12

Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni ha most, midőn Taksony megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá szobámban. - Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem; s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely író hármat is el tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony megye fővárosa is?

A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép, melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is, város helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltűnt ugyan, s a friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta nagy pocsolyává öregbedett; azonban, ki őszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s kocsikkal felszántott utcákat nézte, nem tagadhatá, hogy Porvár Kánaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a legkevésbé otthonos porvári polgár is nehezen vagy alig válhat meg lakhelyétől. Két végetlen utcán kívül, mely a várost ellenkező irányban keresztülvágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv szerint építette lakhelyét, s a megyeház s egypár cseréppel födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelű épületek között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláírás útján készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nőttek; a szederfa-iskolát, hol József császár korából megmaradt három fa, évről évre várja az új sarjadékot, míg új szederültetvény helyett körében csak fejeskáposzta tenyészik; a kövezetről is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zöttyenésekből veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.

Az előszoba, mint a civilizált világban minden előszobák, mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erővel bírnak, telve van várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit; kik mint katonanemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben tisztelt főispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú sora, a táblabírák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztújítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia fel- forgatásán töri fejét, s hogy a közállomány biztosítására elkerülhetlenül szükséges B-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző kezelt, más vallás hatalmába kerül; vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye pecséte úgyis protestánsra bízatott, a tollat ugyanazon hitfelekezetű egyedre bízni nem más, mint a katolicizmus megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön, s a főispánnal tartott beszélgetését - kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszeri ismétlésére, mint mit benn töltött - párthívéinek elmondá, nagy öröm támad a hallgatók között, mert a főispán velek mindenben tökéletesen egyetért. Gyertyagyújtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra, másik a kaszinóba sietve, melynek tagjai ez estvére policiális tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.

A taksonyi főispán - miután nem megyéjében lakom s általa semmi hivatalra nem fogok kijeleltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon sztereotíp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden főispánról, legalább beiktatása alkalmával elmondatnak - jeles ember vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magasállású férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megacélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal - azzal, melyre újságok, s azzal, melyre bankjegyek íratnak - támadtatik meg, elég, ha a szív kissé megkeményedett, elég, ha a római "nil admirari-t" nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.

Ha mindenekelőtt külsejére tekintünk - mi, mint tudva van, a népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek megismerésére sok idő kell -, legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet őexcellenciája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima homlokát, s szája körül nem szűnő mosoly játszik; attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk, csak annyiban különböző, hogy benne keserűséget nem vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? mert miután más regényírók személyeik köntöseit leírásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó bundában nézzük; a hölgy szívesebben borul keblünkre, ha szép atilla, mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényírók sem ignorálhatjuk. Az arcon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése magashelyzetű egyedeknél főképp ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de ízletes. Zöld atilla agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma - oly fényes, hogy magadat benne láthattad -, ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről aznap mondhatunk. A tökélyről, mellyel e ruhadarabok egytől egyig készíttettek, olvasóim, hacsak Bécsben nem készíttetik magok is ruháikat, alig bírnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan szólanom. A természet, midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk. Valószínű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség mindenkinek, ki e városba jő, karaktere után kérdezősködik, értve ez alatt a címet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos címet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi címünkhez illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagyúrra, s legfeljebb aziránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagyúrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.

- S ön azt hiszi - szólt a főispán a kandallóhoz ülve -, hogy holnap minden jól fog menni?

- Azoknak kivételével, kik talán megveretnek, közkívánat szerint - válaszolt a titoknok. - Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgyis csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egypár kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó becsületes ember, önként lemond hivataláról, s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes, hogy excellenciád csak percig aggódjék.

- Csak kicsapongások ne történjenek.

- A városban két század gyalogság van; a vasasok holnap reggel jőnek, és...

- De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.

- Sőt ellenkezőleg - viszonzá a titoknok mosolyogva -, nem hiszi excellenciád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi s Réty talán tízszer kérdék: megtétettek-e a nyugalom fenntartására szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csak hogy nyakamba nem borultak. Taksony megyében már excellenciád előttöse alatt megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.

- Ne enyelegjen ön.

- Mit tehetek róla, ha mind e baj között néha nem nyomhatom el jókedvemet. Excellenciád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajdúk egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha excellenciád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utósó gyűlésen a húst kilenc krra szállíttatta le; míg a szomszéd kocsmában a megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajcár mellett! s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezető épp azt vitatá, hogy Veszősyt főbírónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellenciád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Éppen most volt Slacsanek nálam, keserűen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.

- Elraboltatott?

- Igen - viszonzá a titoknok nevetve -; elraboltatott; azaz minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellenciád az utósó tisztújításról? Óriási ereje, mellyel egy egész tisztikart vállain elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főképp tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött, a kortesség gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint barátokat szerezhet magának. S most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez szegődött, s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot ígérnek egy más erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy közülök csak egy váljék szolgabíróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom, így hívják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a tisztújítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda ígérkezik. Másnap elmegy, s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje fölött, s faluról-falura csak azért cepeltetik, hogy a hiedelem támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart. Zsoltáry mindig részeg, s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára: mely vele szüntelen játszik, s valahányszor a szerencsétlen, visszaemlékezve a tisztújításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy veszteni, amint éppen szükségesnek találja, úgyhogy a szerencsétlen, még most sem került ki kezeik közül, s holléte sem tudatik.

A főispán nevetett.

- És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?

- Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellenciád nem képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s mégsem látta át, hogy falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.

- Unalmas lesz - szólt a főispán székén nyújtózkodva -, de ki tehet róla, ha, mint mondja, nagy befolyása van.

- Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory, ki, mint excellenciád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által orákulumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki valaha ügyvéd volt, s most a félnemességnek kérelmek írásával, törvényes tanácsokkal s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellenciád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt...

- Tudom, tudom, demagóg! Rég hallottam felőle!

- Talán nem annyira, mint excellenciád gondolja - monda a titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra kényszerítenek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak. Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek, melyeket demagógok személyes célokra eszközül használnak, neki célok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre van.

- Annál nagyobb baj neki - szólt a gróf mosolyogva -, ha félszázaddal előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utolérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.

- Nem hiszem, kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyűjthetnek pártot magok körül, mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellenciád látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan, kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát tűzték ki maguknak, azokat a sokaság ritkán követi.

- Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről - mondá a főispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát véve, semhogy szabad elveit, főképp így à la camera, nem tűrte volna -, majd meglássuk. A jegyző feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan, ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előítéleteiket legyőzhetjük; de hatvanéves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilenc.

- Nagyon csalódnám, ha excellenciádnak igaza volna - szólt a titoknok nyugodtan.

- És csalódni fog még sokszor életében - mondá a főispán felkelve székéről - ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arcai a többieknél pirosabbak, legyen meggyőződve, éppen ezek festik magukat; és száz eset között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint ítélni a politikai jellemekről is. De úgy tetszik, hallok valakit; kérem önt, nézzen ki, s ha Tengelyi - hagyjon magunkra.

A titoknok kiment, s kevés perccel utána, mélyen meghajtva magát, Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.

- Megbocsát - szólt a főispán -, hogy miután a megye többi tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.

Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a távolságot - hideg formasággal felelé: "hogy őexcellenciája mindig parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el."

- Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől elválasztani nem tudom, s önt kollegáival egy sorba teszem.

- S excellenciád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. Ami belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől független marad, s nagy szíveket, fellengző gondolatokat találni némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kíván. Egyébiránt - tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat - mit parancsol excellenciád velem?

- Ezelőtt nehány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. - Tengelyi homloka a Réty név említésénél redőkbe vonult. - Engedelmet - szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését -, ha oly időre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán kellemetlenek.

- Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellenciád szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig bírok annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.

Tengelyi szavaiban s főképp a hangban, mellyel azokat mondá, több keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. - A dolog, melyet öntől kívánni vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis bizalom s barátság irántam, kevés jóakarat, s örökre lekötelezhet.

Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet setét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főképp azoktól, kik nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek, nézete szerint, talán bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző cél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:

- Ha, mi tőlem kívántatik, elveimmel megfér, excellenciád bátran számolhat reám.

- Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kívánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről hallok, meggyőztek: hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok bízott talentumot nemes célokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.

Tengelyi, kinek e szavak jólestek, mert bármit mondunk, kevés van, ki ócsárlásnál, senki, ki dicséretnél, főképp melyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát, s a főispán kis szünet után folytatá:

- Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek, szóljon velem nyíltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad el.

A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna; itt a jegyző hallgatott.

- Ne vegye kíváncsiságnak ön! - folytatá a gróf szünet után. - Holnap tisztújításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.

Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már felnyitá ajkait, hogy előtte egész szívét kitárja, de eszébe jutott: hányszor hallá, hogy a gróf négy szem között a legérzékenyebb hangon a legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy céljait keresztülvigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, őexcellenciájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.

A hízelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött nyájassággal folytatá beszélgetését:

- Ön félreérti célomat, higgye el, ami a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem a népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól, kiket helyökbe tenni kívánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? - Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem parancsolhat. - Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok, szóljon nyíltan előttem.

- A nép helyzetét kívánja tudni excellenciád? - szólt mély sóhajjal Tengelyi - oh, ki bírná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe jött, nem nézett-e ki excellenciád ablakán, ha kocsija valamely falun keresztülment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utcákon vagy künn marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vígságot, mely a nép életét már országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.

- Engedjen meg, Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig láttam.

- Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Úgy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, isten által nem is teremtetett másra, mint hogy szabad legyen, de ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt, s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?

- Ön a nép között él - szólt a főispán nyugodtan -, de higgye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely földmívelő osztályával a jóllétre nézve kiállják az öszvehasonlítást.

- Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem laknak-e e magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között, kik nem kevésbé hontársaink, kik nem kevésbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellenciád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtől beesett, halvány arcokkal látjuk e szerencsétleneket harminc faluban, s mi történt eddig e faj jobblétéért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy belőlök e hon hív polgárait neveljük?

- Önnek igaza lehet, s a nemzet talán nemsokára át fogja látni való érdekeit - mondá a főispán -, de mit tehet ennek megváltoztatására a megyei tisztikar? mit tehetek én?

- Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! - mondá a jegyző lelkesedve. - A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga körül, melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sáncok mögé mért nem vesszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellenciád Veszősy járását, s hasonlítsa a többiekhez. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszűnt, a kisebb gonosztévők számára egészséges fogház építtetett, a gyermekek oskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh, vegye kegyelmes uram, pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik! s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e hazában.

Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket nehány magas elvek hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is mind oly kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi, kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala színlett, mellyel mondá: "volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni akarok."

Tengelyi észrevéve a hatást, melyet szavai a főispánra tettek, még inkább lelkesülve folytatá:

- S nem függ-e hát excellenciádtól? A megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket éppúgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyíltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik, mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységből nem keresék. Higgye el, excellenciád megyéje gazdag szép jellemű férfiakban; s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.

- Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szívem int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag vezetheti, nem volna épp ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nemcsak a művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, mellyel dolgozik, nem alkalmatos eszményének választására.

- De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány-sziklája előtt, izzadó homlokkal, dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben a politika terén is, hol ideáljait talán senki sem érte utol, de hol a haladásnak még lehetősége is megszűnt; ha senki vágyaival a létező viszonyokon túlmenni nem mer, ha senki oly célokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellenciád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát, s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas célok után törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része éppen az, hogy aljas indulatokat is nemes célokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik minden felsőbbségnek hízelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként célul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higgye el, kegyelmes uram, a hatalomnak sohasem hiányzanak követői, legkevésbé akkor, ha nemes célokat tűz ki magának.

- Ön megfeledkezik helyzetemről. Réty, Krivér azon emberek, kiknek hivatalbani maradását ön legkárosabbnak tartja; magam más nézetben vagyok - tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy állásáról megfeledkeznék -, éppen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?

- Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéséért tesznek, nem méltánylanám; de a buzgóság, mellyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, főképp ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszínezet, mely rokonszenvemet bírja, nem cselekszik másképp, de az, mi rossz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeinkért?

Marosvölgyi egy ideig hallgatott.

- Higgye el ön - szólt végre érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá -, én mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmúlják. Ha van befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig vége van.

- A népszerűségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami cél körül egyesülnek, ki e célt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely gyűléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szívnek vágyódnia lehetne? És a nép! azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege együttvéve - nem érdemli-e, hogy érte fáradjunk?

Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.

- Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek. Excellenciádat tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyíltságot, mellyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körülfogandja, hogy mind e zaj, mind e lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az égbe, s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.

Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment, sóhajtva néze utána.

- Mit mond, kegyelmes uram - szóla a titoknok, ki most bejött -, nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.

- Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való - szólt Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el szobájában.

 

13

A mécsek eloltattak, a főispán, vacsorája után, visszavonult, s minden nyugodt vala ismét Porvárnak utcáin, csak az egyes tanyákon - hol a kortesek, hogy külső befolyástól megőriztessenek, zárva tartattak - hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent, ha a városon átment, az óriási vajúdásokra intené, melyek között Taksony megye új tisztikarát megszülendi. Ezen csendnek egyik főoka abban kereshető, mert eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a várost, s így egyes pár viadalokon kívül, melyek a magyar nemesség bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha előfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az erősebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának megjelenendők, s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást ígérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfelet meglependi.

Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerőseinket, kiket már Réty házánál látánk, a sz.-vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis vendégfogadó ez, minőt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat beköthetjük, nem mindig hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s kést, villát hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s a nagy állás, mely a vendégek kényelmére friss szalmával hintetett be, telve nemességgel. Pennaházy jegyző, a csapat vezetője, gondosan bezárva az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó kocsmáros ágyát foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek falait nehány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy alkalomnál egyes hazafiúi fölírások ékesítik, s melynek szögletében a párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.

E beszélgetők egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki éppen pipára gyújt, előttünk még ismeretlen; de ki Taksony megye tömlöcében ezen húsz év alatt valamikor megfordult, hihetőképp első tekintetre tudná, hogy Sz.-vilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva, Cifra Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöcöt olyankor látta, mikor Cifra benne nem volt, sem az, hogy őt egyszer látva, képét ismét elfeledi, nem tartozván a valószínűségek közé.

Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a természettől épp ily alakú arcvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek gyanúskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arc kifejezésében mégis, egy leírhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz, vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt már első tekintetre is. A tavasz meleg s az ősz hideg napjai, vagy a nyári fergeteg nem vonulnak át földünkön anélkül, hogy nyomokat ne hagynának maguk után, s az emberi arc miként ne tartaná meg azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így Cifra arcán is olvasható betűkkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idő vont redőkbe, a borzas, orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke, nyugtalan szem bizonytalan tekintete, melyben a gonosztévő félelme s vadsága párosult, kiálló állcsontjai s a halvány arc félig eltakarva őszülő haja s szakálla által, oly egészt képezének, mely előtt, ha skorbutban földagadt kékes ajkait hozzáveszed, borzadnod kelle, főképp, ha az izmos, majdnem a szabálytalanságig erős tagokat tekintve az anyagi erőt látád, mellyel ez ember a természettől megajándékoztatott.

- Ej, ej - szóla a zsidó fejcsóválva -, ki hitte volna, hogy kend még úgy maga jókedvéből is elmegy a vármegyeházhoz?

- Mikor az ember nemesember, s hívják - szólt a másik nevetve -, s úgy tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.

- Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.

- Bajom, ördögadta! ki merne bántani, egy sz.-vilmosi nemesembert? - szólt a másik az asztalt öklével verve. - Épp azért megyek, hogy megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott tömlöctartó, ki annyit bosszantott, látja, hogy én nemesember vagyok, s ő mégis mindöszve haszontalan paraszt, tudom, bosszankodik. A világért sem maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le előttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.

- Ej, be jó dolog! - sóhajtott a zsidó - ha az ember nemes lehet.

- Bizony jó, Jancsi - viszonzá a másik, megelégedéssel pödörgetve bajszát -, főképp az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad, s az ember gyanúba keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a tömlöcbe, vasat rá, s azután várhat, míg baja fölkerül. A nemesember azalatt szabadon jár, két-három esztendőt megnyer, s ha éppen továbbállni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha sok atyafisága van, valami szolgabírónál konyhás rabbá lesz. Ej, Jancsi, az a voks be jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül semmibe!

A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserű tekintetet vete a szólóra. - Kend menkő ember, Cifra, de vigyázzon magára, ha Viola megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége mellett sem szeretnék bőrében lenni.

A zsivány, késéhez nyúlva, dühösen nézé a szólót. - Zsidó! ne tréfálj velem, mert bizony... - A zsidó felugrott - pillanatig csend lőn. - Már hogy bolondozhatik kend így? - szólt, ismét visszaülve székére - csak nem fog megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön-füleimmel hallottam Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha tulajdon testvére volna is.

- Igen, de nem fogja megtudni - szólt a másik nyugodtabban -, vagy talán észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?

- Nem, de...

- Vagy talán el akarsz árulni? - szólt ismét késéhez kapva. - Zsidó! nem tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha...

- Ej, Cifra - válaszolt az üveges, midőn székével ismét visszavonult -, kend valóságos bolond; mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl szerzett kend? és a süldőt, tíz forint harminc krt adtam érte.

- Akkor is megcsaltál - vágott közbe a másik -, egy süldő tíz forint harminc krajcár!

- Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.

- Igen - hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de isten neki, neked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztöréséről pedig ne szólj, még istenednek se; másképp Viola megtudhatja, csak most ne szólj, később beszélhetsz, amennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra Violát fölakasztják.

- Ah! hogy-hogy? - szólt a zsidó, ismét közelébb tolva székét.

- Hát minap mibe múlt, hogy el nem fogták? Ha cimboráinak valamelyike a vicispán szérűskertjén tüzet nem rak, most függne.

- Igaz, igaz - szólt a zsidó -, talán bizony kend csinálta az illuminációt?

- Én? - viszonzá villogó szemekkel a zsivány - van-e valaki a világon, ki őt úgy gyűlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utcákon futosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bújt, mikor én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát! - szólt az asztalra csapva öklével - csak látnád, hogy parancsol! Mikor a tömlöcből kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett volna akkor az igazi fő ember? ki más, mint én, Cifra Jancsi, ki őket esztendőkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek, s valamennyi csikós- s gulyásnak jobban parancsolok, mint urok. De persze nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki, mint az asszony, minden csepp vértől reszket, s minden gyerek sírásán elsajnálkozik, nekik inkább tetszett, s hallgatnom kellett, ha csak főbeüttetni nem akartam. Ő parancsol, én engedelmeskedem, de majd meglátjuk, ki lakomáz utoljára.

- Igazsága van kendnek - szólt a zsidó, a pálinkapalackot, mely közöttök állt, feléje tolva -, szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola parancsoljon.

- Igen - mondá a másik, nagyot hörpentve a palackból -, és még hogy parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezőről; mikor megtudta, szörnyű káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza, mert szegényembernek kárt tenni nem szabad. Amikor tavaly egy zsidót lőttem agyon, mondta, ha még egyszer teszem, főbe lő. Majd meglátjuk, kinek szemét vágja ki előbb a varjú; nem jó annak, kinek Cifra bosszút esküdött.

- Most értem - szólt a zsidó -, hát kendtől tudta meg a teins szolgabíró úr minap, hogy Viola Tiszarétre jő?

- Hallgass, zsidó; s ha tőlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?

- Igen - mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva, suttogó hangon -, de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény bosszút állhatnál, s egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak...

- Halljuk! - ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy szintén rengtek a ház falai.

- Hallgasson kend - szólt az üveges, megfogva kezét -, hisz föllármázza az egész házat. - A zsidó fölkelt, s az ablakhoz menve kinézett az udvarra; midőn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt: - Kend minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?

- Átkozott zsidó - szólt a másik mérgesen -, ismét erről szólsz.

- Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.

- Huszonöt forintot? - szólt hasonlóan suttogva a másik - s ugyan hogy?

- Ha kendnek bátorsága van.

- Bátorság? - szólt Cifra, szemeit társára függesztve.

- Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az írások, melyekhez minap nem jutott, Tengelyi uramnál vannak.

- Jó, hogy tudom!

- Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi ki erővel, ha én nem nyitom fel. De látja kend - s itt a zsidó mellényéből rongyba takarva két kulcsot vett ki -, a láda kulcsai nálam vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és...

- Átkozott zsidó - szólt a másik, s csúnya arcait nevetés ferdíté el még inkább -, már hogy szerezted e kulcsokat?

- Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy ismerősömtől vették, attól kaptam a kulcsokat. A nótárius restauráción van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.

- Add ide - szólt a zsivány -, hadd nézzem meg.

- Nem adom én. - Cifra, fölugrott, s kiragadva kezéből a kulcsokat, mellényébe dugá.

- Így, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is...

- Ne bolondozzék kend - szólt a másik -, mit csinálna a kulcsokkal?

- Hát bemennék - szólt nevetve a zsivány -, s huszonöt forintod helyett az egész száz forintot megszerezném! úgyis tudom, annyit kapsz.

- Ej, ej, Cifra; be okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek kulcsa van, felnyithassa; ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott állhat mellette.

- Micsoda fortélyt?

- De Cifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.

- Mondd meg; zsidó - szólt a zsivány, felemelve öklét -, mert!

- Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jőjön szépen velem, s a huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház előtt strázsáljon, s ha baj történik, például Viola jár ott, vagy másvalaki, segítségemre jőjön.

- De huszonöt forint! - Semmirevaló, száz forintot kapsz, s nékem csak huszonötöt ígérsz!

- De ki megy be a házba? ki szerezte meg a kulcsokat? huszonöt forint sok pénz, két tinó ára.

- Felezzünk; adj ötven forintot, s elmegyek.

- Nem lehet - szólt a zsidó fejét vakarva, - csak a kulcsokért tíz forintot adtam.

- Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restaurációra, s te menj imádkozni a zsinagógába.

- Add ide a kulcsokat - szólt a zsidó nyugtalanul -, majd találok én magamnak mást.

- A kulcsokat magamnál tartom - válaszolt a zsivány nevetve -, ha más pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.

- Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.

- Ötven vagy semmi.

Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Cifrával kezet csapott, egyszersmind ennek kívánata szerint tíz forint előpénzt adott, s mindketten felvéve bundáikat, útra készültek.

- Menjünk el mindjárt - szólt a zsidó az ajtó felé haladva -, ha a hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.

- Igazság - szólt Cifra, a palackban megmaradt pálinkát felhajtva -, mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellációra.

A két alak eltűnt, s csendes lőn a szobában, hol a mécs erősebben lobogva végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak, a bundák s szűrök halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti cigány fekete arca merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól, mellyel a kortesek hosszú lakomáját fűszerezé, a barna hegedűs pár órával előbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett szűrök által, boldog álomba szenderült, melyből csak Cifra s a zsidó beszélgetése által ébresztetett fel. - A cigány véletlen rejtekében végig hallá beszélgetésöket, s most, midőn távozásokról biztos vala, kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját, s a mécset eloltva kilopódzott a szobából. Kevés perccel később künn a mezőn találjuk őt, hol szokása szerint fütyörészve, nagy léptekkel siet Sz.-Vilmos felé.

 

14

A regények, mint mondják, korunk hőskölteményei, s ha a régiek utánzása nem ellenkeznék elveimmel, Virgil első sorával kezdhetném fejezetemet.

Fegyvereket s a férfit énekelem stb., stb.

Elbeszélésünk a tisztújítás előestvéjéhez jutott. Porváron négyezer nemes lélek jár föl s alá. A különböző pártok egyes csapatokban többször találkoznak, "cetera quis nescit" - mint Ovid mondja. A szabad római népnek augurjai soha bot nélkül a jövőről nem határoztak; ki nem látná által, hogy midőn mi magyarok új tisztikart választva hazánk egyes részeinek jövőjéről határozunk, szinte bothoz nyúlunk, ez csak azon klasszikus nevelés következése, melyet oskoláinkban nyerünk. Hogy a levegő helyett, melyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagiabb testeken jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a század szellemének tulajdonítható, mely minden dolognak leghasznosabb oldalát keresve, a botokat is a lehető legsikeresebb módon akarja alkalmazni. Ez történt azon napon, melyhez elbeszélésünkkel értünk, Porváron is. Hallottunk egy tiszteletre méltó s elég köpcös ispánról, ki eddig politikával nem foglalatoskodván, most midőn a bántornyiak hadjával az első tisztújításnál részt vett, a megyei pártok állását kék betűkkel följegyezve vitte el hátán. Hallottunk egy mérnökről, ki mint honorácior szavazni akarván, a hajdankor szokása szerint, a csatamezőn veretett lovaggá, s pedig nem egy, hanem annyi nemes kezek által, hogy maga is sokallá megtiszteltetését. Voltak pápisták s reformátusok, kik mint vallásuknak vértanúi, bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt egy lutheránussal találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként futva az obskurantizmus elől, a helvéteknél csak azt találta, mit a rómaiaknál ki akart kerülni. De a hírlapok, melyeknek megyei levelezői a pártok állásának statisztikáját adják, hihetőképp szólnak leveretésökről is, s engem szebb kötelesség vár. Egy szívben, mely szeretni tud, a költő többet talál, mint a világ egész politikájában.

Első szerelmünk kedves napjai! ki írhatja le boldogságtokat méltó ecsettel? ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, mely az ifjú lelkét eltölti, midőn szívét először erősebben dobogni érzi, s keblét magyarázhatatlan sejdítések s ki nem mondható vágyak töltik el! Mint a tengert - mely, ha vész közelg, hullámzani kezd -, lelkét nem ismert nyugtalanság ragadja meg. Az árnyékos erdő, a mező virágai, barátok, a tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a zajt, mely belsejét tölti, s mégis oly boldognak érzi magát, mint eddig soha életében! S ha végre a vész kitört, ha minden vágyait s érzelmeit egy tárgyba pontosítva, ifjú lelkének egész hatalmával egy kedves lényt fogott körül; ha egy asszonyt, nem - ha egy angyalt talált, kit határtalan képzetének kincseivel fölruházott, s leborulva bálványa előtt, minden gyönyört s bánatot, mindent, mi szörnyű s fenséges életünkben, egyszerre, egy pillanatban érezte; ha istennek s elátkozottnak gondolva magát, egy pillanatban bánat- s örömének terhe alatt lesüllyedett, s ami keblét tölti, több, mint hogy magába rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani tudná; ki találna szót ezen érzelme leírására?!... Boldog napok teli bánatokkal! Mint a nap lenyugodva világos vonalt hágy maga után a láthatár azon része fölött, hol eltűnt: úgy hagyjátok ti ragyogástok világos nyomát életünkön, emléketek, mint az elhangzott dalnak kedves visszhangja szólal fel, s a szív, melyet boldogsággal töltöttetek, megtartja kincsének részét, mint az edény, melybe illatot zártunk; de boldogságtokat leírni nem fogja senki; egy sóhaj, egy könny talán, ez minden, amit adhatunk; az álom eltűnt, s az ébredőnek nincsenek színei, hogy paradicsomát másokkal láttassa.

Aki valaha életében szeretett - mondják, vannak emberek, kik ezt sohasem tevék, s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják végzetöket, mely az élet keserűségeit megadá nekik s megtagadta egyedüli jutalmát -, de aki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt, mellyel Ákos a tisztújítás előestéjén lovára ült, s Porvár zajos utcáit elhagyva Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos, anélkül hogy távozása észrevétetnék, elindult. A rónát, mely Porvár s Tiszarét között fekszik, nehéz köd borítá, s a lovas a gyepen tovább nyargalva alig tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a hideg nedvességét, mely ruháit áthatá, lelkén meleg terüle el, minőt a nap ragyogó sugárai nem adhatnak, szívét örömök tölték, minőket a tavasz szelíd hatása teremteni nem képes. Neki a vidék, hol gyermeksége első napjaitól majdnem egész életét tölté, soha ily szépnek, soha ily édeninek nem látszott még, mint ez őszi nap ködös fátyola alatt.

Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka bátyjának megígérte, hogy kedvesét a tisztújítás alatt meglátogathatja. A jó nővér megtartá szavát, s Ákos boldogságban dobogó szívvel siet azon házhoz, melyből vétke nélkül száműzetett, de hol egypár óra a távollét minden szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma s főképp a hölgynek anyja Ákos jöttében megegyezett, azt azok, kik Tengelyinek önházában korlátlan hatalmát ismerik, bámulhatják, de csak ha elfeledik, hogy a jegyzőnek hazajötte a tisztújítás előestéjén csaknem a lehetetlenségek közé tartozott, s hogy hatalom nincs, mely, ha a szív ellentmond, feltarthatná magát.

Magyar háziasszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugodtan soha. Mint a várparancsnok saját létét a reá bízott erősség fenntartásával ugyanazonosítja: úgy a ház s az asszony becsülete válhatlan kapcsolatban állnak; s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a legkellemetlenebb vendég volna, ő fáradni s izzadni fog, hogy a malacpecsenye, mellyel ez tudtára adatik, legalább szép pirosan s ízletesen legyen kisülve. Mennyi gond nem fekszik hát vállain, ha az, kit vár, mint ezen alkalomnál, épp azon fiatalember, kit egyetlen leányának szánt. Csak falusi olvasónőim képzelhetik Erzsébet asszonyom nehéz gondjait, csak ők tudják, a legrendezettebb házban is mennyi van, mit ily alkalomnál helyére állítani, tisztogatni, rendezni kell, a mandolatortának készítése mennyi bajjal jár, mennyi vigyázat szükséges, hogy a pulykapecsenye, e hazai ámorposta, el ne barnuljon, a leves, mely a szakácsné legrejtettebb érzelmeit elárulja, ne sózassék el; egyszóval minden úgy legyen, mint azt a háziasszony kívánhatja, és ha majdan az ebéd vagy vacsora asztalra kerül, s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál engedelmet kérni kell, legalább öntudatában mosolygó arccal tehesse ezt.

S Erzsébet örült Ákos látogatásának. Vilma maga nem lehetett boldogabb szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék közönségesen, habár mi magát illeti, minden fényesebb jövőről lemondott, s helyzetével egészen megelégszik, leányának számára fényesebb állást óhajtott. Ákos a legszebb, legneveltebb ifjú a vármegyében, kinél az egész szomszédságban gazdagabb nemesember nincs, ki apját talán alispáni székében követni fogja - Vilmának, a szelíd angyali lánynak lehet-e illőbb párja? Isten maga, úgy látszik, egymásnak szánta e nemes teremtéseket. Így gondolkozott Erzsébet, midőn a szobából, hol Vilmával pár percig beszélgetett, ötvenedikszer a konyhába ment. Mért tépni szét e szíveket, melyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak? A jámbor asszony, most először életében, szinte neheztelni kezde férjére, ki Ákost házától eltiltá, s valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba hozatott, neje reményeit balgatagságnak nevezé. Ő, ki egy trónról mondott volna le, hogy szívét a szegény falusi jegyzővel ossza meg, miként gyanítaná, hogy mások nem így számolnak, s könnyebb színaranyat találni e föld aknáiban, mint azon vegyületlen érzeményt, melyet ő keblében hordoz. Nem voltak-e nálam is akadályok, így gondolkozott tovább, nem intének-e szüléim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki biztos kenyeret adhat; nem neheztelt-e apám? s mégis, nem vagyok-e Tengelyiné mindamellett? s mit én, gyenge asszony tettem, azt Ákos nem tenné, mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e földön boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolván elmúlt életére, szemei könnyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe jutottak múlt napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi nyomor, mely között életének legszebb napjai folytak, annyi komor aggodalom, melyet Jónása arcairól szerelmének egész kincsével nem űzhetett el, a mindennapi gondok, melyek egykor még anyai gyönyöreit is elkeseríték. Oh, nem - szólt szemeit törülve magában -, e bajokat Vilmámnak ismerni nem szabad, én boldog voltam így is, ő gyengébb, s nem viselhetné el; én tudom, mi keserves, ha naponként boldogságunknak egy részét mindennapi kenyerünkért adjuk. Vilma boldogabb lesz. Ákos gazdag, s Vándory, ki őt nevelte, ki őt mint tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondta, hogy érte jótáll. - S a boldog anya már ott a kastélyban látta leányát, a selyembútoros nappalit, képzelé magának benn a pamlagon ülve szép Vilmáját, vele járt a kert magas fái alatt, vele ment a majorba, s keble dagadozott örömében, míg a konyha pattogó tüze mellett mindazon boldogságon végigfutott képzetében, mely kedves leányára várt.

