Gróf Erdődyné Ő nagyságához

 

Tudom, midőn síránkoztál
     Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
     Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban
     Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
     A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját
     Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
     Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
     A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
     Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet
     Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
     Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral
     Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
     Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
     Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
     Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
     És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
     Nem zengett egyéb, csak "óh!"

Kertedben elhervadoztak
     A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
     Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
     Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
     Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
     Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
     Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
     A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
     S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
     Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
     Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,
     Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
     Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
     Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
     Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
     Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
     Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
     A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
     Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
     Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
     Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
     S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
     Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
     Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
     Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
     De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
     A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
     És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
     S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
     Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
     Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
     És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
     Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
     Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
     Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
     A napra heveredém,
S még reményem divatjában
     A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
     Már az apró viola
És minden remény énértem
     Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
     Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
     Rámjajdúlt a Balaton.

*

Így örök számkivetésre
     Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
     Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
     Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
     Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
     Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
     És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
     Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
     S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
     Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
     Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
     Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
     S nálam boldogtalanabb!"

Ah! egy vén tőlgynek aljában
     Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
     Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
     Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
     Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
     A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
     Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
     Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
     Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
     Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
     Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
     Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
     És susog kínjairól.

*

Már ugyan láthattam volna
     Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
     Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget
     Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
     Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
     Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
     Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre
     Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
     Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak
     Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
     Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
     Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
     Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,
     Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
     Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,
     Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
     Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad
     Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
     Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
     Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
     Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
     A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
     Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
     Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
     Megháborítja vele.


Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára

 

A hadi oskoláról

Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd
A még szokatlan tárogatón kezem.
     Ím, Tháliának gyenge lantját,
          Bár szeretik koszorús leányink,

E rozmaringok zőldje alá teszem;
A fenyveseknek görbe gerinceit
     Megmászom, s onnan messze nézvén,
          Kalpagosink örömét kifúvom.

Ki az, ki kertté téteti a mezőt
S termő mezővé a sivatag kopárt?
     Kit Trítonok kürtje a Tihannak
          Rijjadozó hajadonja hirdet?

Nem látod őt a keszthelyi indigeszt?[1]
Az ő nevének temploma fénylik ott.
     Nézd, mint teríti bé hazánknak
          Boldog egét ragyogó világa.

Bellóna markos bátyja pihenteti
György görbe kardját húsz adamás szegen,
     Zöld pálmaágakkal takarván
          A hüvelyére tapadt aludt vért.

A tarka bőség csüngeti jobbfelől
Horgas türökjét: és sok ezer becses
     Áldási nem férvén beléje,
          Hervadozó mezeinkre ontja.

Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;
Céres kötést fon sárga kalásziból,
     Melyet piros pipacsvirágok
          S kék cianák[2] gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt
Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént
     Bacchussa a boldog szigetnek[3]
          Tőlt poharát neki hajtogatja.

Mély tisztelettel borzadok! a magas
Mennynek leányit látom az áoni
     Keszthelybe óh, boldog halandó,
          Aki az égbe-lakók barátja!

Mely édes érzés játszik az ő komoly
Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,
     Tágas mezőt s védőt találván
          Szárnya alatt....De mi képtelenség

Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját
Felsímogatván, né! hogy okoskodik,
     És cirkalommal mérsekéli
          A tüzes ütközetek piaccát.

Ott kardra termett újjait egy huszár
A messzelátó csőhöz egyengeti;
     Itt egy erős hajdú[4] az ország
          Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik[5]
Tátur havassán tábori abroszok
     S nézőcsövek nélkűl jövétek
          E Kanaán mezejére győzni?

Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e
Kartács-világban hív unokáitok
     Ésszel s okossággal tanúlják
          Őrzeni érdemitek jutalmát,

Mely érte hullott véreitek miatt
Zsengés. Ma már a táborokat befűlt
     Szobákba intézik csatának,
          S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.
     Most líneán lövik rakásra,
          Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hiába vinnéd, rettenetes Botond![6]
Mennykőcsapású bárdodat a mai
     Bizáncium várához, annak
          Rézbe borúlt kapuját bevágni:

Egy messzelátó cső kitekintené
Szándékod, egy más cső az egész kaput,
     A bárdot, a vitéz Botondot
          Egyszeri percbe darabra törné.

