Álom

A történeteken s a sok ezer bajon,
Melyek rendre velünk játszanak, a minap
     Gondolkozva ledűlék
          Egy kis rózsabokor tövén;

Ott, a szenderedés angyali lágy-meleg
Álom ködjeivel béhehegének, és
     Selymes kis kezeikkel
          Szemhéjam lesimítgaták.

Már játékos eszem képzete szárnyain
Hintázgatta magát, már csuda testeket,
     Tündér-várakat és más
          Holmit kezde teremteni. -

Hát egy érdemes ősz toppan előmbe, kit
Jámbor képe s egész szivreható szeme
     Nemcsak tiszteletessé,
          Sőt még mennyeivé teve.

Tündér teste nem is századokat, hanem
Kezdetbéli öregkort mutatott, arany
     Száján ült az igazság,
          S melljén a szeretet feküdt.

Nyájas, mégis azért átszegező szeme
A vállam közein mintha jeges vizet
     Öntött volna le, minden
          Részecském nekiborzadott.

Mozdító inaim megmerevedtenek,
Béforrott ajakam. Végre reám mutat
     Márvány ujjaival, s int,
          Hogy menjek vele felfelé.

Én reszketve tudám hajtani térdemet,
S félénken követém nyomdokit, egy magas
     És még semmi halandó
          Lábbal nem tapodott hegyen.

Feljutván, mutat egy völgyre, hová soha
Még a napnak arany fényje le nem hatott,
     Köddel van beborítva,
          Melyet gőzölög untalan.

Nádtorzsok, s megavúlt zsombokok öbliből
Egy nyálkás habarék, benne teménytelen
     Nép dűlöngözik. Innen
          Felnyúlt egy hegy az ég felé!

Tüskés oldalain állanak ördögi
Gyűlölséggel az éj ostoba lelkei,
     És mérges dühödéssel
          A békétlen irígykedés.

Egy kápolna ragyog fent az öreg tetőn,
Egy szép kert közepén, melyet örök tavasz,
     Nyár és ősz vetekedve
          Ékesgetnek, az éj oda

Kormos gyermekeit fel nem eresztheti,
Mert szent hely az. Egész táborok omlanak
     Feljebb onnan alólról
          A kápolna felé; hanem

A gyengék tapadó sárt, az erős karúk
Érccé lett köveket szórnak utánnok, és
     A félkéz okosocskák
          Lúd szárnyakkal is üldözik.

És így csak kevesen jutnak az égi fény
Látására; sokat visszacibálnak a
     Sárfészekbe; sokaknak
          Mérész lábokat eltörik.

Eltévednek az út tüskéi közt sokan,
S tikkadtan lefelé tartanak; egy midőn
     Nagy gőggel szaladott, a
          Kert árkába töré nyakát.

Ládd: úgymond az öreg, mennyi nem éri el
Azt a mennyei célt, melyre teremtetett,
     Lássák, mit cselekesznek!
          Ott áll órrok előtt az út.

Nincs oly cél az egek bóltja alatt, hova
Baj nélkül szabad eljutni, az út nehéz
     Voltán aki megijjed,
          Válasszon gyepesebb nyomot.

Nem nyér ám koszorút, aki puhálkodik.
Menj, láss dolgod után. Azzal odább mene,
     És én el nem akartam
          Többé tőle szakadni; hát

Rettentő szemeket hánya reám; s vele
Csak mentem. - De mit ért? - a kegyes Ámeli
     Néhány rózsalevélkét
          A képemre lehúllatott.

S felrezzentem. Ihol büszke eszünk kevély
Fellengzéseit is hogy teszi semmivé
     Egy-két rózsalevéllel
          Egy kis furcsa leány keze.

[Ama nemzetek vérében...]

Ama nemzetek vérében
     Úszkált világ zsivánnya,
Felpöffedt kevélységében
     Nézd el! még azt kivánja:
Hogy harambasaságának
     Az a jutalma lenne,
Hogy egy Homérus lantjának
     Ezüst húrján pengene.
De elesnek szándékjoktól,
     Ha ily polcra kapkodnak
A vérszopók, mert azoktól
     A Múzsák undorodnak.
Csak az emberi nemzetnek
     Felséges barátjai
Lehetnek e tiszteletnek
     Valóságos tárgyai.
Ők csak azokról zenghetnek
     Halhatatlan hangjokkal,
Kik az égre törekednek
     Emberi virtusokkal.
A Földi geniussának
     Van tehát arra jussa,
Hogy lantozzon árnyékának
     Egy hazánk Homérussa.

