Egy gazdaságtanító könyvre

     Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak,
Amely ebből áll, hogy tudjon az ember azokból,
Amikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni, már ezt
Lám, te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád.
Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból,
Akik megveszik illy tetemes hijjával ez írást.

A boldogtalan

Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
     Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
     Mert reménye pislogni megszűnt.

Liliomi kényének, kedvének
Elkorhódtak; édes érzésének
     Rózsáit a szélvész levágta,
Megelégvésének ibolyáit,
Becsületének zöld borostyánit
     Egy kártékony féreg kirágta.

Ti példái a hív barátoknak!
Kik környékét erős honotoknak
     Fűszerezitek látatlanúl,
Violák! nem vidul balzsamtoktól,
Minden gyönyörködtető tárgyaktól
     Végbúcsút vett irgalmatlanúl.

Csak az elfelejtett temetőkben,
A szomorú estike gőzökben
     Kornyadoz tövisbokros útján,
Vagy egy példázgató gyászfűzfánál,
Az emlékezet esthajnalánál
     Tűnődik örömnapja után.

Elgázolta minden dicsőségét,
Nyereségét és gyönyörűségét,
     Közűlök nagy harccal kirontott,
Vége szeretetnek, barátságnak,
Bizodalomnak és kivánságnak,
     Minden boldogságról lemondott.

A debreceni első kalendáriomba, melyből az időjövendölés kimaradt

Szép idő lessz-é vagy homályos hólnap?
Nem nagy országban, de csak egy megyében:
Ily kevésről is nyomosan felelni
          Senkise tudna.

Hát az esztendő lefolyása millyen
Változásokkal fog előhaladni?
Mely'k hazug lélek meri azt előre
          Sorba leírni?

A boszorkány, a levegői sárkány,
Tátos és tündér, kik az ostobáknak,
A setétbenn űlt babonás világban,
          Bábjai vóltak,

Szent hevétől a szabad értelemnek
Mind elolvadtak, valamint az ablak
Zúzmarázból egy hideg éjtszakán nőtt
          Cifra virági.

Óh, dicső nemzet! Te! ki hajdanában,
A vitéz korbann, egekig ragyogtál,
A világosság kiderült korában
          Éjbe maradnál?

Nem! dehát tőlünk ne reménylj, ne kívánj
Sem csudát, sem hogy kikoholt időkkel
Mégse szűnjünk meg csalogatni a még
          Gyenge hitűket.

A nap és hold s a nagy üregbe forgó
Csillagok közzűl bizonyos, hogy egy is
A teremtőtől kiszabott határát
          Át nem ugordja.

Hogy tehát a tél, tavasz, a meleg nyár
És az ősz mely'k nap jön elő, s mikor lesz
Hóld világának bizonyos negyedként
          Fogyta, telése,

Mint fogyatkoznak meg a hóld vagy a nap
És mikor pontban - ki lehet tanúlni
Rendes útjokból. De mivel nem értünk
          Így az időhöz:

Végyük el használt mai jó napunknak,
Holnapunk gondját az egekre bízván,
Várjuk el vígan; de azért kezünket
          Öszve ne dugjuk!

Társaságunknak ne legyünk heréi,
És ne kívánjuk, hogy elénkbe szórja
Nem velünk együtt keresett vagyonját
          A takarékos.

Munka, gondosság! ezek, amik által
Várhatunk vídám napokat napunkra;
S nem szorúlunk a panaszos kenyérért
          Más küszöbéhez.

A debreceni kalendáriom második kiadása eleibe

Lám, nem igaz, hogy ama tehetetlen gyermeki korból
Felserdült virgonc ifjú ne szeretne leszállni
Vázparipájáról, mellyen csak az ostoba dajka
Húzavonása szerént, de nem önkénnyére lovaglott.

     Míg vad pusztákon szilajon bolygottak atyáink,
Jó lehetett nekik a tátorján s kákagyökér is;
Már ma pedig, mikor a gyomor és száj íze szelídebb,
Búzakenyér hellyett ki bolond óhajtana makkot?

