Köszöntő

  
Lengyel József senior úr nevenapján

Már tán nem is vártál magadhoz bennünket?
     Vélvén, hogy elhagytuk kötelességünket?
De tudd meg, hogy a délelőtt tett tisztelet
     A kántorok előtt nem érne egy felet.
Csak a kontyhoz illik az oly salve s ávé,
     Melynek a jutalma rosólis és kávé.
Magad adtál okot ilyen gondolatra,
     Lám, sohasem hívtál délelőtt zsinatra.
Úgy víg egy poéta és egy cantor deák,
     Ha a lagénákból folynak az ideák,
És ha igazságot mutatnak a borok,
     Úgy tehetnek törvényt contrák, seniorok;
Úgy mutat majestást minden primarius,
     Ha az orra előtt áll a bicongius.
Ki csudálhatja már, hogy az éneklő kar
     Délelőtt tisztelni tégedet nem akar.
Mi igazán akkor tartjuk József napját,
     Mikor megnyitotta József már a csapját,
Melyből minden versre egy-egy icce csordúl
     Az özön áldásra özön liquor fordúl.
Mikor a seniort és a contrascribát
     Tiszteljük, együtt jár a vivát és bibát!
Most hát tisztelettel nézvén a kancsóba,
     A köszöntést eképp fűzzük egycsomóba:
Senior s praeses úr! ki, mihelyt születtél,
     József nevet szent keresztségben vettél,
Hogy ezt elhozta az esztendő tavassza,
     Tapsolva örvendünk mind in tota massa.
Amely örömünket ezzel jelentjük ki,
     Hogy minden poharad még ma ürítjük ki.
Oly érzékeny szívvel leszünk ma irántad,
     Amilyennel eddig magad is kívántad,
Sok érdemeidért még a Tisza mellett,
     Szőllős városában Péro[1] is kedvellett;
Ki sokáig tartván hajdan ductorának,
     Itten Debrecenben tett alumnusának.
Mikor Maróthi a Harmonicust írta,
     Már akkor a bassust lejjebb egy sem bírta,
Ahonnan scholánkban taktust addig vertél,
     Míg hajlott idődben praesességet nyertél,
Minthogy nem volt már itt tenálad senior,
     Bátyádurad[2] után lettél már senior,
Így az unokádnak[3] alkalmatosságot
     Adtál, hogy érhessen contrascribaságot.
Feljebb bocsátottad ennek atyjaurát,[4]
     Hogy őltözzön első jurátus purpurát.
Mi tehát kívánjuk mind egyező hanggal,
     Hogy élj vígan az új seniori ranggal.
Semmi hiányosság rajtad meg ne essen,
     Melyet a megpirúlt irígység nevessen.
Így menj ki, mikor elvégzed e tisztséget,
     A szükséges könyvek megszerzése végett.
Minden magyarságtól koppasszon meg Jena,
     Midőn krumpli mellett lesz seres lagena;
A melledre tévén patyolatból taréjt,
     Antecessoroddal egyél spárgát, paréjt;
Akkor lábatokra vonván bőr fischledert,
     Látogassátok meg púderesen Federt.
Ha letipegsz onnét a magyar hazába,
     Légy Esdrás Szerepen az Úrnak házába.
Itt conventióban adnak egy kúp nádat,
     Melynél szipákolod vén tajtékpipádat.
De minthogy csakugyan ember kell a gátra,
     Kóród el fog vinni innen Tiszahátra,
Hol biennisséged siratván a patkán,
     Magad tivornyázol tiszaháti Vatkán.
Addig manualis orgona helyében
     Zeng öt s hat kicsinyed kuckód üregében;
Kiket ide renddel hordván oskolába,
     Cantusra hitvesed jön kurta gubába.
Így érvén házaddal egy szerencsés sábest,
     Míg egyszer vénséggel felűlmúlod Jábest,
Mikor a huszonnégy vének seregében
     Cantus praeses leszel az egek egében.

*

[1] Pethő

[2] Jenei

[3] Lukács

[4] Szikszai

Mátyási József úrnak

  

Csokonai Vitéz Mihály az örökös barátságnak szent kézfogását!

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,
     Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
     Veled ő állított legelőször szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
     De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam.
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
     Egy néma, de legjobb korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
     Fogatott szívembe legelőször kezet.
Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
     Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;
A tiéd volt, - s mindjárt előtte meghajolt,
     Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
     Honjában, a Tisza partján túl, imádta. -
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
     Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
     Megvan; személyedet mivel megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
     Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. -
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
     Hív fiai, együtt örömmel útazánk.
Azolta hány szíves beszédek valának,
     Melyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!
     Mit szól e két barát és poéta szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
     Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
     Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.
A többek közt, hogy bészóltál ablakomba,
     Én is jót kivántam néked; de azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
     E dalocskát zengé kisded hárfájába:

A semminél több valami

  

Amint beszél Trattner, Patzkó,
     Most jött ki egy istória.
Nem jó benne, mondja Lackó,
     A sok teketória.
Ha semminél több valami,
     Csak probatio calami,
Mind az, ami.

