Serkentés a Múzsához

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
     Hogy ama bérces kőszálakat
     Megtetézhessük azokkal,
     Láthassuk várát az ízlésnek,
     Hol a múzsák a sok elmésnek
     Fejét fűzik babérokkal.

A halhatatlanság felette
     Öröm templomát építette,
     Amelyben megholt a halál.
     Itt, ki szerette a múzsákat,
     Nevével kérkedő táblákat
     Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
     Érdemét harsogva fúkálja
     Mindenütt a nemzeteknek;
     Ezt a hír felvévén szárnyára,
     Viszi a világ négy sarkára,
     S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak
     Általadják őtet egymásnak
     És megőrizik hűséggel;
     És mikor sírjára mutatnak,
     Örömnek könnyeit hullatnak,
     Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos éjszaknak
     S kik a forró nap alatt laknak,
     Hirdetik, ki volt Homérus!
     Örömmel tapsolnak őnéki
     A Gángesnek gazdag környéki,
     Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
     Nyájas szemekkel Melpómene,
     És éneklője lehetnék!
     Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
     Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Bátor lélekkel nevetnék.

A feléledt pásztor

Thyrsis

     Amott, hol a nyájas patak
Köveccsin játszadoz,
Laurám a zőld fűzfák alatt
A vőlgybe szunnyadoz,
Én addig e kopár kövön
Panaszlok, jajgatok
S a déli nagy hévség alatt
Miatta bágyadok.
Én kértem úntalan
Szívét; de hasztalan.
Te jőjj most, gyenge szellet!
S lengvén hajfürtje mellett,
Súgd néki ezt, hogy Thyrsise
Végsőt lehellett.

Laura

     Megállj, haldokló pásztorom,
Tartóztasd lelkedet!
Tartóztasd! óh, mert lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba éppen, édesem,
Terólad álmodám,
Midőn Zefir keservesen
Nyögvén fuvalla rám.

     Ez a szintén megholt
Zefirke lelked volt,
Amelyre Ámor űle,
S mellyembe bérepüle;
Addig csikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.

A versszépítő

     Ha most nem édes énekem
S nem ég poéta-tűzzel:
Ne bántsd! legyen borom nekem
Egy szív-szerette szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lesz az én nevem,
S myrtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.

Ajánlás

Kazinczy! Főldy! Kik belőlem
     Már-már poétát tettetek,
Kérlek, vegyétek el ma tőlem,
     Mit rég megérdemlettetek.
Csekély ugyan, csekély ajándék:
De tégye a baráti szándék
     Naggyá előttetek!

Az anákreoni versek

     "Vad jámbusid, barátom!
Hadd zengjenek szerelmet."
Így szóla Árkilok-nak
Anákreon szelíden.
De ő saját szülöttit
Nem engedé szerelmes
Dalokkal elpuhítni.

     E szóra öszvezajdúl
A két öreg poéta.
Közzéjek ugrik Ámor
S apróra tépi mérges
Jámbussit Árkiloknak.
Ambróziába mártja,
Szerelmivel behinti;
Liéus is, leszállván,
Máslásba megfereszti.

     Mind felszedé örömmel
Anákreon magának;
S mindjárt boros, szerelmes
Dalokra verte őket.
Énnékem is belőlök
Egy-két csomót ajánlott
Bor és szerelmetesség
Csepeg belőle, látod.

A hévség

     Az égető kutyácska
A zőld mezőt aszalta;
Miatta Flóra hímes
Virági haldokoltak,
Fonnyadtak a ligetnek
Zöldségi megkonyúlva:
A főld egész határi
Alélva bágyadának.

     Énbennem is van egy tűz.
Mondják, hogy az Kupídó,
Én nem tudom, ki légyen,
Nem esmerem nevéről;
Elég, hogy ég melyemben
S emészti nagy hevével:
Szemlátomást betegszem
És már alig lehellek.

     Tegnap leszálla csendes
Cseppekkel egy esőcske,
Megáztatá az erdőt
És a mezőt vizével:
S ím, a beteg virágok
Mindjárt feléledének,
A kókkadó falombok
Zőld színbe jöttek ismét.

     Óh, vajha énreám is,
Az én alélt fejemre
Egy ílyen éltető víz
Hűs cseppje harmatoznék!

A leánykákhoz

     Ti szent Idáliának
Kacér szemű leányi!
Ti minket istenítő
Nyilakkal öldököltök.
Mikor levert erőnkön
Feláll királyi széktek,
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.
Ti mézitalt ajánltok,
Ha maszlagot kevertek;
Ha nyűgbe vertek is ti,
Lágy bársony az s virágszál.

