A tavaszhoz

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
     És pelyhes koszorúját
          Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
     Fény megverje szemével
          Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
     Szomszédsága miatt nem
          Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
     Lépet rejte az álnok
          Embernek ravaszabb fia.

Csokonai Vitéz Mihályhoz

Mély hallgatás van a hideg ég alatt,
Már megfakult rét puszta barázdain
     Haldoklik a Természet, a nagy
     Munka után pihenésre készül.

Hol vagynak a víg erdei lantosok
S búbos pacsirták hajnali éneki?
     Megszűntek. A dér, zuzmaraz s hó
     Jéglakatot vete ládd-e rájok.

A csorda, mely nemrég szabados mezőn
Tépázta a rét tarka virágait,
     Most zárva kérődzik fanyar szal-
     mája, csuhéja sovány korójján.

A lomha télnek zordonos éjjele
S álomhozó jégszőnyege béfede
     Mindent, szemed bármerre vessed,
     Egy örök éjtszaka álma borzaszt.

Úgy van, Barátom! s mind ezek azt teszik,
Hogy egy örök tél várakozik reánk,
     Melyet ki kell, megtudd, aludnunk
     A Lybitina setét üregébe.

Meg hát az ifjú vér pezseg és öröm
Órákat ígér, mit zsugorogsz, igyunk,
     Jer, egy palack édes tokájert,
     Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.

Néhai debreceni főbíró Domokos Lajos halálára

Horác hatalmas lelke! ki számtalan
Időkre nyúló életeket merél
     Igérni lantos verseidnek,
          Vétkezem-é, ha nevedre vágyok?

Nem, sőt ha mindjárt vétkezem is, merőn
Nyomodba lépek, már ihol a paizst,
     Miként te, szintúgy elvetettem,
          Csak hogy igaz követőd lehessek.

Te Lolliusnak címeres életét
Hosszúra nyújtád, én se szabok határt
     Rezegve zengő verseimnek,
          Míg valahol magyarul beszélnek.

S nem engedem meg, hogy Domokos nevét
Irígy feledség éjje borítsa be,
     S ha érdemét kizengi Múzsám,
          Gyenge, zokog, s kesereg kimúltán,

Ne éljen önnön kénye szerint, kire
Hazája lelkét bírta, nem éle ő,
     Ne légyen egy ember magába,
          Sok vala ő, sok is a mi híjjunk.

Dicső halandó! mely keseregve néz
Az árva község, a közügy és ez a
     Bajnoktalan vallás utánnad.
          Mely sok ezernyiszer ásna még fel!

Kicsinyhitűek! nemde nem így vala
Az atyja Márton hunytakor is, pedig
     Láttátok ő képét fiában,
          Mert hiszen a nagyok a nagyoktól

Lésznek, ne szűnjön senki reményleni,
Engedd atyáink Istene, hadd legyen
     Háládatos szívünk örökre
          Oszlopa a Domokos neveknek.

A megelégedés

Jövel, magad légy óh megelégedés!
Mértékzsinórom, sőt vezetőm, mikor
     A nagyvilág tövisses útján
          És szövevénnyei közt nyomozlak. -

Bé voltam a szent hellyekig, és egész
A borzadásig telve-telék kegyes
     Áhítozással s tisztelettel,
          A szeretet kimeríthetetlen

Nagy kútfejének színe előtt: kinek
Mindenttudó bölcs lelke belát egész
     A titkokat fedő vesékig.
          Boldogok, akik ezen nagy Úrnak

Szolgái, mondék: megvetik a világ
Csalóka fénnyét és megelégszenek,
     Hahogy szelid erkölcsök által
          Jóra vezérlhetik a veszendőt. -

Meghökkenék és hátraesém, mivel
A tisztelendő égi libériák
     Alatt sok ördögök cselédit
          Kelle valóba előtalálnom.

Hol vagy! kiálték, óh, megelégedés!
Hisz a ravaszság, a dühös üldözés,
     A nagyravágyás és irígység
          Nem lakozik veled egy tanyába.

Rezgő inakkal lépegeték odébb. -
Atyám, ne kísérts, sőt szabadíts meg a
     Gonosz kezektől. A te fényes
          Képviselődhö' megyek keresni

A lelki békét. - Hát ti kemény falak!
Feszes vitézek! fegyverek! és arany
     Jármú cselédek! tán tirátok
          Bízta csudállatos őrizését.

