Semmivé lenni

Evelina úgy érezte magát, mint akinek egy rosszul kezdett élet után megadatott, hogy újjászülessék.

Nem asszony többé.

Nem is özvegy, akinek van mit siratnia elmúlt örömein.

Leány ismét, ki előtt az élet virágos mezeje terül, azt sem tudja, mit szakasszon belőle.

Tele felébredt vágyakkal, reménnyel, névtelen ábrándokkal a szív. Egy bűbájos titok, mely megoldóját keresi.

Midőn másnap meghallotta, hogy Kaulman megszökött, s vissza sem térhet többé, rabláncait érezte lehullni.

A vadmadár kiszabadult kalickájából.

Hová repül a vadmadár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kalickája, milyen nyájasan hízelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, mint védve volt a hideg ellen, üldözők ellen, milyen szépen tanították énekelni?

A vadmadár csak arra gondol, hogy elrepüljön.

Künn meglehet, hogy széttépik, megfagy, talán nem is tudja már, hogyan kell élelmét a földből kikeresni, de mégis elrepül. Bokrot keres. Párját keresi.

Evelinának nem jutott az eszébe, hogy Kaulman megszökési híre az ő hírét is magához láncolva hurcolja. Hogy minden ember azt kérdezi már most, kire marad a szép asszony.

A szép asszony, aki nagyobb szerepet játszik a szalonban, mint a színpadon. Itt csak dilettánsnak tűnik fel, amott gyakorlott művésznőnek.

Kit fog választani új királyának? Mert ez a rebellis birodalom, akinek szépasszony a neve, örökké megtartja királyválasztási jogát, hamar meg van nála írva a de cheance akta. Furcsa konstitucionális monarchia; minisztériummal, mely a királynak nem felelős, s ahol a civillistáról való fogalmak diametraliter különböznek a mieinktől!

Tehát most senkije sincs. A ház üres. S a szív teli örömmel, melynek nincs még neve. Vajon mi nevet adjon neki?

Kire gondoljon? Ki van hozzá legközelebb?

Kinek mondja el leghamarább, hogy boldog, véghetlen boldog, hogy új emberré lett, hogy szabad?

Asztalán ott hevert Árpád látogatójegye.

Befogatott, inasának átadta a lakás jegyzékét, s elment meglátogatni Belényiéket.

Messze künn laktak azok Párizsnak valamelyik külvárosában, ahol még földszinti házak vannak.

Belényiné szeretett földszinti házban lakni. Az ő háza is olyan volt, amit tőle elkótyavetyéltek.

Azután még más is jó volt abban.

Akárminő nagy városban szálltak meg hangversenyeket adni vagy zongorára tanítani, Árpád anyja mindenütt úgy intézkedett, hogy ő konyhás szállást kaphasson, otthon főzhessen, együtt étkezhessék a fiával. Hogy ne szokjék el az anyai felügyelettől, ne kerüljön korhely társaságokba, amiket a vendéglői életben okvetlenül fel kell találnia.

Az özvegyasszony természetesen maga főzött, és Árpád imádta anyja főztét, s ha valaki rossz szívességet akart neki tenni, csak úri ebédre hítta légyen magához. Ahol lehetett, kimentette magát, nem ehetik másutt: homöopátiával él.

Azt csak nem mondhatta az invitáló uraságoknak, hogy köszönöm, de az anyám otthon paszulyt főzött disznófüllel, s azt én az egész dicsőségtekért ott nem hagyom.

Munkába került Evelina kocsisának és inasának rátalálni arra az utcára, valahol a Montmarte körül, amelyben Belényiék letelepültek.

Evelina nem engedte a hintóját az utcába behajtani, a fordulónál leszállt, s gyalog ment inasa kíséretében a házat felkeresni.

Egy olyan primitív emberi építményben, amelynek még hátul kertje is van, fogadott Belényiné két szobácskát, amiket egy konyha választott el egymástól.

Valami cseléd, ki az udvaron mosogatott, megmutatta Evelinának a szobát, melyben az ifjú úr lakik.

Evelina halkan nyitott be a konyhába s vette észre, hogy az udvarszoba ajtaja is rögtön nyílik, de csak annyi rést engedve, hogy azon egy kémlelő asszonyarc kitekinthessen.

Ez bizonyosan Árpád anyja lesz, ki akarja tudni, ki jön látogatóba fiához.

Evelina lábhegyen suhant a másik ajtóhoz, s nesztelenül benyitott rajta.

Meg akarta lepni Árpádot.

Árpád szobájában meglepő csín és lakályosság volt otthon. Látszott rajta az anya keze. Asztalát, falait magas uraságoktól kapott emlékek díszíték; serlegek, faragványok, antik fegyverek, remek festmények; ablakaiban nyíló virágok, szekrényében pompás könyvtár.

Az anya úgy rendezte azt, hogy fia szeressen otthon lenni. A bérlett zongora Erardi legjobb készítményei közül való, mely most is kinyitva áll.

S e zongora előtt ül Árpád, háttal fordulva a hangszernek, és egy kis asztalon fest!

A zongoraművész fest!

Szokott ilyen bogara lenni mindenféle művésznek; amelyik híres festő, az szereti hegedűszóval kínozni szomszédait, amelyik kitűnő zenész, az belekontárkodik a versírásba, s amelyik regényt ír, szereti elrontani a márványt, elefántcsontot, esetlen szobrokat faragván belőle.

Azután mit fest Árpád?

Evelina odasuhan a háta mögé. Hanem a selyemruha suhogása mégis elárulja; Árpád felriad, s a festményt hirtelen elzárja fiókjába ijedten. Evelina csak annyit lát meg róla, hogy az valami arckép.

- Ah! Ön az? - hebegi zavarodottan Árpád. - Azt hittem, az anyám.

- Ahá! Ugye most megint olyan dolgot csinált, ami meg van tiltva. Az anyja nem engedi, hogy fessen. Micsoda gondolat! Egy zongoraművésznek festéssel tölteni az időt. Azután mit festett?

- Ah, bohóság. Egy virágot.

Hogy hazudik! Arckép volt.

- Adja nekem, ha virág volt!

- Azt nem adom.

- De ha virág volt!

- Nem adom önnek.

- No, hát ne haragudjék rám! Mondja már, hogy üljek le.

Márpedig Árpád haragudott rá.

Mi szükség volt őt így felriasztania? Máskor talán nagyon szívesen látta volna.

De ez a bevezetés egészen szerencsétlenné tette a további pásztorórát.

Az az arckép nem Evelina képe volt.

- Azután üljön le mellém. Különben azt hiszem, hogy fél tőlem. Lássa, azt vártam, hogy el fog hozzám ma jönni, s elmondja tegnapi játékom felőli véleményét, s hogy ön nem jött, hát én kerestem fel önt. Nos, mit mond? Ugye rosszul énekeltem?

- Igen rosszul! - felelt Árpád kedvetlenül. - Ön hátrafelé megy, visszatanul. Pirultam a nézők között ön miatt! Hát még a játék! Azt hittem, az automat-színházban vagyok.

- Lássa, igen rossz kedélyhangulatban voltam. Házi kellemetlenségeim voltak; annyira, hogy Kaulmantól végképp elváltam.

- No bizony, az egész Kaulman nem elég ok önnek arra, hogy egy hamis hangot adjon, s elválhatik tőle anélkül, hogy az ütenyből kiessék. Kaulman úr hadd üljön a milliói között. Ön eddig nem sokat törődött vele.

Árpád nem tudja még, hogy Kaulmannal mi történt. A hír még nem terjedt el a Montmartre-ig.

- Azután csak legalább koszorúkat ne hajigáltatna magának, mikor olyan rosszul énekel!

Evelina nagyon érzékeny részén és nagyon igazságtalanul volt sértve.