A megégett nagytemplom falai közt serkent gondolatok

No, megvan a kár! hajdani címerünk
     És régi díszünk pernye alatt hever.
          Amit tehát dicső atyáink
               A veszedelmes idők s bajok közt

Hol életek, hol drága vagyonjaik
     Feláldozásán tudtak, az ellene
          Folyvást agyarkodó veszélyek
               Körme alól ki-kiváltogatni,

Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
     A fényes úttól mennyire távozánk,
          Melyen nagyérdemű atyáink
               Felnyomozák vetekedve Kodrust.

Hív bajnokinknak mennyei lelkei
     Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
          Törtettetek romolhatatlan
               Vára felé az örök neveknek.

Bátran vivén a nyársakat, a kemény
     Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
          Lássátok e szörnyű veszéllyét
               Aljasodott maradékitoknak,

Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
     A bóldogoknak sírni, sirassatok,
          Mert vége a Palládiumnak.
               Vége van! és mi, ihol la! élünk.

Szánjátok-e már elcsenevült fiak
     Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
          Egymás eránt való szerelmünk,
               Melyet örökbe ti hagytatok ránk.

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
     Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
          Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
               Mint ihol a ravasz elpuhúlás.

A közhaszonról már nem is álmodunk,
     Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
          Érdemteket, hív társaiknak
               Kornyadozó nyakakon tapodják

Némely, csak önnön hasznokat éhező
     Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
          Bagoly torongyokká fajultak.
               Óh, esedezzetek istenünknél

Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
     Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
          Im én is elbágyadva kérlek,
               Halld meg uram! Könyörülj hazámon!

Add vissza közénk a szeretet tüzét,
     Mely szíveinkből mind kialudt! vele
          Hadd légyen e szent hely, midőn majd
               Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

A gratiákhoz

Óh kellemesség és kegyek asszonyi,
Kik a halandók napjait, a kemény
     Történeteknek ellenére,
          Melyeket öblöget a szerencse,

Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd
Kis rajzolással; sőt a halál komor
     Tekintetén is bájoló színt
          Tudtok az ember elébe vonni.

Ugyan mi csínt tett létem előttetek,
Hogy csalfa képek festegetésivel
     És áltató ledérkedéssel
          Öszvezavart eszemen cicáztok?

Hahogy nem illik mennybe vezetnetek
Egy véges élőt: menjetek el tehát
     Előlem a tündér hazába,
          És nevetek ne legyen Ruszánda.

Csokonai neve napjára

Már a tarka mezők illatos asszonya
Udvarlásra magát nem piperézheti,
     Minden cifra virágit
          A nap szűze leszaggatá.

Már a lanyha zefir, páfusi lantodon
Sem szunnyad, se cicáz, duzzog az olykori
     Hamvas harmatozáson
          S gubbaszkodva voná magát

Vénus hóna alá. A meleg estveli
Csend már a locsogó völgyre se csal, hogy ott
     Nétán Lilla kerekded
          Combjával leköszöntsenek

A sás közt susogó réti kisasszonyid.
Elment a meleges gólyasereg, s vele
     Minden handarikázó
          Nimfák eltakarodtanak.

Hagyján! a futikák menjenek, a csalárd
Pajtásság gyönyörű tűköri. Nézd drusza,
     Bachus régi barátunk
          Most hirdet jeles innepet.

Vivát! érjen azért annyi Mihály napot,
Amennyit csak akar. Jó drusza mink pedig
     Amennyit lehet, és azt
          Mind vígságba fecsérljük el.

A szerencsés történet

Mit látok, óh szent Istenek! álom-é?
     Gyengén emelgesd kis csalogány begyed,
          Lassan lebegjetek, virágok,
               Álmomat el ne legyezd, zefirkém!

Óh, göndör árnyék! hogyne irigyleném
     Sorsod, mikor még a nap is üldözi
          Könnyű habocskádat, királyném
               Gyöngykebelén s ajakán. Te félhólt!