Mindég "vitézek nemzete" volt nevünk;
E két örökség jegyzi ki még ma is:
     Rettenthetetlen szív s serénység
          Nagyravaló fiait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
S halált okádó bombi előtt; ma már
     Száz dentmagyart is porba dűjtne
          Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.

Izmos leventák! hogyha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti György,
     A szittya testet brittus ésszel;
          S gyermekeink Vayak lehetnek.[7]

Ő, aki földünk Pontusa[8] habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
     Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni
          Lélekerőt az inas magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeus[9]
Szent homlokából és maga nyújt dsidát
     S halálszemű égist kezébe.
          Rhédey van vele és segíti.

Zengj harsogóbban, énekem! e becses
Két névre, mely, mint a Duna, élni fog,
     S mint a világosság, kiterjed,
          És bekerűl az egész világon.

Hanem ki lészen bárdusaink közűl[10]
Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit
     A Léthe zsibbasztó vizétől
          Trombitaszón az egekre hordja?

Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. Félre, haszontalan
     Kétségek! ím, általragyogván
          Cenki napunk[11] a homály csoportján,

A múlt s jövendő pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
     Nagy dolgokat főldünk vitéze
          S lantossa: Kalliopém! elég ez.

Elég! Rekedt már tárogatóm szava,
Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy
     Dícséreteknek hirdetésén,
          Melyek elállt ereim tetézik.

Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá,
Esmérd egedből lábbadozó hazád,
     A Keszthely és Cenk istenűlő
          Grófjaiban magadat találd fel:

S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz
Hérósi szívben megszaporodhatik,
     Ha nemzetét s emberbarátját
          Virtusiban öröködni látja.

*

[1]   Akik valamely tartománnyal jól tettek, annak indigesz (vagyis honi) istenévé lettek, mint Osiris, Fannus, Aeneas sat. Lásd Virg. Aen. L. XII. V. 794. 795.

[2]   Ciana, búzavirág. De az ilyen öszverakott nevek nem jól jövén ki a poétai ízléssel, megtartottam a gyönyörűen hangzó görög szózatot

[3]   Értem a Muraközt, ahol teremnek a kereskedésben Insulaner név alatt menő, igen becses borok

[4]   Hajdúknak nevezték a magyarok átaljában a gyalogkatonákat

[5]   Béla névtelen íródeákjánál: Septem principales personae, qui Hetumoger vocantur. Álmos vezér maga hat fő társaival, akikkel jött vala ki Scythiából, a Tátur vagy Karpatus bércein keresztül, Per montes Hovos

[6]   Láthatni ezt a Botond históriáját az említett iródeák könyvében, a Mándi úr fordításában

[7]   Jegyzés nélkül is érthetni, hogy itt m. báró Vay Miklós ő nagyságára van a célozás; ki a hadi tudományoknak bővebb tanúlására a fels. rendelésekhez képest Franciaországot és Angliát öszvelakta

[8]   Ama tengeri módú gályával, mely a Balaton zajait neveti

[9]   Görög neve Jupiternek, Égis pedig a Minerva medúzás paizzsa, melyre aki nézett, kővé változott

[10]   A bárdusok valának a celta, gallus sat. népeknek poétáik, kik isteneikről, eleiknek vitéz tetteikről s egyéb nemzeti dolgokról énekeltek

[11]   Célozás van a N. M. Gróf Széchényi Ferenc ő excell. által fundáltatott nemzeti könyvtárra. Ebből az okból jön elő odaalább a Mátyás király emlékezete is


Szűcs Sára koszorúja, amelyet téli zőldből
kötözött egy Helikon tetején megfordúlt útas,
mint tartják, Cs. V. M.

