A Pentateuchnak igaza van a teremtés hatnapos voltára nézve. Csakhogy a napokat isteni fövényórával mérte, amiben minden lecsorgó fövényszem: egy év. Az egész nap azután százezer év.

A kezdet maga is oly emberi számoknak helyt nem álló végtelenség, mint az örökkévalóság maga. A "mikor" kérdése ott is oly kevélységmegalázó rejtély, melyre a tudósnak azt kell felelni: "nem tudok semmit!..."

Annyit már megtudtunk, hogy a lételünket megelőzött "tegnap" legalább százezer évnyi távolban van tőlünk. Csak a tegnap! Hát a hét első napja?

Hanem a tegnapot már ismerjük.

Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tízezer, százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra: örök halott és örök beszélő tanújelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni.

Megszámlálta a föld leveleinek a lapjait; kihallgatta a titkos betűk beszédét; tanult titkokat a sziklából, a hegyalkotó ázalagok parányaiból; lenézett a górcsővel a földkebel alig látható állatmaradványaiba, mint ahogy behatolt távcsövével az égboltozat végtelenjébe, s rájött a tudatra, hogy lefelé úgy, mint felfelé, nincsen "vég".

A legelső lapja e könyvnek, melyet ember felforgatott, a gránit- és porfírréteg. Azon alul már nem hatolhatott. Hogy ezen alul mi van, arról csak a vulkánok beszélnek. Tűz... De milyen tűz? A réteg, mit a vulkán teremt, az már csak második lapja a könyvnek. A vulkáni tűz csak a bazaltot szülte; a gránitalapot "plutói alkotásnak" nevezik. Plutó neve a mítosz magas értelmében: a föld alatti Isten.

És a tűzön túl van a gőz. A mindent egyesítő gőz, melyben együtt él a vas, a gránit, a gyémánt, az arany. Valóban él. - Mitől él?

Egyik lapot alkotta a tűz, másikat a tenger, az özönvíz, harmadikat vegytani működések, de az az erő, mely a gránitot, mint rezgő kocsonyát tolta elő a földkéreg hasadékaiból, az azt mondja: "Az én nevemet ne kérdd! Én vagyok az Isten!"

A gránit az tiszta lap; az nem mond semmit. "Végtelenség!" - az a felelete. Nála be van csukva a könyv.

A vulkáni alkotás már beszél, hogy a Föld élt, de rajta még nem élt semmi. Csak ő maga élt, lételét senkivel meg nem osztó viharos életet. Nagy harcai voltak! A tűzzel és léggel, saját körforgásával s a hold vonzerejével.

A földülepedések egyes lapjai aztán kezdenek homályos régeket beszélni elmúlt évezredekről.

Az eltemetett idők állat- és növényvilága ott fekszik kővé vált maradványaiban ez örök lapokon; s a vizsgáló szemei előtt hosszú sorban megelevenül mindegyik.

A legelső rétegben még nincsen más növény, csak tengerhínár és páfrányok, zsurlók, korpafüvek, mikkel semmi állat nem él, lopva nőszők, s az állatvilágnak csak a legalsó nemei: csigák, kagylók végtelen változatosságban. Még akkor ezeké volt a világ.

A felsőbb, a sziluri rétegben már megjelennek a halak, csodaalakú vízlakók, miknek másfélezernyi fajából most már sem tengerek, sem folyamok egyetlen hasonlót sem mutatnak fel. A még felsőbb, a devoni rétegben már elkezdődik a szauruszok országa. Egy állatfaj, mely hajdan királya lehetett a Földnek, hétöles szörnyek, rettentő csontokkal. Ezekkel együtt sincs még egyéb növény eltemetve, mint páfrány és likopódium. Egymás húsával élt minden állat.

A legelső fűevő, az óriási iguanodon a jura alkotásban jelenik meg a krétarétegben; a krétaréteg maga is merő apró csigahéj.

A felülkerült földkérgek aztán teli vannak az óriási emlősök maradványaival, s azokkal együvé temetve egy elmúlt világnak egész összes növényzete, fajonként összegyűjtve, lenyomtatva egy irtóztató füvészkönyv lapjára.

E fölött élünk mi: a "ma" urai. Ami fölött járunk, az a "tegnap".

Milyen lehetett az a tegnapi világ?

* * *

Kétszerte magasabb volt a légkör, mint most, s annálfogva az ég nem azúrkék, hanem a porcelán színeiben játszó: este, reggel tűzvörös. Nap és hold, feljöttekor, lementekor, kétszerte nagyobbnak látszó, mint most.

A föld rétegei még át vannak fűlve; a tenger még tízszer annyi, mint a föld; annálfogva örök nyár van a két pólus között, a víz melegétől s a lég magasságától egyenlősített nyár.

Csak a két földsarkot fedi jég és hó, hol a nap harántos sugára a föld melegét nem szítja többé. Ott egyszerre átmegy a világ a télbe. Mint ahogy Mars vörös fényű csillagzatán látszik a póluson az a fehér folt, mely a perihéliumban fogy, az aféliumban ismét megnő.

A szárazföldet még csak szétszórt szigetek képezik; a legtöbb szigetnek vulkánja van; némelyiknek több is. Azok körületét kopár lávaomladék fedi; egy-egy a hórégiókba emelkedik, jégcsúcs lángkoronával; lábaiknál pedig ott terül el az őstermékeny föld azon melegen és nedvesen, ahogy a forró tenger méhéből a napvilágra feljött.

Ki tudja hányadik alakulása már ez? Még mindig nem utolsó.

A páfrányok, a zsurlók, miket most mint törpe harasztokat ismerünk, akkor óriási szálfák, minőknek a mostani fenyőfákat ismerjük; a fenyők pedig toronymagasságú kolosszok, s ahol fenyő él, ott díszlik a pálma, keverve egymással. A növényrendszer még zavarban van önmagával; vannak nádak, mik hasonlítanak a pálmához; rejtélyes növények, mik közvetítőt képeznek a pálma és a fenyő, s a fenyő és zsurló között. Az előrement korszak növényóriásai közül még hiányoztak - a virágok, a rétek tarka színű ékessége; az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol. Azt még nem álmodta meg a vajúdó Föld.

S minthogy virág nem volt, tehát méhe sem volt, sem pillangó, sem az ezernyi döngő bogár, mely a virágokat körülrajongja most.

És így madár sem volt, a lég még üresen állt. Az énekes madár mind rovarral él. Ha a rovar született volna elébb, mint az énekes madár, örökké le volna tarolva minden erdő, s ha a madár jött volna a rovar előtt, első nap éhen veszett volna.

Daltalan, énekhangtalan volt a világ, csak óriásai voltak és szörnyei, s azoknak hangja mennydörgés.

A mi "tegnap"-unkban már az megváltozott. Van már virága fűnek, tollas dalnoka, pillangója a légnek, a mezőnek, az erdőnek.

Az ifjabb teremtés korszakának nevezik azt - "pliocén".

Szép álom volt ez a teremtő istenségtől!

A szárazföld minden része örökzöld és örökké termő.

A fű, mely a rónát borítja, magasságra, növésre a máléval egyenlő, csakhogy örök. A tavak vize, a mocsárok felszíne nem henyél, az is be van vonva virágszőnyegekkel. Az ifjabb tavak felszínét még csak a tórongy zöldje fedi, tarkítva a vízirózsák, víziherék virágaival, későbbi korában sűrűn betakarja annak széleit a lótusz és nymphaea, kalap nagyságú rózsaszín, fehér és sárga tulipánjait himbálva a rőt eres pergamenlevelek szőnyegén, míg a tó közepét mint egy lángoló mozaik lepi be a sárga-vörös utricularia virága. Azután mind jobban úrrá lesz a növényzet a víz tükre felett. A víziciprus már egész bozótot képez rajta, bogyós növények, futóindák tele szövik-fonják; végre áthatol rajta a pandánus és a majomfüge, a növényvilág architektora, mely gyökeret hajt minden ágból, ahány gallya, annyi törzse, míg beépíti, áthidalja sugárkarcsú oszlopaival s betakarja egyetlen, külön választhatatlan lomb-padmalyával a vizek országát, s elhódítja azt a mindig terjedő föld birodalmának.

Az emelkedett lapályt aztán örökzöld lomb fedi. A növényvilág bábeli napja még nem érkezett el: nincsenek zónákra megosztva pálma, cser és fenyő; együtt tenyészik mind, Szibériától kezdve Atlaszig. Ugyanazon a palakövön egymás mellé hullva látszik megkövesült lenyomata az ambrafa maghüvelyének, a fűzfa barkájának, s a kámforfa tobozának. Amaz a késő ősz, a középső a kora tavasz, az utolsó a derék nyár terménye. Tehát folyvást és együtt tart ősz, tavasz és nyár. Folyvást új virág, új gyümölcs, örök lomb a fákon. Egyik virágot hullat, a másik gyümölcsöt, levelet soha; s ahol végezte, ismét újra kezdi.

S minő csoda alakú növények!

A páfrányfa ölnyi vastagságú sudár, pikkelyes hagyma, és koronával, mint a pálma. A calamit egyetlen magas üres szár, levél nélkül, tetején gerezdes magbuzogánnyal. A sphenophillum egy csupa gyűrűkből összerakott szálfa, s minden gyűrűn levélkoszorú. A lepidodendron, mintha embervastagságú macskafarkakból volna összeállítva, egy csodabokor. A phaseolites az ismeretes paszuly, csakhogy fa és erdőt alkot. Az equisetum fenyőalak, melynek hegye fészekidomú gyümölcsben borul össze. A banksia hosszú ágai virágbokrétákat nyújtanak, mikben ehető gyümölcscsoport lakik; képzeljünk egy szem epret, melynek minden bogyócskája egy alma. És ezek közt a mostani kor minden csodás délszaki növénye: a kenyérfa, a fűszerfahéj, a pizang és ambrafa, illatot gerjesztő, virágot hintő, gyümölcskínáló, mézhullató, borostyánkő-izzadó fák, mik csoporttal nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nádbozót, összenőve, gubancolva virágzó folyondárokkal, fenn tarkítva elütő levélszínű, gyöngytermő élősdiekkel, alant tündérhajat képező mohokkal s lenn alattuk a napvilágtalan sötétben a foltos áronvirág s a sárga korallgomba. Nincs egy foltja a földnek, mely sűrűn benőve nem volna minden pompájával a természetnek; s mily szörnyű pompájával!

Képzelet, költői fantázia nem elég azt kifejezni, a számot kell segítségül hívni. A tudomány kétszerkettője vet fényt a tájra. Egy mostani őserdő minden szene azon erdőéhez képest, mely alatta fekszik, úgy áll, mint hét vonal a huszonegy lábhoz; tehát sokszorozd a mai rengeteget négyszázharminckettővel, s előtted áll a tegnapi.

Valóban szükség volt óriási lakókra e földön, hisz nem járhatott volna azon más, mint az egér, mely a bozóton átsikamlik, s a majom, mely az ágak tetején tovaszökell: ha nem lett volna annak a világnak mamutja.

A tegnap lakóit vastagbőrűeknek hívja a természetbúvár (pachydermis). A mostani korba is származott át néhány faj az aprajából: az elefánt, a szarvorrú, a víziló, a tapír, a bivaly, s az abessin meztelen kutya. Mind feketék; kevés serteszőrrel, vastag bőrpáncéllal. Az óriások maguk alattunk vannak már az agyagrétegben. A sivatherium, két öles négy szarvával, melyből kettő előre, kettő hátra hajlik, a megatherium a fejénél nehezebb lábfejekkel, a dinotherium elefánt alakja mellett lefelé forduló két agyarával, a mastodon, a négy agyarú elefánt, a felső két agyara szarv inkább, a koponyájából egyenesen kinőve öles fegyverül.

Hanem mindezek között a király, az uralkodó család, a mamut!

Az ő négyszáz mázsás alakja töri az utat a rengetegeken keresztül a szibériai partoktól, hová sót nyalni járnak, az ibériai édes vizekig. A mamut a tegnapi teremtés útcsinálója.

Azután neki van organizált állama, ő tart rendes hadsereget; húsz, harminc, negyven tagból álló család elfoglal egy határozott tért, az az ő országa, ott ő tart rendet. A vezér kiáltására összetartanak, veszély idején egymást megvédik, utazni társaságban mennek, előőrseiket kiállítják, harcolnak csataterv szerint, és ébren vannak mindig. A mamut nem fekszik soha.

Mert már azon kornak megvannak a rendbontói, az állatvilági rablók, vérengzők: a barlangi hiéna, az óriási kutya, a barlangi medve, ez a legfalánkabb gonosztevő; s a minden dúvadak legszörnyetegebbike: a machaerodus, a királytigrisnél kétszerte nagyobb; s azok ellen védni kell az élhetetlen alattvalókat, a nyomorult hylobatest, ki kétöles termete, s iszonyú karmai mellett csak jajgatni tud; a lomha mylodont, s akinek utódai képezendik a később kor állatnemességét, a hippotheriumot, a lovak ősapját.

És azután rebellisei is vannak e világnak! Az elmúlt évezredekből átmaradt szörnyek. Elmúlt fajok késő maradványai, mik még mindig azt hiszik, hogy egy új földfelfordulás restaurálja nemzetségeiket: a szauruszok mindenféle faja, kiknek foguk van még elég, csakhogy a pachydermist nem tudják vele keresztülharapni, azért csak a vizekben bujdokolnak; a pterodactylus, melynek nyaka kígyó, feje krokodil, szárnya denevér, lába négy és ujjain úszóhártyák vannak: valamikor vízben, légben, szárazon úr; most sehol sem: azért csak éjjel röpködi át a léget.

És végre vannak ügyetlen kártevői a tegnapi világnak, minő a paleotherium; mely otromba fickó az orrán nőtt két óriási szarvat arra használja, hogy a gyümölcstermő pálmát gyökeréből kifeszegeti vele, nem lévén egyéb eszköze, amely őt a pálma gyümölcséhez segítse.

Ezek között van hivatva a mamut-család rendet tartani.

* * *

S hol volt ez a csodaszép táj? Itt, ahol állunk. Talán a Zsil völgyében? Talán az oravicai mederben? Talán a pécsi hegycsoportban? Talán a nógrádi bércmedencében? Százötven lábnyira a most zöldülő pázsit alatt!

* * *

A hylobates jajkiáltása hangzik az ősbozótban. A hylobates az ősidők lajhárja.