Uram, bocsáss meg, kötve hiszek, gyanús
Amott az együgy; itt ez az úri fény. -
     Sok a porig nyomattatott nép,
          Nem lehet addig az ő királlyok

Boldog. - Fogadd fel, kedves Atyánk! ügyét
Az elgalázolt jó fiaidnak, és
     Mutass palánkot a kevélynek
          S tiltsd meg az emberi vérszopókot:

Majd akkor aztán a megelégedést
Rajtad tanuljuk, mert ki-ki űzheti
     Közjóra célzó hivatalját
          Akkor egész az elégedésig.

Addig bocsáss meg, jó megelégedés,
Hogy nem kereslek. Mert ki találja ki,
     Mely'k láncokon vagy mely'k üregbe
          Mézeled a letapodt igaznak

Mérgelt falatját. - Boldog az, aki a
Másolhatatlan sors dühödése közt
     Tisztán verő szivét tapintván
          Símogató kezed ott találja.

Az élet [I]

Rövid egy nap életünkbe!
     Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája!
     Nohát igyuk keresztül.
Rövid egy piroska hajnal!
     Nohát heverjük által.
Rövid életünk! nohát egy
     Lagzit tegyünk belölle.

Az élet [II]

Fiúk örömbe töltsük
Szűkön szabott időnket.
Szeressük, ami furcsa.
Nevessük, ami bangó.
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz azt, fiúk, borozva
Fecseljük el naponként.

Édes druszám!

A földbenyelte Kondé
Dézsmálta jó boromból
Van még vagy egy csebernyi.
De héj! kevés a hordóm,
Ezt is ki kén ürítnünk.
Hogy a nagy Úr megáldjon,
Segíts kiöblögetni.
Úgyis Kabán kiszáradt
A porhanyó garádján
Tán a köhécselőd is,
Vagy a kotús vizektől
Nád nőtte bé az órod.
De hátha tarka békát
Találhatál meginni,
Gyanús az a veszett víz.
Eredj le csak te Szári,
Hozz a szegény fiúknak
Egy kis - hiszen tudod már,
Héj, jó fiuk vagyunk mi.
Szerus druszám! igyunk no!
Hiszen bohó csak így foly
Emphatice az élet.
Rövid egy nap életünkbe,
Nohát örömbe töltsük.
Rövid egy nap éjtszakája,
Nohát igyuk keresztül.
Rövid a piroska hajnal,
Nohát aludjuk által.
Rövid életünk. Nohát egy
Lagzit tegyünk belölle.

Jó a bor

Kiköltözött azoknak
Az ész kabak fejekből,
Kik vízbe telhetetlen
Lúdnak való torokkal
A bort merik gyalázni.
A bort! az éltető bort!
A bort! ama nagy Isten
Képére alkotódott
Bölcs ember oktatóját.
Be messze elfajultak
Noé atyánk eszétől,
Ki a töméntelen víz
Peshedt nyomát azonnal
Borfával ülteté be.
Áldott emlékezetben
Maradjon én elöttem,
Mert én ha rá botolnék
Száraz porára, tüstént
Jó borral önteném meg.
Héj, kár gyalázni a bort!
Hiszen ha a garadra
Felöntök én, ki nállam
Az ég alatt vitézebb?
A legnagyobb vezér sem
Furfangol oly manővert,
Mint a fejembe készül.
Elbújhat a világnak
Minden mihaszna bölcse,
Ha néha kótyogóson
A fizikába vágok
Vagy astronómizálok.
Forog nekem nap és föld,
Sőt a sut is megindúl. -
Ha én amúgy busáson
A torkomat megöntöm:
Hozzám jöhetsz tanúlni
Bízvást akármi nyelvet;
Úgy tudok beszélni,
Hogy egy igaz teremtés
Sem érti e világon.
Ha a fejem nem ollyan,
Amint magam szeretném,
Egyszerre fínumabb észt
Tudok belé locsolni.
Rebelliót ha érzek
Belső monarchiámba:
Egy jó palack-kommandó
Lecsendesíti tüstént.
Ki a király, ha én nem!
Héj, kár gyalázni a bort!