     Lépcsőn lépeget e nemesebb célokra teremtett
Állat, az oktalanok közzűl, nagy hívatalához
Illő pólca felé. Míg lelke burokba szorongott,
Holmi szerencse- s időmondók félisteni voltak.

     A szomorú telet a tavasz elseperé, s ihol a nyár
Érleli már itt-ott jelesebb növevénnye gyümölcsét.
Szűnjetek hát, óh kertmivelők, az időre kiomlott
Értelmek gyökerét a tél babonáiba fagylalt
Jéggel rakni körűl. Zsendűl a józan okosság!
Ami csak árnyékoz, takarítgassátok előle!

Nyári esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!
     Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
     Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
     Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
     Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
     A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
     Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
     Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
     Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
     Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
     Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
     Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
     Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
     A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
     Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
     Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
     Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
     Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
     Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
     Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
     Csendesedj le, kis dalom.

Aggodalom

Virágzásom idejében
     Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
     Minden nyitott körűltem;
          Minden újult, éledett,
          Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
     Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
     Hogy maholnap eltemet.
          Sorsom így ha képzelem,
          Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
     Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
     Ő magához integet,
          Hol kinyílva tölthetem
          Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
     És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
     Tőlle válni kénytelen;
          Ő a világi sok bajt
          Únva nyúgalmat óhajt.

A kelletekorán jött csendes esőhöz

Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Héj be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
     Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen ércnek
Képzelénk; a fő hegye, minthogy onnan
Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
     Mind lekonyúla.

Fellegek helyett, levegőnket a por
Őgyelíté fel, hogy az útazónak
Mind szemét-száját bekeverje piszkos
     Rajzolatokkal.

Jókor értél hát kis esőcske, látod
Mennyi sínlődőt hozol új erőre.
És ki nem dícsér? csak az, aki búzát
     Vett nyereségre.

Ő gyaláz, mert a gabonának árrát
Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.
Add Uram! hogy rádohosodjon; a nép
     Rá ne szoruljon.

Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
A megijjedt nép sanyarú vetését!
Hallod! áldottnak nevez a szegénység:
     Ess, kis eső, ess!

Egy astronomiai értekezés után

Hogy forog-é főldünk? azt kérdeni már ma nem illik.
     Azt inkább illik kérdeni: merre forog?
Ennekelőtte kik azt csak előre forogni gyaníták,
     Most azt vallják, hogy visszafelé csavarog.
Még úgy lenne bajos, ha megállana, mégpedig éppen
     Egy szemfényt vesztő éjtszaka állana meg:
Minthogy az ész vaksága pokol; s örök élte csak ott van,
     Hol neki mennyei fény tiszta világa ragyog.

A perzsa fejedelem

Egy bölcs perzsa fejedelem olykor-olykor magában
     Méllyen szokott gondolkodni kertre nyílt ablakában.
Egykor ilyen állapotban töltvén el egész napot,
     Naplement tájban magához rendeli a főpapot.
Világosítást kívánok, úgymond, némely isteni
     Titkok felől, amelyeket nem tudok megfejteni.
A főpap magát előtte illendőn meghajtotta,
     A szultán pedig elkezdett beszédét így folytatta:

Szultán

Igaz-é, amit Istenről mond az ő profétája,
     Hogy ő csak a jót szereti és a gonoszt útálja?

Főpap

Az ő szentsége kútfeje ezen nagy igazságnak;
     Őhozzá még árnyéka se férhet a hamisságnak.

Szultán

Igaz-é, hogy a mi hitünk sorsosit tartja jóknak,
     Akik velünk ellenkeznek, azokat gonoszoknak?

Főpap

Úgy van! valakik nem hisznek az ő prófétájába,
     Nem mehetnek bé mennyei szép Paradicsomába.

Szultán

Hát az igaz-é, hogy oly nagy hatalmú akaratja?
     Hogy mindazt, valami néki nem tetszik, elronthatja?