S Vilma bent ült szobájában, szemeit körüljártatva a virágokon, melyekkel szerény lakását kedvese jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva a könyv, melyet egykor tőle kapott, s melynek lapjain más gondolatok- s érzelmeket olvasott, mint mikről az író szólt; kis zongoráján kitárva Ákos legkedvesebb énekei, lelkében mindazon boldogság, mellyel a szerelem tizenhét éves hölgy tiszta lelkét eltöltheti. Ábrándozott ő is, de a nagy kastélynak, Ákos neve- s vagyonának nem volt részök ábrándjaiban. Lelkét véghetlen boldogság előérzeté tölté el, melyet leírni, melyet részletekre osztani nem lehet; s ha volt keserűség, mely néha e boldog érzelmeken átvonult, éppen Ákos fényes helyzete, mely anyjának szívét sebesebben dobogtatá, okozá e keserűséget. Oh, bár szegény volna, nem bírva senkit, kihez támaszkodhatnék; nem számolhatva más örömekre, mint melyek Vilmája keblén várnak reá, nem élvezhetve, nem reménylhetve semmit e világon, mint azon szerelmet, melynek birtokában szíve minden egyébről megfeledkezik. Mi boldog volna e leány, ha érte dolgozva, kedvesének minden örömeit homloka izzadtságában kereshetné! de nem boldog-e ő így is? Azon gyönyör után, melyet a gondolatnál érezünk, hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e nagyobb, mint az, hogy mi köszönhetjük neki minden örömeinket. Ha a magában legközönyösebb tárgy kedvesünk szerelmére int, ha, mit magunk körül látunk, mindennapi életünk szükségeinek kielégítése éppen úgy, mint mondhatlan boldogságunk, attól jön, kitől azt pirulás nélkül elfogadhatjuk, mert a köszönet kimeríthetetlen kincsét hordjuk keblünkben, s érezzük, hogy kinek mindent áldozánk, annak adósai nem lehetünk - van-e nagyobb boldogság a világon, mint ez? S Vilma ott ült nyitott könyve előtt, s percek s órák múltak anélkül, hogy a boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.

Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az időről meg nem feledkezhetett. A pulyka barnulni, a torta keményedni kezdett, s a jámbor asszony, midőn szobájába ment, fejét csóválva látá, hogy az óra nyolchoz közeledik. Midőn végre ez óra is elmúlt, s ő mégsem jött, midőn kinézve konyha ajtaján a köd s sötétség közt még a szomszéd ház fala is alig vala látható, lelkét szörnyű aggodalom tölté el.

Bement Vilmához, ki azalatt anyja kérdései által az órára figyelmessé tétetett, s azzal könnyíte lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé:

- Ákos bizonyosan itt lesz nemsokára - így szólt -, s az egyetlen baj csak, hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit, leányom - folytatá a lehetőségig víg hangon -, az idő ugyan szörnyű ködös, a szomszéd ház falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások nappal. Még farkasok sincsenek a nádasban, csupa tréfa ily legénynek sötét éjjel lovagolni. - És a jó asszony nevetett Ákos szeszélyén, s hosszú elmaradásán rendkívül vígnak mutatkozott.

De e szavaknak nem az vala hatásuk, mire céloztattak. Vilma, kit eddig életében szerencsétlenség nem ért, s ki magát ez órában oly véghetlenül boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e szerencsét valami megzavarhatná, de mihelyt anyja e szavainál eszébe jutott, hogy valamely, Ákoson történt szerencsétlenség a lehetőségek közé tartozik, előbbi nyugalma helyett mondhatlan aggodalmak tölték szívét. - Istenem, ha baja történt - szólt fölugorva székéről -, annak én vagyok oka.

Erzsébet, ki leánya halvány arcán észrevevé a hatást, melyet szavai tettek, eleget vigasztalá őt: - A zsiványok Ákosra nem haragszanak, lovai biztosak, ő ismeri az utakat, s valóságos nevetség gondolni, hogy valami árokba esett, vagy épp a sz.-vilmosi lápok közé juthatott. - Szóval, nem történhetik lovas emberen ködös októberi éjszakán szerencsétlenség, melynek e jámbor asszony szíve szorultságában teljes lehetlenségét be nem bizonyította volna; de mindennek Vilmára nem volt hatása.

Szerencséje s egyszersmind átka ifjú napjainknak, hogy a lehetséges és valószínű közt nem ismerünk különbséget. A boldogság, melyet csak képzetünk teremtett, szívünknek élvezetet nyújt, minőt később való szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn valamely bajnak lehetségéről meggyőződtünk, valóságán sem kétkedünk többé, s álmodott bajaink közt ismét véghetlenül szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Így vala ez Vilmánál.

Felnyitva tábláit kinézett ablakán, és midőn a ködöt látá, mely fürteit egy pillanatban megnedvesíté, s neki a világos szobából kinézve még sötétebbnek látszott, szíve borzadott a gondolatnál, hogy Ákos ily időben künn a nagy síkon tévelyeg. Kiment az udvarra, s a véghetetlen csend, melyet csak a kutyák távol ugatása szakíta félbe, rémüléssel tölté keblét, s anyjának vigaszai, ki neki százszor mondá, hogy az éj annak, kinek szeme világossághoz nem szokott, nem is sötét, s hogy majdnem lehetetlen útját eltéveszteni, csak még inkább nevelé nyugtalanságát.

Félóra múlhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott. Vilma dobogó szívvel figyelt e hangokra. A nesz elhallgatott, a lovas, úgy látszott, bizonyos távolságban megállt, s a percek órák valának, mik alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák, melyekkel valaki ugyanazon oldalról, hol a kopogás elhangzott, a ház felé közelgett. Képzelhetjük a kellemetlen meglepetést, mellyel a várakozók a deli Ákos helyett egyszerre Liptáknét láták a konyhába lépni, ki kurta bundájával vállán egyenesen a konyha tüzéhez sietett, s midőn jó estét kívánt, vén tagjait melegíteni kezdé.

- Csak kend az, Liptákné? - szólt köszöntését viszonozva Erzsébet, míg Vilma, alig nyomhatva el könnyeit, felsóhajtott:

- Oh, anyám, ő nem jön, bizonyosan baj érte.

- Talán nem indulhatott el jókor - szólt Erzsébet vigasztalólag -, és azután látva a ködöt, inkább holnapra hagyta.

- Holnapra hagyta - szólt mosolyogva Liptákné, ki a jegyző házánál azon bensőségben élt, mely hajdanunk patriarchalis viszonyaira emlékeztetve, faluhelyen felsőbbek s alsóbbak között itt-ott még fennmaradt, s ki azért Ákosnak jöttét oly jól tudta, mint bárki más. - Ne beszéljen a teins asszony ilyeket. Ha a köd helyett csupa ménkő hullna az égről, hát azt hiszi, Ákos úrfi nem jönne? Van-e derekabb legény a vármegyében, nem mondom, az urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de köztünk, szegények között is úgy megtermett, mintha soha gatyánál egyéb nem lett volna rajta, és merész, mint akármelyik szegénylegény; s az ne jőne, mert elsetétedett? Ej, lelkem kisasszony, akinek ilyen szeretője van, mint magácska, bizony nekimegy az a halálnak is.

- Ne szóljon kend ily bolondokat - szólt Erzsébet, alig rejthetve örömét, mellyel Ákos dicséretét hallá -, Vilmám nem szeretője senkinek, tudja-e?

- Jól van, jól, - szólt Liptákné fejét hajtogatva -, tudjuk, de mi szegényemberek csak szeretőnek szoktuk nevezni. Isten maga mondta: szeressétek egy mást és sza- - de mit is akartam mondani, akár szeretője, akár mátkája, akire Vilma kisasszony vár, az eljön, s ha az egyiptomi setétség terülne is el a világon.

- Magam is azt hiszem, hogy eljő - monda Vilma remegve -, Ákos oly bátor, ő nem ismer veszélyeket, de éppen az aggaszt, az éj oly setét, s ha baja történt volna.

- Az éj setét - szólt komolyan, de oly hangon, melynél bizodalom tölté el a hallgatót, Liptákné -, de az isten szeme nem őrködik-e a setétségek felett? s kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a tetőről s egy hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a jókat utaikon. Ne féljen, édes kisasszony - tevé hozzá enyelgőbb hangon -, Ákos úrfinak nem lesz baja, megfázott tán egy kissé, de ha szép koromszemébe néz, úgy megmelegszik, mint ez a parázs a tűzhelyen. Szép dolog lenne, ha oly legény, mint ő, Porvárról idáig nem tudna lovagolni setétben. Már ha valami finnyás gavallér volna, az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a lelkét! Ő az én tejemen nevelkedett fel, ő nem olyan, mint a többiek.

- Ej, Liptákné, bárcsak itt volna - szólt Vilma az öreghez, míg anyja szobába ment -, nem mondhatom, mint félek.

- Magam is szeretném - válaszolt suttogva amaz -, ha a teins asszony egyszer bemenne a konyhából. Tudok mást is, ki éppen most jött még távolabb útról, s ki szinte nem jöhet be a házba, mielőtt az úrfi eljött.

- Az istenért - szólt Vilma halkan -, Viola itt van?

A feleletet léptek szakíták félbe, s egy perc múlva Ákos álla a tűzhelynél.

Nem fogom én azt, mit Vilma e pillanatban érzett, leírni, ily boldogság leírására emberi nyelvünk nem bír szavakkal, de ki őt e pillanatban látná, a véghetlen örömet, mely nyájas arcán egyszerre felragyog, a remegést, mellyel kezét nyújtja, aki hallaná a hangot, mellyel Ákos nevét mondja ki, s midőn vele a szobába sietett, anyját híja: az az öreg Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit törülve a szép párnak utána néz, elmondhatná: "ej, be boldog az az Ákos!"

Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez ízben még azt is megbocsátá, hogy neki köszönteni elfelejtett, s ki az ifjút, kit emlőin hordott, ez elmulasztás után is a világ legtökéletesebb emberének tartott, fejére húzva nagykendőjét, összefogá bundáját, s kiment. - Most Violát hívom - mormogá magában -, ezek is szeretik egymást. Ejnye - szólt, midőn fejét csóválván tovább ment -, bizony vén szemem könnyekbe lábadt, mikor azt a két gyereket láttam; ki tehet róla, hogy ilyenkor mindig Jancsim jut eszembe. Hogy szerettem, mily boldogok voltunk, s most künn fekszik szegény Franciaországban, amint mondják. Az írásban áll: mit isten összeadott, ember ne válassza el; azért a teins vármegye mégis katonának állította.

E gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, melyet, midőn házához közelgett, valaki halkan kimondott.

- Ki van itt? - szólt az öregasszony megállva.

- Én, én - suttogott a másik, kezét vállára téve -, nem ismer kend?

- Te vagy, Peti? - mondá Liptákné bámulva. - Porváron gondoltalak; honnan jössz?

- Az istenért, ne szóljon kend oly fennszóval. Itt van ő?

- Viola?

- Hát ki más?

Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is kémek környezik, vigyázó volt, s hallgatott.

- Ellenem csak nem gyanakszik - szólt a cigány türelmetlenül -; tegnap reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma. Nem bírnak lábaim, de ha kend nem tudja, hol van, tüstént tovább futok.

- S oly fontos dolgod van Violával?

- Szükségképp beszélnem kell vele.

- Hát jer velem - suttogott Liptákné, ki a cigány nyugtalanságát látva, előbbi gyanúját máris megbánta -, az ember csak vigyázóbbá válik, mai időben annyi gazember van köztünk szegényemberek között is. - S ezzel a kis házhoz érve egymás után bementek a kerítés ajtaján. Peti szokása ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint őt talán senki Tiszaréten nem látta még.

A jegyző házában azalatt boldog pillanatok folytak. A szerelem, úgy mondják, megrontja étvágyunkat, de négyórai lovaglás, főképp Ákos korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden oka vala megelégedni vendégével. Ákos átfázva, most a jó fűtött szobában Erzsébet párolgó tálai előtt az otthonosság minden örömeit élvezé; s ha Vilma piruló arcaira nézett, ki vele szemközt ült s anyját kínálásában segíté, vagy egyes kérdéseket intézett hozzá, inkább hogy a felelőnek szavát, mint feleletét hallja, mondhatlan boldognak érzé magát.

- Ugyan még egy kis darabot e tortából - szólt Erzsébet, midőn Ákos minden jóakarata mellett enni megszűnt -, persze nem oly jól készült, mint melyhez a teins úr szokott, de csak, mint szegény házunktól kitelik. Talán kissé elbarnult, a teins úr annyi ideig nem jött, de puha, ugyan méltóztassék.

Ákos, ki e pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a tortától megmentheté, címezése ellen emelt panaszt: - Hát idegen vagyok, hogy tekintetes úrnak neveznek? nincs szebb, nyájasabb szó, melyet számomra találhatnak?

Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben, mellyel Ákosra nézett, annyi szeretet, oly kimondhatatlan boldogság vala kifejezve, hogy Ákos, megragadva kezét, azt ajkaihoz szorítá: - Nevezzen Ákosának, nevezzen fiának, e világon nincs cím, mely után inkább vágyódnám.

- Kedves Ákosom, fiam, ha úgy akarja - szólt Erzsébet, s szemében könnyek ragyogtak -, boldogítsa e lányt, s isten megáldja érte. Oh, Ákos, ön jó, nemes teremtés, nincs e világon senki, ki Vilma szerelmét jobban megérdemelné, de mégsem gyanítja, mily kincset bír e leányban.

Felkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedéllyel csókolá kezeit, s lelke előtt saját anyjának emléke emelkedett.

- Nem vagyok-e én valóságos gyermek? - szólt végre Erzsébet szemeit törülve - sírok örömömben, midőn így egymás mellett látlak, azon boldogságra gondolok, melyet szerelmetekben találhatnátok, s elfelejtem, mennyi akadály, mennyi talán legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk s e boldogság között. Menj, kedvesem - szólt Vilmához fordulva -, vitesd ki az abroszt s edényeket, s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már. - S midőn a lány, összetakarítva, a szobából kiment, az anya egy tekintetet vetve utána, melyben egész szerelme összpontosult, megszorítá Ákos kezét, s remegő hangon mondá: - Ákos, boldogítsa őt.

Ákos felelet helyett visszaadá a meleg szorítást.

- Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejdítheti a szerelmet, melyet e lánytól bír; férfinak, a legjobb-, a legérzékenyebbnek nincs fogalma erről. Ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha -

- S oly alávalónak gondol-e - szakítá félbe Ákos szenvedéllyel -, oly gyalázatosnak, hogy Vilmám szeretetére érdemetlenné válhatnám?

- Nem, Ákosom, nem - szóla Erzsébet nyugodtan -, én önt becsülöm, nem szólnánk egymással ilyekről, nem szegtem volna meg férjem parancsolatát, mit eddig soha nem tettem, nem fogadtam volna el önt így házamban, ha nem volnék meggyőződve nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a világon nagy jövendője van, ez az, mi szívemet aggodalommal tölti. Nézzen csak végig az úri lakásokon, melyeket ismer, s vajon hány van, hol való szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel, száz élvezettel kínálkozik, ki amerre néz, valamit talál, miben reménylenie, valamit, mi után vágyódnia lehet, kit nagyravágyása sok lehető célok kivívására int, kit dicséret, fény, népszerűség környékez, bír-e az elég erővel, hogy szívét el ne ossza ennyi tárgy között? S Vilmának egész szív kell, hogy magát boldognak érezhesse, férje szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégíteni.

Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak érzé magát a gondolatnál, hogy leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga pártolta, ártatlan beszélgetései által talán nevelte Vilma szerelmét, s mégis e pillanatban, leányára nézve, aggodalommal telt lelke. Ez természete szívünknek, nem teljesülhet egy kívánatunk is anélkül, hogy éppen a teljesülés pillanatában a gondolat nem támadna szívünkben: nem lett-e volna jobb más cél felé irányozni kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet fején átvonult, nem állhata ellent Ákos meleg szavainak, ki szerelmének változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy azt, ki maga sem kívánt egyebet, arról meg nem győzhetné.

- Hiszem, jó Ákosom - szólt ő -, én nem kételkedem, nem kételkedtem soha szerelmén, bocsássa meg, ha anya néha igazságtalan aggodalomra fakad, főképp ily helyzetben, mint a miénk! meggondolta-e az akadályokat?

- Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, s akkor ki parancsol velem? A vagyon, mely anyámról reám maradt, s melynek már birtokába léptem, elég magam s nőm kitartására, s ha atyám, mit nem hiszek, egy ideig neheztelne is reám, nincs szeretet a világon, melyet én Vilmám szerelméért becserélnék.

- Igen, kedves Ákosom, elhiszem - szólt Erzsébet -, de Jónásom! Nem ismeri őt senki úgy, mint én. Érzékeny, áldott teremtés, élő angyal; de ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel ellentétben áll, nincs erő, mely őt reá bírhatná.

- Kivévén szerelem - szólt közbe Ákos.

- Az sem, higgye el, barátom, az sem - viszonzá Erzsébet. - Jónás nem szeretett e világon senkit úgy, mint engem, isten áldja meg érte, de ami meggyőződésével össze nem fér, azt sohasem érném el tőle.

- Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát boldogítsa? s nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze büszkeségét szüleim ellenzése által sértve: ha állandóságunkat látja, kéréseinknek engedni fog? S mért essünk kétségbe még apám helybenhagyásán is? Vándorynál jobban őt ki sem ismeri, s ez nem mondá-e százszor, hogy megegyezéséért jótáll.

Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki: hogy Vilmát a szomszéd megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával érintkezésbe jőni nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház belrendezését elmondatá, örömragyogó arcokkal szorítá leányát kebléhez, ki épp akkor a szobába jött.

- Így, gyermekeim - mondá, kezöknél fogva Ákost s Vilmát, - szeressétek egymást híven s igazán, s a jó isten nem fogja engedni, hogy valaki szétszakítsa szíveiteket. Lám én s Jónásom mennyi akadály- s nehézséggel küzdöttünk, s végre mégis összekerültünk. Ki e világon való szeretetet talál, szerencse fia, és a sors kedvezésére számolhat. Így, kedvesim - folytatá, Vilmát, ki kebléhez simult, homlokán csókolva -, most szóljatok egymással, beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek ismét együtt.

S a jó asszony nagy székére ereszkedett, s a kályha mellett boldog ábrándokba merülve nézé a szép párt, mely az asztalok egyikénél suttogva, egymás mellett ült.

- Vilma - szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét -, mikor jöttem, szemeiben könnyek ragyogtak, miért sírt?

- Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan aggódtunk, anyám is, s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között úgy egyszerre magam előtt láttam -

- Angyal, be boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek, s látom meleg tekintetét, mely rajtam nyugszik, ha szavát hallom, melyben annyi érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom, s eszembe jut, hogy e kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid idő múlva mindazon boldogságot, melyet szerelme adhat, magaménak nevezhetek, úgy tetszik, álmodom, és szinte félek, hogy valami bajnak kell történnie, mert nem lehet, hogy ember ily szerencsés legyen a világon.

- Oh, az istenért, vigyázzon magára - szólt Vilma megijedve -, ön megvet minden veszélyt, szembeszáll mindennel, de gondoljon reánk, anyám ma is annyi aggodalmakon ment át.

- Mert oly sokáig nem jöttem?

- Igen, és a köd; mondják, hogy a sz.-vilmosi lápokban már több ember veszté életét.

- Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a porvári úton, kedves Vilmám, nyugodt lehet - szólt Ákos mosolyogva -, a sz.-vilmosi láp, ha csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy gyermek fúlhatna belé; s az egyedüli veszély, melyen ma, szégyenemre keresztülmentem, az volt, hogy nem találtam egyenesen ide. A köd oly sötét volt, hogy ámbár százszor lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, s talán még most is a síkon tévelyegnék, ha midőn éppen az irányról, melyet vennem kell, tanakodva megálltam, egyszerre lódobogást nem hallok. Arra vevém utamat, de alig közelgék a lovashoz, s ez vágtatni, később száguldani kezdett. Én utána, mennyire lovam bírja, ez előttem mindig sebesebben, míg a köd között világot látok, arra veszem utamat, s csárdánknál lelem magamat. A lovas alkalmasint a faluból való és zsiványnak tartott, de bárki legyen, isten áldja meg, hogy épp akkor jött utamba s ide vezetett; ha ő nincs, ma nem láttuk volna egymást.

- És visszamenet? - szólt Vilma, aggodalomteli tekintetét vetve kedvesére - anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.

- Mit tegyek, ha azt akarom, hogy látogatásom titokban maradjon, jókor reggel Porváron kell lennem. Lovamat a kert kerítéséhez kötém, virradatkor ismét a megyeháznál vagyok. Egy napon kétszer, jótállok érte, nem fogok eltévedni. De - tevé Ákos hozzá halkabban, midőn észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog gondolatai közt elszunnyadott -, Vilmám, ez nem maradhat tovább így, e bizonytalanság, melyben élünk, tűrhetlen. Beszélni fogok atyjával.

- Ne tegye azt - szólt Vilma kérő hangon -, míg ön atyja helyben nem hagyja választását, apám megegyezésére nem számolhatunk.

- De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom előtte egész szívemet; ha elmondom, miként szeretlek, s hogy szerelmeden kívül e világon nincs semmi más, miáltal magamat boldognak érezhetném; ha elmondom, hogy az élet mennyország, ha veled oszthatom; átok, ha azt magánosan kellene elviselnem, s akkor áldását kérem, semmit, mint áldását: ő, hidd el, nem fogja megtagadni. Hisz atyám ő, s hányszor mondá, hogy senkit e világon inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok leszünk.

Vilma nem vonta vissza kezét, melyet Ákos szenvedéllyel megragadott, nem szólt egy szót, mellyel reményeit helyben hagyná, de szemei leírhatlan boldogságban függtek az ifjún.

- Igen, Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal, s elmondám egész helyzetemet. A harmadik faluban egy házam van, mely anyámtól maradt reám. Kicsiny s szerény külsejű. Atyám nekem adta át, hogy gazdálkodjam. A rég elhagyott kertet ismét rendbe hoztam, a kis szobák kényelmesek. Ott fogunk élni. Hol te vagy, ott paradicsom a világ. Magunkkal visszük szüleidet.

- Oh, be szép volna ez! - sóhajtott Vilma.

- Igen, kedvesem, s kis testvéredet nemde? és...

- Az öreg Liptáknét talán - szólt a hölgy mosolyogva örömében - oh, az úgy szeret!

- Az öreg Liptáknét persze; majd Vándory is meglátogat néha.

- Igen, ő eljő bizonyosan. Jó nagy széket készíttetünk neki, olyant, mint az ott a kályha mellett, mindig azon ül, ha hozzánk jő, és mihelyt a házba lép, egy pohár friss vizet hozatunk a kútról. Oh, istenem, be szép lesz az! Kert is van, nemde?

- Szép nagy kert - szólt Ákos, ki látva az örömet, mely Vilma arcain tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne szorítsa -, teli rózsákkal.

- Rózsákkal? - vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében, - s ha majd a vadászatról visszajő vagy Porvárról, vagy innen, s távolról lova kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elébe fejemen, kezemben; egész szobám teli lesz virágokkal. Oh, mi ott boldogok leszünk!

- Vilma - szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedéllyel szorítva ajkaihoz -, gyaníthatod, sejdítheted-e csak távolról is, mi boldoggá teszesz?

- Ki tudja - szólt Vilma sóhajtva, s kezét szemérmesen visszavonva -, lesz-e ez valaha?

- Lesz-e ez valaha? - szólt ismét ajkaihoz szorítva kezét emez - ha isten két lénynek megmutatja a szerencsét, megfoszthatja-e attól?

Ákos kezei remegtek, halvány arcain s lángoló tekintetében szenvedély vala kimondva, melyet Vilma még nem látott, s melyen szinte elrémült.

- Ákos - szólt szelíd hangon -, ön beteg, nyugtassa meg magát.

- Oh, Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem oly idegenen, nevezz kedvesednek, szólíts tegezve, kérlek...

Vilma hallgatott, kezei remegtek.

- Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém isten s szíved előtt, miért e hideg válaszfal köztünk?

- Ákosom!

- Oh, kérlek, tegezz, én nem tudok veled másképp szólni, a szív nem ismer más címet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első, melyet tevék.

Vilma elpirult.

- Oh, mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy bármi történjék, tőlem elválni nem fogsz, hogy enyim vagy.

- Tied - szólt halk, alig érthető hangon Vilma. S Ákos kebléhez szorítá a remegő leányt, s az ifjú szenvedélyes csókja először ége szűz ajkain.

E pillanatban a mellékszobából, mintha valamely nehéz test esnék földre, erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi léptek, s ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos karjai közül, fölsikoltott, Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az ajtóhoz, melyet kinyitván, hallá, hogy a másik szobából valaki csúszkálva távozik.

Olvasóim emlékeznek a zsidó s Cifra összebeszélésére, melynek Peti véletlenül tanúja volt. Ákos jelenlétét nem tudva a cimborák, a ködös éjt feltételökre kedvezőnek hivék, s mihelyt a kovács tüze eloltatott, s az egész faluban csend leve, a kertek mögül, hol tartózkodtak, a jegyző házához lopództak. Csend vala itt is. A konyha ajtaja rég bezárva, az ablakok - az egy szoba, hol világ vala, fatáblákkal levén zárva - sötétek, s a zsidó, Cifrát, ki fölfegyverkezve követé társát, a kapu mellé őrül állítva, nyugodtan hozzáfogott munkájához.

Halkan felnyitá Tengelyi szobája külső ajtaját, s kis lámpáját bundája alól kivevé, s a vasláda nyitásához kezdett. Észrevevé ugyan a beszélgetést, mely a mellékszoba ajtaján áthallatszott, de midőn minden neszt a lehetőségig került, annál nyugodtabban folytatá munkáját, minél inkább meg vala győződve, hogy a bennszólók Erzsébet s Vándory, s minél inkább el volt határozva: ez utósótól, ha általa tetten kapatnék, késével szabadulni. A láda fölnyitva, az irományok s egy zacskó ezüst pénz kezében, s a zsidó halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn küszöbén, erős kezektől torkon ragadva, útjában megállíttatott.

- Ide az irományokkal, tolvaj - szólt suttogva megtámadója, s a zsidó Cifrára gyanakodott, midőn a küzdés között elalvó lámpájának végső világánál Violát megismeré.

Mihelyt az utóbbi a szándéklott rablásról a cigány által hírt vett, vele együtt lesbe állt. A lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni nem állt hatalmában. Maga is a törvény üldözése alatt állva, ha a zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt, s ő a legnagyobb veszélynek teszi ki magát, s ennek hatalmában állt volna merényét később elkövetni. Bevárá tehát, míg a zsidó a szobában volt, akkor Petit a kapu felé küldve, hogy Cifrára vigyázzon, maga halkan a szoba ajtajáig lopódzott, hol most közte s a tolvaj közt iszonyú küzdés támadt.

- Ide az irományokkal - szólt elfojtott hangon Viola -, halál fia vagy, ha késel.

A zsidó hasztalan küzdött, hogy a vaskéztől szabaduljon, mely torkát szorítá. A lámpa földre esett. Viola félve, hogy a zajra valaki kijön, minden erejével az írásokat akará kiragadni. A zsidó kését Viola mellének döfé, mire az ellenét egy arcára adott irtózatos csapással földre terítette. E lármára a mellékszobában, mint tudjuk, zaj támadt. Viola fölkapta az írásokat, s Peti által követve futott. Mindez egy pillanat műve volt. A zsidó, föleszmélve, az ajtón kivánszorgott, s mikor Ákos belépett, csak a nyitott ládát, a földön egy zacskó pénzt s Viola, bundáját, melyet ez küzdés közben elvesztett, találta a szobában.

Ákos a nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, s midőn a gyertyával az udvarra jött, a zsidót találá ott, ki a földön feküdve, mihelyt Ákost meglátá, gyönge hangon segítségért kiáltott.

Ákos lehajlik. E pillanatban lövés hallatszik, melyre Ákos földre dől.

Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából utána jöttek, felsikoltanak.

A házból s a szomszéd lakokból a lövésre emberek futnak össze. A kovács, midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, s kiáltva: gyilkos! utána szalad.

 

15

A Tiszaréten történteknek híre még Porvárra nem jutott, Réty, noha fiának elmaradásáért, melyet politikai okoknak tulajdonított, neheztelt, jó kedvben s mosolygó arcokkal tekintett körül tisztelőinek nagy seregén, mely őt most lakásáról a nagy nemzeti ünnepély színhelyére hurcolá. Azt mondják, hogy magasabb állásúak azokat, kiknek emelkedésöket köszönik, le szokták nézni, de hogy ez legalább Taksony megyében nincsen úgy, arról mindenki meggyőződhetett, ki a nyájas, angyali alázatosságú kifejezést látá, melyet a magasra emelt alispán-jelelt arcai ma viseltek; s nekem úgy látszik, hogy azon sz.-vilmosi kortes, ki Rétyt lábánál tartván többször mondá: mi kár, hogy szeretett elnökünket az egész három éven keresztül így nem hordhatjuk vállainkon, nemcsak Rétynek hízelgő, de egyszersmind a kortes helyzetében valóban praktikus kívánatot fejezett ki.

A nemesség nagy száma miatt a tisztújítás színhelyének az udvar választatott, s evvel tulajdonképp elmondtunk mindent, mi az olvasó tájékozására szükséges. Ha a magyar szent korona tagjai udvarukat nem fenn a teremben, de a szó szoros értelme szerint, lenn az udvaron tartják, az elrendezés a Tisza s Duna mentében mindenütt ugyanaz, s legfelebb azon kis deszkabódé körül, mely alatt a főispán s nehány előkelőbb táblabíró ül, található némi különbség, amennyiben az a legközelebbi erdők természete szerint fenyő-, vagy mint itt, tölgyágakkal takartatik. A főispáni szék előtt mindenütt ácsmunkával készült hosszú asztal áll, ez asztalt, mint hazánkban minden tanácskozási asztalt, zöld posztó takarja (közbevetőleg legyen mondva: ezen általános szokás az, mely több régiségbúvár véleménye szerint oka, hogy bizonyos beszédeket magyarul zöldeknek nevezünk). Az udvart a pártokra osztott nemesség tölti el, míg a megyeház minden s főképp a terem ablakaiból gyöngéd nősereg néz le a küzdelem nagy helyére, hol kova s acél nélkül sok nemes szemekből a lelkesedés legszebb szikrái csiholtatnak; hol, mint a világ, úgy a tiszti kar nagy káoszból teremtetik; hol annyi táblabíróarc nemcsak lángol, de valósággal izzad meggyőződése mellett, s a honfi, midőn e sereget látja, mely minden hivatalra ajánlkozik, midőn a lelkesedést tapasztalja, mellyel annyian kívánják hazájukat szolgálni: azon édes meggyőződéssel tekinthet maga körül, hogy hazánk legalább tisztviselők hiánya miatt nem fog elveszni soha.

A külföld gúnyolva szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét említik! Mintha bizony minden polgárosodott népeknél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szinte ingyen tartja, s vajon e nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e? Népoktatásunk állapotja ellen lármáznak! mintha bizony a dolgok ez állásában népünket önmegelégedésének veszélyeztetése nélkül másképp lehetne nevelni, mint azt tesszük? Sőt még megyei szerkezetünket is, mint az lassankint a civilizációval fejlődött, megtámadják! mintha azon alkotmány, mely minden polgárt azon fölötte kellemes jogban, hogy parancsolhasson, részesíti, s azon kellemetlenségtől, mely az engedelmeskedéssel jár, fölmenti, nem volna minden létezhető alkotmányok legszebbike s legboldogabbika! De jőjenek ez ócsárlók tisztújításainkhoz, s mondják akkor: láttak-e valamit, mi ehhez csak távolról is hasonlítható? Nem a választást magát, mert hisz e jogot más, a sorstól kevesebbé kegyelt népek is élvezik, de a választás módját értem.

