényekkel és összefüggésekkel nem törődve, ellenőrizhetetlen sejtésekre támaszkodva alakítják ki elképzeléseiket. A dogmatikusok abszolutizálják az éppen aznapi tudást. Hogy melyik veszélyesebb: nehéz megmondani."

A. B. Migdal: AZ IGAZSÁG KERESÉSE    Gondolat, Bp., 1989

***

Előző    Tartalom    Következő




egy17-8.htm   Élet   TARTALOM * CONTENTS  egy17-10.htm   Zárószó ¤ Felhasznált / ajánlott irodalom