A sok baj

Héj, jó fiúk! be sok bajt
Kell érni e világon;
Meg hány ezernyi bosszút
Kell nyelni a becsüllet
Útján bakácsolónak.
Csak végye gondolóra
Akárki, úgy találja:
Hogy sok cudar gazember
Csupádokonn azért van
E jó világra csapva,
Hogy másokat gyötörjön.
Hogy a gutába nem tud
Az a goromba csürhe
Békével ellegelni?
Jobban körültekintvén
Itt léte kurtaságát,
Mely oly hamar lerusszan,
Mint szinte egy csupor bor
A porbelepte gégén.
Fiúk! örömbe töltsük
Rövidre tött időnket.
Szeressük a barátot,
Nevessük a bolondot;
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz' azt, fiuk, az egymást
Váltó palack borokkal
Fecserljük el naponként.

A kölcsönadott gyümölcs

Jó lyány! jut-é eszedbe,
Hogy míg kicsinke voltál,
Kertembe bármi zsendült,
Mindég te kóstolád meg?
Hát a' jut-é eszedbe,
Mit mondtam olykor-olykor?
(Kis lyány! te is ha zsendülsz,
Számomra tartsd magad meg!(
Akkor te csak virágzál,
De már pirúl gyümölcsöd.
Nohát fizess meg, édes!
Csak annyi csókot adj bár,
Ahány szem epret adtam.
Ha többre megy, se sajnáld,
Ikább egész bigecském,
Legyen tiéd, de én is.

Az újj bor

Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye szemmel
Zsendítni a szerelmet.
Be jól esett az első
Piross epert pirossabb
Szácskádhoz illegetnem.
Guggon, tudod, be jó vólt
Csipegetni zsenge szőlőt,
De levét ezerszer is jobb
Dúdolva szürcsölésznünk.
S eszemadta kis kezedből
Mogyorót szemelni hozzá.
Sokáig élj, gyerek bor!
Nőttön neveld tüzünket.
Ámor, te is! ki nádcsőn
Szopatsz velünk szerelmet.

Cicázás

Cicázzatok, leányok,
Cicázzatok, galambim.
Míg egy fiú öléből
A másikig repülni
Nem fajtalan ledérség.
Míg a fiú irígyen
Nem nézi, hogy kiszöktök
Szorongató kezéből.

Cicázzatok, leányok,
Cicázzatok, galambim,
Míg a ledér cicának,
A körme nagyra nem nő,
Játéka csak ciróka.
Kacsintsatok hol ennek,
Hol annak a szemébe,
S repkedjetek közöttük.

Cicázzatok, galambim,
Míg egy hegyeske körmű
El nem ragad magának,
Már akkor ám ha pajkos
Cicuska csal cicázni,
Kackit kiáltsatok rá,
Mivel hiúz szemekkel
Lés a gyanakszi kandúr.

Szívem, eszem

Ama diós tanyából
Egy kis vidor leányka
A vízre vólt, s edénnye
A kútba visszacuppant.
Oda pattanék, kikaptam.
Ajakának és szemének
Rezgési megköszönték
Azon elandalodván,
S a hamis kicsente szívem.
Hogy szívemet kiváltsam,
Bokréta-szedni mentem,
De az ő badár szemétől
Nem leltem egy virágot.
Epret kerestem menten,
De szája bíborától
Eperre sem találék.
Szívem tehát csak ott van.
Add szép szemed, te kislyány,
S mogyorónyi szádat érte.
Ikább kipótolásba
Eszem is tiéd maradjon.

Jó bor, szép szem

Ha te is, valódi jó bor,
Szikrádzol a pohárba,
Te is, kacsongató szem,
Szikrádzol a szemembe!
Csuda-é, ha néha szivem
Miattatok kilobban,
Jó bor s kacsongató szem!

Csokonai Vitéz Mihály halálára

Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók
Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát,
Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség,
És ő még fül nem hallott szent angyali hangú
Énekek énekein kezdé dicsérni az élet
Felséges voltát, mely várja az emberi lelket.
Megtetszett kedves zengése az angyali karnak
S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot
Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

CS. et F.