Főpap

Óh, felséges szultán? ezek mind olyan igazságok,
     Mellyekről a menny, föld, tenger örökös bizonyságok.

Szultán

Jól van! hogyha tehát amit akar, azt megteheti;
     A hitetleneket pedig, mint mondád, nem szereti:
Miért nem törli el őket? ezen nehézségemet
     Fejtsd meg; - de vigyázz, meg ne csalj, meg ne bántsd Istenemet.

Főpap

Hogy e fontos kérdésedre nyomosan felelhessek,
     Engedd meg, uram! hogy tőled én is egyet kérdhessek.

Szultán

Halljam!

Főpap

          Az ott ékeskedő virágok seregében
Melyiknek van elsősége felséged tetszésében?

Szultán

Annak, mely amott pompázik deli méltóságában,
     Nagy megelégedésem van színében és szagában.

Főpap

Mit felelne rá felséged, ha kérdené valaki,
     Hogy a többit átaljában miért nem hányatja ki?

Szultán

E nevetséges kérdésre a' volna feleletem:
     Azért, mert a kedves mellett a többit is szeretem;
És mi adna elsőséget kellemetességének?
     Ha körűlte vetélkedő szépségek nem lennének?

Főpap

Így tehát maga felséged megfelelt énhelyettem,
     Mivel a Mindenhatóról én is azt felelhetem:
Ő azokat kedvelli, kik vallásunkat követik,
     De a többit is irgalmas szemei szenvedhetik;
Sőt azokat csak azért is meghagyja bölcsessége,
     Hogy köztök jobban kitessen vallásunk dicsősége.

Szultán

Úgy van-é az, amint szóllasz? Isten jámbor szolgája!

Főpap

Úgy van, uram! tőle hozta szentséges prófétája.

Szultán

Parancsolom tehát, menten főtörvénynek íródjon:
     Minden vallás országomban tiszteletbe tartódjon.

Ki a bóldog?

Bóldog, ki fákat űltet, ólt
     Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
     Hogy nőjjenek bujábban,
          Hernyó, bogár ne bántsa,
          Nyúl, kecske meg ne hántsa.

Kivált ha nem róvják azért,
     Hogy a kéménnye füstöl,
Dézmát nem ád, se taxabért,
     Nem tarthat a becsűstől,
          Nem korhelyes, se kényes,
          Be bóldog egy legény ez.

Amely leányzó nem hever
     Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
     S nem módiz a ruhában,
          Vídám, eszes, serény, jó,
          Be bóldog egy leányzó.

Midőn az ilyen bóldogok
     Egymás eránt hevűlnek,
Azon az égiek magok
     Előre már örűlnek,
          Látván, hogy a teremtés
          Itt is lehet szerencsés.

Tisztán verő jó szíveket
     Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
     Áldással ékesítik.
          Úgy-é bizony, hogy e' már
          Valóba bóldog egy pár.

Ők a világi terheket
     Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyűlt cseppeket
     Csókkal leszárogatják;
          Gyűl a gyerek, de nő is,
          Gyűl a segítgető is.

Már a fiú az ölyvöket
     Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümőlcsöket
     Megőrzi a verébtől,
          A fára már fel is mász,
          Anyjának ért epert ráz.

A kisleány már enni hint
     A tyúknak és rucának,
De csakhamar bé-bétekint
     S nagyot visít anyjának:
          Jöjjön ki! a kakassa
          A tyúkot eltapossa.

Mindennemű szükségeket
     A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyűlt élelmeket
     A gondos ész megőrzi,
          Szintúgy dologho' nyúlnak
          A gyermekek, s tanúlnak.

A jó szülői nyomdokon
     Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
     Minden szemek kapának.
          Elhordta a szerencse,
          Már mindenik menyecske.

Három fiok kinőtt: eme'
     Törvénytudó, ama' pap,
Egynek vitézi érdeme
     Véres jutalmakon kap.
          Csak egy maradt a háznál,
          Az ősi gazdaságnál.