Az egész megyében, főképp a választás színhelyén, óriási rendetlenség idéztetik elő; a polgári alkotmány kiemeltetik sarkaiból; a bírák megszűnnek ítélni; a nemesi adószedő egy év óta nem szed semmit; naponta új hírek jőnek, melyek szerint nemesemberek, egyenesen a magyar alkotmány ellenére, mely szerint verni csak nem nemeseket szabad, megdöngettettek. Lehet-e helyzetet gondolni, melyben a rendnek szüksége inkább éreztetnék, mely által mindenki annyira meggyőződnék, hogy a tisztviselők munkássága csak az egésznek javára szolgál? S lehet-e üdvösebb, mint ezen meggyőződés? Lehet-e szebb, mintha a tisztviselő, midőn hivatalába lép, való messiásként fogadtatik? Ez egyik fő, s amennyire tudom, sehol fel nem található tulajdona választó rendszerünknek, mely, mint a mondottakból látjuk, a szigorú logika azon szabályain alapul, hogy mielőtt embert valaminek tevésére bírni akarunk, előbb annak szükségét éreztessük vele. Alkotmányunk tökélyei azonban ennél nem állnak meg, s főképp a választásnak módja az, miben rendszerünk páratlan. Nálunk nem számszerinti többség határoz. A nagy szám csalódik, reá bízni a nemzet s mi több, egy megye sorsát nem lehet. A közbizodalom nem olyan valami, mit levonás vagy összeadás által kiszámíthatni. Nálunk nem a szám, hanem az választ, mi egyenesen a kebelből jő, nem szavazatok többsége, mely bármit mondjunk, csak anyagi, állati erő, hanem épp az, mi az embert az állatvilágban megkülönbözteti: a szó. Pectus est quod movet, mondhatá a római, nálunk a kebel nemcsak megindít, hanem alispánokat s szolgabírókat csinál, valósággal uralkodik. S vajon ily tisztikar, mely egyenesen választóink belsejéből jött, miként ne felelne meg bizodalmoknak? De mégis a világ oly gonosz! Annyi szomorú tapasztalásokat teszünk naponként! jó, ha a tisztviselő, még mielőtt hivatalába lép, azon tulajdonokban megerősíttetik, melyeket hivatalos eljárásában tőle leginkább kívánunk; és ím! tisztújításaink megfelelnek ezen célnak is. Nem akarjuk, hogy tisztviselőink büszkék legyenek s emelkedés után vágyódjanak - de van-e erre jobb mód, mintha őket a többiek feje felett órákig körülhurcolva, az emelkedés veszélyei- s kellemetlenségeivel megismertetjük? Akarjuk, hogy helyeiken szilárdan megállva, ne ingadozzanak... de mit tehetnénk célirányosabbat, mint hogy őket karjainkon körültáncoltatva, bennök már választásuk alatt minden ingadozás ellen undort s azon forró óhajtást ébresztjük, vajha csak saját lábaikon állhatnának.

De hagyjuk ezt, regényt s nem politikai értekezést írok; s ámbár nálunk, hol a politikai irodalom a költészet birodalmát elfoglalá, s a nemzetgazdászatról értekezők száraz szalma helyett csupa friss virágokat nyújtanak: talán a költőnek nem lehet rossznéven venni, ha a politika száraz sivatagjain tévelyeg. Nem fogok visszaélni jogommal, s csak arról tudósítom olvasóimat, hogy aznap Porváron a zöld bódé- s asztaltól kezdve mindazt, mit udvaron tartott tisztújításoknál más megyékben láttak, feltalálhatták, s hogy eszerint minden hosszasabb leírás haszontalan. Volt valami az egészben, min egy-két öreg táblabíró fejét csóválta, hogy az udvar közepén a két párt között egy század katonaság állíttatott föl; de miután e világon minden halad, az ifjabbak, kik korukat megérték, annál kevésbé bámulták e tüneményt, minthogy egy idő óta tisztújítások a szomszéd megyékben is úgy történtek, s Taksony a többieknél rosszabb nem lehetett; úgyis minden látványos darabnál a katonaság nélkülözhetlen!

A tisztújításról szinte nincs, mit emlékezetre méltót mondjak. Miután a főispán, mint ily alkalomnál közönségesen, inkább, hogy annyi érzeménytől feszült keblén könnyítsen, mint hogy valaki által hallassék, beszédét nem szűnő Réty, Bántornyi, Éljen! Voks! kiáltozások közt bevégzé: Réty hasonló sükerrel az egész tisztikar nevében búcsút vett; a tisztújítás alatt netalán előadható esetek fékezésére törvényszék neveztetett ki, s a kijelelés után a két küldöttség, egyike báró Sóskuty, másika egy más zöld, kék és vörösbe öltözött mágnás elnöklete alatt titkos szavazat szedésre eltávozott; a pártok, fölkapva Rétyt s Bántornyit, nem minden összeütközés nélkül a megyeház kapuján kitolongtak; s az udvar, hol a főispánon kívül csak nehány pap, két királyi tanácsos s egy sánta táblabíró maradt, aránylag csöndessé vált. Maga a gyöngéd asszonyi nem, mely tisztikarok születésénél, mint általánosan minden születésnél, nem hiányozhatik, s tanácskozásainkban, legalább ha élénk vitát várunk, mindig jelen van: visszavoná szép fürtű s főkötős fejét, s a megyeház másik oldaláról néze ki a csatára, mely most a szavazatszedő küldöttségek körül kezdődött.

Porvár megyeházának közép kapuján kívül, a négyszög épület két oldalán, még két bejárása van. Kényelem s főképp azok iránti gyöngéd tekintetekből, kik köszvényben szenvedve az igen esős napot szabad ég alatt nem tölthetők, a küldöttségek e két bejárás alá állíttattak föl, vagy inkább ültettek le. A nemesség a főkapun egytől utósóig kibocsáttatván, ezen bejárás elzáratott, s mindenki csak egyenkint, s miután a járás szerint, melyhez tartozott, a jobb vagy a bal kapu küldöttségénél szavazott, eresztetett be ismét a mellékkapunál.

E parliamentalis taktika - engedelmet, ha ez annyi ellenzésre talált szóval élek! de tisztújításainknál, hol e tudományt Bentham híres munkájából megtanulni nem lehet, s hol az, ki magát e részben kimívelni akarja, inkább Montecuculi haditudományát olvassa végig, miből az egyes seregek miként elhelyezéséről magának ismereteket szerezhet, e szó bizonyosan alkalmatosabb bármely más kifejezésnél -; e parliamentális taktika tehát, mint mondám, minden nagyobbszerű rendetlenséget - vagy, mert azt, mi rendesen történik, rendetlenségnek nevezni nem lehet, hogy magamat tökéletesebben kifejezzem, minden nagyobb verekedést majdnem lehetetlenné tett; s ha ezen intézkedések által a szabadság nem korlátoltatott is annyira, hogy a különböző pártok emberei egymással találkozva, a hivataloknak betöltésére nézve saját nézeteiket politikai elleneiknek fejökbe verni itt-ott nem iparkodtak volna, mégis az ily harcias epizódok csak rövidebb ideig tartottak, s Taksony megye nemessége között sokkal több erős fő vala, semhogy ennek bármi káros következései lehetnének. Nagyobb nehézség támadt magokra a küldöttségekre nézve.

Taksony megyének csak öt járása, s mi még szomorítóbb, a megyeháznak csak egy jobb oldala volt. Melyik legyen a két küldöttség, vagy inkább a két elnök között az, kire három járás bízatik, s ki azon egyetlenegy jobb oldalt elfoglalja, mely mint mindenikünk tudja, a díszhely? Sóskuty a megye egyik főtáblabírája, fertályszázados kamarás s azonkívül Réty pártjának egyik fő embere; a másik nem oly régi kamarás, de báró helyett gróf, és vidéki. Ki megyei életünkben járatos, képzelheti a nehézségeket, melyekbe a főispán a dolgok ezen állásában jutott, képzelheti az aggodalmat, mellyel Sóskuty- s egész küldöttségének - melyre csak két járás jutott - elégedetlenségét észrevevé, s mellyel elnöki székéről látta, hogy mind a két küldöttség ládáival együtt a jobb kapu felé veszi útját. Nem is tudom, e bonyolódás hová vezethetett volna, ha Krivér Sóskutynak nem súgja, hogy ámbár reá csak két járás bízatott, ez a nemességnek kétharmadát foglalja magában, s azért a tárgy fontossága végett másra, mint báró Sóskutyra nem is bízathatik; ami pedig a jobb oldalt illeti, igen csalódnék, ki azt ott keresné, hová a szomszéd megyei gróf épp most küldöttségével siet, a megyeháznál, csak a megyeház s nem a főispán levén a fődolog, a jobb oldal a középkapu szerint számítandó s így épp azon kapunál keresendő, hol őnagysága küldöttségének hely készíttetett. Mire Sóskuty mosolyogva megjegyezvén, hogy ily kicsiségekkel gondolni nem szokott: minden részek teljes megelégedésére csakugyan kapuja alá ült, s nem kevés beszéd között hozzáfogott nagy föladatához.

Taksony megyében az utolsó gyűlés alatt a titkos szavazat elve fogadtatott el. A dolog, mint mondják, csak ezért hozatott szőnyegre, hogy kitudassék: Réty vagy Bántornyi pártja bír-e többséggel, mert az elsőnek, mint valóságos alispánnak emberei a nyilvánosságot, a másiknak pártja a titkos szavazást kívánták. A titkos szavazás győzött, s Tengelyi, ki ezen rendszabály által minden vesztegetésnek elejét véve gondolá, mondhatlan örömmel hordozta körül a megye határozatát, felolvasva, megmagyarázva azt mindennek, kivel csak találkozott. Ha most a kapu alá lép, hol Sóskuty küldöttségével helyet foglalt, s mivel történetünk a tiszaréti járásban játszik, mi is megjelenünk, a jegyzőnek örömében talán könnyekbe lábadtak volna szemei, midőn a módot látja, mellyel eszméi életbe léptetnek.

A kis asztal, mely mellett a bárón kívül az öreg Kislaky, teins Slacsanek, s hogy Bántornyi pártja is képviselve legyen, a kijelelt alispán testvére, James úr még néhány táblabíróval telepedett le, mindjárt a bejárás egyik oldalán a kapu mellett állt. Valamivel tovább az udvar felé két spanyolfal közé a szavazati láda állíttatott fel.

A kapu mellett vitéz Karvaly Ágoston s két hajdú, közel az asztalhoz Nyúzó s esküdtje, kik járásuk nemességét legjobban ismerik, mellettök a megye volt, s úgy hisszük, jövendőbeli főügyésze fogtak helyet, míg Macskaházy úr, ki majd az udvaron a főispán körül, majd fenn a nagyságos asszonynál forgolódott, időről időre a szavazásnál megjelent, s kérdezősködött.

A táblabírák rágyújtottak, a kapu kisebb ajtaja megnyílt, s bejöttek titkos szavazásra az egyes választók, kiknek mindegyike, mihelyt a küldöttséget meglátá, szívrázó hangon: éljen Réty, éljen Bántornyit kiáltott, mire közönségesen minden künnlevők éppoly hangon feleltek; mely nemzeti kötelességteljesítés után az egyes választó a spanyolfal mögé, titkos szavazásra vonult vissza.

- Nincs a titkos szavazásnál szebb dolog a világon - szólt James úr, midőn szivarját szájából kivéve egy kortesnek, ki épp az asztal előtt: éljen Bántornyi-t kiálta, kezét rázá -, ha az angol alkotmányba ezt lehetne behozni, nem volna tökéletesebb a földkerekségen. The ballot, the ballot for ever: így kiáltunk mi radikálok: it makes man feel so independent, azaz: csak ez adja meg az embernek való függetlenségét.

- Igen, csak ne ordítanának úgy - sóhajtott az öreg Kislaky -, öcsém! - szólt egy korteshez fordulva, ki éppen Réty alispánt élteté - ne ordíts úgy, hisz titkosan szavaztok.

- Persze titkosan - szólt emez -; éljen Réty alispánunk! - S ezzel a spanyolfal mögé vonult.

- Kérem alásan - szólt Kislaky felugorva székéről -, ez nem mehet így, ez valóságos komédia.

- Igen, de ki parancsolhat kedves nemes társaink érzelmeinek? - vágott közbe Sóskuty - az ember ily pillanatokban nem parancsolhat, az érzelem erővel kitör, és...

- Hát törjön ki, isten neki! De miért e falak? - szólt Kislaky - úgyis háromszor feldöntötték, csak idővesztés.

- Tekintetes uram - jegyzé meg Sáskay -, a nemes megye világos parancsolatja...

- De mikor a teins megye látja, hogy lehetetlenséget parancsolt - szólt mindig melegebben Kislaky. - Hisz ezek az emberek, mióta egyenkint kiáltanak, még inkább ordítanak, mintha mindenik külön-külön meg akarná mutatni a küldöttségnek, hogy ő bírja legjobban. Estig sem leszünk készen, s itt oly légvonal van, hogy valamennyien megbetegszünk.

Sóskuty, ki az egész vitatkozás alatt, mely azonban a szavazást félbe nem szakasztá, hasztalan iparkodott szóhoz jőni, most kivéve szájából pipáját, midőn méltóságosan körültekintett, azzal vete véget ezen zajos, s mint mondá, valóban botrányos vitatkozásnak, hogy a küldöttséget, s ebből Kislaky barátját sem véve ki, figyelmezteté, miként elnöknek ő neveztetvén, kötelességénél fogva a nemes megye parancsolatait legkisebb részletekben teljesítendi, habár azok még oly lehetetleneknek látszanának is. Mire Kislakyt kivéve, az egész küldöttség helybenhagyásával a szavazás előbbi módon tovább folyt.

- De mondjon nagysád akármit - szólt Kislaky, ki még folyvást fejét csóválva elégedetlenséget mutata -, teljes lehetetlen, hogy így folytassuk.

- De kérem - válaszolt megnyugtatólag James -, árt-e az valamit, hogy ezek az emberek itt valamely kijelöltet kiáltanak, ott a spanyolfal mögött nem szavazhatnak-e mégis titkosan? Quite independent.

- Igen, de - kiáltott a jámbor Kislaky.

- I say - szakítá félbe James -, ki látja, mire szavaznak ott benn, bárkit kiáltsanak is itt előttünk?

- De kérem - szólt Kislaky legnagyobb türelmetlenséggel -, a szekrényen minden fiók felett az egyes kijelöltek nevei fel vannak írva, már aki olvasni nem tud, az hogy szavazzon? Tízet láttam bemenni, kiről tudom, hogy egy betűt nem ismer. Épp most jő ki egyik a ketrecből. Hej, Pista - mondá Kislaky, az egyik kortest, ki épp a szavazás után az udvarba akara menni, feltartva -, tud-e kend olvasni?

- Olvasni? - válaszolt a megszólított - nem olvasok én a Herkó páternek sem.

- De tud kend olvasni mégis? - szólt Sóskuty közbevágva - csakhogy nem akar, de tud?

- Dehogy tudok, teins uram, nem vagyok én tót diák, öregapám sem tanult soha.

- Mit mondtam - szólt Kislaky diadalörömmel arcain -, s hát melyik lyukba tette kend golyóját?

- Hát az elsőbe - felelt a kortes, bundáját igazítva -, mint szolgabíró úr mondta. Éljen Bántornyi! - S ezzel a kortes az egész küldöttség nem kis zavarodására kiment.

- Ez az ember Bántornyi mellett jött szavazni, s Réty fiókjába tette szavazatát - szólt Kislaky megelégedéssel -, már kérdem, mehet-e ez tovább így?

- It is very extraordinary! - sóhajtott James úr, míg Slacsanek, haját simítva, megjegyzé, hogy rendkívüli esetek minden választási rendszer mellett jöhetnek elő.

- Rendkívüli esetek? Nézzük tehát - szólt a lelkesült Kislaky, ki mindig a titkos szavazás legnagyobb ellenségei közé tartozott. - Tud-e kend olvasni? - kérdé az elsőt.

- Nem.

- És kend?

- Én sem.

- És kend?

- Mint gyerek tanultam ugyan...

- És kend?

- Igen.

Mire Sáskay megjegyzé, hogy amint a teins úr maga láthatja, az olvasni nem tudók csakugyan parányi kisebbségben vannak; s James úr a kapuhoz ment, hogy mindenkit golyójának a második fiókba vetésére felszólítson.

Kislaky bosszankodott.

Sóskuty, ki e napon rendkívüli elnöki tehetségeket mutatott, hogy senkinek panaszra oka ne legyen, s a megye határozata mégis egész szigorúságában fenntartassék, a spanyolfal mögé két táblabírót állított: kik a két ellenkező párthoz tartozván, minden egyes szavazónak a fiókok felírásait megmagyarázzák, s ez után a Réty-járás szavazása minden zavar nélkül ismét tovább folyt.

Míg a kapu alatt a szavazatszedő küldöttségnél ezek történtek, addig Tengelyink, künn a kortesek között, homloka izzadtságában küzdött Bántornyi mellett, ki versenytársától nem messze, mióta a szavazás kezdődött, majdnem szünetlenül a levegőben táncoltatott, s barátait, atyjafiait százszor átkozá, kiknek hiúsága miatt jelen kellemetlen helyzetébe jutott. Bántornyi, ki egész életét nyugodt falusi lakában tölté, nem szokta meg a népszerűség meleg öleléseit, ő Rétyként nyájasan mosolygani, hordozóinak lankadó erejét biztató szavakkal vagy egy-egy jeles mondattal, melyek, mint Napóleon mondásai - egész serege által ismételtettek, föleleveníteni nem tudá; s e magyar triumfus, mely a régi rómaiakhoz legalább abban hasonlít, hogy a diadalmaskodó körül az ócsárlók serege sohasem hiányzik, talán egész életének egyik legkellemetlenebb pillanata volt. De pártok, mint ezt mindenki, ki életében hasonló helyzetben volt, igen jól tudja, nem emberekért támadnak, hanem ezek csak azért kapatnak föl, hogy a pártnak zászlói legyenek; s ha a zászló széttépetik, vagy egyszerűbben szólva, ha a körülhurcolt kijelöltnek mentéje rongyokra szakad, úgyhogy abból, mi ennyi viszontagság után megmaradt, bizonyossággal senki sem mondhatja, csakugyan mentét lát-e maga előtt? - a győzelmes párt, büszkén mutatva rongyos harcjelét, rivalgani fog örömében, mint a hajóssereg, ha nyájas szelek helyett vihar által hajtatott kikötőjébe, zajos őrömmel köszönti a partokat, bár a szegény hajó, melyet használt, tüsténti javításra szorulna is. S Bántornyi kérései, rimánkodásai, sőt rugdalódzása, mellyel leeresztéséért küzdött, csak oda vezettek, hogy erősebben tartassék.

Tengelyi az utósó időben, miután James úr "public dinner"-je, melyben nyolcszáz kortes részt vett, tudomására jött, nem kis mértékben neheztelt Bántornyiékra, kik, mint mondá, adott szavokat megszegve, midőn az ellenpárt nemtelen eszközeihez nyúltak, magokat minden magasabb gondolkozásúnak rokonszenvére érdemetlenné tevék: s ezért a jegyző erősen feltevé magában, hogy a választásban ily viszonyok alatt részt venni nem fog. De ki tehet róla! azon törvényt, melyet Solon athénei polgárainak adott, hogy pártok összeütközésénél senkinek sem szabad közönyösen maradni, maga a természet oltotta minden becsületes embernek szívébe; s midőn a jegyző a választás helyén megjelenve, a Réty-párt rivalgásait hallá, midőn Macskaházy kezeit dörzsölve azt mondta neki, hogy az akciák jól állnak, s midőn Nyúzó hat sz.-vilmosi által épp mellette vitetett el: becsületes Jónásunk nem tudott ellentállani, s a nemesség között szónokolva találjuk őt a megyeház előtt, több lelkesedéssel, mint bárkit Bántornyi hívei, vagy helyesebben mondva, Réty ellenei között. A jegyzőt ez alkalommal, mint sok más, politikával foglalkozó becsületes embert, csak ellenzés bírt arra, hogy ismét a párthoz szegődjék, melyet többé magáénak nem nevezhetett. Hogy a jegyző, ki atlétai vagy gimnasztikai műtételekkel, melyek tisztújításoknál, mint tudva van, a fő szerepet játsszák, magát ki nem tüntetheté, Rétynek oly veszélyes ellene nem lehetett, mint azok, kik őt már harmadszor hordozóival együtt földre rántották, az önként értetik. De Tengelyi ismeré e megyei igazgatás minden hibáit, s midőn közülük azokat számolá el, melyek által a nemesek szenvedtek, nemcsak a lelkészek, jegyzők, uradalmi tisztek s azon míveltebb középrendű nemesség közt, melyre mindig hatással bírt, hanem még a korteseknél is némi hatást idézett elő, ámbár szónoklatának nem csekély része veszett el a lárma között, s mit sok becsületes ember, ki tömegekhez szól, fájdalmasan tapasztal, éppen azon okok, melyeket legerősebbeknek tartott, hatottak legkevesebbé, s Réty hívei örömmel láták az alkalmatlan szónokot végre szavazás végett a kapun belépni, mely által hallgatóitól elválasztatott.

De ki írhatná le a bámulást, mellyel Tengelyi most a kapu alá lépve azon intézkedéseket látá, melyek Sóskuty tanácsára a titkos szavazás életbe léptetésére elfogadtattak.

- Kérem alássan méltóságodat - szólt Sóskutyhoz fordulva, miután a két táblabírót észrevevé, ki a szavazati láda mellett minden egyes választónak utasítást ada -, hogy engedheti e visszaélést, mely egyenesen a megye határozatával ellenkezik?

- Visszaélést? - kiáltott Sóskuty, bámultában feltátva száját - mily visszaélést, ha szabad kérdenem?

Tengelyi, kivel együtt Kislaky Kálmán, a sz.-vilmosi jegyző, egy tiszteletes s még nehány nemes lépett a kapu alá, a társasághoz fordulva kérdé:

- Vajon hát nem titkos szavazat határoztatott-e az utósó gyűlésen?

- És mert az határoztatott - felelé Sóskuty -, azért teljesítjük e parancsolatot. Vagy azt hiszi kegyelmed; ha nem volna az, ide ültünk volna a kapu alá, ide állítottuk volna e spanyolfalat, vagy nem végeztük volna már rég munkánkat? Titkos szavazás! De hát mi ez egyéb, mint titkos szavazás - szólt mindinkább nekimelegedve a báró -, nincs-e már reumatizmusom? És még azt merik mondani, hogy a megye parancsolatát nem teljesítjük.

- Ez nem maradhat így - szólt Tengelyi, folyvást növekedő indulattal, midőn látá, hogy ez ellenmondás között a szavazás régi módon tovább foly -, elmegyek a főispánhoz, s jelentést teszek, az egész választásnak újra kell kezdődni.

- Kövesse meg magát - kiáltott mérgesen Slacsanek -, nótárius uram! S ne higgye, hogy itt kupaktanácsa előtt áll; ha úgy tetszik, szavazzon, leckéket nem fogadunk el senkitől, főképp - tevé hozzá megvető tekintettel - ily falusi jegyzőtől nem.

- Akár fogadnak el, akár nem - szólt Kálmán, ki Tengelyit mindig szerette, s Slacsanek durvasága miatt türelmét veszté -, Tengelyi úrnak igaza van, két tanú előtt nincs titkos szavazás.

- Magam is azt hivém - vágott közbe az öreg Bálint, kiben midőn pártolókra talált, kételyei újra föltámadtak -, de a bölcs többség.

- Kérem alássan.

- Rogo humillime.

- Hadd szóljak én.

- Mindjárt megmagyarázom - kiáltának Slacsanek, Sóskuty és még egy táblabíró egyszerre, míg az elnök mindent átható hangjával a többieket legyőzheté.

- Kérem, édes öcsémuram, mint édesatyja igen bölcsen megjegyzé, az egész szavazási módot a küldöttség bölcs többsége határozá el, s így hibáról szó sem lehet. De ha nem volna is így, vajon hát nem kell-e Magyarországban mindenhez testimonium legale, két bírói személy, hogy a történtekről tanúságot adhasson? No lássa, barátom az a két teins úr ott benn a szekrény mellett tanúságot fog tenni, hogy a nemesség titkosan szavazott, absque ira et studio, egészen függetlenül.

Kálmán nevetett, Tengelyi anélkül, hogy magát a zaj között érthetővé tehetné, a határozatok szentségéről szólt, s a szavazás félbehagyatott, míg végre Nyúzó, kivel épp Macskaházy nehány szót váltott, haragos arccal előlépve, azon méltósággal, melyet anélkül, hogy egyet köpne, senki elérni nem tud, Tengelyit menteprémjénél fogva e szavakkal: "takarodjék kend haza, nemtelennek itt szava nincs", a kapu felé tolá.

Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr találtatik: az egész megye csudálkozott; a táblabírósereget bámulás lepte meg az utósó törvényszéknél is, midőn egy földesúr harmincéves perében halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy az alperes taval meghalt: de így Porváron nem csudálkoztak még akkor sem, midőn Karvaly a győri ütközet hírét negyven mérföldnyiről másodnap meghozá. Sóskuty összecsapta kezeit, Sáskay sóhajtva ég felé tekintett, Slacsanek megvető tekintetet vete az egész társaságra, maga az öreg Kislaky, ki Tengelyit egyébiránt leginkább sajnálta, csak "ki hitte volna ezt!" sóhajtá magában.

Tengelyi, haragtól lángoló arcokkal állt a többiek közt, megindulása nem engedé, hogy csak egy szót szóljon.

Nyúzó ez egész jelenet alatt diadalérzettel tekinte körül, s a büszke jegyző megaláztatását talán még inkább élvezé Macskaházynál, ki sopánkodásaival alig titkolhatá szíve megelégedését.

- Igen - szólt a főbíró a küldöttséghez fordulva -, bármint bámulják a teins urak, ez az ember nem nemes, s midőn azt kötelességem szerint bejelentem, egyszersmind kérem az egész nemesség nevében, hogy szavazástól tiltassék el.

Az udvarból, hol mindazok, kik szavazatukat már beadva összegyűltek, a lármára mindig többen sereglettek a küldöttség körül. A bejárás fulladásig tömve volt.

Tengelyi lassanként visszanyeré nyugalmát. - És ki fogja nekem bebizonyítani, hogy nemtelen vagyok? - szólt méltósággal.

- Onus probandi semper privato incumbit - válaszolt kis szürke szemeivel pislogva a főügyész, ki vastag hasával alig juthatott az asztalhoz.

- Igazság! - kiáltott Sóskuty - incumbit privato, azaz uraságodé megmutatni nemességét. A nemességet meg lehet mutatni - itt elakadván, a főügyész által váltatott föl.

- Van-e az úrnak királyi adománylevele, armalisa, vannak-e autentikus transumtumai, vagy csak statutoriái "cum nos" záradékkal, vagy legalább, mint azt Werbőczi I. rész 6. címében kívánja, a quartalitium fízetésérőli bizonyítványai?

- Kérem önt - szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi kérdésre, mely, mint sok kérdés a világon, nem azért tétetett, hogy reá felelet adassék -, senki Magyarországban jobban nem tudná nemességét bebizonyítni, de...

- Hát csak tessék - szakítá félbe a főügyész -, talán majd hatvanéves úzust fogjuk bebizonyítani; de ne feledje el uraságod, hogy ehhez is irományok szükségesek. A geneológia bizonyíttatik autentikus osztály- vagy keresztlevelekkel, hitelesített tanúbizonyságokkal, csak tessék Tengelyi uramnak.

- Irományaim házamnál vannak.

- Méltóztassék elhozni. Ugye, méltóságos báró úr, mihelyt Tengelyi úr irományait elhozza, mindjárt szavazhat? - S erre a főügyész nevetett.

- Igen, csak az irományokat méltóztassék elhozni - kiáltott Sóskuty biztatva.

- De hisz mindig nemesi kiváltságokkal éltem, nemesi pénztárakba fizettem.

- Fraus et dolus nemini opitulator - vágott közbe Sáskay - miért nem hirdettette ki, Tengelyi uram, nemességét a megyében?

- De mikor nemességemen nem kételkedett senki - vága közbe haragjában reszketve a jegyző -, mikor szolgabírónak jeleltettem, esküdtnek neveztettem ki.

- A nemesség publikációja mindig jó - szólt oktatva a főügyész, hihetőképp tudva, mi hasznos, ha ily esetekben az ügyészi hivataltól vélemény kívántatik -, lássa ön, ha azt teszi, most nincs baja. Egyébiránt, hogy kandidáltatott, sőt nemesi hivatalra kineveztetett, mit sem bizonyít; hány hasonló eset van ott, hol a főügyészek nem vigyáznak, hogy a nemesség az adózók terhére törvényellenesen ne szaporíttassék.

James nem nyomhatá el az érzelmeket, melyeket ez utósó szavak szívében gerjesztének.

- Ej, be nemes teremtés a tekintetes úr! ha az adózónak mindig ily védője találkoznék!

- De időnket nem veszthetjük - szólt Sóskuty türelmetlenül -, folytassuk a szavazást, s Tengelyi uram menjen haza irományaiért.

- Én szavazni akarok - szólt Tengelyi nyugodt méltósággal -, nemesembert puszta előadásra nem lehet jogától megfosztani, s nemességi pernél, míg a per tart, mindenki előbbi állapotában marad.

- Tengelyi úrnak igaza van - szóla közbe egy fiatal ügyvéd, azon kevesek egyike, kik az egész jelenet alatt a jegyzőnek pártját fogták -, a királyi rezolúció...

- De 21. Julii 1785 - szólt a főügyész, fejét hajtogatva.

- Azt parancsolja - folytatá a másik -, hogy mindenki míg nemesítő pere lefolyt, előbbi állapotában maradjon.

- Azaz paraszt állapotában, mint jegyző uram, míg irományait elő nem hozza - válaszolt Slacsanek.

- Mindig nemesnek tartattam. Szóljon ön - mondá Macskaházyhoz fordulva, ki azalatt szinte az asztalhoz közelített -, majdnem harminc éve ismerjük egymást.

- Csak annyit mondhatok - válaszolt a megszólított, kezeit dörzsölve -, hogy a tekintetes alispán úr jegyző úrral mindig mint nemesemberrel bánt; egyébiránt a teins úr, mint tudva van, igenis kegyes úri ember, kinek jóságát bizony sokan hálátlansággal fizetik. Tengelyi úr irományait sohasem láttam, csak azt tudom, hogy nemessége a megyében kihirdetve nincs, másunnan jött, s vannak esetek...

- Üssétek le! Ki a paraszttal! - ordított a tömeg, s Karvaly, kinek szava a többiek közül kihangzott, előre tolakodva Tengelyi ruhájához kapott. - Ide, aki életét szereti! - kiáltott most Kálmán, ki az egész jelenet alatt egyiktől a másikhoz fordulva Tengelyinek pártolókat keresett. - Tengelyi úr barátom: ki egy ujjal nyúl hozzá, halál fia, ha tizenhat élettel teremtette is az isten.

Karvaly ijedten visszavonult, az öreg Kislaky, fia mellé sietve, a Rétyekhezi viszonyára emlékezteté. Báró Sóskuty nagy méltósággal inté, mily helyen van, s a főügyész, torkát köszörülve, akciókról beszélt.

De Kálmán nem tartozott azon egyediségek közé, kiket, ha vérök felforrt, ildomos tanácsokkal vezetni lehetne; víg, sőt könnyelmű a mindennapi életben, ez ifjú keblében volt valami, mi őt a mindennapi emberek sorából kiemelé; s ki őt e pillanatban látá, amint lángoló arcokkal annyi ellenség között az öreg jegyzőt védelmezé, ki szavának meghatástól rezgő hangjait hallá: érzé, hogy azon emberek egyike előtt áll, kik mint némely aranyaknák, annál gazdagabbak, minél mélyebben juthatunk belsejökbe. Maga az öreg Kislaky nem tudta volna megmondani, nem öröm facsarta-e a könnyeket, melyek szemeibe tolultak, midőn fiát ekképp hallá beszélni: - Mit nekem viszonyok! bánom is én; ha méltatlanságot látok, minő ez, csak egy viszonyt ismerek, mely minden becsületes emberek közt létezik, s nekik kötelességül teszi nem engedni, hogy egy közülök gaz fontorkodások által elnyomassék.

- De domine spectabilis, kérem alásan, a megyeháznál vagyunk - szólt szemeit ég felé emelve Sáskay.

- Isten engem, az ember elfeledhetné, hogy ott van - szólt növekedő haraggal Kálmán -, e ház a közcsend s bátorság fenntartására épült, a becsületes ember leütéssel fenyegettetik benne; itt minden polgár igazságot vár, s nem talál mást, mint mely a közmondás szerint a borban találtatik; itt bírákat keresünk s fütykösöket találunk; bizony latrok barlangjában gondolhatná magát az ember, ha itt körültekint.

- Micsoda! a fütykösök ellen szól!? - riada föl egy nemeshadnagy - szidja a nemességét. Akció! - Az egész tömeg akciót ordított, míg Tengelyi, ki soha életében magát inkább meghatva talán nem érzé még, mint Kálmán váratlan viselete által, félni kezde, miszerint nemes indulatától elragadtatva magának árthat, s azon kérést intézé hozzá, hogy őt a megyeházból kivezetve, valami alkalmatosságot szerezzen, melyen írásaiért Tiszarétre mehessen.

- Akciót? Jól van, nemes uraimék - szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez fordulva -, csak akciózzanak meg, hogy a perbeli irományokból legalább megmutathassuk, miként Taksony megyében elég, ha ily ember, minő ez - s itt mondhatlan megvetés kifejezésével Nyúzóra mutatott -, becsületes emberről valamit mond, hogy az azonnal minden jogaitól megfosztassék. - S ujjáról lerántva pecsétgyűrűjét, az asztalra veté, és Tengelyit kezénél fogva kivezeté.