Csaknem sírva menté magát.

- De kérem, hisz nem én hajigáltatom magamnak a koszorúkat!

- No, hát önnek valamelyik tisztelője. Valami őrült herceg. Hisz az egyre megy. Szépnek lenni, rosszul énekelni, koszorút kapni: az három olyan bűn egy bokrétában, amit a világ sohasem enged különválasztani.

- Jól van; szidjon ön, korholjon ön, zsémbes vén professzorom! Tud-e még valami rosszat felőlem?

Árpád elmosolyodott, s kezét nyújtá Evelinának.

- Bocsánat, szép asszony! Az eddigi gorombáskodások a művész tanító zsémbelései voltak a művésznő tanítványhoz. Ez megvan. Hát már most megint legyünk gyermekek és enyelegjünk. Előhozzam az ostáblát? Akar ön "hanzlit" játszani velem - vagy kézreverősdit?

Ez a vidám hang ismét átmelegítette Evelina kedélyét.

Nevetett, s ráütött Árpád ingerkedő kezére.

- Hát már most mihez kezd ön, ha Kaulman urat elcsapta magától? Férjhez megy megint? Van már földből kibújó új férj? Úgy hiszem, terem az, mint a champignon. Vagy fenntartjuk a művésznői autonómiát?

Evelina lesüté a szemeit és elgondolkozott.

- Nekem senkim sincs - szólt elszomorodva.

- Ühüm! De ez nem annyit tesz, hogy "én senkinek sem vagyok".

- Ugyanazt teszi. Nem is akarok senkié lenni. Én magamon soha úrrá nem teszek mást, mint aki velem egyenlő rangú! Lássa ön. A szénhordó leány, ki mezítláb szökött el a tárnából, feltartja rangját. Akinek én valaha helyet engedek a szívemben, annak szabad, korlátlan úrnak kell lenni, mint amilyen asszonynak én vagyok. Nem függni semmi úrtól, nem függni semmi mástól, mint saját lángeszétől. Csodáltatni nem a pénzéért, hanem saját ragyogásáért. Művésznek és büszkének kell lennie.

Ez elég vallomás volt annak, aki érti.

Árpád értette azt. Nagyon elfanyarodott rá.

- Hm! Szép asszony! Hanem akkor olyan úton indult ön el, amelyen ilyen emberrel nem fog szemközt találkozni.

- Mit akar ön mondani?

Árpád szeleskedő indulattal kelt fel.

- Azt, hogy a művészfajtának vannak bizonyos bizarr fogalmai az élet felől. Nézze ön, itt az asztalomon egy szép antik billikom; Demidov hercegtől kaptam ajándékba egy hangversenyem alkalmával. Ő viszont az ősétől örökölte azt, kinek Nagy Péter cár ajándékozá. Híres emlék, remekmű. Fejedelmek, hercegek ittak belőle. Meg is becsülöm. Benne tartom látogatójegyeimet. Hanem asztalomhoz, ivásra egy üvegpoharat használok, melyet magam vettem tizenöt sous-ért, s amelyből más nem ivott rajtam kívül soha.

Evelina mélyen elpirult e kegyetlen mondásra.

Árpád pedig feltette magában, hogy meg is magyarázza neki azt.

- Ön, szép asszonyom, egy művészt keres, aki büszke, szabad, korlátlan ura saját régiójának, aki önlángeszével világít maga körül, s ön azt képzeli, hogy egy ilyen szabad, büszke ember fog az ön oldala mellett ülni, mikor ön a Champs Elysées-be kocsikázik, s hagyja maga után mondatni a világtól: "Nézzétek, az ott Apollónak felkentje, de a lovak, mik kocsiját húzzák, nem a Hyppocrenét rúgott Pegazus utódai, hanem X. herceg telivérei, s amitől az asszony ragyog, az nem férjének dicsősége, hanem márki gyémántjai!" Talál ön egy ilyen embert, szép asszonyom?

Szegény Evelina! Vesztére azt gondolta ki, hogy védelmezze magát e kegyetlen gyermek ellen.

- És ha én elvetem magamtól a gyémántokat, az egész idegen ragyogást, mindent, ami nem az enyém, amit meg nem érdemeltem, amihez úgy jutottam, hogy nem adtam érte semmit, még egy mosolygó köszönetet sem; és azután leszek semmi más, mint ami vagyok önmagamtól: művésznő; ha éjt, napot eggyé teszek, hogy tehetségemet kiműveljem, hogy rajtam se ragyogjon semmi más, mint a művész dicsősége?...

Árpád erre azután megmondta neki, amit még nem tudott.

"A gyermekek és a bolondok igazat mondanak!" S Árpádban mind a kettőből volt valami. Amabból életkora, emebből művészete virtuális jogánál fogva.

- Szép asszonyom! Önből soha, de soha nem lesz művésznő. Ön azok közé a mostoha leányai közé tartozik a múzsának, akiknek minden tehetség meg van adva pazarul, csak egy nincs: a bátorság hozzá. Ön gyönyörűen énekel idehaza, lángésszel, humorral játszik három ember előtt, de amint a proszcénium lámpásait meglátja, hangja elfogódik, keble összeszorul, hamisan intonál, nem lát, nem hall, nincs szeme, nincs füle. És amellett úgy játszik, mint egy fabáb. Ezt úgy nevezik, hogy lámpaláz, és ebből sohasem gyógyul ki senki. Ez több szép tehetséget megölt már, mint a kritika. Ön persze a fejét rázza erre, s kivívott diadalai tényére hivatkozik. Ne csalja önmagát! Én ismerem ezt a mi mesterségünket egész a színpadi villámcsináló gépig, s tudom, hogy mi okozza a színpadi mennydörgést. Ön diadalt ül, tapsokat kap, koszorúk között jár minden föllépésekor. Másnap magasztaló bírálatokat olvas azokban a lapokban, amik asztalát ellepik. Az mind aranyfüst. Tart addig, amíg önnek gazdag pártfogói vannak. Azok tudják, mibe kerül ez a módja az udvarlásnak. De próbálja ön meg egyszer szétkergetni udvarlóit, becsukni az ajtaját a magas pártfogók elől, s álljon ki a színpadra azzal a követeléssel: "Most ne nekem, de értem tapsoljatok!", majd meg fogja tudni, milyen olcsó a fütty, a megölő kritika pedig éppen ingyen!

Evelina megsemmisülve hajtá le fejét.

Hiszen tudta ő jól, hogy ez mind igaz.

Árpád könnyen vette a dolgot, mint művész, s nehezen vette, mint ifjú.

A divathölgyet látta maga előtt, akinek nincs miért hízelegjen az egyenes lelkű műértő, miért szédítse hiú ábrándokkal; de szánta benne a játszótárst, aki olyan jó volt mindig hozzá. Őt sohasem bántotta. Hát miért bánt vele oly kegyetlenül?

Miért nyúlt Evelina olyan húrjához a szívének, amihez nem volt szabad nyúlnia?

Minek riasztotta fel festő palétája mellől? Minek kérdezősködött az elrejtett kép felől, mi az.

Akármi!

Hadd legyen virág!

S ha virág, minek kérte azt magának?

Ha hozzányúlt, kezére kellett ütni? Az nem neki termett...

- S mit tegyek hát most? Mi van számomra hátra? - kérdé Evelina elcsüggedten, s könnyben úszó szemeit választ kérve emelé Árpádhoz.

A fiú gondolkozott rajta, megmondja-e neki.

Ha kérte a poharat, igya ki fenékig!