Ki megcsömörlél rossz falatid miatt
     Bús életedtől, tartsd meg ölő kezed
          S reményed omladéki közzül
               Vesd ide mord szemed e csudára.

S nem halsz meg úgy-é? Véd idejű, szilas
     Gyengébb korodban, bárha Dianna tán
          Vagy Venus is hevert alattad,
               Mégse hevert, tudom, ily dicsőség.

Álnok legyecskék! Szemtelen állatok!
     Ne merjetek rá szállani. Óh te kis
          Szív-bájoló mozgás! Rezegj csak
               Szép ajakán s szemein. Talán én

Szökdécselő...

A kétségbeesett szerelem

Húllj mennykő! hegyek ormai mind csattanjatok öszve,
Lobbanj, s lökd ki magad földünk bedugúlt üregébe
Fúladozó kéntűz! Rokkanjatok öszve kiterjedt
Égi erők! minden zúdulj a régi zavarba.
Ím! a rút habarék már mint sodródik az örvény
Forró torkában. Mely könnyen kortyan el a nagy
Minden! az elmállott fénytestek cifra világa
Mint hal, s mint elegyűl a kóválygó komor éjnek
Bolyhaival! - Lássad - megenyész! kíméljed az angyalt,
S vedd ki Ruszándámat, felséges erő! kit az omlás
Nem mozdít meg örök helyedről, s tedd a haboknak
Nagy partjára. De ni! hova bolygék? Nemde reményem
Alkotmányi ezek, melyek lezuhantak előttem?
Boldog egek! hát én csak azért láttam meg a hajnalt,
Hogy tudjam honnan számlálni keservimet? Álnok
Vértörvény! ki a honőrzés színének alatta
Óltalmadra talál! most már most érzem acélos
Öklödnek súllyát. Óh hát csak azért vezetél be,
Ámító szerelem! rózsás berkedbe, hogy ottan
Első lépéssel mindjárt tüskébe tapodjak?
Csitt! ahol a most nyílt violákkal s gyenge kökörccsel
Bészórt oltárnál gondatlan örömbe Ruszánda
Bokrétázza magát, s engem les játszi szemével,
Meglepem őt. - De minő ropogás? repedeznek a hajlék
Oszlopi! - egybe ledűl! fuss édesem! édesem ímé
Egy dörgő mars szó porrá ordítja reményünk!
Rettenetes kétség, elnyomsz. Nincs irgalom, úgy-é?

Változhatatlan rend! ölelő karod
Meg nem hajolhat? Rántsd ki tehát fene
     Dárdádat, és - mi haszna kérem?
          Arra se hagyja magát beszélni.

Elvesztelek hát? (rettenetes szavak)
Édes Ruszándám! s orvosoló kezed
     Meg sem tapintá bélyukasztott
          Mejjem örök sebeit; se számból

Nem hallhatád meg mostoha sorsomat,
És hogy keservem száma telyes legyen,
     Nem nyúgtat egy felejthetetlen
          Elszakadáskori: Isten hozzád.

Ének a hosszú télhez

Óh, meddig kell még a nyers szél
     Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
     Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
     A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
     A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
     Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
     Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
     A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
     S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
     A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
     A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
     Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
     Csak halj meg tél, neked is adunk.

Az első olvasztó szellőhöz

Idvez légy óh lágy szelletnek
     Első nyájas párája,
A szendergő természetnek
     Felserkentő postája,
Jer, végy bosszút csendességgel
     A méreggel tele szeleken,
S hirdess békét víg lengéssel
     A megdurvult komor egeken.

Majd a mord tél vasmarkának
     Jámbor meglágyúlásán,
S a fagy zúzos páncéljának
     Harmattá lett válásán
A szép környék örvendezvén
     Zöld bársonnyal befedi magát
S áldoz néked, tömjénezvén
     Fűszerszámos viola szagát.

A kis tollas nép zengését
     Hallom már a berkekben,
Pusztult honjok zöldűlését
     Sürgetvén víg énekben,
Járd bé kis szél lengéseddel
     A gyöngyellő ligetek ölét,
Háladásul majd ott vedd el
     Érző szívünk öröme jelét.