Éppen az a lomha, erős körmű, gyenge fogú állat, ami most, csakhogy kétöles példányokban. Ártatlan teremtés, csupán falevéllel él. Nagy dolog neki egy fára felmászni! napos utazás; de még nagyobb dolog onnan lejönni. Fel csak felmegy, mert éhezik: de jóllakva lejönni nagy feladat. Azért csak ott marad, míg újra nagyon meg nem éhezik, míg egészen el nem soványodik, s felakasztja magát első lába erős karmainál fogva a lelegelt fára, s ott himbálózik és kiabál, mintha könyörögne, hogy jöjjön oda valami könyörületes szív, és vegye le.

De kiabálni is rest, csak hajnalban és naplemente után kezdi rá. Mai nap az indusok az erdők órájának csúfolják; ő jajgatja meg a hajnalt és az alkonyt.

A nap a kopár bazaltsziklák mögött megy le, miket még nem öltöztetett fel a teremtés, s az eget tűzvörös szín borítja el egész a keleti láthatárig: ott acélszínű párázatok közül megnagyítva, mint egy refraktorban, emelkedik ki rézvörös arccal a hold. Talán még akkor annak is izzottak a vulkánjai? Talán a "Ptolomeus", a "Hipparch" vagy a "Plato", melyet még ezelőtt kétszáz évvel is láttak a csillagászok izzani?

A lajhár "ái" kiáltásaira csakugyan megérkezik a szánakozó teremtés, ki segíteni akar rajta.

A víziciprusok bozótjából, hol az egész napot töltötte, előcsörtet a paleotherium, az ős szarvorrú. Vastag, kérges bőre, mint egy tág páncél, lötyög idomtalan hosszú termetén, teleragadva mocsári csigákkal, mik az ő parazitjai. A szörnyeteg három öl hosszú, s az orrán két rendbeli három láb magas tülköt visel; az neki fegyver, ásó és kapa. Mert a paleotherium fűvel és fűgyökérrel él. Nem veti meg a "trapat" sem, a vízidiót, a sulymot, de különösen bolondul a jóféle szárazföldi csemegéért, aminőt a diópálmák nyújtanak. - Csakhogy azokra ő nem tud felmászni. Aztán olyan kajmóval sem bír, mint a dinotherium, hogy lehúzhassa a pálma koronáját magához; ereje volna hozzá; az orrán sincsen keze, mint a mamutnak, hogy öt ölnyi magasságból holmit leszedegethessen vele. De legfőbb baja az, hogy közellát; rosszak a szemei, nappal nem tűrheti a fényt, éjjel meg nem látja meg a diót.

Hanem viszont éles elméje van. Azt tudja, hogy a lajhár csak gyümölcstermő fa levelét eszi. Honnan tudja? Az titok. Arra éppen úgy nem tudok felelni, mint arra, hogy a gyűrűhernyó lepkéje honnan tudja meg, hogy neki a "moszkvai nalivia" almafa ágaira nem szabad rakni a petéit, mert az csak május végén hajt ki, s hernyói éhen vesznek rajta.

Azt azonban tapasztalásból tudhatja a szarvorrú, hogy a pálma dióját nem eszi meg a lajhár: az annak fáradságba kerülne.

Annálfogva, mikor meghallja a lajhárt kiabálni a fán, tudja, hogy most "emberére" akadt, s odasiet, hogy segítsen rajta is, magán is.

A lajhár egy szép adansonia koronájára akasztva magát csontkarmaival, himbálózik a légben; a szarvorrú odamegy a pálmához, s legelőször is odadörgöli hozzá az oldalát. A sok csigát jólesik magáról ledörzsölni, ami beleragadt az iszapban, mint a sertésbe a bojtorján. A pálma és a rajta levő lajhár e dörgölőzés következtében sebes himbálásba jönnek. A lajhárnak tetszhetik nagyon az az önkénytelen gyorsaság, ami nem került neki semmi fáradságába.

Akkor aztán a szarvorrú elkezdi a pálma szétfutó gyökereit egyenkint feltépegetni a földből hegyes tülkeivel, abból a célból, hogy majd azután az egészet ledönti a földre.

Ez igen hibás nemzetgazdászat, mely méltó megrovást érdemel.

Ez a munka időbe kerül. Az idő éjjelre válik, s a holdvilágnál megjelennek az éj lakói.

Kijön odújából a rhamphorhynchus, mely sokáig azt hihette magáról, hogy ő is madár, mert szárnyai vannak és madárlábai, és hosszú csőre; hanem krokodilfarka és füles lófeje hozzá; most aztán nem tudja, hogy kihez tartozik, s kijön bámulni saját lábnyomait a nedves agyagban.

Előlubickol a pterodactylusok elkésett ivadéka a mocsárból, hattyúnyakán krokodilfőt tátogatva, s bőrszárnyait megsuhogtatja a légben, ha tudna-e még repülni.

És kimászik a partra az óriási trionyx, az ősvilági teknönc; nem tekenősbéka, inkább tekenősgyík, oly hosszúra kinyúlik a nyaka és hegyes, pikkelyes farka a kemény pajzsteknő alul, s megkísérli elásni emberfőnagyságú tojását a homokban, ha kiköltené azt még a nap.

Ezek már csak bujdosók a pliocén ezredéveiben.

S a parti bozótból hason csúszva előbúvik az éjjeli rabló, a fojtogató machaerodus; az óriás macska, mely megöli az egyedül talált elefántot, s barlangjáig hurcolja a bölényt s tűzszemeivel az éjben és sűrűben ragadmány után néz.

A pterodactylus jó, kövér falat. Puha bőre hájtermő a haleledeltől; hanem az nem engedi magát meglepni. Finom hallása van. Az újkori szülött lépését is meg tudja különböztetni, s a tigris mozdulatára visszaveti magát a mocsárba. Jobb neki már az a szárny uszánynak, mint röpnek.

Hanem a trionyx meglephető, az süket. A tigris egy szökéssel a hátán terem, mikor az legjobban takargatja hátulsó lábaival tojását a homokba.

Az ősmacska ismeri ennek a húsát is, jó puha az, és ízletes. Az urak is szeretik.

Csakhogy a trionyx nem olyan teknönc, mint a többi. Neki fegyvere is van, a farka. A fejét és négy lábát hirtelen berántva széles teknője alá, pikkelyes farkával, mint egy vaskorbáccsal elkezdi megtámadóját végigverni. A machaerodus e fogadtatásra nem volt készen. Más teknönc engedi magát a hátára fordíttatni s onnan, mint egy tálból, a pecsenyéjét szépen kilakmároztatni: ez még verekedni is tud. S a pofont nem adhatni vissza. Páncélja van: köröm nem hat bele.

Ezalatt kidöntötte a szarvorrú a pálmát. A lajhár nagyot nyekkenve esett a földre, aztán csak ott is maradt. Megvárja, míg reggel lesz, hogy onnan felkeljen.

A szarvorrú pedig nekiesett a ledűlt adansonia datolyás fürtjeinek, s falni kezdte a csemegét, vígan ropogtatva a vaskemény magokat.

A rabló dúvad figyelmes lesz e zajra. Hát ott mi kínálkozik? A teknönccel fel kell hagyni; az nagyon drága: talán a másik fogás étel olcsóbb? Egy lajhár, meg egy szarvorrú. A lajhár olcsóbb, de rossz vendégség. Sovány, szikár, ízetlen. A szarvorrúnak tehénhúsa van. A talpai különösen ínyencségek. Hanem goromba állat. S a bőre vastag.

Hanem a szarvorrú és észrevette válogató ellenfelét, s neki az a szokása van, ami a disznónak, ha ellenfélt lát, annak nem engedi át a támadást, kivált mikor eszik. Szereti, ha békét hagynak neki, s a bámészkodót elmarja.

Nem nézte, úgysem lát jól, ki lehet az ott, mekkora állat lehet, aki rábámul azokkal a tűzszemekkel; tudja ő jól, hogy semmiféle állattól sem fél, ha szembeszállhat vele; hát csak nekirohant egyenesen.

A tigris nem várta be, hogy legázolja ez az esztelen, hanem megugrott előle, s aztán útjából állt, mire a bőrcsuhás nagy diadalmasan cammogott vissza félbehagyott ozsonnájához, jókedvű röfögéssel.

Hanem a tigris nem futott el. Háta mögé került a bozótban a szarvorrúnak, s mikor az legjobb ízűen porcogtatja az édes magvakat, egy roppant szökéssel a hátán termett.

A paleotheriumnak jó vastag bőre van, hanem azért a machaerodus körmei áthatnak azon, s a fogai megtalálják a loricán alul az elevent.

Hanem hát még ez sem végső veszedelem.

A vastagbőrű szörnyeteg a hátába csimpajkozott másik szörnyeteggel belefutott a mocsárba, ott lemerült a víz fenekére, s annak az lett a vége, hogy miután ő tovább el szokott lenni a víz alatt, mint ez a szárazföldi rabló, ez volt kénytelen abbahagyni a harcot, s étlen éhkoppal visszaúszni a partra.

A tigris dühös volt annyi sikertelen kísérlet után. Ezalatt a trionyx is elmenekült. Nem maradt ott más, csak a lajhár.

No, ha mind eltűntek, hát jer te! Megrohanta a lajhárt.

Az nem menekült előle. Ott feküdt hanyatt, a négy lábát szétvetve, ahogy a pálmáról leesett.

Hanem amint a tigris beleharapott a mellébe, egyszerre összekapta fölötte mind a négy lábát vaskörmeivel, s szívós, kemény, csupa inas karjaival úgy odaszorítá megtámadóját magához, mintha vaskalodába lett volna zárva.

A tigris vonaglott dühödten; felhányta magát a légbe. Martaléka együtt ment vele: ha harapta, az annál jobban szorította a nyakát; s a lajhár körmei alatt éppen úgy recsegtek az ő oldalbordái, mint annak a csontjai az ő marásától. Iszonyú állat az a lajhár, csakhogy szeret passzív maradni.

Most egyszerre mennydörgő bömbölés szól bele a küzdelembe. Mintha a vihar kiáltana bele egy óriási trombitába.

A két harcoló ellenfél megriadva ereszti el egymást. A machaerodus felugrik; még a lajhár is talpra áll, s egy fa derekához támaszkodik nagy renyhén.

Az őserdő tört útján, a kétfelé választó pálma- és píniafalak között egy méltóságos alak közeledik: a pliocén királya, a mamut...

Valóságos király!

Egy négyölnyi magas alak; roppant izomzat: erős fej, széles, boltozatos homlok. Két agyara, mint az elefánté, kürt-idomúan felfelé hajlítva; orrmánya szintén hasonlít az elefántéhoz, de kétszerte nagyobb alakján kívül megkülönbözteti attól az egész alakját belepő sűrű szőr; homlokától kezdve egész hátán végig tömött, hullámzó sörény borul kétfelé, mely az egész alaknak valami fenséges, félelmetes jellemet kölcsönöz. E fekete, bolyhos sörény között, mint állandó udvaroncok üldögélnek az ezüstkócsagok, melyek őfelségétől a bosszantó rovarokat távol tartják.

A mamutjárás tört útja egy édes patakhoz vezet, mely a rengeteg aljából a tóba ömlik. Ide szoktak járni éjente az ősvilág kolosszai.

Elöl jött a vezér és nyomában még huszonnégy hasonló óriás, a taposott szűk úton végig.

Amint a machaerodus ellenfele makacs öleléséből kibontakozva, rémítő fejedelmét meglátta maga előtt, az éhség, a düh, a szenvedett kudarcok vak veszettségével rohant reá szembe. Vérét akarta inni! A kisebbek, a nyomorultak által szenvedett bosszúságért megtorlást akart magának szerezni a legnagyobbon, a leggyűlöltebben.

Egész erejét összeszedve, izmainak minden acélát megfeszítve, szökellt fel a komoly kolosszus fejére.

A mamut csöndesen, izgalom nélkül emelte fel orrmányát a rárohanó fenevad előtt, s midőn az egy dühös szökéssel a légen át fejének repült, gyorsan, mint a villám, lecsapott hozzá, derékon kapta orrmányával, s azzal sebesen körülcsóválva őt a levegőben, lecsapta maga elé a földre.

És azzal rátette irtóztató lábát a kábult fenevad fejére. Egy percig úgy tartotta azt mozdulatlanul. Azután ránehezedett. És odább lépett. Vissza sem nézett rá. - "Voltál és nem vagy!" - A kegyetlen vérivó összezúzott koponyája a mamut lába nyomával együtt ott maradt besüppedve a lágy földben.

Az egész kolossztábor haladt a pálmaúton, a holdfényben, az édesvizek felé tovább.

Mikor arra a legázolt térre kiértek, hol a szarvorrú a pálmát kidöntötte, hol a tigris a szarvorrúval küzdött, hol a lajhár és ellensége hentergőztek, a vezérmamut lépte megakadt a kitépett adansonia törzsében.

Mint könnyű kórót emelte azt fel társai előtt iszonyú orrmányával és ordító hangját hallatá.

Társainak ordítása visszafelelt rá.

A friss tettenkapott gonosztevő!

Íme, itt van a pálmairtó, a gyümölcsfanyűvő, a köztársaság gonosz ellensége!

"Meg leszen büntetve!" - ez volt az általános ordítás.

A legázolt téren összeálltak a szörnyű kolosszok, valamit dörmögtek egymás közt. Csatatervet alkottak.

Azután egy része elindult jobbra, más része elindult balra. Néhány a vezérrel helyben maradt.

Rövid idő múlva hangzott az eltávozottak rövid jelkiáltása.

Akkor minden oldalról nekiindultak a mocsárnak, belegázolva egész nyakig.

A társadalom üldözőbe vett száműzöttje valahol ott aludt a mocsárszigetben a bambuszberek között, s jólesett a langy vízzel kiszívatnia a tigriskörmök sebeit a hátán.

A recsegő ostromrivallás körös-körül tudatá vele, hogy mi jön ellene.

Nem fél ő attól!

Az ő családja nem uralkodik; nem szapora, nem összetartó. Még párjával sem jár soha. De egyedül sem ijed meg senkitől.

Tudja jól, hogy a mamut négyszerte nagyobb tömeg, mint ő. Nem bánja ő azt. Tudja, hogy seregestől szokott járni. Hadd jöjjön! Ha negyvened magával jön is, ott tör ki közüle, ahol neki tetszik. Háromszor jobb futó amannál. Nem bánja, hogy az a király, azért, ahol találkozik vele, mégis az hal meg. Alája fut, szarvait hasába vágja, ledönti és átgázol rajta. Az őt sem agyaraival, sem orrmányával el nem ejti.

Hanem ez új hadicselre nem volt készen az ellentmondások szörnyetege. - A mamut a vizek közepén jön üldözöttjét megtámadni. S a víz megváltoztatja az arányokat.