- Megmondom, szép asszony. Önnek csak két dolog közt lehet választani. Mert a harmadikat: azt, hogy térjen vissza férjéhez, Kaulman úrhoz, én nem tanácsolom. Ha asszony volnék, inkább feküdném a Morgue asztalán, mint az ő hidegvérrel összerabolt milliói között. Tehát csak két választása marad önnek: maradni a színpadon, mint eddig, fogadni a koszorúkat, tapsokat, ahogy jönnek, s válogatni a hercegekben; vagy pedig visszamenni: szenet talicskázni!

Evelina felkelt helyéről, sálját szorosan húzta termete körül s elfogult hangon e szót rebegé: "Köszönöm!"

És azzal elsietett.

Árpád mégis megkönnyezte, mikor eltávozni látta.

De hát miért jött éppen akkor, amikor ő azt az arcképet festi?

Alig távozott el az úrhölgy, Árpád kihúzta fiókját, megnézni, ha nem törlődött e el a nagy sietséges elrejtésben az a virág.

Igazán virág volt.

Egy szőke gyermek kék szemekkel.

Az ajtó megint nyílik. A képet megint el kell rejteni.

Nem jön be senki, csak Árpád anyja szólt be a nyíláson keresztül:

- Árpád fiam! Ki volt az a szép hercegasszony, aki most téged meglátogatott?

- Ez anyám, egy szegény asszony, aki koldul!

- Hm! Csodálatos, milyen cifra koldusok vannak ebben a Párizsban. Selyemruhában és perzsasálban! Adtál neki valamit?

- Nem adtam neki semmit, anyám!

- Azt jól tetted, fiam!

Azzal becsukta az ajtót, s visszament hátulsó szobájába; fia inggallérjait varrni.





A kőszén!

Evelina úgy tett, mint aki nem akar meghalni.

Csak azért sem akar meghalni, mert az orvos azt mondta, hogy nem élhet tovább.

Ez a fiú sok igazat mondott neki, de egyben mégse legyen neki igaza:

Abban, hogy mi az, ami "lehet", aminek lenni "kell!"

Evelina fölébredni érzé lelkében az erélyt, a visszadacolást, amint azt látta, hogy egyedül maradt a világban.

Sok embernek új erőt adott már ez a tudat: "Ha senkim nincs, legyek magam magamnak!"

Feltette magában, hogy "lenni fog!"

Művésznő fog lenni!

Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.

Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot, hogy ezt tagadni merik mások.

Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az egész világ, mely körülötte van, a "senkinek" és a "semminek" összessége rá nézve.

Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: "Mit ér, hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!", de az álom végre is elnyomta, s reggelre acélozott kedéllyel ébredt fel.

Aznap ismételve lett az a dalmű, amelyben tegnapelőtt játszott.

Délelőtt próba volt belőle.

Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud! Nem fogja látni az embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány.

Befogatott hintójába, midőn a próbára felment, s a színházhoz érve hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jöjjön vissza érte. A próba addig fog tartani.

Mikor azonban a foyer-ba lépett, a rendező eléje jött, és tudtára adá, hogy szerepét ma más primadonna fogja játszani.

Evelina felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle, miért nem tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!

A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az impresszáriótól.

Evelina felindult kedéllyel kereste fel az impresszáriót. Az nem volt hivatalszobájában.

Hanem a titkárja feszes udvariassággal kézbesíte Evelinának egy levelet, melyet éppen el akart számára küldeni az impresszárió rendeletéből.

Evelina átvette a levelet, s amint az előcsarnokba kiért, feltörte és elolvasá.

Felmondás volt. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.

Hogyan jutott ki a színház csarnokából a hölgy, hogyan került ki az utcára? Maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.

Milyen különös az az ember, aki már nem él, és még mindig jár a föld felett!

Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.

Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.

Milyen különös dolog semmivé lenni!

Tehát mindaz igaz volt, amit az a kegyetlen gyermek mondott!

Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, ameddig a nap le nem megy?

Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?

Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?

Hogy a bolond szerencse csak addig tart, amíg szerencsétlen bolondok vannak a világon?

Evelina sokáig elődöngött az utcákon, míg hazatalált. Hiszen gyalog járt.

Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki, s azt fogja kérdezni: "De hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?"

Egy csepp csodálnivalót sem talált volna rajta, ha hotele kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.

Pedig még maradt fenn a számára valami, ami csodálkozásra rázza fel kábulatából.

Amint lakosztálya termein végigment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, aki egy karszékben kényelmesen ült elnyújtózva.

Ez Waldemár herceg volt.

Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.

Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, kétoldalt csüngő kotlettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre nyílt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.

Evelina a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:

- Uram, mit keres ön itt?

- Önre várok, szép hölgy! - szólt a herceg szuverén orrhangon, s fel sem kelt helyéből, ahol olyan kényelmesen látszott heverészni.

- Ki adott önnek engedelmet idejönni? - kérdé Evelina indulatosan.

- Nem kértem azt senkitől!

- Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?

- Innen veszem, asszonyom! - szólt a herceg nagy renyheséggel kabátzsebébe nyúlva, s egy hirdetménylapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhúzva. Azt odanyújtá Evelinának. Evelina kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:

- Mi ez? Nem értem!

- Pedig nagyon érthető a dolog! - szólt Waldemár herceg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből. - Kaulman úr hitelezői bírói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be, s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit, s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghívják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghívás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden bútoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!

Evelina körülnézett, s látta, hogy amit a herceg mondott, az rideg való.

- De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman úr jól tudta, hogy itt semmi sincs, ami az ő tulajdona volna.

- Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy eziránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog a legjobb akarat mellett is most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy amint a calais-i vasúton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a vagonból, s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.

Evelina fáradtan rogyott le egy pamlagra, s homlokát kezére nyugtatá.

- Ha egypár könnyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok - mondá Waldemár herceg hideg bókkal.

Evelina nem szólt rá semmit.

Hadd vesszen utána minden!

Ha meghalt, jó éjt neki! A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.

Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhírét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!

A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.

Mire gondolhatott még egyébre?

Pörölni talán az elvesztett vagyonért?

Törvényszék elé állni? Merész orcával megjelenni a bírák előtt? Tanúkat hozni elő, akik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitúra nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes, magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a művésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykacagók előtt? Keresni valakit, aki elhiggye? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?

Inkább vesszen oda minden!

- Nem sírok, uram! - szólt Evelina. - Beszéljen ön, mi jót tud még!

- Sok egyebet tudok! - szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüstrácsozatú kandallónak. - Tibald herceg, önnek magas pártfogója, gyermekei által bírói gondnokság alá vétetve megfosztatott minden további tevékeny befolyásától a világ eseményeire.

- Azt már tudom!

- S így azon egymillió forint árú részvény is bírói zár alá került, ami az ön részére volt letéteményezve.

- Arról is értesítve vagyok.

- De maga ez a substratum is nagy alterációt szenved; mert a bondavári részvények a tárna fölrobbanása és olthatatlan égése miatt egyszerre hanyatt estek.

- Mit bánom én azt!

- Azt ön hát mit bánja? De egyidejűleg megbukott az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.

- Nem törődöm vele.

- Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt, s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.

- Régen tudom.

- Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impresszáriója egy levelet írt, melyben rögtön felmondja a szerződését.

- Itt van a levél! - szólt Evelina kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.

S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herceg szemei közé.

Nagyon szép volt e percben ez asszony.

- Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? - kérdezé Evelina. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.

- Nem "csak" ezért jöttem! - szólt Waldemár odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz, s kegyesen lehajolva hozzá. - Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Íme, mindannak vége, amiből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatt-homlok esnek. Az állambölcs megbukott. A herceg gondnokság alá jutott. A férj elszökött, s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián utcai palotát lefoglalták. A párizsi vagyont árverezik. A színháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik, s kezdjük újra! Én visszaadom önnek elveszett "rente" papírjait, én megszerzem önnek a Maximilián utcai palotát, én visszavásárolom önnek elkobzott bútorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek színházi szerződését sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig, s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint aminőkkel bírt eddig. Annak neve Sondershain Waldemár herceg.

