Eliz az igazak álmát aludta ezalatt.
Azt a tiszta álmot, amit nem zavar még más, mint egy szótalan ideálkép lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.
A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahívta szemeiről a szűz álomképet.
Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán. Eliz fölkelt, pongyoláját fölvéve, s mielőtt őrei fölébrednének, a rajztáblára feszített képhez ült, s amit tegnap elkezdett s amit álmában továbbgondolt, most folytatá. Egy alacsony ablak volt az, nehéz vasrostéllyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifjú arc; künn a rostély előtt egy dalos madárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely benyúlik a vasrudak között; ők ketten vigasztalják azt, aki belül van. - Egy dalos madár és egy árva repkényinda.
Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arcra nem szükség ráismerni, aki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a dalos madár és a repkény.
A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis asztali óra finom pici csengő hangon már kilencet üt, s még semmi nesz a mellékszobában.
A missz és Hermine ugyan soká alusznak.
A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi.
Eliz meg van elégedve nagyon a kis madárral; most már ideje, hogy félretegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszívű missz, és mondani fogja: "Allez! zongora-sáncmunkát végezni!"
Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e.
Eliz sajátságos gyermeteg bosszúállást szokott azzal gyakorolni, hogy míg ő rendesen igen korán fölkelt, a misszt, ki óriás időkig szeretett pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; ami, akárki is tudja tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, aki éppen jóízűn aluszik; de amiért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden bosszúsága dacára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza van: "itt a reggel", sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett tovább aludni.
- Itt a reggel! I wish you a good morning missz! - enyelge, zajosan nyitva át a szomszéd szobába Eliz, s egy víg kuplét kezde rá, melyet gyermekeknek tanítanak a hajnal szépségeiről.
De mint bámult el, amint a szobát egészen üresen találta.
Mind a két ágy használatlan, ahogy este fel voltak bontva; látszott, hogy senki sem feküdt bennök.
Eliz nem érté, hová lehettek.
Körültekintett. Hermine íróasztalán volt egy lepecsételt levél, azt fölvevé; a címlapon ez állt:
"Eliz testvéremnek."
Eliz szívdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne:
"Kedves jó testvérem!
Ne ítélj el azon lépésért, amit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; nem tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elűzte őt, és nem tudta, hogy engemet is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek írni; ő nem olvasná el levelemet, megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy: és nekem senkim sincs, aki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom: mire kérjelek, olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és atyánk közé; a te jó szíved kitalálja, hogy mit tégy. Isten áldjon meg; csókollak százszor ezerszer.
Hermine
Ui. A missz és a direktor nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket atyám előtt. H.
Sirass meg."
Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odaírni, mert Eliz, amint e levelet végigolvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a könny két piros orcáján, mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és újra zokogott és sírt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a kendőt; úgy, hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség.
Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át; azt hitte, a missz jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé, úgyhogy a szobaleány visszarettent, amint eléje dobbant.
- Hol van a missz? - kiálta rá Eliz, minden ízében reszketve a gáttalan indulattól.
Az bámulva nézett szét, és vállait vonogatta. Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.
- Hol a missz? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta Hermine-t?
A szobaleány majd összeesett ijedtében.
- Mi, kérem, nem láttunk senkit, mifelénk nem ment ki senki. Hanem a hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.
Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét, s lassankint magához kezde térni.
- Megállj! - szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. - Ne beszélj odakinn semmit. Küldd be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be, s hozzátok ide a kulcsát.
A cseléd elsietett, s utána nagyhirtelen beállt Gyuszi.
Eliz szemei akkor már nem könnyeztek, arca nem volt lángveres, haja le volt simítva, kezeit hátra téve járt alá s fel Hermine szobájában.
- Parancsol, kisasszonyom? - szólt a kis legény katonásan emelt kézzel.
- Figyelj! - szólt hozzá Eliz, olyan parancsoló hangon, mint egy tábornok. - Tudsz lőfegyverrel bánni?
- Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos úr adta.
- Lőttél már vele?
- Óh, akárhány galambot; még vércsét is.
- Jó. Töltsd meg a puskádat és gyere vissza.
A kis apróság néhány perc múlva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis karabint emelve vállán.
- Most ide figyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, míg atyám hazajön. Éjjel azon az ágyon alszol.
- Jaj. Az a missz fekhelye.
- Csitt! Ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt, s mindenkit, aki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod hogyan kell?
- Óh igen! Így! - a kis babszemjankó előrelépett egyik lábával, a puskát szuronyszegezve kapta előre: "Ki vagy? Megállj!"
- Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr vagy. Aki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhívásodra: azt lelövöd; értetted?
- Igenis értettem.
- Tehát aszerint tégy.
Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája ajtaját, s leült, atyjának levelet írni.
Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet bekötözni kísértsen olyan férfiúnál, ki indulatainak nem tanult ura lenni!
Mennyire óvakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul essék az az apának, ki Hermine-t tartá a ház címerének, az okos, szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit sohasem kellett figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen; ki dicsekedése volt minden nevelőjének, meghalt anyjának kegyence: és akiért most a könnyelmű, szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyíték alatt tartott hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat!
No de könnyű annak írni, akinek szíve van! A hideg ész tévedhet ilyenkor, de a szív mindig eltalálja az igazi hangot, s megsúgja, hogy másnak mi fáj, mi esik jól.
"Tudod, mennyire szerette Hermine-t édesanyánk. Ne taszítsd őt el."
Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?
- Ki vagy? Megállj! - hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.
- Kávét hozok - volt rá a biztos felelet.
- Passirt; mehetsz.
A szobalány jött a reggelivel.
Eliz inte neki, hogy tegye le, és aztán menjen.
És ismét írt tovább.
"Tudod, mennyire szeretted őt te is. Hiszen ezután is fogod szeretni."
- Ki vagy? Megállj! - hangzott ezúttal a szokottnál mérgesebb hangnyomattal:
- Jesszusz Maria! - volt rá a sikoltás.
Ez a missz hangja volt.
Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn.
- Vissza! Én strázsa vagyok!
- Nonono, Gyuszikám, ne tréfálj.
- Én nem vagyok "Gyuszikám"; én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, aki közelít, meglövöm.
- Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, el talál sülni magától.
- No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jöjjön közelebb.