 

Megrázkódott bele, hogy egy görcsös csikón
Botorkáztál rája, a kies Helikon
Ennek pedig minden tisztelője búra
Görbedvén miattad, óh, te vers-tortúra.
Kivesz, attól félek, jaj, amaz isteni
Bőv forrás, hogy mertél beletekinteni.
Jaj nektek, jaj nektek, szegény Mnemosíne
Szülötti, jaj nektek, mely rettentő kín e'.
Jobb lett volna, kilenc testvérek, még szopós
Korotokba vagdalt volna le Atropós.
E szűz, mikor akart tenni kerek számot,
Béadta Charonnak tőletek a vámot.
Ki gondolta volna, hogy még Beotia
Hegyén mász Debrecen egy kanca csacsija.
Ah, nem írok én, nem, egy vers-szülöttem se
Lesz többé, ha velem versel ez az emse.
Azt tudnák, hogy e' kis munka, mert lám, még a
Kapun strázsáló Szűcs Sára is kolléga.
De nem tűrhetem, nem, fogjuk el, ékesen
Koszorúzott múzsák, ezen a görcsesen.
Húzzuk le görcséről előbb keservesen,
Megkínozzuk, vessük ki a kilencesen.
Így szóljunk, midőn a hátán lantot vertünk:
Vidd, Pluto, neked egy lyány-poétát nyertünk.
Hajdan az Izrael nyerni mit méltódzott,
Mikor az Istennel ölbe ment, birkódzott.
Jobb lett volna áldás nélkűl csak Izráel
Maradni, mint lábát igy csámpásítá el.
Mert osztán Jákobnak a tompora helye
Félre ficamodván, döcögött csípeje.
Azt gondoltad te is, hogy majd erőszakos
Soraiddal lehetsz parnassusi lakos.
De az aranyperec, a drága gyöngyszemek
Nem disznónak valók, te disznónak remek!
Megelégedni jobb lett volna Szűcs Sára
Névvel, mint vágyódni még poéziára.
Jobb lett volna, sokkal jobb, csak kapun-álló
Lenni inkább, mint egy ilyen vers-tarkálló,
A sánc alatt jobb lett volna csak homályba
Kínlódni, mint bolond maradsz annyi szájba.
Bolond volt apád is, hogy íly igyekezet
Szikrátalan szikrán ebbe megegyezett.
Megérdemlenéd, hogy megvesszőzne Áron,
Hogy mert itéletet tenni túl az áron.
Engemet ugyan, te lelki-testi vakon
Szűlt, kétszer nyolcvannégy ízbe csapol nyakon.
Mert gyilkos versedbe, bár akárhová vidd,
Minden okos így szól, amint szól szent Dávid.
Szűnjél meg tőlem, hadd vegyek erőt, velőt
Markolászó, az én kimúlásom előtt.
Melyért midőn várod, hogy dícsérve szóljam
Neved, érdemes vagy, hogy ezt ide rójjam.
Rovom is, míg csak e szűk áldásaidról
Írt betűmre le nem mondasz te magadról.
Ez ha meglesz, hozzád, te kemény lakatra
Vetni való szájú, így szólok: vessz, satra.
Nem más vagy, rugdosd bár a hámfát, Babilon
Leánya, hanem egy felfordúlt Ipsilon.
Vagy ha több, valahol az anyád a Jordán
Körűl legeltébe kapott el a csordán.
Vagy ha mégis több vagy, mérgelődés, lángok
Közt úgy vertek széjjel az orángutángok.
Mert valamint cérnás versed itt elpirít,
Ártatlan ész azok közűl úgy kivirít.
Te azt vélted, hogy a majom-svadron között
Vagy most is, jaj, tömpe verseket öklözött.
Nem pirúlt Jupiter annyira el régen
Amaz isteneknek tartott vendégségen,
Midőn az ebéd közt sebes perdűltébe
A slepp alól magát eldurrantá Hébe,
Mint a szelíd múzsák, hogy verselsz, te vadon
Termett bogácskóró-magról bújt hajadon.
Nincs a te nyögve sűlt munkád közt egy ízes
Falat, a legkisebb kommád is csirízes.
Szűcs létedre büdös szerével nem bír hát
Szívos mesterséged, jobb, készítne irhát.
Egész elbitangolt árkosnak új csáva
Kéne, arra tett rajz oly bosszantó gyáva.
Éhel vésznek ugyan mindenütt a kémek,
De kivált még akik a sort záró prémek.
Egy jó nyerítéssel többet tesz e gyarló
Sorú verseidnél egy kanca magyar ló.
Mégis e' volt csupán a reád ingerlő,
Hányod méltóságod, te semmirekellő.
Így szól: gyönyörködnek a szüleim bennem
És örömmel mondják, lyány-poétát nyertem.
Dicső, ezt amelyek írták, dicső kezek,
Mely virtusos főből sűlt Minervák ezek.
Mely kár lett volna már ezt a tálentomot
Elásni, két sorban amely annyit nyomott.
Szép, aki szert tehet az ilyen áldásra,
Ne pazérold ezt, ég, minden bohókásra.
Közibe nem esett a poros világnak,
Máris tudományi íly bércekre hágnak.
Fennen díszeskedik szűzi koszorúja,
Mégis a mélységet mind keresztűl bújja.
Dícséretes szűz, hogy agyvelődig friss a
Versezetért légy a múzsák Tamarissa.
De kinek tudásod csak a csizmaszárba
Határozódik és egynehány zsoltárba.
A százharmincegyig még, tudom, nem értél,
A nem-bírom-útra, bolond, azért tértél.
Nohát úgyis már jól ellazsnakoltalak,
Dúdold el e zsoltárt, többé nem bántalak:
Uram, ne űzz nagyra, gyenge tudományom,
Hályogvonta szemem magasra nem hányom,
Nem lélekzem többé soha oly dolgokba,
Kik felűlhaladnak engem nagyságokba.
Én is a szent Dávid hangos citerája
Nótáján utánad ezt pendítem rája:
Kiki, e hitetlen versek olvasója,
Hogy bűnbe ne essék, ő magát megójja.
Csudálkozom rajta, hogy a tőke mellett
A vén Varga János íly verseket ellett.
Talán a nagyapád sámfái, mustái
Súgták e verseket, hogy lennél e mái
Dísztelen nemednek okosabb harája,
A csizmadia céh legfőbb maskarája.
Tán a pendelbergi nagy akadémiát
Kitanúltad, azért írtál komédiát.
Tiszteletedre most nem írhatok több sort,
Kapd fel azt, amire a macska vakart port.