Cs magába

Vagyok-é én? vagy nem? azt csak nem kérdhetem:
     Mert azzal magamat magam kinevetem.
De hogy hol? s mi vagyok? és mimódon élek?
     Mi ez itt, s mi vólt az, amiről eszmélek?
Csak álom vólt-é az? vagy pedig ez álom?
     Különös! magamat hogy fel nem találom!
Semmi lettem? Óh, ez nem semmivé levés!
     Álomnak sok, sőt tán az álmom vólt kevés.
Mi nagy dicsősség ez, mely ragyog felettem?
     Melynek, úgy tetszik, hogy egy fényszála lettem,
Mert középpontjára érzem, hogy siettet
     A fő esméretre vonszó szent szeretet.
Tán ez az élet az, melyet míg álmodtam,
     Ott a porban, legfőbb kérdésnek tartottam?
Hát ennek vólt olyan nehéz a fejtése?
     Isten! mely homályos a lélek nézése,
Míg ama setétség völgyén raboskodik
     S a test kóldusbotja után vakoskodik.
Imé felhánytam az új és vén könyveket,
     Megkértem a világ imádta bölcseket,
S ha visszaeszmélek, hogy ki-ki mit mondott:
     Egyik nevetséget, a másik bolondot,
Szegények! nem csuda. Sőt hogy is lehetne,
     Hogy a vak a napról tisztán itélhetne?
Érzi, hogy melegít, de azt nem gyanítja,
     Hogy az még őtet is megvilágosítja.
Neki azt hinni kell, s ha képtelenség is
     Előtte, mindegy, mert ragyog a nap mégis.
Vóltam hát! Vagyok is! Érzek is, hanem ez
     Elevenebb annál, amint a test érez.
Vagyok! De mi leszek? itt fényt s dicsőséget
     Látok; amott távol homályt s setétséget.
Egy édes vonszódás ehez ragaszkodtat,
     Amattól egy tiszta érzés iszonyodtat.
Óh, vajjon mi róllam az egek végzése?
     Bezzeg még ez ám a kérdések kérdése.
De ihol egy hozzám vonszódó fényt látok,
     A szent fények közt is vagynak tán barátok?

F

Se boldog, aki aggodalmait szegény
     Testével a porban hagyá.
Sírcímed alján hadd heverjen? óh Vitéz
     Barátom, a világi gond.
Ne félj! Csupán az eltökélve kárt tevők
     S a jóra érzéketlenek
Szenvednek itt örökre tartó kínokat.
     Ama setét ködoszlopok
Zárják el őket e dicső világi fény
     Megszentelő súgáritól:
De a nemes lelkek, habár képzéseik
     (Mint olykor-olykor a miénk)
Hibások és idétlenek lehettek is,
     Itt érik el nyúgalmakat.
Jövel tehát a gyáva test ezer hagymázitól
     És rabbilincsétől szabad
Lelkünk repüljön a világos esmeret
     Szárnyán egész az Istenig!

Cs

Dicső barátom! már te ez új világ
     Titkába fennyen jársz; de az én gyerek
     Lelkem pehellyét még ama föld
     Lanyha szerelme magáho' szívja.
Engedj csak egyszer visszatekintenem,
     Hadd nézzem, egy-két régi barátaim
     És jó hazám mint tisztelik meg
     Hólta után az igaz poétát.
Hozzánk ragyognak (bármi szemérmesen
     Titkoljad) áldott orvosom!^[1] a csupán
     Hasznot leső nép közt szokatlan
     Tetteid. - Égre lobog fel a te
Jótéteményed lángja is, orvosi
     Szerrel segitőm.^[2] - Árva szülötteim
     Jó atyja!^[3] szíved érdemének
     Tiszteletet tesz az égi tábor.
Mind! Mind! barátim! mind köszönöm nevem
     Díszére célzó fáradozástokat!
     Fénytársam! óh, máris haladják
     Ennyi sok áldozatok reményem.
Nézd! síromat nézd! most koszorúzza fel
     Egy hív barátném^[4] - Oszlop! Akármi légy
     Bernárd hegyén a Nagy Vitéznek:
     Nyert koszorúm gyönyörűbb tenállad.