S azzal mélyen meghajtotta magát Evelina előtt.

Evelina sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.

Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.

S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás kronométer volt), s odanyomta azt a hölgy kezébe.

- Asszonyom, az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkrezúzni. Most éppen tizenkét óra. Adok önnek egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, amit öntől kérek: "igen", vagy "nem.".

Evelina még annál is rövidebb feleletet adott.

Úgy vágta a kezébe adott kronométert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág.

Ez volt a felelete.

Waldemár herceg nevetett, s azzal mellénye bal zsebébe nyúlt, s egy másik órát húzott ki, s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:

- Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik kronométert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.

Hanem a második kronométert nem vette kezébe Evelina. Ahelyett hevesen felpattant helyéből, s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;

- Ha bútoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!

Waldemár herceg büszkén emelé föl örök mosolygású arcát.

- Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? Önnek nincs hova lennie!

- Még van egy menedékem! - kiálta keserűen a delnő. - Akihez folyamodhatom minden időben!

- És az?

- És az a kőszén!

Waldemár herceg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.

A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.

A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó pártfogóját!

Még azon az estén Evelina ékszerésze látta a szép asszonyt.

Evelina odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét. Az maradt meg neki; a többi ékszere mind bírói zár alá volt véve.

Azokat a gyémántokat eladta Evelina az ékszerésznek. Az árát otthagyta nála azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kis öccse sírját a Père Lachaise-ben minden évben kétszer felhantoltassa, s a minden halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.

Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.

Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!

Másnap korán reggel egy csomagba kötött kasmíröltönyt találtak meg a Seine partján, amelyben az eltűnt énekesnő ruháira ismertek rá házicselédjei.

Waldemár herceg nagy jutalmat ígért annak, aki a szép asszony holttestét feltalálja.

De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta rejteni, hogy sohasem akadtak rá.

Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta, s menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó, más világra elszállító kőszénhez...

Waldemár herceg sohasem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.





A görög végrendelete

A bondavári részvények már hatvanon álltak a parin fölül, s még mindig feljebb akartak menni.

De már Csanta uram mégis megelégelte a nyereséget.

Ami sok, csak sok. A jóból is sok, ami sok. Az ember ne legyen telhetetlen. Ne kívánja az egész világot elnyelni. Hiszen elég szép nyereség egy esztendő alatt hatvanezer forint semmiért.

Azután meg - valljuk meg az igazat - elég nagy szívszorongatás egy esztendeig ellenni valakinek anélkül, hogy az alatta levő pince tele legyen vert arannyal és ezüsttel. Próbálja meg ezt a kínt valaki. Aludni azzal a tudattal, hogy nem hál tallérokon!

De már rászánta magát, hogy akármit beszél Spitzhase uram, itt az idő, amidőn jó lesz a részvényeit apránként beadogatni a börzén a beteg embereknek. Hadd gyógyuljanak meg szegények tőle.

Egy idő óta már úgyis nagyon megállapodott az áruk. Egészen megszokta már a börzeárfolyamban ott látni a sztereotip számot:

"Bondavár 60 parin fölül."

Egy szép reggelen tehát, mikor Csanta uram éppen azzal a szándékkal kelt föl, hogy küldi a részvényeit Bécsbe, felvetődik a kávéházba, s kezébe veszi a legelső lapot, melyet éppen nem foglalt le más, s természetesen kezdi a hátulját olvasni, ott, ahol a tőzsdei táviratok vannak öreg betűkkel közölve.

Ott a legelső, amit meglát, ez a kompakt betűs sor:

"Bondavár: 60 parin alól."

Óh, ez sajtóhiba, de öreg! Részeg volt az újságíró, az akasztófa, mikor ezt ide nyomatta. Be kell csukatni a semmirekellőt! Ha van még policáj Bécsben és igazság a monarchiában, az ilyen gonosztettért bizonyosan vasra fogják verni, aki így megijeszti a becsületes embereket! Mert ez már, ha valami, hát "közcsendháborítás".

De azután sorba nézte a többi lapokat is. S úgy találta, hogy ezen a napon valamennyi újságíró csodálatos módon összebeszélt, hogy úgy leigyák magukat, hogy a "parin fölül" és "parin alól" között különbséget ne tudjanak tenni.

Pedig április elseje sincs, hogy azt valami juxból tennék.

Elvégezte magában, hogy itt valami óriási félreértésnek kell lenni, s rögtön táviratozott Spitzhasenak: "Mi baj van?"

Spitzhase távirata keresztezte az övét: az még előbb táviratozott neki.

"Nagy baj... Bondavári tárna ég... Pánik nagy... Részvények 60 parin alól... Eladni mind!..."

"Hűh! Aki áldotta! - káromkodék Csanta uram. - Eladni mind! Hatvannal parin alól! Hatvanezer forint veszteséggel! Most már igazán, hol a harangkötél, hol a folyosóvas? Hadd akasztom fel magamat! Hat hordó ezüst oda! Embert ölök! Embert eszem! Megyek Bécsbe! Szétrúgom Bécs városát, mint a hangyavackot, ha az én ezüstömet vissza nem adja! Nem azért vittem én fel az ezüstömet, hogy az ottmaradjon!"

És dúlt-fúlt, mint a veszett bivaly, és kihányta ládájából mind a részvényeket, és a hasukra taposott a sarkával.

"Ti cudarok! Ti gyalázatosak! Ti piszkos papiros koldusok! Hát ti akarjátok nekem megenni hatvanezer forintomat ezüstben? Kigyúrom a beleteket! Kihasítom a hátatokból az ezüstömet! Agyonverlek! Eltaposlak!"

Hát a nagy hányás-vetés közben valami akad a kezébe. Egy írás.

"De nini! Hát mit dühösködöm én itt, mint egy félbolond a ketrecben? Hát van énnekem valami bajom? Nincs énnekem annyi bajom sem, mint a máknyi mag! 'Sz itt van az öcsémuramnak a levele, ni! De jó, hogy ezt vissza nem adtam neki! Amelyben kötelezi magát, hogy ezer darab bondavári részvényt tartozik tőlem átvenni al pari, bármikor. Ej, de emberséges ember voltam érte, hogy pipára nem gyújtottam egyszer ezzel az írással. Megcsókolhatnám magamat érte, hogy ilyen okos ember voltam! Óh, én édes eszem! Óh, én előrevigyázó orrom! Most ebbe az írásba beletakarózom egészen. Eshetik tőlem a jeges zegernye zápor; engemet ettől egy cseppje sem érhet!"

Azzal szépen visszatette tűzmentes fiókjába a részvényeket is, meg a drága levelet is, s egészen meg volt vigasztalva.

Mindjárt leült levelet írni az ő kedves uraöccsének Párizsba, kinek fel volt nála jegyezve az üzleti irodája; felszólította egész emberséggel, hogy minekutána így meg így állnak a dolgok, tessék valakit ideküldeni a részvényeiért, aki azokat átvegye; vagy akár azt a barátságot is megteszi még a kedvéért, hogy maga helyébe viszi, csak mondja meg, hogy hová, és hogy ki fizeti ki. A közbeeső kamatok iránt majd megegyeznek.

Erre a levelére pedig egy hétig nem kapott választ. Hanem hiszen Párizs nem is bolhaugrás X.-hez.

Annak a hétnek pedig minden napján kapott reggel is, délben is táviratot Spitzhasetól, melyben az sürgetve unszolja, hogy adjon túl a részvényein, mert nagyon rohannak lefelé. Mindennap tíz forinttal buknak lejjebb. A hét utolsó napján már csak 80 forint értéket jegyeznek utánuk: az is "lanyha kereslet!" A kontremin borzasztóan felülkerült.