Mért nem fogott hasznosabba,
     Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
     Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű Mátyás itt,
     Aki olvassa Mátyásit,
Csak, csak ásít.

Mind szerelmes és szúrdaló,
     Sok ostobát megsérte,
Egy-két icce borra-való
     Kár egy tökfőtől érte;
Jobb volna, addig aludna,
     Vagy verset írni ne tudna,
Ne hazudna. -

Így gúnyolák sok Zoilok
     Érdemidet a porban,
Fel volt húzva mérges nyilok
     Nyelvök végén egysorban,
Melyeket az esztelenek
     Az okosaknak ellenek
Hegyeztenek.

Én pedig a szebb lelkekkel
     Temelletted kikeltem,
És nagy nevednek ezekkel
     Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azomba
     A parnassusi templomba
Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
     S mások is úgy ítélnek,
Hogy azokban együtt vélem
     Egy nagy lelket szemlélnek;
Maga a Csók méltó volna,
     Hogy minden szép rádhajolna,
Megcsókolna.

Magyar! hajnal hasad!

  

Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
     Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
     Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
     Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
     A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
     Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,
     Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
     Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
     Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
     Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,
     Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
     Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
     Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
     Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
     Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
     Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
     Elődbe koszorús fővel indúlának. -

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
     S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
     Boldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
     Megveri a magyar seregek istene.

A Dugonics oszlopa

  

Az ő barátihoz és tisztelőihez

Mit? hát valójában láttam e szememmel,
     Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
     Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? -
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
     Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
     Mintha kísért volna egy mennyei lélek.

A magyar Hélikon virágos tövében,
     A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
     Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
     Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
     A bokrokról visszasüvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
     S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
     A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
     Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
     Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
     Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
     Mintha még kéz sem lett volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
     Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
     Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
     Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
     Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
     Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
     Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
     Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
     Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
     Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
     Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
     Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. -
A néma hallgatás őrzi e barlangot
     És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
     Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
     Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
     E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
     Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
     Melybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
     Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
     Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
     Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
     Mely épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
     Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
     Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
     Oly kietlen ködbe tán nem kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
     Hol hamar eltéved maga a tudomány.

Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
     Hogy járta fel ezt a régiség templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
     Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
     E régi kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
     A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
     Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
     Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
     És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
     Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
     A darab köveket rendre nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
     Volt faragva, Párosz fejér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
     Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
     Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
     Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
     Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
     Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
     Hercules Abila- s Kalpénél faraga:
Toldi állította ezeket magának,
     De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
     Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
     A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
     Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
     Kezdettek ragyogni e nagy építményben. -
Ezek között látszott, a főtiszteletű
     Dugonicsnak metszve, néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
     A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
     Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
     Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
     S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
     Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
     Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
     A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
     És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
     A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
          CSOKONAI!

A pesti dicsőség

  

Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.

Itt holmi gőgös irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?

Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.

Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.

Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
"Audiat, veniat", sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság.
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.

Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.

Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal,

Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik.

Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.

Szinte ehez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é?
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva.

Mert ez a hely út rende - - - - - - -
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.

Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő - - - - - - - -
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.

Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna,
Első kérésedre mindjárt ne hajolna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.

Bál és szála, óh, gyönyörű nevezetek,
Mely hatalmas erő vagyon tibennetek.
Azon kerengő tánc kifejezésére,
Amely tartozik az őrűltség nemére.

Militat omnis amans et habet sua castra Cupido

  

     Ejnye kisassszonykám! meggondoltam biz azt, hogy elsőben is a
verseket méltóztatik elolvasni. Bánom, hogy nem azt parancsoltam vala,
hogy olvassa el, talán rá se nézett volna. Be Éva-természet! Mert
ugyan a megtiltott fának csak virágit szagolta, de az egekre kérem,
meg ne kóstolja gyümőlcseit. S még az öreg úr is elolvasta? Sőt azt
mondják, hogy még így kiáltott fel utána: O! mihi praeteritos referat
si Jupiter annos!

     Kisasszonyka! Ettől a bakkancsos ruhába őltözött pajzán
Múzsától úgy őrizkedjen kérem, mint azon ifjaktól, azoktól az elmés
veresnadrágos stutzerektől, akik szűntelen a kisasszonykának őrajtok
való győzedelmeit pengetik szájokon. Őrizkedjen, mondom, mind azoktól,
mind ezen világi libériás versektől, különben félő, hogy a veres
gyűrű botról mézet fog kóstolni és meg talál, kincsecském, halni
- metaphorában. Én oka nem leszek, jobban javaslom, hogy ezeket
elfordítván, csak azokkal az apáca-színűekkel méltóztassa magát
múlatni. Csókolom kezecskéit.