1802


A szélhez

 

Mit hízelkedel, óh lengeteg, óh csalárd
Elmék ingadozó bélyege, esti szél?
     Hát füst-fogta hazámnak
          Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó pósta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A kacaj
     Bosszantó gyönyörűség
          A boldogtalanok között.

Zengj a kis Balaton partja[1] körűl, hol a
Természetnek örök szűze s az emberi
     Mesterség, ez a hérós,
          Egy tűkörbe kacsonganak.

Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten,
S hagyj engem szabadon Dácia pallagán
     Elnémúlva zokognom
          A nád-lepte fedél alatt.

Hát a nyár elején[2] nem te valál, ki a
Szikrából eredett lángokat egy szegény
     Özvegynek fedeléről
          Szórád vad hahoták között?

Látám a lakosok jajjait a setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani,
     A Mindent-tehetőnek
          Zsámolyszékihez, akinek

Kor-kémélte falán[3] bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt
     Most a gyász s a halálos
          Csendesség fia zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az imádkozás,
S a zsoltárok erős sérafi[4] zengzete
     Megnémúlt. Igaz írét
          Vallásába se lelheti

Mostan a nyomorúlt; csak zokog és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
     Óh, óh, mégis örömre
          Ingerlesz, te kacérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi
Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor
     Vulkán a Helikonnak[5]
          Szent berkét tövig égeté?

