Belgrádra |
![]() |
![]() |
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Állj meg örökösen s pihenj utóljára
E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épűlt város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépűlt váradba míg bízol?
A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kúlcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
Ne légy tolvajkulcsa a vad pogányságnak,
Mely mindég rablója volt Magyarországnak.
Változó holdodnak, amely most lemégyen,
Kívánom, utolsó fertályja e' légyen!
Egy individuale datum az asszonyi állhatatlanságról |
![]() |
![]() |
Asszony nincs egy is állandó,
Seneca aztat mondja,
Mint a módi változandó,
Arra is van nagy gondja.
E mondást még Éva régen
A Paradicsom kertében
Példabeszéddé tette.
Az ördöggel szövetkezett,
Az almát felhabsolta:
Ebből mi rossz következett,
Érzi sok fej azolta.
Ravaszság tanúlására
Az ördög is privátára
Asszonyhoz jár tanúlni.
A szerecsen korom bőrét
Ha fehérré tehetné,
Vagy a párduc tarka szőrét
Egy színre cserélhetné:
Így asszony is találkozna,
Ki soha meg nem változna,
Már pedig falsum prius.
Asszonytól azt praetendálni,
Hogy mindig hív maradjon,
Annyit tesz, mint azt kívánni,
Hogy a hold el ne fogyjon;
Ez amilyen lehetetlen,
Amaz oly képzelhetetlen,
Hold után jár az asszony.
Én ezt eddig csak hallottam,
Ma a magam két szeme
Által megbizonyosodtam,
Mi egy asszony érdeme?
Amit eddig mondtam erre,
V. Lori engem egyszerre
Megtanított eléggé.
Több mint leány valamivel
Lori, mert szemérmetlen,
De kisebb mint asszony, mivel
Még a feje fedetlen.
E négy rendből már egészen
Kitanúlni könnyű lészen,
Cujus generis Lori.
Ő magában femininum,
Egyebet nem is mutat,
De a szeme masculinum
Génus felé ver utat.
E végsőből indúlatja
Bizonyosan kimutatja,
Hogy communis generis.
Activa, ez amikor csak
Bálba s templomba lehet,
Passiva pedig, amikor
Társaságba nem mehet;
A neutrumot elhagyja,
A deponenset játszodja
Kivált ügyes személlyel.
Férfiak között viseli
Magát indicative,
Néha mikor módját leli,
Van sokkal conjuctive;
Nem is nézi numerusát,
Csak heves appetitusát
Tőltse be ad contentum.
Imperative kívánja
A mások tiszteletét,
Hogy légyen Ámor bálványja,
Arra szánja életét;
Vágni jól is tud a szembe,
Lehet ő is a szerelembe
Modus infinitivus.
A szépek közt nem mondhatom
Fő superlativusnak,
A rútak közt sem tarthatom
Inferior gradusnak;
Kimondom hát egy sommába:
Lori a szépek sorába
Lehet diminutivum.
Mint a Jób kétszín ördöge
Az angyali glédába,
Lori éppen úgy jöve be
Ma az Isten házába;
Nézegetett hátra s elé,
Járt a szeme mindenfelé,
Mint a napra fordúló.
Egyszer az egyik fal mellett
Egy legényt észreveve,
Nosza rajta, több nem kellett,
Egész arcúl tűz leve;
Hunyorgata s kandikála,
Egy kapriolt is csinála,
Mikor leűlt székibe.
Legyezőjét a szemére
Tette, úgy imádkozott.
De a szeme legénykére
Pislogott az átkozott;
Néha a szemét mozgatta,
A Miatyánkot nyaggatta,
De a szeme nyitva volt.
Ottan-ottan a papjára
Feltekintett székéből,
De nem azért, hogy hasznára
Tanúljon beszédéből;
Hanem vajon nem látja-e
A pap s vajon nem hajtja-e
Fejére a bibliát.
Még reám is az átkozott
Nevetett, én csudáltam;
Gondolám, meg is átkozott,
Hogy nem reciprocáltam;
De én gondoltam magamba:
Így tenni a szent templomba
Több mint csupa skandalum.
Estve jobban produkálta
A bálba mesterségét,
Asszonyosan demonstrálta
Nemzeti színeségét;
Mint a méhkosárt a méhek,
Ott is egynehány legények
Dongatták mind reggelig.