- Menjünk, barátom, lovaim két óra alatt Tiszarétre kapnak, magam hajtok, estig az írásokkal itt leszünk.

A jelen volt nemesek zúgtak, s Slacsanek, Kálmán apjához fordulva, félig halkan mondá: - Ha Kálmán úrfi szolgabíró nem lesz, minket a teins úr nem vádolhat. - Mire az öreg nagyot sóhajtott, s a titkos szavazás, noha a spanyolfalak rég felforgattattak, tovább folytattatott.

 

16

A jegyző házánál az utolsó történetek óta szomorúság s aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan veszélyes, s az ifjú hamar magához térve, önkívánatára még azon éjjel a kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult, majdnem szünet nélkül reszketett és sírt; főképp pedig az, hogy Ákost férje tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve, mint az kétségen kívül előadatni fog, leányának jóhírét megronthatja: a jámbor asszony szívét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek ide s tova futkostak, Liptákné alig bírá elutasítani a kérdezősködőknek nagy seregét, kik kíváncsiságukkal a már létező zavart még inkább nevelék, s ki e házat huszonnégy óra előtt látá, s most méltán elszomorodhatott emberi végzetünkön, mely a véletlennek nemcsak azon szerencse felett, melyet a külvilág kincseiben keresünk, de még afelett is, melyet csak szívünk nyújt, ennyi hatalmat ád.

A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett, s délfelé kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki mióta a szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyőződése, hogy isten a jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága óta férje jöttét először várá remegve, legalább némiképp megnyugodott.

- Alszik - szólt Erzsébet, midőn a mellékszobából kilépve, az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett olvasott -, szegény alszik. Oh, istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát! Mily víg, mily piros máskor! - És az anya szemeibe könnyek nyomultak.

- Mikorra Tengelyi hazajön - szólt a lelkész megnyugtatólag, könyvét bezárva -, Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül valaki hírt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy jókedvből elmennének, s így barátom a tisztújítás vége előtt alig jő haza, addig pedig bízzunk istenben, Vilma kiépül.

- Oh, én örökre szerencsétlen vagyok!

- Nyugtassa meg magát, Erzsébet asszonyom - szólt, kezét a nő karjára téve Vándory -, hála istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint írásokat vittek el, s azok visszakerülhetnek.

- Igen, de a bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam viseltetett; ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét, becsülését, azon egész boldogságot, melyet bírtam s melyet elvesztettem. Kérlek, ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom nyugodalma, becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem, hogy kívánatát teljesíteni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam szavát! - És Erzsébet zokogott fájdalmában.

- Baj, nagy baj! - mondá vigasztalva a másik - de Tengelyi jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S ami leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja, talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.

- Oh, a Rétyek! - viszonzá Erzsébet sírva.

- A Rétyek? Erzsébet asszonyom őket rosszabbaknak képzeli, mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szívű, s az asszony - - van-e asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.

- S ha meggondolom - szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserű kifejezéssel -, hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét legnagyobb nyomorúságában fölvettük.

- Ki tudja, ő volt-e? - mondá a lelkész komolyan - nem kell mindjárt ítélni.

- Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött, elbeszélte, hogy éjjel hazafelé ballagva, midőn kapunkat nyitva látá, tudván, hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított, s bejött. Férjem szobaajtaját szinte tárva találta, odament megtudni, ha az úr hazajött-e? E pillanatban Violától, ki zsákmányával épp az ajtón kijött, földre teríttetett. A kovács, ki a gyilkost űzőbe vette, esküszik, hogy az Cifránál, Viola egyik cimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este a faluban, sőt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétől még most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti, ha akarja.

- A zsidó hazudik! - szólt egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá, ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva Erzsébet végszavait hallá.

- Viola a nemzetes asszony házában sohasem rabolt, s nem fog rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.

Erős meggyőződés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások felállításával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább nehány hívet ne talált volna; ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet isten azoknak, kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.

- Legyen áldva az úr neve, hogy úgy van - szólt Vándory, ki mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mint egy személyes veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre tettek.

- Úgy van; úgy, higgye el a tiszteletes úr - szólt Zsuzsi, s szavának mély s mégis nőileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál. - Viola szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétől elűzték, kergetik, üldözik helyről helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szívét szakíthatják ki testéből, de háládatlanságot nem fognak benne találni.

- Szép tőled, Zsuzsi - mondá Erzsébet meghatva -, hogy férjedet védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden férjedre mutat, és Viola, nem akarlak sérteni, jó asszony, mit tehetsz te róla, de férjed mégiscsak zsivány.

Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arcain e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory nehány vigasztaló szóval biztatá a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely mellett azok ültek.

- Igen, igen, Viola zsivány - szólt végre keserűen, s összevont homlokának redői s a pirosság, mely arcain átfutott, mutaták meghatását -; hagyja el, tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem zsivány, én lator felesége vagyok, hisz az egész falu, egész megye tudja, fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a végítélet napja eljő, s isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai, mint szent írásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett, s mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért lett zsivánnyá, hanem azoktól, kik őt reá kényszerítették, kik őt üldözték, mielőtt vétkezett. Isten örökké igazságos, előtte nincs különbség szegények s gazdagok között, ő látja a szíveket, s Viola meg fog állhatni előtte.

E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendővel fején s kis bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midőn magát köszöntve meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét, s így szólt: - Igazad van, leányom, bízzál istenben, s el nem hágy. - A többiek meghatva hallgatának.

- Igen, igen, bízzam istenemben - szólt Violáné, midőn a belépőt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve -, kend, nénémasszony, százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem bíznék istenében; de higgyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket, ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné azt hiszik rólunk, hogy legnagyobb jóltevőink iránt júdássá válhatunk: akkor, néném, elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek istene sincs e világon.

- Ne beszélj ilyeneket, Zsuzsi - szólt Liptákné komolyan - írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tűlyukon, mint gazdag mennyeknek országába. Nekünk, szegényeknek nincs miért kételkedni az úr kegyelmén, hisz isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevőd s a legjobb ember ha károsodott, igazságtalan; maga férjem, isten nyugossza békében, egyszer, midőn tehenünket elhajtották, Peti cigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban keresztedet, mint üdvezítőnk.

- Igen, de ő isten fia volt - szólt Zsuzsi sóhajtván -, én gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény árva leány voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához, talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon. Így, isten áldja meg érte, felnőttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb leány, mint én. Édesanyám midőn szült, meghalt, de nénémasszonynál sohasem jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.

Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben könnyek ragyogtak.

- Igen, én víg voltam - szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi -, azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltől estig áldottam istenemet ennyi szerencseért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot bírni e világon. Eleinte nem is gondoltam, hogy oly ember, mint ő, engem szeretni tudna. Viola gazdag volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az egész faluban, marhája címeres, és én, szegény árva leány létemre miként hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezőn aratásnál voltam, s ő négy ökrével, ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál ő merített vizet vedrembe, vagy néha lakodalmakon szép rozmarint is hozott s velem táncolt: gondolám magamban, Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem jutott eszembe, s imádkoztam, hogy isten őrizzen meg ily kevély gondolatoktól. De midőn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet, s ő derekamon fogva magához szorított, és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ, s hivém, hogy az angyalok irigylik szerencsémet.

- Szegény asszony - szólt Erzsébet, szemeit törülve.

- Oh, akkor nem voltam az - folytatá lángoló arcokkal emez. - Akkor az egész világ egy nagy lakodalomnak látszott, szívemet öröm szorongatta, sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp volt a tenger boldogsághoz képest, melyet később férjem házánál találtam. Mikor első gyermekünk született, s a kis Pista javára gazdálkodhattunk, isten áldása volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres maggal fizetett. Ej, hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem minden nap az előbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakodalmomra, oly szerencsésnek érzém magamat.

Violáné mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog idők emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon időről időre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem bírna annyi lélegzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekképp folytatá: - Igen, s lássák, hogy mindennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban, mi nem bántottunk senkit a világon. Férjem megfizette porcióját, leszolgálta ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól bírta magát, de csak paraszt volt, és az urak között haragosai támadtak. A fiskális, isten verje meg - szólt Zsuzsi, s keze ököllé szorult össze -, gyűlölte férjemet, mert valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetőségöknél többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig őt választák szószólónak; és a főbíró bosszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes asszony létemre kiűztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiskális s főbíró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek ártatlansága haragjuk ellen nem használ. Most őszkor két éve, hogy kisleányom született, reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor küldött a fiskális, bizonyosan, mert helyzetünket a bábától megtudta, házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment, s megmondta a hajdúnak, hogy ma nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendőn át, mint senki a telkes gazdák közül, de hogy mégis szívesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de félóra múlva a hajdú megint visszajött, s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól nem mentheti fel magát, s hogy jőni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb lova. Viola bosszankodott, de midőn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem szívesen bízta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a vajúdások kezdődtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza, s mondá, hogy Viola jőjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta fájdalmimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek, elég ha lovait odaadta, ő maga nem megy el tőlem a király fiának sem. Mire a hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék másképp, de hogy mégis jobb lesz elmennie, mert a szolgabíró az udvaron van s megesküdött: ha jószántából nem jő, erőszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem maga is indulatos s néha fejes ember volt, megbosszankodott, s azt üzené a szolgabírónak: az idei forspontját leszolgálta, s hogy ő ma nem megy istenének sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a főbíró pandúrjaival jött házunkhoz, s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon kívül feküdtem, kötözve a kastélyba cipelteté.

- Úgy van - szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a történetet, noha a jelenlevők azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami nyomja szívünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva hallgatott -, egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték, én utána mentem. Szörnyű volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre vetette magát, a hóhérok úgy cipelték, mint a marhát, az embernek hajszála borzadott. Az egész falu szomorúan követte őket, de nem volt, ki segíteni merne, s csak úgy magunkban sírtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-főbe verik. A szolgabíró káromkodva s fenyegetődzve ment a többiek előtt, hogy Viola majd meg fog lakolni makacsságáért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem, s velök mentem egész az udvarig, mintha előre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig értünk oda, a főbíró kérdé a hajdútól valamennyiünk előtt: elment-e Viola házához? és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hívatott? és Viola miket felelt? S mit tudom én, hány kérdést. "No várj - szólt végre derest hozatva -, meglátjuk, nem jössz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én neked káromkodni, majd adok mondani, hogy istenednek, hogy a teins vármegyének sem mégy, parancsolatára. Húzzátok le!" Viola ott állt a pandúrok között; ha száz esztendeig élek, sem fogom feledni a képet, mellyel az udvaron állt. Feje két helyen fokossal beszakasztva, arca véresen, ajkai, melyeket összeszorított, csupa méregtől szinte kéken. Kötözött kezei az udvarban föloldattak, most kiragadva magát a hajdúk kezéből, mint oroszlán ugrott előre, "akinek lelke van, kiáltott, ne jőjön közel". Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva, lelkére esküdött: ha nem húzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind nekirohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel, épp mielőtt az udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga körül vág, s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra ült, s ki a sz.-vilmosi erdőségbe, mint Kain, kit isten átka üldöz. Az ispán meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.

- S azóta Viola zsivány - szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegőt székre ülteté, s Vándory sóhajtva ég felé tekintett.

Az egyszerű történet, melynek teljes igazságát Vándory s Tengelyiné éppoly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan fájdalom, mely a szerencsétlen asszony arcain látható vala, mélyen hatottak a jelenlevőkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit szorítva őt nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az ünnepélyes csendet, mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a ravatalt; ki találna erőt beszédre, ha egy kihalt emberi boldogság sokkal szomorítóbb képe előtt áll? Végre Violáné felkelt, s halvány arcainak kifejezése nyugodtabb, hangja erősebb vala, midőn az asztalhoz lépve így szólt: - Most isten áldja meg nótáriusné asszonyomat mindazokért, miket rajtam s szegény gyermekimen tett. Én elmegyek, felkeresem Violát, s ha a rablott dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog károsodni.

- Hová gondolsz? így nem ereszthetlek - szólt Erzsébet felkelve.

- Ne féljen, nemzetes asszony - vágott közbe Violáné, keserű mosollyal arcain -, nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s lássa, ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat mégsem hagyom el.

- Nem úgy volt értve, Zsuzsi - mondá érzékeny hangon Tengelyiné, a távozónak kezét nyújtva -, de még beteg vagy, s ha e hideg őszi napon künn jársz, bajod lehet.

- Köszönöm - szólt emez meghatva -, de most megint jól érzem magamat, csak a mezőre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok. Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene vallanak; hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a szobában találták, minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az, mivel őt vádolják, mégis lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban, ha tovább itt maradnék, s mindazon szörnyűségeket hallanám, miket férjemről beszélnek. Isten áldja meg nótáriusné asszonyomat. - S Violáné megfordult s Liptáknétól követve az ajtó felé ment.

- Szegény asszony - sóhajtott Erzsébet szomorúan utána nézve, mintegy akaratlanul -, ez is jobb sorsot érdemelt a világon.

- Jobb sorsot? - mondá Violáné lelkesedéssel, midőn e szavakat hallva az ajtónál megfordult -, higgye el a nemzetes asszony, ha ma még egyszer születném s előre látnám mindazt, mit mint Viola felesége szenvedek, mégsem mennék máshoz. Felakaszthatják, és én az akasztófa alatt ülve mégis áldani fogom istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. - S ezzel elment.

- Esküdni mernék - mondá végre Vándory felkelve s az ablakhoz menve, mely mellett most éppen Zsuzsi Liptáknéval elment -, Viola ártatlan. Ember, kit neje nyolcévi házasság után így tud szeretni, nem lehet alávaló.

- Ki tudja! - válaszolt Erzsébet sóhajtva - az asszonyi szív oly különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erősebben tartják vissza sokszor, mintha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midőn látja, hogy ily lénynek ily sors jutott a világon.

- Kétkedni az isteni gondviselésen - szólt lelkesülve Vándory -, de hát nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tőlünk búcsút vett? Őt nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor épp a legnemesebb vállakra rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e ő, mindemellett? Azon szeretet, mely egész keblét tölti, mely szívének minden dobbanásában felszólal, mely életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belső megelégedést keblének, mint ha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, melyek egyes gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem érdemli e ragaszkodást, talán e jámbor teremtés csalódik, de vajon maga az, hogy a jó annyiszor csalódhatik, hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen szobra előtt, úgy az érdemetlen mellett, kit szíve körül fogott, mindazon magasztos érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túl emelik, nem teszi-e épp ez boldogságát? Nem teszi-e ez, hogy az élet jó s rossz óráit felszámítva azon meggyőződéshez jutunk, miként a mérleg végre mégsem a jók ellen fordul. Oh, higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett, nincs miért sajnálnunk!

A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyző, ki mindjárt a botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk, Kálmánnal elindult, az úton Icik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen - s tőle hallotta meg a történteket. Az utasok e pillanattól, ameddig a töltés tartott, azaz Réty kastélyáig - repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésről Kálmán tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal, főképp melyek falukon vezetnek át, őszkor megküzdjön, s midőn a jegyző házához közelgve a fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s Tengelyi leszálltak, s emez megköszönve Kislaky szívességét, gyalog sietett hazafelé.

- Igaz-e, hogy kiraboltattunk? - szólt a belépő, szemeit a szobában körüljártatva.

- Csak ládádat rabolták ki - válaszolt remegve Erzsébet -, a többi...

- Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?

- Hihetőképp még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.

Tengelyi, ledobva bundáját, a ládához sietett, visszaveté tetejét, s midőn mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma nyugtalanságban álltak mellette, arcának kifejezéséből mérve vesztesége nagyságát. Végre a jegyző felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé be halvány arcait. - Oda vagyok! - szólt feszült kebellel - irományaim elveszve, rajtam nem segít senki. - Erzsébet s Vándory mindent elmondva, ami, mint hivék, bánatát vigasztalhatá, ő szótlan fájdalmában nem válaszolt, s csak abból, hogy fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett észrevenni, hogy beszédöket hallja.

- Jól van, jól - szólt végre felkelve -, csak az irományok vesztek el, ugye? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó küszöbén, nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne bámulj úgy! Nemtelenek mi, s gyermekeink parasztok! oly valami, mit megvetnek, lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok, minők itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt születtek, s hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s mégsem honosok, mert hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.

Tengelyi fölkelt, s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában, a többiek bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyző szakítá meg, ki Vándory előtt megállva röviden elmondá, mik Porváron történtek. - Most - tevé hozzá keserűen - tudsz mindent. Nemességem bizonyítása kívántatik. Más megyéből szakadtam ide, apám, mint lelkész, nemességével sosem gondolt, jogaim kétségbe nem vétettek, s azért nem tartám szükségesnek, hogy nemességemet itt a megyében kihirdettessem, s íme, az irományok, melyekkel azt tehettem, elrabolva. Szegény fiam!

És a jegyző ismét székére veté magát, s kezeivel takará el szemeit.

- Jónás - szólt Vándory, barátja vállára téve kezét -, tudod, veszteség ért engem is; mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra, melyek e világon talán leginkább szívemen fekszenek, te nem tudod - de bízzunk istenben!

- Van-e gyermeked? - mondá, szemeit Vándoryra függesztve emez - veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?

- Én értem egész fájdalmadat. Hidd el - tevé kezét szorítva hozzá -, ha a sors ezen csapása valóban érne, s nemességedtől megfosztatnál, senki nem osztaná inkább bánatodat, mellyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de le kell-e mondani mindjárt minden reményről? Nem lehetséges, sőt nem valószínű-e, hogy az irományok, melyek a rablónak hasznára nem lehetnek, egy vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék is, nem bizonyíthatod-e be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te, mind apád nemesi kiváltságokkal éltek? A királyi kegyelem, száz más mód, mely által nemességedet visszaszerezheted.

- A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzőnek!

- S miért nem? - szólt lelkesülve Vándory - ha irományaidat nem találjuk, fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom egész történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most nemességétől szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek isten annyi hatalmat adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha szerencsétlenségedet hallja.

- Miért nem élünk álmaid világában - mondá Tengelyi szomorúan -, a világ nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész, a trón előtt, hogy egy falusi jegyzőnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog vagy, hogy eddig élhetél, s az élet tarka meséjéből mégsem vontad ki az egy szomorú oktatást, melyet benne találhatunk.

- Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? - szólt nyájas hangon a lelkész - azt hiszed, szegény prédikátor létemre nem merek a király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni előtte; a kérés, melyet tesz, mintegy ajándék, melyet nyújt. A király oly magasan áll, hogy a falusi lelkész előtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik által különben lenézetett.

- Barátom - szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székéről -, az optimizmus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen eset, hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanazon uraktól koholtatott, kiktől most számomra pártolást vársz. Vagy talán az, hogy nemességem egész életemen át soha kétségbe nem vétetett azon pillanatig, melyben irományaim elraboltatnak, s magamat többé védelmezni nem tudom, csak véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa elleneim neveztettek? Hogy soha, ma reggelig, mikor ez urak megraboltatásomról cimboráik által már tudósítva voltak, senki által nem emlékeztettem, miként nemességem még a megyében kihirdetve nincs, s bizonyítására készülnöm kell? mindez csak vak eset, puszta véletlen? Oh, csak láttad volna Macskaházyt, midőn ott a küldöttségi asztal mellett állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmé arcain, nem szólnál így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja. Viola csak vak eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözőknek egyike lenni nem akartam, el kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.

- Az istenért, Jónásom, ne beszélj így - szóla Erzsébet férje kezét megragadva -, szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak. Emlékezzél vissza a múltra, mennyi bajon vergődtünk át, mennyiszer estünk majd kétségbe, és...

Tengelyi arcain leírhatlan fájdalom vonula át, megszorítá neje kezét, mely még az övében pihent, s fojtott, remegő hangon kérdé, mi történt leányával.

Erzsébet elhalványult, s hallgatott.

- Erzsébet! - kérdé még egyszer, reá meresztve szemei a jegyző - mi történt leányommal?

Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arcának szörnyű kifejezésén, ismét hallgatott, s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a történteket elmondhassa.

- Hát igaz? - szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi - leányom megbecstelenítve!

Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát enyhítheté, egymás után elősorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár szerelmét, hogy becstelenítésről szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az asztalhoz támaszkodva, s reszkető ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet vigasztalhatá.

- Igen, igen - szólt végre keserűen mosolyogva -, minden rendben van, a dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni nemességemet s leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe, és a felség mindent visszaad mindent! Oh, ha hely volna a világon, hol asszony jó hírét visszanyerheti!

Vándory ismét nehány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok sincs, miért Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos becsületes szándékkal jött a házhoz.

- De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? - vága közbe Tengelyi, mindinkább elkeseredve. - Ha valaki hallja, hogy titkon Porvárról ellovagolva, lovát künn, kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként házamba lopódzott, hová világos kívánatom következtében jőnie nem volt szabad, hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes szándékait?

- A jövő legjobban meg fogja mutatni - szólt Vándory nyugodtan -, ha Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? - Erzsébet halkan ismétlé e szavakat.

- Ha Rétyné lesz, ugye, asszony? - szólt haraggal Erzsébethez fordulva Tengelyi - s te kívánod ezt, te talán, midőn az egész történt, magadban áldád istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S tudod-e, hogy lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni fogja emlékedet, mert hiúságodnak élve, boldogságát áldoztad fel? Leányom, Rétyné! mert megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése; megvetéssel fogadva a házban, melybe lép, gyűlölettel a családtól, mely őt körébe nem veszi, hanem tűri, kiragadva természetes helyzetéből, szolgáló, kit férje kegyelemből fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely alatt őt az oltárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai között talált. Te nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.

Erzsébet sírt.

- Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony - szólt Tengelyi szenvedéllyel -, nincs könny e világon, mely bűnödet lemossa. Volt-e jobb, szeretőbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belőle? Éltem büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték, megfeledkeztem múltamról, szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha körüljárva köztök minden szó csak leányom magasztalásaiban hangzott; és most! ha majd pirulnom, ha szememet mint gonosztevőnek lesütnöm kell, midőn Vilmám említtetik...

- Az istenért, légy irgalmas - szólt a székhez támaszkodva Erzsébet -, ha szeretsz, ha valaha szerettél.

- Ha szerettelek? A mindenható isten tudja, miként szerettelek; házasságunk első napjától volt-e egy keserű szó, melyet ajkaimról hallottál, volt-e kívánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet előtted titkoltam? S mit tevél te ennyi szeretet után? Ismerted nézeteimet, kértelek, hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megígérted, s a pillanatban, mikor ez ígéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy megcsalhass. Ákos előre tudta a napot, melyen parancsomat megszegi, megtanítád lányodat, miként csalja apját, s míg én bizodalmasan elmenék, s távol házamtól örültem a pillanatnak, melyben ismét azon egyedüli lények körébe léphetek, kikbe e földön bízhatom, addig ti vártátok vendégtöket, nem kívánva mást, mint hogy valamiképp idő előtt haza ne jőjek. Ez a mód, mellyel szerelmemet viszonoztad.

- Isten látja lelkemet, Jónás, ezt nem érdemeltem tőled.

Tengelyi szemeiben vad tűz lángolt. - Ne szólj hozzám - kiáltott magánkívül -, menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam...

Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja meg nyílt, s Vilma, ki sebes léptekkel kijött, apja lábaihoz borulva kérő hangon kiálta: - Apám!

Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában meg támadva, apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig bízott, csalatva látá: eddigi boldogsága romjai felett nem győzheté le érzelmeit, s indulatja határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett. Vilma nyájas hangja szenvedélyeiknek más irányt adott, Az átokra emelt kéz nyájasan ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó elakadt a szelíd gyermek előtt, ki térdeit átkarolva kérő tekintetet vetett a szerencsétlen apára.

- Megbocsátasz-e Vilmádnak? - szólt gyönge hangon a leány.

- Jer szívemhez - szólt felemelve gyermekét Tengelyi. - S apa s leány sírva feküdtek egymás karjaiban.

 

17

Ákos sebe, mint olvasóim tudják, nem volt veszedelmes. A lövés, mely bal karján átment, a csontot sértetlenül hagyá, s az ifjú szinte szégyenlé, hogy, mint mondá, ily kicsiség miatt csak percig is eszméletét veszthette. A seborvos azonban, ki hamarjában Sz.-Vilmosról hívatott, s még inkább Vándory - mert az első, minden diplomája mellett alig talált volna engedelmességet - a sebláz miatt, melynek jönni kelle, a beteget ágyba fekteté. S itt találjuk őt most, elég rosszkedvűen vánkosai között, míg barátja, Kálmán, szivarral kezében, ágya mellett ül, s öreg huszárja, János, a sérült kezet időről időre hideg borogatással takargatja. A szoba, hol a barátokat találjuk, tág s kényelmes. Az asztalokon újságok s könyvek, a falakon nehány híres magyar férfiú s éppannyi még híresebb angol ménnek képe; a két ablak között zöld posztóval bevont falon fegyverek, lovagló s kocsis ostorok, melyek között egypár rókafark s odaszegzett nyúlfül arra int, hogy mind e vadászkészület nemcsak díszítménynek akasztatott oda; azonkívül pipa, mennyi kell, dohány s szivarok mindenfelől, egypár szép, női kezek által készült sipka, mely a szekrényen díszlik, szóval minden arra emlékeztet, hogy úrfi szobában vagyunk, nem is említve a karszékeket, melyek, mint tudva van, a magyar falusi lakokban eddig majdnem kizárólag csak a fiatalúr szobájában találhatók; azért-e, mert fiatal ivadékunk ülő foglalatosságokat nem kedvelvén, a szülék célszerűnek tartják, hogy gyermekeiket az üléshez jó székek által csábítsák, vagy azért, mert idősbjeink érezve, miként hazájuk iránti tartozásukat csak ülés által szolgálják le, hogy érdemök nagyobb legyen, e kötelességöket a lehetőségig nehéz módon akarják teljesíteni, oly székekre ereszkedve, melyeknek mindegyike valóságos kínzó eszköz, vagy végre talán mert elfajultunk, s az ivadék, mely megelőzött, legalább székei után ítélve, tízszer keményebb volt - mindennek megítélése nem engem illet, azonban tény, hogy az egész Réty-kastélyban nem volt szék, melyet Ákoséihoz hasonlítani lehet, s hogy éppen arról, melyen most Kálmán helyet foglalt, Kenyházy esküdt egyszer délután fölkelni sem tudott, mit a jelenvoltak a szék jóságának tulajdonítottak.

Azonban mind e kényelem, melyet a kandallóban égő tűz még nevelt, az ifjak kedvét nem derítheté föl. Mióta Ákos s Kálmán Porváron egymástól elváltak, oly sok történt! Ákos lelkét, miután boldogsága közepette oly váratlan baj érte, komor sejdítések tölték el. Kálmán, ki azon meleg részvét által, mellyel Tengelyi mellett föllépett, Rétyéket újra megsértette, noha tettét nem bánta meg, benne új akadályt látott, mely közte s Etelka között emelkedik, s az ifjak, miután egymásnak történeteiket elmondák, gondolataikba merülve hallgattak. A szobában csend vala, s maga Tünde, Ákos kedvenc agara, osztozni látszék urának rosszkedvében, s az ágy előtti pokrócon kerékbe feküdt, s ha néha urára föltekintett, halkan morogva ismét behunyta szemeit. Csak az öreg János, ki időről időre friss jégborítást vagy másvalamit hozott, járt pengő sarkantyúkkal föl s alá a szobában, néha, midőn ifjú ura szomorú képét látá, rosszkedvűen fejét csóválva.

- Teins uram! - monda végre a huszár, midőn ura karjáról, mint látszék, több jó szívvel, mint ügyességgel a borítást levevé.

- Vigyázz karomra - kiáltott Ákos.

- Oh, én vén szamár! - sóhajtott az öreg - mindig rosszul veszem le a ruhát.

- Semmi baj, most nem fájt - szólt Ákos, megsajnálva hű cselédjét s egyszersmind elmosolyodva erőlködésein, melyekkel érintéseit a lehetőségig nyájasakká tenni igyekezett. - Mit akartál előbb mondani?

- Hát csak azt akartam mondani - válaszolt János -, bizony rossz időnk van.

Ákos ablak felé fordult, s mondá, hogy fertelmes. Kálmán felkelt, s miután egy ideig a kertbe kinézett, hol a fonnyadt lomb, mely még a fákon függött, a színtelen pázsit s a köd, mely az egész tájat elborítá, szóval egy homályos novemberi nap szomorú gyászkíséretével a legvígabbat is elkedvetlenítheté, felsóhajtott, s ismét hallgatva tért vissza székére; míg János, ki azalatt fát tett a kandallóba, újra fejét csóválá, s fogai közt egyet káromkodott Kálmán ellen, "ki ahelyett, hogy a beteget mulatná, ott ül eltátva száját, mint a fancsali feszület, s nem szól semmit."

- Bizony az a krumpli, mit most szednek - szólt János, ki ismét az ágyhoz visszatért s hosszú bajszát pödré -, mind elromlik.

- Meglehet - felelt Ákos, s ismét hallgatás lőn.

Ej, ej - sóhajtott a huszár -, csak ne menne senki agarászni határunkon, ily vizes napon az egész vetést elrontják.

Senki nem felelt, csak Tünde kelt föl helyéről, s párszor körülforogva ismét lefeküdt.

- Ez a kutya is egészen nekiszomorodott, teins uram! - jegyzé meg János, minden módon igyekezve, hogy valami beszélgetést idézzen elő, de mind hasztalan! Végre kiment, s friss jégborítással tért vissza.

- Hisz éppen most raktál - szólt Ákos türelmetlenül.

- Ha jó, teins uram, hát minél többször rakjuk rá.

- Nem bánom, add ide - mondá Ákos, s a sebre új borítás tétetett. János az előbbivel kifelé indult. Egyszerre mintha egy gondolat villanna át fején, a huszár megállt. - Teins uram? - szóla.

- Mi kell?

- Hát csak az, kérem alásan: fel se vegye a teins úr, katonadolog, nem tesz semmit.

- Mit ne vegyek fel? - szólt Ákos bámulva.

- No, hát azt a kicsiséget, a lövést. Nem esik jól az embernek, tudom, hiszen nekem is volt részem benne, Aspernnál s később a lipcsei ütközetben, még Franciaországban is kaptam egyet-kettőt a ferkóktól, de sebaj! Nem kell szomorkodni, teins uram. Isten, azt mondják, valamennyi asszonyt egy oldalbordából készített, ahol pedig a csont mind ép, ott mégis egész legény egy kikerül.

- Bohó, talán csak nem gondolod, hogy sebemen aggódom?

- Hát min, teins uram? - szólt a huszár jókedvűen, csakhogy valami beszélgetés kezdődött - hisz jól tudom, az ilyen úrnak minden jobban fáj. Mikor kimarsíroztunk, ha az úrfiak közül a regimentben valamelyiknek csak kisujját vágták meg, kész volt a szomorúság, némelyik még ispitályba is ment! Végre ők is megszokták. Háborúban az ember mind egyforma lesz, golyó s kard bemegy egyikbe úgy, mint a másikba, s éppúgy meg is gyógyul; a tiszt koplal, mint a közkatona, s ha valamihez jut, szintúgy eszik. Béke idején az ember nem is hinné...

Ákos elmosolyodott, de arca előbbi szomorú kifejezését vevé fel, midőn sóhajtva hozzátevé: - Hidd el, János, ha más bajom nem volna, mint ez a gyermekség, nem látnál ily rosszkedvűnek.

- Más baj? Igazság! Ej no, hogy is felejthetem el - szólt az öreg huszár, s egész képe mosolygott, midőn fejét hajtogatva minden módon tudatni akará, hogy Ákos baját tökéletesen felfogta. - A nótárius kis Vilmája, ugyebár? Ej, az a szerelem éppolyan, mint a dohány, mikor új, oly erős, könnybe lábad az ember szeme, hacsak ránéz. De tudja-e, teins uram, mit tennék én, ha úgy lennék, mint a teins úr?

- Mit?

- Hát elvenném.

- Bohó, ha csak tőlem függne!

- Hát kitől? Éj! - szólt az öreg, fejét csóválva - hisz e kis lövés miatt a teins úr nem lesz nyomorék, s még akkor is, higgye el, ha valakinek három keze volna s a teins úrnak csak egy, Vilma mégse menne máshoz. Legyek akármi, ha Vilma valaha másé, mint a teins úré lesz. - S ezzel az öreg fejét csóválgatva s még mindig valamit morogva fogai közt, kiment.