Csanta uram a füle gombját sem billentette mindezen táviratokra.

"Beszélj, beszélj! Csak te koptasd a körmödet a sok táviratozásban. Bánom is én, ha már most lefelé kezdenek is nőni a részvényeitek, mint a sárgarépa, s a jövőn héten annak adnak száz forintot, aki egyet örökbe fogad közülök keresztyéni barátságból. Nekem nem részvényeim. Kell is nekem a ti papirostok! Tietek! Vigyétek el! Nekem az ezüstöm kell vissza! Én fogom a fületeket."

És amellett mindennap eljárt a kávéházba és mutatta, hogy nincs rossz kedve. Egy csepp rossz kedve sincsen. Ami másnak fáj, annak jajgasson más!

Hanem azután a nyolcadik napon, mikor egy reggeli lapban azt a párizsi táviratot olvasta, hogy a Kaulmancég főnöke, Félix úr megszökött, hátrahagyva rémítő mennyiségű fedezetlen kötelezettségeket, s utána mindjárt a calais-i táviratot, hogy a futamodó Kaulman az üldöző rendőrség elől a gyorsvonatról leugorván nyakát szegte; akkor közel volt hozzá, hogy a guta megsimítsa.

Rögtön táviratozott Spitzhasenak, hogy adja el minden részvényét azonnal, ha veszik, 80 forintért, ha nem veszik, azon alul; akármi áron, csak adja el.

Spitzhase aztán visszafelelt neki, hogy:

"Jókor már! Hetvenen áll az árfolyam. Az is csak névleges jegyzés. Csak kínálók vannak, vevő senki. Oda a tárna, oda a vasút! Oda minden! Mért nem adta egy hét előtt, ahogy üzent neki. Most már befűthet vele, s süthet rajta makkot!"

"Meg vagyok lőve!"

Ez volt a szava Csanta uramnak.

"Hazamegyek. Lefekszem. Meghalok. Nem lehet tovább élnem. Tiszta abszurdum, hogy még három napig éljek."

Elbúcsúzott minden ismerősétől. Ne féljenek semmit! Nem öli ő meg magát. Meghal szépen magától, csak úgy bújában, mint ahogy meg szokott halni az ember betegségben.

Hisz ha meg lehet halni az embernek egy hideg szélfuvallattól, egy lenyelt rossz falattól, egy ragályos lehelettől, hogy ne lehetne meghalni egy ilyen veszteség fájdalmától?

Kétszázezer forint oda!

Szépen rendberakott, hordóba eltett, tallérokra felváltott kétszázezer igazi forint!

Nem olyan képzeleti forint, olyan papirosra festett forint: ma veres forint, holnap zöld forint! Valóságos, igazi csengő-pengő, ezüstből kivert forint. Ami ezer esztendő múlva is pénz!

Oda!

Csanta uram hazavezetteté magát irgalmas lelkek által a lakóházába. Magától világért haza nem talált volna soha. Az egész utca minden házát végig bekopogtatta volna, azt tudakolva, hogy nem lakik-e ő itten.

Az emberek azt hitték volna, hogy valahol nagy mulatságban volt, s nagyon sokat bevett a jóból.

Hazaérve még egyszer levezetteté magát a pincéjébe, ami oda a patak alá volt építve, hogy még egyszer lássa élő szemeivel: csakugyan valóban nincsenek-e ott az ő ezüsttelt hordói?

Nincsenek! Egy sincs ott! Az utolsóig kicsalogatta valamennyit a furfangos bécsi rabló.

Óh, hogy miért tört ki neki a nyaka? Miért nincs neki annyi nyaka, ahány hordót kihengerítettek innen a kívánatára!

Milyen szépen feküdtek itt egymás mellett! Osztályozva. Ez itt húszas. Ez forintos. Ez birodalmi tallér. Ez koronás tallér!

Milyen szép pénz az az ezüst! Milyen igazi pénz! Bukhatnak királyok, bukhatnak forradalmak, ő megmarad. Hirdetheti a törvényt német potentát, magyar potentát: ezeknek nem parancsol!

S ezt a szép pénzt, ezt az igazi pénzt engedte ő kicsalogatni a pincéjéből! Abból a biztos pincéből, amibe rablónak sem lehetett betörni, mert egy nyomással a víz alatt volt minden!

- Eresszétek bele a vizet a pincébe! - hörgé magánkívül a tőzsér. - Hadd teljék meg a pince! Fulladjon oda, aki belemegy!

Késő már az!

Hamarább kellett volna azt a vizet ráereszteni a pincére!

Mikor még a hordók mind ott voltak, hogy ne nyúlhatott volna hozzájuk maga a gazdájuk sem. Akkor most is ott volnának! Szépen megzöldülve a húszasok, tiszta fehérre mosva a tallérok. Most pedig béka kuruttyol a vízben, s azt mondja: "Vak, vak, vak!"

Csanta uram levetkőztetteté magát, s lefeküdt az ágyba.

Hívatta a papot, meggyónt, s felvette a szentséget.

Azután hívatta a magisztrátuális perszónákat, és testamentumot tett.

Rendelkezett világi vagyonáról.

Sok birtoka volt még. De mit ér az, ha oda az alap, oda a győzelem trófeuma, oda az ezüst?

Házait, az egész utcasort eltestálta annak az üres templomnak, amibe most már nem fog járni senki többé, aminek a küszöbén most már ki fog nőni a kövek közül a fű, s körülzöldelli az egész falat; s az udvarán pullus diákok fognak labdázni minden csütörtök délután.

Azért legyen annak a templomnak papja, egyházfia, harangozója.

A pap tartsa a misét, a harangozó húzza meg a harangokat, az egyházfi nyissa ki az ajtót mindennap, mint amikor még százan meg százan mentek be a kinyitott templomajtón, szép ezüstgombos férfiak s hosszú selyemuszályos asszonyok, akiknek ivadéka nem maradt a földön.

Az a templom hirdesse, hogy ők "voltak!"

A szomszéd ház pedig bocsáttassék vissza annak az özvegyasszonynak a tulajdonába, aki utolsó leánya az utolsó görögnek a városban, akitől ő vette azt el egykor kótyavetyén.

S minthogy ezzel az asszonnyal maradt fenn még régibb időkből valami vitája, amiben Isten a bíró: papirosról volt szó, ami ma sokat ért, holnap semmit sem ért; tehát neki hagyományozza még és az ő fiának azt a kárba veszett, azt az elátkozott papiroshalmazt is, aminek "bondavári részvények" a neve, amik őt most megölik. Legyen az övék. Ha elvész, vesszen el nekik; ha megmarad, nyerjenek ők vele.

Ekként rendbe hagyva világi vagyonát szépen, megpecsételé a végrendeletet, aláírta saját kezével; kiosztotta utolsó ezüst-, aranypénzét az ismerősök, a cselédek között; a harangozónak megmondta, hogy húzza meg rögtön a harangokat, és minden két órában húzzon három verset, s ha kérdik, kinek szól, mondja azt, hogy a vén Csanta meghalt!

Azzal kiküldött mindenkit magától.

És másnap reggelre meg volt halva.

Nem érte semmi erőszak.

Csak a bánat ölte meg. Mint ahogy meg tud halni az öreg ember, mikor az öreg felesége meghal, akivel együtt megvénült, mint ahogy meg tud halni az olyan ember, akinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem marad itt többé, hát el tud menni!





Mikor a föld ég a talpunk alatt

Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: "Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!"

Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblén nem tudni, mi történik.

A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyílásait; így ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.

Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott, s nem volt mivel tüzelni a kohókban.

Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak.

Vasúti sínek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.

Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból aki csak kimustrált, hasznavehetetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.

Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egy egészséges kalapácsütés többet ért volna annál.

Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött síneket a vasúti vállalkozóknak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott! Viszont a vasútépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a kitűzött időre a vasút a közforgalomnak át nem adatik.

Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasútvállalattal, hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul, de folyvást lefelé mind a kettő.

Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a szenet, ahol és ami áron kapható. Ott van Berend Iván Bonda-völgyi tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására, vegyenek attól.

Rauné úr tehát rászánta magát, hogy írjon Ivánnak, kérjen tőle szenet! Szép gazdaság. "Kovácstól venni a szenet."

Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történet, hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.

Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát, hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.

Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt két percig Iván szobájában, s azután az történt vele, hogy előbb jött ki maga, mint a kalapja, és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: "Én denunciánssal többé szóba nem állok!"

Járult-e valami tettlegesség is Iván részéről ehhez az elbúcsúztatáshoz, azt nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Rauné úr sem pert nem indított Iván ellen, sem a kartelvivőit nem küldte el hozzá, hanem ahelyett írt egy hosszú levelet a direktóriumnak, melyben elmondja, hogy Berend egy piszkos haszonleső ember. Most fel akarja használni a részvénytárna szerencsétlenségét, s semmi áron nem ad el szenet, ahelyett inkább maga készíttet egyre-másra vasúti síneket arra spekulálva, hogy majd a társulat kénytelen lesz azt őtőle minden áron megvenni. Ezt nyilatkoztatá ki őelőtte.

Megfoghatatlan, hogy az alatt a két perc alatt, melybe a bemenetel és kijövetel is beleszámíttatik (az utóbbi az igaz, hogy röviden történt), hogy lehetett azt a hosszú értesülést nyernie!

Hanem azzal csak azt vitte ki Rauné úr, hogy a vasútigazgatóság egyenesen Ivánhoz fordult, s tett neki egy ajánlatot a sínkészletére, mely nagyon megtoldta a kiállítási árt. És ha Iván azt mondta volna, hogy még ötven percenttel többet kíván, azt is megadták volna neki.

Mindenkinek égett a föld a talpa alatt.

Megvolt tehát a nyereményosztalék busásan Iván hűnek maradt munkásai számára.

Az elpártoltak is visszakéredzkedtek: amott megszűnt a munka.

Hanem most már válogatva bánt velük az őstárna.

A "hívek" zsürije szavazattal határozott: visszavehető-e az eltávozott, vagy befogadható-e egy új tag a telepbe?

A "nem" száműzte az elítéltet, s Ivánnak sem volt megkegyelmezési joga számára. S a bevettnek egy évig kellett szolgálnia a tárnában rendes munkabér mellett, akkor aztán nem is a zsüri, de a suffrage universelle döntötte el, érdemesítette-e magát az új tag arra, hogy az állandó telepítvényesek sorába fölvétessék, és az osztalékban részesüljön jövőre.

A munka pedig gyönyörűen ment; minden munkás egyúttal sajátjának is tekintette a tárnát. Kevesebb volt a kár, több volt a munka látatja; nem veszett kárba sem idő, sem erő. Rend uralkodott parancsszó nélkül.

De hát a tárna jövője nem volt-e veszélyeztetve a szomszéd tárna égése által?

Igen.

A széntelep fekvéséből ki lehetett okoskodni, hogy a tárnaégés a Bonda-völgy felé terjed. Évek kellenek hozzá, míg odáig elér; de elvégre mégis csak az lesz a sorsa, hogy az is elhamvad a másikkal együtt.

Mennyi kincsnek kell elveszni a föld alatt!

Pedig a föld felett is sok elveszett már a bondavári fátum miatt.

Eleinte a részvénytársulat igazgató tanácsa azt gondolta ki, hogy meglévő tőkéjével maga vásárolja vissza bukó részvényeit, s azzal kettős hasznot csinál; először: al parin kiadott részvényeit messze a parin alul kapja vissza, másodszor: megállítja azoknak további hanyatlását.

De nem ért el vele egyebet, mint hogy a tartalék tőkéjét apródonkint ki hagyta szivárogni a pénztárából, s utoljára a legszükségesebb kiadásokra sem maradt.

A részvények hanyatlását pedig meg nem akadályozhatta. Alig jutottak szegény vízbeesettek egy kis lélegzetvételhez, megint jött a kontremin, s a víz alá nyomta a fejüket.

Waldemár herceg is tudta, hogy mire valók a hírlapok.

Kifogyhatatlan rovatot képezett a tárcákban, újdonságokban a bondavári hegy égésének minden kitalálható változata.

Leírták, hogy repedezik meg a föld, rossz szagú gőzöket eresztve hasadékaiból. E gőzöknek ez a csodahatásuk van, hogy minden piros virág kék színűre válik tőlük.

A fű nagy térségeken kiszárad gyökerestől, s egész erdők lombja lehull kora tavasszal.

A szántóvető bámulva látja, hogy az a szép agyagos föld, amit ekéje feltúr, milyen veres!

Az agyagvermek fenekén jáspis alakú égett tömegek kezdenek mutatkozni, mint a kegyetlenül égetett téglákon.

A márga- és palarétegek beszakadoznak a gyepszín alatt.

A bondavári őskastély kútjában először meleg kezd lenni a víz és kén ízű, azután lassankint elfogy, szétpárolog, utoljára egészen kiszárad. Még később forró gőzök törnek ki belőle. Utoljára már szublimátumok tapadnak a köveihez, mik új ismeretlen kristályképződésekben rakodnak le.

Ott vannak közszemlére kitéve az antikváriusok, a természetrajzi kereskedők kirakataiban a jáspissá égett agyaghantok, a kiforrott földsalak darabok, s a soknemű kristályozatok, mik a bondavári hegyégésről tanúskodtak, s a tudósok, a geológusok bizonyítják, hogy ezek valóban a hegyégés produktumai.

Hiába tiltakoznak a részvényesek azután, hogy mindebből egy szó sem igaz. Zöld a fű, zöld az erdő Bondavárott; hogy ezek az égett tanúk a duttweileri hegyből valók, mely százhúsz év óta ég, meg a planitzi kőszénbányából, mely már kiégett; a kristályok az epterodei és bilini földkiégés alkotásai; nem használ semmit.

A megijedt ember mindig a rosszabbat hiszi.

Tény, hogy a föld alatt tűz van Bondavárott.

Ha ma nem, tíz év múlva, húsz év múlva csakugyan így lesz az összedüledezve, égve, forrva, mint ahogy most írják róla.

S Waldemár herceg szüntelen készen volt valami új riasztással.

Lenyomta már a részvényeket harmincig, húszig, még azon is alul akarta nyomni. Egész a semmiig.

Éppen akkor volt rá példa, hogy egy roppant pénztársulat részvényeit még a semmin is alul nyomták. Egy percentet kínáltak a birtokosok annak, aki egyet elfogad a maga nevére.

Szép játék volt ez! Ezer meg ezer embernek lett kezébe nyomva a koldusbot.

Az a sok szegény ember, aki egy év előtt futott a maga megtakarított forintocskáival a roppant nyereséget hirdető bondavári papírt megvenni; a kishivatalnok, ki beleölte a szállásbérét, a szatócs, ki amit a sajton nyert, sajttakaróba verte; a cseléd, ki félretett bérét vélte igen jól elhelyezni, az özvegyasszony, ki szűken kamatozó papírjait cserélte ki a gazdagon fizetővel, s a pénztárnok, ki a rábízott összeget e biztos nyereségért kockáztatni merte, s most elveszté a pénzzel együtt a becsületet is: mind, mind koldussá, nyomorulttá téve, kenyerétől megfosztva! Szilárd iparűző emberek, kiket a kacér szerencse műhelyeikből kicsalogatott, tönkretéve! Hintónjáró urak gyalogjárókká csapva.