A síkon ő tud jobban futni ellenfelénél, a vízben egyenlő úszók.

A földön alája férkőzhetik, a vízben fej fejjel áll szemben.

Ha lemerül a víz alá, ütésének erejét elveszi a víz, lábát nincs mibe megvetnie, hogy taszításának sikere legyen.

Aztán huszonöt egy ellen.

A paleotherium vette észre, hogy nagyon egyenlőtlen harcot fogadott el. Ellenségei körbe fogták, úgy úsztak feléje, magasra emelt orrmányokkal; a kör közepén az ő zegzugos futása látszott, amint kétszarvú orrát kiemelte a vízből, s orrlyukaiból szökőkútként fújta a vízsugárt.

Megpróbált kitörni a körből. Nekivágtatott egyenesen legközelebbi ellenfelének. Az nyugodtan hagyta őt közelébe jönni, s abban a pillanatban, midőn eléje ért, orrmányának egy ütésével lenyomta a víz alá.

A paleotherium hidraulikai leckéket vett. A víz alatt működő izom bénítva van, a víz feletti teljes erejű. A vízben úszó állati testnek súlya szemernyi.

És amint újra felbukott a víz színére, már ismét egy másik ellenfél állt vele szemben, s egy ütésével ismét a víz alá meríté.

Szokva volt hozzá, hogy percekig járjon a víz alatt, de hogy szüntelen odalenn maradjon, lélegzetvétel nélkül, ahhoz nem voltak idomítva életműszerei.

Ellenfelei pedig egy percig sem hagyták a víz színére felül kerülni; oly szűkre szoríták már az ostromkört, hogy a vonagló paleotherium ott lubickolt folyvást közöttük. Szüntelen a víz alá nyomták. Órákig, hajnalfeljövetelig elküzdöttek így vele. Végre a paleotherium hasával felfelé fordulva merült fel a víz színére.

Akkor egy harsogó diadalordítással emelték fel fejeiket a mamutok, s kiúsztak a vízből, otthagyva a holt ellenfélt magára.

A hylobates jajszava az erdő felől kiáltá a hajnalt. A lajhár most is ott állt, a fának támaszkodva első lábával; még egy lépést sem tett azóta.

* * *

Miután őfelségeik ily diadalmasan legyőzték a társadalom kül- és belellenségeit, a sötétben bujdokló konspirációt visszariasztották odúiba, ünnepélyes "Te Deum"-ot tartanak, hatalmas trombitaharsogást üvöltve a feljövő nap elé, s azután kielégítik legmagasabb szomjukat a tiszta patakvízből.

Délig azután látnak saját civillistájuk után. Nem tartanak adószedőket, ők maguk horzsolják le a tűlevelű fákról a lombot, maguk tépik le a cikkszár bugáit, amivel napi kiadásaikat fedezik. Deficit soha sincs.

Délben, mikor a nap nagyon süt, mikor már a szüntelen hátukon ülő ezüstkócsagok testőrserege nem képes elverni őfelségeikről a szemtelen darázsok és bögölyök bosszantó seregét, megtérnek fejedelmi hűselőjükbe, és sziesztát tartanak.

Az a hűselő egy nagy kerek tér, melyet a pálmák és theobromák sűrűjében tágas teremmé taposott a mamutok látogatása; az óriási terebély fák körül összeborulnak, fölötte zöld templomkupolát alkotva, mely ezer élő pilléren nyugszik, körül a pálmák és equisetumok korinthi és brahmani oszlopfőivel.

Ez volt a királyi palota.

Őfelségeik hosszú orrmányaikon keresztül élvezik a virágillattól terhesült élenyt, mit az erdők mélye lehel, innen vehették az indus szultánok a nargilé eszméjét.

És kedélyes szórakozással töltik az időt.

Megjelennek előttük az ősvilág histriói, a négykezű pithecusok és szatyrok, s csodaugrásaikkal pantomiát, saltimbankot produkálnak. A karómászók és kötéltáncosok. Vannak közöttük nagy akrobaták is és híres zsonglőrök, kik diókat hajigálnak és kapkodnak el a légben. Clownjaik pedig egyáltalában kitűnőek. A társaság csodadoktort is hord magával: a cerkó ismeri a faleveleket, mikkel összerágott állapotukban a marás-sebeket begyógyítja.

Művészeknél ez szükséges dolog.

Azután jönnek az énekesek. Az ősvilági fülemile, melynek tollazata a paradicsommadárét múlja felül, a fuvolamadár, a pávafark-rigó hangversenye édes merengésbe szenderíti őfelségeiket, míg tollas fészkén, a ringó ágak között egy búgó égszínkék galambpár, aranysárga tarajjal, szerelmi idillt produkál, s a pillangók tarka serege táncolja hozzá a tündér balabillét, világítást ad hozzá a falevelek között beszűrődő arany napsugár.

Aztán túlkiabálják valamennyit az ágak széleire telepedő kajdácsok karai és rendei. Elpusztíthatatlan szónokok. Valóságos országgyűlés, amit ott tartanak. Őfelségeik engedik őket végigszónokolni és szelídeden szundikálnak mellette, állva, s úgy tesznek, mintha az argus-pöffeszpulyka komoly kitöréseire nagyon hallgatnának.

Majd jön egy-egy panaszos is, akit ki kell hallgatni. Az iszákos halmaturus végigmászik az ágak közt, nagy keservesen nyávogva; milyen baj az neki, hogy napszámba kell járni, még azon felül a két porontyát is a szügyén kell hordani az iszákban, míg megnőnek. Őfelségeik megbiztatják kegyesen; majd másképp lesz esztendőre.

Majd meg odajön hozzájuk hason mászva a páncélos glyptodon, a hangyász, s csókolja kezét, lábát őfelségeiknek, engedjék meg, hogy lábaikat megnyalja, egyrészt nagy alázatos tiszteletből, másrészt meg, mivel olyan szép nagy hangyákkal vannak teleragadva. Őfelségeik azt is fogadják kegyesen leereszkedő orrmánnyal.

Azután megvizsgálják a hazai indusztria előmenetelét. Mennyire haladt az építészhangya a csodabazár emelésében? Már a századik emeletet rakja: finom kemény agyagból, mészből; ezer folyosóra, millió szobára. Ezt bámulni fogja az utókor. Hát az ácsdarázs hányadik tetejét ragasztja már össze roppant pavilonjának? Csodálatos kézműves, aki így dolgozik műszer nélkül, kéz nélkül. Megérdemli az elsőrendű nummulitest, medaillonképpen.

Hasonlóul egy kitüntető keresztet az az iparos takácspók, ki oly remek szöveteket tud készíteni sodrott selyemből, amikkel a királyi palota ágainak közeit befonja, hogy tolakodó legyek és bögölyök fennakadjanak benne. Ez igazán megérdemli a maga érdemkeresztjét: "honoris causa".

Kígyó még nincs. Az a mi kortársunk. Mi találtuk fel az ördögöt.

A mamutnak még nem volt vele baja.

A végzett napi munka és szórakozás után őfelségeik ismét kiindulnak egész udvarostól a sós forráshoz, mely szükséges a kellő emésztésre.

A só már ekkor is "douane", királyi tulajdon; a forrásnál saját előőrs által őriztetik, s a nagyközönség számára csak a sóstó medencéjében szolgáltattatik, csupán bizonyos oldalbaütési percentek mellett.

Itt ez édes, sőt sós élvezet mellett váratik be az est, melynek leszálltával előjönnek az éjt bevilágító "lampyris"-ok, s a dalos "cicadák" közreműködésével a kajdácsok legkitűnőbb szónokainak fáklyászenét adnak.

Az éji erdő repülő csillagokkal népesül meg, s a mamutfelség szemeiben ez a mai diadalnap fényes illuminációja.

* * *

De hát miért kellett ennek a szép világnak elpusztulnia?

Azért, mert még hiányzott belőle valami.

A természetnek örök törvényei vannak, amik ellen magának a teremtő erőnek sem szabad véteni.

A teremtő erő megalkotta már a föld felszínét szépnek, gazdagnak, gyönyörűnek. Volt pompás növényzete, csodálatos állatjai, rend az alkotásban.

És mégis le kellett törölni az egész képet a tábláról, mert egy lény ki volt belőle felejtve.

Az a lény, aki a - fákat pusztítsa.

Ennek a neve ember.

Meglehetősen lehűti a dicsekedési kedvet annak a tudata, hogy az emberre azért volt legelébb szükség a világon, hogy segítsen a fákat pusztítani.

Aminthogy a legelső dolga az is volt.

Amint a legelső követ megtanulta baltává élesíteni, már a fairtáshoz kezdett vele, s az első ember, ki még meztelen volt, kapcát még nem tudott magának szőni, de már a házát cölöpökre építette.

A pliocénben semmi állat sem fogyasztotta a fát. Nőtt az egymásra. Hatszáz lábnyi föld alatti erdők rétegei bizonyítják, hogy ezredévekig egyik erdő a másik romjain nőtt fel, s ismét egymást temette el.

Aztán az erdőbőségnek más következése is volt.

Tudja azt minden ember, hogy a falevél a megfordított állati tüdő. A tüdő élennyel táplálkozik, s azótot lehel vissza, a falevél pedig az azótot szívja fel táplálékul s élenyt lehet ki.

Az ősvilágban tehát ezerszerte több az éleny, mint most, a légkör csaknem egészen abból állt. Az állatok serege nem volt képes azt elfogyasztani, a növényóriások működése túlnyomó volt az állatoké felett.

Az éleny az állati gyönyör levegője. Gyorsabb abban a vérkeringés, élénkebb minden indulat; csupa élenyt lehelni be minden idegnek együttes kéjérzete; az a boldogság a testben; emberi érzékekben az egy folytonos extázist idézne elő, mely egy szakadatlan földi gyönyörben fölemésztené a testet és lelket.

Ki nem látta már, hogy az élenyben, az üvegharang alatt a tapló lánggal ég, hogy a parázs szikrázva lobog el, mint a meteor, s hogy az élenyben meggyújtott foszfor vakít, mint a napfény és a kén halványkék világa gyémántsugárokat szór.

S most képzeljük ezt az egész légkört egész fel a bárányfelhőkig megtöltve élennyel.

Hisz itt csak egyetlen fának kell egy erdőben meggyulladni, hogy egyszerre a világ olthatatlanul lángba boruljon.

Azonban hát azt állatok nem csinálnak tüzet; köztük nem támad Prometheus; a fa pedig magában meg nem gyullad.

A villám gyújtott ugyan akkor is, mint most, csakhogy az akkori eső nem olyan volt, mint a mostani. Az egy égből leszakadó tenger, mely a villám tüzét azonnal kioltja.

A vulkántűznek sincs mit felgyújtani. A vulkáni alkotás körül kopár még a vidék.

Hanem támaszthat tüzet a földön tiszta, derült idővel - a "tűzgolyó".

Egyike azoknak a lángfarkú meteoroknak, amik Lőrinc éjszakáján berajongják az eget; amik november 13-án ismét rendesen előjönnek, amik keresztülszelik a Föld útját, s újra meg újra találkoznak velünk.

Igaz, hogy tízezer közül egy eset, hogy azokból valamelyik a földre leessék. És a földre leesők közül ismét tízezer közül egy hull véletlenül oly tárgyra, mely meggyulladhat tőle. De ilyen százmilliomodik eset mégis fordul elő. A belmonti háztetőket ilyen égi tűzgolyó gyújtotta fel ezelőtt 34 évvel, s Szentpálfalvát huszonhárom év előtt ilyen égi tűz égette porrá.

Tehát egy ilyen százmilliomodik hullása az égi tűznek a pliocén egyik késő ezredében felgyújtotta a halomra dűlt erdőt, s azzal lángba borult az egész növénylakta Föld.

Nap lett egyszerre az éjszakából! Hisz az élenyben úgy ég a fűrészpor, mint a csillag, hát egy egész erdő, mely ambrát és gyantát izzad, s mely két mérföldnyi magas élennyel vette magát körül!

A lángtengerek összeölelkeztek körös-körül, s az égig érő lángforgatagok átcsaptak a szomszéd kontinensekre.

Az állatok menekültek a mocsárokba, folyamokba, tengerekbe, fel Szibéria havas mezőire, ki Ázsia, Afrika erdőtelen, köves pusztáiba.

A világégés a pólusokig elhatott; a passzát és a monszun minden szele tűzfelhőket hajtott maga előtt; az ezredek óta feltornyosult jéghegyek egyszerre elkezdtek olvadni a tűzfergeteg alatt, a rettentő ár aláhömpölyödött egyszerre, mint egy istentől elszabadult őrült tenger, a világra, söpörve maga előtt a felforgatott hegyeket, a letörölt országokat, elöntve a mély völgykebleket, betöltve iszappal a hegyláncok közeit, tengercsigákat torlasztva fel a magas bércvágányokban, s összesajtolva sziklatördelékkel a lezúzott égő erdőket.

Ha akkor a Jupiterben - melynek lakó népe bizonyosan messze előttünk jár a kultúrában - egy Tycho de Brahe véletlenül az alkonyi égen megpillantott egy új csillagot, mely másodrendű, majd elsőrendű fénnyé alakul, ragyogóbb lesz a Szíriusznál, egyre jobban fénylik és aztán ismét lassan elhomályosodik, visszavész az éjszakába, harmadrendű csillaggá lesz: az volt a Föld.

A megolvadt jégsark eloltá az égő világot, s egy új, sima táblát temetett föléje.

A Jupiter csillagászai bámulva nézhették nagy refraktoraikon (ők bizonyosan előbbre vannak már e tekintetben nálunk), hogy idomul át a nemrég zöld foltokkal tarkázott közeli bolygó egy időre fényes nappá, s azután ismét acélfényű gömbbé, mely egészen sima; csak pólusán van koronázva néha kör alakú északfénnyel.

Ez új lap: a legutolsó földalakítás.

E táblára van rajzolva a mi világunk.

Hány év kellett arra, míg ez új iszapból a legelső fű ismét kizöldült? S hány évi távolban van az első fűszáltól az első ember - a semmit nem tudó, a semmivel nem bíró, a meztelenül született, tehetetlen, mindent kölcsönkérő ember?

Az agyagréteg alatt ott feküsznek a mamutok, dinotheriumok, mastodonok, machaerodusok, az egész Föld be van hintve velük. Nincs ország, ahol fölöttük ne járnánk.

Óriási barlangokban halommal feküsznek a csontjaik eliszapolva, ellenséges és fűevő állatok együtt, miket csak az ítéletnapi rémület hajthatott ide össze, csak a tűzvihar rémülete, mert vízözön elől nem menekültek volna barlangokba.

És mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötven lábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: "kőszén".

A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája...

Hány ezer év kellett hozzá, míg a hatodik teremtés meleg iszapja, egy sugalmas csillagképlet napján, tán egy üstökössel találkozás mennyei csókjának órájában megterhesülve az üstökös teremtő erejű monádjaitól, megszülte az első embert? Mint ahogy megszüli egy éj alatt a meleg eső a gombát, a mézharmat az aphist, s egy csepp mézga a vibriót, aki már atyánkfia.

Nem! Ne tessék félni! Nem volt ősünk majom. Nem eredtünk a gorilláktól. Nagyapánknak nem volt négy keze.

Hanem bizony szegény legény volt az, mikor legelőször körülnézte magát abban a bozótban, aminek a tradíciók szerint paradicsomkert lett volna a neve; meztelen, védetlen, tudatlan. Fogai nem valók marakodásra, körmei nem verekedésre, bőre nem védi az időjárás szeszélyei ellen, erősebb állat megveri, a gyöngébb elfut előle; orrának nincs állati szimatja, hogy az ennivaló füvet felismerje; a lajhártól tanulja el, hogyan kell makkal élni; s a bagoly vezeti rá, hogy a sáska húsa is jó eledel.

Bizony nagy bátorság kellett hozzá, hogy ily körülmények között elhatározza, hogy megházasodjék.

Pedig hát ősnagyanyánk sem volt az az eszményi szépség, akinek azt a festők bemutatják. Igen lenyomott, lapos homloka volt, és előre álló fogai, kirúgó állal; pisze orra és kidülledt pofacsontjai. Lábszárai pedig görbék voltak, nagy lábakkal és bütykös térdekkel.

Ezt már megtapintható bizonyítványokkal igazolja az archeológia, geológia és paleontológia. Sok tanú van ellene.

Keserves élet lehetett! Nappal alig hiszem, hogy merték volna magukat mutogatni; éjjel járhattak keresetük után; gyökér, gumó, gomba, vackor, makk és mogyoró, sóska, paréj, fészekről orozva elhordott tojás, kagyló, csigabiga képezte gazdaságukat, mint utódaik közül milliókét még most is. S ha rossz volt az idő a kijárásra, ráfanyalodtak a földre, s ették a kövér márgát, mint testvéreink a Niger partján most is. S míg a hím kinn járt keresgélni, nőstényét, porontyát eldugta a tövisbozótok közé, ahova csak hangjáról talált vissza. És hangjának nagyon kevés szótagja volt még akkor; alig kétannyi, mint a kutyának, és felényi, mint a kakasnak. Tessék csak megfigyelni egy kakast, mikor az tyúkjaival beszél, mily bő szótárral rendelkezik. Ha pedig éjszakai kóborlásában egy magához hasonló alakkal találkozott a rengetegben - hogy rikácsolt fel egyszerre mind a kettő, hogy futott vissza saját bozótjába! Azt már tudta, hogy farkas, medve nagy ellenség; de ez a legnagyobb.

Mikor aztán a legelső rájött arra az ötletre, hogy egy követ a másikon élesre lehet köszörülni, azon egy hegyes kővel lyukat lehet fúrni, abba a lyukba hosszú póznát lehet dugni, s azzal a fegyverrel meg lehet támadni a bölényt, a medvét, az oroszlánt! Az lett egyszerre nagy úr! Király! Mihelyt megtudta, hogy fegyver a kiegészítő része az embernek.

Az már aztán nem járt mezetlen; szerzett lompos irhabőrt magának, feleségének; az már nem dugta el vackát a bozótba; fákat döntött le kőfejszéjével, cölöpöket vert le tavak vizébe kősulyokkal, tuskóvárat épített a vízbe, oda hordta íját-fiát.

Az a kőfejsze urává tette az egész világnak.

Tessék azokat a kőfejszéket megnézni a múzeumban; igen érdekes darabok azok. Azok a mi nemesi armálisaink.

A kőfejszés úr már királya lett saját fajának. Aki meghódolt neki, azt rabjává tette. Ő vállára tette az elejtett vadat, a ledöntött fát a rabszolgának, s a rabszolga cipelte azt. A beszéd már tökéletesült. A szerelem még nem találta fel a beszédet: az megvan az állati gügyögéssel, csicsergéssel, kuncogással, hívogatással, de a parancsolónak már beszéd kell. A szótagok fejlődtek.

És aki meg nem hódolt? Azt ősapánk agyonütötte. Volt kőbaltája hozzá. S ugyan miért ütötte agyon a meztelen embertárst, akinek még csak egy lábáról lehúzni való csizmája sem volt?

Szégyenpírral arcunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg ellenfelének fogadott embertársát - hogy megegye. Ezt is kideríték az ős-búvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy aki leölt ellenfelének a szívét megeszi, annak kétszeres bátorsága lesz, s ellenségének erejét is örökli.

Íme, nagyságos és méltóságos, excellenciás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!

Hanem azért tisztelet, becsület neki, ő hagyta ránk ezt az egész szép világot.

Ezt az egész kerek Földet; aminek szárazán nem férünk már mind el; milliók laknak a tengereken és milliók a föld mélyében, s keresik a kenyeret a vízen és a föld alatt.

Hány ezernyi év kellett hozzá, míg a legelső kőbalta medvebőrös urának utódaiból e selyemben járó ivadék alakult?

Aki gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen a Föld egyik oldaláról a másikra, aki lehatol a föld mélyébe s távcsövével a végtelenség központját keresi; aki az éjnek világot ád, a télnek meleget teremt; - aki megnyergeli a tengert, s összeköti a vizektől elválasztott világrészeket; - aki kenyeret teremt a sárból; aki milliárd emberkéz munkáját végzi géppel; - aki nedvet készít, mely a bánatot legyőzi; - aki ellesi a füvek titkait, hogy megküzdjön a halállal; - aki hasonlatosságot követel Istenhez, s átveszi annak tulajdonait: szeret, alkot, jutalmaz, büntet, teremt, költ, magasztosul, dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik, s mikor meghal, egy másik életet követel magának, s hite az erő, mellyel fogva tartja az Istent!...

Hány ezredév kellett idáig!

Egy föld alatti mély üreg tárul elénk.

S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete. Kőszénből van.

A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, sima, mint az acél.

E sima tükrön egyetlen úszó fény vet maga körül valami világot, egy Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny csónakon.

E kétes fénynél, amint a lélekvesztő sikamlik, magas tömör száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig; karcsú oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig fehérek, félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának edzve: azon felül világos színük van.

Mik ezek az oszlopok?

Kővé vált pálmák és píniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még kivehetők rajtuk.

Hogyan kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e kőszénüregben?

A kőszénréteg bizonyosan meggyulladhatott egyszer magától, addig égett, míg a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tűz, megmaradtak sziklának.

A kőszénbánya sokszor meggyulladt magától, annak az okát minden újonc tudja; de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.

A keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evezőlapáttal a benn ülő hajós.

Harminc év körüli férfi, sápadt, ritka szakállú arccal; vékony ajkai rideg komolyságot kölcsönöznek annak, míg összevont, sűrű szemöldei s magas homloka erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót árulják el. Hajadonfővel van, mert e boltozat alatt fülledt, meleg a lég, s erős, fekete haja sűrű tömegben áll felfelé, s nem tűri a föveget.

Mit keres itt?

Körül-körülhajtja csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával végigvizsgálja a fekete falakat, mintha betűket keresne rajtuk, titkosírást, amit egy évmilliárd eltett a másik számára.

Talál is ilyen betűket.

Egy-egy ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses kincs.

Másutt ismeretlen jegecekre akad, miknek a tudomány még nevet sem adott, vagy új, ismeretlen konglomerátumra, sokféle ércből, fémből, kőből, egy új, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.

Ezeket az oszlopokat itt a tó vize lassanként valami apró jegecburokkal vonta be. Attól is lehet valamit megtudni.

Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad. Minden huszonnégy órában kétszer egészen eltűnik, s kétszer újra megtölti a medencét. Jön a maga rendes órájában nagy böfögéssel, korgással mély föld alatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a medencébe; lassanként megtölti azt, s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig, ahol az oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll és nem mozdul két óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállni, s nemsokára ismét egészen elfogy, visszahúzódva rejtélyes odúiba, ahonnan előjött. A hátrahagyott iszapban gyakran találni borostyánkődarabokat és cápafogakat, erdők és tengerek mélyének tanúit.

A csónakos megvárja, míg a tó egészen leapad, s ő csónakjával a medence fenekén marad.

Az utolsó fekete hullám lassanként behúzódik egy kőszén-sziklahasadékba.

A férfi leveti kabátját, csizmáit; nem marad rajta más, csak egy kék festett ing és durva vászon lábravaló. Azután derekára köti bőrtarisznyáját, abba vésüt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát elöl derékszíjára akasztja, azzal bebúvik abba a keskeny, alacsony üregbe.

Utánamegy az eltűnt tónak.

A halál palotájának folyosói azok, amiket vakmerően bejár. Acélszív és kőhomlok kell hozzá, hogy ember oda le merjen szállni és egyedül, senkitől vezérelve, fel merje kutatni a titkok titkait, és bekopogtasson az évezredek óta alvó nagy csodáihoz az örök természetnek.

Ez meri azt tenni.

Odabenn van órahosszat. Két-három óráig is néha.

Ha volna azalatt valakije, aki idekinn várná: egy nő, egy gyermek, egy cseléd vagy egy kutya, kétségbe lenne esve elmaradása fölött.

De nem vár rá senki, csak a mélységes éj.

Pedig az eltűnő tó szeszélyes! Nincs bizonyos határideje pihenésének. Egyszer két óráig tart szünetet, másszor háromig, némelykor pedig egy óra múlva visszatér. Jaj a merésznek, ha a titokteljes labirint szűk odúiban kapja!

Hanem a férfi kitanulta már az ő szeszélyeit. Régi ismerősök. Tudja a jeleket, amikből hozzávethet, meddig tart a szünet. Érzi a föld alatti szelet, mely a tó jöttét megelőzi. Ha arra várna, míg a hangját is meghallja, már akkor veszve volna. Az üreg hörgése, böffenése után csak percek vannak hátra a föld alatti dagály megjelenéséig.

A sötétségben valami kísértetes nesz hangzik végig, mint egy hosszú sóhajtás, mint távoli szélfuvallat, mint a Memnon-szobrok sziklazengése.

S arra nem sokára megjelenik a révedező világosság a sziklahasadékban, s néhány perc múlva előlép a föld alatti rejtélyes búvár.

Arca még sápadtabb, mint az előbb volt, s homloka verítéktől izzadt. Oda alant még fülledtebb a lég; vagy tán a mélységek rémnyomása okozza a verítéket arcán.

Tömött táskáját a ladikba veti, s maga is beleül.

S alig lép ki a sziklaodúból, midőn újra hangzik a hegy gyomrából az ökrendező bugyborékolás, s az odú nyílásából nagy buggyanással lövell ki az első fekete hullám, mely rögtön megtölti a medence fenekét. Akkor egy percig szünetet tart. Azután ismét jön a másik habroham, és azután folytonosan buzog elő a mélységes odúból. A medence sebesen megtelik, a víztükör emelkedik. Egy ideig látszik még sima felszínén a fal mellett feltörekvő forrás dagálya, utóbb egészen elsimul a tükör, s csendesen, észrevétlenül emelkedik fel az oszlopok fekete vonaláig. A csónak a benne ülővel, mint a mesék föld alatti réme lebeg fölötte, alig merülve meg benne egynegyedéig. E víz ércsvakkal van jóllakva, s oly nehéz, mint az érc. Ember és csónak csak leng fölötte.

Hanem a csónakász most nem ügyel sem a víztükörre, sem a falak titkos jegyeire; csupán a légbe néz fel komoly aggodalommal, s sodronylámpáján vizsgálja a zárat, ha nem nyílt-e fel?

A lámpa ezúttal nagy gőzudvart mutat maga körül.

A lég valami kékes borulatot vesz fel a föld alatti éjben.

A csónakász tudja, hogy mi az!

A sodronylámpában folyvást sziporkázik a láng, néha nagyokat lobban a mécsbél, s a sodrony izzó kezd lenni és vörösen világít.

A halál angyalai járnak a föld alatt!

Két rém lakik a kőszénbányák üregeiben; két ádáz szellem, a halál szolgái.

Az egyik a "zuhatar", a másik a "viheder".

Nem örömest csinálok új szókat, csak a végső szükség kényszerít rá. Ezúttal kénytelen vagyok vele.

Olyan két hatalmast kell megneveznem, akiket még nem ismert Páriz Pápai és Márton. A tárnák rémei azok.

Németül "das schlagende Wetter" és "das böse Wetter".

Amahhoz a "zuhan" és "zivatar"-ból készítettem a nevet; emehhez egy régi tájszót kértem kölcsön, a "vihedert". A föld fölött úgyis ritkán használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt.

Ez a két rém rettenetes ura a kőszéntárnáknak.

A viheder csak suhanva jön, fojtó nehéz párjával elüli a mellet, együtt jár-kel a dolgozókkal, megnémítja nyelveiket; jelen van munkáiknál, kitart velük, gyönyörködik rettegéseikben, s ha jól megtanította őket imádkozni, akkor elül, eltávozik, visszahúzódik odújába.

Hanem a zuhatar rettenetes! Az rohanva jön, lángot robbant, meggyújtja maga körül a tárnát, boltozatot tör, aknát vettet, földet omlaszt, embert pozdorjává tör.

Aki a föld alatt keresi kenyerét, sohasem tudhatja, mikor találkozik velük, egyikkel vagy a másikkal.

A zuhatar titkát nem fürkészte még ki senki. Azt tartják róla, hogy a könlég érintkezéséből támad a szabad lég élenyével.

És azután a vihedernek is csak egy szikra kell, hogy zuhatarrá váljék. Csak egy Davy-lámpának könnyelmű kinyitása, mellyel valaki tréfából pipára gyújt. Azzal vulkánt gyújtott maga körül.

A magános férfi növekedő aggodalommal látta maga körül a léget egyre opálszínűbbé tömörülni; egész ködöt képezett már az körülötte.

Nem várta be, míg a vízár tetőjét eléri; egy keskeny lejáró volt vágva az üreg falába, amint annak alsó párkányához elért, kiugrott csónakjából; azt láncánál fogva maga után húzta, s a felső párkányzaton egy kiálló vashoroghoz kapcsolva, körülfutotta a barlang oldalát. Egy helyütt alacsony gátnafolyosó tárult eléje, az nehéz vasajtóval volt elzárva, azt felnyitá, s ismét gondosan bezárta maga után.

