Quem dii oderunt, praeceptorem fecerunt |
![]() |
![]() |
Ha a legkeményebb bűntetés helyébe
Azt tette volt hajdan Horác egy
versébe:
Legnagyobb bűntetést akik érdemlenek,
Jóllakásúl egy pár foghagymát
egyenek;
Ha az igaz lelkű jó Polixenesnek
A kővágásnál is nehezebben
esnek
A Dionizius verseit dicsérni
S jó hívet egy tirann vad
lelkéhez mérni;
Ha Scaliger, kinek tisztelik hamvait,
A léleknek minden únalmit s
kínjait
Egy kurta lexicon kicsinálásában
Nem félt béfoglalni hajdan egy
summában:
Talán engemet sem ítélnek hazudni,
Ha minden lélektőrt ebbe fognak
tudni,
Hogy aki a reá felbúsúlt istenek
Egyszer preaceptori névvel
bűntettenek,
Talált egy sokszeres bűntetés sorára,
Holtig vétkezhetik annak
rovássára.
Melyet a végezés jól tudván eleve,
Dioniziusra ily végezést teve:
Hogy sok vétkeiért már eleget tégyen
Úgy, hogy Corinthusnak praeceptora
légyen.
Ha tizennegyedik Lajos feltámadna,
Pártosinak egyéb bűntetést nem
adna,
Hanem holtig való praeceptorrá tenné,
Szenvedésit rajtok így bőven
kivenné.
A praeceptorságot én akkép képzelem,
Hogy ha benne öröm rózsácskáit
lelem,
Ez is a többitől kicsit külömbözött,
Nővén bogácskóró s
ördögszekér között.
Sokan azért járják Apollo templomát,
Hogy az Pinduson is lásson ökör
nyomát;
Csak azért keresik Pegazus vizeit,
Hogy felturkálhassák
kristályszín cseppjeit:
Külömben barom is ha ezt nem tapossa,
Nem fog kitetszeni majd így az
okossa.
Mindég közel van a halál |
![]() |
![]() |
De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg
nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze
képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar
elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a
gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni
raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran
elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás
táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy
búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja
ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét
reánk ontja.
A poéta gyönyörködése |
![]() |
![]() |
Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?
A te szívednek bálványja
A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
Nincs étele s itala.
Te a királyok udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
Szívszakadva keresed.
A kevélyeknek lábait
Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.
Te nem sajnálsz mászni porba,
Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
A több kopókkal menni.
S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
Azokon fitogatod.
A gazdag paszamántokkal
Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
Tartozunk becsűlleni.
Azért fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
A más világ kötözött.
A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
Még magad is tiszteled. -
De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
(S menti is, amint látom.)
Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.
Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Mely rabszíjjára vetett.
Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.
Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
Dicsőségén járkálok.
A hegyek hűs forrásai
Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.
Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
Az nem változik soha.
A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Lelkesíti énekem!
A kétszínűség |
![]() |
![]() |
Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
A legjobb gyümölcsök szép
paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
Várt gyönyörűséged mind
hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
Apró leveli közt kígyók is
hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
Ne véld, hogy sikamló hantjai
megtartnak.
A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható
lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
Hogy minden szándékot
palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
Egy ártalmas lelket fedező
tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
Akiknek halálra árúl
csókolások.
Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
Ily tiszta jelei s bizonysági
vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
Testén ilyen jegyek miért nem
hevernek?
Különben ki milyen portékákat árúl,
Azoknak jutalma mind magára
hárúl.
A szerencse változó |
![]() |
![]() |
Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tarka
golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módra fénylő szárnyára
emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek
szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet
keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt
csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal
kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen a pokol
mélyére.
Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni
éneki.
De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,
Bátor szívvel vonjad fére magad
tőle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan legyen, akár
mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rezzenj tőle: ő asszony
szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent
palástja.
Ez az a conductor, amelyre mennyköve
Mindig haszontalan ropogással
löve.
Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,
Melyre minden bombit hasztalan
lövelle.