Jaj és jaj mindenfelé!

Hanem mulatságnak nagyon szép ez a másik fél részére, aki felülkerült.

Most is van lárma a börzén, csakhogy most a "baisse" lármázik.

Közel az idő, amidőn Waldemár herceg azzal a szóval fog a kerek sorompó előtt megjelenni:

"Kinek kell Bondavár tíz forintért? Én adok!"

És nemcsak az apró emberek sírnak. Vannak magas urak is, akiket ez a csapás ledöntött a lábaikról.

Ott a Bondaváry herceg és a grófnők.

A herceg veje tapasztalá, hogy nem lehet egy boltívnek a zárkövét kilökni anélkül, hogy az egész boltozat összeessék. A Tibald herceg ellen kért bírói gondnokság maga után vonta a hitelezők összejövetelét.

És azzal az óriási birtokok, miknek tulajdonosa nagyobb úr volt akárhány uralkodó hercegnél, hitelezők kezelése alá kerültek.

Akkor égett azután igazán a föld a lábuk alatt.

Ha a tiszti gazdálkodás tolvajgazdaság volt náluk, a hitelezői bérgazdálkodás valódi rablógazdaság képét mutatta. Kivágták pompás őserdeiket, parkjaikat, vadaskertjeiket, elprédálták gulyáikat, méneseiket, merinó juhaikat, s felszántottak s bevetettek búzával minden darabka földet, ami csak teremhetett. Amiért azután az Úristen azzal büntette meg őket, hogy adott nekik roppant termést, de nem adott hozzá zsidót, aki megvegye. Nem volt semmi ára a nagy termésnek.

Bele lett vonva a kondolenciába a bondavári uradalom is.

Tíz per is keletkezett miatta, amikben minden egyes beavatkozó alperes is volt, felperes is volt; külön egymás ellen - együtt egy ellen! - és abban végrendelet és vitalitium, hajadonjog és örökösödés, ősiség és majorátus, bérszerződés és örök átadás, szorgalom és bányajog, betáblázás és statutumok, beruházás és kisajátítás, lefoglalás és prioritások úgy együvé kavarintva, prókátori furfanggal úgy összebonyolítva, egy olyan szövevénnyé gubancolva, hogy mire abból a törvényszékek ki bírnak gázolni, a jelen ivadék rég a másvilágon van már.

Ennek azután az a legközvetlenebb következése lett, hogy Theudelinda grófnőnek sem fizette senki a kikötött évi negyvenezer forintot.

Az pedig sok családi viszálynak szokott kezdő sora lenni, hogy elfogy a pénz.

Theudelinda grófnő pénzzavarát Angela grófnő érezte meg legjobban.

Salista őrgróf megházasodása után úgy pazarolt, mint aki abban a nézetben van, hogy húszmillió forintot vett el; s nehéz volt őt e nézetének megváltoztatására bírni. Amiből azután igen éles jelenetek fejlődtek ki a házastársak között.

Angela grófnő is úgy viselte magát, mint aki nem becsülésből választotta magának a férjet, hanem dacból.

Tudta ezt mindenki.

Tudhatta Iván is.

Csakhogy Ivánnak most egészen máson volt a gondja.

Azon, hogy ég alattunk a föld!





Gyermekjátékok

A koncertszezon legszebb virágzása közepett kapták meg Belényiék a hivatalos értesítést, hogy Csanta uram meghalt, s végrendeletében visszaadta elkobzott házukat.

Hát ha Beethoven, Mozart és Haydn várták volna Árpádot kvartettre, nem hagyta volna-e rögtön Párizst, hogy megláthassa az elhagyott ház udvarát újra?

Még Belényiné is elfeledkezett bevételek és belépti díjak mennyiségével vesződni arra a szóra, hogy "Hívnak haza!"

"Vajon megvan-e még a szomorúfűz a kút mellett? Mekkorát nőhetett a télizöld repkény a folyosó falain? Vajon ápolta-e valaki a gyümölcsfákat a kertben? Megvannak-e még a gyöngyvirágok a fal mellett? Nem pusztultak-e el a nefelejcsbokrok a patak mentén?"

Ez volt most a nagyobb kérdés!

Dehogy időztek egy napot is tovább. Egyik jobban tüzelt, mint a másik.

Másnap már vasúton voltak. Úgy siettek, mint akik hitelezők elől szöknek.

Sem éjjel, sem nappal nem pihentek sehol. Délután volt, mikor megérkeztek X.-nek városába.

A massaecurator, a szenátor úr már akkor ott preferánszozott a kaszinóban, de biz azt csak kihúzták a kártyaasztal mellől, nem hagyták másnap reggelig a bőrében, hogy a házukat át ne adja. A jó úr kénytelen volt kifizetni a buktit és menni velük.

Belényiné azon aggódott egész úton, vajha ne töretett volna boltot Csanta uram az ő szép utcaszobájából. Bárcsak egy kis szoba volna benne felhagyva, ami ne volna bérbe kiadva, hogy ő ott hálhatna meg a maga házában első éjjel.

A szenátor úr tehát nagyon megvigasztalá, midőn tudtára adta, hogy nem lakik a házában senki. Csanta uram nem fogadott lakókat a tőszomszédjában levő házakba. Békében akart élni és szomszédok nélkül. Neki senki se leskelődjék át az udvarába. Neki ne nézegessenek be a pinceablakain. Csak egy mindenest tartott azokban, aki a házakra felügyeljen, hogy a tolvajok fel ne verjék. Annak volt egy szobácskája ottan.

A szenátor úr tehát bevezeté visszakapott házukba Belényiéket; felnyittatá előttük a szobákat.

Minden bútor úgy állt azokban, ahogy elhagyták. Még a por sem volt letörülgetve róluk, ki tudja hány esztendő óta.

Árpád első gondja lett volna a kertbe szaladni, ha a szenátor úr meg nem fogta volna.

Még valami átadnivaló van. Egy nagy vasláda. Azon hármas zár. És abban egy nagy kincs!

A bondavári részvények.

- A patvar vigye el a bondavári részvényeit - nevetett Árpád -, hiszen nyár lesz már, nem kell most fűtenivaló!

- Bizony azok most nagyon alant állnak! - biztosítá őket a szenátor úr. - Jelenleg alig áll az árfolyamuk tíz forinton felül. Mert hogyha úgy nem volna, hát hiszen nem is halt volna akkor meg Csanta uram.

De már csak azért el kell őket fogadni. Ajándékmarhának nem kell nézni az ázsióját.

Belényinének még azután sok beszélnivalója volt a jó öreg szenátorral mindenféle ügyes-bajos dolog felől; Árpád nem ártotta magát abba, hanem kiosont a szobából, és le a kertbe.

De bizony megvoltak a gyümölcsfák mind, éppen teljes-tele virágzásban; a kerítés mellett ott piroslott a teljes virágú őszibarackfa, amiről hajdanában halálbüntetés terhe alatt nem lett volna szabad egyetlenegy virágot vakmerő kézzel leszakítani, a nefelejcs is ott kéklett a víz partján, s a fal mellett egész kardalt csilingeltek a gyöngyvirágok csengettyűi. Csak az legyen, aki meghallja.

Minden megvan, minden nagyot nőtt azóta. A két átellenes part fái egészen egymásba hajlottak már.

Árpádnak első gondja volt kibontani a betéglázott pincegégét. Ott van-e még a sodronylánc, s a láncra akasztva a bodzafa-malom?

Ott volt.

Hát a tilinkó?

Az is ott volt.

Egymásba illenek-e még a rovátkák?

Tökéletesen.

A malomból nem hiányzott semmi.