- De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?
- Ez a parancs. Ez az ordré.
- Bocsásson a kisasszonyhoz.
- Semmi kisasszony; az fogoly.
- De énnekem be lehet hozzá menni.
- Mi a jelszó? Mondja a jelszót!
- Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.
- Missz! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szúrok.
Eliz már erre kinyitotta az ajtót.
A missz meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen keresztül ostromra rohanni, ami szerencsésen sikerült is neki; bejutott sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt, és nem tudta, hogy mit kérdezzen.
Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, aki rendelkezik.
- Olvassa, missz, ezt a levelet - szólt odanyújtva neki a Hermine által írottat.
Az olvasás alatt a missz arcán és homlokán szederjes veres foltok támadtak; mély harag és ijedtség tanújelei. Egészen ki volt kelve alakjából minden vonása.
A levél kiesett reszkető kezeiből.
- Ez szörnyűség, ez borzasztó.
- És most olvassa ön e másik levelet - szólt Eliz, azt nyújtva át, amit ő írt atyjának.
- Kérem, Eliz, az istenért, hallgasson meg elébb.
- Semmit sem akarok hallani, missz.
- Meg kell önnek mindent tudnia.
- Mit gondol ön? Nekem egy "kalandot" akar elmondani, akinek még eddig egy regényt sem engedett elolvasni?
A mély elpirulás a szűz arcon tanúsítá, mily ösztönszerű tiltakozással lép fel a hajadoni szemérmesség e kísérlet ellen.
Missz Natalie-nak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel olvasá Eliz levelét, melyet atyjához írt.
Feltűnt a missznek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy atyját a csábító személye iránt kiengesztelje: A missznek ez nem tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék, megsemmisítsék.
- De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábító az oka. És kegyed őt menti!
- Mentem. Mert most már Hermine férje.
- De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermine-t is; ő az oka annak, hogy kegyed most atyja haragját viseli. Óh az átkozott, most engemet is semmivé tett!
- Az nagy baj, missz; de önre nézve még nagyobb, ha atyám éppen őiránta nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki valamit elmulasztott, ami rá volt bízva. Hermine azt írja levele végén: Missz Natalie és a direktor nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem tudom, mit hibáztak; nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom. Csak annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, aki hibázott, annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozdíták.
- Ön okos leány - sipegé a missz, megalázottan nyújtva át Eliznek a levelet.
- És most megbocsát, missz Natalie, ha tisztelettel felkérem, hogy szobámat ezentúl kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét lakásul; de azt, amely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen. Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, aki atyám visszatértekor bizonyságot tegyen afelől, hogy a rám szabott szigort elviseltem. Ön e tanú nem lehet. Láthatja missz, hogy már választottam is ajtóm elé őrt, akinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyű. Isten önnel.
A missz ugyan búcsúvétel után is ülve maradt még a díványon, de Eliz a csöngettyűzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte, s azután az atyjának szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.
- A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doktor Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szíves missz Natalie garde-robe-jait és ágyneműit a hölgyvendégszobába átszállítani. Amit parancsol, teljesítsd. Én szobámban fogok étkezni egyedül, míg atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az ajtót zárja be maga után, s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel, missz Natalie.
A missz kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyányka magaviselete által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sírni, kétségbeesni, élceket mondani, hidegvérrel beszélni, parancsolni és mindent a legjobb időben.
Vevé tehát sátorfáját s a szobaleánynak azt az utasítást adta, hogy holmijait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a direktor úrhoz szállítsák át.
Képzelhetni Maxenpfutsch úrnak az örömét, mikor az ablakon keresztül meglátta, hogy missz Natalie bőröndöstül, cókmókostól jön visszafelé a kastélyból, s egyenesen az ő ajtajának tart.
Eliz pedig, amint egyedül maradt, bezárkózott szobájába, elővette rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb szépiába mártva, a megkezdett képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt arckép egészen eltűnjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kis madár és a repkény.
Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arcot, amit álmaink előnkbe hoztak, papírra lefesteni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Doktor Grisák nagy kedélynyugalommal szürcsölgeté reggelijét a teás csészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra, és ő még papucsban és hálóköntösben. A segédek azóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a fő ügyvédi praxis szaladgálásból áll; a principális maga csak audienciákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felírva ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.
Doktor úr éppen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens névjegyét hozta be ezüst tálcán, akik konzultálni kívánnak.
- Ilyen korán! - pöfögött úri dölyffel a doktor úr, pompás kronométerét kirántva oldalzsebéből. - Még csak 10 óra és 57 perc. Mondjad nekik, hogy várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?
Az inas odatolta a tálcát.
Doktor Grisák kedélyesen felkacagott, midőn a két jegyet megszemüvegezé; pedig nem állt arcához jól a kacagás, mert igen nagy és ritka fogai voltak.
- Óh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mondd meg nekik, hogy még csak hálókabátban vagyok, de azért "őket" elfogadom. Hisz ez mulatság lesz a reggeli mellé.
Doktor Grisák arca még azután is kedélyesen mosolygó maradt, s úgy tetszék neki, mintha a második csésze teának sokkal erősebb aromája volna.
Szerény kopogtatás hallatszott. "Szabad!" Ki lép be oly osonva? Direktor Maxenpfutsch úr az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a "legalázatosabb szolgáját" olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha félne, hogy különben nem hiszik el.
- Ah, jó reggelt, jó reggelt direktor úr. Tessék helyet foglalni. Hát a missz? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.
- Igenis, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben, miután meghallotta, hogy nagysád még hálókabátban van. A világ minden kincsével rá nem bírnám venni, hogy egy férfiúval beszéljen, aki még hálókabátban van.
- Ah! Úgy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; - neki az métierje: tudni, hogy mi illik, mi nem. Egyébiránt az mindegy, akár van ő is itt, akár nem. Mi őfelőle is végezhetünk nála nélkül.
- Hogyan kérem? - kérdezé bámulva Maxenpfutsch.
- Ah, én már mindent tudok - szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuse-ön. Önöknek az egész bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.
- Straff? - szólt bámuló tekintettel Vendelin úr.
- Hja, vagy úgy! Önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatalember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.
- S az önnek barátja!