     Tiszteletreméltó öreg úr!

     Én felkelvén és az úr vén orcáját megbecsűlvén, arra kérem, hogy
ezen hívalkodó veres úrfiak közé ne adja magát, mert vagy fekete véres
az ilyenekkel meg nem egyezhetne, vagy ha ifjúi múlatságit akarná az
úr megújítani, azt találnák ezek a páfusi vitézek mondani, hogy Turpe
senex etc. Tisztelem a Nagyasszonyt is. Ugyanezt méltóztassa az öreg
úr az udvari káplánjának, annak a kegyes és jámbor szent embernek
megparancsolni, mert őkegyelme a lelkit keresvén, levetkezte a
testieket és csak titkon szokott felőltözni.

Ha katonáskodnak minden szerelmesek,
     Köztök egy jó zsoldot magam is keresek.
     Bár sok félelemmel, veszéllyel teljesek
     Az éjjeli csaták, ostromok és lesek.

Ha a kétfejű sas rettentő ezere
     Számába lágy szivem íródni nem mere,
     Hadd legyek egy nyájasb tábornak embere,
     Amelynek kétfejű galamb a címere.

Nemzeti címerén látszik kettős kereszt,
     Mert két személyre néz itt a házi kereszt;
     Hogy túlfelől négyes fehér vizet ereszt,
     Homályba akarom hagyni most egyszer ezt.

De hármas halmának célját kitalálom,
     Mert amikor végbe megy a diadalom:
     Két halom közt épűl egy harmadik halom,
     Ezt Évától fogva szűli a fájdalom.

Nincs egy lovassa is szerelem-istennek,
     Mind gyalog katonát verbuválnak ennek,
     Akik midőn mennek, egy helyben pihennek,
     Mars helyett kellemes Ámorokon mennek.

Vitéz táborának nincs uniformissa,
     Mert meztelen maga a Generálissa,
     Nincs semmi sisakja, páncélja, paizzsa;
     Várát az ellenség hogy jobban megnyissa.

Távolról győz nyájas kacsingatásokkal,
     Mint megannnyi szivet gyújtó gránátokkal,
     Ámor fellobbanván két szemben lángokkal,
     Az óhajtás szelén repíti azokkal.

Némelykor a várat felkéri levele
     Ámornak nevében, igérettel tele!
     És ha a kommendáns nem tetszőn felele:
     Titkosan dolgozó spiont is kűld bele.

Mikor pedig közel birkóznak egymással:
     Nem rongálják egymást erős bajvívással,
     Leggyakrabban győznek lágy orcafogással,
     Öleléssel s gyenge kézszorongatással.

Kivált legerősebb tűzet akkor nyelnek,
     Mikor hév csókokkal egymásra tüzelnek;
     És ha a várból is hasonlón felelnek:
     Akkor a vitézek helyet alig lelnek.

Mihelyt szikrát kapnak szíveknek lángjától,
     Tüzet lobbantanak ajjakok ágyától,
     Észrevévén nyájas elcsattanásától,
     Talpig felgyúladnak egy-két csókocskától.

Mint mikor egy csillag a tűzi munkába
     Felgyúl és szikrája ér a másikába:
     Az is tüzet kapván tőle hamarjába,
     Ontnak ezer szikrát egymás szikrájába.

Így mikor kőlcsönös lángokhoz értenek
     S egymásra szapora csókokat hintenek,
     Melyeket, óh csalfa szerelem-istenek!
     Hány bágyadt nyögések s könnycseppek követnek.

Magamnak is vagyon annyi bátorságom,
     Hogy az ellentálló határt én bevágom,
     A várnak domború bástyáit meghágom
     S fokára feltészem győző myrtus-ágom.

Ha a nagy Ulysses Trója fala mellett
     A Pallás várából kifolyó vizellet
     Al-lyukán bémenni hajdan nem szégyenlett,
     Mikor vitézkedni olyan helyen kellett:

Én is azt kikérem katona létemre,
     Hogy egy jámbor lélek se vesse szememre,
     Hanem hajtván semmit büszke szeméremre,
     Az ilyen búvócskát bízom az öcsémre.

Függ még magyarosan rajtam a fegyverem,
     Mely Ádámtól maradt s velünk együtt terem;
     Kivont éles karddal bérontván, megverem
     Saul és Dávidként az én tízezerem.

Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok,
     Már a nagy corpussal azonnal bérontok,
     Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok,
     Míg tőltéstől ki nem űrűl a patron-tok.

Azalatt a várat az aljánál combba
     A kűlső posztokról verdesi két bomba;
     Míg az elhalt vitéz az én hatalmomba
     Kapituláción feladja azomba.

Ekkor megcsókolván szép kommendánsnémat,
     Sergemmel megteszem néki parádémat;
     Nyalkán félrevágom eltévén spádémat,
     Fehér s piros rózsa színű párdupémat.

A szűz Komáromot mihelyt így megvettem,
     A vízi városnak kúlcsát félretettem:
     Ámor mosolyogva nézi vitéz tettem,
     Győzedelmi nótát danolván mellettem.

Boldog ostrom! ha ki elesett is azon,
     Felkel, bár félhóltan hevert is a gazon;
     És ki a csatáról nem ment el szárazon,
     Annak lesz jutalma a levert amazon.

Óh, százszor szerencsés alkotmányú kis vár,
     Amely midőn egyszer így lerontatott már,
     Magasabb tetőre épűlést akkor vár,
     Míg az idők száma kilenc hónapra jár.

De a vár ha sokat attakirozódik,
     Csillámló ablaka hományba vonódik,
     Vakolatlan fala ráncokkal szántódik,
     Megrokkan és végre franc kézre adódik.

Azonban kímélni magát sok száz kába
     Nem tudván, plezurt kap a heves csatába;
     Kankóba és cifra francia ruhába
     Megy az invalidus katonák házába.

Ámde akik tudják kímélni magokat,
     Sem azomba el nem vesztik kurázsokat,
     Azok élik vitéz módra világokat,
     Azok fűzik arany láncra a rabokat.

Az a víg jegy alatt született katona,
     A szerencse s öröm annak tulajdona,
     Annak fejére száll zőld myrtus-korona,
     Melyet a gráciák legszebbike fona.

Nevét hordja Ámor aranyos szárnyain,
     Éneklik a nimfák Cyprusnak partjain
     A szépség angyala vezetvén karjain,
     Úrrá teszi kedves főldi angyalain.

*

Óh! ha rám akadna az angyalabbika,
     Akinél még könnyen hasad a pántlika:
     Főkapitányságot adna a taktika,
     Tudom, bárha még most vagyok is közfika.

Tanítványaitól búcsúzik

  

Nemes szívű nevendékek! kiket forrón szeretek,
     Miolta megesmertetett a poézis veletek.
Óh, legkedvesebb barátim! beh édesen képzelem,
     Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.
Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,
     Kis koszorúkat raktatok tiszteletűl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
     Melyet az igaz szeretet azokba lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
     E valódi szívességgel halmazva megnyerétek.
Melynek tűze most is lángol, meg nem aludt azolta,
     Sőt tüzét a szenvedések edző tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
     Nevetek ragyogni közte fog közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
     Ah, ah, emlékezzetek jól, kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
     Szerelmem veletek marad, szívemet el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
     Díszt ád nékem s tiszteletet mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, mely sem sorba
     A büszkékkel ne repdessen, sem ne másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
     Még emellett a tudományt tartja főfő javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
     Ha késő maradéktól is érdemét tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
     Még minden hív tisztelőjét bőven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
     Hogy jövendő futástokba legyen Cynosurátok.
Melynek mikor rátok nézve lesznek majd bő hasznai,
     Éledjen fel a titeket szerető Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévő Ég vigyázzon reátok,
     Ah, szeretett, kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

Búcsú a magyar múzsáktól

  

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,
Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;
Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,
Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,
Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;
De ha meggondolom ama sok bajokat,
Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,
Vagy az én énekim néktek nem ízesek:
Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,
Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,
De nem vágyok lenni az ország szegénye...
Mit ér az embernek, ha van is reménye,
S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,
S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;
Különben nem lehet várni oly remeket,
Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,
Ha üres erszénnyel ír az emberfia,
S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,
Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,
S falunként élődni tudós koldúlással?
Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:
Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,
Mely örök életet szerzett volt Homérnak:
De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,
Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,
A múzsáknak szíves áldozatot tenne,
Melyből a poéta egy kevés részt venne:
De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,
Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,
Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,
Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,
Hogy a poétának légyen ajándéka:
Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,
S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,
Kik élni és nemcsak verselni akartok,
Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,
Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,
Apollónak mézes szájú leánykája,
Te, a szegénységnek anyja és dajkája,
Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak
S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,
Maecenasokra is eddig nem akadtak,
Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,
Mely több szívességgel néz a jó szándékra,
Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,
Pipára raggatom és vajas fazékra.