Az estve |
![]() |
![]() |
A napnak hanyatlik tűndöklő
hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati,
jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor
óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad
létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany
holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak
te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Az álom |
![]() |
![]() |
Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.
Préd. 3 : 19, 20, 21.
Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van
rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást
engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz
minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő
ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal
méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi
életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő
szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét
toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító
mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira
űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s
szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen
utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el
vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás
is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a
sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem
fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak
egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem
maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes
superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk
semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még
sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak
alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és
beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem
találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek
porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek
egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a
skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga
is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában
jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s
öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet
nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a
kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test
trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem
szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s
növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést
vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és
enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat
táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet
nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes
éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem
fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt
részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala
velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále
lészek.
A tengeri háború |
![]() |
![]() |
Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Elzárván a setét felhők
szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég felsőbb
határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
Mely bús hangon mormol a réműlt
ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
A tenger sikóltó zúgással
verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A tüzes mennykövek pattogva
húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
Az égnek mind a két sarkait
megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
A megrendűlt tenger torka mind
rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe egy-egy halált
hempelygetnek;
Most a hajót olyan magosra feltolják,
Hogy már az árbocfák a holdat
korholják:
Majd köztök a hajó oly mélységekbe csúszik,
Hogy a Perzefoné feje felett
úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
Kötésit a dühös habok
öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
Melyre az a választ mennykövesen
adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
A sárga félelem- s
kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
Szörnyebbekké tévén e nappali
éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
Némelyik csak piheg, nem bírván
magával.
Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
A rettentő tüzek húllnak,
nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Az égnek megrendűlt sarka hosszan
dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
Nagy csatát kevernek vad
forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
Verődnek a habok egymáshoz
ezeren.
Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
Híg palotájának lehúllt
omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
Hát látja a szörnyű
pusztúlást határán
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
S megdorgálván őket s dühös
vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
Így mind hazafelé ereszti
békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
Triton és nimfái mennek
seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
S a felduzzadt habok hátait
simítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
S hízelkedve urok lábához
borúlnak. -
Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
Az elzárt egeknek kékségét
megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
Édesen bíztatja a vizek
örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
A kiderűlt egek már teljes fényt
vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
Az égnek a főldet s a főldnek az
eget. -
Így beszélte végig, újítván félelmét,
Ama gazdag hajós saját
veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
Ábrázatján űlt még a halál
formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
Hogy kincsét elvesztvén magát
megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
Megrázkódott s ekként szóllott
utóljára:
Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
E magános sziget fövenyes
partjában
Boldog szegénységben éled világodat,
Áldott csendességgel várod
halálodat;
Melyet én aggódó gond közt siettetek
S a tenger rémítő habjain
kergetek. -
Jámbor öreg! milyen érzékenyen veszem
E kenyérkét tőled, melyet sírva
eszem.
Mely nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
A zűrzavart kívűl látván
kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
Nem kereskedem már s innen nem
megyek el.
Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
Megfogván, rá sűrűn hullatta
könnyeit.
Melyre a bőlcs öreg ekképpen felele:
Édes uram! mit is értél eddig
vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
Ha rettegtél s semmi hasznát nem
vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
Volt szűntelen társad, míg dús
kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
Mit ér az elégség nélkűl
akármi kincs?
Bolondság! - Az ember kevéssel megéri,
Mihelyt kívánságát
szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
Szívével az egész világát
felfalja.
(S meg nem elégedvén minden állatokkal,
Még embertársát is bírni vágy
azokkal.)
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a kevélység válik fő
törvénnyé,
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
Arany mívnek is kell hágni
utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
Gályádon sokféle portékát
találtál,
Melyért te nem szántál szorúlni deszkára,
Az emberek pedig
koldústarisznyára.
Mondd meg nékem: volt-é egy megkülönbözött
Szükséges portéka annyi áruk
között,
Mely nélkűl az ember boldog nem lehetne,
Ha amennyi szükség, csak annyit
szeretne?