A barátságos állás, melyben Jánost urával találjuk, olvasóim egy része előtt talán csudálatosnak látszik. E viszony megértésére szükséges tudniok, hogy az öreg János, ki 1814-ben, noha olvasni csak keveset, írni éppen nem tudott, mint káplár ezüst emlékpénzzel s kereszttel tért vissza a háborúból, s Taksony megye által huszárnak fogadtatván, innen rövid idő múlva Ákos apjához, akkori főszolgabíróhoz került. Ez idő óta, jóval, mielőtt mostani ura világra jött, János a Rétyeket el nem hagyta. Mikor ura főbíróból alispánná emelkedett, János, mint mondá, vele avandsírozott. Ott volt Ákos anyja temetésén, urával ment, midőn ez második nejéért, kivel e történetben találkoztunk, mint kérő járt; s ha a becsületes katona az új alispánnénak nem állt is annyira kegyeiben, mint érdemlé, s habár a nagyságos asszony nem volt is egészen az ő kedve szerint, és sokszor beszélt nemcsak Ákossal, hanem a cselédházban is a múlt jobb időkről, hol a kastélyban még nem nagyságos, hanem teins asszony parancsolt, a Rétyek s János nem válhattak meg egymástól, mert mint az utóbbi mondá: a kenyér az emberben hússá válik, s azért becsületes ember, ki annyi ideig valakinek kenyerét ette, testestől-lelkestől övé lesz; s mert ha az öreg néha morgott, s ebédnél több tányért a palackot tört, mint szükséges vala, a Rétyek jól tudák, hogy nyalkább legényt találhatnának, és sok arc van a világon, melyhez a sárga zsinórú kék dolmány jobban illenék, mint János verhenyős képéhez, melyet csak homlokán a hosszú sebhely s óriási bajsza ékesíte, ez is oly színű, mint ha vörös paprika szép fejér sóval vegyíttetik - de hogy hívebb embert, olyat, kiben minden viszonyok közt ennyire bízhatnának, a földön nem lelhetnek; s maga a nagyságos asszony, talán mert e tulajdonokat tisztelé, talán mert lelkének jólesett, hogy oly valaki váltja tányérait, kinek mellén több színű szalagot láthatott, sokkal nyájasabb volt iránta, mint más cselédekhez lenni szokott. Ily viszonyokban ismerkedett meg Ákos Jánossal. Minden befolyásnak leghatalmasabb eszköze a megszokás. Miniszterek, kik hivatalaikat sokáig viselték, ha tehetségeik gyengülnek, sőt ha fejedelmeiknek bizalmát elvesztik is, szükségesekké válnak, s bár mindenki ismeri hibáikat, tőlök megválni mégis lehetlen; mi csoda tehát, ha János tekintélye is napról napra nőtt, főképp ha tudjuk, hogy a kulcsári hivatal, mely a házban a nagyságos asszony szerfölötti pontossága miatt szüntelen változott, ilyenkor mindig a huszár által töltetett be, ki, ha Rétyékről szólt, soha másképp, mint  m i r ó l u n k  nem beszélt, s az egész ház becsületét legalább éppúgy hordá szívén, mint az alispán maga.

Úri házak gyermekei s cselédei között mindig barátságos viszonyt találunk. Nem is lehet másképp. Emberi gyengeségeink közé tartozik; szívesen társalkodni olyanokkal, kiket magunk is felsőbbeknek tartunk, s kik velünk mégis úgy bánnak, mint ha mi lennénk a felsőbbek, s ezen vágy sehol nem találja annyira kielégítését, mint gyermekek s cselédek között. A szolgának jólesik, hogy valakivel, kit nagyságos úrfinak nevez, kinek csizmáit tisztítja, sőt kinek egykor talán bérében álland, tökéletes egyenlőség lábán társalkodhatik, habár az úrfi most csak három láb magas is; a gyermek örül, hogy végre egy felnőtt, nagy bajuszú embert talált, ki vele barátságosan beszélget, miután apja, anyja s a többiek mind, kiket az úri szobákban talál, őt föl sem veszik, vagy legalább mindenesetre csak gyermeknek tartják. Az úrfi s inas tehát szoros barátságba lépnek egymással, melyet számtalan kis szolgálat, számtalan kis titok, mellyel szülék s uraság megcsalatnak, mindinkább nevel, s mely ha néha a szolga elküldetésével végződik, s azon szomorú tapasztalások elsejét képezi, melyet egyenlőség utáni vágyunkkal a világon teszünk, azért nem kevésbé kellemes.

Az öreg huszár, ki semmit gyermekeknél inkább nem szeretett, katonáskodása alatt, csak ha falukban szállásolva gazdasszonya gyermekeit hordozhatá körül karjain, élvezte elébb ezen örömét, s valahányszor a fickókat, mint mondá, nagyon megszerette, ismét elszállásoltatott; de mióta Ákos a világra jött, reá szebb napok derültek. A gyermek még dajkánál volt, s a huszár, ha ideje engedé, már kis úrfia körül járt. Ha Liptákné, mert tudjuk, hogy ő vala Ákos dajkája, a szobából kiment, ő vette karjára, s ha a gyermek, kit térdein táncoltatott, néha mosolyogva nézett rá, felkacagott örömében. Mikor a gyermek pokrócán mászni s végre járni kezdett, János mellette ült a földön, s vigyázott, hogy fölbukva meg ne üsse magát; s midőn először  t á t á-t mondott, szemei ragyogtak örömében, mert neki legalább úgy látszott, mintha János-t akart volna mondani. Hosszú bajsza, melyre mindig büszke volt, csak most, mióta Ákos kis kezeivel tépdesé - s úgy látszott, semmin több örömet nem talált, mint e vörös bajszon - nyeré egész becsét előtte, szóval az öreg János egész idejét úrfiával tölté, s ha néha ura által megdorgáltatott is, hogy huszárból dajkává vált, szíve, melybe az ég annyi szeretetet rejtett, most először érzé magát kielégítve, midőn a kis Ákos oly teljes mértékben viszonzá hajlandóságát.

Gyermekek néha a szépnek érzetével születnek, s nem ritkán látjuk, hogy a legszilajabb, ki minden idegentől sírva elbúvik, szép asszonyhoz első pillanatban szeretettel simul; de ha a szépség némely gyermekre nem bír is hatással, s ha Ákos, ki Jánosánál senkit szívesebben nem látott, hihetőképp ezek közé tartozott, azon természeti ösztön, melynél fogva a gyermek azokat, kik által szerettetik, mindig megismeri, s melyet követve éppoly ritkán csalódik, mint később tapasztalások után indulva sokszor - ezen ösztön erősen nyilatkozott benne is, s a gyermek soha boldogabbnak nem érzé magát, soha nyugodtabb nem volt, mint ha Jánosával lehetett.

Réty azon emberek közé tartozott, kik ha az örökös már egyszer a világon van, nemigen gondoskodnak másról, mint hogy öröksége minél nagyobb legyen; miután tehát Ákos anyja meghalt, János s az úrfi társalkodásainak nem voltak többé akadályai, sőt a fiatal nevelő is, ki Ákos hetedik évében a házhoz jött, örömmel látta, hogy növendékét az öreg huszárra bízhatja, míg maga mindazon számos foglalatosságokat teljesíti, melyek fiatal úri embernek vállait terhelik. Ha igazság volna a világon, sőt, ha csak regényekben is tűretnék, mondanám, hogy Ákos az öreg huszár által neveltetett: de azt legalább bizonyíthatom, hogy a gyermek örömei közt nem volt egy, melyet nem öreg barátjának köszönhetett. Szép napokon ő járt vele a kertben s mezőkön, ha szél fútt, ő bocsátá fel a nagy sárkányt, melyet szép arany papirossal fölékesítve maga készített; ha esett, ő igazította a kis malmot s hajókat, melyek ilyenkor az udvaron végigfutó csatornákon a gyermek nagy örömére vízre bocsáttattak, sőt a hosszú téli estéken is Ákos egyedüli boldogságát a szép mesék s hosszú történetek képezék, melyeket a régi katona, bajszát pödörve, órákig elregélt.

Nagy korban születve, hol minden országnak léte mintegy újra kérdésbe vétetett, hol százados állapotok egy ütközet sorsa szerint változtak vagy dőltek el, s minden nemzetnek, majdnem mondhatnók, minden embernek erős igyekezetre vala szüksége, hogy magát előbbi helyén fenntarthassa: János, mint az egész ivadék, melyhez tartozott, sokat tapasztalt életében. Tizenhat éves korától a zászló alatt állva, ő közelről látta, ő részt vett a történetekben, melyeket most esténkint úrfiának elbeszélt; s képzelhetjük a részvétet, mellyel ez minden kicsiséget tízszer végighallgatott. János előadásában voltak bizonyos hiányok, az elbeszélő például mindeddig nem foghatá meg, hogy azok az átkozott ferkók tulajdonképpen mit akartak rebelliójokkal, s a huszár, kinek százada történetesen mindig csak parancsolatra vonult vissza: azon kis történeti tévedésben élt, hogy seregeink a háború kezdetétől végig mindig győztek; de mindamellett a hallgató s beszélő egészen kie1égíték egymást. Ákos, mint minden gyermek, minél több részleteket kívánt. János, mint a nép embere, mindig leginkább ezek elmondásában gyönyörködött, s tagadni nem lehet, hogy Ákos első történettudományát apja huszárjától nyerte. Hogy ez attól, melyet iskolában vagy könyvekben szerzünk, különbözött, nem szenved kétséget; valamint történetkönyveinkben a népről, úgy János elbeszéléseiben épp a vezérek- s felsőbb osztályokról nem sok említés tétetett, még nagy kérdés azonban: kevésbé valók- avagy érdektelenebbé váltak-e ezáltal előadásai? Egész képzelőtehetsége ily módon János által foglaltatott el A gyermek ezen elbeszélésekből választá első ideáljait, természetesen nem Napóleont, hanem Horvát kapitányt, ki alatt János szolgált, s kit az elsőnél sokkal nagyobb férfiúnak tartott; ezekből meríté tudományát, s tudjuk, hogy ki a gyermek képzelőtehetségére hathat, az egész valójának irányt ad. János ellenben, ki életéből senkinek annyit, mint Ákosnak el nem mondott még, egész múltjának emlékét szereté benne, s nem tudom, mi történik, ha Réty alispán, midőn fiát Pestre iskolába küldé, nem az öreg Jánost adta volna hozzá inasnak.

Itt a viszony külsőleg valamivel kevesebbé látszék barátságosnak. Ákos fiatalabb barátokat talált, a tudományok s az élet szívének s eszének, melyek felett egykor korlátlan hatalommal János uralkodott, más foglalatosságokat nyújtottak, sőt a vén inas, ki nemegyszer nevelői szerepet vállala magára, s urát, hol csak lehetett, szemmel tartá, mihelyt esett, felcipő- s esernyővel, mihelyt hűvesedett, köpönyeggel jött utána, az úrfinak néha kellemetlenné vált, de Ákos sokkal jobb vala, semhogy bosszúsága ilyenkor is egy pillanatnál tovább tarthatott volna, s ha haragjában oly valamit mondott, mi az öreget sértheté, félóra múlva engedelmet kért, s ismét régi barátságba lépett. Ákosnak nem voltak titkai az öreg huszár előtt soha. Egyetemi s jurátusi évei alatt, mint miután ismét együtt Tiszarétre visszatértek, a szolga, ki ura képén kedélyének minden változását észrevevé, ismeré szíve minden mozdulatát, osztozott minden gondjaiban, s így most is a nyílt, barátságos mód, mellyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán előtt nem vala váratlan.

- Az öregnek tulajdonképp igaza van - szólt Kálmán, rövid hallgatás után folytatva a beszélgetést, melyet János, kimenve, abbahagyott. - Vilma szeretetétől téged senki meg nem fog fosztani, barátom! nincs okod szomorkodni.

- Nem is azért szomorkodom - válaszolt felemelkedve ágyában s kezét karjára támasztva Ákos. - Vilma nem tartozik azok közé, kiknek szeretetét, ha egyszer bírjuk, könnyen el lehetne vesztenünk. De vajon boldoggá fogom-e tehetni őt? Ez aggaszt!

- Nem szoktad meg az ágyat, azért búsulsz - monda Kálmán.

- Nem, nem - folytatá Ákos -, csalódol; ha van ember, derült életnézetű, én az vagyok. Vándory maga nem nagyobb optimista nálamnál, ő mindenben a jó, én mindenben a víg oldalt szoktam feltalálni; de azon pillanat óta, melyben ma éjjel e baj történt, mintha megváltoztam volna. Akármint iparkodom, nem bírom magamat felderíteni. Nyugtalan vagyok, mint még soha életemben nem voltam, egész lelkemet bús előérzetek töltik el, mintha nagy szerencsétlenség várna reám, melyet elkerülnöm nem lehet.

- Sok vért vesztettél, ez az egész.

- Nem az - válaszolt Ákos, fejét szomorúan rázva -; mikor Vilmát először keblemhez szorítám, mikor szíve dobogását érzém, s épp akkor, boldogságom közepette riasztattam fel szerencsés álmaimból, egyszerre a gondolat támadt lelkemben: vajon, nem éltem utósó nagy öröme volt-e ez, melyet e pillanatban élveztem? Eddig, ha Vilma eszembe jutott, csak nyájas, örömteli jövő állt képzetem előtt, most miután legszebb álmaimból ily durván ébresztettem fel, több figyelemmel tekintem helyzetemet, s nem sok megnyugtatót látok. Senki nejét boldoggá nem teheti, ha a helyzet, melybe őt állítja, ha az emberek, kikkel őt érintkezésbe hozza, érzelmeivel ellentétben állnak! S mit várhatok? Vilmám apja s szüleim halálos ellenségek.

Kálmán, ki félig-meddig érzé e szavak igazságát, felsóhajtott.

- Reménylhetem-e, hogy szüleink valaha megegyeznek? Nem azon megegyezést értem, mely abban áll, hogy miután meggyőződtek, hogy szándékunkat akadályozniok nem lehet, egyesülésünket eltűrik, de értem azt, mely szívből jó, s mégis ez kellene, hogy Vilmám szerencsés legyen. A szerelemnek nem elég, ha tűretik, neki részvét kell, s ha midőn boldogságunkról szólunk, tulajdon szüleink vállat vonítanak, vagy kétkedő mosollyal hallgatják szavainkat, a szív minden szeretete mellett magánosan érzi magát; s ha kettős szeretettel ragaszkodik is ily viszonyokban ahhoz, kit választott, nem boldogság, hanem fájdalma érzetében teszi azt. Boldogsághoz két lény szükséges, ki egymást megértse azon mennyei pillanatokban, melyeket kedvesünk karjai kőzött élvezünk, az egész világ hasztalan zúgolódik ellenünk: de nyugodt szerencséhez, s ez az, mit a házasságban keresünk, két szíven kívül, mely egymást érti, még vajmi sok kell!

- Idővel tán ez is kiegyenlíttetik - szólt Kálmán biztatva -, de most, meg kell vallanom, az öregek becsületesen gyűlölik egymást, az ember szinte azt hinné, osztályos atyafiak. Képzeld csak, mihelyt Tengelyi ma a zsidótól hallá, hogy írásai elraboltattak, abból, hogy nemessége éppen akkor vonatott kétségbe, mikor a rablás történt, mindjárt egész cselszövényt következtetett, melynek főmestere...

- Apám? - kérdé Ákos ijedten.

- Nem épp az; ismeri a helyzetet, melyben házatokkal állok, s csak Macskaházyról szólt, de az egészből láthatám, hogy őt is csak mások eszközének tartja.

- Apám ily tettre képtelen - szólt Ákos gondolkozva.

- Talán nem is annyira reá, mint mostohádra gyanakszik. Felhozta a másik rablást is, mely a lelkésznél megkísértetett, hol szintén csak irományok kerestettek, miután a tolvaj érintetlenül hagyva mindent, mit a szobában találhatott, csak épp azon fiókot törte fel, melyben Vándory írásai voltak. A tiszteletes irományai most Tengelyinél voltak, s a jegyző nemegyszer mondá útközben, hogy e két lopást ugyanazon kezek vitték véghez, vagy legalább ugyanazon fő gondolta ki. A többi közt - tevé hozzá kis szünet után, mint ki oly valamit kérdez, miről nem tudja, nem fog-e rossznéven vétetni -, nem hallottál semmit Vándory irományairól?

- Nem én - válaszolt Ákos -, töprenkedtem, miként lehetnének e jámbor lelkésznek oly fontos irományai, melyeknek elrablását mások kívánhatnák, vagy ő maga félthetné.

- Azt mondják mindenfelől - válaszolt Kálmán halkabban -, hogy ez irományok családodat érdeklik.

- Családomat?

- Tudod, apádnak egy testvére volt - folytatá Kálmán -, nagyapád első nejének gyermeke, s apádnál tíz vagy tizenöt évvel idősebb. Nagyapád második neje, ki egyszersmind nagyanyád, mikor apád a világra jött, a szegény fiút úgy kínozta...

- Hogy elszökött - vága közbe Ákos -, hallottam az egész történetet, úgy látszik, a Rétyek nemigen szerencsések második nejeikkel; de mi köze ennek Vándory irományaihoz?

- E szegény bátyád - folytatá Kálmán -, mint mondják, Németországba szökött, hihetőképp valami egyetemre, mert már tizenhét éves, s mint mondják, igen mívelt fiú volt; s az emberek azt hiszik, hogy Vándory őt ismerte, vagy talán még most is ismeri, s hogy az írások talán őt illetik.

- Furcsa - mondá Ákos gondolkozva.

- Tudod, milyenek az emberek; atyádnak Vándoryhoz mutatott rendkívüli barátsága, főképp a befolyás, melyet még mostohád felett is gyakorol, azon gondolatra hozza az embereket, hogy a tiszteletesnek oly dolgokat kell tudnia, melyek által apádra e befolyást gyakorolja, s főképp most, mióta ez irományrablás történt, nem lehet fejökből kivenni e dolgot. Én egy szót nem hiszek az egészből.

- Mindenesetre feltűnő eset - szólt Ákos mindinkább gondolatokba mélyedve -, két rablás pár hét alatt, mely mindkettő világosan csak irományokra céloztatott. De -

Itt a beszélgetőket János szakítá félbe, ki friss borítással kezében, a sebésztől követve a szobába lépett.

- Teins uram, itt hozom a jeget s a feldsert - monda jókedvűen -, most minden jól lesz.

A kis egyed, mely feldsernek neveztetvén mérges tekintetet vetett Jánosra, Ákos ágyához ment, s miután az előbbi borítást leszedve s a sebet megnézve, a beteg állapotávali megelégedését kijelenté, nagy vigyázattal friss ruhát tett Ákos karjára. Az öreg János, ki semmit e világon nem szenvedhetett kevesebbé, mint ha urának másvalaki a legkisebb szolgálatot tevé, fogai közt morogva, hogy ő azt már eddig tízszer is felrakta volna; haragos tekinteteket lövelle a szegény tudósra. Ez egyszer Jánosnak csakugyan nem volt igazsága. Serer úr mindent érdemelhetett a világon, de haragot csakugyan nem: benne minden tekintetben szeretetre méltó egyediséget találunk, s azon tizenhat év óta, melyet Sz.-Vilmoson töltött, embernek, ki, mint János, soha beteg nem volt, ellene panasza nem lehetett.

Vannak emberek, kikkel a sors különös játékot űz, s ezek közé tartozott Serer is. Mint nevéről láthatni, ereiben nem tiszta ázsiai vér buzgott, s az augsburgi Allgemeine szerkesztője, ha boldog pillanataiban a németfaj roppant légióit felszámítja, hihetőképp a sz.-vilmosi sebészt is azok közé sorozza, kiknek jogánál fogva hazánk majdan a szent római birodalomra oltott német egységnek egyik ága leend. Valamint a Dunát német folyónak - mert eredetét Németországban veszi -, úgy Serert bizonyosan németnek tarthatni; s mégis a sebész egy szót sem tudott németül, s még arcának egész kifejezése, sőt vonásai sem tartottak meg semmit, mi eredetére emlékeztetett. Benne a német nemzetiség tökéletesen átváltozott, s akár a sovány barna arcot s fekete haját, melyet anyjától örökölt, akár a nem kevés kenőccsel tőhegyesre pödört bajszocskát, melyet önfáradozásának köszönt, tekintsük: Sererben minden oly magyar, hogy ha utazóink egyike, ki népünk eredetét keletfelé keresi, vele Ázsiában találkozik, őt, mint az ősmagyarok egyik ivadékát, talán könnytelt szemekkel szorította volna karjai közé.

A sors, úgy látszott, nem akarta természetes helyén hagyni Sererünket semmiben, s valamint nemzetiségre, úgy életmódra nézve sebészünk nem követé eldődei nyomdokait. A Serer család, mennyire csak történetét követhetjük, mindig csizmadia mesterséggel foglalkozott. Tóni, mert ez új ismerősünk keresztneve, vala az első, ki e szép művészethez semmi hajlandóságot nem mutatott, s bár külsőleg kedvelni látszék apái foglalatosságát, s főképp a szurokhoz, mellyel néha egész képét bemázolá, rendkívüli hajlandóságot mutatott, való hivatással mégsem bírt: mit apja már abból is gyanított, mert noha reá csak készen kiszabott darabok összevarrása bízatott, mégis e magában könnyűnek látszó foglalatosságban is úgy járt el, hogy minden pár, mely kezein megfordult, nehány nap múlva a parasztok által fölfeselve, nem kevés káromkodások közt, hozatott vissza apjához. "A gyermek mindig locsog", mondá az apa, majd tulajdon, majd reményteli magzata fejét rázva. "Nagyon ostoba", szóla a legény, ki ismét ily alkalmaknál néha az asztalt, néha inasa hátát veregeté. "Ebből suszter nem lesz", mondák mindketten. S e negatív meggyőződés után talán alig tudták volna meghatározni, tulajdonképp mire szenteljék a fiú jeles tehetségeit? ha a kis város borbélya, hol Sererék éltek, kinek épp Tóni bőbeszédűsége tetszett, s ki talán azt hivé, hogy a gyermek, mert mint az egész ház panaszlá, munkáját csak felületesen végzi, borbélynak született, őt magához inasnak nem fogadja.

Ez vala Tóni szerencséje. Az emberi lét egyik szélsőségétől a másikhoz vetve, a lábtól egyszerre a főhöz emelkedve, a fiú, ki nem arra teremtetett, hogy művei lábbal tapodtassanak, egyszerre helyén, valóságos elemében érezte magát. Igaz, a fejér szappanbuborék, melyben ujjai gyönyörrel körülhaboztak, nem pótolá ki egészen azon élvezetet, melyet a szurokban talált, s a kis borbély nemegyszer vetett vágyó tekintetet a szomszéd fiára, ki őt apjánál inasi helyében követé s szép fekete kézzel s arccal járt körül a városban; de ő, kit eddig minden darab bőrért, melyhez késével nyúlt, nehéz fenyíték ért, nem rendelkezhetett-e a lakosok felének bőrével szabadon? nem gyakorolhatá-e képzelőtehetségét korlátlanul annyi fejen, melyet naponkint megnyírt, majd garádicsot, melyen ámorok látszának fel s alá járni, majd, ha toupet kívántatott, gyönyörű csigadombot teremtve művészi kezével a polgárfejeken? ha nem említjük is a gyönyört, mellyel ünnepeken a tanácsbeliek s városi honoráciorok egy részének fodrokat égetett. S a borbély nem beszélhet-e többet, mint bárki más a világon? Ki szegezheti hallgatója nyakához kését, véres bosszút fenyegetve, ha közbeszól? Ki tudja meg, ki közli gyorsabban a helység újdonságait? Mely hírlapszerkesztő biztosabb közönségéről? Vezércikk helyett beszappanozza, tárca helyébe langy meleg vizet vesz, s hazai tudósításaiban mindig többet, a külföldiekben kevesebbet közöl, mint ami történt, s közönsége nem marad el. Ki ne lenne boldog ily helyzetben, főképp ha apjától havonkint három váltó forint szubvencióval segíttetik, s az egész városban, még a tanácsot sem véve ki, legtisztább kezekkel járhat körül?

A görög allegória szerint a szfinx feltartóztatá az utast, s rejtélyt mondván neki, őt, ha azt feloldani nem volt képes, széttépte. Ezen allegória való még napjainkban is. Mindenikünk elébe, midőn az életbe lépünk, rejtély állíttatik fel, s ki ezt, mely nem egyéb, mint hivatásunk megértése, feloldani nem tudja, elvesz; ki reá felelni tud, ki magával tisztába jött, hogy hadvezérnek vagy tudósnak, vagy mint Serer, borbélynak született, annak jövője biztosítva van. Az emberek többnyire nem azon harcban vesznek el, melyet külviszonyaikkal, hanem abban, melyet önmagukkal küzdenek, s ki ezen túl van, habár lassú léptekkel, de szüntelen haladni fog a pályán, melyet választott, s mint Sererünk kis város borbélyából pesti borbélylegénnyé, innen diplomatikus s később valamely megye járásbeli sebészévé emelkedhetik, anélkül hogy különös szerencsére szüksége lenne.

A tudományos előmenetel, mellyel az ifjú a pesti egyetemen a sebészetet hallgatá, korántsem vala oly kitűnő, mint azt vártuk. A természet, mely neki, mi a kérdezést illeti, oly rendkívüli képességet adott, úgy látszik, megtagadta tőle a felelés tehetségét, legalább pajtásai ennek tulajdoníták szokatlan némaságát, melyet vizsgálatok alatt rajta észre lehetett venni. Sőt, mi a gyakorlati sebészetet illeti, erre nézve sem felelt meg Sererünk pesti gazdája reményeinek, ki a borotválás közt legényén azon észrevételt tévén, hogy késével többször a bőr alatt, mint fölötte dolgozik, azt hivé, hogy inkább sebésznek, mint borbélynak való. De miután e világon nem a tudomány, hanem a szeretet mível csudákat: midőn Taksony megyében a sebész meghalt, s özvegye, ki egyszersmind Serer főnökének testvére volt, Pestre jövén a nyalka sebészt meglátta, ennek tudományra nem vala többé szüksége. Az asszonytól kölcsönzött pénzzel letette vizsgálatait, sebészet mesterének neveztetett, s miután nejével a megyébe jött, hol az első férjétől reámaradt tőkéi által, melyek egyes tisztviselőknek kölcsönöztettek, nem csekély befolyást gyakorolt: rövid idő múlva a Sz.-Vilmoson lakó megyei sebész helyére neveztetett ki, hol őt e napig találjuk, s hol az egész világ által doktor úrnak címeztetik.

A megye főorvosán kívül, ki tanári oklevelénél egyebet az egyetemről nem hozván magával, a doktor címet nem osztogatá bőkezűleg, nem is javallanám senkinek, hogy Serer úrhoz másképp szóljon. A legkisebb szócska, mely őt előbbi hivatására inté, ha valamely neveletlen ember, mint János, őt feldsernek nevezte, sőt ha jelenlétében valaki csak borotváit köszörülé, az ildomos férfiút szörnyű haragba hozá; s midőn egyszer a sz.-vilmosi borbély, kire most szakállát bízá, későbben jött, s a doktor urat borotválkozva találván, szíve örömében mondá, hogy: "a teins úr úgy érti e mesterséget, mintha maga is borbély lett volna" - tudvalevő dolog, hogy a borbély fényes nappal a házból kidobatott.

- A seb szép, nagyon szép - szólt Serer, midőn a borítást vigyázva takargatá -, merem állítani: nem láttam szebb sebet.

- Jött volna kirurgus úr háborúba - mormogá János -, ott szebbeket láthatott volna.

- Mit ért kend hozzá - válaszolt a másik -, a szép seb nem az, mely legnagyobb.

- Igen, hanem oly kicsi, hogy magától meggyógyul - mondá a huszár -, s hol feldserre nincs szükség.

Serer bosszús tekintetet vete a huszárra. - Hogy méltóztatott aludni?

- Jól.

- És most az érzés?

- Az is jó.

- Semmi alteráció?

- Semmi.

- Tehát tökéletes apirexia, azaz láztalanság?

- Úgy hiszem.

- Talán már étvágy is volna?

- Bizonyosan.

- Mondtam, ugye? A mandulatej ily alkalommal csudákat mível.

Ákos mosolygott.

- Nem hinné senki, a mandulatejnek milyen hatása van! Tehát minden jól van?

- Tökéletesen.

- Csak azt sajnálom, hogy előbb nem hívattattam, hogy eret vághattam volna.

- De hát miért, ha a teins úr jól van? - szólt a huszár.

- Hallgasson kend, én azt mondom - szólt az orvos méltósággal -, az érvágásnak ily alkalommal csudás hatása van.

- A homoeopathák nem vágnak eret soha - mondá Ákos oly komolysággal, minőt Kálmán, főképp midőn a hatást látá, melyet e szavak a kis sebészre tettek, megtartani nem tudott. Valamint ti. Serer, mihelyt borbély vagy borotva csak távolról említtetett, lángra gyúlt, úgy mihelyt a homoeopathiáról szó tétetett, az ildomos férfiú minden türelmét elveszté.

- A homoeopathák? - szóla keserűen - de hát mit tesznek a homoeopathák? Adnak-e gyomortisztítót, melegítőt, erősítőt, jalappát s chinát, orvosságot, hogy a beteg izzadjon, s az izzadság ellen antispasmaticumokat, antiphlogisticumokat, antirheumaticumot; aromaticumot, cardus benedictust, rhabarbarát, tartarust, sal mirabile glauberi-t?

- Az istenért - vágott közbe Kálmán -, már rosszul érzem magam.

- Ki hallotta, hogy homoeopatha valakinek visicatort vagy más flastromot rakott fel, és a meleg-, hideg- s jégborítékok, lábvizek, ülő- s egész fürdők? Mit ér nekem oly orvos, kitől egy haszontalan bécsi italt, elixirium viennensé-t sem kaphatok!

- Doktor úrnak igaza van - szakítá félbe a szólót Ákos mosolyogva -, a beteg sok élvezettől fosztatik meg, ha magát homoeopathiára adja; az orvosi tudomány feladata...

- Az, hogy az orvos gyógyítson - pótolá Serer -, s kötelességének eleget tegyen; hogy megpróbáljon mindent, mit a gyógyszertárban találhat, s ha maga nem boldogulhat, hívjon össze konzíliumot, míg a beteg meg nem gyógyult.

- Vagy meg nem halt - mondá nevetve Kálmán, mire az öreg János nagy megelégedéssel szinte felkacagott.

- Vagy meg nem halt? - kiálta Serer, rikácsoló hangon - jó orvos kezében tíz beteg közül nem hal meg egy, az is csak, mert megrögzött betegsége van s későn folyamodott segedelemhez. És ha a beteg meghal, az az orvost felmentheti-e kötelességétől, hogy neki mindent beadjon, mit az egyetemben tanult? feleljen erre a teins úr, ha tud!

- Igen, de a homoeopathák is beadnak sokat - szóla Ákos, mindig fenntartva komolyságát -, és betegeik meggyógyulnak.

- Hiszem, persze - válaszolá a sebész gúnyosan -, de ha a természet nem volna! Oh, a természet néha csudákat mível!

- De nem mindegy-e az, ha a beteg meggyógyul? - kérdé Ákos.

- Éppen nem mindegy, ha a természetet nem segítik s magára hagyják, mint főorvosunk mondja, megerőlteti magát, minek később mindig káros következményei vannak.

- És ha önnek betegei meggyógyultak, ki tudja - szólt Ákos -, azokat is nem a természet gyógyította-e meg?

- Mi tudjuk, teins uram, mi, kik az egyetembe jártunk s professzorainktól öt évig tanultuk, hogy a beteg nem gyógyul meg, ha neki bizonyos orvosságokat nem adunk be - válaszolt Serer méltósággal. - Kik a tudományban nem járatosak, kik, mint a homoeopathák, sem kémiát, sem botanikát, sem mineralógiát, sem antropophagiát, antropológiát akarám mondani, ami az orvosi tudományhoz mind szükséges, nem tanultak, mihelyt valamely nagy kúrát teszünk, azzal jőnek elő, hogy a beteget a természet gyógyította meg. Mi azt jobban tudjuk; miért tanultunk volna öt évig a pesti egyetemben, ha még ezt se tudnók?

- Igazság - szólt Ákos -, miért tanultak volna annyit, ha többet nem tudnának, mint bármily más ember a hazában!

- És ha homoeopathának nehéz betege van - folytatá Serer lelkesülten -, nem hí-e mindjárt aleopathákat? Például minap Porváron az öreg ügyvédnél?