A gátnafolyosó a tárnákba vezetett. Szűk, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva, miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve darabokra.

Nem hangzik semmi más, csak ez az egyhangú kopácsolás. A kőszénbányában nincs dal, nincs enyelgés, még csak a bányász-üdvszó sem hallszik: "Szerencse föl!" Itt csak egy szerencse van, s balszerencse.

Minden munkásnak a szája be van kötve sűrű kendővel, azon keresztül vesz lélegzetet.

Némely folyosónak oly sekély a szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy a mívelő munkások csak hanyatt fekve vághatják csákányaikkal maguk fölött a szénpadot; úgy hatolnak előre, s a szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk előtt.

Az üregből jött férfit a munkásoktól semmi sem különbözteti meg, öltözete éppoly szenes, mint azoké. Kezei éppenoly durvák; ő is kalapáccsal jár s csákánnyal, hanem azért mégis megismerik; s amíg végigmegy a folyosókon, a munkások mindegyike, aki előtt elhalad, egy percre megáll munkájában, s csákányát leeresztve, csak e rövid szót suttogja: "Viheder jár".

"Isten vigyáz!" - rá a felelet.

Minden szemközt jövő, a terhészek, a targoncatolók, mind e szomorú mondást ismétlik: "Viheder jár".

Valóban az jár. És ezek az emberek mind, kik itt nyugodtan járnak-kelnek, kopácsolnak, talicskáznak, olyan bizonyos halál torkában élnek itten, mintha a siralomházban volnának. A lég, mely keblüket elfojtja, melynek szagát érzik, mely lámpáikat egész a sodronyhenger tetejéig szokatlan tűzzel megtölti, a túlvilág lehellete, a halál levegője az; nem kell hozzá, csak egy szabad szikra, és mindazok, kik most itt élnek, halva és temetve vannak, s odafenn száz özvegy és árva sír a fejük felett. A Davy-lámpák mellettük egész színültig fényes lánggal töltve, melyen keresztül az olajmécsbél, mint vörös széndarab, izzik, az ott a halálvész lángja, mit csupán a sodronyhenger (ez a tűz börtöne) tart fogva; a sodrony is izzó vörös, de azért fogva tartja a tűzszellemet, mint Salamon király gyűrűje a démont.

És azért ők nyugodtan jönnek-mennek a halál lelkén keresztül-kasul, s az angyal lábára taposva végzik napi munkájukat, mint más, ki Isten napsugarai alatt az illatos mezőkön friss füvet kaszál.

Az a férfi pedig, ki ott jár közöttük, az a bányatulajdonos maga.

Neve Berend Iván.

Ő maga a felügyelő, az igazgató, a bányamérnök és számtartó egy személyben.

Elég sok dolga van vele.

Hanem hát jó mondás az, hogy: "Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bízd másra!"

A munkás lelkének egyik acélozója az, ha azt látja, hogy munkaadója is ott izzad vele.

A bányaúr szájából csak úgy hangzik az üdvözlet a szemközt jövőre: "viheder jár!", mikor a vészterhes léggel megtelik a bánya, mint amazéból. Látják, hogy annak sem drágább az élete, mint másé.

A tulajdonos nem fut el a vész érzetére. Nyugodtan, hidegvérrel adja ki a rendeleteket, hogy működésbe kell hozni a légszivattyút, időváltozást (Wetterwechsel) kell csinálni a tárnában; a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként felváltani parancsolja; beleül a bivalybőrtömlőbe, s az aknakútba leereszteti magát, megvizsgálni, hogy az újabb nyitások nem veszélyesek-e, vasdoronggal átkémleli a széntörmeléket, nem fülledt-e át, nem fejlődött-e ki benne kénsav, mely önlobot okoz. Mikor a ventillátor idelenn és a légszivattyúgép odafenn a föld felszínén működni kezdenek, ő maga áll az anemométer elé, ami egy finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgettyűi: szárnyai vékony aranyfüst lapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy százfogú kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a légváltozás a tárnában. Sem erősebbnek, sem gyöngébbnek nem szabad lenni, mint a viheder tolama, ő maga ügyel fel arra, s mikor minden intézkedést megtett, mikor mindenhez maga is hozzányúlt, s bevárta, míg az elrendelt munka be van végezve, akkor ő marad leghátul, kit a tömlőben felvontatnak napvilágra.

Napvilág? - Hol itt a napvilág?

A Bonda-völgyben nem szokott a nap sütni. Miért nem?

Azért, mert örök füstfelleg árnyéka van fölötte.

Az egy fekete tájkép, mely korommal van festve.

Az utak, melyek hozzávezetnek, feketék a kőszénsalaktól, a házak feketék a lehullott koromtól, erdő, mező fekete a finom kőszénportól, melyet a szél messzire elhord azokból az óriási kőszénhalmokból, miket nyikorgó talicskákon magasra kúpoznak, s onnan ismét teherkocsikra lapátolnak, s az emberek, az asszonyok, akik ott dolgoznak, azok is mind feketék a koromtól. Talán még ha madarai vannak az erdőnek ott körül, azoknak is mind feketéknek kell lenni.

A kőszéntárna egy lejtős domboldalban nyílik, körül rakva ércfényű kőszéntömegekkel; e domb szelíd emelkedéssel egy fennsíkot képez, melynek távolában egy úri várlak tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól feketék.

A lejtő vége pedig egy völgynek megy alá, melynek fenekét a kőszénizzasztók foglalják el. Terjedelmes épületcsoport, négy magas kéménnyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt, hol fehéret, hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az ércolvasztáshoz csak így lehet azt használni.

Mert a kőszénbánya egyik főfogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó vashámor. Annak csak öt kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor fehér füstöt fúj, akkor a szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A kettő aztán oly álló felleget terjenget a völgyben, melyen keresztül maga a napsugár is megbarnul. A vashámorból egy rozsdavörös patak omlik a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig egy tintafekete. A völgyben egy mederben összejönnek s tovább futnak. Egy ideig védi magát a rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát s elvégre a fekete erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a fekete patak.

Szomorú tájkép biz ez, azzal a gondolattal nézni végig rajta, hogy egy ember itt töltse végig fiatalsága legszebb éveit, társtalan, örömtelen.

Mikor Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld színére, egy ütéssel sem érzette sebesebben verni szívét, mint odaalant.

Ugyan mi különbséget talált volna?

Odalenn a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn a fekete kőszénboltozat, idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek odalenn, akik idefenn.

Késő őszi este volt. A nap lenyugodott már, s amint a távol várkastély mögött az alkonyég felhői kissé megnyíltak, egy hosszú vonalon végig a láthatár és a felhő között aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon kastély tornyai még feketébben ütöttek el az alkonyfényű égtől, míg a kőszén izzasztó kéményei, a bércerdők párkányai, a szénhalmok tuskói arany zománcot kaptak tőle. A fekete tájképre arany szegélyeket hímzett az égi tündér.

A munkások végezték napi szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok siettek csoportostól haza. Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót népdalt. Valami románcforma az. Egy anya férjhez adja a leányát és búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát híva vissza emlékébe:

"Mikor fésültelek,
ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
ugye nem szidtalak?"

A dallam olyan busongó, melankolikus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.

S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli.

Iván azon vette magát észre, hogy megáll egy helyben, s utánahallgat a méla nótának, míg az a házsorok közt el nem enyészik.

S abban a percben úgy tetszett, mintha volna mégis valami különbség a föld alatt és a föld felett!

A dal elhangzott, a felhő elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s most lett már igazán fekete a tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.

Csak az átelleni hámor ablakai világítnak az éjbe, mint egy éjéber csoda tűzszemei, s az izzasztó kemencék füstje kóvályog fel a kéményekből, most már sápadt sárga gomolyokat rajzolva az égre.

Nem mondunk vele semmi újat, ha felfedezzük, hogy a "fekete gyémántok" alatt értjük a kőszenet.

A gyémánt sem egyéb, mint égeny, jegec alakú szénanyag; a kőszén is az, csakhogy az átlátszó, emez fekete.

És mégis amaz a démon, emez az angyal.

Több mint angyal - demiurgusz! Az a közvetítő szellem, akire az úr rábízta, hogy hajtsa végre a teremtés nagy gondolatait.

A kőszén mozgatja a világot. A gyors haladás lelke őtőle jön; vasút, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét; minden gép, mely alkot, teremt, a kőszén által él; ez teszi lakhatóvá a mindinkább elhidegülő Földet; ez ád éjjeli fényt a világvárosoknak; ez az országok kincse, a föld utolsó adománya a tékozló emberiségnek.

Azért a neve "fekete gyémánt".

Berend Iván még atyjától örökölte a Bonda-völgyi kőszéntárnát, melyet az minden részvényes és segítő társ nélkül kezdett meg.

Csendes üzlet volt. A közeli hámorok, s egy pár vidéki város közönsége elfogyaszták rendes árért az évi termelést. Nagyobb kiterjedést adni a vállalatnak nem volt hivatott dolog, miután a tárna mind a fővárostól, mind a hajó- és vasutaktól távol esett, s így a nagyobbszerű fogyasztókra nem számíthatott.

Így is behozott évenként átlagosan tízezer forintot. Csinos jövedelem egy embernek, ki maga tesz a saját üzlete érdekében minden lépést. Azt azonban jól tudjuk, hogy ha mindezt másra bízná, először is tízezer forintot az igazgatásra elfizetne, és másodszor még egy másik tízezer forintot fizetne rá az üzletére "veszteség" cím alatt. Ezt értik, akik próbálták.

Hanem hát a gazda maga lát minden után, és érti a dolgát alaposan és van kedve az üzletéhez. Három dolog, ami ha együtt találtatik, azt mondják róla, hogy "szerencse".

Pedig nem "szerencse", hanem "önerő".

Berend Iván maga van mindenhez, ami saját magának kell.

Mikor annak a kis koromlepte háznak az ajtaját beteszi maga mögött, mely lakásául szolgál: nem várja sem nő, sem gyermek, sem cseléd, még csak egy kutya sem. Maga van.

Maga szolgálja magát. Nagy úr! Nem szorul senkire.

Háztartásához nem kell cseléd. Ott eszik, ahol napszámosai, és abból az ételből, amiből azok. Az evést tartja a leghaszontalanabb időtöltésnek, hanem azért eszik sokat, mert erős testalkata, s a nehéz napi fáradtság követelik a megfelelő táplálékot; de nem szokott sokat válogatni az ételben, s sok időt tölteni mellette. Siet belapátolni a parasztkorcsmáros készítette ételeket, s aztán fűtve a gép! Különbség az ő életrendje s a közmunkásé között csak az, hogy ő nem iszik semmi szeszes italt. Azok csak izmaikkal dolgoznak; de ő izmaival és agyával is. Szüksége van idegeinek egész erejére, nem bocsáthat rájuk alkoholt.

Ágyát nem szükség megvetni, hárságy az, pokróccal leterítve, takarója juhászbunda. Ruháit nem szükség tisztogatni, a szén csak újra belepi. Mosni sem kell rá, vászonneműje kékre van festve.

Aki pedig azt a szolgálatot akarná neki tenni, hogy szobáját összetakarítsa, az a legnagyobb merényletet követné el rajta. Szanaszét hever abban egymás hegyén-hátán kinyitott könyv, ásványdarab, természettani műeszközök, rajzok, képek és görebek. Hanem annak mindeniknek ott kell lenni, ahol van. Ő tudja már azt, hogy mi hol van, s a legcsekélyebb papírszeletkét, melyre valamit feljegyzett, sötétben is megtalálja a látszólagos zűrzavar közepette. Nem szabad azokból semmit megmozdítani.

Abba a kis oldalkamarába pedig még csak betekinteni sem enged senkit, mely vegytani műhelyét képezi.

Ki is értené e rejtélyes műszerek hivatását az őt környező emberek közül? Mit világít meg Locatelli lámpája? Mit számít fel Lavoisier tűzmérője, Berard gázhőmérték-hasonlítója? Mit tanít a csodateljes napspektrum? Mit mível a Bunsen villanygép, mely a vizet elemeire felbontja? Mi lakik Wollaston villanytelepében? Mit idéz elő a hővillany-oszlop? És az a számtalan, csak a beavatott előtt felfogható titokszerű üst, katlan, lombik és kemence, a sublimáló üvegkályha, az átlátszó üvegbuzogányok, agyaggyűrűiken, Berzelius vegytani mérlege, Woulff kéklő-leszűrője, az élenyfúvó éterlámpa, a folyékony széneny lehűtője, a villósűrítő cső, a kálium-kemence, a zöldlőmeszeny-csöveg, Marsh mirenykémlője, az elemvegybontó edények és mindezek között a legtitokszerűbb lény maga az, aki éjeket eltölt közöttük, vajon mi szüksége van neki mindezekre?

Más halandó ember, ha kifáradtan megtér napi munkájából, jólesik neki, ha hozzáülhet az ízletes estebédhez, ha megoszthatja falatját vidám feleséggel, csevegő gyermekkel, vagy legalább egy durmoló macskával; s ha jóllakott, legalább egy percre kiül háza elé, s egész napot a föld alatt töltve, egyet lélegzik az éj szabad párázatából; ez pedig, amint hazajött bányájából, bezárja magát tudákos barlangjába, tüzet gyújt, izzót szít a gázfőző kemencékben, vakító fényt gerjeszt górcsövei alá, köveket tör, nedveket főz és halálos légnemeket idéz elő, mikből egy lehellet elég a túlvilágba jutásra.

Vajon mi üldözi?

Tán az aranycsinálás titka égeti agyát? Tán a bölcsek kövének rémképe kínozza? Tán annak áldozza álmait, hogy a szénenyből gyémántot jegecítsen? Tán felismerhetetlen mérgek pokolhatását kísértgeti? Tán a léghajózás titkán töri fejét? Vagy egyszerűen nem tesz egyebet, mint a szenvedéllyé vált tudás démonától hagyja magát ragadtatni, s kutat, kísért, búvárkodik, míg megőrül bele, s a sivatag tudásban elhagyja futni maga fölött az életet, istenáldotta örömeivel?

Egy sem bántja őt ezek közül.

Ez az ember nem csinál aranyat, nem keres csodás meggazdagulásra való titkokat, nem főz mérgeket, nem bolondja a meddő kutatásnak.

Ez az ember egy nagy és az emberiséggel jóltevő titokforrást kutat: hogyan lehet a szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya tűzbe borult pokoltárnáit?