Volt-é száz közűl egy?...Vállat vonítsz, látom:
Egyenességed becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
S elődbe egy szíves tanácsot is
tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
Hogy abból boldogúl élheted
világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
Hazádnak munkálkodj és
embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
S még a gazdaggal is, látod, jól
tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
Csak haszontalanra s rosszra sohase
kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dús, mint a szegény;
Csakhogy többet adhat, mint a
szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
Ha rajta egy másik nyomorúlt
könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
Mint a gazdag kézből nyújtott
panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
Vígan s mértékkel élj, szeress
és jól tegyél. -
E szókra a kalmár szemét felemelte,
Térdére két könnyet ejtett s
ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
Elvesztett kincsemet tebenned
fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
Holtig barátomnak tartalak
tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással,
S még aznap a parton maradtak
egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
Másnap, mint a kalmár Neptún
országától.
Zsugori uram |
![]() |
![]() |
Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a
kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen
sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal
önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság
forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök
áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből
kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok
képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka
lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert
árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű
pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
Lám, csak egy rövid nap mennyit
elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki
hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik
keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté
szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra
jött elő.
Konstancinápoly |
![]() |
![]() |
Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait
csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt
Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak
néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi
félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy
parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak
szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt
pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel
szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk
béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos
hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak
titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek
kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy
hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni
kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz
zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő
Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő
Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő
muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő
Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé
rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát
toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt
babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a
Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek
bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva
heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak
javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb
gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb
törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár!
fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges
templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje
szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised
foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s
bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is
óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod
azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván,
imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak
kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a
szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten
fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és
zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt
örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más
nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják
beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni
megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind
homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat
ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az
értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek
lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét
megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a
harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot
építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már
akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél
engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki
belőle.
A szerencse |
![]() |
![]() |
Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon csalfa
golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módjára fénylő
szárnyakra emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek
szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet
keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt
csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal
kebeled:
Akkor repűl véled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen pokol
fenekére.
Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni
éneki.
De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle,
Bátor szívvel vond el magadat
előle.
Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan légyen,
akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rettenj tőle; ő asszony s
szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent
palástja.
Ez az a conductor, amelytől mennyköve
Semmi igaz bőlcset soha meg nem
löve.
Ez az a Gibraltár, ez az a citadell,
Melyre minden bombit haszontalan
lövell. -
Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett
Szúrni a szerencse, vagy
kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek
Herkulestől fogva minden
félistenek.
Tudod, e világban minden nagy test forog,
Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy
tántorog:
Hát a napnak dísze már azért elmúla,
Hogy csekély főldünknek alája
borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja,
Hogy fele lakosa e fényt nem
láthatja.
A mi világunknak szintúgy van szférája;
Ha felette űltünk, borúlunk
alája:
Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen,
Csakhogy a vak világ nem láthat
egészen.
Ha a nyugvó virtus az élet rózsája:
Arany virtus, mely a tüzet is
kiállja.
S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
Látszik szerencséje, mint
tűkör-formában.
Te, ha orcád éppen más színre vonítod,
A játszi szerencsét
öszvetébolyítod,
Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet:
Szedd komor ráncokra stóikus
képedet.
Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád:
Nevesd el magadat; s azonnal hátat
ád.
Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom!
Én a bőlcs észt csupán a bőlcs
észbe látom.
A kevély |
![]() |
![]() |
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel
mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy
szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén
fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember a
világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld
porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi
crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének színi ugyanazt
kell. -
Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek
ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
Így több becsűletet fogunk adni
mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
Mégis a hasonló embert fel sem
venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
Azzal pretendálni tőle
becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
Mint a lidérc, melyet szűl a sír
barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
S azt szokta kísérni, aki szalad
tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát megvettetve látni nem
szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
Őtet is megveti minden: s kárán
tanúl. -
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
Úgy van! mert a kevély a világ
bolondja.
Hát a világnak ily bolondja sok van-é? -
Hogyne! sőt a világ az ily
bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
Hogy aki nem kevély, már azt
tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes
buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn
úszkálnak.
A főldindúlás |
![]() |
![]() |
Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
Azonnal minden szív írtózva
rettege.