A tavaszhoz estendén

Itt vagy hát már óh kezdetnek
     Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
     Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
     Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
     Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
     Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
     Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
     A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
     A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
     Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
     Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
     Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
     Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
     Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
     Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
     Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
     Amint értünk ma kikeletet.

Az én kis kertem

Óh, jóillatú szép virágim,
     Gyönyörűségim s múlatságim!
A nagy forróságok megfőznek,
     Vizeim enyhítni nem győznek,
Plánták, kiket magam vetettem,
     S különös gonddal ültetgettem,
Már fejetek le kezd hajolni,
     Nem győzlek eléggé locsolni.
Hát ti, megragadt kis óltások?
     És ti jól indúlt fokadások?
Szép növéstek megszűnt újúlni,
     Gyenge hajtástok kezd sárgúlni.
Reményemet, óh, ne fojtsátok,
     Élteteket tartóztassátok.
Ne sáppadjatok, óh, levelek,
     Ma reggel, hogy öntözgettelek,
Ragyogónak láttam a napot,
     Hogy láthatárra felkapott
Fényes képe még alig vólt fent,
     Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment.
Mikor a nap ekképpen jő fel,
     Nem marad akkor az esső el.
Forróságát a levegőnek
     Régen értem ily rekkenőnek,
Óh, ződségeim, reményljetek:
     Az ég jól tészen ma veletek,
Mint mikor a vízen cicázik
     Zefir, s pelyhecskéje megázik,
És úgy nyirkos lebegésekkel
     Játszik a ránéző képekkel:
Született olyan ez a szellet,
     Amely most éppen rám lehellett.
Ni-ni! már amott az ég alján,
     Amott nyári napnyúgot táján
Mintha nagy füstöt látnék gyűlni,
     A láthatár kezd setétűlni.
Örűljetek, óh, szomjú kertek,
     Még ma tápláló lelket nyertek!
Postái a terhes felhőnek,
     A szelek jobban-jobban jőnek,
S felfúván a pitlélt porokat,
     Mint keverik velek magokat!
Most mintha pusztítni jőnének,
     Mint dűlnek a fák tetejének,
Mintha le akarnák nyomkodni,
     De kezdenek immár lassodni.
Már emelkednek tolongással
     A fellegek, tele áldással,
Mint lopogatják el az eget,
     Rátolván a habos szőnyeget.
Már lobognak a villámások,
     Már hallik is lassú morgások.
Az apró-cseprő muzsikások:
     Pacsirta, fülemile s mások
A természet nagy basszusának
     Dörgésére megnémulának.
Nyomúl a felleg, jobban dörög,
     A csattogás ropogva görög
A megsűrűdött levegőbe.
     No, most lecsapott a mezőbe!
Minden állatok ijedtekbe
     Futnak, s repülnek enyhhelyekbe.
Csemeték, elevenedjetek,
     Félhólt plánták, emelkedjetek,
Szép virágaim, vidúljatok,
     Nektárral majd megrakodjatok.
Mintha látnám már a gyöngyöket,
     Melyek meglepnek benneteket,
Majd a leányok leguggolnak,
     S titeket gondossan szagolnak,
Mondván egymásnak gyönyörködve:
     Óh, jobb szagúk így, mint leszedve,
Majd hogy mutogatják újjokkal,
     Hogy fog függő gyémántotokkal
A megmosdott napfény játszani,
     S benne rezgő lángnak látszani,
A kezemre egy szem cseppent már,
     Felmegyek, mert az ebéd is vár,
Itt hagylak hát, Isten hozzátok,
     Ő viseljen gondot reátok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Óh mely méltóságos szemlélet,
     Mely egy rosszlelkűnek itélet,
Kit a villám, pattogván széjjel,
     Fenyeget megannyi veszéllyel,
Melyben a bölcs tégedet fellél,
     Fő jóság, ki által minden él.
Még eddig csak nagy cseppek húlltak,
     Már egyszerre neki zúdúltak,
Amint sűrűn lefelé jőnek,
     Mely ezüst színű recét szőnek,
Melyet, mig közte szaladoznak,
     A villámok megaranyoznak.
Ők zendűlnek, ezek zuhannak,
     S együtt mely szép hangzatot adnak.
Barátim, édes lesz a falat
     E mennyei muzsika alatt.
Jer, örvendezvén az egekkel,
     Együnk és igyunk víg lélekkel,
Áldván a természet jó atyját,
     Ki táplálja minden állatját,
Ki a láthatatlan párából
     S sok ezernyi szerek lángjából
Felhőt hirdet a levegőbe,