- Aki harmadnapra, miután a főorvos általvette, meghalt? - vágott közbe Kálmán - beszéltem előbbi orvosával, s azt mondá, hogy miután a betegség gyógyíthatlan volt és látta, hogy a beteg szörnyen kínlódik, azért hítta az aleopathákat, mert ő maga gyenge orvosságaival talán még egy hónapig se tudta volna megszabadítani fájdalmaitól. Az aleopathiával sebesebben ment.

E megtámadás erősebb vala, semhogy azt sebészünk még tulajdon betegétől is eltűrhette volna. Meggyőződve tudománya hasznairól, mint meggyőződve csak az lehet, ki belőle évenkint háromszáz forint biztos fizetést, szabad lakást és a látleleteknél nem egy szép mellékkeresetet húz, meggyőződve tudománya valóságáról, mint ki oskolakönyvein kívül az orvosi tudományról mást nem olvasott, s ki a biblia ellen felhozott kételyeket félig sem tartá oly vétkeseknek, mint ha valaki amazok ellen szólt: Serer mondhatlan bosszúval s megvetéssel tekinte maga körül, főképp az öreg Jánosra, kinek örömében, midőn a feldsert megtámadva látá, egész képe ragyogott, s ki fejével s minden tagjaival helybenhagyást integete, leginkább Kálmán érthetőbb tréfáira. - De hát van-e abban csak mákszemnyi ész, mit a homoeopathák tesznek? - szólt végre a megtámadott; - egy felnőtt erős ember megbetegszik, például egész tál kocsonyát felfal s gyomrát elrontja, eljő a homoeopatha, s mit ad be? Kérem alásan, mit ad be ily alkalommal? egy csöpp camomilának milliónyi részét. Már kérdem, józan ember hogy foghatja fel eszével ennek hasznát? Egy egész tál kocsonya, és...

- Igen - válaszolt Kálmán nevetve -, de én azt se foghatom fel tulajdonképpen, ha sok túrós lepényt vagy töltött káposztát ettem s hideglelést kapok, china miért segít?

- Az igen természetes, hogy a teins úr ezt nem érti - szólt a sebész azon megelégült mosolygással, mellyel tudósok be nem avatottak irányában szólni szoktak -; a teins úr nem járatos az orvosi tudományban, de ez magában igen világos s egyszerű. A chinának van bizonyos ereje, mely a hideglelést megszünteti, semmi sem természetesebb ennél, isten a chinát különösen azon célból teremtette, hogy vele a hideglelést meggyógyítsuk.

- De honnan van, hogy mikor isten a kolbászt s töltött káposztát, mitől hideglelést kapunk, itt nálunk teremtette, a chinát mégis nem itt hagyá nőni?

- A teins úr csak enyeleg - monda főcsóválva Serer -, így tudományos dolgokról szólni nehéz; de azt csak nem fogja tagadni senki, hogy ha valamiből oly parányi adag, mint a homoeopathák állítják, oly nagy hatást tesz, többnek még nagyobb hatásúnak kell lenni; s ha egy csöpp camomilának milliónyi része már valakit meggyógyíthat, én, ki három findzsával adok legalább, még többet használok. Amint igaz is, mert a camomillathea jó mennyiségben csudákat tesz.

- Amint vesszük - válaszolt Kálmán pajkosan -, minden a módtól függ, mellyel a szert alkalmazzuk. Doktor úr egy tekercs boton, egy nagy mogyorófa-padon órákig elülhet minden kellemetlenség nélkül, s mégis ha a tekercsből egy pálca kivétetik, s azt például János bizonyos módon alkalmazza, akkor ámbár előbb az egész mogyorópad rossz hatást nem okozott, úgy hiszem... Mit gondol, János? - szólt az öreghez fordulva, ki mintha már a botot kezében érezné, markát összeszorítva nevetett.

- Hát én - felelt ez - csak azt hiszem, hogy a homopatica és a - - nem tudom, hogy hívják, mindegy. Ha gyomrom fáj, bort iszom, s mikor a kulcsárnak tüdőgyulladása volt, a gazdasszony paprikás pálinkát adott be neki, s mi is csak meggyógyultunk. Életünk isten kezében van, mint a tiszteletes mondja, s ha valaki nem érte el végső napját, azt megtartja, ha száz doktort hína is.

Nem tudom, mik lehettek volna János e merész szavainak következései, ha a sebészt, kinek mérgében szemei szikráztak, éppen midőn szólni akart, a teins alispánné jötte nem szakítja félbe. Melyet észrevéve, midőn kézcsókoláshoz sietett, azonnal a jégborítások s mandulatej csudálatos hatásáról, s miként Ákos már minden veszedelmen kívül van, kezde beszélni.

Rétyné nem látszott jó kedvében, és sem az orvos, sem Kálmán, ki magát mélyen meghajtá, nem méltattak nagy nyájasságra; azonban Ákos mindig különös hatalommal bírt mostohája fölött. Ez asszony, ki indulatát soha senki irányában nem mérséklé, vele mindig szelíden, vagy legalább udvariasan bánt, s most is, midőn ágya mellé ült, részvéttel kérdé: "hogy érzi magát?".

Serer Jánossal friss borításért ment; Kálmán észrevéve, hogy társasága nem kívántatik, az ablakhoz állva a kertbe nézett. Látod-e, Ákos - szólt Rétyné halkan -, mi következik abból, ha az ember ahelyett, hogy tisztújításnál kötelességét teljesítené, lányokhoz jár.

Ákos hallgatott, de arcai égtek. - Nincs okod magad szégyenleni - szólt Rétyné enyelegve -, Vilma szép leány és...

- Nagysád! - szólt Ákos feszült kebellel.

- Vilma - folytatá amaz - csinos leány, s ti, fiatal emberek, hol van egy, ki ily alkalommal kezét nem nyújtaná az után, mi önkényt ajánlkozik. A leánynak dolga becsületére vigyázni.

Rétyné szavai enyelgők, szinte nyájasak valának, mégis volt valami a hangban, mi Ákos egész vérét arcaiba hajtá, s az asszony maga, noha meglepettnek tetteté magát, igen is jól tudá az ifjú felgerjedésének okát, midőn ez remegő hangon szóla: - Nagysád kérem, egy szót se többé ily hangon; Vilma...

- Igen csinos kis leányka - mondá az asszony, mindig enyelegve, de úgy, hogy idegen is észrevehette volna a keserűséget, mely szavaiban rejtezett -, kissé kegyesebb, mint gondoltam, de végre ez anyjának gondja, ily leányok, kik úriasan neveltetnek, mindenféléket vesznek fejökbe. Tengelyi meggondolhatta volna maga is, hogy e nevelés nem jegyző leányának való.

- Vilma mátkám! - szólt Ákos, erőt véve magán, s mennyire lehetett, nyugodtan.

- Mátkád? - Rétyné nevetésre kényszeríté magát. - És hányadik, ha szabad kérdenem?

- Az első - szólt nyugodtan az ifjú -, s arra esküszöm, az utolsó is. - S Rétyné lesüté szemeit a nyugodt, elhatározott tekintet előtt, mellyel Ákos reá nézett.

- Lázban beszélsz? - szólt végre a lehetőségig nyájasan mosolyogva - Vilma Rétyné! s ily történet után!

- Ha Vilma mátkám - szólt Ákos folyvást mostohájára függesztve szemeit -, nem látok semmi rendkívülit a történetben.

- Ha feleséget vész magadnak, mondá apám sokszor testvéremhez - szólt Rétyné -, ne végy soha olyat, ki lakodalom előtt becsületénél inkább szeret, nehogy a lakodalom után mást még náladnál is inkább szeressen.

- Nagysád - szólt Ákos, összevonva szemöldeit -, ne becstelenítse nemét s önmagát azáltal, hogy becsületes leányról így szól.

- Persze becsületes leány, hisz Ákos ott van éjjel tizenkét óráig, s megölne mindenkit, ki kétkedni merne.

- Méltóztassék - szólt Ákos keserűen -, jövendőbeli menyéről miért ne szólhatna kedve szerint?

- Menyemről? s tudod-e, hogy Tengelyi nemessége is kétségbe vétetett?

- Tudom! Ha Vilma nőm, nemességre nincs szüksége többé; egy okkal több, hogy nőül vegyem.

- Tengelyinek, mint mondja, irományai vannak, melyekből nemességét bebizonyíthatja.

- Voltak - szólt Ákos, élvezve a zavart, s aggodalmat, mely mostohája képén látszott -, az irományok elraboltattak. A Tengelyi családnak nincs többé senkije, kire támaszkodhatik, mint én, de reám számolhat.

- Hisz azt hallám - szólt Rétyné, s arcának kifejezése látszólag változott -, hogy a rablás nem sükerült, s Tengelyi irományai nem jöttek a zsiványok kezeibe.

- Sőt éppen ellenkezőleg - válaszolt Ákos, ki mostohájának fölgerjedését észrevevé -, a pénz s minden egyéb visszakerült, csak az irományok vesztek el.

Rétyné arcain öröm sugárzott, melyet minden erőlködése mellett; Ákos előtt egészen eltitkolni nem tudott, midőn kérdé: - Kik lehettek a tolvajok?

Ákos, ki az egész idő alatt szemeit nem fordítá el mostohájától, mondá, hogy az egész falu véleménye szerint a rablás Viola által követtetett el. Mire Rétyné sietve fölkelt, s mondván, hogy még valami sürgetős dolga van - elsietett.

Kálmán, ki a beszélgetésnek csak utósó részét hallá s maga is észrevette a változást, melyet a rablásróli hír Rétynére tett, bámulva nézett utána. Ákos, felülve ágyában fejét csóválva egy percig gondolkozott. - Kálmán! - szóla végre - mondád, hogy Tengelyi a rablás bujtogatójának mostohámat tartja?

- Majdnem világosan mondta.

- És azt hiszed, hogy a rablást Viola követte el?

- Viola vagy a zsidó, és ennél nem találtak semmit.

- Tudja az ég, én alig hihetem - szólt Ákos, fejét rázva. - De ha az irományok Violánál vannak, ő visszaadja, annyi bizonyos.

- Kétségen kívül, ha fojtásnak nem használta el.

- S te minap mondád, hogy Viola gulyástoknál többször megfordul. Tudod-e, mit? Nyargalj oda mindjárt, mondd meg neki, hogy Violát keresse fel, ha az irományokat visszahozza, ígérj neki s Violának akármit. Tudod, Kálmán, az átkozott seb miatt magam nem mozdulhatok - szólt haragosan bekötött kezére tekintve -, életem boldogsága függ tőle, kérlek, siess.

Kálmán, ki azalatt kalapját s bekecsét siettében alig tudá föltalálni, homlokára csapva szidni kezdé magát, hogy is nem jutott ez régen eszébe! - A gulyás által bizonyosan megkapjuk az írásokat - szólt, s megszorítva barátja ép kezét, elsietett.

Ákos égő homlokát fejére támasztva ült ágyában. "Ha ez igaz volna!" - szólt magában, s szomorú gondolatokba merült, melyekből csak János ébreszté őt fel, ki friss borítással jött s beszélé, hogy a nagyságos asszony azóta mindig Macskaházynál van. Rövid idő múlva Kálmán lovának kopogása hallatszott s a kocsi zörgése, melyet az alispánné, nem tudni miért, mihelyt Ákostól kijött, újra befogatni rendelt, s melyen most Macskaházy elindult.

 

18

Sírva vigad a magyar, így szól a közmondás; miért is vigadna másképp? Ha az ősöknek arcvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat: bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet adott, szinte átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi oka volt sírni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a múltnak sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vígabb szavak tétettek az előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vígabb hangja feledteti a dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra a jelenben sem, s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban, midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában, kik csak falujok viszonyait ismerve, nemigen gyanítják, hogy ez ország, mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül, s a jobbágy, midőn füstpénz forintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig sem borzadhat annyira a múlttól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt, végső krajcárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint, történetén s jelen állásán kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonítható. Ki az, ki e hon rónáin végigtekintve meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott, s az áthatlan növényfátyol, mellyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember fejszéje alatt eltűnt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szíve örülhet! Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti, hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjak, lehet-e azt tulajdonnak nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatától kizárunk, s nem abban, hogy vele magunk élünk, s az általános elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül, szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tűnt el e határokon anélkül, hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék, hogy egykor sírjába fog szállni ő is, eltűnve a nagy róna alatt, nyom nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.

Ha ily vidéket - pedig a mondottak szóról szóra illenek Tiszarét egész környékére - novemberi nap szürke világításában látunk, a szív akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.

Dél rég elmúlt, midőn Zsuzsi, Liptáknétól kísérve a falut elhagyá. A külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak, s a fiatal asszony, kis poggyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás, és Zsuzsi, ha néha mély gondolataiból feleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét. Nemegyszer ült le fáradtan, s ha ilyenkor szemeit körüljártatva a nagy pusztaságot látá maga körül, és magát rajta oly magánosan, oly elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélegzését hallhatá, rémüléssel tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új veszélyben forog, s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új nyugtalanságot érezve szívében, mely annyival inkább növekedett, mennyivel inkább érzé, hogy célját jelen gyenge állapotában a nap leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána; dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan hazafelé nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll, s noha romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet nyújta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hogy hány szerencsétlen térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt, ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserűségökben ismerni tanulja; hány kelt fel vigasztalva e feszülettől, s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az isten által jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad, s melyet sok, ki egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán sohasem ismert életében.

Az asszony felkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban tudná, kitől jő, s midőn megfordulva Cifrát látá, ki a kereszthez támaszkodva fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta Cifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola cinkosai által elkövettetett, ez embernek műve, s az egész szeretet, mellyel férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását, ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde ezen társa hűségén, s többször mondá, hogy még júdásává lesz. Mindez összevéve megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös mosolygással, mely arcának még csúnyább kifejezést adott, kérdé: hová megy?

Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.

- Ugye férjedet keresed? - szólt a másik, bundáját vállán igazítva - a gulyás talán tudni fogja. Mi újság nálatok a faluban?

- Hát nem tudja kend? - szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve - azt mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.

- Violával? Hát a faluban volt?

- És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel történt?

- Hát kirabolták? - szólt nevetve - no, mit mondtam? Mihelyt hallám, hogy Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet tréfálni.

- Nem beszéljen kend ilyeket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a rablást.

- Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? - szólt Cifra egykedvűen.

- Az egész falu mondja, hogy kend.

- Az egész falu? Peti cigány talán? - kérdé Cifra, lángoló szemeit az asszonyra szegezve.

- Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet űzőbe vette, az egész falu, mondom...

- Az egész falu bolond, és a kovács még bolandabb, ha olyvalakit vett űzőbe, akit Cifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert meg, talán bundámról - tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva -, az sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. - S a zsivány az úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő múlva kocsizörgést halla, s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé hajtatott. Mikor a hintó Cifrát utoléré, kit Violáné időről időre visszafordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a zsivánnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább haladt.

Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a tanyához közelgett.

Itt az öreg gulyást, s Petit találta. - Nem láttad-e Cifrát? szólt emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.

- Igen - felelt Violáné.

- És hol?

Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arcain, főképp midőn hallá, hogy Macskaházy Cifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a legnagyobb kétségbeesés vala látható.

- Mindennek vége van! - szólt végre, kézével homlokára csapva - hogy is szólhatott kend Cifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.

- De az istenért, mi történt? - kérdé az asszony remegve.

- Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jövünk, mint a szolgabíró emberei. A Tisza, hála istennek, még az idén nem öntött ki. Az istenért, ne kímélje lovait, István.

S a cigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.

Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: - Mi történt?

- Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi - mondá emez -; ha valami történik, felakasztom magam, de csak miután Cifrát izmokra téptem.

- De mi történt? az istenért, mondd el könyörületességből - sóhajta Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova éppen értek, a tűzhely melletti padra ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve éppen nem vala megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött, s Istvánnak, kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közől másvalaki őt keresné, a sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol, míg a rablás által okozott lárma tart, s Tengelyinek az írásokat valami módon vissza nem szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Cifra árulásáról még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni. Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem találkozott, és semmi sem természetesebb, mint hogy midőn Cifra délután a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bízta titkát. Azok után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Cifra szándékáról nem lehete többé kétség, s a szegény asszony meggondolva minden körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe merülve, melynek az ég könnyeket nem adott vigasztalásul.

Két óra múlt, hogy Cifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi erdőhöz félórával közelebb, a főbíró házánál kész lovaskatonák s kommiszáriusok - s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez, hogy neki hírt vigyenek? Itt nem vala mit reményleni! -

- Csak szekerem jőne már - szólt a gulyás, háza elébe menve. - Beküldtem a faluba két óra előtt, s mégse jő. No, várj, átkozott fattyú! Ha lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabírák sem sietnek úgy, mint kend, Zsuzsi lelkem gondolja, főképp most restelláció után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán hazaküldte. De átkozott én magam is. Hogy az ördög harmincháromszor leütött volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd, nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Cifra ily gazember lehet, harminc esztendeje, hogy zsivány, s még ő árulkodik, no várj, várj! Mindjárt Cifra után Kálmán úrfi volt itt, s elbeszélte, hogy a nótáriusnak írásai vesztek el, s kért, hogy szerezzem vissza, hogy mondjam meg, hol van Viola; az istenre kért s hozzá káromkodott is, s én nem mondtam neki egy szót, csak azt ígértem, ha Violával valamikor véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent elmondok. De - kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta - itt vannak lovaim.

A kis szekér, két izmos sallangos sárgával a konyhaajtó előtt állt meg. - Úgy, Zsuzsi, jer, ülj hátra a kocsiba, s takard be magadat jól - szólt Violánét szekérre emelve -, te pedig lódulj - mondá kocsisának, kit, kezéből kivéve gyepőit, üléséről lelökött -, majd adok én neked kocsmában mulatozni.

S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nemsokára elhangzott, s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak, csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség dacára, mely a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. - Istók bácsi - szólt, fejét, mely nem éppen nyájasan érintetett, vakarva -, talán csak nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!

 

19

Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni - s miért ne tehetnéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána - s Garacs helységéhez jössz: húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha - mint sokan kívánják - azon pátoszhoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb magyar műveinket - mert bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll - csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény író létemre, egyszerű gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kik minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három adjectivum kíséretében küldhetik a világba, s trópusaik és figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit - csak irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban, s azért visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jössz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom, mert e falu Nyúzó Pál főbíró úr lakhelye, s főképp ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert sz. Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a böjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk, s Garacson az egész világ mezítláb jár; hanem minden magasabb szempontokat mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, az utcán végig nem mehetsz.

Valamely történetfilozófiában olvastam - nem mondhatom hamarjában, melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, melyeknek éppen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal -, valamelyikben tehát, a sok között, mondom, olvasám, hogy a föníciaiak csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat, mert mindazon anyagoknak bőségében voltak, melyek a hajózásra szükségesek. Aki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen állítás helytelenségéről. Soha emberek a plasztikai művészetekre kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész utca olyan, hogy belőle mintázni lehetne, ahová lépsz, lábad legszebb lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s mégis szobrászt, sőt még egyetlenegy fazekast sem találhatni a faluban. És aztán higgyen az ember a tudósoknak! Egy öreg ösmerősöm van, főőrmester volt egykor az inszurrekciónál, valahányszor őt Bécs felől kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak Párizst, Rómát, Lisszabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az egyes utcákról s piacokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött. Úgy látszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat- s óriási mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább, s minden csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék sorozata, az érzelmek minden következései, előttök semmi rejtve nem maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s éppannyi sovány tehénről álmodott? talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná az aegyptusi király vacsoráját, melynek ez álom tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok teóriáikat, s ha kihaltatok, eljő a történetbúvár, s ismét teóriáira használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!

Eltértem! Ne vedd rossznéven, nyájas olvasó; tudod, régi szokásom, s azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni modorát, s Garacsról szólva miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbíró lakhelyének épp az vala legkitűnőbb jelleme, hogy benne egyenes úton senki sem járhatott, annyira összevissza álltak az egyes házak, annyira tekervényesen kígyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely utcának neveztetett, s mely e címet legalább annyira megérdemli, mintha azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl - házaknak nevezzük; mert ha az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.

Taksony megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem tekintetében nevezetesek, s az angol farmer nem sok gazdaházat találna, melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalmafedele alatt magát jól érzené; - s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyosfödelű s roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány, beesett arcú népet látád, mely a falut lakta, s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem érzi magát, míg egyenkint a falu túlsó oldalán bekerített helyre kivitetik, a keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött. Maga a templom - e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem - itt roskadófélben áll. Az alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső süllyedéstől; a torony, mely a templomnak bemenetelül szolgál, több helyen szétrepedve, alig bírja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas födelén inkább csügg, mint áll, a harangok rég levétettek s külön faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy híveiben kielégíthetlen vágyakat ne ébresszen. A templomot s paplakot, mely (ha lehet) még szegényebb állapotban áll mellette - három oldalról tó környezi, benőve náddal és sással, hátul egypár lelkésznek szerény emlékköve áll, s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor éppen harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik, s a falu szegény lakói rongyosan, roskadó templomukba zarándokolnak: szomorúság lepi meg szívedet, melynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet isten az embernek öröm- s pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.

Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek, és sérteném azon igazságot, mellyel mint író az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve, melyek itt-ott a sárkunyhók felett emelkedtek - egészen más, sőt valósággal úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériek, Andorfiak, Nyúzók s nem tudom, hány úri család, mely e helységnek leányágat illető birtokába jutott, szebbnél szebb kúriákat építének, s habár ezeknél is az utcán talált építési anyag vagy legfelebb vályog használtatott: az ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magadat, s a sok oszlopzat, mely, mint tudva van, klasszikai ízlésünknél fogva minden nemesi kúriának főjellemei közé tartozik, néha Hellásra, főképp Spártára emlékeztetett, hol, tudjuk, a heloták száma a polgárokét mindig felülmúlta. Azon vastag könyvekben, melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének természetéről tudósaink sokat vitáztak anélkül, hogy tisztába jöhettek volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, mint hogy földesuraink, mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmatosabban követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az anyagi világ adományait, e közbirtokosok által annyira teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még mielőtt az hírlapjaink által megpendíttetett, s a jobbágy szabad költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy parasztcsalád vándorolt tovább, s hogy mindenét magával vihesse, még szekérről sem kelle gondoskodnia.

E kúriáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak, legszebbike kétségkívül Nyúzó főbíró úr lakháza volt, s olvasóim Garacson - ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, látva a szépen kijavított kerítést, a mérgeszöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik, s melynek színét a tornác gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik, máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egyharmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbíró ismét három évre választatott, valószínű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.

Nyúzó csak körülbelől egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztújítás, melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan sebességgel folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult, s már tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hírt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült, s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél, mint másodalispánnál - mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként lelépett - nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen visszavonult, a tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta, s két óra előtt bevégeztetett. Mire a főispán szinte értesíttetvén az állítólag Viola által követett rablásról, a járásbeli főbírót esküdtjével azonnal nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.

A taksonyi főispán tehát - így csalódik a hatalom e világon - a főbírót esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kíséretében hihetőképp Tiszaréten képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett találjuk az érdemes férfiút, s ha Kenyházi esküdt mellette nem ül, talán alig jutna eszünkbe, hogy a főbírót hivatalos kiküldetésében látjuk. A két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy éppen tisztújításról jövünk, melyen Nyúzó három évre ismét főbírónak választatott, s hogy a német közmondás: mely szerint új seprők legjobban sepernek - nálunk sokszor megfordítva áll, a seprők közt épp akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megújítása kívántatik -, bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főképp ha azon számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra bírá, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza, Garacsra menjen.

Mindenekelőtt Nyúzó, hogy a főispán iránti tiszteletét s hivatalos buzgóságát tanúsítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos útjára; miután pedig minden mozgás s így az is, melyet a kijelölt tisztviselő a kortesek vállain tesz - az étvágyat neveli, ki kívánhatná igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes bizonysága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél órával közelebb fekszik? Írva áll a szentírásban, hogy boldogok, kik éheznek és szomjúhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol ily szomjúságra annyi alkalom van, némelyek által a világ legboldogabb országának); - de hogy az is boldog állapot, ha maga az igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve látjuk - éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az első kísérletet? Azonkívül Pista és János pandúrok Garacson, a biztos hihetőképp Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kívánhatja, hogy ők magok fogják el Violát? Esteledett, s ily időben ildomos ember - főképp ha neki, mint Nyúzónak, egy egész banda bosszút esküdött - zsiványt inkább kerül, mint keres; végre - s ez ok a jellemdús tisztviselőkre talán nem volt minden hatás nélkül -, miután az utósó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó s esküdtje nemigen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az igazság kezei közé, midőn az elrabolt tárgyak többé kezeik közt nem találhatók. Szóval Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy asztala mellett, melyen már édesapja ítéleteket írt s most két üres s egy megkezdett borcilinder a jelen háziúr foglalatosságait mutatja, míg egy félig felemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar s a brinza - miből fájdalom! csak a faedény maradt meg - az ebéd élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyúzó, midőn hazajött, helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék mindenfelől: magyar ember szíve emelkedett, ha csak körültekintett.

A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon. Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb kívánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete keskenyebb; egy, hozzá mind barna színre, mind keskenységre, mind arra nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, írások, kalap s bot, szóval minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességű hasonló pamlag nemigen akadályoztaták a vendég mozdulatait; s maga a nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték - a vendégek nagy része Garacson közönségesen rajta ül -, hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad mozoghatás magyar embernek Nyúzó szobájában jólesett, főképp korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a bútorok oly összevissza rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen: mi ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez éppen kedve van? Ádám s Éva akkor érzék először, hogy édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magukat egymás előtt, öltözetről gondoskodtak! s mit mondjanak azon szegény honosink, kiket évről évre új korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik, anélkül hogy valaki ellenök keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol magát zseníroznia nem kell - hála istennek! hogy legalább még magyar szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére -, s ki ilyent keres, e háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa- s kandallófüstben rég elbarnult fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös s kék atillában festett képei (mind szép, bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök aláírása, úgyhogy Attilára s testvérére, Budára oly hamar reá ismersz, mintha évekig vele laktál volna), a padozat, melyet régóta ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne zsenírozza magát ön, úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyúgyertyától elterjed, kár lenne.

Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén, boldog ábrándokba merül, minők csak szolgabírónak lehetnek, ki magát ismét három évre megválasztva látja. "Megvagyunk! - szólt néha nyájasan mosolyogva - megvagyunk! - szólt ismét, az asztalra csapva - no, várjatok", s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig emelkedett. Keblét leírhatlan boldogságnak érzete tölté, a fél vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szívünket, még mielőtt amaz arcainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkedvesebb s legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni s melyekben egy táblabírótól ferblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még máig sem tudja, miként került aznap ágyba; s annyi boldog lakoma s nehéz ítélet, miknek ez asztal vala színhelye s miknek bor- s tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint negyvenhárom krajcár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édesapja, ki szinte szolgabíró volt e járásban, s őt nemegyszer megtépázta e szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. "Megmaradtunk!" szóla, félig magában, s a bú messze elszállt homlokáról. A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában, és ha édesapja meg nem hal, ő nem lehetne főbíró; a prém, melyet elszakítottak, úgyis semmibe se került, s hihetőképp hasonló utódot fog találni; s ha felesége kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét, mert ha mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban, mint ébren, legboldogabbak akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószínűséggel bír. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva, fél óra óta kedvenc dalát éneklé:

Aki Nyúzót nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

De ámbár szava mindig erősebbé s harsogóbbá lőn: mint félig kiürített poharából észrevehető, nincs egészen magánál. Erre mutat arca is, mert noha szemei nyitvák, mégis vonásainak kifejezése olyatén, minőt csak alvajáróknál látunk.

- Te Bandi! - szólt végre a főbíró, kit esküdtjének nem szűnő éneke kényelmes ábrándaiban zavart.

A másik tovább danolt, csakhogy szava hangosabbá lőn.

- Bandi, mondom, ne ordíts úgy. - Bandi a szólóra emelé szemeit, de az ének csak még hangosabbá lett.

Részeg!" - gondolá Nyúzó magában, s felkelve nem minden nehézség nélkül, esküdtjéhez ment s megrázá vállánál, mire a másik fölemelve fejét mintha álomból ébredne, bámulva kérdé: - Mi kell, no?

- Hát megvagyunk - szólt a főbíró, kinek fejébe, úgy látszik, más gondolat e napon nem fért. És a törvényes bizonyság nevetni kezdett hosszan, hangosan, a falakat megrázó hahotával, mint maguk a vezérek, kiknek képei a falon függtek, sem nevethettek örömükben, midőn Szvatopluktól az egész szép hazát egy fejér lóért kapták meg.

- Mit nevetsz? - szólt végre Nyúzó, kinek képe egyszerre egész bírói komolyságát visszanyeré.

- Azon nevetek - válaszolt a másik, mindig kacagva -, hogy készültek ellenünk, s azért mégis megvagyunk!

- Igazság, bruderkám, megvagyunk - szólt a főbíró most ismét mosolyogva -, csak úgy van az, szemesé a világ!

- És fülesé - pótolá a másik a félig tölt poharat kiürítve.

- Igazság! mi megmaradtunk, no, várjatok csak - szólt öklével az asztalra csapva -, mást akartak szolgabírónak, majd meglássuk, kinek volt igaza.

- És helyettem kit akartak! - folytatá a másik szinte nemes haragra gyúlva - azt a Görögi Vincét, jöttment embert, éppen most került ki az utósó iskolából. - Mit az esküdt annyival nagyobb hibának tartott; minthogy maga soha az utósó iskolában nem volt s tudományait a negyediknél végzé, mi, mint tudva van, némely megyében bírói hivatalok viselésére untig elégnek tartatik.

- Főképp az a Tengelyi vigyázzon magára - vágott közbe Nyúzó, s arcán mindazon keserűség vala látható, mely azt józan állapotában jellemzé -; rég föltettem magamban...

- Jó, hogy nem nemesember többé - mondá az érdemes esküdt. - Jobban hozzáférhet az ember.

- S még mi menjünk - mormogá a másik -, hogy kárát megkerítsük.

- Igen, s késő éjszaka, rossz időben, mikor becsületes ember otthon marad - tevé hozzá pótolólag az esküdt -, s a zsiványok az embert minden bokorból agyonlőhetik. Majd bizony, ki hallott ilyet?

- No, látod, Bandi - válaszolt a másik, mélyebb belátás kifejezésével -, az csak onnan van, mert ezeknek a nagy uraknak nincs semmi megyei praxisok. Magunk között legyen mondva, Bandi, a mi főispánunk se jobb a többinél. De sebaj! ő parancsol, s az ember aztán azt teszi, amit akar; látod, öcsém, minden hivatalnak megvan a maga hatásköre.

- Igen, de éjjel mégse kellene kiküldeni az embereket - s az esküdt hihetőképp folytatta volna bölcs megjegyzéseit, ha kocsizörgés, mely az udvarban hallatszott, figyelmét magára nem vonja.

- Ki lehet ez? - szólt a főbíró gondolkozva - azt hittem, nem is tudják, hogy hazajöttem.

- Valami instansok - mondá Kenyházy nyugodtan s friss pohár bort töltve magának -, most egymás után fognak jőni, hisz megmaradtunk!

Macskaházy, ki bundájában a szobába lépett, minden további találgatásnak véget vetett.

- Te vagy, barátom? - szólt Nyúzó, a száraz ügyvédet kebléhez szorítva s kétszer megcsókolva, úgyhogy más országban a legszebb asszony megelégedhetett volna - jó, hogy jössz, majd preferáncozhatunk.

- Servus humillimus! - dörmögött az esküdt, ki a felkelést ez egyszer inkább nehéznek, mint szükségesnek tartá.

- Ma nem játszunk - szólt Macskaházy, alig szabadulhatva Nyúzótól, ki ismét csókoláshoz fogott -, azonnal indulnunk kell.

- Indulnunk, s hová? - kérdé Nyúzó.

- Igen, hová? - visszhangozá Bandi - ma egy tapodtat sem megyünk, preferáncozunk, ugye, Pali?

- Dehogy megyünk, dehogy! - mondá emez, ismét Macskaházy után nyúlva, ki látva a két tisztviselő állapotát, türelmetlenül rázá fejét - ha nem maradsz itt jószántodból, kivesszük kocsikerekedet, ugye Bandi?

- Igen, kivesszük, és aztán a teins úr mehet, hová tetszik.

- Bizony, választatástoknak később is megihattátok volna áldomását - szólt Macskaházy vállvonítva.

- Talán bizony azt hiszed, hogy részeg vagyok - kiálta Nyúzó -, hogy nem vagyok eszemen? Átkozott prókátor! Ki az első alispán? Réty, és a második? Krivér, és...

