Csokonai Vitéz Mihály összes költeményei

Lantomtól búcsúvétel

Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára,
Pócsnak négyhúrú bráccsára,
Gyöngyösinek Nablumára,
Apolló dűlt oltárára,
Sőt minden múzsák szavára
Esküszöm, hogy utóljára
Függesztlek a bodzafára.

A borital mellett

Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
     Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
     Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
     Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
     Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
     Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
     Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
     Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
     A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
     Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
     Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
     De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
     Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
     Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
     Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
     Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
     Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
     Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
     Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
     A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
     Mint némely pénz után járó publikánok, -
Nem - baszom az anyja hugyos németjének,
     Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
     Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
     Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
     Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
     Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
     Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
     Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
     Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
     Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!

Bakhushoz

Kar