A tengeri zivatar |
![]() |
![]() |
Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Béfonván a setét felhők
szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég felsőbb
határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
Mely bús hangon mormol a réműlt
ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
A tenger sikóltó zúgással
verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A tüzes mennykövek pattogva
húllanak.
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza,
Az égnek mind a két sarkát
öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
Melyre a bús tenger torka mind
rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe egy-egy halált
hempelygetnek:
Most a hajót olyan magosra feltolják,
Hogy már az árbocfák a holdat
korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
Hogy az árnyék holtak fejek
felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
Kötésit a dühös habok
öszvetörik.
A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
Melyre azok választ mennykövesen
adnak.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
Nyílait ordítva szórja el
azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
A sárga félelem s
kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
Rettentőbbé teszi e nappali
éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
Némelyik csak piheg, nem bírván
magával.
Azomba lobbannak a szörnyű villámok,
A rettentő tüzek húllnak s
nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Az égnek megrendűlt sarka hosszan
dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
Nagy csatát kevernek vad
forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
Verődnek a habok egymáshoz
ezeren.
Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
Híg palotájának lehúllt
omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
Hát látja a szörnyű
pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
Jól öszveattázván őket s
vezérjeket.
Jól megegyengeti őket tridensével;
Így mind hazafelé ereszti
békével.
Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe,
Triton és Nimfái mennek
seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
S a felduzzadt habok hátait
símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
S hízelkedve urok lábához
borúlnak.
Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja,
Az elzárt egeknek kékségét
megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja
S közűlök nyájason virít
ábrázatja.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
S a kiderűlt egek már teljes
fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
Az égnek a főldet, s a főldnek
az eget.
A kevély |
![]() |
![]() |
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel
mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy
szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén
fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember e
világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld
porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az
o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
Különben parasztos s comis fogna
lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi
crisisére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének ugyanazt színi
kell.
Most is a' derogál dagályos szivének,
Hogy róla a múzsák verseket
kőltének.
A főldindúlás |
![]() |
![]() |
Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
Azonnal minden szív irtózva
rettege.
Megrázott oszlopi fundamentomának
Rettentő zúgással
egyberoskadának. -
Öszveszakadt háta béfelé omladoz,
A pokolig érő mélységig
hasadoz;
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
Mint mikor fellobban az Etna
barlangja.
Az égig ért kevély hegyek elsüllyednek,
Rajtok feneketlen tengerek erednek.
A városok rakás kövekbe omlanak,
Az égből a pompás tornyok
lehúllanak.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
Bomlik, törik, szakad minden
ezerfelé.
A főld mormol belől, s küszködik magával,
Kívűl ekhóztatja a romlást
lármával.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
Megnyílván, árvízként omlanak
langjai;
Kívűl az öszvedűlt városok kéményi
Lettek a pusztító langoknak
örvényi.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
Amelyet még semmi toll le nem
írhata!
A jajszó, sikóltás a vidéket teli,
Magát a csillagok közzé
felemeli;
Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
Az ott valók kínos jajjával
egyesűl.
A halál a füstnek s pornak közepében
Kevélyen kóvályog véres
szekerében,
S felütvén zászlóját egy barna fellegre,
Nyilát sűrűn hányja e szegény
seregre.
Hát az Ítéletnek milyen kész formája,
Ha ilyen iszonyú ichnográfiája?
A gazdag |
![]() |
![]() |
Van Mídásnak pénze, van kincse rakással,
De azért sohasem cserélnék
Mídással.
Neki foly Paktólus arany fövényével,
Neki telik háza Frigia pénzével,
De mit ér, hogy házát teli tőlti a kincs,
Ha esze házában semmi portéka
sincs?
Néki ezer juha béget a hegyeken,
Ezer ökre járkál a kövér
réteken,
De ezer ökrével minek dicsekedik,
Ha maga a gazda az ezeregyedik?
Hogy drága étkekkel van rakva asztala,
Mit ér, ha ezekkel csak disznót
hízlala?