- Tudom, tudom, de az istenért, szóljunk hát józanon.

- És ki az esküdt? - dörgé Bandi. - Kenyházy András, éljen!

- Jól van, hát szóljunk józanon - válaszolt a főbíró, összeszedve magát -, hát hová kellene mennünk?

- Sz.-Vilmosra.

- Nem vagyok én részeg, hogy most kimenjek - kiáltott az esküdt.

- És miért? - kérdé tovább Nyúzó.

- Viola ott van, ma kell őt megfognunk, vagy soha; holnapig a rablott írásokon túladott.

- Majd elfogjuk holnap - válaszolt Nyúzó méltósággal.

- De mikor mondom, hogy holnapig az írásokat nem találjuk többé nála.

- Annál jobb - mondá a másik nyugodtan -, majd bizony éjszaka fogok járni nyakamat törni, csak hogy Tengelyi uram írásait szerezzem meg; járjon maga utána, ha tetszik.

- Igen, járjon maga utána, ha neki tetszik - ismétlé nevetve az esküdt. S Macskaházy kétségbeesett tekintetet vete a két érdemdús tisztviselőre. Végre Nyúzót karjánál fogva az ablakok egyikéhez vezeté, hol vele sokáig halkan beszélt, míg az esküdt, előbbi melódiájához visszatérve, ismét fejét kezére támasztva, halkan énekelni kezde:

Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

- Ha úgy van - szólt Nyúzó némi idő után, mely alatt Macskaházy, mint látszék, egész szónoki tehetségét kimeríté rajta -, az egészen más. Bandi! hallod-e? menj ki s mondd a pandúroknak, hogy mindjárt nyergeljenek.

- No, ez már más - szólt emez az ajtó felé tántorogva -, a pandúrokat elküldhetjük.

- De miért nem mondád ezt mindjárt? - szólt a főbíró, ki most sokkal józanabbnak látszott, mint előbb maga Macskaházy reménylé.

- Hisz csak esküdtedre nem bízhatok mindent. Küldd előre a pandúrokat Sz.-Vilmosra, s mondasd a biztosnak, hogy nehány vasvillás emberrel s pandúrral az erdő melletti csárdánál várjanak. Esküdtedet hagyd itthon, csak bajunkra lenne.

- Igazság, de ha Cifra rászed, s az egész csak cselszövény, mely vesztünkre koholtatott - s Nyúzó sápadtabbnak látszott -, Viola nekem bosszút esküdött, s Cifra bandájához tartozik.

- Ne félj, nem szükséges, hogy éppen közel menjünk, magam sem szeretem a puskalövéseket. Egyébiránt Cifra biztos ember s kezünkben van.

Egy idő múlva Kenyházy bejött s mondá, hogy a pandúrok már Sz.-Vilmos felé indultak.

- Menjünk hát - szólt Macskaházy, ismét magára akasztva bundáját.

- Hát te is elmégy, Palikám? - szólt bámulva az esküdt, midőn Nyúzót szinte bundában látá.

- El, te itt maradhatsz.

- De mit csinálhatsz nálam nélkül?

- Majd csak próbálunk valamit - szólt Nyúzó nevetve -, te vigyázz a házra.

- Furcsa - gondolá magában Kenyházy, midőn azok ketten kocsira ültek, s Cifra, ki ez idő alatt a pitvarban várt, hátul felkapaszkodott -, szolgabíró esküdt nélkül!

És Nyúzónak elhagyott jobb keze, midőn a kocsi elhajtott, visszament a szobába, többször csóválta fejét, egy pohár vörös bort ivott, s tovább énekelé:

Aki Bandit nem szereti, haj! haj! haj!
Azt az ördög elviheti, haj! haj! haj!

Míg végre az álom lelkes dalának is véget vetett, s a Nyúzó-kúrián csak a kutyák ugatása szakítá félbe a nagy éjjeli csendet.

 

20

Ha boszorkány szemekkel bírnánk, kik - mint jámbor apáink hitték - éjszaka, mint nappal, mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most valóban ritka dolognak lehetnénk tanúi. A rónán, hol őszkor, főképp miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról áthallatszó kutyaugatás s néha távol lókopogás szakítják félbe az ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok ilyenkor s e téren!... a dolog oly rendkívüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó Macskaházyval, mindketten a sz.-vilmosi erdő felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy őt megmentse: az egyik mint kérlelhetlen ellen, a másik őrző angyalként. Mi e történetet még rendkívüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgyhogy tíz eset közt kilencszer éppen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük, s ők azon keserű panasszal vádolhatják végzetüket: mért nem jöttek csak valamivel előbb? Hogy a jelen esetben ellenkezőt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az első, hogy Viola barátai nem művelt emberek, s így azoknak szokásait magukévá nem teheték; a második, hogy ildomos emberek - s Nyúzó s Macskaházy kétségen kívül ezekhez tartoztak - még inkább szeretik magukat, mint amily mértékben másokat gyűlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szívesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi - Nyúzónak tántoríthatlan meggyőződése szerint - okvetlenül megtörténik, ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs faluban megkezdé.

- Átkozott gazember! - kiáltott a főbíró, fejét dörzsölve, mely hatalmas zöttyenés által a kocsifödél vas részeivel nem a legnyájasabb érintkezésbe jött - zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom: lassan! másképp úgy nyakad közé vágok...

- Kérlek, ne félj - szólt Macskaházy, szinte fejét dörzsölve -, nincs a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.

- Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg, mint a csap.

- Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.

- Jaj nekem! - kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második zökkenéssel oly mélyen beütődött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki azt hitte volna, hogy a főbíró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni - jaj nekem, ez végső ítélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.

- Várj csak egy keveset - mondá Macskaházy türelmetlenül -; itt csak nem szállhatsz ki a sár közepette, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima, mint az asztal.

- Csupa disznótúrás - sóhajtott a főbíró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött -, az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.

- De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.

- Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk - kiáltott Nyúzó -; uram teremtőm! állj meg! tartsd a kocsit, te gazember! Jancsi! - E felkiáltások, melyek alatt Nyúzó kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva egyszersmind arról gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtős helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé meghajlott. Mielőtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.

- Menjünk! menjünk! - szólt Macskaházy, elnyomva nevetését - a gyepen vagyunk, itt egyenes az út; csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.

- Csak a csont maradjon meg épen - jegyzé meg a főbíró, ki míg a kocsi állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

- Igen - mondá a másik -, de reumatizmusom... tudod, mennyit szenvedek; a levegő oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.

- Már hogy lehet az ember ily hypochondricus? - gondolá Nyúzó magában, míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva a kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. - Meglásd - szóla szomorúan útitársához, miután a kocsi minden erősebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék -, nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.

- Ej, barátom, ne légy oly poltron - mondá Macskaházy -, látod én nyugodt vagyok, és én is csak csüggök éltemen.

- Neked könnyű - sóhajta a főbíró -, nőtelen ember vagy; de lám, én! feleségem s négy gyermekem.

Az ügyész, ki, midőn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán éppoly erős okot talált; csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. - S pedig még bodzateát sem hoztam magammal - mondá nyugtalanul -, ha nem találok Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.

- Ne légy oly hypochondricus - mondá a főbíró, miután nem szűnő kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyre felelni sokkal nehezebb, mint első pillanatra látszik. Egy vén francia ismerősömtől hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanúkat lát, bátran nekiáll; - és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyít egyebet annál, hogy művelt ember mások ítéletétől inkább fél, mint egyéb veszélyektől; két veszély között az elől hátrál, melyet más fel sem vesz - a közvélemény elől; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, főképp fiatalabb része bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon semmitől sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak előtt, melyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembeszállna, mutass neki egy kis ártatlan kígyót, s elkergeted; egy földesurat ismertem, félt mindentől, vízen és szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstől, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvízről hallott, árvizektől, nappal ökrök- s bivalyoktól, éjjel zsivány- s kísértetbandáktól; azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s ím, akkor hallám, hogy mikor a kolera uralkodott, senki a megyében több bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kacagott a többiek gyávasága felett, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját s sárga dinnyéit bámuló vendégei előtt, kiket a főorvos mind szörnyű halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Ím, földesuramnak is megvoltak hős pillanatai, őt sem lehete egészen gyávának neveznem, s valóban, azok, kik - mint sokan - nem a célt, hanem csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy boldogulhatnak ítéleteikkel. Az előtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovával átszökik, s tánc után fagylaltot eszik; vagy az orvos előtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben; az emberek ítélete hihetőképp akként fog különbözni, miként magukat vagy az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbnek érzik. Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek sorából ki ne zárja: mindenki oly morált képez magának, mely mellett megélhessen.

Ismét eltértem... - sebaj. - A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s kit e hazában őszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar, hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhető. Az utasok helyzete nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat és káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetlen betegség fölött sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik feléről a másikra siet, s minden oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késő jő, s éppen akkor csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgyis arra hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Cifra a kocsi hátán az egész idő alatt mélyen alszik, s mi azon meggyőződéssel hagyhatjuk itt e társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval előbb ér a sz.-vilmosi erdőhöz.

István gulyás maga is avval vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Cifrával találkozott, s Garacs jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-vilmosi erdőhöz, mint István tanyája. De a szolgabíró - kiről Peti által tudta, hogy otthon van - talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok rossz, míg ő könnyű szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?

Már sötét volt, mikor elindultak. A hold első negyede, melynek a debreceni kalendáriom szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz ködfátyolon nem hathatott keresztül, s valóban magyar pásztorember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom vagy elhagyott gémeskút, mely a ködből setét kísértetként kiemelkedett; ott egy múlt évről fennmaradt fél szalmaboglya vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól magányos fűzfák, melyek az áradás-járta réten felnőttek, s véletlenül megmaradva, most az őszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtatták: ez vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák nekifeküdtek a hámnak, mintha a garabonciás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy mentek, de úgy... István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: - Vércse, ne!... ne, te sárga!... hogy kapaszkodik az istenadta!... mondom, nincs oly jó ló Magyarországban.

Fűzfák s határhalmok, gémeskút s boglya mintha elrepülnének a szekér mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égne lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s túlsó felére érni, még mielőtt az utánok ismét összefolyhatott.

- Ne félj semmit, Zsuzsim - mondá a gulyás vígan -, ott leszünk, még mielőtt az az átkozott főbíró kikapaszkodik szobájából. Ne te, Vércse!

- Adja isten! - sóhajta Zsuzsi.

- No, az ördög elvihetné, ha még így is késő jőnénk - válaszolt a gulyás. - Monddsza, Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így éltedben?

- Soha - válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

- Hiszem! Sárga, ne!... No Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra múlva ott vagyunk, s elmegyünk a sz.-vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik, s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész kezem elzsibbadt! - tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplőjét, míg megfájult balját éppoly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyekét érez, kincsének nagyságát méri.

A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak.

- Mi volna ez?! - kiáltott a gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplőket ragadta meg, s ostorához kapott. - Sárga! Vércse!... ah, ez a baj! - szóla, szemeit a ködbe meresztve, midőn a farkast, mely útjokon keresztülfutva most nem messze tőlök állt, meglátá: - Férget láttatok, no, csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no, mi baj, vén cigányhús a farkasnak se kell.

A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a cigány állt.

Peti felült. - Idején jövünk - mondá, a gulyás mellé ereszkedve -, a garacsi út, melyen azok jőnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.

- Csak férget ne láttunk volna - szóla szomorúan Zsuzsi -, mindig hallottam, az nem jót jelent.

- Legyen eszed, Zsuzsi - válaszolt a gulyás nevetve -, hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?... ni, a sárgák nem is izzadnak.

- Csak a szekér ne törjék el - mondá Zsuzsi aggodalommal -, higgye el kend, én ma mindentől félek.

- Dehogy törik el - válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával -, hisz nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt épp az a különbség, mint az úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elöl-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!... csupa sróf és haszontalan ág-bog mindenfelől, mihelyt nem jár töltésen vagy lágy gyepúton, sárba marad; az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, főképp az én szekerem! a kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!

Peti nem egészen osztá István nyugalmát. - Csak vizet ne érjünk - szólt többször, fejét vakarva -, mindig esik, s ha valahogy a lápok megteltek...

- Ne félj, Peti, minden rendiben lesz; s te is, Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém, Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a múlt héten halt meg. Már régen felmondott uraságának, s elbocsátó levelet s passzust is kapott. Ezekkel a haszontalan írásokkal, melyekkel Pista felesége most úgysem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek élhettek. Ez a vármegye kemény dolog - tevé hozzá a gulyás egyet suhantva -, csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz, Peti?

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem, ki e jó hírek hallására mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegő hangon kérdezé: - Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? A cigány keselyűszemeit a setét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midőn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá, hogy: - Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. - S ők hallgatva tovább mentek, csakhogy a köd, úgy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fűzfa, boglyák s kutak rég eltűntek, s aki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, mellyel útján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitől irányt vehetne, alig foghatná meg, a sietők miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.

A gulyás, noha nem szólt, régen osztá Peti aggodalmait. Egyes világosabb foltok, melyeket itt-ott, a köd között is észrevett, eszébe juttaták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség. A hely, melyen szekerükkel megálltak, noha a kákás fű széles leveleivel a vizet eltakarta, már el volt borítva. A cigány leugrott s pocsogva előre ment. Előtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz mindenfelől, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy áradásból, mely az emelkedő víz által mozgásba hozva a síkon s hullámozva tovább terjed. Csak balfelől látszott egy hátasabb hely, mely még szárazan állt, s hova Peti a lovakat most kivezette. - Úgy, ezen talán még az erdőig jöhetünk - mondá elébbi helyére ülve -, az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett, másképp eltévedünk, ez a sárga ér...

- Jézus Krisztusom! - kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály újra fölébredt - későn jövünk, és szegény férjem!

- Még jókor jöhetünk - válaszolt a cigány biztatva, noha szavának hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető -; ha a víz a békahágón át nem ment, a fekete tót szárazan találjuk; s akkor minden jól van. Csak rajta, István.

- Átkozott Tisza - mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

- Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így - szólt a cigány fejét rázva -, mikor a víz innen jó. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig mozdul; ez mind a Rákérből jő, mióta az urak új töltést csináltak, egészen nekibolondult.

- A menkő üsse meg, itt is víz! - kiáltott a gulyás, gyeplőjén visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. - Itt nincs baj - kiálta végre, miután a nem széles eren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. - Ne féljetek, bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. - A szekér szerencsésen a túlsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább, hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva; az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást lehetetlenné tett.

- A fekete tó betelt - kiáltott a cigány összecsapva kezeit -, nincs ló a világon, mely ezen átmenne.

- Maradjatok itt - szólt Zsuzsi remegő hangon -, átmegyek én magam.

- Te, Zsuzsi, az kellene még - mondá a gulyás, Violánét, ki már szekeréről leszállni készült, helyén erőszakkal visszatartva - a tó teli van mélységekkel, s főképp te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsúsznál, nem bírsz fölkelni, s oda vagy.

- Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végső nyomorúságában, tudod, föl akarják akasztani. - S ezzel a szegény asszony a szekérről leszállni készült.

- Legyen eszed, Zsuzsi - mondá a gulyás, hasonlóképp leszállva szekeréről -, ha férjedet fölakasztják, s te itt fúlsz belé a vízbe, mi lesz gyermekeidből.

Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sírt keservesen.

- Ne félj, fiam - mondá a gulyás biztatólag -, majd elmegyünk, én vagy Peti: az erdő, látod, előttünk áll, csak valahogy átgázolunk... Ej, Peti! Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?

A cigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá: hogy az út, melyen jöttek, sáros időben, két órával közelebb, s hogy mikor most négy nap erre járt, a víznek még nyoma sem volt. - Ne félj, Zsuzsi - tevé hozzá -, én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk? - szólt a gulyáshoz Peti, kezével a túlsó partra mutatva, hol a ködből az erdő sötét, egyenes falként átlátszott, melyből csak itt-ott egyes magasabb sudarak emelkedtek ki.

- Igen, meglehet - felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva figyelmét -, csak az az átkozott köd ne lenne... de, az erdő szélén több magas fa van, az ördög ismeri meg.

- Balra a fától - folytatá a cigány gondolkodva -, mintegy kétszáz lépésnyire, az erdőben nyílás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?

- Hogy a menkőbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a fához még közelebb nádasnak kell lenni.

- Igazság! - válaszolt ismét a cigány - még mondtad, mily jó lenne kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyílást megtalálom, s ez csakugyan a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik partjáig hátas hely van.

- Veletek megyek - szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e beszélgetésnek minden szavát remegő figyelemmel hallgatá, felkelve -, nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.

- Zsuzsi lelkem - mondá a cigány, ki már futásra készült, megfordulva -, beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt, s várj meg.

- De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt - kiálta a szerencsétlen nő a távozó után.

- Ha átmehetünk - kiálta vissza a cigány még egyszer megfordulva -, én magam viszlek hátomon a túlsó partra. - Ki e pillanatban a cigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arcredői közt lefolyt.

A férfiak a köd homályában eltűntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek szélén, a túlsó partról átsötétlő erdőre meresztve szemeit. - Ily közel, s én nem mehetek hozzá - sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai dúlták szét.

A szegény asszonynak igaza volt; a vízen túl alig ezer lépésnyire a helytől, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s társait. Taksony megyének a Tisza mentében fekvő síkságán nagyszerű tölgyesei vannak, valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegő nyárfáit termi meg, s némely helyen, a festőileg elhelyezett facsoportok között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelő keze itt-ott, burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem a fejsze, hanem csak az idő vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belőle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban áll, mely jó esztendőkben az erdőket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezőbb tulajdonává teszi. Ledőlt s helyökön rohadó fákat ily erdőben találni éppúgy nem ritkaság, mint Amerika őserdeiben; s az idő még talán távol van, hol a műveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezőbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midőn sötét ágaik alatt csak a varjúk ezrei ütötték föl tanyájukat.

E nagyszerű tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdőség, mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire alkalmatlan részét takarta, lenyúlt egész a Tiszáig, melynek túlsó partján hasonló, még mérföldekre terjedő tölgyesek álltak. Jó esztendőkben, ha tudniillik makk termett, az erdő teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdő mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sűrűből egy magányos duda vagy furuglya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vígan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elűzi. Most halotti csend terül el az erdő felett. A tölgyek ez évben éppen nem termettek, s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok múlt esztendőkben, csak éppen hogy a legnagyobb fergetegtől legyen hová menekülniök, építének, most vagy elhagyatva állnak, vagy szétdüledeznek. A kanász építés közben nem gondol utódaira; ha a kunyhó, melyet rakott, másnap, miután nyájával tovább ment, szétomlik, annyival jobb; ha esztendőre visszajő, újat épít magának nem nagy fáradsággal. Szíve éppen annak örül leginkább, ha holvoltának mennyivel kevesebb emléke marad.

E kunyhók egyikében, abban, mely Sz.-Vilmostól legtávolabb fekszik, vonult meg Viola társaival. Viola bandájának legbiztosabb s kedveltebb menhelye vala ez. Az erdőn át azon oldalon, hol a kunyhó állt, nem vezetett út; maga a kunyhó körül sűrű rengeteg, s mióta pár év előtt nem távol e helytől egy biztos és két pandúr agyonlövettek, a megye legbátrabb szolgái sem igen mertek e helyhez közelíteni. Ha árulástól nem kell félnie, Viola oly biztosan aludhatott e födél alatt, mint bármely király palotájában. S az miként juthatott volna eszébe? Petin s István gulyáson kívül titkát csak olyanok tudták, kikre ha azt felfödözik, akasztófa vár.

E kunyhó, melynek egyik szögletében, kis hordón ülve, Violát magát találjuk, egyike vala a nagyobbaknak, s ámbár bútorzatában nem látunk semmit, mi korunk kényelmeire emlékeztetne, a faajtóból, mellyel az alacsony bejárást el lehete zárni, s a nádfödelen, mely itt-ott ráborított ágakkal kijavíttatott, észre lehetett venni, hogy e kunyhó - soha egészen elhagyatva nem volt.

A fal mellett, mindkét oldalon, kevés szalma, mely bundákkal takarva a zsiványoknak ágyul szolgált, egy darab deszka négy faragott lábra szegezve, melyet asztalnak használtak, s egy kormos vasbogrács, mely a falon függött, volt egyébiránt a jelenlevők fegyverein s két kulacson kívül minden, mit e szűk hajlékban találunk, s mire a kunyhó közepén pislogó tűz bizonytalan világát veti. A kunyhó nádfödele, mely a falak mellett annyira leereszkedett, hogy alatta egyenesen megállni nem lehetett, a sok tüzelés által koromfeketévé vált, de ámbár a kunyhónak kéménye nincs, s a füst csak a nyitott ajtón s egyes kis lyukakon, melyek a falban e célból csináltattak, megy ki, a bennlét az égő tűz mellett elég tűrhetőnek látszik.

Viola mély gondolatokba merülve ül a szoba homályos szögletében, míg két cimborája, ki e pillanatban vele van, bundákon nyújtózkodik, s néha fölpiszkálva a parázst, vagy félig unalomból, félig bánatból - mint magyar ember tűznél szokott - nagyokat sóhajtva nézi a mindig inkább elapadó lángokat.

A regényíróknak egy idő óta szokása bájló színekkel festeni a vétket. Mint a lovagregény boldog emlékű korában, az írók egész új, soha nem létezett középkort alkottak képzetökben, csupa hívség- s hősi erényből összegyártva, hogy az ember - én magam emlékezem gyermekkoromból ily érzeményekre - szinte vágyódott az ököljog boldog időszaka után, s mintegy megvetéssel fordult el pulya századunktól, melyben senki várából az átmenő kereskedőket megrohanni nem szokta, s a kínpad s boszorkányégetés megszűntével minden, mi költői volt, elenyészett: úgy most a vétek minden nemeinek nyájasan mosolygó képei készíttetnek a jámbor közönség számára, oly szépek, oly csábítók, hogy szinte bámulni lehet, miként nem találkoznak többen, kik e képek utánzását tűzik ki maguknak célul. Költők, egyéb művészekként, szívesebben választanak magoknak típusokat, mint hogy a természetet örök változékonyságában követnék, s ha egyszer egyike a nagyobbaknak bizonyos úton megindult, a többiek utána rohannak, anélkül hogy egyéb jutna eszökbe, mint az, miszerint eldődeiknél ez ösvényen hátrább ne maradjanak. Ez az, mit századunkban a művelt világ majdnem minden irodalmában is észrevehetünk. - A középkor nem ismert irgalmat a gonosztevő iránt, s mégis mennyi van sokszor a vétkesnek életében, mi, habár emberi igazságunk szerint tettét büntetnünk kell, részvétünket, könyörületünket érdemli! Felvilágosodottabb korunk jól tudja ezt. A vad szenvedélyek, melyek eldődeinket kegyetlenségre ragadták, rég elnémultak, s mégis lázas állapotban, rohanva anyagi érdekeinek kielégítése után, korunk részvét nélkül elfordul a szenvedésektől, melyeket szociális viszonyai által előidézett, vagy melyeket legalább, ha ápoló kezeit feléjök terjeszti, enyhíthetne. Nagy írók érezték ezt, s midőn a társaság legundokabb sebeit merész kezekkel feltakarák, midőn emberi természetünk azon nemes részeire emlékeztetének, melyek a gonosztevő kebléből nem veszhetnek ki soha egészen, midőn figyelmessé tettek, hogy azon undoron kívül, mellyel tetteitől elfordulunk, van még valami, mit a bűnös iránt érezhetünk - szánakozás szerencsétlensége felett: tettök nemes s tiszteletreméltó volt. A sokaság érzéketlensége elleni visszhatás lelkesíté őket műveikhez, s éppen ezért sokszor - mi minden visszhatásnak szükséges következése - túlmentek első szándékukon, s csak hogy az undort s gyűlölést, mellyel az emberek nem annyira a vétek, mint a vétkes ellen viseltettek - enyhítsék: szeretet vagy bámulat tárgyaivá emelték azokat, kik iránt csak sajnálkozást akarának gerjeszteni. S még egyszer mondom, e tett szép s nemes volt. Van az írónak egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egypár kedvező bírálat, vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az istentől nyert tehetségeit, ahelyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a művészi forma mélyébe elássa, csakhogy valamiképp csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról, félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi stúdiumok tárgyát látja, s míg a föld vérben áll, s az egész emberi nem vajúdások között új életnek indul, virágok- s a langy esti szellőről énekel: azt bámulhatjuk hideg magasságában, irigyelhetjük - tisztelet- s szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit megérthesse. De ha a költőtől, ki nemes emberi cél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá - tiszteletünket meg nem tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, mellyel ő, ki keble mélyében gyémántokat találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával öndicsőségére kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet, ha az így támadott művek hibáit az érzelmért, melyből származtak, szívesen megbocsátjuk, s megfeledkezünk gyengeségeiről, mert érezzük, hogy mi ellen a kritikus kifogásokat tehetne, azt az embernek bámulni kell, hogy a könyvben nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk: mit mondjunk a mázolókról, kik minden magasabb cél s indok nélkül e műveket utánozzák, kik romlott képzetökkel gyönyörködve mindenen, mi szörnyű vagy undok, a rothadást, mely között amazok illatos virágot találtak, fölvájják, nem a virágért, hanem mert nekik jólesik az ocsmányságokban körülkapargatni; kik a vétekben nem a nemesebb emberi természet mindig fennmaradó töredékeit, hanem az erényben is mindig csak azon aljas indulatokat keresik, melyek szerintök minden tetteink egyedüli alapját teszik; kik, mint Diogenes lámpájával embert, úgy új szörnyeteget keresnek képzelmök mélyében, s inkább örülnek, ha feltalálták, mint ha embertársaiknak egy új vigasztaló gondolatot nyújthatnának. Oh, ha valaha ez oly regényesnek festett zsiványéletet közelebbről látnák, azon éhséget, mocskot s mindennemű nyomort, melyek között e kalandok játszatnak, e hősöknek egész aljasságát, kiknek bátorsága sokszor nem más, mint az akasztófátóli félelem - a kép más volna, mint melyet adnak!

- Te, Mészáros! - mondá az egyik, kit az egész vidék Rácz Andor neve alatt ismert, ősz haját visszasimítva homlokáról - mit mondasz, nem jó volna egy kis gulyáshús?

- Az ördög vigyen el - dörmögött a másik, ki eddig a tűzben piszkálva, meredt szemekkel nézé a lángokat -, minek beszélsz ilyekről?

- Meg egy kis dohány - folytatá a másik nevetve -, ugye egy pipa dohány sem volna rossz?

- Átkozott hóhér! - kiálta a másik, kinek ifjú, részegeskedés által elbutult arcain bosszúság mutatkozott - mikor nincs, minek boszontod az embert?

- Hát csak úgy! - válaszolt Rácz - vagy talán nem tetszik - tevé hozzá, azon méltósággal függesztve szemeit ifjabb társára, mellyel ily öreg zsivány, ki mesterségét hat bandával egymás után majdnem huszonöt esztendeig űzé, ily suhancra nézhet.

- De mikor mindig tréfálsz - mondá Mészáros, az égő fát megtaszítva lábával -, kora reggeltől vagyunk itt, s nincs egy falatunk. Ha ez soká tart, felakaszthatnak bátran, elébb, míg éhen halunk meg.

- Hát mért nem mégy valamiért? - mondá Rácz, gúnyosan mosolyogva.

- Mikor minden ember lábon van ellenünk - sóhajtott emez -, addszide a kulacsot, hadd igyam legalább egyet.

- Melletted van - válaszolt a másik, midőn nevetve nagy kulacsot mutatott, mely Mészároshoz közel állt.

- Nem ezt - szóla emez, fejét rázva, oly képpel, mintha méreggel kínáltatnék -, hisz ez csak víz, ott melletted áll.

- Ebből ugyan nem kapsz, fiú - mondá a másik, messzebb tolva a kulacsot, mely után a fiatal zsivány kezét kiterjeszté -, úgyis több pálinka van fejedben, mint ész, s éhgyomorra, tudod, megárt. - S az öreg zsivány nevetett.

- Addszide - szólt emez, mindig haragosabban -, én inni akarok, nem vagyok bolondod, nekem nem parancsol senki.

- Majd meglátjuk - mondá az öreg zsivány, s midőn sötét szemeit pajtására szegezve, kezét, mellyel ez ismét a kulacs után nyúlt, izmos markával megszorítá, mindenki láthatta volna, hogy a tekintetet, melyben a banda között áll, nem tisztán hosszú tapasztalásainak köszönheti -, ülj le, gyerek, és maradj nyugodtan.

- No várj, vén kutya - kiáltott a másik, ki, mint látszott, a kulacsból, mely után ismét vágyódott, már több s nem hasztalan libációkat tett, felugorva, s falról lekapva fokosát -, majd meglátjuk, ki parancsol nekem.

Rácz, ki minden mozdulatait figyelemmel követé, ekkor szinte felugrott, torkon fogta a fenyegetőt, s még mielőtt fokosát fölemelheté, falhoz szorítá, s kicsavarta fegyverét kezeiből. - Majd adok, fattyú - szóla lángoló szemekkel -, a kanászok elég disznót öltek e fal mellett; ha moccansz, eggyel több lesz.

- Mi a baj? - szólt Viola, ki beszédeikre, míg azok e tettleges fordulatot nem vevék, nem figyelt, de most szinte felkelt hordójáról.

- Ez a fiú erőnek erejével pálinkát akar - mondá az idősebb zsivány, ki most szerencsétlen pajtását eleresztette, s mosolygó megelégedéssel nézé, miként dörzsöli fájó nyakát -, s én neki mindjárt más valamit adok.

- Hát adj neki pálinkát, ha van - mondá Viola -, nekünk úgysem kell.

Mészáros reményteli tekintetet vetve a kulacsra, felkelt, s feléje indult.

- Nem adok biz én - mondá Rácz, elébe állva -, a fiú úgyis többet ivott, mint kellene, részeg ember mindig bajba kever.

- De mikor éhes vagyok - szóla a másik, kérő tekintetet vetve Violára.

- Mért lett zsivány belőled - mondá Rácz gúnyosan mosolyogva -, hisz nem parancsolta senki?

- Hát neked ki parancsolta? - mormogott ez fogai között.

- Az más - mondá emez komolyan -, én desentor voltam! Tíz esztendeig szolgáltam a császárt, a legnagyobb háború idejében, s mikor hazajöttünk, s nem akartak elereszteni, tudja az ördög, mért, az jutott eszembe, hogy eleget katonáskodtam, s hogy most egyszer megpróbálhatja más is. Odadobtam puskát s patrontáskát, s azt hittem, meg tudok élni, ha nem állok is silbakot. Ha mészáros fia lettem volna mint te, bizony nem járnék itt az erdőben, és Viola sem, azt elhiheted.

- Mit bánom én - szólt a másik, kit a komolyság, mellyel az előbbi szólt, úgy látszott, nemigen érdekelt -, zsiványélet, pajzán élet, én inni akarok.

- Add neki a kulacsot - mondá Viola ismét -, hadd töltse kedvét.

- Igen, de már most is részeg - válaszolt Rácz, ki a kulacsot a földről fölvéve még mindig kétkedve tartá kezei között. - Ahol csak megfordultam, minden bandának szerencsétlensége a részegségtől jött.

- Ma nincs mit félni - mondá Viola -, legfelebb ha még Peti jön, ki által István gulyás húst küld. A szolgabíró Porvaron, s a hajdúk magukban, ne félj, nem jőnek ennyire, ha tudnák, hol vagyunk, elkerülnének inkább.

- Ej, nem kell azt hinni soha - mondá Rácz, fejét csóválva -, a veszedelem akkor üt ki, mikor az ember legkevesebbé gondolja. Isten neki, ha akarod. - S ezzel rosszkedvűen odanyújtá kulacsát, melyből a másik minden szitkok mellett, melyek között vele megkínáltatott, az állati örömnek bizonyos kifejezésével nagyokat szörpentett.

Ezek után a kunyhó ismét békességben állt. - Mészáros, ki egy ideig hőstetteiről beszélt, midőn látta, hogy a másik szavaira nem válaszol s nem is figyel, elhallgatott, s álomba merült. Rácz könyökét térdére támasztva ült a tűz mellett. Viola kiment a kunyhó elébe.