Boldog Isten, elgondolám,
Bezzeg ez lesz feleség;
Nem lesz ez fél, hanem talán
Több mint egész ellenség.
Aki eztet elveendi,
Tudom, hogy meg fog szenvedni
Szülei vétkéért is.
Én Istenem, életemet
Engedd úgy intézhessem,
Hogy ha veszek feleséget,
Szoros ráncba szedhessem;
Inkább még most a nyakamat
Törd ki, mintsem a hátamat
Súrolja az ő nyerge.
A pugilláris levele,
Melyet bőrből csinálnak,
Néha írással van tele,
Néha rá nem firkálnak;
Írunk reá, ha akarjuk,
Mikor tetszik, kivakarjuk,
Ily a V. Lori szíve.
Íme, Lori, lefestelek,
De neved elhallgatom;
Megengedj, ha megsértelek,
Vétked el nem hagyhatom.
Ifjuságodat megszántam,
Azért fél névvel kívántam
Nevezni személyedet.
Kérlek, hagyj fel életeddel,
Fordúlj jobb oldaladra,
Ne húzz rossz viseleteddel
Gyalázatot magadra.
Ne adj matériát számra,
Ne akadj többször pennámra,
Mert plus lesz quam perfectum.
Te leány vagy, becsűletét
Ha a leány elveszti,
Bár megfordítsa életét,
Többé helyre nem teszi;
Ne csinálj több skandalumot,
A templomból asylumot:
Nem illik ez leányhoz.
Búcsúzik az atya a leányától |
![]() |
![]() |
A magzatok közzűl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, melyek kedveltettek,
Szánakozás nélkűl rólam letépettek.
A kedves gyümőlcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erőszak, óh, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani!
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amelyben találtam volt gyönyörűségem.
Most van az az idő, mely mezítelenűl
Hágy egészen s mások előtt kelletlenűl.
De nem bánom, légyek mindentől megfosztva,
Legyen ékességem kettő közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy oly fákba óltassanak,
Melyeken sokáig megmaradhassanak.
Amelyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.
A magyar! Hajnal hasad |
![]() |
![]() |
Vígadj, Magyar Haza! meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra
Az egész hazában harsogó
vivátra.
Már lehasadoztak a hajdani gyásznak
Komor fedelére vont fekete
vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
Az elmúlt időknek mostohás keze
szőtt.
Rongyos szőnyegének rongyainál fogva
Egy nyájasabb hajnal virít
mosolyogva.
Sugarait mindenfelé bocsátgatja,
Mellyel a megrögzött homályt
megszaggatja.
Bíztatja hazánkat kecsegtető képe,
Hogy már a magyarok napja is
kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
S megvilágosítja főldünket
sugára.
Kelj fel azért magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi
jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsákkal köszöntsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjtszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos
ablaka.
Ez által egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére
találhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
Amilyen volt a Márs mezején
eleve.
S még azok is laurust fűznek hérósinkra,
Kik most finnyás órral néznek
magyarinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó
orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
Elődbe koszorús fővel
indúlának.
A magyar gavallér |
![]() |
![]() |
Amott tollászkodik pávaként egy gavar,
A piacon sűrű porfelleget kavar.
Utána nyíretten lotyogtatja magát
Egy tarka ruhában fénylő német
bagát.
Mindeniknek cifrán csillog ruházatja,
De magát a magyar dicsőbbnek
mutatja.
Dicsőbb a magyarok istenének szente,
Nagyobb méltóságot ád a magyar
mente,
Melynek zőld posztaját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany
paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja, hogy ő is véres magyar
fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
Hármóniás ütést tész ezüst
szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
Lejtős fordúlással kerengve
ugratja.
Tündöklő serénye játszik a szellővel,
Az arany szerszámra hányja
gőgös fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fúvall és
tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Csótárján az arany Meander
tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
Nem mozdúl semmije, csak a
bokrétája,
Melynek kócsagtollból kötött szála között
Arany bogláriba a fény
megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
Szégyeníti haját az anglus
dámának.
Barna szemöldöke, hollószín bajússza
Képének pirosló tejét büszkén
ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak,
Reátekergődzött szárnyain
lobognak.
Ilyen vitézt mutat a magyar gyermeke,
Ez a szép természet nagyságos
remeke.
A reggelről |
![]() |
![]() |
Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő
csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld
mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körűl
övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó
virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész
vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies vőlgyeket bényargalják
velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot
csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
Oltárára hint le a hajnal
harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet
béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket
elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést
teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a fűvek
hajlognak.