Megrázott oszlopi fundamentumának
Rettentő zúgással
egyberoskadának. -
Már reszkető háta béfelé omladoz,
A Tartarus gyémánt boltjáig
hasadoz;
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
Mint mikor fellobban az Etna
barlangja.
Bömböl a főld belől, s küszködik magával,
Kívűl ekhóztatja a romlást
lármával.
A holddal szomszédos hegyek besűlyednek,
Rajtok feneketlen tengerek erednek.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
Megnyílván, árvízként omlanak
langjai;
Kívűl az öszvedűlt házaknak kéményi
Lettek a pusztító lángoknak
örvényi.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
Bomlik, törik, szakad minden
ezerfelé.
A városok rakás kövekbe omlanak,
Az égből a pompás tornyok
lehullanak.
A halál a füstnek s pornak közepében
Kevélyen kóvályog véres
szekerében:
S felütvén zászlóját egy setét felhőre,
Kacagva repűl le a vérbe
fekvőre.
A jajszó, sikóltás a levegőt teli,
Magát a csillagok közzé
felemeli,
Onnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
S a benne kínlódók jajjával
egyesűl.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
Amelyet még semmi toll le nem
írhata! -
Hát az Ítéletnek milyen lesz formája,
Ha ilyen iszonyú ichnografiája?
Király, vitéz, ki most egy harsogó szóddal
Népeket láncolsz meg hatalmas
békóddal;
S te elmés tanácsos! ki űlvén kormányra,
Egy plánummal zavart hánysz sok
tartományra;
Ti, kiktől rettegnek annyi sok nemzetek,
E főldindúlásnak, ha lehet,
intsetek.
És ha szavatokból semmit el nem követ,
Vessétek tömlöcbe e főldi
kénkövet;
Vagy menjetek vitéz táborral ellenek,
Hogy ez engedetlen lángok
elvesszenek;
Vagy ha a kabinét jobb módot találhat,
Tán a politika még többet
használhat.
S akkor, ha ezt véghez viszi egy köztetek,
Imádjuk az erőt és az észt
bennetek.
Imádjuk, ha ennyi kincsek pusztúlását,
Ennyi embertársunk keserves
romlását
Isteni erőtök vagy semmivé tészi,
Vagy, míg ki nem ütne, jól
elejét vészi.
Népek jóltévői! fejedelmek! ha már
Csak egy főldrengésből köztünk
ennyi a kár,
Legalább az ilyen köznyomorúságban
Ti légyetek segéd egy káros
országban.
Ha rajtatok nem áll, hogy az ember húlljon,
Legalább az árva s özvegy ne
koldúljon;
Kössétek bé minden nép közt a sebeket,
Hogy ép testtel tudjon szolgálni
titeket.
A dél |
![]() |
![]() |
Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
Felforrott az egész természet
merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
Híves árnyékjokban kérődzve
pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt
torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Oltja szomját a hűs forrás vize
mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt
erővel.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között
dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a csörgő prücsök a nap
melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal
sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűveknek
szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre
mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán
ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Hol e néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró
szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
Melyen legelőször lobbant fel
szívembe,
Melyen rám csillámlott Rózi szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor
fáklyája.
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
Még sincs e kínomért legkisebb
jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;
Minden könyörgésem rá nézve
hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom;
De az orvoslásra őtet nem
hajthatom.
Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen;
Panaszlok; de nincs arra, aki
feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi kínaimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, kegyetlen! reád
tekíntettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szíttam ki
szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris szívbe illő
érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:
Most szívem ily szörnyű tűzbe
ne lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges
légyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
Vagy, - vagy a te hitvány
törvényed hibázik.
Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
Hisz égek, lám, mégis
vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén vizet
áraszt mégis.
Jupiter is mikor essőzik legjobban,
Lángozó villámja mindíg akkor
lobban.
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az
égbe?
És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -
Félre az eszemből, oskolai
kétség!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja? tán gyengébb szívvel
bánik velem!
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek s
térdre esek.
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,
Kincsemnek mondom, és - Ah! de
már ez mind volt.
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt s én egy néma kőnek
reménykedtem. -
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?
Nem, - nem, - az Erynnis szűlt
téged, óh fene!
S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,
S belé az Alektó vad szívét
űltetted.