Az éj setét vala. A magas tölgyek, melyek a helyet környékezék, s melyeknek csúcsai a ködben eltűntek, még inkább nevelék a homályt, s csak a gyönge tűz, melynek fénye a kunyhó ajtaján keresztül az ellenében álló bokrok elszáradt lombjára esett, terjeszte némi világot az egészre. Miután a kunyhóban a beszélgetés megszűnt, véghetlen csend terüle el az egész vidéken. Néha az őszi szél egyes lökésekben szálla át az erdő felett, a tölgyek száraz lombja, mely még az ágakon függött, csörögni kezde, a sudarak között mintegy hosszú fájdalmas sóhaj hallatszott, mindig távolabb s távolabb, míg a gyenge nesz eltűnt, s a fák ismét hallgató mozdulatlanságban álltak. Néha fenn egyes varjúkárogás hallatszott, a madarak, melyek az erdőben ezrenként tanyáztak, fölébredve, nehéz szárnyaikkal verdesék a csörgő ágakat, azután ismét véghetlen csönd s hallgatás mindenfelől. Viola ott állt a kunyhó előtt, s lelkét leírhatlan szomorúság tölté el. A sötét éj, a hallgatás, az elhagyottság, melyben magát látá, s melyet még kínosabban érzett, ha a kunyhó ajtaján betekintve azon társakat nézé, kik neki e világon maradtak... minden fájdalommal tölté lelkét. Mi boldog volt ő egykor! Ha a mezei munka bevégeztetett, s az ősz, mint most, hosszú estéivel eljött, Viola ott ült meleg szobájában, térdén hintázva kisfiát, szemét Zsuzsira függesztve, ki a lobogó mécs mellett nem szűnő szorgalommal táncoltatá orsóját. Künn köd borula el a vidéken, a kastély s parasztházak, a templom s a Tisza partjai eltűntek fátyola alatt; de a boldogságot, melyet a gazda szerény lakában talált, az idő változásai nem takarhaták el szemei elől. A természet elteríti ködét egész tájak felett, hóval takarja földünket, mely alatt a vidám zöldnek s virágozásnak nyomai is eltűnnek; azon boldogság felett, melyet keblünkben hordunk, a természetnek isten nem ada hatalmat, csak embereknek adta azt. Ki hinné, hogy a virág, mely az érzéketlen természetre bízatott, biztosabb gyenge tövén, mint boldogságunk, melyet csak érző emberek ronthatnak meg? Viola nyugodtan nézett a jövő elébe, boldogsága nem ártott senkinek, nem akadályoztatott senkit élvezetében; mitől félhetne, ki az emberektől oly keveset kíván? A szerencsétlen visszagondolt mindezekre, s mellét nehéz sóhaj emelé ez emlékeknél. "S mégis - mondá magában, s öklei görcsösen összeszorultak -, mégis feldúlták házi boldogságomat! Teljesítettem minden kötelességemet, nem, én többet tettem, mint mire köteles voltam... teljesítettem minden parancsolataikat, levettem süvegemet a hóhérok előtt, alázatos voltam, mint a kutya, megcsókoltam volna a sarut lábaikon, csak Zsuzsimat s fiamat hagyják békében, csak házi csendemet ne zavarják fel, és mégis!" - Viola még egyszer átgondolá a méltatlanságokat, melyeken keresztülment. Miként akarák őt kényszeríteni, hogy nejét vajúdásai között elhagyja; miként hurcolták őt végig a falun; miként akarta Nyúzó megveretni, s végre a pillanatot, melyben a fejszét meglátva, élét az ispán koponyájába vágá, s az emberi vér látására először borzadott el önmaga előtt. "Nem, nem - szóla, kezét éghez emelve -, bocsássa meg isten vétkemet, én nem bánhatom meg, amit cselekedtem, ha most ott vagyok, körülöttem az örömükben nevető hóhérok, s egyszerre a fejsze előttem csillog, felkapom ismét, s jaj annak, ki előmbe jő. De ti, kiket nem bántottam soha életemben, s kik nyomorulttá tettetek, kik miatt nőm s gyermekim koldusbotra jutottak, kik belőlem gonosztevőt csináltatok, kik kiűztetek az erdő vadjai közé, kik miatt e világon s az örökkévalóságban elkárhoztam... te, fiskális és főbíró, vigyázzatok magatokra, oly szentül, mint isten néz le reám, én bosszút állok rajtatok."

E pillanatban az erdőben nesz hallatszott. Viola, előrehajtva fejét, figyelni kezdte. Mintha emberek közelgenének. A földet takaró száraz levélben csörgés, néha egy törött ágnak recsegése hallatszott, s a varjúk károgva felszálltak, s az erdőt szomorú hangjaikkal tölték el. - Ki lehet ez? - gondolá Viola magában - talán Peti s a gulyás; de azok hogy jőnek Sz.-Vilmos felől? S most az erdő másik oldaláról hasonló nesz hallatszott, s a lépések mindinkább közelegtek. - Itt sok ember jár! - mondá Viola - ezek talán engem keresnek? - Nem vala többé kétség; az éj csendjében már a közelgők suttogása is hallatszott. Viola berohant a kunyhóba, maga után zárá ajtaját, lábával meglökte Mészárost, s röviden elmondá Rácznak a történteket.

- Nem mondtam?! - szólt az öreg zsivány felugorva s kétcsövű puskáját fogva - s ez itt - Mészárost meglökve - részeg, mint a csap.

Ez utolsóban Rácz nagy igazságtalanságot követett el; szegény pajtása, ki most a lökdösést angyali nyugalommal eltűré, mióta hallotta, hogy ellenség közelg, tökéletesen kijózanodott. - Nem szökhetünk-e el még valahogy? - szóla halkan, remegő kézzel megszorítva Rácz karját.

- Körül vagyunk véve - válaszolt Viola -, ha nem sokan vannak, azért semmi baj. A fegyverek megtöltve?

- Négy dufla, hat pisztoly - mondá Rácz, kinek arcán vad merészségnek kifejezése vala látható -, csak jőjenek, itt jó vacsora vár rájok.

- Gyújtsd meg a mécset, s állítsd a szegletbe, hogy a nyílásokon ki ne világítson. Takard el a tüzet hamuval. - Mészáros remegve engedelmeskedett. - Te, Rácz s én a két első nyíláshoz állunk az ajtó mellett. Te, Mészáros, ha valakit látsz, ki az oldalhoz közelít, azt lődd le, kilőhetsz egyszer jobbra, másszor balra, csak hogy senki ne dughassa be fegyverét a nyílásokon. Ne félj, fiú, nem lesz bajod.

Mind e készületek sebesebben történtek, mint én elmondhatám.

A hamuval takart tűz füsttel tölté a kunyhót, mely között a mécs a kunyhó egyik szegletében az asztalra állítva, csak gyenge világot terjeszte. Az ajtó mellett puskával kezökben Rácz s Viola álltak, kinézve a kis nyílásokon, melyek lőrések gyanánt hasonló megtámadások esetére a fal ezen oldalán készíttettek. Hátul Mészáros jára fel s alá, nemegyszer hörpentve a lőpor mellett az asztalon álló kulacsból, melyre Rácz most nem vigyázott többé. A lelkesítő ital azonban, úgy látszik, elveszté hatalmát az ifjú felett, ki mindig inkább elhalványodva s reszketve, mennél inkább közelgeni érzé a veszélyt, félig magánkívül járt fel s alá a kunyhóban. - Csak ez egyszer szabadulhatnék még - mormoga körmeit rágva - én becsületes ember leszek ismét. Istenem, ha megfognak, felakasztanak!

- A madarak itt vannak - kiálta egy erős, rikácsoló hang, kiben mindenki Nyúzó főbíró szavát ismerheté meg -, a kunyhóban világot látok. Körülvettétek-e mindenfelől? szóljatok!

Negyven vagy ötven hang, mely e felszólításra egyszerre felkiáltott, a zsiványok tudtára adá, hogy meneküléshez reménység nincsen. Mészáros keresztet vetve letérdelt.

- Főbe ütlek, kutya - kiáltott Rácz -, menj a nyíláshoz, s aki közel jő, lődd főbe, ha jól védelmezzük magunkat, mind itt hagyják fogaikat. - Mészáros egy nagy korty pálinkát ivott, s az egyik nyíláshoz ment.

- Adjátok meg magatokat, zsiványok! - kiáltott Nyúzó - ha a nemes vármegye ezen felszólítására nem engedelmeskedtek, statárium útján fognak veletek bánni.

A kunyhóban minden hallgatott.

- Előre, legények, törjétek be az ajtót, rajta! - kiáltott a főbíró. Két pandúr s néhány paraszt az ajtó felé rohantak, de mielőtt fejszéik még a deszkákat érheték, néhány lövés hallatszott, s kettő a megtámadók közül vérében váncorgott a földön, a többiek visszafutottak. A kunyhóból Rácz dörgő szava hallatszott: - Akinek élete van, jöjjön.

A pillanatban, midőn társai lőttek, Mészáros, ki félig magánkívül álla nyílásánál, szinte elsütötte fegyverét; a sors úgy akarta, hogy e lövésre is egy, ki a kunyhó azon oldalára állíttatott fel, lerogyott, miáltal az ostromlók közé oly rémülés jött, hogy része szaladásnak eredt.

A harcnak ezen megkezdése után egy ideig csend vala, mind a kunyhóban, mind megtámadói között. Ott a zsiványok újra töltötték meg fegyvereiket, itt Nyúzó s a kommisszárius körül az ostromlóknak egy része tanácskozott. Emlékezetre méltó, hogy e haditanácsnál Macskaházynak szavát nem halljuk, e szerénység felülmúlja legvérmesebb várakozásainkat.

- Biz én nem tudom, hogy fogunk boldogulni, teins uram - mondá a kommisszárius, egyik kezében pisztolyát, másikban széles inszurgens kardját forgatva, mely az 1741-i nemes fölkelésből családjánál, mint sok nemes házakban, megmaradt, s melynek fringia felírású vasa nem jöhetett volna bátrabb kézbe.

- Hát neki kell rohanni még egyszer, és még egyszer, és ismét - válaszolt a főbíró, lábával tombolva -, míg a gazembereket megfogjuk, megkötözzük, és akasztófához hurcoljuk.

- Hiszen ha lehet - mondá a másik, vállat vonítva -, rajtam nem múlik.

- Ha lehet! ha lehet! - kiáltá Nyúzó indulattal - minden lehet, amit én parancsolok. - Itt Nyúzó, ki vezéri tehetségeit már azáltal bizonyítá, hogy nagy hadvezérek módjára seregének mozdulatait kormányozta, de magát a golyók körén kívül tartá, újabb jelét adá azon hasonlóságnak, mely közte s századunk legnagyobb vezére, Napóleon között létezett, ki, mint tudva van, a lehetetlen szót nem franciának mondá.

- Én nem bánom - szólt a kommisszárius haraggal -, én nekimegyek, ha az ördög volna is, csak a többiek jőjenek utánam.

- Aki nem megy - kiáltá Nyúzó -, poltron kutya, főbe kell ütni mindjárt.

- Hát jőjön a teins úr velünk, én nem tudok ezeknek az embereknek parancsolni.

- Hova gondol, komisszárius úr! - válaszolt Nyúzó sokkal csendesebb hangon - nem is az én kötelességem, és azután szemmel is kell tartani az egészt.

- Azt se bánom - mondá a kommisszárius megvető tekintetet vetve elöljárójára, melyet ha ez a sötétben nem látott is, legalább a hangból, melyen e szavak mondattak, gyaníthatott. - Előre, legények! - kiáltotta a kommisszárius; a főbíró még hangosabban ismétlé e parancsszót, és egy távolabb álló vastag tölgy megett is rikácsoló hang hallatszott, melyben az ildomos Macskaházy szép szavát ismerhetik meg olvasóim. A kommisszárius feje felett forgatá kardját, s a pandúrok- s néhány paraszttól követve, a kunyhó felé rohant. Midőn az ostromlók az ajtóhoz közeledtek, a kunyhóból ismét lövések fogadák, a csövek tüze villámhoz hasonló világot terjeszte egy pillanatra az egész felett, utána minden setéten állt, s csak fájdalmas nyögések, melyek a földről hallatszottak, mutaták, hogy e lövések is találtak.

Az egész csapat hátrálni kezdett. - Csak előre, most előre - kiáltott a kommisszárius -, még mielőtt újra tölthetnek. Nincs semmi veszedelem. - S ezzel a kommisszárius a csapat legbátrabbjaival ismét a kunyhó felé rohant, honnan ismét lövések irányoztattak feléjök, melyek által a kommisszárius bal keze s egy pandúr mellen keresztüllövettek.

A kommisszárius felkáromkodott dühében s fájdalmában. - Nincs több lövésük! rajta, rajta! - kiáltá, s egy mellette álló parasztnak kikapva fejszéjét kezéből, újra az ajtónak rohant. A többiek részint, mert csakugyan hivék, hogy a zsiványoknak töltött fegyverök többé nincs, részint, mert a bátorság, mint a félelem, mindig ragadós, s maga a küzdelem, a veszélynek érzete a gyávábbat is indulatba hozza, felemelve fegyvereiket siettek utána. A kunyhóból egy lövés a másikat érte, s majdnem mindenik leteríté emberét. A megsebesültek jajgatása az ostromlók s ostromlottak káromkodásaival s a lövésekkel együtt oly zajt képezének, mely annyival szörnyűbbnek látszott, mennyivel sötétebb fátyolt boríta az éj az egész felett, melyen csak a lövések villanása terjeszte néha pillanatnyi fényt. A kommisszárius intő szava s a fejszéknek döngése, melyekkel ő s egy paraszt az ajtót verék, áthangzott a lármán.

- Ide a puskával! - kiálta, elvetve fejszéjét, s a fegyvert pandúrai egyikének kezéből ragadva. - Ez neked való, Viola - s ezzel fegyverét az ajtónak szegezve, elsüté.

E lövésre benn a kunyhóban valaki felsikoltott s összerogyott. De mielőtt a kommisszárius örömét szavakban kimondhatá, a kunyhóból egy második lövés hallatszott, melyre a fejszével mellette álló paraszt halálosan találva földre rogyott.

- Ide más puskával! - kiáltott a kommisszárius. De kik parancsát követheték, nem voltak többé mellette. Az egész tömeg tarthatatlanul futott a főbíró felé, ki az egész jelenet alatt káromkodni s a küzdőket biztatni meg nem szűnt; de tántoríthatlan vezér létére a csata színhelyéhez egy lépéssel sem jött azért közelebb.

A kommisszárius, ki végre látá, hogy egymaga a zsiványokon nem győzedelmeskedhetik, miután az ajtórésen át ismét lövés történt, mely jobb vállát éré, káromkodva visszavonult a többiekhez.

Az ostrom vissza volt verve; a legyőzött had hatalmas vezére körül csoportozott. Nyúzó magánkívül vala mérgében. A zsivány, kit annyi ideig keresett, itt volt kétszáz lépésnyire tőle. Ő a tanyát körülfogta őreivel és seregeivel, ő mindent elrendezett gondosan, mint bármely hadvezér, ki várakat ostromol... és a lator társaival ellentáll tulajdon főbírája parancsolatának, noha tudja, hogy mihelyt kezébe kerül, fel fogja akasztatni! Azután ez alávaló emberek, kiknek kötelessége, hogy a zsiványokat megfogják, kiket ő különösen e célból hozott magával, s kik most el merészelnek szaladni, ha hátok megett tulajdon szolgabírájok áll, áll pedig bokáig sárban, hideg novemberi éjszakán, midőn magát a legnagyobb náthának teszi ki, s így alattvalóinak példát ad, hogy veszély nincs, mellyel a hazafi a közjó kedvéért szembe nem szállna. A dolog hallatlan! És még pipája is. A nedves dohány nem ég, szára nem szelel, és Nyúzó Pál ne káromkodjék, ne szidja az egész világot teremtésétől e napig, hol ötször csaholt tüzet egymás után, s nem bírta meggyújtani pipáját. Ha nem lett volna sötétebb, semhogy valaki Nyúzó arcának dühös kifejezését láthatá, a lövések előtt szaladók aligha főbírájok előtt meg nem álltak volna, ki haragjának egész hatalmával fújva nem szelelő pipájába, mint szikrát szóró tűzjáték, vagy illőbb hasonlósággal élve, mint lángokat okádó griff állt a magas tölgyek mellett.

- Hát semmirevalók! hol van a zsivány? - kiálta földhöz csapva pipáját, melyen minden erőlködésével nem segíthetett - hol van Viola? hogy merészeltetek visszajőni nála nélkül?

A gyülekezet hallgatott, a hajdúknak egyike a szerencsére lágy sárba esett pipát emelé fel.

- Verd ki, de jól, te gazember - mondá ehhez fordulva a főbíró -, nem szelel. Nem mondtam-e százszor - kiáltá ismét a többiekhez -, hogy nekem a zsiványokat kötözve hozzátok el?

- Teins uram - fohászkodott az egyik alázatos hangon -, mi mindent elkövettünk, három vagy négy halva fekszik, a többieknek fele sebet kapott, a kommisszáriusnak is bal karjába lőttek.

- Legalább tíz zsivány van a kunyhóban, amerre az ember csak néz, csupa puskacső - mondá egy másik -, lehetetlen boldogulni.

- Lehetetlen! ki mondta azt, hogy lehetetlen? - kiálta a főbíró dühösen - szeretném tudni, ki merte mondani, hogy lehetetlen. Amit én parancsolok!... hol van a gazember?

- Igazsága van - mondá a kommisszárius, ki azalatt szinte a többiekhez jött -, ily emberekkel, mint ezek, Violát nem fogja meg senki. Vedd kendőmet - tevé hozzá, a pandúrok egyikéhez fordulva -, s kösd be bal karomat. Akárhogy, csak erősen, hogy a vér kevesebbé folyjon, míg feldsert találunk.

- De mikor én mondom, hogy meg kell fogni - kiáltott Nyúzó sértett méltóságának érzetében -, ki parancsol itt?

- Próbálja meg a teins úr, ha tetszik, én nem tehetek semmit; két lövést kaptam, se jobb, se bal kezemet nem bírom, gyereket sem foghatnék meg.

- Baj - mondá Nyúzó, fejét csóválva -, hogy kommisszárius úr éppen most kapott sebet, de hát maradjanak vissza azok, akik lövést kaptak. Ti többiek álljatok sorba. No úgy, fiaim! no, rajta, hogy az ördög vigyen el.

A főbíró felkiáltását a kunyhóból egypár lövés követte, és soha gorgon feje sereget úgy nem állíta meg helyében, mint ezeknek hallása az ostromlókat. Nyúzó, úgy látszott, még hátrált.

- Rajta, rajta, semmirekellők! - így kiáltoza a fa megül, de mindenki helyén maradt; ha a megtámadók helyett ők lennének a megtámadottak, soha sereg szebben nem viselte volna magát.

- Nem fogsz engedelmeskedni? - szólt Nyúzó méregtől elfojtott hangon, az egyik mellette állót torkánál megragadva; nem lódulsz mindjárt a kunyhóhoz?

- Nem biz én - válaszolt a másik nyugodtan, félreállva.

- No, várj, hogy hívnak?

- Kovács Miska, sz.-vilmosi nemesember; nem megyek én az istenének sem!

- Nem ismertem meg kendet. És ez? - kiálta egy másikhoz fordulva.

- Ez öcsém, András, ez is nemesember, ez se megy.

- De hát a parasztok hol vannak?

- Akiket nem lőttek agyon, elszaladtak.

- Gyáva, haszontalan paraszt nép - kiálta a főbíró -, no, majd adok!

- Teins uram - mondá a kommisszárius a főbíróhoz -, menjünk haza. Megtettünk mindent, mit tőlünk a nemes megye megkívánhat, többre senkit kötelezni nem lehet. Mindössze alig vagyunk tizenöten, a többi halva és sebesülve fekszik, vagy hazaszaladt; ha utolsóig agyonlövetjük magunkat, Violát mégse foghatjuk meg. Mihelyt észreveszi, hogy ily kevesen vagyunk s a kunyhó emberektől körülvéve nincs, el fog illanni, s a sötét erdőben ki mehet utána?

Nyúzó már hajlani kezde ez okokra, melyeknek fontosságát maga is átlátá, midőn Macskaházy, ki miután a küzdés zaja megszűnt, s hosszú tapasztalásból meggyőződött, hogy a zsiványok golyói ennyire nem érnek, rejtekéből a többiekhez jött, s új tanáccsal lépett fel. - Fel kell gyújtani a kunyhót - mondá -, ha melegök lesz, majd kijőnek. A puskásokat a fák megé állítjuk, mihelyt egy a zsiványok közül kijő, le kell lőni.

A szavak alig kimondva, új életet hoztak az egészbe. A kommisszárius kacagott örömében. Tűzszerszám, kéngyertyák s egy szurkos fáklya adatott a pandúrok egyikének, ki a felgyújtás tisztét magára vállalá, s e gyújtószerekkel a kunyhó hátulsó részéhez lopódzott, hol nyílás, melyen lövéstől tarthatna, nem volt. A puskások a bokrok között rejtőztek el, s Nyúzó, ki Macskaházyval maradt, örömében megölelé barátját ez angyali gondolatért.

A zsiványoknak helyzete azalatt még szomorúbb volt. - Rácz, kit a lövés, melyet a kommisszárius az ajtón keresztül tett, mellbe talált, hörögve feküdt a szalmán; a föld, nyughelye mellett, sikamlós lett vérétől. Mészáros fel s alá tántorgott a kunyhóban, káromkodva s imádkozva egyszerre, átkozva a napot, melyen született. Pálinkával akará feltartani merészségét, de az erős italnak nem volt hatása reá, agyában az egy szörnyű veszélynek gondolata mindennek ellentállt. Viola nyugodt vala, s hallgatott. Meg volt győződve, hogy végnapja eljött, s félelem nélkül nézett a halál elébe, csak neje s gyermekei felett aggódott. - Egy percig, mikor az ostromlók utószor visszavonultak, menekülésről kezde gondolkozni. Ha a födelen keresztültörve a kunyhó hátulsó oldalán kimegy, e sötét éjjel, ki tudja, talán elillanhat - de akkor szemei öreg pajtására estek, ki vérében hevert lábai előtt. Eszébe jutott, hogy más alkalommal életét neki köszönheté, s nem akará őt elhagyni bajában. Most hallá, hogy ellenségei új megtámadáshoz készülnek, érzé, hogy késő s panasz nélkül várá végzetét.

- Csak lőj - szóla, midőn a kunyhó előtt a lármát hallá, Rácz, fejét könyökére támasztva, s szava hörgő vala, mint a haldoklóé -, lőj mindig, míg csak egy van közelünkben.

- Nincs postánk többé - mondá Viola nyugodtan -, puskapor amennyi kell, a serét elfogyott.

- Ördög és pokol! - mondá a másik, nehezen véve lélegzetét - nincs serétünk?

- Nincs - felelt Viola -, egy puska és két pisztoly még megtöltve, a többi üresen.

- Add ide az egyik pisztolyt - mondá halkan a zsivány, egyik kezét Viola felé terjesztve.

Viola megérté e kívánat célzatát, s szomorúan odanyújtá a kívánt fegyvert, melyet a másik görcsösen markába ragadva, egy sóhajjal szalmájára visszaesett. - Úgy - mormoga fogai közt -, most jöhetnek, elevenen legalább nem hurcolnak az akasztófához.

- Te, Viola - szóla Mészáros halkan, Ráczra mutatva, ki behunyt szemekkel mintegy magánkívül feküdt -, meghalt.

- Hisz látod, miként emelkedik melle.

- De meg fog halni, ugyebár? Hogy lenne, Viola - tevé hozzá suttogva -, ha megadnók magunkat, talán megbocsátanak?

- Megbocsátanak - szóla Viola kacagva -, fiam, afelett elhegedült szt. Dávid; ha agyon nem lőnek, holnap estig az akasztófán függünk, te is, én is.

- Nem úgy megbocsátani - monda ismét a fiatal zsivány mindig vékonyabb hangon, mintha valaki gégéjét szorítaná -, nem úgy egészen megbocsátani, hogy ismét szabadon mehessek; csak úgy értem, hogy bezárnak öt, tíz, húsz esztendőre, nem bánom, s megvernek fertályesztendőnként, s koplaltatnak, dolgoztatnak, nem bánom, akármit, csak ne akasszanak fel. Mit gondol kend, Viola, ezt nem tennék, ha kérem, ha szépen, térden állva kérem. Édes Viola, még oly fiatal vagyok, s látja, kend jól tudja, én nem öltem meg senkit, most is csak a levegőbe lőttem.

- Szegény fiú - mondá Viola, midőn kezét társa reszkető ujjaiból megszabadítá -, mondd ezt bíráidnak. De mi ez? - kiáltá egyszerre a kunyhó szegletére mutatva - füst.

- A kunyhó ég! - hangozék künn. - Lökjetek vissza mindenkit a tűzbe - kiáltott Nyúzó erős hangja a lárma közt, míg a kunyhó belseje nehéz füsttel telt.

- Felgyújtották a kunyhót - szóla Viola elborzadva -, ez szörnyű!

Rácz felnyitá szemeit, s ismét könyökére támaszkodva körültekintett; a kunyhó egyik szegletén már a tűz átlátszott, s szörnyű forróság kezde terjedni. - Meg ne hadd magadat fogni elevenen - kiálta végső erővel -, ha lehet, lődd le a főbírót, azután halj meg. - S ezzel a vén zsivány főbe lövé magát. Vére Viola kezére feccsent; ő kétkedve álla, mit tegyen.

- Mi atyánk isten! - kiálta Mészáros, térdre borulva - megégünk; addszide a csutorát, talán elolthatom. Ez is ég! - kiálta eliszonyodva, midőn a pálinka kék lángokban folyt el a földön - ki vagy a mennyekben... Viola, Viola! miért loptad el a nótárius írásait?... ez mindennek oka. - A szerencsétlen, ajkához szorítva csutoráját, kétségbeesve ivott, míg a füst s erős ital következésében a földre esett, s ő is Rácz mellett feküdt.

Violát ez utolsó szavak az irományokra emlékezteték, melyekről a veszedelem között megfeledkezett. El vala határozva, hogy e kunyhó falai alá temeti magát; legalább ha Zsuzsi gyermekeit a helyre akarja vezetni, hol apjok fekszik eltemetve, ne kelljen őket az akasztófához vezetni. De most teheti-e ezt? Tengelyi emberszeretőleg befogadta nejét s gyermekeit házába, ez irományok reá nézve a legfontosabbak, és most itt hagyja elégni magával, s azon hírrel menjen ki a világból, hogy legnagyobb jóltevőjét szerencsétlenné tette? Ez nem lehet.

A lángok mindig tovább terjedtek, a kunyhó hátulsó részén égő szalma hullt a földre, Viola haja égni kezdett, melle nem talált lélegzetet a forró levegőben, szemei a füstben elvakultak, még egy perc, s szándéka nem állt volna hatalmában. Még egy tekintetet vete társaira, s az írásokat kezében tartva fölnyitá az ajtót, s kirohant.

Miután a kunyhóban egy ideig zaj nem hallatszott, s noha a szalmafödél magas lángokban állt, az ajtó fel nem nyílt és senki sem mozdult, mindenki azt kezdé gondolni, hogy mint a kommisszárius mondá, a zsiványok, használva a setétséget, elillantak. A pisztolylövés, mellyel Rácz életének véget vetett, nem változtatá meg e meggyőződést, miután igen természetesnek látszott, hogy az otthagyott fegyverek egyike a tűzben magától elsült. Maga Nyúzó s Macskaházy bosszankodva, hogy reményökben megcsalattak, de félelem nélkül közelgtek az égő viskóhoz. Így történt, hogy midőn Viola leégett hajakkal s a füstben elvakult szemmel, írásait kendőbe takarva kezében, a kunyhóból kirohant, éppen e két férfival találkozott. Macskaházy kiragadá az írásokat kezéből, s visszafutott. A többiek irtóztató kiáltással összeszaladtak, s Violát körülfogák.

A zsivány kezében nem vala fegyver, de a félelem, melyben neve az egész vidéket annyi ideig tartá, s melyet kétségbeesett védelme még inkább nevelt, visszatartóztatá a bátrabbakat is; s ha kezében fegyver, ha karjaiban még erő volna, keresztültörve ellenein talán még megszabadulhatna. De Viola nem gondolt többé ellentállásra. A lelki s testi kínok, miken keresztülment, felemésztették érctestének erejét. Messze felnyitá szemeit, de nem látott, hosszú lélegzetekben szívá magába a friss levegőt, melle emelkedett, mintha szét akarna repedni, kiterjeszté reszkető karjait, s egy nehéz fohásszal földre rogyott. Magánkívül vala. Ekkor az egész csoport diadalt kiáltott leterített ellensége felett, s nem volt senki, ki önmaga nem akarná megkötözni lábait s kezeit annak, kinek nevénél máskor remegett.

Miután Nyúzó nem kis nehézséggel ez örömzajt lecsöndesíté, hogy a rabnak Sz.-Vilmosra-i általvitele iránt rendeléseit megtehesse: a kunyhóból nyögés s gyenge jajgatások hallatszottak. - A jelenlevők borzadtak, s halotti csend lőn a kunyhó körül, melyet csak a tűznek pattogása s a szerencsétlennek mindig hallhatóbb kiáltása szakíta félbe.

- Talán kihozom - szóla a pandúrok egyike, emberiebb a többieknél.

A szólót irtózatos dörrenés szakítá félbe. A puskapor, melyet a zsiványok ott tartának, felgyúlt, a kunyhó födele szétvetve, egyes égő darabokban esett le az erdő s az emberek között, anélkül azonban, hogy közülök, kik új szaladásnak eredtek, valaki megsértetnék.

A vidéket halotti csend tölté el. A jajgatás, mely a kunyhóban hallatszott, elhallgatott, a világosságot, melyet az égő födél elébb minden tárgyra vetett, ismét homály váltá fel, s csak a széthányt gerendák közül veté még itt-ott egy égő darab vörös fényét körére, míg az egész felett a lőpor füstje meleg ködként ereszkedett.

- Megjárhattuk volna - szólt a kommisszárius, ki a többiek között először nyeré vissza egész nyugalmát. - Átkozott gazemberek!

- Nem lehet többé baj - kiálta Nyúzó messze, hátulról, hova egy fa megé bújt, s hangja remegett.

- Nem, teins uram - szóla a kommisszárius vissza.

- Igen, de ha még puskapor lenne a kunyhóban.

- A puskapornak az a természete - válaszolt a másik mosolyogva -, hogy egyszerre sül el. De csak maradjon a teins úr ott. Nincs többé dolgunk. Fogja fel két erős legény a zsiványt - szóla a többiekhez fordulva, kik lassanként körülötte összegyűltek -, s Sz.-Vilmosra vele.

Viola, ki még mindig ájulásban vala, a földről fölemeltetvén, az egész csoport Sz.-Vilmosnak vette útját.

- Megvannak az írások? - szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.

- Meg - válaszolt a másik hasonlóan -, tűzbe dobtam. - Végre lépteik az erdőben eltűntek, s az iszonynak helye ismét nyugodtan állt.

Ne várják olvasóim, hogy az érzelmeket írjam le, melyek Viola nejét ez idő alatt eltölték.

Rövid idővel, miután őt elhagytuk, Peti s a gulyás visszatértek. Az egyik a nyílást, a másik a nádat megtalálta; a magas fa az vala, melyről szóltak, s levetve csizmáikat, átmenni készültek. A lovak lábaira bilincs tétetett. - Peti egy erős bottal kezében előre ment; a gulyás Zsuzsit - ki az istenért kéré, hogy magokkal vigyék - vállára véve, utána gázolt. Alig értek azonban a víz közepéig, midőn az erdő egyszerre a megtámadók zajával telt el.

- Későn jöttünk - kiáltott Zsuzsi -, vigyetek át, hadd haljak lábainál.

Lövések hallatszottak, a szétszaladó parasztok közül néhány az erdő ezen részének vevé futását, s a gázolók elég közel valának az áradás túlsó partjához, hogy a futóknak lépteit hallhassák.

A gulyás ismét remélni kezdett. - Ne félj, Zsuzsi - szóla biztatva -, látod, a gazemberek mind elfutottak.

Peti vigyázva tovább ment, s így értek a parthoz. - De a zaj újra kezdődött, ismét lövések s lárma, új ostrom.

Zsuzsi, kiragadva magát a gulyás kezeiből, nem tudva, mit akar, mit tesz, félig magánkívül rohant a lárma felé. A férfiak erőszakkal visszatartották. Térdre veté magát, de lelkét csak egy gondolat tölté el, s az Violának veszélye vala. Minden hang nem jött-e ellenségétől? minden lövés nem érheté-e keblét? Ő nem imádkozhatott. Kétségbeesve tépte haját, s lelkében átkot mondott az egész teremtés felett. - Egyszerre az erdőben nagy világosság terüle el. Az ostromlók kiáltása, kiktől nem voltak ötszáz lépésnyire, nem hagya kétséget oka felett. - Zsuzsi felugrott, éghez emelé kezeit. - Felgyújtották a kunyhót; férjemet égetik el! - kiálta szívhasító hanggal, s magánkívül rogyott Peti karjai közé.




Kezdőlap Előre