F

Érzettem én is, amit oly elmerülve érzel.
Gyerekkorunk csecséit. Megért időnkbe szint illy
Örömmel emlegettük. - Óh, mint örültem én is,
Mikor egy nemes barátom poromra tiszteletből
Leülteté az akászt. - De mit ér neked, Vitézem,
Egy gyenge rozmaringszál? Szentségtörő kezeknek
Zsákmánnya lesz az úgyis. - Szebb egy virágos akász.
Tovább is él ez annál.

Cs

Nékem télbe is egy zöld koszorú fedi
     Békés homlokomat, bár ha letépi is
     A rablásra szokott nép,
     Mást függeszt oda kedvesem.
Mert a cél csak az, ott hogy koszorú legyen.
     Ákászod se soká tarta, barátom, az
     Nincs már: a barom ember
     Kártékony keze törte le.
A természet ugyan vátig erőlködött
     Sarjadztatni letört címedet; azt viszont
     Bosszújára barátod
     Védjének, lepocsíkolák.

F

Örök valóság! engedelem legyen
     Szent tisztaságú fényed elött nekem,
     Hogy égi díszem ellenére
     Részt veszek a nyomorúlt világi
Történetekben. - Szent seregek! kiket
     A nagy dicsősség elragadott, örök
     Esméretünk felséges útján
     Ily alacson lebocsátkozásért
Ne feddjetek meg. - Még csecsemőkori
     Lélek barátom! mennyei célra nyílt
     Pályádat egy kevés időre
     Hogy zavarásba hozom, bocsáss meg.
Jövel, tekintsünk vissza, ez otthagyott
     Kis bolyra. - Nézd, mint gyötri magát amaz:
     Rakásra mit gyüjthetne. Másik
     Mint akar a tetejekre mászni
Gyengélkedő testvéreinek. Miként
     Rugdossa széjjel némelyik a rakást.
     Amaz hogy ás-vés. - Nézd, az álnok
     Mint temeté el örökre társát.
Hogy e dicsőült élet eránt kevés
     Itélletek van, csak hihető; hanem
     Hogy a kigyomláló halál is
     Számba se jőhet előttök, a' már
Megfoghatatlan. Nézd! Amaz életét
     Dühös kezekkel vette amannak el;
     S már gőzölő testét megette:
     Mert fejedelmei rákapatták.
A víz fejülről árad alább. - Amott
     A győzödelmes, hűlt tetemét megölt
     Társának a vadakra bízta:
     Mert fene tigrisek a vezéri.
Emitt! hervadt testet alázatos
     Képpel letették atyjaihoz. Behányt
Sírjára pompás jelt faragtak:
     Úgy, de mit ér? szabadon bocsájtják
Reá az erkölcs mocskait. Ott, ahol
     Szentségtörőktől díszteleníttetik
A halva fekvők nyúgodalma:
     Nem csuda ám, ha pocsék az élő.

Cs

Hagyd el, barátom! Jó, hogy azokra nincs
     A lelki rend is bízva: bizonnyal úgy
     Barmoknak és kedves lovoknak
     Lelke is itt legelészne köztünk.
De nem mosolygasz? ott ama híveik
     Sírjára gonddal nyári virágtövet
     Ültetgető jámbor seregre.
     Ott, hol az ész nemes érezéssel
S szent borzadással tiszteli a derék
     Lelkek leroskadt házait, és szelíd
     Elmélkedésre serken a szív:
     Mennyei tán az igazgatás ott?

F

Boldog halandók, kiknek az ég kegyes
     És bölcs vezért ad.

Cs

          Boldogok ám.

F

          Jövel!
A megdicsőültek világa
Már nemesebb figyelemre szóllít.

* * * * *

[Hát csakugyan nem igaz...]

Hát csakugyan nem igaz: hogy az ollyan cifra virágnak,
Mellyet ezer közzűl a természet, kijegyezvén
Teljesnek remekelt, sohasem várhatni gyümölcsét!
Megbizonyítád ezt, díszes növevénnye hazánknak.
Mert buja szirmokkal koszorúzva derült ki virágod
A nagy eszek pompás tábláján: mégis ihol már
Magvát is meghozta. - Ne szűnj markodba nevelni,
Óh, jó Gondviselés! e szép növevény szüleménnyét.