Jó kis segítő is kerűlt
     Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
     Terhét a ház bajának.
          Gondos, serény, eszes, jó,
          Napához úgy hasonló.

Gyakorta a két öszveűlt
     Szépen megért öregnek
Körűlte már a kertbe gyűlt
     Másod rajok csevegnek.
          Egyik csapat cicázik,
          Egy báboz, egy cocózik.

Némely'k após combjára űl,
     Némely'k alatta bújkál,
Kis lyány kereng anyós körűl,
     Egy a fején babirkál.
          Igy múlat olykor-olykor
          A kétszeres gyerekkor.

Egy kis legény a fára mász,
     Keres gyümőlcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
     S megrakva inge alját,
          Hogy kedveket találja,
          A véneket kinálja.

Héj! mond após, midőn kezem
     E fákat óltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem
     Biz erre, mondogatta:
          Hogy bóldog, aki fába
          Ólt kis legény korába.

Mundus vult decipi, decipiatur ergo

Hogy Megváltónk eleget tett
S itt lent mindent elvégezett;
     Amit vállalt ő magára
     Az emberiség javára.

Míg kimutatná Atyjának
Érdemét áldozatjának,
     Mint jól nevelt fiaira
     Ezt bízta tanítványira:

Ti majd széllyel oszoljatok
S minden népet tanítsatok,
     Az isteni tiszteletre
     És kölcsönös szeretetre;

De hát az ördögök feje, -
Midőn megtörvén ereje,
     És minden hatalma itt fent
     Örökre poklába lement. -

Szólgálatjában felhízott
Tanítványira mit bizott?:
     A felső sor foglalatja -
     Deák nyelven azt mutatja.

Az az, minthogy a tudatlan
Nép setétben örömest van:
     Azt vakítni is örökké
     Tegyék kötelességekké.

Hogy csak őtet s őket félje,
A tisztán nézőt gyűlölje, -
     Nem kell hát sokat vizsgálni,
     Igen könnyű kitalálni,

Kik Jézus tanítványai
És kik Belzebub szólgái,
     Amazok mindent tanítnak,
     Ezek meg mindent vakítnak.

Kalendáriom magyarázatja után serkent gondolatok

Gergely pápa az időnek
     Baján úgy segíthetett,
Hogy tízet egy esztendőnek
     Napjából számkivetett;
          Ha ez igy menne sorba,
          Hány idő lenne csorba?

Ha éltemen végignézek,
     Csak elijjedek tőle
Magam is, hogy mennyi tízek
     Esnének ki belőle,
          Mellyek e jó hazának
          Hasznára nem valának.

Hanem azzal mégis végre
     Magamat megnyugtatom,
Hogy a közös segítségre
     Vólt mindég akaratom;
          Ha mikor nem kellettem,
          Én arról nem tehettem.

De tudtam mindég érzeni,
     Hogy kellene igazán
És haszonnal segíteni
     E bajban forgó hazán;
          S ha többet nem tehettem,
          Legalább kesergettem.

Használtam is, megesmérem,
     Mikor hogy tőlt, ha kellett,
Buzgott is és folyt is vérem
     Érdemes hazám mellett;
          Hogy ennyit is tehettem,
          Boldogságom érzettem.

Olykor, midőn a felkentek
     Helikon tetejére
Zengedezni lanttal mentek
     Nyelvünk dícséretére,
          Én kenetlen, dudában
          Dícsértem a pusztában.

Ha más hazánk óltárára
     Ökröt vagy bakot vágott,
Áldozatul tettem arra
     Én is egy-két virágot;
          S hogy többet nem tehettem,
          Rá csillagot festettem.

Többre nem is számlálhatom
     Éltem arany számait,
De majd ha megtalálhatom
     A nagy titok kúlcsait,
          Újra nyíló életem
          Hasznosabban tölthetem.