     Óh, kellemek szülötti!
Ez a ti martaléktok
Gyönyörködik s örömmel
Hever bilincsetekben.

Lillához

     Leányka! hű szerelmem
Tüzét miért kerűlöd?
Ne félj; ez a beteg szív
Dobog csupán tenéked:
Ez a te birtokodban
Nyög és imádja képed.

     Leláncozott rabodtól
Ugyan miért remegsz hát?

A búkergető

     Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki boldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki boldogabb magamnál?
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok!

     Szép volt Filéta s ifjú,
Szerelem s dalok barátja;
De béka-módra zengett,
Csigaként tudott szeretni,
Bámúlsz-e? Vízivó volt.
Héj, víziszák! be sáros
Elmétek és világtok!

     Kancsót, fiú! veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?

     Iszom, ha szívem örvend.
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

A szeplő

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőllő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.

Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy főldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

Az álomhoz

Soká jön erre Lilla,
A hitszegő soká jön.
Jer addig, édes álom!
Jer, e setét lugasról
Hints mák-olajt szememre,
Fedezz be kárpitoddal
S a gondokat fejemről
Legyezd le szárnyaiddal.
De ha eljön a leányka:
Sem mák-olaj, se kárpit
Nem kell, magad se kellesz;
Csak menj el, édes álom!
Elmúlatunk mi ketten.

Az én poézisom természete

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
     Te szívborzasztó éjszaka!
     Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
          Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
          Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
     Hol minden érzésünk elhal,
     Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
          A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
          Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
     Ha ólomszárnyakon repűl,
     Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
          Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
          Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
     Bőgettessék az óboát,
     És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
          Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
          A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
     Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
     Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
          Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
          Nékem jobban illene.
     Mert ez Lillám szép szemével,
     Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
          Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
          Lelkesíti húromat,
     Míg leng a friss esti szellő,
     S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal
          Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
          Ott, hol tartós pauza lész.
     Bágyadt nótánk vég-szózatja
     A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

Első szerelemérzés

Ifjúságom reggelében
     Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
     Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
     Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
     A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
     Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
     Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
     Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
     Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
     Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
     Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
     Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
     Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
     Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
     Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
     Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
     Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
     Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
     Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
     Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
     Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
     Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára
     Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
     Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
     Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
     Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
     Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled
     Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
     Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet.

Édes keserűség

Óh, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom, alája!
     Nyakamat vas lánca keríti,
     Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem,
     Éjjel szememet le se zárván,
     Siratom balsorsomat árván,

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
     Hogy enyészvén a nap, az égnek
     Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
     Mint gerlice párja tavasszal,
     Nyögök, ah! sok ezernyi panasszal.

Egek! óh, egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok:
     Jaj! enyhítsétek emésztő
     Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
     Enyhítsetek állapotomban;
     Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!
Ki miatt bús életet élek,
     Nézz e szívbéli sebemre,
     Tőlts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
     Jobban egy gerlicecsókkal,
     Mint minden sebrevalókkal.

Ah, mézzel elegy keserűség!
Kínnal teljes gyönyörűség!
     Óh, Cipria édes igája,
     Hogy kell nyakam adnom alája!

A bátortalan szerelmes

Remény s kétség között epesztem
     Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
     Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek
     Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
     Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
     Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
     Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt
     A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
     Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjétől
     Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jétől,
     Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
     Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
     És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
     A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
     Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
     Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek:
     Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
     Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
     Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
     Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
     Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
     Ah, gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
     A kín vagy az öröm megöl.

Az éjnek istenihez

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
     Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
     A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
     Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
     A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
     Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
     Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
     Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
     Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
     Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
     Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
     Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
     Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
     Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
     Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
     Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
     Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
     Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
     Visszaigézi nyugtomat.

A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
     Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki; a bokorba bolygó
     Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
     Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge,
     Bársonyos palástot ád.

Óh, miként fog díszesedni
     Véled e parányi kert!
Óh, hogy óhajtják leszedni
     Rólad azt a drága szert!

Hadd szakasszalak le, édes
     Rózsaszál: szép vagy te már.
Héj, ha meglát, hány negédes,
     Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
     Büszke fűzőjét terád.
Űltetőd kedves X... issa
     Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,
     Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal,
     Kedvesebb illatja közt!

Az éj és a csillagok

Éltemnek fényes hórizonja
     Dűlt borzadó setétességre,
A búk mord éje gyászba vonja,
     Több víg napom nem száll az égre.
          Két szép szemecskék engemet
              Megvígasztalhatnak magok:
          Űzzétek el hát éjemet
              Ti, két halandó csillagok!

A poétákban lakó istenség

Verselők! felőletek
Hírdetik, hogy bennetek
     Lakna istenség,
Akinek lehellete
Bennetek lángot vete
     S lelketekbe ég.