127. dícséret

Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága,
Kinek igazán gyűlt minden jószága;
Ki híven jár a magáé körűl,
És a hamisan jöttnek nem örűl.
Bóldog, aki az álnok nyereségre
Átkot mer kérni, felnézvén az égre,
És kinek jó lelkiismérete
Útján mégyen szüntelen élete.

De jaj! akinek az Isten törvénnye
Nyilván mondja, hogy hamis keresménnye!
Romlást okoz felebarátjának,
Kárhozatot gyűjt önnönmagának.
Jaj annak, kinek szerzett gazdagsága
Csalárd lelkének tanúbizonysága,
Kit elhagyott lelkiesmérete,
S a baromhoz hasonló élete.

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom,
Melyben szent tetszésed által nem hágom;
Vezéreld hozzád vágyó lelkemet,
Hogy tőled várjam nyereségemet;
Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak,
Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak,
Melyért szent orcádnak ítélete
Előtt nem bánt lelkem esmérete.

Hortobágyi dal

Óh, te áldott Kanahám,
     Hortobágy mellyéke!
Beh sok szegény legénynek
     Vagy te menedéke,
Jó paripán ugratod,
     Pénzt adsz erszényébe,
Szép menyecskét karjára,
     Jó bort a kezébe.
Itt a szegény legénynek
     Uraság a dolga,
Heverészhet kedvére,
     Nem lebernyés szolga,
Van húsa, szalonnája,
     Öt őrü bundája,
Szép zöldellő mezőben
     Legel a marhája.
Óh én édes Istenem!
     Adj jó békességet,
Fordíts el országunkról
     Döghalált, inséget,
Hogy ehessük békével
     Zsíros kenyerünket,
Áldj meg uram, teremtőm!
     Jó borral is minket.
Csaplárosné, galambom!
     Tölts bort a kupába,
A szegény magyar legény
     Hadd igyon búvába;
Pajtás! Isten áldjon meg,
     Őrizzen a kártól,
Vármegyétől, fiscustól,
     Töröktől, tatártól.

A krumpli

     Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan
Szél a századokon élő fákat töveikből
Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi
Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant
Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra,
A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké
A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig
Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá
Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. -
A vad idő elment; a rémült ember utána
Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását
S éhen haldokló hív társának s gyerekének
Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról
Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment.
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését,
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel.
Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott
Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás
Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet
Bő termő idején szükségre való kenyerekről. -

*

Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább
nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.

Pasquilus In Wolfgangum Ibrányi, 1815

A természet örök rendjét egy emberi végzés
Megzavará, mikor a bárány ártatlan ügyéhez
A felsőbb hatalom jussát farkasra ruházá.
E zavarást az örök végzés elnézte sokáig.
Végre elég! így szólt, s ím a természet előbbi
Rendje azonnal előállván, a vérbe feresztett
Bárány lábainál a farkas alélva rogyott le,
S bosszús élte morogva futott el az éj üregébe.
Óh magyaroknak erős, bölcs és szent Istene! Jámbor
Bárányodnak ügyét többé farkasra ne bízzad,
Sőt mindentehető karral pusztíts ki hazánkból
Minden farkasokat, hogy boldog nyájad ezentúl
A magyar Albion örvendő mezejébe legelvén,
Néked öröm-hálát zengjen s fejedelme javára
Colchisi gyapjúval, hószín hűséggel adózzon.

Exsurge cor meum

     Szívem, emelkedjél
Míg ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan;
          A rossz szerencsének
          S rendetlenségének
     Pálmát ne engedjél,
     Szívem, emelkedjél.

     Ne szünj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég;
          Majd ha jól kiderűl,
          S a bús tenger leűl,
     Szép lesz rajta menni,
     Ne szünj reményleni.

     Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot, egek,
          Mindég nem tartatok,
          Majd más csillagzatok
     Lenyomják mérgetek,
     Csak dühösködjetek.

     Reménylek, míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél.
          A hab ha rám dűl is,
          Hajóm elmerül is:
     Úszva is reménylek,
     Reménylek, míg élek.