Végbúcsú

Elunván már várakozni
     A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
     A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
     Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
     S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
     Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
     Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
     Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
     Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
     Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
     Csak titeket veszlek bé.

[A magahitt kalmár]

Egyszer hol vólt, hol nem vólt, vólt egy török város,
agy város vólt, és benne vólt sok gazdag áros.
Egy ifjú kereskedő ezeknek sorában,
Leginkább szembetünő vólt csinos bóltjában.
Hogy őtet a szerencse szépen megáldotta,
Ő azt saját eszének tulajdonította,
Azért ez irást tevé bóltja címerének:
Semmi sem hág elébe a férjfi eszének.
Egy reggel négy szerecsen egy kengyelfutóval
Megálla a bóltja előtt egy kézi hintóval.
Kinyílik az ajtaja, s belölle kilebben
Egy fátyolos kisasszony pompás öltözetben.
Megkérdeti az urat kengyelfutójával,
Ha szólhat-é szabadon egydül magával.
Ez kiküldi cselédjét felelet hellyébe
S bevezeti a dámát bóltja közepébe.
Ekkor a hölgy fátyolát felhajtja kevéllyen,
S így szól: Nézze meg az úr gondosan személlyem,
Lát-e forradást avagy himlőhelyet képemben,
Horpadást az óromon, hályogot szememben?
Feketék-é fogaim, és az ajakamban
Vesz-é észre hasadást s golyvát a nyakamban?
Semmit sem felelhetett az ifju ezekre,
Megmeredten bámula a látott szépségekre.
Mondja hát a hölgy tovább, mejjét kitakarva:
Tapintsa, nem vendég-mejj van-é ide varrva?
Vizsgálja meg oldalam, leli-é ferdének?
Nézzen végig lábamon, látja-é görbének?
A bölcs ifjú nem győzvén annyi sok szépséget,
Bámulni és imádni, hol fázott, hol égett.
Elfogódott mejjéből, végre így szólhatva:
Kedves angyal, azokat reád ki foghatta?
Édesatyám az, úgymond, aki velem így bánt,
Tőlem mindent elijjeszt, nem tudom, kinek szánt.
Már most a' peng ajakán minden vén banyának,
Nincs egy ép tagja is a bíró leányának.
Ezeket én az úrnak kinyilatkoztattam,
Mert érdemes nevének szép hirét hallottam.
Azzal gyorsan ellebbent orcáját befedve,
Hagyván a bölcs ifjút félig merevedve.
Portékái hellyébe ez a szájatátott,
Csak szép szemet, szép mejjet, szép lábikrát látott.
Nincs sem éte, sem ita, éjszaka sincs nyugta,
A szépségek szépsége szívét úgy elfogta.
Mihez fogjon? nem bizik tulajdon eszéhez,
Tanács-kérdeni megy hát egy jó emberéhez.
Kérdi tölle, hogy fejét merje-é rávetni,
A főbíró leányát magának kéretni.
Merhet'd biz azt, barátom, nagy bizodalommal;
Mond az, de nem vagy bolond, hogy vétkezz majommal.
Már te azzal ne gondolj, felel ez begyessen,
Bár hadd legyen ő majom, csak enyém lehessen.
Ha az nem baj, mond amaz, nincs miért mulassunk,
Készülj hamar, hogy még ma kézfogót lakhassunk.
Bőriből majd kipattan a szerelmes kalmár,
Elszalad, meg ott terem, merő cifra báb már.
Barátja is öltözvén csinosabb ruhába,
Megindulnak s mennek a bíró udvarába.
Sugnak a belső szolga fülébe, kezébe,
S az őket bejelenti azon hevenyébe,
És kijövén illendő módon bebocsátja,
Mondván, éppen maga van és szivesen látja.