E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit. Lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal; de a tudás, amelyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön; az emberiség nagy jóltevőjének, a kőszénnek szolgálatában történik az.

A tudomány rabjának is megvannak a maga élvezetei. Emésztő, idegrontó élvezetek, de túlvilági gyönyörrel járók. Csak e gyönyör teszi érthetővé azt a szomjat, mely a tudást keresi. Hogyan zárkózik be valaki egy ércgőzöktől fülledt odúba, s ifjú leányok, vidám cimborák helyett társalkodik lényekkel, kiket millió év és billió mértföld választ el tőle, olyanokkal, kik nem megfoghatók, olyanokkal, kiket el kell előbb társaiktól választani, hogy láthatókká legyenek, olyanokkal, kik még nincsenek, kiket még teremtenie "kell", és keresi a meleget nem a szívben, hanem a holt földben, és vére forr a szerelemvallomástól, melyet egy vegytani műtét sikerült házasságában a teremtő természet maga vall a merész halandónak! Bujálkodik a világalkotó elementumokkal, s gyermeket nemz a tüzek és vizek géniuszaival!

És ez nem bűvészet többé, nem ördöngösség, hanem tudomány, az Istenbe mélyedés tudománya.

Ez estén Berend Iván egy új találmánnyal tett ismételt kísérletet. Ez a bolygó-rendszer magyarázata.

Egy mély és széles üvegedény közepén van egy pörgettyű, melynek tengelye egy sárgás színű gömböt fúrt keresztül. Ez a gömb szappan-, olaj- és alkoholvegyítékből készült. Az olaj és alkohol könnyebb, a szappan nehezebb a víznél; a három egymással örömest egyesül, s ha helyes arányokban összevegyíttetett, lesz belőlük egy lágy gyurma, mely éppenoly súllyal bír, mint a víz, s így ott áll meg a vízben, ahová helyezik. Az egész lágyan marad, s a vízben fel nem olvad.

Iván a pörgettyűvel elkezdi e lágy gömböt forgatni a vízben, mire annak két vége a tengelyeknél lassan behorpad, s oldalai kidudorodnak. Ezek a pólusok és az egyenlítő.

Amint még erősebben pörgeti a gömböt, az egyenlítő annál jobban kidudorodik, utóbb lencseélt kap; egyszer a lencseél elszakad a gömbtől, s ottmarad gyűrűalakban a gömb körül. A gömb ismét narancs alakú lesz. Ilyen a Szaturnusz gyűrűje.

A pörgettyű tovább forgatja a gömböt, a róla levált gyűrű ugyanazon sebességgel forog vele együtt.

Egyszer a gyűrű szétpattan, s egyes részecskéi, nagyságuk, súlyuk szerint, kisebb-nagyobb távolba ellöketve, rögtön apró gömbökké idomulnak, s mindenik apró gömb folytatja körútját az anyagömb körül a vízben, s egyúttal forog saját maga körül.

Íme a Nap és bolygódjai!

Iván félretette a kísérlő medencét, s elővette jegyzőkönyvét.

Végigment benne, s az utolsó lapokon jegyezgetett, igazgatott.

Sok törlés volt e könyvben. Hisz a legbölcsebb természettudós is bolondságnak találja ma azt, amit tegnap isteni megoldásnak vélt, s a tegnapi hipotéziseket a holnapi tudás letörli a tábláról. Pedig egész tudományunk ilyen letörölt hipotézisekből áll. Eppur si mouve. Mégis mozog! Előre halad. És óriási léptekkel.

Sok bizarr, sok vakmerő tétel volt Iván jegyzetei között. Hanem egyet nem lehet tőlük eltagadni, azt, hogy volt bennük következetesség.

Azt mondta:

"Az egész világot a tűz tartja fenn. A nap maga, s minden állócsillag nem egyéb, mint tűz. Teljesen olvadt állapotban levő anyag.

Élet, állati, emberi, növényi élet csak az önvilágtalan bolygódokon lehet, vagy azokon a láthatatlan központot képező sötét napokon, mik körül a kettős csillagok forognak. A leghírhedettebb csillagászok bizonyítják, hogy vannak napok, mik a földek körül forognak: maga a Szíriusz egy láthatatlan, de a mechanika törvényei által bebizonyított lételű nagy, fénytelen égitest körül kering.

A Napnak nem lehet lakható kérge, mint a Földnek. Már csak azért sem, mert a Nap óriási tömegének vonzereje mellett semmiféle életműszeres mozgás azon nem képzelhető. Egy magunkforma emberi alaknak súlya a Napban négyezer mázsát tenne, s kétszáz lóerejű gőzgép kellene hozzá, hogy csak az egyik lábát fel tudja emelni, sőt egyáltalában meg sem tudna állani, hanem oda volna tapadva a porondhoz, s ember csak bas-relief alakban volna képzelhető a Napban. Egy légynek pedig éppen félmázsát kellene cipelni a szárnyaival. S ha a Napban fák volnának, s azoknak az ágai mind öntöttvasból volnának, akkor is elég volna egyetlen egy alma, mely ilyen fán teremne, hogy negyven mázsányi súlyával az egész fát kifordítsa gyökeréből.

A napfoltok nem bizonyítanak a Nap sötét kérge mellett. Az érckohó olvadékán is tűnnek fel sötétebb és világosabb foltok, minők a napfoltok és a napfáklyák.

A Földnek ugyanazok az alkatrészei, amik a Napnak. Ezt a napspektrum segélyével a kémia és optika egyesülten kiderítette.

A Föld éppen úgy szakadt el a Nap testéből, mint a többi planéták, együtt váltak le róla, mint a Szaturnuszról a gyűrűi.

Egy égő tűzdarab volt mindegyik, önmagában világló, mint a Nap.

De mi oltotta ki tüzeiket? Mi foglalta körülöttük azt a szilárd, tömör kérget, mely a belső tüzet eltakarja?

Ha pusztán a világéter hidegsége okozta volna azt, akkor a Nap maga is rég ilyen sötét burkolatot kapott volna.

A tűznek tehát valami hatalmas ellenfele van a földeken, a bolygódokon.

Az üstökösöknek is mind bolygódoknak kellett lenni valaha, mik részei a szétpattant napgyűrűnek, éppenoly szabályosan keringtek a Nap körül, s forogtak öntengelyeik körül, mint a Föld. Az első kéregalakulásnál végződhetett katasztrófájuk. Mikor a plútói alkotás a bazaltréteget meghasítva, keresztültolta rajta a gránittömeget. Száz bolygódnál sikerült ez a világteremtő műtét első legnagyobb próbája, azok között van a mi Földünk s hat első ismeretes társa; százezernél pedig azon végződött, hogy a gránithegyláncot a porfíron és bazalton keresztül taszító erő hatalmasabb volt az ellenálló buroknál, s kilövellt az összeszorult gáz a támadt nyíláson, a teremtés fele munkájában talált burkolatot levetve magáról, s annak darabjaiból támadt lebkövekkel teleszórva a Naprendszert. Tán amaz aszteroidcsoport, mellyel Földünk augusztus 13-án összetalálkozik, éppen ily széthullott bolygó maradványa, mely szétszórtan folytatja az örök mechanika törvényszabta útját a Nap körül, míg elszabadult lelke, a tűzlélek, mint üstökös bolyongja be a planétákon túli végtelen űrt.

Az üstökös útja nem tökéletes ellipszis, hanem spirál, csigaút. Az ellenálló világéter okozza azt. Egyszer e csigaúton minden üstökösnek vissza kell térni a Napba, véglegesen belehullani, s vissza kell neki adnia a nem sikerült anyagot. Az 1860-i óriási üstökös a Naphoz már egy hatodrész napátmérőnyi közelségbe jutott, s meg fogják látni a földlakók, hogy legközelebbi visszatérésekor egyenesen bele fog olvadni a Napba. Igaz, hogy nyolcezer esztendő múlva.

Az üstökös magvának anyaga még gáz sem lehet. Mikor elhalad az álló csillagok előtt, azok keresztülvilágítanak a testén.

Ha ez a test bárminő gáz volna, a csillagsugárnak törést kellene szenvednie, midőn eléje jut; de nincs semmi sugártörés benne. Tehát az nem lehet más, mint láng, mely folyton ég. Ha bárminő gáz volna, mikor az üstökös nyolcezer éves pályáját a bolygótalan világűrben megfutja, negyvennégyszer nagyobb távolban a Naptól, mint az Uránusz: tízlábnyi lassúsággal percenként suhantja végig tizenhétszer ezer millió mérföldnyi útját a világéterben, mit nem melegít más, csak a csillagok, amik között maga az a nap is, mely az üstököst fogva tartja, csak mint egy másodrendű csillag jelenik meg: ott e mérhetlen hidegben minden gáznak cseppfolyóvá s minden cseppfolyónak jegeccé kellene idomulnia.

Igaz, hogy a polaroszkóp fényképletei szerint az üstökösnek visszavert fénye van. De hisz a lángnak is lehet visszavert fénye. Valamint, hogy a Vénusznak a Naptól visszavert fényén kívül saját kisugárzása is van, s bizonyosan a földi északfény is átsugárzik a szomszéd csillagokig a kölcsönzött fényen keresztül is.

1842-ben két napig benne volt a Föld egy üstökös lángsörényében, anélkül, hogy abból valamit érzettünk volna.

Ha a kellő közepén menne keresztül az üstökösnek, az az üstökös elmúlnék nyomtalanul, legfeljebb a föld gőzköre terjedne ki vele még nagyobbra, s azáltal a zónák hőmérséklete emelkednék ismét azon fokra, amely alatt Szibériában pálmák nőttek, s a megolvadó jégsarkak fenyegetnék egy új özönvízzel a szárazföldet.

De ez sem lehető. Az üstökös mozdulatlanul közelít a Földhöz, de a Föld nem őhozzá. A Földnek szabad tengelye van. Ha egy elpördített csigát köveccsel meghajítunk, a csiga elrúgja magától a kövecset s folytatja körfutását; ez a szabad tengely. Hanem ha két pörgőcsiga ütődik össze, az kétfelé rúgja egymást, s kizavarja pályaköréből. Ha az üstökösnek is volna körforgása, akkor összeütődhetnék a Földdel. Így, amint a Föld gőzköréhez érne, mely nálánál sokkal tömörebb, a gőzkör, mely a Földdel együtt másodpercenként négy mérföldnyi sebességgel forog tengelye körül, messze ellökné őt magától.

Hanem az megtörténhetik csillagászi számítások szerint, hogy két planetáris üstökös, mely a bolygók körén belül jár, egyszer egymással összetalálkozhatik, s a halandók látni fognak egy mennyei csatát két üstökös között. Melyik ragadja el a másikat? Tán eggyéolvadnak, s csak a két külön fénysörény marad meg. Tán azok az üstökösök, amiknek kettős lángkévéje látszik, ilyen két összetalálkozott napszáműzött egyesülése. 1846-ban a Biela üstökösét a Mars a csillagászok szeme láttára osztotta kétfelé, s csinált belőle kettőt.

És az is megtörténhetnék vele, hogy a holdunkkal találkoznék össze. A Holdnak pedig nincs gőzköre, mely őt feltartóztassa, forgása is igen lassú. Az tehát megtörténhetnék, hogy a Holdat és az üstököst láthatnók az égen összeütődni. És annak az lenne a következése, hogy az üstökös a holdunkat vagy odább vinné tőlünk még néhány ezer mérfölddel, vagy egészen közel hozná hozzánk, hanem a Hold viszont az egész üstököst megtartaná magának, s körülvenné vele magát, mint új atmoszférával. És akkor a Hold is megelevenülne, lennének folyói, tengerei, növényzete, állatvilága, s látnók még a mi szemeinkkel tengereit kékleni, rónáit kizöldülni, s tán gyorsabb forgást is kapna e találkozástól, s túlsó oldalát is kezdené a Föld felé fordítani, és újra föléledne benne a kihalt tűz.

Hát azt a tüzet mi oltotta ki?

Vannak légnemek, amiknek találkozása: tűz; és légnemek, amiknek találkozása: kialvás.

Ez a teremtés és újrateremtés titka.

Ezért a titokért érdemes bejárni az üstökösök útját, a világétert fel a napfoltokig, s aztán lefelé a Föld rétegeit, keresztül kagylómészen, juraképleteken, Caradoc-kovarcon, Venlock-agyagpalán, Ludlow-sziklázaton, Llandilo-palán, Aymestry-csillámmészen a kőszéntelepülésig, ahol már járnak, mint a felleg, mint az orkán, a tűzokádó és tűzfojtó szellemek.

Ezeket meghódítani! Érdemes egy emberélet fáradságának."

Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje tudományos kísérleteivel. Számvetéseiben egyre csalatkozott, s félórai munka után jött rá, hogy az alaptételekben hibázott el egyetlen betűcskét. Az a betű azután az egész számláncolatot összezavarta. Vegytani kísérletei sem sikerültek. Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél helyett a forró csiptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma.

Mindig az a melankolikus parasztnóta járt a fülében, amit az este hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró vendéget, hogy "singedl"; mi nevezzük "dudolkának".

Beköszönt az a legpedánsabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden szillogizmusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percinga, azt fújja az alkohollámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyűje, arra megy ki minden sor, amit olvas.

"Mikor fésültelek,
ugye nem téptelek?
Mikor mosdattalak
ugye nem szidtalak?"

A dallam maga oly egyszerű, tán a hangban kellett valami sajátságosnak lenni. Olyan búsongó, méla és mégis meleg hang volt az, ami ezt énekelte. Valami parasztleány lehetett.

Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.

Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül - s azt mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha ugyan addig ki nem megy a fejéből.

Pedig nem ment ki.

Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemence derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a tárnán kívül tölteni az időt.

Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására, megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között énekelt valaki.

Gyönyörű, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, akit még nem tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.

A leányok közül, akik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté az énekest.

Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfűző nélkül, s amint kurta piros szoknyájának egyik szeglete munka közben övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsú, szűk bokák, domború lábfejek és egyöntetű szépségvonalak. A leány feje tarka kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arca kormos volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg lehetett becsülni szépségét, mint a műértő megbecsüli a rozsdán keresztül az antikot. Sajátszerű bűbáj volt e vonásokban, szelídség és dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű fekete kígyózó szemöldök és szelíd, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi glória.

S volt valami ez arcon, amit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség!

Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós, mintha ezek a gyémántok valamit odakarcoltak volna arra az üvegfiolára, amiben szívét tartogatja, jól konzerváltan, érintetlenül. Azt az üveget még át is fúrja az a két fekete gyémánt.

A pórleány üdvözlé gazdáját, s a jó nap kívánását mosollyal adta, s mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.

Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide, s mit akart mondani. Megállt egyhelyben, s utánanézett a távozó nőknek. Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl hegyét, amit első tekintetével a férfi szívében hagyott, ha visszanéz rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: "Közönséges nő!" - s elvesz a varázslat.

Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta mögött ment, nevén is kiáltá: "Evila!" Arra sem fordítá vissza fejét. A társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszú, nyitott színben, s ott leült a földre és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab fekete kenyeret meg egy fűzfaalmát, és ebédelt.

Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan pályakörében megháborított bolygódformán érezte magát.

Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is praktikus indokból kezelé. Tudta, hogy a jó erkölcsű, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb haszon, mint a korhely és gyanús, olcsó díjjal. Azért minden egyes munkásáról fel szokta jegyezni, ami annak magaviselete felől megtudható volt.

E név után: "Evila" ez a jegyzet állt: "Fiatal árva; keresményéből tartja nyomorék öccsét, aki mankón jár, s fulladva beszél. Városba nem jár."

Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a számoktól nem látja az ember a szemeket.

De hát most hogyan látta meg e szemeket?

Jegyzőkönyvében ezúttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az archeológiai miszticizmus. Egy geológára és antropológára nézve az is nagyon érdekes, hogyan rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek. Mit képzeltek ők az özönvíz előtti időkről?

Mamutokról és szauruszokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A miszticizmus az "elesett angyalok"-at nevezi "Isten fiai"-nak. Egy régi iratban Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért, s lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki ellenállni, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki, s sietett vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a legcsábítóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel-puszta közepett, eltemetve nehéz kövek alá, Rafael és Michael angyalok által. S ott fognak feküdni hatszáztíz emberöltő időn keresztül, s akkor megítéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a lángruhákba öltözött női angyaloktól elhagyták magukat csábíttatni, s azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.

Milyen együgyű mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak elő.

Hisz a diluvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud lábszárcsontjai nem mások, mint az ős szarvorrú maradványai, s ha az Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztíz emberöltő időre voltak fogságra ítélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene látnunk őket.

De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az arc olyan, mint azoké lehetett.

Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arcát, amikor még angyalok voltak!

Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi létben.

Az egész Nephitim és Eliud tradíció mese, abszurdum, kiméra! Hanem ezt az egyetlen egy arcot semmi geológia, archeológia el nem bírja disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!

De hát mi ez, egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában? Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó fenomén? Mi a neve ennek az új vegytani szüleménynek, ami a számításon túl eredményül?

Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definíciója szerint két ellentétnek rokonszenve, a mikrokozmosz középponti napja, mely életre melegít stb. Tulajdonképpen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda. De ahhoz két lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.

Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol ösztöneinek, nem azok őneki.

Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutrális érzelem az, minden kábító szublimátum, s minden korrozív praecipitatum nélkül. A szánalom érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya nélkül maradt, s kinek még amellett egy szegény nyomorék testvért is kell tartani, akit nem enged házról házra koldulni, hanem hazahordja neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga száraz kenyeret s fűzfaalmát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekinget. Óh, bizonyára Iván egészen megnyugtatta magát afelől, hogy mikor e szénlepte nájász-arcot meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül felleplezett nimfai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.

Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.

A metafizika szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem a szerelemmel és a gyönyörrel; de éppen azért, mert rokon, vele nem azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti szeretettel.

Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint beléjük szeretni.

A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek hetibérüket kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak maradt. Úgy illett, mert ő volt a legfiatalabb.

A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy festetlen asztal, amelyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét, beírva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki érte.

Evila is odalépett az asztalhoz. Egy pár társnője, kivel együtt szokott hazamenni, ott várt rá a kapuban.

A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros szoknya nem volt feltűrve a végzett munka után. Arca most is poros volt a széntől.

Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelkűség filozófi nyugalmával mondá neki:

- Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentúl kétszeres napibért fogok adni.

- Miért? - kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva emelte fel rá.

- Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, akit te napi keresményedből tartasz; alig marad, amiből ruházkodjál. Tudom, hogy becsületes, jó erkölcsű leány vagy. Én azokat szeretem megjutalmazni, akik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres napibért kapsz.

- De én nem veszem azt el! - felelé rá a leány.

Most Ivánon volt a bámulás sora.

- Miért nem?

- Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem maradhatok a telepen társnőimnek bosszantásaitól.

Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerű és merész felelet által.

Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.

Kifizetette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szeme láttára, legkisebb sejtelme nélkül a kacérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját, s oda bedugta a pénzt az inge alá.

Azután jó éjszakát kívánt, bókot csinált és elment.

Iván szédelegve tért vissza szobájába.

Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott, a világban is járt eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, amibe most jutott, nem bírta magának megmagyarázni.

Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy "úrnak" a szeretője nem hord többé talicskán kőszenet a telepre. Azt sem tudja, hogy mi az a "szeretőnek" lenni? Hanem azt tudja, hogy attól őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél. Egy vadember - az angyal stádiumában.

Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit ér. Beszél olyan dologról, amit sejteni erény, de már tudni bűn.

Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb járóktól egyformán.

És amellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem amilyennek azt az archeológusok összerakják, hanem ahogy azt a költők legnagyobbika, Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, aki még nem tudja, hogy a mezítelenségért pirulni kell, a szépség típusa vadon, őseredetiségében, mosdatlanul. Aki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. Aki még a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kígyóval játszik. Aki tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér irányában. Termete plasztikai minta, arca tele lélekkel, szemei varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targonca nyele, lelkében a mindennapi kenyérkereset gondja: arcán a munka fekete rozsdája, és dalaiban útféli ostobaságok.

Milyen kár érte!

És azután azt is utána gondolá:

Milyen kár másnak!

Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.

A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták, s meglepték helyette, akiket eddig nem ismert. A démonok, akik szent Antalt kísértették a pusztában. Az álmatlan lidércek, a forró vér koboldjai, kiket az aszkéták szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek ellenharcosául a testkínzó remeték maró hangyákkal rakták tele öltönyüket.

Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei között. Ha vegytani kísérleteihez fogott, ha az olvasztókemence alá fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat a fekete szemeket látta, amik izzanak és égetnek. Ha az összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az arcot körvonalazta oda, és jól találta vonásait.

Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.

A penészszagú könyv, mit szórakozására elővett, hírhedett férfiakról beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért. Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart őérte hercegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhásszá, s őrizte vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy cigányleányt vett nőül, s elment vele együtt utcai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá. Habsburg-Lotharingi János, császári herceg, egy falusi postamester leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herceg egy provinciális színésznőt. Nagy Péter cár neje egy falusi pap leánya volt. Egy Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.

És hát miért ne? Nincs-e a darócban is szépség, kellem, hűség, igaz szív, mint a selyemben?

Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?

Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt. Faustina a lupanárt látogatta, s bért szedett szeretőitől, pedig apja császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas márkinő férjének, mikor alszik, egy hosszú hajtűt szúrt a szívén keresztül. Semiramis temetőt alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy kesztyűvel mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, mellyel királyi férjét megöleti; Jeanne La Folle pedig halálra kínozza hitvesét. Katalin cárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és urát. Hát a Borgiák, a Tudorok, a Cilleyek, akiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy Aphrodite övét koronájuk körül csavarva viselték?

S nincsenek-e magas erények ide alant?

Gaussin, a komédiásnő, ki a gazdag imádó charta biancajára a milliók helyett ezt írja: "örökre szeret!"; Quintilie, a másik komédiásnő, ki elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon. Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik kedveseikért mákonnyal ölik el magukat, és mindazok, akik ide alant tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!

Még a filozófia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.

Hát még az álmok!

Az álom az a tündéri tükör, amelyben az ember olyannak látja magát, amilyen volna, ha saját vérére bízták volna, hogy alkossa meg magát. A kopasznak álmában haja van!

Az imádott alak, kit el nem bírt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni álmában és úgy jelenni meg, ahogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb kerítő.

A következett hét végefelé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen elvesztette jó, ép eszének a használatát.

Mentül jobban erőltette lelkét az absztrakt elméletekhez visszatérésre, annál jobban fellázadtak ellene démonai.

Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor éppen egy klórgáz-kísérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant, s úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázzsal másfelé mélázó arcát, hogy nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra persze nem is gondolt, hogy azáltal egy cseppet sem lett szebb az arca, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.

Már ezért komolyan megbosszankodott magára.

Hisz az egy eszeveszett ember, akivel neki dolga van; ennek végét kell vetni. Vagy így vagy úgy.

"No hát, bolondulj meg! Ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd el a lányt. Bánom is én! Magam vagyok az egész famíliám! Nem parancsol senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez így nem mehet tovább.

Mesalliance!?

Hat mérföldnyi kerületben nincs ember, aki ezt a szót érti.

Aztán, ha volna is?

Jöjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok, s koromtól fekete a pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon?"

A következő szombatig nem látta Iván a leányt.

Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az, szokott találkozási helyükön, a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.

Ezúttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyúttal fogva tartá az eléje nyújtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arcán keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.

- Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.

A leány ránézett és hallgatott.

- Én téged feleségül akarlak venni.

A leány tagadólag ingatta fejét.

- Micsoda? - szólt Iván kétkedőleg.

- Az nem lehet! - felelt a leány.

- Nem lehet? Miért nem?

- Mert énnekem már van vőlegényem, akinek el vagyok jegyezve.

Iván elereszté a leány kezét.

- Kicsoda az?

- Nem mondom meg! - szól a leány gyanakvó tekintett. - Mert ha megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen, vagy nem adna neki előmozdítást. Pedig hamarább nem vehet el, mint amikor tárnalegénnyé lesz.

- Tehát egy köznapszámos?

- Az ám!

- S te azt többre becsülöd, mint engem, aki úr vagyok?

A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész merészen rendbe szedte magát, és megfelelt a kérdésre.

- El vagyok ígérve régen, még az anyámtól s azt meg kell tartani.

- Ördög vigye apádat, anyádat! - tört ki haraggal Iván - mit bánom én, mit ígértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a vőlegényedet?

Evila ismét tagadólag ingatta fejét.

- Nem lehet az! Az én mátkám dühös vad ember. Képes volna engemet megölni, s önnek a tárnáját felgyújtani, mikor legjobban zúg a viheder. Jó éjszakát.

Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői közé vegyült.

Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzőkönyvét, hogy annak minden sarka kiment a helyéből.

Egy pórleány, egy targoncatoló nőstény fenevad! Visszautasítja kezét és szívét!

És kiért?

Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért! Egy vakandokért!

Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.

Várt rá Asmodái és Leviathán.

Amaz azoknak az ördöge, akik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik őrültségből gyilkolnak.

Fellobogott benne az aszkéta elfojtott szenvedélye.

Óh, őrizkedjetek a hideg, márványarcú szenttől, a nyugodt, szelíd, becsületes embertől, ki az asszonyi arctól félrefordul, ki az idegen bájak előtt lesüti szemeit, ki nem óhajtja azt, ami a másé; mert ha annál egyszer kitör a lefojtott láng, az bosszút áll, az kárpótlást vesz magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya, hanem a remete szenvedélye oroszlán!

Ezzel az elszabadult oroszlánnal szívében járt-kelt egész éjjel szűk lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem pihenhetett meg; bőszült démonai tovább üldözték.

Eszébe jutott mindaz, amit ritka inkunábulákból olvasott, a rémtörténetek szentnek híresztelt emberekről, kiket egész környék tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt megbolondultak, s sorba mentek a hét főbűnön, s csináltak belőle hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci-történet, átkozott vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert anyját szépnek találta; Ödipusz és Myrrha, Salomé szent János fejével egy tánc jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje, leütve szerető férje által... De minek a szent mesék? Hisz itt van Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, ahol rögtöni az átmenet a szentből az ördögibe.

Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, aki megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta, egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát. Széttépte darabokra, ahányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást elásott, harmadikat elégette.

Óh, ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.

Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyújtanak, s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánk bán feleségét ronták meg azzal. Hanem az, akit ily méreggel Astarte misztériumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.

De az nem jönne napvilágra soha.

Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? A hulla, akitől már nincs kérni semmit! Akkor igen jó csendes hely van a számára.

Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odú labirintjában nem egy olyan hely van, ahova egy megölt leány holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok múlva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni egy emberi holttestre, mely kristállyal van bevonva, s maga is kővé vált, s hogy fognak az akkori idők tudósai teleírni fóliánsokat afelől, hogyan került az eocénkorszakán alul, a kőszén- és porfír-alakulások közé egy emberi alak?

Hahaha!

Nevetett. Odáig jutott.

Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből azt, ami érc, kohóban, olvasztókemencében, lombikban egy maradék salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karperecet készíteni, s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.

Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!

Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen, a Nap ellen, kirúgni a pályakörből s egy őrült parabolával kirohanni az állócsillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?

Iván úgy érzé szívében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy rabszolga elszabadul, s saját urát lába alá taposva, annak parancsolatokat ad.

Jaj annak, akit útban talál!

Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.

Hát "ki" az a szív?

Én vagyok-e "ő", vagy ő az "én"?

Iván felmagasult, s nehéz öklével - pedig jó férfiököl volt! - úgy ütött egyet a szívére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.

Hallgatsz?!

Ki itt az úr? Te-e vagy én?

Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyúzni a carbonicumot, átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chilust, vért alkotni belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipjeit kinyitni! Bajodat atrofiának, hipertrofiának hívják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az akarat!

És midőn szívét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e másodalakjával saját énjével kelne küzdelemre. Mintha az a bűnszomjas arc szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait rabolta el.

S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná neki: "Többé ily arcodat ne lássam magam előtt".

És azzal, mint a mágus a meghódított démont, kényszeríté szívét, hogy leüljön vele az íróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai számadások tételeire, és kísérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben úszó légkör lassan áttisztul és átlátszó lesz, mint a világéter, melyen keresztül vonulva hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló szférák zenéjét.

Ivánt a reggel szürkülete még íróasztalának lámpája előtt találta.

Mikor a hajnalfény és a lámpa már kettős árnyékot kezdtek vetni papírjára, eloltá a lámpát.

Hazatért magához.

Lelkében ki volt egészítve a terv, amit végrehajtani fog.

Tiszta, angyaloktól jóváhagyott terv.

Vasárnap reggel volt.

A szénizzasztók gépei ilyenkor pihennek. A nagy vízmedence, mely a gőzszivattyúkat táplálja, vasárnap reggel a munkásoknak van átadva, hogy abban a hetes szennyet magukról lemossák.