- No, no, no. Kérem, jegyezze meg ön magának, hogy akiről én azt mondom, hogy "barátom", annak hirtelen nem tudok más címet adni.
- S hol van most ez a gazember! - kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva, Vendelin úr; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti tőle, hazaviheti, s minden jó lesz.
- Úgy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonnyal. - Bizonyosan tudom.
Vendelin, mint a lőtt róka, bocsátá le karjait e rémhírre.
- Itt járt nálam a kópé - folytatá doktor Grisák, finom török dohányból cigarettet göngyölgetve -, azt akarta, hogy vállaljam el az ügyét Ankerschmidt ellen.
- Minő ügyét? Tán a becsületsértés?
- Ah, hah! - nevetett a doktor, cigarettjét a szeszlángon meggyújtva. - Törődik is ez azzal! A neje hozománya végett.
- Átkozott ember! - szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével Vendelin úr.
- Húszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.
- Hogyan? Húszezer forintot!
- Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre-egyre 250 ezer forintot: megérdemelné az áldozatot.
- Átkozott ember! - hebegé Maxenpfutsch. - Annyi pénzt elrabolni; 250 ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak címezé véletlenül.)
- Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.
- Nem vállalta el?
- Hova gondol ön uram? - szólt méltóságteljes tekintettel doktor Grisák. - Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hűtlenség volna tőlem, ha klienseim ellenségétől fogadnék el megbízást. Ah uram, ily mocskot nem tűr el az én becsületem.
Maxenpfutsch úr szörnyen csodálkozott azon.
- Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a húszezer forintja nem kell, vigye az ügyet más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben. Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is csúnya levest rántott be.
- Tetszik már tudni?
- Hogyne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábíthassa, elbolondította a misszt. A missz kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a kisasszonynál. Végre önt szólítá fel, hogy mint násznagy, a misszt híja át lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig csak arra való volt, hogy míg a missz eltávozik, s felügyelés nélkül hagyja növendékeit, azalatt ugyanazon ajtón át, melynek rábízott kulcsát a missz maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.
- Átkozott ember! - mormogá egyre Maxenpfutsch, s már a tarkóját is kezdte törülgetni zsebkendőjével.
- Ördöngös egy fickó - nevetett doktor Grisák. - S még hozzá urasági lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez zseniál ötlet, zseniál!
Vendelin úr nem találta oly mulatságosnak a tréfát.
Grisák úr észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.
- Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.
- Azt hiszi, doktor úr?
- Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök úgy fognak feltűnni Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük van.
- Úgy hiszi, doktor úr?
- Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt éppen hosszabb időre eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová. Pedig nálam van egy levele Eliz kisasszonytól, melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem tudom, hova küldjem utána. Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.
- Tehát azt hiszi doktor úr, hogy későbben nem fog majd a méltóságos úr ránk haragudni?
- Azt, hogy szerencse. De azt nem mondtam, hogy hiszem.
- Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon?
- Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna, önt a misszel egyetemben rögtön meglövöldözné; így pedig addig, amíg hazakerül, önöknek idejük van előle - "sutty", odábbállani.
Az a hang, amivel kiejté, s az a halfark alakú kézmozdulat, amivel kísérte Grisák úr ezt a szót "sutty", minden kétséget eloszlatott Vendelin úrnál afelől, hogy mi itt a legközelebbi teendő.
- Tehát azt hiszi, doktor úr?
- Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. Ahogy én ismerem Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, akit előkap, bosszúját tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.
- De hát én ez átkozott fickó miatt hivatalomat elveszítsem! - kiálta fel siránkozó hangon Maxonpfutsch úr.
- Kezdhet kegyed ellene kártérítési pert.
- S fog az nekem használni?
- Kérem: perről és orvosságról sohasem kell azt kérdezni, hogy fog-e használni? A páciens dolga a bizalom.
- Tehát azt éppen nem hiszi doktor úr, hogy a méltóságos úrral még ki lehessen egyenlíteni e fatális helyzetet?
- Sem kegyednek, sem missz Natalie-nak; mondhatom egész bizonyossággal.
- A missz kétségbe fog esni, ha megtudja.
- Persze: rá nézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer forintja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogyha férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hűtlenül viselné magát a házhoz, végképp elveszítse.
- Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.
- És ön miatt. Mert ön hítta el a háztól.
- Valóságos igaz.
- Különben is nagyon kompromittálta a szegény teremtést, direktor úr. Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!
- Az is igaz.
- Volt-e még valaki jelen?
- Senki sem: hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész mindjárt jőni fognak.
- No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Sohasem fogja senki elhinni, hogy Straff csábította el Natalie-t, aki ugyanakkor Hermine-nel állt odább.
- Hát hogy ki!?
- Azt fogják mondani, hogy ön csábította el.
- Én? A misszt? - kiálta fel, székéről felugorva Maxenpfutsch.
- Én nem hiszem, hogy úgy van - szólt nevetve doktor Grisák -, de mindenki azt fogja mondani; s ha a missz akarja...
- Mit ha akar a missz?
- Önnönmagának elégtételt venni, azt ecclatanter teheti.
Direktor Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen, ahol mindenből pert csinálnak.
- Az is pert akaszthat a nyakamba?
- Kártalanítási keresettel.
- Borzasztó helyzet!
Doktor Grisák látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét, jónak látta beleszúrni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a causeuse-ről, s lekötelező mosolygással lépve a sokképpen megtántorított férfiúhoz, így biztatá meg:
- Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de amit elébb meg kell érlelnem. Most hagyjon magamra, s jöjjön vissza két óra múlva, pontban két óra múlva, érti? Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért tenni.
- Óh ezerszer köszönöm, doktor úr. Nem leszek háládatlan.
A megijesztgetett férfiú sokáig kereste kalapját, míg rátalált a szék alatt, ahová leültekor elhelyezte; még búcsúzott, még hajlongott, midőn a doktor csöngetett, az inas belépett, a doktor frakkját kérte, s parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misszt; Maxenpfutsch úr és missz Natalie éppen az ajtóban találkoztak össze.
- Tessék helyet foglalni missz, tessék leülni - szólt doktor Grisák, a pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezúttal kávészín fátyolt viselt arca előtt, - a zöldet Hermine vitte el; - s azt fel nem lebbentette volna onnan egy kincsért.