Hogy felhők közt lakik dicső palotába,
Azzal nem derekabb ember
valójába,
Mert, lám, véle laknak ugyanott az ebek,
Sőt még fentebb laknak a baglyok
s egyebek.
Nem újság, hogy bolond lakjon palotába,
Egész sereget látsz Bécs egy
utcájába.
Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár,
S már ezzel magának mély
tiszteletet vár.
Pedig sokkal cifrább és szebb a farsangi
Szánkázó lovaknak csörgői s
cafrangi;
De sokkal drágábbak voltak a római
Áldozatra hajtott barmok oldalai.
De sok titulusid sem tehetnek nagynak,
Nálunk a kutyáknak tíz nevei
vagynak.
Mit ér, hogy szolgálnak Frigia népei,
Mit ér, hogy előtted görbűlnek
térdei,
Ha a nádszálak is ekkép kiáltanak,
Hogy Mídásnak szamárfülei
látszanak.
Rút ábrázat s szép ész |
![]() |
![]() |
Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
S orcám fertelmei irtóztató
nagyok.
Hogy én, ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a majmok között
elmehetnék.
És hogy te nem tennél már engemet másnak,
Hanem csak egy meggyfán lebegő
Tamásnak,
Melyen ha ily cirmos képpel hirintóznék,
A varjú csak felém jönni is
irtóznék,
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani
maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
Hogy ez csak egy essős időben
nőtt gomba;
Hogy egy lóganéjon hízott rút pöfeteg,
Melyre tekinteni a szemnek
viszketeg.
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
Még Mídás vagy amaz régi
szamár se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
Kiben csak egy szóra kong a
kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
Hogy lettél csak cifra makhina,
fájlalom.
Szép súgárok lábad egyenes szárai:
Még szebbeken járnak a szarvas
borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
Az anglus csikókba szebbet is
szemlélünk.
Büszke fejér mellyed nem becses portéka,
E' csak egy kotlós szív
pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel szívünket ne ragadd;
A mutató fától e díszt meg ne
tagadd.
Ne légy márvány nyakad bőv magasztalója:
Illene rá a cseh ló
nyakravalója.
Az igaz, fejérlik orcád igen szépen,
A kecske hátúlja úgy fejérlik
éppen.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat,
Még én veressebbnek láttam egy
kutyádat.
Erős vagy? s levered az erőseket is?
Erősebb az ökör s levér
tégedet is.
Te a főbe tartod minden szépségedet:
Megnézetem tehát Múzsámmal
fejedet.
Ez jóllehet csínos, s módija mostani,
Még sem merne reá a cinke
szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
Ilyen volt a Jónás félérésű
tökje.
Csak elől épp volna egy keveset lompos,
Lehetnél a nyájba az első
kolompos.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
Még ez, szép Absolon! hátha
cserfán akad.
Ily tarka madarka vagy hát te, barátom.
Ezzel tépett tested szárnyára
bocsátom.
Libegj te a felhőn, fitogtasd magadat,
Büszkén csattogtatván aranyos
szárnyadat;
Én itthon maradok formátlan testemmel,
Tökéletesítvén őtet is
eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
Kár, hogy az a szép ész oly rút
házba lakik.
Baráti búcsúvétel |
![]() |
![]() |
Már hát külön választ a végzés bennünket,
Megosztja egymáshoz forradott
szívünket.
E kötéssel eggyé azért kellett lennünk,
Hogy annál keserűbb búcsút
kelljen vennünk.
Hát amit annyi sok esztendő érlele,
Most vész el, s nem lehet már
most élni vele?
Óh, gyászos végezés irtóztató pontja,
Mely két szerető szív frigyeit
felbontja,
S így a legkedvesebb vagyonunktól megfoszt,
Mikor két barátot kegyetlenűl
megoszt.
Barátság, barátság, óh édes nevezet,
Melyre sohajtással sok szív
emlékezett,
Be gyakran méreggel van mézed keverve,
Bontván örömünket szívünk új
keserve.