Nem lát'd, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi
Elsírt csillaginak könnyivel a babért?
     Nem lát'd sárba keverve
          Pernyés köntösinek havát?

Hát én, aki (miként a Capitolium[6]
Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém
     Itt a mennyeieknek
          Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tíburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek.
     És a rózsalugasnak, [7]
          Amelyben Philoméla s én

Egymást váltva üténk pindusi dallokat,
Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél!
     Hagyj békét s pici lantom
          Törd ízekre... De mit, de mit

Hallok mégis amott? innepi lármaszót
És Széchényi nevet hallok a Hesperus
     Bíbor pitvara mellől
          Hajh, mégis csak örűlni kell!

Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem erős duzzadozásinak:
     Lantot, Píeri,[8] lantot!
          Száz víg hang veri nyúgotot.

Menyegzőt mutató innepi lárma-é?
Vagy más boldog öröm zengedezése az?
     Jertek, gángesi szellők,[9]
          Melyek Veszta ölének ért

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
     Túl a fellegeken, túl
          Már-már szárnyra emelkedem.

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem,
     Látom már Nizidernek
          Csendes tűkribe képemet.

Itt minden halait Cenkre sietteti
Thétis, túl az öreg Pán teli tulkait
     A kastélyba behajtja,
          És Céres maga tőlti meg

A bőség szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber atyánk[10] s víg adományival
     Kínálgatja az Ikvát:
          Ikvának szeme ég, ragyog.

Ím, ím, a koszorús pásztorok[11] és velek
A szomszéd ligetek hőlgyei (óh, kegyes
     Látás!) dalra fakadnak:
          Haj! hogy zeng az egész vidék.

"Jóltévő Osiris! életadó atyánk!
Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek!
     És a boldog aranykort
          Óh, kezdjétek elől megint!"

Így éneklenek ők. Vénus-Uránia, [12]
A boldog szeretet kellemes asszonya,
     Szennyetlen viseletben
          Hoz két égi szövétneket.

S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz
Húgával jön az én Kalliopém kegyes [13]
     Dísze s gyámola; szívén
          Hogy csillognak az érdemek!

"Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz
Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
     A vidám, a hibátlan,
          Lángolt bennetek, édesim!

Fél századra fogom nyújtani láncotok,
Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok
     Fogják ősz korotokban
          Számosbítni ez innepet."

Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím
Szép testvére, ama rózsatekintetű,
     A szellős Amatusról
          Hattyúin ide jön s felel:

"Így fényljék ezután a ti Lajostokon [14]
S Battyánin Amatus rózsakötése majd;
     És néktek liliomszál
          Légyen béretek, és babér."

Így áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
     És én, pallagi dallos
          Bort és kedvet ivám velek.

*

[1]   Kis Balatonnak nevezem a Fertő tavát, mivel ezt a nevet nemigen aestheticához valónak tartom: Ez okból teszek odaalább helyette Nizidert

[2]

 

Jún. 11-ik napján esett a tűz, egy szegény öreg özvegyasszonynak házáról, Debrecenben

[3]

 

Ekkor megégett a Nagytemplom is, mely 1564. eszt. megégvén, 64 eszt. állott a fala pusztán. Ez egy jeles példája a góthusi építés módjának, és eredete elvész a Debrecen és Magyarország históriájában

[4]

 

Sérafi, jobb mint Serafimi, tudják a zsidó nyelvhez értők

[5]

 

Itt a népes ref. collegium értetődik, mely az említett nagy égésben szintúgy a lángok zsákmánya leve

[6]

 

A számkivetett Ovidius háza egybe volt ragasztva a Capitoliummal, lásd a kesergését, Trist. I. El. 3. v. 29-34. Az én hajlékom is közel volt a Nagytemplomhoz és szomszédjában a Collegiumnak

[7]

 

Ez a rózsalugas, ez a fülemile és ez a poétizálás nem költeményes gondolat, hanem természet után van festve

[8]

 

Pieri, azaz Múzsa, Horatius után:
O testudinis aureae
Dulcem quae strepitum, Pieri! temperas.