- Egészen értesülve vagyok a missz fátumáról - szólt doktor Grisák a hölgy előtt feszesen megállva. - A dolog nemcsak azért bosszantó kegyedre nézve, hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia, hanem azért is, mert a Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hírének rovására fogja betudni; de kiváltképpen még azért, hogy a tudvalevő ötezer forintot is el lehet kegyednek ez esetnél veszíteni. - Kérem, ne szakítson félbe. Én jogtudor vagyok, szentimentális ügyekkel nem foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet egyebet tenni, mint kártalanítási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin ellen, mint aki kegyednek azt a kárt okozta.
- Lenne szíves doktor úr e pert elvállalni?
- Az ön kedveért, missz, igen szívesen.
- Doktor úr, megnyugszom mindenben amit ön mond - szólt missz Natalie, gravitással állva föl helyéről. - Minek sok szót vesztegetnünk? Én az ön rendelkezése alá adom magamat, amit ön mond, hogy tegyem, tenni fogom; amit elém ád aláírni, aláírom; s ha megnyeri a kérdéses 5000 Ft-ot számomra, abból önnek 500 Ft honoráriumot adok.
No ez már értelmes beszéd.
- Helyesen van, missz. Bízza reám; én biztosítom kegyednek a veszendőben levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon otthon, félóra múlva elküldöm az aláírandó okmányokat, s azután legyen szerencsém délután két órakor.
A missz búcsúzott és ment.
Grisák úr azonnal elkészítteté segédeivel a szükséges okmányokat, amikből nem hiányzott a missz által aláírandó kötvény az ügyvédi honoráriumról sem.
Két óra múlva visszajött Maxenpfutsch úr.
- Igen sajnálom önt - szólt doktor Grisák az érkezőnek -, de amitől tartottunk, megtörtént. Missz Natalie keresetet fog indítani ön ellen, az ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbízás részemre.
Maxenpfutsch úr arcán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával nézni, a szemeivel pedig beszélni, ami egyrészben sem sikerült.
- Direktor úr, én csak egy módot látok önre nézve a hínárból kikapaszkodhatni, csupán csak egyet.
Maxenpfutsch úr nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.
- Ami által ön nemcsak nem veszít ötezer forintot, hanem még kap ötezret.
Vendelin úr azt hiszi, hogy ez boszorkányság.
Doktor úr megfogta a gallérját az érdemes férfiúnak, s homlokával csaknem betörve az orrát, monda:
- Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misszt!
S igen jó volt, hogy fogta Vendelin úr gallérját, mert az hanyatt akart esni e szóra.
- No, no, barátom - mondta féloldalra fordított fejjel kacsintva Grisák úr. - Gondolja meg a dolgot; ötezer forintot veszteni, vagy ötezret nyerni, az tízezer forint különbség. Aztán a missznek státuspapirosai is vannak, a múltkor én hoztam el a kuponjait. Legalább ötezer forint.
Maxenpfutsch úr most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot. Ha jól veszi az ember, a missz egészen az ő idejéhez való feleség.
- Gondolja meg ön gyorsan, s határozzon gyorsan, mert a missz sürget.
- De hisz nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajon ő akar-e?
- Azt bízza ön rám.
- Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat - szólt rezignációval a balsors üldözte férfi.
- Tessék írni, itt az én íróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi meghatalmazást; így ni. És erre a másik papírra; kérem a bélyegen keresztül. Úgy hiszem elég lesz ötszáz forint ügyvédi honorárium.
Vendelin úr megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Így aztán csak 4500 marad a hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki! Veszett fejszének a nyele!
- Így ni; mármost este hat órakor látogasson ön meg újra; addig végzek.
Maxenpfutsch úr szédelegve támolygott odább.
Két órakor megjelent missz Natalie.
Doktor úr igen fanyar képpel fogadta.
- Kedvesem, a kegyed ügye egészen rosszul áll; beszéltem Maxenpfutsch úrral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor, midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábítsa, okot adott arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszítse, s így ő e veszteségért nem lehet felelős. - Óh ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.
A missz egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.
- Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő pénzéhez, s ami több, jó hírneve rehabilitációjához juthatna. Figyeljen kérem rám, s ne aléldozzon; - mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más mód, mint kegyednek Maxenpfutsch úr nejévé lenni.
- Ah, uram! - kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sűrűbbre húzva arca előtt.
- A baj megvan, hozzá a kompromisszió. Kegyed, missz rossz hírbe jön, pénzét is elveszti, míg ha nőül megy a direktorhoz, pénzét megnyeri, híre csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg, olyan állásban, egy jószágdirektor!
- Ah uram, - de - de akar-e ő?
Jól vagyunk már.
- Azt bízza kegyed rám, missz Natalie. Maxenpfutsch nemes lelkű, hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni, átlátandja, hogy egy karakteres ember itt nem tehet mást, mint hogy akit önkéntelenül elejtett, saját kezével emelje fel. Missz, bízza kegyed rám - legjobb barátjára -, hogy sorsa felől intézkedjem.
A missz térdre esett előtte.
- Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.
Őrangyal úr felemelé a hölgyet, s igen szépen kérte, hogy délután hat órakor legyen ismét szerencséje ehelyütt; mit az erősen zokogva meg is ígért.
Doktor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges diszpenzációkat megszerezze védencei számára; akkorra megíratta a szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a missz és a direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik érkezőnek bizalmasan megsúgva, hogy tökéletesen rendben van minden.
Hálás pillantások jutalmazák közlését.
- Missz Natalie - szólt Vendelin úr, ki ezúttal fehér mellényt és nyakkendőt viselt -, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.
- Uram! - biztosítá őt a missz. - Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.
- Így ni! - kiálta közbe Grisák úr. - Teljesen értjük egymást. Két nemes szív föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek aláírni; el van intézve minden. A lelkész vár reánk.
- Ilyen sietve - sipegé missz Natalie, s igyekezett kesztyűs kézzel aláírni nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin úr is.
Egy óra múlva férj és feleség voltak.
Egy óra múlva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában dr. Grisák, s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfutschcsal elvetette a misszt, még az a kis nyereség is járult, hogy így a missz számára megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója. Az illető összeget Ankerschmidt sohasem is kezelte.