Véltem, hogy egymástól hóltig el nem válunk,
Megoszlatónk lehet csupán csak
halálunk:
De lám, más lappangott, lám, a fatum alatt,
Amely most közöttünk vont
örökös falat.
Különválunk tehát egymástól egészen,
De lelkünk tovább is egymás
mellett lészen.
Bár én nyomorogjam Spitzberg havassain,
Te járkálj a festett hottentót
partjain,
Én Amerikán túl vonjam magam hátra,
Téged tartóztasson a forró
Sumátra,
Az én estvém légyen tenéked reggeled,
Mégis együtt élek s együtt
halok veled.
Mostan kedves képed utóljára látom,
Ah, már isten hozzád, szerelmes
barátom.
Hozzád ez utólsó szó rebeg ki számon,
Légy te hív Pithias, leszek én
hív Dámon.
Az ősz Laudonra |
![]() |
![]() |
A szerencsét s virtust egy helyen mulatni
Ily szép egyezéssel nem könnyen
láthatni.
Említnek sok híres s derék vitézeket,
De több s nagyobb részről
szerencsétleneket,
Akiket a virtus midőn felpócola,
Az irígy szerencse még mélyebbre
tola.
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
Emez ősz fejekről letépte
azokat.
A dicső virtusnak ilyen ellensége
A változó sorsnak
egyenetlensége,
Ahonnan ama nagy Róma félelméről,
Az igaz virtusnak eleven képéről
Azt írják, hogy midőn hazafordúltára
Borostyán ágakat fűzvén
homlokára,
Meggyőzetett volna Scipiótól hada,
Ily bosszús, de méltó panaszra
fakada:
Szerencse többnyire a kurvát követi,
Mely a vént megvetvén, az ifjat
szereti.
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
Valakik e világ dolgait
vizsgálták.
De e törvényjére mostan nem vigyáza,
És ellene, ímé, mely nyilván
hibáza!
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
Fő virtussal ékes generálisának
Mind e mái napig mellette marada,
Egész vénségéig még el nem
szakada.
Valamerre mene, mindég vele jára,
Vigyázva szüntelen népére s
magára.
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,
Most is ő vezette a vad
pogányságra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
Azt megújította a törökök
között.
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
Méltóztatja újabb s duplás
koronára.
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
Vitéz homlokára az öreg
Laudonnak.
Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár, óh,
Megifiodhatna maga is e báró!
Vis et nequitia |
![]() |
![]() |
Mihelyt a hatalmat nyert
Agamemnonnak
Hálót hamis lelkű Ulissesek
fonnak,
Azonnal elveszti fejét a negédes
Szívvel vádolt igaz lelkű Palamédes.
Sőt az ártatlannal tett
méltatlan kínon
Várost vesztő fortélyt tud
építni Sinon.
Amit ezer hajók nem tettek, - ha való -
Véghez vitte hajdan Trójánál egy faló.
Sokszor tör, sokszor ront egy
hatalmas ostor,
Gyakorta követi csapását
gyászos tor.
Sokat a reája törő hatalomnak
Súlyos ütései a főld alá nyomnak.
De egy okos ember az ily
nyilvánságos
Erő ellen inkább lehet
bátorságos.
De térdre hull a bőlcs s az erős s a bátor,
Ha az erős mellett álnok a prókátor.
Kit a megbúsúlt ég ilyek közzé
vetett,
Kérjen az magának utólsó
kenetet.
Néhol hiában hord Hercules dorongot,
Hacsak ravasz ember s kettős nyelv nem dong ott.
Erősek az ágyúk s egy erős
bombival
Ledöntik a várat kevély
bástyáival.
De az ágyúk s bombik egy szálnyit se tesznek,
Sőt magok is hamar zsákmányokká lesznek.
S imé, egy penészes invalid
mellé áll,
Tüzet tesz a porra a gyújtó
lyukánál,
S azonnal menydörgő hanggal a bástyának
Kemény kőszáláról mindent lerontának.
![]() |
![]() |