Verselők! én rólatok
Íly erőt nem mondhatok,
     Bennetek van az.
Ámde kezd egy isteni
Lelket lelkem érzeni,
     Már az szentigaz.

Verselők! ez gyújtja meg
Lángomat, s csak úgy leszek
     Én is verselő.
Kérditek talám nevét,
Aki lelkemnek hevét
     Szerzi? Lilla ő.

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
     Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
     Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
     Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
     Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
     Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
     Fizetek válaszodért.

A tanúnak hívott liget

Itt a liget. Zőld rejtekébe,
     Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
     Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
     Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
     Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szellő
     Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a zőldellő
     Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
     Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
     Mellyemből feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek bő harmatja
     Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
     A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
     Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
     Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
     Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
     Ah, nékem az be sokba van!

A feredés

Ni, szemeim! idenézzetek!
     Ni, a rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
     Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
     Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
     Pompái elszóródának:
     Némelyek, ím, elterűltek
     A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
     Zefíreknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok!
De fényetek hogy rezeg pislogva,
     Hol öszvevonúl, hol dűlyed,
Most repes kacér pattanással forogva,
     Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
     Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
     Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

     Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
     Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette
     Maga indúl: most már nézzetek!
     A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! ah, mely isteni képnek kell lenni,
Mely hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
     Vajha láthatnátok, mely szép
     A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné!
Egek! micsoda! jaj, szemeim, mit láttok?
     Mint reszkettek?
     Mint meredtek?
     Mint fellobbanátok?
     Már kipattannátok,
     S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné?
Ah, mit látok? irgalmas egek!
Ah! én kincsem! Alig pihegek!
     Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
     Ah, mint dobog szívem belől!
     Ah, mint olvadok mindenfelől!
     Isten! egek! jaj, elfogyok!
     Ne hagyjatok! mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, őtet láttam ott!
Ahol megy! jaj, mit látok mezítelen!
     Irígylem e vidékeknek ezt:
     Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársaimmá lesznek íly hirtelen.
     De csalódom. Ti láttok testén
Valamely leplet de mely ritka
Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
     S mely lebeg meztelen Évám édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
     Miként pirosolnak,
     Mikor meghajolnak,
Fényes szárai,
Márvány combjai,
     Amelyeket főhajtva
     És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!
Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
     A szerelmes zefírek mint enyelegnek:
     Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némelyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
     Másik márvány oldalára könyököl:
     Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
Vajha én most, vajha zefír lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
     A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
     S farkok-csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen.

     Már szárait,
     Már térdeit,
     Már combjait,
     Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
     Ha feljebb viszitek vizeteket,
     Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek.
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
     Vajha én most, vajha egy hab lennék,
     Én is szerelmes testén pihennék.

Déli aggodalom

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelőször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam:
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs, kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem íly szörnyű tűzben nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy, vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán... Mit gondolok! Balgatag szózatok
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek...,
Félre az eszemből, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt, én egy néma kőnek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e nimfádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek!... Mit mondok! Óh, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba.
Itt űlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

Megkövetés

Ha haragszol, megkövetlek;
     Békélj meg, szép angyalkám!
Csak azt mondtam, hogy szeretlek,
     S e szóért haragszol rám?

Ki az oka? s ki hibája,
     Hogy kellemed olyan nagy?
Hogy te, óh virtus példája,
     Szeretetre méltó vagy?

Ha téged szeretni vétek:
     Hányan esnek úgy belé?
S hogy én legtartósban vétek,
     Magam azért bűntetsz-é?

Lelj csak egyet, ki szépséged
     Látván (de mint én, úgy ám)
Ne szeressen mindjárt téged:
     Úgy neheztelj osztán rám.

És ha e szómért: szeretlek,
     Úgy kikelhetsz ellenem:
Egypár csókkal megkövetlek:
     Csak hagyj holtig vétenem.

Vagy ha e szó úgy megsérte;
     Mondd vissza, Lillám, te is:
Én nem haragszom meg érte,
     Megbocsátok százszor is.

A szépek szépe

Ti, élet balzsamát lehellő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
     Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén
     S fellobbant óltárán a temjént égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
     Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:
     Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
     "Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,"
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
     Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál;
     Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
     Ha valamely'k részét hibásnak mondjátok:
     Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
     Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
     De én e remekben egy nagy hibát látok,
     Melyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
     Mégis íly főmívben ez egy nagy csonkúlás,
     Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
     Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
     Minden gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová tészed akkor íly dicső mívedet,
Amilyent még semmi főld pora nem fedett?
     Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
     Sőt, ha majd a halál engem valahára
     Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
     Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.