Hálálkodások után mindent előhoznak,
Amiből jól kitessen, miért fáradoznak.
Szóll a biró: Az urat már régen esmérem
Jó hirében, nevében, azért arra kérem,
Előre meggondolja műbe vett lépését,
Hogy osztán meg ne bánja férebiccenését,
Lépésemet, felel ez, mindig meggondoltam,
Állhatatos szándokom most is, amit szóltam.
Ha hát, mond az, úgy tetszik a nagy prófétának,
Hogy fiam tagja légy e szép familiának,
Mivel nyugtatsz meg engem, s mi bírságát adnád,
Szerelmes gyermekemet, hogyha cserbe hagynád.
Mivel a fiatal ész hirtelen habozhat,
És az ifjak szerelme hamar megváltozhat.
Az ifjúban hevesen felbuzdulván a vér,
Hűsége zálogául ezer aranyt igér.
Jól vagyon részemről is, feleli a bíró,
Kötelezőben annyit tegyen fel az író.
Azzal csenget s a hites jegyzőket hivatja,
És a két kötelező levélt megiratja.
Mivel mégis az ifjú szép koncát féltette,
Az egybekelés napját nagyon siettette.
Végtére is a biró hat napot javallott,
Melyre ráállott, ámbár annyit is sokallott.
Szokás ellen a bírót arra is rávette,
Hogy szerelmes mátkáját másnap megnézhette.
Jaj, de ki írhatná le, mi lelte, mivé lett,
Hogy szörnyeteget látott a várt angyal hellyett.
Egy fő-formán egyik szem félig kidüllyedve,
A másik golyó nélkül annyira süppedve,
Órr helyét fekete tafota pótolja,
Nyúlajak közt orcáját egy-két fog kitolja.
Amely két domb Édenné teszi a szűz mejjet,
Éppen a füle tövén nőtt egy azok hellyett.
Egy lapocka fellyebb áll, púpos egyik óldal,
A másik ki van tömve mesterséges fólttal.
Csámpások a lábszárak, kétfelé kaszálnak,
Száraz karján az ujjak görbe-gurbán állnak.
Egy-két szó után, melyre a leány sipogva
Válaszolt, a vőlegény elment tántorogva.
S hogy nagyeszű létére illy csapás érhette,
Félig megkábult fejét búnak eresztette.
Midőn igy mélly gondok közt gyötrődik magába,
Egy virgonc hölgy bepattan nevetve bóltjába,
Kiván sok jó szerencsét az új házassághoz,
S az irigylésre méltó szép atyafisághoz.
Jaj, mond amaz, ki hinné, hogy míg a föld hátán
Élő angyal képében járhatna a Sátán!
Avvagy nem te voltál-é, ki megbolondított,
S minden igaz ok nélkül pokolra taszított?
Felel az: Ne ok nélkül vegye azt magára,
Mert én csak azt akartam kitenni próbára,
Hogy igaz-é értelme bóltja cimerének,
És mennyi ereje van a férjfi eszének.
De látom, hogy az úré olly csekély lábon jár,
Hogy azt bóltcímerének tenni valóban kár.
Hanem ha az ur baja ollyan igen szörnyű,
Azon bizony az észnek segíteni könnyű.
Segítsen hát angyalom, mind éltem, mind hóltom
Kezében van, jutalma légyen fele bóltom.
Ezt kiáltván a szegény kalmár megölelte
A szép leányt, az pedig neki azt felelte:
Megcselekszem, ha az úr címerét levészi,
S annak hellyébe ezt az okosabbat tészi:
Mindeneken felyül jár az asszonyi elme,
Nem hasonlíthat ahhoz a férjfi értelme.
Megigéri a kalmár, ez hát tanácsolja,
Hogyha tudja, hol van a cigányok kunyhója,
Ott keressen segítő társakat magának,
Jó áldomást igérvén az öreg vajdának,
Hogy majd az öszvekelés kiszabott napjára
Egész rajjal menjen a bíró udvarára.
Nagy hálálkodva adja jelét örömöknek
Felmagasztaltatásán szerelmes véröknek.
Többit az okos vajda ki tudja csinálni,
Csakhogy nem kell tőlle az áldomást sajnálni.
Könnyü vólt erre venni az elbódult kalmárt,
A tanácsolt dologban még akkor nap eljárt.