     Szívem, békével élj,
Mert ha nem tántorog,
Reménységem győzni fog;
          Amit sok átkozott
          Esztendő nem hozott,
     Megád egy perc, ne félj;
     Szívem, békével élj!

A serdülő bajuszhoz

Ifjú tolla Ámor nyilának,
     Serdűlő bajusz! idvez légy!
Sok szerelmes csókok párjának
     Felibe prémkoszorút tégy;
Míg a finnyás nyári lepkéket
     Torzos tarlód el nem inti,
Vagy míg a göndör szőröcskéket
     A tél dérrel be nem hinti.

Mondja bár a szépség Mómussa,
     Hogy ékesnek nem tart senki,
Ne hidd, kis Cupido mókussa,
     Csak pelyhed jobban tessen ki;
Hogy játszhassanak búvócskákat
     Bársonyában a kellemek,
Majd meglásd, millyen gyöngyszikrákat
     Szórnak rád minden szép szemek.

Én is sodrom, de mindhiában,
     Zúzos fürtjét a szürkének,
Elhűl ettől a csók szájában
     A könnyen ingó hölgykének;
S midőn szeme rezzenéséből
     Bóldog jelemet képzelem,
Borzomtól megdobbant szívéből
     Akkor reppent a szerelem.

A bölcs

Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
     S neveti az arany jármos uraságot;
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
     A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
     Felyül ragyog lelke a múlandóságon,
Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából,
     A valóságnak quintessentiájából;
Mert minden vagyonját szép tudományjába
     Tartja, s megnemesült szíve jóságába,
Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha,
     Tőle el nem csalhat, el nem lophat soha.

Az önnönszeretet

Akik rettenetes Mársnak ölő szava
Dörgésére acél szívvel enyelgenek
A poklok kirohant durva cselédivel;
Egymásért nemesül ontani véreket
Készek, bár a halál ércfoga csattog is,
Torkából kiveszik néha barátjokat,
Áttörvén az ezerféle veszélyeken,
A sok bajba került kis nyereség felett,
Gyakran aki kiért halni akar vala,
Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
Visszás gerjedelem! hol veheted magad
Egy szívhártya alatt? Úgy van az! úgy van az!
Óh, önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
Felrijjadsz csakugyan, s aki felugrata,
Fusson színed elől, mert te megökleled.
Óh, mit nem követett már ez az átkozott
Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
Roppant városokat ronta s emészte meg!
Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
E mindent tehető durva tirannuson
Már sok móddal akart sok nyomorult erő
Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
Inkább, minthogy ezek fegyvere törje meg.
Sok bal vélelkedés lomha barátjai
Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
Mely a jót s gyönyörűt futva kerülje el,
S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
A vídám örömöt, s a nevető reményt. -
A nyelv is sokezer kárt s bajokat szerez,
Légyek néma tehát? - Vagy hogy az értelem
Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
Óh, nem, mert ezeket s minden egyéb nemes
Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
Éltünknek meredek vagy köves útjait
Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
Így önnönszeretet! téged is a komor
Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
Mételynek (pedig a durva daróc alá
Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
Szent szikrádat azért adta az ég belénk,
Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
A nagy lelkeket a virtusok útjain.
A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
Átall a nyomorult sírba leszállani,
S készebb a meredek horpaszain is a
Szikláknak nyomokat törni az ég felé
Nagy tettével. Örűl a nyomorultakon,
Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
Mert kedvelli csupán jóba gyönyörködő
Lelkét. A maga jobb vólta egyengeti
A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
Embertársainak. Kész ki-ki vállait
A köz terhek alá vetni, ha érezi,
Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
Minden dolgaiban hív s igaz, akinek
Belső nyúgodalom célja, s az angyali
Békesség. Koszorút kössetek, óh jeles
Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
Tárggyal tudja magát s virtusa díszeit
Kedveltetni. De majd messze repültök el
Lengő gondolatok. Lássuk, ezen csuda
Két színű s erejű szörnyeteget miként
Pusztíthat szilajon, és ugyan ő maga
Minden jó s gyönyörű célra miként vihet?
Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
Kit-kit szívreható hangjaival tanít,
Ő megsúgja, miként kelljen ereszteni
Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
Még ujjával is int, merre keressed a
Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
Ember vagy. Kiesen ballag az életed
A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent
Önnön kényje cibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.