[9]

 

Gangesi, azaz napkeleti nyájas szellők, amelyek a sz. Mihály nyarát oly édessé teszik; amikor ez az óda is készűlt. Veszta a főld, vagy a természet

[10]

 

Azaz Bacchus. Liber pater. Ikva Cenk alatt foly

[11]

 

Célozás van a cenki bíró köszöntésére a nép nevében. Lásd a M. Hírmondó Nro. 38. Told.

[12]

 

Az Uránia, vagy mennyei Vénus a lelkek és elmék szeretetének volt istenasszonya, minden testi gerjedezés nélkűl: az amathusi pedig a két nem között való testi, de mégis törvényes szerelemnek. A páfusi Vénusnak a fajtalanok áldoztak

[13]

 

Én ezt a tiszteletet olyan jussal adhatom, mint Horatius a magáét. L. I. Od. 1. v. 2. és 11. Od., 17. v. 2., 3.

[14]

 

Említem a M. Gróf Széchényi Lajos és Battyáni Miklós őnagyságok menyegzőit


Gróf Széchényi Ferenc Ő excellentiájához

 

Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
     A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
     A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
     Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat'd, hogy ne dícsérjük
     Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
     Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
     Előbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,
     Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
     Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
     Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midőn sok apró nap játszik
     A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
     Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
     De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
     A pornak írígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
     Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
     Önnönmagával áldozik,
S eltűnvén a kék messziségben,
     Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad
     A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
     Gróf Széchényinek nagy nevét.


Éva napra

 

Megbocsáss, óh szeretetnek
Húga! ha gáncsot vetett
A baráti tiszteletnek
A testvéri szeretet.
Én örökké óhajtottam
Nevedet: de magamért
Már két ízben fárasztottam
Debrecenbe Bagamért.
Már mennem kell; de Évámat
Mégis csak megtisztelem.
Megtisztelem és druszámat
Egyúttal megölelem,
Kérvén, hogy tégyen lantjára
Russzándai húrokat,
S tőlünk kedvellett húgára
Terjesszen áldásokat.
S ha én nem tisztelkedhetném
Óhajtott ünnepedért:
Zengjen és igyon helyettem
A te egészségedért.
Én is majd a bagaméri
Vínkót a számhoz veszem,
S amint az öcsém igéri,
Értetek tönkreteszem.
S mondom: Éljen Éva asszony!
Mondom: Éljen Évi is!
És hogy torkom meg ne asszon,
Mondom: Éljen bácsi is!
Mondom, és ezt addig mondom,
Míg a vinkó felderít,
Elvész minden búm és gondom,
S a kedvözönbe merít.
Hát kendtek majd mit csinálnak
A Benci nektár körűl?
Tudom, hogy Éván regnálnak,
Ha a pintes veszteg űl.
Szaári, ha ed kisz bort vennél,
Szaári!
Hányszor cserfelik?
S Éva napját bor-isztennél
Szaári napján tisztelik.
Míg a' lenne, ha nics benne,
Tőltsünk a pohárba bort,
És míg Bagamérba menne
A Fakóm, igyunk egy sort,
Mondván: Ádámné lyánykája,
Első anyánknak druszája,
Élj anyáddal,
Élj bátyával,
Élj mivélünk,
Amíg élünk.
És engedd meg, hogy múlassunk,
Érted még egy sort ihassunk.
Mert a tanyát már elbontom
S mondom: Éljen Éva, s ponktom.

[Már én megyek,
     trink! trink! trink!
Úgye, bácsi?
     ez nem fing.]

1802. december 24.