Hat órától hétig a női munkásoknak van átadva a medence langyos hulláma a fürdésre; azután fél nyolctól kilencig a férfiaknak.

E nagy medence szivattyúgépéhez vezető kulcsot szombat este Ivánnak szokta átadni a gépmester. Kíváncsi, pákosz, alkalmatlan ember ne férhessen oda.

Ivánnak sohasem jutott még eszébe, hogy e kulcsnak hasznát lehetne venni.

A szivattyúgép fülkéjéből egy tükörüveg ablakocska nyílik a medencére. Innen lehet a gépből kitekinteni, ha nincs-e a medence vízállása megzavarva, mikor a szivattyúk működnek.

Pedig ott vasárnap reggel hat órakor olimpi látvány lehet!

Evila is ott van!

Iván leakasztá a szegről a kulcsot, és zsebébe dugta.

De nem hat és hét óra közti időben, hanem nyolc óra után. A férfi munkásokat akarta meglesni.

Miért?

Mert tudta azt a szokást a tárna népe között, hogy akinek szeretője vagy jegyese van, az annak a nevét a mezetlen testére szokta tűszúrásokkal kipontozni. Azt az embert akarta megtalálni, aki Evila nevét viseli.

Honnan került tárnamunkásaink közé ez a vad indián gyöngédség? Régi ez már. Más európai népnél is megvan.

A férfiak kedveseik nevét vállaikra, karjaikra tetovírozzák, tűszúrásokkal, miket aztán tetszés szerint cinóberrel vagy berlini kékkel bedörzsölnek. Az ilyen írás aztán ott öröklik. Többnyire egy páros szív, nyíllal átlőve, vagy két galamb, vagy a bányászjelvények: kalapács és csákány vannak a név fölé pontozva.

Nők közül csak azok utánozzák ezt a divatot, akik nem mennek férjhez. Ők nem a karjaikra pontozzák ki a nevet és jelvényeket.

Néha aztán úgy jön, hogy az örökre odaírt nevet jólesnék letörölni az albumról. Az is egyszerű dolog; hólyaghúzó flastromot ragasztanak az egész névre, s az aztán leveszi az írást, a pergamennel együtt. Nő helyébe új bőr, s új nevet lehet rátetovírozni. Valóságos palimpsest.

Némelyik azonban nem olyan skrupuloszus. Alája pontozza az új nevet a réginek, s hagyja nőni a lajstromot, míg minden üres tér megtelik vele.

Ivánnak nem nagy fáradságába került megtalálni azt, amit keresett. Amint a koromlepte alakok lemosták vállaikról a szennyet, mindjárt megtalálta az egyiken Evila nevét. A név betűi kékek voltak, a kettős szív fölötte piros.

Az egyike volt a legértelmesebb, legszorgalmasabb munkásoknak. Igazi neve Szaffrán Peti, gúnyneve társai közt "az emberevő".

Iván előtt rég feltűnt ez az ember, sajátszerű magaviselete által.

Hallgatag volt, sohasem szokott senkivel feleselni. Ha gúnyolták, ha ingerkedtek vele, hallatlanná tette, látott dolga után. Nem panaszkodott semmi bajáról, s nem járt a többiekkel sem templomba, sem korcsmába.

És különös ellenszenve volt a gyermekek iránt. Amint egy közelébe akadt, azt űzte, kergette, fogakat vicsorított rá, s megdobálta, amíg érte. Féltek is tőle valamennyien. Gyermekes asszonyok dugták előle porontyaikat, mikor már jött.

Pedig különben igen jól ki lehetett vele jönni mindenkinek.

Iván megtudta, amit keresett, s azzal hazament és kapujába kiállva várta, míg a tárnamunkások egész csoporttal megindulnak a közeli faluba, a déli misére. Látta Evilát is köztük.

Hidegvérrel vizsgálta már, tudományosan meghatározva magában, hogy az egész különösség, amiért ez az arc oly feltűnő, onnan ered, hogy az több faj sajátságainak keverékét egyesíti magában. Ilyen külön emberfajtípus Cuvier szerint van három, Blumenbach szerint öt, Prichard szerint hét, és Desmoulin szerint tizenhat.

Az előttünk álló alak valami vegyülete az ural-altajinak az aramaeivel, némi vonatkozással az austro-kaukazihoz. A kicsiny kéz, láb, a karcsú termet, a keskeny, gömbölyű homlok, az emelt finom orr, a finom fekete haj: azok az ind-típusra mutatnak; hanem a felvetett felső ajk, a kígyóvonalú szemöldök a szláv-szkíta eredetről tanúskodik; az égő nagy szemek az aramei rassz tulajdona; az áll, az arcszín a maláji faj sajátsága, melyen azonban uralkodik a kaukázi faj kizárólagos kiváltsága: az elpirulhatás. Csak a kaukázi fajnak adatott meg, hogy el tudjon pirulni, s ennek saját magyarázata van a sejtszövet alakulásában.

Ezt magyarázta meg magának Iván, mikor Evilát ismét meglátta maga előtt elhaladni.

"Hát a vőlegénye miért nem kíséri a leányt a templomba?"

Az leült a tárna légtisztító kemencéje elé, s két tenyerébe támasztva állát, bámult a világba.

Iván odament hozzá.

- Jó reggelt, Peti!

- Jó reggelt.

- Hát te mit csinálsz itt?

- Hallgatom a szelet, ami a föld alól jön.

- Hát te miért nem mégy a templomba?

A munkás felnézett az úrra s azzal felelt neki, hogy:

- Hát ön miért nem megy a templomba?

- Én kálvinista vagyok, s nekünk itt nincs templomunk.

- Eszerint ön el fog kárhozni.

- Mikor egyedül vagyok, imádkozom.

- Én pedig sohasem imádkozom.

- Miért nem?

- Mert nem vétek senkinek, nem lopok el semmit, s ha van Isten, az jobban tudja, hogy nekem mi jó, mint én magam.

- Nincs igazad, Péter! Ebben a dologban különbség van a tanult ember és a természet fia között. Engem minden bajomban, minden kételyemben megnyugtat a tudás, a bölcselkedés; minden kísértetben megóv a tapasztalt ész, a következmények előrelátása; de a magadsorsú ember nem úgy van; ki nem bír egyéb tudással, mint amit kézimunkája körül gyűjtött, annak szüksége van hitre, reményre, vigasztalásra, bűnbocsánatra.

- Azt a pap nekem mind nem tud adni - szólt a munkás mogorván, s térdeire fektetett két karjára tette féloldalt arcát, s úgy tekinte vadul Ivánra.

Iván leült melléje a gerendára, s vállára tette kezét.

- Neked valami nagy bajod van, Péter.

- Az van.

- Valami nyomja lelkedet?

- Lelkemet, testemet, mindenemet.

- Titok?

- Nem titok. Ha meg akarja ön hallani, elmondom.

- Gyilkosság?

- Több annál.

- Nem veszélyes rád nézve, ha velem közlöd.

- Akár a piac közepén kibeszélhetem; emberi hatalom nem bánt engem azért. Tudják felőlem elegen! Ha nem restell ön vele vesződni.

- Mondd el.

- Rövid történet az. Mikor húszéves suhanc voltam, elmentem szerencsét keresni a tengerre; beálltam egy trieszti gőzösre fűtőlegénynek. Brazíliába mentünk lisztteherrel. Utunk odáig szerencsés volt; visszajövet megrakodtunk kávéval, gyapottal. Az egyenlítőn innen útba kapott bennünket egy tornádó, gépünket tönkretette, árbocainkat letördelte, a hajót egy zátonyra verte, s ott elsüllyeszté. Egy része az utazóknak a dereglyén menekült odább; nem messze mentek, midőn a dereglye elsüllyedt, s mind belefúlt a vízbe. A másik rész a tört hajó roncsából tákolt össze egy tutajt, s annak a hátán bízta magát a tengerre. Ezen a tutajon voltam én is. Harminckilencen voltunk együtt; köztünk a hajóskapitány, a kormányos, azután egy Rio de Janeiró-i fiatal kereskedő, feleségével és egy kis háromesztendős fiával. Több asszony és gyermek nem is volt velünk; mert a többiek a dereglyébe furakodtak, vesztükre. Ah! Dehogy vesztükre! Boldogságukra! Hamar végezték. A harminckilenc közül kilencedmagammal szabadultam meg. Bár ne szabadultam volna!

Nyolc napig hányódtunk a tutajjal a tengeren. Hajók mentek el mellettünk a láthatáron, amik nem vettek bennünket észre. Akkor szélcsend állt be, s mi mozdulatlanul oda voltunk szegezve a sík tengerhez, egy csepp ivóvíz, egy harapásnyi eledel nélkül.

Már akkor két nap óta nem evett senki semmit. Tízen már meghaltak éhen, ragályban.

A kilencedik nap sem hozott menekülést; a nap égetőn sütött felülről és a tengerből vissza, s felforralta agyvelőinket.

Este elhatároztuk, hogy egyet magunk közül feláldozunk; akit a többiek meg fognak enni. Kalapba dobtuk neveinket, az ártatlanságra, a gyermekre bíztuk, hogy húzza ki a nevet.

A saját nevét húzta ki.

Engedje el, uram az ezután következtek elmondását. Sokszor, mikor végig álmodom azt, egész odáig, ahol a szerencsétlen anya megátkozott valamennyiünket, hogy soha ne legyen nyugalmunk e rettentő vendégség után, kiugrom ágyamból, s nekifutok az erdőnek és várom, hogy mikor változom át farkassá? Az jó volna nekem.

Csak kilencen maradtunk élve ez átkozott lakoma résztvevőiből.

Ez nyom, ez éget, ez él bennem mindig.

A saját véremen kívül még egy idegen embernek a vére jár bennem.

Rettenetes gondolatok üldöznek. A végítélet napján hogy fog egy csontváz sorba járni és elrabolt testét huszonhét embertől visszakövetelni!

Aztán az iszonyatos! A megevett emberhúsdarab odabenn éhezik!

Én értem a kannibálok gyönyörűségét! Nem láthatok meg egy pirospozsgás gyermeket anélkül, hogy eszembe ne jutna: hejh, milyen harapás esnék ennek a kövér vállába. Ha pedig egy nyávadt, beteges kölyket látok, éppen elfog a düh: hát ennek miért kell élni? Nem lehetne ezt mindjárt...

A beszélőt itt elhagyta az emberi szó, csak ajkainak felnyitása, fogainak összeharapása s fejének marcangoló megrázása mutatá, hogy mit akart mondani, fenevadi mordulás mellett.

Azután összeborzadt és felállt; keblébe dugta mind a két kezét.

Kisvártatva nagyot sóhajtott, s így szólt:

- Már most mondja meg ön, uram, hol van ennek a bajnak a számára templom, hol patika, pap, aki megbocsássa, doktor, aki meggyógyítsa? Elmondtam a papnak, az meghagyott vele, hogy böjtöljek, vezekeljek; elmondtam a doktornak, az azt mondta, ne igyam pálinkát s vegyek köppölyt. Nem ér az semmit, az még rosszabbá teszi a dolgom.

- Én tanácslok neked valamit! - szólt Iván. - Házasodjál meg.

Szaffrán meglepetve nézett urára, s gyönge villanata a mosolynak jelent meg arcán.

- Magam is gondoltam arra. Talán ha saját gyermekeim lennének, elmúlnék tőlem az iszonyat a gyermekek irányában.

- Hát miért nem teszed azt?

- Hja! "Szegény ember szándokát boldog Isten bírja." Mikor két koldusból egy pár lesz, akkor kétszeres koldus mind a kettő. Elébb a betevő falatról kell gondoskodni.

- Az is megjön. Te szorgalmas, értelmes munkás vagy. Én tégedet már régen akartalak előmozdítani tárnalegénnyé; csak arra vártam, hogy megnősülj. Nálam elv, hogy nagyobb fizetésekre csak nősülteket alkalmazok. Tapasztaltam, hogy ha nőtlen legényt juttattam jobb fizetésbe, az rendesen a fölösleg által elkorhelyedett, iszákos lett. A nős munkásban pedig jobban lehet bízni. Nem is olyan könnyen hagyja el a helyét. Hát gondold meg a dolgot. Amely vasárnap bejelented nálam, hogy ma fognak kihirdetni a templomban a mátkáddal, az arra következő hétfőn, mint tárnalegény fogsz működni a tárnában, s külön házat kapsz lakásul.

A munkás arcán egyszerre végigcsordult a könny. Leesett térdre Iván lábaihoz, s annak térdeit átkarolva, zokogott, s érthetetlen hangokat fuldoklott közötte.

- Nos? Hát? - szólt Iván egy jótékony buzdítással. - Ma is egy vasárnap. Nem gondoltál semmit?

A munkás felszökött térdeiről, s megtörlé szemeit, mintha látni akarná gondolatait, miket agyában eligazítani nem bír.

Iván segített rajta.

- Még nem kezdődött az isteni tisztelet, még útban vannak a templom felé, ha nagyon sietnél, a templomajtó előtt beszélhetnél a mátkáddal és a pappal is.

A munkás nem szólt semmit, csak egyszerre nekiindult a futásnak; nem is az úton, hanem a torony irányában. A kalapját is ottfeledte; még azt is Ivánnak kellett hazavinni, hogy el ne vesszen.

Iván utána nézett a szaladónak, míg a völgy rekettyéi el nem fedték szeme elől.

"Milyen bolond ez!"

Aztán lakába tért. Beírta üzleti könyvébe, hogy Szaffrán Péter, eddigi tárnamunkás, jövő héttől kezdve tárnalegényi fizetésbe kerül, s helyébe egy tárnamunkás fogadandó.

"Nos, hát meg vagy-e velem elégedve? - kérdezé tőle a szíve. - Te kegyetlen, parancsosztogató nagy úr?"

Iván pedig gyanakodó volt, s azt mondta a szívének:

- Nem hiszek én neked. Amióta már egyszer jégre akartál vinni. Ezentúl vigyázni fogok az utaidra. Hát ha arra gondolsz most, hogy az a leány, mint menyecske is elég szép fog lenni, s akkor nem lesz olyan drága s hozzájárulhatlan. De bevágom az utadat. Engem nem csalsz meg többé. Megállj csak.

És azután ismét tanácsot kért Iván üzleti könyvétől, s úgy találta, hogy az idei bruttóbevétel emelkedése megengedi azt a fényűzést, hogy egy tárnafelügyelő szereztessék az üzlethez, ezerötszáz forint fizetéssel.

Az az iránti felszólítást rögtön megírta, s felküldte néhány külföldi német és francia hírlapba hirdetményképpen.

Így nem fog többé minden nap közvetlenül érintkezni munkásaival.