A rózsa |
![]() |
![]() |
Gyakran a setétes üregű barlangnak
Rejtekébe fényes kincshalmok
lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
A lágy tapintású rózsák
hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
Csudálkozásomat szűntelen
tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
Kucorog a rózsa zőld boríték
alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
Gyenge bimbócskáit részekre
hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
Mellyel a kíváncsi szemet
csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig oly szín palástolja,
Hogy azt a festő kéz hiába
majmolja.
A hajnal is midőn ettől kölcsönözött
Színnel ékeskedő köntösbe
öltözött,
Ilyen ruhájában feltetszik az égen,
Diadalmaskodik vénusi szépségen,
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
Forró szeretetet sok szívben
nevele.
Maradj tehát festő, penzel minden mázza;
Mert e' néked minden műved
megalázza.
Vénusi harc |
![]() |
![]() |
Van egy harc, amelyben az ellenség deli
Ifjak ellen titkos fegyverét
emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
Vért ontó szablyáját ebben nem
forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
Itt, de a vitézek mégis sebbe
esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
A nyögdécselőknek egekig hat
jajja;
Sőt maga Cupidó rózsás ágyon forog,
Igéző nézéssel kevélyen
vigyorog,
S mosolygó grácia sétálgatván körűl,
E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
Vizéhez hasonló könnyforrások
nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
Szívébe micsodás élű pallost
vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
A szívbe halálos mérgű nyilat
hánya;
Vénus az, aki, míg vitézeit nézi,
Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
A vitézt rablánccal titkon
megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
A tenger elnyelő örvényébe
szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
A gyilkos kéz alvó szemeit
kivájja.
Konstancinápoly |
![]() |
![]() |
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait
csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt
Konstancinápolynak.
Régi szépségének pompás dűledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak
néki.
A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek,
Nevével a bennek lakó Muhamednek,
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő
Alla.
Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja
Talpig zőld selyembe fénylő
muzulmánja.
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő
Alkorán.
Óh, eszére, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt
babona!
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé
rejtettetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát
toldja.
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak
szembe,
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt
pipát.
Súgározik lován gazdag brilliántja,
Az olcsó aranyat megvetéssel
szántja.
Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk
elpakola.
Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,
Ha bémegyünk ama firhangos
hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a szultánnak
titka,
Oly templomsekrestye, melyben a szultánnak
Erőt, egészséget sok százan
kivánnak,
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sokszáz előkontyú turbékol egy
hímnek.
Mikor exerpálni akar unalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membránák
Író pennájának megnyílni
kivánnak.
De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak
Daktilust éneklő múzsáihoz
zárnak,
A szemfűl heréltek utánunk zúdúlnak,
Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit
Stámbulnak.
XXVI. ének |
![]() |
![]() |
Akit ketté fűrészelnek,
Avagy forró olajban
Elevenen megferesztnek,
Vagy fúrnak az agyában;
Kinek fene eszi tagját,
Minden ina elszakad;
Kinek köszvény rágja csontját,
Keze-lába elszárad:
Noha nagy kín és szenvedés,
De hogyha a szerelmet
Mérjük hozzá, időtöltés,
Főképpen az enyimet:
Nincs több oly kín az ég alatt,
Mint mit érted szenvedek,
S tán ez a kín el is alat,
Ha mégsem reménylhetek.
XXI. ének |
![]() |
![]() |
Nyúgodalmam tolvajnéja!
Szánd meg szenvedésemet,
S hidegséged, mint egy héja,
Ne tépje úgy szívemet.
Már egészen elhervadtam,
S éltem is majd útálom,
Kínjaimban elsorvadtam,
Közelít a halálom.
Nincs békesség tagjaimban,
Oda csendességem is,
Ily szörnyű vad kínjaimban
Majd elhagyott eszem is.
Óh, jaj, szánd meg szenvedésem
S ne tápláljad inségem,
Törűljed el könnyezésem,
S add vissza csendességem.
Az embergyűlölő |
![]() |
![]() |
Azt beszéli Timon, hogy ő mind egyaránt
Gyűlöl minden embert s még
senkit meg nem szánt.
Melyre mások könnyű választ feleltenek,
No tehát őtet is gyűlölik
mindenek.
![]() |
![]() |