Csak az az egy látszik különösnek a doktor úrnál, hogy ő, ki ilyen mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot, mint utasíthatá vissza Straffnak húszezer forintos ajánlatát, ha Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja.
Hanem ezt rögtön értenők, ha úgy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét, mint doktor úr láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt rendeli, hogy ha a leányok valamelyike apja ellenére választana férjet, az minden igényét az örökséghez elveszítse.
Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tapasztalt férfiak tudósításai szerint K*stein a státusbörtönök akadémiája.
Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.
Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akadémiában.
Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés fényűzéssel van kiállítva; egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyílik. Ez fogalmat ad a fal vastagságáról, ahol a középső ajtó nyílhatik a két másik érintése nélkül.
Egy délelőtt szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, akiket ő nem ismert.
Ez volt Ankerschmidt lovag.
Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arcú, megtört alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön penésze, s ki a regényes monománia egyik késő stádiumában teng már; s mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám, kedélyes ifjút lát fölkelni az asztal mellől, kinek életpiros arcán egy árnyéka nincs a búnak, homlokán hiányzanak a ráncok felkiáltójelei és komoly pauzái, szemei derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek előtte.
A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.
- Jó napot, uram.
Ankerschmidt inte a tömlöctartónak, hogy hagyja magukra, s az visszahúzódott az ajtók közé.
- Ön Garanvölgyi Aladár? - kérdé Ankerschmidt katonás nyers hangon a fogolytól. A lovag ezúttal katonai egyenruhát viselt.
- Úgy hínak, uram.
- Mióta van ön itt?
- Nem tudom, nincs naptáram.
- Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?
- Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.
- Szabad önnek kijárni a szobájából?
- Hetenkint egyszer félórára.
- Nem találja azt kevésnek?
- Sőt ezt sem használom fel soha.
- Miért nem?
- Szeretek idebenn.
- S nem árt az ön egészségének?
- Sohasem szokott bajom lenni.
- Nincs önnek valami kívánsága?
- Nincs semmi. Éppen semmi.
- Nem unja magát?
- Nem. Hisz egyedül vagyok. Nincs aki untasson.
- S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?
- Gondolataimmal.
- Nem adnak önnek könyveket olvasni?
- Nem tudom, mert nem kértem.
- Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leírni, képecskéket festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?
- Nem. Mivel az íráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső szükséges, és azt mind kérni kellene.
- Nos aztán?
- És miután nekem úgy sincs egyéb társaságom, mint saját magam, szeretek azzal az emberrel, akivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.
- Eszerint ön saját maga nehezíti meg fogságát.
- Igaz uram, hogy súlyos dolog elítélve lenni, de még súlyosabb lenne, ha én magam is elítélném magamat.
- S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?
- Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.
- Rokonait nem kívánná-e látni?
- Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze útra felfáradnának azért, hogy félóráig idegen emberek ellenőrzése mellett, idegen nyelven egypár nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a fáradságot.
- Nem volt önnek valakije, akit szeretett?
A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.
- Dehogynem, uram, minden fiatalembernek volt az. Asszony, agár s más afféle.
- Ön egy kategóriába sorozza azokat?
- Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem, mindjárt be is vallom. Ugyanis, midőn nagybátyámtól, aki egy kissé furcsa ember, utoljára elbúcsúztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog írni, menyasszonyommal is írassa a levélbe csak ezt a szócskát: "adieu". A legelső levélben már ott volt az "addio", de rendkívül iromba betűkkel írva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt az "adieu"-t menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani, a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, s azzal íratta oda; amiből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nemigen epedez utánam többé, amit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben odamellékli, aláírva: "Cicke".
Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kacag a fogoly által elmondott mulatságos adomán, amit az oly jóízűen tudott előadni; hisz ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak őróla ragadt át. Mikor aztán sokáig nevettek, és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek, azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami könny van.
Olyan mulatságos történet az arról az agárról, "aki" a fogolynak menyasszonya helyett levelet szokott írni.
Ankerschmidt ismét szigorú arcot öltött; neki nem volt szabad elárulnia magát.
- Fiatalember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a foglyok mintléte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. - Egyet mondhatok önnek. Azt, hogy ön veszedelmes ember.
- Miért, uram? Mi vád van ellenem?
- Éppen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van jegyezve kívánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betű sincs; ön sohasem kér semmit, sohasem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha énrajtam állna, ön sohasem szabadulna ki e börtönből.
- Köszönöm, uram!
- Mit?
- E megtisztelő véleményt.
Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.
Aladár vállat vonított, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult művészettel népdalokat fütyülni onnan az alföldről; ez volt legfőbb mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával viheti az ember.
Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyítá, hogy az a jókedvű úr odabenn igen szépen tud fütyülni, néha egész operákat elfúj.
A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életműszereit ez a hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nemigen volt elkényeztetve, biz a foglyokat nem tartják marcipánnal; hanem azt igenis megszokta már, hogy pontosan szervíroznak. Amint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai csörömpölnek, s jön a porkoláb, hóna alatt egy hosszú zsemlyével, tenyerében meg egy tállal, amiben valami van, amit ételnek hínak. Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig el szokta költeni, s miután kést, villát nem bíztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a háta mögött, ki a húsfélét számára elmetélte, annak rendesen meg szokta köszönni a szolgálatát, s utalványozá borravalóul a napidíjából fennmaradt krajcárokat, ami a jámbor fiúnak nagy örömet okozott.
Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázzsal. Már egy óra is elmúlt délután, amit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, az ebéd mégsem jött.
(- Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz úr szólhatott odakinn valamit, s most meg akarják kísérteni, vajon mivel lehetne elrontani jókedvemet, s nem adnak ebédet. Az se nagy baj.)
Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörűséggel elköltötte, nagyot húzott utána a vizes korsóból, s mint aki megebédelt, végigveté magát az ágyon.
Még azonban el sem kezdhette jóformán az ebéd utáni sziesztát, midőn csakugyan csörömpölve nyíltak egymás után az ajtók, s nagy sietséggel lépett be rajtuk - ezúttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.
- Gyorsan! Gyorsan! Keljen fel ön uram - szólt az ágyon fekvőhöz, odasietve hozzá, s megfogva egyik karját.
Aladár fölnézett rá, s meg sem mozdult.