Akkor azután végighasalt a sárgavirágos zöld fűben; rátette a bodzafa-malmot a vízre, s két tenyerébe fektetve állát nagy megelégedéssel nézte, hogy forog a bodzafakerék, hogy kelepelnek a lapátok, hogy forog a korong rajta. Nem verik meg érte többé!

Valahára kijátszhatja magát kedvére.

Hír, dicsőség? Mit beszélnek az újságok? Hogy sajnálják hirtelen eltűntét a világvárosból? Szerelmes úri asszonyok? Mi az mindehhez a malomkelepeléshez?

Hát a tilinkó mit beszél?

Nem romlott-e el azóta? Nem némult-e meg? Nem repedezett-e össze, nem porhadt-e el?

Semmi baja. Igen jó helyre volt téve. Szellős, hideg, száraz hely volt az. Csak ki kell játszani egy kicsit. Úgy szól, akárcsak a rigó.

Ezért sem szidják már össze!

Mi van még hátra? A papiros hajók. Azokért sem zsémbel már a szomszéd, nem pirongat meg a mama.

Árpád kihúz a zsebéből egy nagy papirost; az éppen az ő párizsi diadalának emléke: egy színlap a legközelebbi hangversenyéről.

Hol van az már!

Abból csinál egy jó nagy hajót, vitorlával, s hogy terhe is legyen a hajónak, megrakja azt a dupla barack piros virágával - nem vernek már érte a körmére! - s elereszti azt a vízen; s míg az csendesen úszdogál a víz fölött táncoló szitakötőktől körülforgatva, ő megint végigdűl a nefelejcses zöld fűben, s elkezdi a tilinkóján a "Repülj fecském" nótáját tilinkózni.

S a tilinkószóra lejön a szomszéd átellenes ház kertjéből egy másik gyermek. Egy szőke tizenöt éves kisleány. Gömbölyű piros mosolygó orcája. Viola szemei. Félénken tesz egy-egy lépést, mint az őz, s bámulva figyel előre. Még elébb jön. Megint megáll. A furulyázó nem veszi őt észre. Nincs egyébre figyelme, mint a tilinkójára, a bodzafamalmára meg a virágteherrel úszó hajójára.

A másik gyermek egészen a partig jött már, mégsem veszi észre. Akkor elneveti magát. Mint a tündércsengettyű csengése, hangzik a vidám gyermek kacagása.

Árpád felriad rá. Feltekint meglepetve.

- Ah, maga az, Zsófika? Jaj, de szép leány lett magából, mióta nem láttam! Hajtsa vissza, kérem, a hajómat.

S a másik gyermek nem mondatta azt magának kétszer. Leszökkent a víz mellé. Térde közé szorította a ruháját, hogy a vízbe ne érjen, s még egy csomó fehér virágot vetve a hajóteher piros rózsácskái közé, visszahajtotta egy rekettyeszállal a hajót a túlsó partra.

S azután megint újra kezdték.

Olyan jó mulatság volt ez!

Belényiné a folyosórul nézett le a kertbe. Nem szólt rájuk. Hagyta őket mindaddig, míg lement a nap; hűs kezdett lenni, s valamelyik a kettő közül, amelyik okosabb volt (bizonyosan a leány), nem figyelmezteté a másikat, hogy harmatos kezd lenni a fű, jó lesz már hazamenni.

Akkor azután Árpád szépen kikötötte a malmát, eltette a tilinkóját, s felment az anyjához.

Belényiné nem zsémbelt rá, de nem is csókolgatta meg a fejét, mint máskor.

Megmutogatta neki, hogyan rendezte el a házat, amíg ő odalenn járt a kertben.

Árpád nagyon meg volt vele elégedve.

- Már most itt fogunk lakni mindig.

Egyszer csak rákezdte azután az anyja.

- Hja, biz én nem is bánnám, ha megházasodnál, fiam! Valami jó asszonyt hoznál a házhoz.

- Én? Anyám! - szólt Árpád nevetve és csodálkozva.

- Hát persze! Nagy gyerek vagy már; én csak nem vigyázhatok rád örökké.

Árpád még jobban nevetett.

- Hát azért, hogy olyan nagy gyerek lettem, hogy az anyám nem bír velem többé, szerezzek magamnak egy másik asszonyt, aki jobban tud rám vigyázni?

- Hát bizony! Annak az a rendje! - erősíté egész komolyan Belényiné.

Mintha az nem is lehetne másképp, mint hogy a gyereket, amíg felnő, az anyja tartja felügyelet alatt, s azután átadja egy másik asszonynak, akinek feleség a neve, ügyeljen az rá. Magára csak nem lehet hagyni a gyereket soha.

- No, hisz azt is megteszem a kedvedért, anyám, elébb-utóbb. Most már megvan a házunk, hanem elébb még egy kis konyhára valót is kell összemuzsikálnom, hogy azután akkor ne járjam a világot, mikor már van valakim. Mert látod, ebben a cigányéletben egyforma baj, akár otthon hagyja az ember a feleségét, mikor Pétervártól Párizsig kóborol, akár magával hordja.

- No iszen, van is valamink. Nem rosszul gazdálkodtam a keresményedből. Azután itt vannak ezek a részvények is. No, ne nevess hát, te bolond fiú! Ha tíz forintot ér is egy, de ezer darab. Ha eladjuk, tízezer forint. Kis városban az egy kapitális. Arra mindjárt megházasodhatol.

- Hjaj, mama. Ne úgy értsd te azt a dolgot! El lehet ám adni egy nap "egy" részvényt tíz forintért, de ha én másnap ugyanarra a helyre visszamegyek, hogy egy másikat is eladjak, fejembe verik a kalapot s kilöknek. Ha pedig azzal állok elő, hogy ezer bondavári részvényt akarok eladni, megkötöznek s becsuknak a tébolydába. Csak tedd el te azokat a papirosokat a többi emlékezetes papirosaid mellé, amikről hívő szívvel várod, hogy még egyszer olyan idő lesz, amikor megint annyi forintot fognak érni, amennyi rájuk van nyomtatva.

- No hát, bizony az meg is történhetik. Nem sok nagy dolog megtörtént már? Hitted volna, hogy a házunkat valaha visszakapjuk? Azt is bánom, hogy a többit odaadtam elégetni. Ki tudja, micsoda szerencse érhet bennünket még ezekkel a részvényekkel? Hátha egyszer még al pari állnak, s kétszázezer forintot kapunk értük!

- No, én ilyen szerencsére nem számolok, mama. A legrosszabb kompliment, amit az Úristen tehet egy embernek, ha a sorsjátékon engedi nyerni. Mintha azt mondaná neki: "Látod, te szamár, másképpen nem tudok rajtad segíteni!" De egy embernek, akinek esze van, a lutrin nyerni nem lehet. Annak azt mondja a szerencse: "Elmégy előlem szemtelenkedni! Nem elég, hogy a talentumot adtam? A Hauptreffereimet a hülyéimnek tartom!" Ne félj, mama, majd megélünk a művészetem után. Csak egy kicsit várjunk! Hisz ráérünk. Annak a kislánynak majd veszek addig egy porcelánfejű babát, játsszék még egy kicsit azzal. Majd csak vigyázol te énrám ezután is.

Erre mégiscsak megcsókolta a fiát az özvegyasszony.

Hanem azért este holdvilágnál csak kiült a szomorúfűz alá Árpád úrfi tilinkóján azt a síró nótát elfurulyázni. Meg-megállt vele egyszer-egyszer hallgatózni, a patakon túl a másik ház udvarán hogy énekli azt vele együtt egy ezüstcsengésű szelíd hang.

Csakhogy, mikor észrevették, hogy ő abbahagyja, ott is abbahagyták; megszégyenelték.

...Mégis szép dolog gyermeknek lenni!

Isten engem!...




Hátra Kezdőlap Előre