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám
Mindkettőt méltatlan szitkokkal
káromlám.
Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba,
Járatlan vagyok még Ámor
titkaiba. -
Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet,
S e lelketlen fáknak mondom
keservemet;
Pedig tám a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan
szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá
sietek.
A tél |
![]() |
![]() |
Mormolnak szelei a fagyos északnak,
A zsindelyre vastag jégcsapokat
raknak;
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
A folyóvizeket megkötik hideggel,
Melyeket őszítnek a havak és derek,
Az öreg tél fején villogó
puderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
Csörög a jég miatt minden
szőri-szála.
Vége felé járván a fagyos december,
Decembert hordoz már magán minden
ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
Bezzeg becsbe is van a bunda s a
kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
Gatyájú legénynek borzad minden
szőre.
A farkasok, medvék, rókák hébe-hóba
A sűrű erdőbe mennek
prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
Alusznak az ősszel készített
alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
Csak veréb, csak varjú maradt
idehaza.
Az is a városhoz közelebb szivárog
S a disznótorokba örömnótát
károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
Mihelyt a tél borzas csillaga
feltetszik:
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
Levegő egével a béfűtött
szoba. -
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
Lett az elzsibbadt szív
megvígasztalója.
Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,
Ugrál az új havon, nem találja
helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
Ugrós kozák táncra billegteti
farát.
Víg ebédeket tart terített asztalán,
Markába pecsenye, kulacs az
oldalán.
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
Kurjongat s a búnak jó'tszakát
izenget.
Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,
Amilyent nem igen tennének
románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
Sok dáma, ki három férjet is
kívánna. -
Balgatag nagyvilág! ez-é a múlatság,
Amelyet únalom követ és
fáradság?
Ez-é a múlatság? amelynek utána
A test még egy másik múlatást
kívánna;
Hogy visszanyerhesse azt az állapatot,
Amelybe addig volt, míg még nem
múlatott.
Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,
Bennetek mely kevés örömöt
találok!
Adnak-é a magát megúnt természetnek
Újúlást, amelyek ezekből
születnek,
A sok szófi beszéd, kicsapongó Ámor,
Komor álmatlanság, harmadnapi
mámor?
Múlattat-é olyan mismás gyülekezet,
Melyet oda tánc, bor s nem
barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,
Az nem barát, hanem csak pajtás s
cimbora.
De a tánc?...Hát úgy jő vissza egészségünk,
Ha előbb a táncba elvész
frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva
Fekszünk krápulába virradtától
fogva?
Úgy megy majd gyomrunkban jól a concoctió,
Ha mind dosztig esszük a bálba,
ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves
Gyomrunknak új erőt ád a
korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,
Lehet másnap estig aludni. -
Sajnálom! -
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,
Evésbe, ivásba, táncba,
ugrálásba:
Ha az ember magát ilyekbe nem ártja,
Van dáma beszélni, van játszani
kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek
Egymásnak kőltséget s lármát
szereztenek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,
Mit ér a báldáma? másé a
feleség.
S a fülekbe ily szó mennyiszer ütközött
A dámázók között s a
kártyázók között:
Ni, a huncfut tőlem Trézsit elragadta! -
Hiszen nem is pikket adott az
ebatta! -
S ez a szép múlatság így mégyen előre
Lármáról szitokra s végre
gyíklesőre. -
De hagyjuk el: s a Bál-istent ne gúnyoljuk,
Mert a nagyvilágnak orrát
felborsoljuk.
Hagyjuk el; máris sok Bál papja s nimfája
Szentségtörő múzsám
excommunicálja.
Sok ifjú gavallér öszveszid engemet,
S kiveti a kaput zsebjéből
könyvemet.
Sok módi kisasszony, mint paraszt verseket,
A toalettjéről leszórja ezeket.
De méltóztassanak megengedni kérem,
Hogy e tekintetes lármát nem
dicsérem.
Remélem, az urak többet is találnak,
Akik nem hajtottak még térdet a
Bálnak. -
Vojtára, langauszra, puncsra nem mehetek,
Két barátom van itt, vélek
beszélgetek,
Szerelmeskedni is Póppal vagy Gesznerrel
Jobb szeretek, mint ott sok
pajzány stuccerrel.
![]() |
![]() |