- Nem érti ön? Keljen föl hamar!
- Uram - szólt Aladár, humoros pedantsággal -, nekem meg van tiltva civilistákkal beszélnem.
- Hát hogyan?
- Ön pedig előttem e percben civilista, mert nincs kard az oldalán.
- Igen, mert letettem a várkormányzó úrnál, s onnan siettem önhöz.
- Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz, s kikérek minden további diskurzust.
A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte.
Mikor aztán fel volt kötve kardja, akkor Aladár is leszállt a fekhelyéről.
- Parancsára állok.
- Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jöjjön velem a várkormányzóhoz.
- "Kesztyűsen" kell megjelennem? - kérdé Aladár, azokra a bizonyos karperecekre mutatva, amik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.
- Sőt azok nélkül. Porkoláb, nyissa fel a fogoly úr békóit.
Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.
- Menjünk, menjünk. Várnak ránk.
Aladár vállat vonított.
- Elég időnk van, míg itt időzünk.
- Ki tudja - szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.
A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kívül Ankerschmidt lovagot ismeré fel a jelenlevő fényes egyenruhás urak között Aladár.
A várkormányzó eléje ment, s megfogta jobbját; katonai nyíltsággal szólva hozzá:
- Garanvölgyi úr, ön mától fogva megszűnik vendégem lenni; büntetésének hátralevő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a búcsúlakomát költsük ma el együtt. Ezért hívattam, s örülök rajta, hogy ön elfogadta.
Aladár nagy lélegzetet vett; azt mégsem tilthatá meg keblének, hogy e hírhallás után szabadon föl ne leheljen. Szabadnak lenni ismét! Visszakapni az életet, a világot!
A másik percben már ismét humoránál volt.
- Várkormányzó úr, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.
- A mennykőbe, ön fődolognak veszi az ebédre hívást! Hát az, hogy szabadságát visszanyeri?
- Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.
- Bizony, uram - szólt közbe mord arccal Ankerschmidt -, ha rajtam állt volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek annyit kell adni a büntetésből, amennyi megjavítja. Aki könnyűnek veszi a láncot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, akik csak játszanak a bűnhődéssel, akiken meg sem látszik a szenvedés, majd meg tudnék én tanítani.
Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz úr valami nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.
- Bizony, uram - szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek, s a levest kiosztották -, ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.
- Nekem? Titkos pártfogóm?
- Az, az; valami úrhölgy, valami delnő, aki nem restellte a folyamodást sajátkezűleg leírni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az ide hozzám leérkezett okiratok közt lehetetlen volt meg nem ismerni a nőírást és észjárást.
Aladár elgondolkozott, ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hívebb?
- Nos? Ön kíváncsi ugye azt az írást látni? Megmutathatom. Győződjék meg felőle!
A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.
A fiatalember beletekintett az iratba, s azután fejet csóvált; ez az írás nem azé, akiének ő gondolta; - pedig nőírás; és minő természethű érzéssel teljes szavak s minő megható könyörgés! Ki írhatta ezt?
- Ejh! nem szabad ezt elolvasni az illetőnek! - kiálta mogorván Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot, s visszanyújtá a segédtisztnek. - Ezek státustitkok.
Ez ugyan haragos ember lehet! - gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve maradt minden betűje annak az írásnak, hogy évek múlva is rá fogna arra ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.
Még aznap este elhagyta a várat.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt elégülten tért haza.
Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár, kétheti távolléte alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza.
Könnyű kedéllyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a székvárosban ügyvédéhez, s ösztönszerű elégtételt vélt magának szerezni azáltal, ha a doktor urat mindjárt első kézszorításra e kellemes hírrel lepi meg:
- No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.
Doktor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra. Szépen vagyunk! Mármost adieu szép özvegy! Ez természetesen jön vagy a menyasszonyt, vagy a vinkulumot elfoglalni, az lesz a legelső dolga; s azzal aztán oda a parti! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek köszönheti; aki szeret olyan lében kanál lenni, amihez neki semmi köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelkűségi hajlamait!
Hanem hiszen - gondolá magában doktor Grisák -, ha neked volt az én számomra meglepő híred, majd lesz nekem is a te számodra, amin elmulathatsz.
- Nem méltóztatott levelemet kapni, amit Bécsbe utána küldtem méltóságodnak?
- Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem Fehérvárnak. Nos, mi újság itthon?
- Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól, ebből alkalmasint megérti az egészet.
- Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a gyerek?
- Óh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a levelet.
Ankerschmidt felszakítá a borítékot, s folyton növekedő nyugtalansággal olvasá végig a levél tartalmát.
Amíg pedig ő olvasott, azalatt doktor Grisáknak az a nem bolond ötlet támadt a fejében, hogy hát amit most ez az öregúr elrontott, azt ővele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabadítá nagylelkűen Corinna vőlegényét, s így elrontotta Grisák úr házasulási tervét; Ankerschmidt az egyik leányával éppen nagyon megjárta, nem volna-e az egészen színpadi igazságtétel, ha ki-ki párjához jutna: ha Eliz kisasszonyt Grisák úr kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.
Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is keresztülolvasta.
- Hermine megszökött - rebegé alig hallhatóan.
Doktor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket, asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit rendel, hogy utánuk rohanjon, s meglövöldözze a szökevényeket; s mint csodálkozott, midőn az ehelyett bénító fájdalommal hajtá homlokát tenyerébe, s keserűen ismétlé:
- Hermine megszökött.
Erre az elegiakus hangulatra nem volt készen doktor Grisák; erre nem tudta, hogy mit replikázzék.
Ankerschmidt szomorúan hajtá össze a levelet, s keblébe tevé, csendes hangon kérdezé:
- Mondja meg, doktor úr. őszintén: nagyon keményen bántam én gyermekeimmel? Szigorú voltam hozzájuk? Féltek tőlem?
- Sőt ellenkezőleg, éppen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt hozzájuk méltóságod.
- Hát hiszen leányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi, egy katona? De Hermine, éppen ő! Hát mit vétettem én neki?
- Méltóságod elűzte a házból azt, akit ő szeretett.
- Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? Meggyalázni? Nem tudta azt mondani, amit húga ír e levélben, hogy ne haragudjam azon emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember, nem olyan, amilyennek én hiszem? Kissé túlbuzgó talán, de azért becsületes jellem. Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett engemet hagynia? Az apját!