     S essőt ád alkalmas időbe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De már ritkúlnak a fellegek,
     Tisztúlni kezdenek az egek.
Jerünk, szívjunk friss illatokat,
     Lássunk tajtékos patakokat.
Ni! a gyermekek feltürkőzve
     Ott a giz-gazt hogy tolják öszve,
S átadván a sebes folyásnak,
     Benne lábokkal gödröt ásnak.
Amaz mélységét méregeti,
     Elcsúszik, s a többi neveti.
Óh bóldogok! kik így játszatok,
     S a jövendőre nincs gondotok.
Melyben talán a bajok árja
     Élteteket nagy zajra várja. -
Ni csak! a ludak mint kötődnek
     A zajjal, s benne hogy fürödnek,
S hátokat megmosván állokkal,
     Mint csapják a vizet szárnyokkal.
A toronkász libákat fére
     Hogy csapja a víz a szélére!
Ott egyik nyakát nyújtogatja,
     Másik a tollát tisztogatja. -
De jerünk, hagyjuk itt ezeket,
     S nézzük az elment fellegeket,
Áldott szolgálatjokért, jertek,
     Nézzük, az egektől mit nyertek.
Látlak már felhők koronája!
     A természet legszebb munkája!
Tebenned látom egy rakásban,
     Amit festett mindenben másban,
Téged a nap tett örömébe
     Pálmául a felhők fejébe.
Nézzük már a virágokat is,
     Lássunk kis szivárványokat is,
Nézzük, a napra hogy nevetnek,
     Kitől már ismét nem félhetnek.
Némelyik kinyílt örömébe,
     Másik cseppet szorít keblébe,
Némelyik tömjénzi jó szagát,
     Másik bókol, leiván magát.
Egyen oly szép a csepp játszása,
     Mint egy síró szűz mosolygása,
Másiknak úgy függ leveléről,
     Mint a gyöngy a szépek füléről...
Hogy Márstól végkép búcsút vettem,
     Nyúgodalmamat itt kerestem,
Mások baját nem irigyelvén,
     S a természetet énekelvén,
Ott egy kis bodza árnyékába
     Elmélkedett szivem magába;
Gyakran onnan szántam azokat,
     Kik bódúlva ölik magokat
Vagy a szívrontó fösvénységgel,
     Vagy lélekgyötrő kevélységgel.
Ti, nyughellyeim már elmúltok,
     Zöld sephedékkel béborúltok.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De tán nem kellene heverni,
     Próbálnánk e tengert kimerni,
Óh bizony, mindent elkövetek,
     Kis növevények, csak éljetek,
S majd kérem az elölljárókat,
     Vigyék el gyilkos árkotokat,
Amerre szabadabban mehet,
     S ilyen rettenetes kárt nem tehet.
Hol az úr atyja szólgájának,
     A fejedelem országának,
A tiszt viselő seregének,
     Az elölljáró helységének:
Ott azon könnyen segítődik,
     Ami által kár tetetődik;
A bóldogság a víg élettel
     Ott ölelkeznek szeretettel:
Ne csüggedjünk hát munkáinkban,
     Bizván ily kegyes atyáinkban.

Szükségben segítség

Mind egy célra kell sietnünk,
     Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
     Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
     Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
     Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
     Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
     A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
     Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
     Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
     Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
     A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
     Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
     Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek
     Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
     Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
     Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet,
     Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol
     A szegények zsírjából,
Ha jobb, amit kikaphatol
     Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak,
     S ha kifarsangolhatunk,
Álorcáink majd lehúllnak,
     S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
     Élj húzással-vonással:
Majd ha elfogy ez az ösvény,
     Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
     Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
     Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
     Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
     Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom,
     Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
     Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
     Sovárogni unalmas.
Mert addig a torkos elnyél,
     Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
     Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
     Dicsőít is bennünket.