*

Felvirradván az öszvekelésnek napjára,
A cigányság felgyült a bíró udvarára.
Örömökben elkezdett fel s alá ugrálni,
Cigánykereket hányni, s rókatáncot járni.
A szokatlan zaj jutván a bíró fülébe,
Parancsolja, hogy vigyék a vajdát elébe.
Hát ti sok gazemberek, ugymond, mit akartok,
És éppen ma, amidőn én mennyegzőt tartok.
Jaj! feleli a vajda, éppen azért jöttünk,
Hogy ez az öröm napja tudva van elöttünk,
Amely uraságoddal öszveköt bennünket,
Ajh ne utálja meg mély tiszteletünket.
Még énvelem kötődjön öszve egy ebfajta!
Mond a bíró. Biz' csak megbolondultál, vajda.
Uram, felel a vajda, a vőlegény vérünk,
Ne vegye hát rossz néven, az Istenre kérünk,
Hogy e szerencsén való szörnyű örömében
Nem férhet egy rajkó is a maga bőrében.
A vőlegény véretek, felkiált tüzessen
Bíró uram, a hóhér hogy meghömpölygessen,
Hogy mered azt, gazember, szádon kibocsátni,
Kivel komázol, mindjárt meg fogod most látni.
Jaj, hebegi a vajda, a Próféta mentse
Legszegényebb szolgáját, hogy ez a szerencse
Még átkot ne borítson nyomorúlt rajomra,
De én, uram, esküszöm göndör szakállamra,
Hogy a jövendő veje, tudja a nagy Alla,
Szintén ilyen vajda vólt, mint ihol magam la.
De őtet egy nagy kalmár még purgyé korába
Elvitte, s ugy nevelte a maga házába.
Szólna még, de a bíró tovább nem állhatja,
S udvarából az egész csürhét kihajtatja.
Egy csauszával pedig hivatja a kalmárt.
Ki szegény hajnal óta hegyes tövissen járt.
Kérdi tőlle, hogy-hogy mert sült cigány léttére
Kácsingózni egy bíró leánya kezére.
Én uram, feleli az szép illendőséggel,
Az úr házához éppen nem jöttem oly véggel,
Hogy azt akarmely részben vagy megkisebbítsem,
Vagy pedig hogy általa magam nemesítsem.
A szép erkölcsben tartom én a nemességet,
Melyre a szorgalom ád nagyobb dicsősséget.
De a familiámról nem adhatok számot,
Mert sohasem esmertem atyámat, anyámat.
Hanem egy becsülletes háznál neveltettem,
Tisztességesen míg csak szárnyamra nem keltem.
Az mind igazság lehet, a biró belészóll,
De ha maga nem tudja, bezzeg tudom én jól,
Híres neves nemzete hogy hol telepedjen,
Ha házasodni akar, hát ott kereskedjen.
Én házamat nem csúfítom egy cigánylegénnyel,
A kötelezést, ha tetszik, keresse törvénnyel.
Oh felöllem, mond amaz, ollyat hogy gondolna,
Hogy tudva illy szemtelen lépést tettem vólna.
De ha el kell esmernem gyász sorsát nememnek,
Kérem, uram, kedvezzen a becsülletemnek.
Felel az: Hogy a szennyből rám is ne ragadjon,
Gondom lesz rá, hogy minden titokban maradjon.
Szörnyen rá is parancsolt a cigányvajdára,
Hogyha éltének örül, zárt vessen szájára.
Igy szabadulhata meg a megszorúlt kalmár,
De hát szabadítóját, hol találja fel már?
Ő ugyan a címerét mindjárt levétette,
S helyette az ajánlott sorokat tétette.
De a leány nem jelent, s ki kellett fáradni
A jó szerelmesnek, míg rá tudott akadni.