Tehát Eliz mentegeti nénjét, meg a csábítót? Ohó! Ennek útjába kell állni.
- Kétségtelen, hogy a komplottba méltóságod háta mögött már rég befolytak méltóságod legbizalmasabb emberei, a direktor és a gouvernante.
- Hogyan? Maxenpfutsch és missz Natalie? Igaz, Eliz őket is mentegeti; de hát mi a patvarért?
- Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch nőül vette missz Natalie-t.
- Nőül vetté? Igazán? Nőül? - kiálta fel hitetlenül Ankerschmidt. No - az az ő dolga. Ez is rendes dolog.
- És rögtön eltávozott.
- Ő is elszökött? Missz Natalie-t is szöktették? Mennydörgős adta! Hát éntőlem minden fehércselédet az ablakon visznek ki, nem is kerülnek az ajtóra érte?
- Úgy hiszem, okuk volt rá.
- Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?
- Attól nem, hanem hogy Hermine kisasszony viszonyáért fogja őket felelőssé tenni méltóságod.
- No, az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!
- Úgy hiszem, hogy biztosították magukat a kárpótlás felől.
- Mi úton?
- Nálam voltak, s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés után kifizettették.
- Kifizette ön szó nélkül?
- Tartoztam vele.
- Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd annyira ment a direktor évi fizetése.
- Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot, bizonyosan tudom, Maxenpfutsch úr oly jól hiszi befektetni, hogy abból huszonötezer legyen. Persze csalódik nagyon.
- Mi az? Mit talált fel?
- Egy bolond embert, akire elköltse a pénzét. - Tudatnom kell méltóságoddal, miszerint méltóságod veje (már az, nem tehetünk róla), kinek igazi neve Straff...
- Straff! Átkozott furcsa név.
- Bizony az.
- Az én leányom! Jól van; mondja tovább.
- Tehát az az úr azóta nálam járt, s nekem húszezer forintot ajánlott, ha bizonyos ügyét felvállalom, de amit én visszautasítottam. Azóta megtudtam, hogy Maxenpfutsch úr ajánlkozott ez ügy előleges költségeit fedezni, ha ama húszezer forintot, a per megnyerte esetében, számára kötelezi Straff úr.
- Ah, tehát így kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?
- Semmi egyéb, mint Straff úr keresete méltóságod ellen, mely által neje hozományát kívánja kiadatni az anyai örökségből.
- De hisz akkor Straff nagy bolond, s Maxenpfutsch még nagyobb.
- Én is úgy gondolom.
- Mért hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell neki húszezeret kidobni az ablakon.
- Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az örökségből kirekeszteni?
- Ah, uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?
- De ha a végrendelkező akarata így volt.
- Ah, az csak ijesztgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már róla? Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?
- Nem, hanem a másik gyermek számára.
- Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; ami a gyermekeké, az a gyermekeké. Nekem van tisztességes nyugdíjam, amiből megélek. Ők hadd boldoguljanak.
Doktor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, akin nem fog a golyóbis. Ez megsebesíthetetlen! Könnyű így katonának lenni. Hanem még hátra van az Achilles-sark, hátra van az utoljára hagyott mérgezett nyíl, amely bizonyosan találni fog.
- És így méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábítójával kibékülni?
- Micsoda "kibékülni?" - pattant fel haragosan Ankerschmidt. - Az én állásomban szokás "megbocsátani" de nem "kibékülni".
- Tehát méltóztatik "amnesztiát adni" Straff úrnak?
- Ej, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven mondja ön, hogy Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?
- Óh, ennek nagyon alapos okai vannak.
- Üldözött lett volna?
- Sőt ellenkezőleg.
- Ellenkezőleg? Nem értem.
- E körülmény inkább "megbízás" folytán származott.
- Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?
- Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel úr egész állását bizalmasan.
- És megnyugtatólag szólt felőle? - sürgeté ügynökétől a szót Ankerschmidt.
Doktor Grisák húzódott, s tartogatta véleményét.
- Nos, úgy, hát, ahogy vesszük.
- Ahogy vesszük! De énnekem érdekemben áll tudni, hogy mint vesszük? Azt már csak megengedi doktor úr, hogy nekem kötelességem megtudni, mi az az ember, aki leányomat akaratom ellenére elvette, mert attól függ, hogy mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé eresszem-e vagy sem.
- Én valóban itt nem tudok tanácsot adni - szólt doktor Grisák, s egy pár török pipát hozott elő, cifra szárral, hogy elbarikádozza magát a támadás elől.
- Nem tud tanácsot adni? - szólt bosszúsan Ankerschmidt. - Csak nem kriminálista az az ember?
- Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék rágyújtani.
- Ejh, nem akarok én most - dörgött mérgesen a hadastyán; - hanem azért elvette a pipát, s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett nagyokat ütögetett vele az asztalra. - Feleljen ön egyenesen. Becsüli ön "maga" azt az embert vagy nem?
Doktor Grisáknak éppen be volt dugva a szája a csibukkal, mert éppen akkor gyújtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s csavargatta a fejét jobbra-balra.
- De ugyan az Isten áldja meg, kapok választ?
Doktor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.
- No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.
- Ez nem felelet.
- Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.
- Micsoda hivatala van?
- Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kútforrás titokban engedé merítenem, s nem jogosított fel annak továbbadására.
- Teringettét! - dühönge a lovag úr, a pipaszárat ívvé hajtogatva két keze közt szíve melegében. - Micsoda hivatal lehet az, amit titokban szokás tartani?
Doktor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a szőnyeget.
- Csak nem - hóhér!?
Doktor úr e tragédiába való felkiáltásra elnevette magát.
- Ah, dehogy! Annyira nem vitte.
- Uram - szólt Ankerschmidt -, én kérem, kényszerítem önt, hogy mondja meg nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem, de nekem azt tudnom kell!
Ez a "kell" oly erélyesen volt mondva, s a lovag úr oly sokat ígérő módon fogta marokra a pipaszárat, hogy doktor úr beteltnek hivé az időt, melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.
Odahajolt tehát a lovag úr füléhez, s bizalmas suttogással monda:
- Straff úr, ahogy én tudom, a "cabinet noir"-ban van alkalmazva!
Ankerschmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte volna fel, s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei kifejezésére; azonközben a pipaszárat úgy összehajtotta, hogy kettéreccsent s e "pálcatörés" szájába adta a szót:
- Istennél a kegyelem! - szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra. - Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!
Ah! Ez tehát mégis talált.
- Doktor úr, tegye ön, amit a törvény parancsol! Én kardbojtom tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét leányomnak el nem ismerem; hogy jogaimmal a legszigorúbban élni fogok, hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok nekik adni. Cselekedjék ön úgy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem egyezkedésre bírni. Én önhöz utasítok mindent. Hozzám ne írjanak ők soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen nem takarja el azt. Köszönöm doktor úr, hogy ezt tudatta velem.
Ankerschmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta kalapját a fejére; maga sem vette észre.
Azután tompa hangon mondá még:
- E dolgot ne tudja meg senki. Elég, ha mi ketten tudtuk. Az ördögbe, elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek azután saját szemem elé? Hogy nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hírrel. Köszönöm, nagyon köszönöm.
Azzal eltávozott, s bevágta maga után az ajtót.
Két perc múlva megint visszajött.
- Doktor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet. Mi annak a módja? Járjon utána. Nem akarok Ankerschmidt lenni tovább! Kukorica János, vagy Ludas Matyi, vagy akármi a sárkánykígyó, de le kell vetnem a bőrömet.
Doktor úr azt mondta rá, hogy jól van, jól, csak most már tessék hazamenni.
Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét, s midőn az irodában letett felöltönyét egyik szolgálatkész írnok felsegíté rá, azt kérdezte a jámbor fiútól:
- Hogy fordítaná magyarra e nevet "Ankerschmidt"?
Az ifjú jogtudós hivatalos készséggel megfelelt:
- "Vasmacskakovácsy."
Ankerschmidt szomorúan nézett végig rajta, s nádpálcáját átvéve kezéből, visszadörmögé:
- Szamár vagy, öcsém; - de annak is én vagyok az oka.
Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett hazafelé.
Már az úton úgy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni, ki volt az a felkötni való akasztófa címere a kocsisok közül, amelyik az urasági lovakkal elszállította a szökevényeket, mert azt ő haladék nélkül főbe lövi.
Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, aki az ilyen benevolizálásra azt felelné, hogy "a biz én voltam", hanem ha érzi magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle valamit, s mikor aztán a fele úton a csárdánál itatni megállnak, kerül-fordul, a csárda mögé kerül, s azzal vesd el magad, neki a széles világnak; ott hagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként utaznak tovább.
Tehát Ankerschmidt egészen így járt. Agyonijesztgetett kocsisa a Megitató csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszú haszontalan várakozás után kénytelen volt a kocsmáros kukoricanadrágos kocsisát ültetni fel a bakra a cifra vadász mellé, s úgy hajtani hazáig.
Ez még magasabbra fokozta dühét.
Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza: fellármázta a cselédséget, hogy "jön az úr!" két pisztoly van mind a két kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelőbb is a kapust, mért nem vigyázott jobban az ajtón; meglövi a béreseket, mért nem jártak az udvaron: meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra: meg a szakácsot, amiért útravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a komondorokat, hogy mért nem ugattak.
A házi nép e rémhírre, mintha a tatár jönne Batu kánnal, nagy riadásnak esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a percben, amidőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se találjon a házánál; ami minden bizonnyal meg is történt volna, ha jó szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sírva fakadni, s dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, akik fegyverrel kezükben fogatnak el.
Eliz kisietett a cselédekhez, s iparkodott őket megnyugtatni. Ne tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről. Maradjanak szépen az előszobában összegyűlve. A papa nem szokott bántani senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn, míg ki nem engesztelte.
E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak az előszobában, hanem azért a szakács indítványára nem tartatott fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy amint az első lövés történik, mely, valószínűleg a kisasszonyt fogja érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az inkriminált kocsis csakugyan fusson.
Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése jelenté, hogy megérkezett az úr; itt a veszedelem.
Eliz a fedett csarnokig eléje ment, ahol a kocsi megállt, s iparkodott atyját lesegíteni a leszálláskor.
A lovag úr indulatosan utasítá el leányát magától.
- Vissza! Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? Miért nem maradsz szobádban?
- No, ne haragudjál - engesztelé őt a lyánka, ellenkezései dacára hozzá simulva, s gyermeki bizalommal nyúlva a kéz után, melynek szabad áldani és verni, mely büntethet és oltalmazhat, ahogy neki tetszik. - Ne légy oly haragos.
Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potenciára volt emelve minden kegyetlen indulat.
- Ördög, mennykő! - kiálta, elrántva kezét leányáéból. - Én nem enyelegni jöttem, hanem megtorlani! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony, hanem szigorú vizsgálatot tenni, ítélni és büntetni! Érti-e?!
Eliz félénken visszahúzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védni kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja lángoló arcához emelve, a remegés naiv hangján így szólt:
- Kérem - szépen - főparancsnok úr, - nem tetszik tudni, - hol maradt - a papa?
E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly valódian színezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele, többé nem talált vissza abba a hangulatba, amelyben ítéletet osztani akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden epétől megfosztja az embert.
- Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek - suttogá. - Látod: elvittem azt, amit írtál, oda, ahol használt. Az az ember már szabad.
- Szabad?!
- Ugye te ennek örülsz? Látod, amíg én az után jártam, hogy neked ilyen örömöt szerezzek, azalatt nekem milyen szomorúságot szereztek itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. - Ne szólj, ne szólj! - Láttál az elébb, milyen voltam Ugye nem szeretnél olyannak látni többet? No hát ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arcomat lásd, azt a hangomat halld, amitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert soha; mert látod, vén katona vagyok, sokszor verekedtem nagyon meleg csatákban, de soha nem tanított meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni, hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert amint azokat eszembe juttatják, nem ismerek magamra többé.
Ezalatt fölérkeztek a lépcsőkön.
A cselédek, kik az ajtónyíláson át lesték a dolog kimenetelét, látva, hogy a lovag szép csendesen jön a karjára fűzött kisasszonnyal, új bizalmat merítettek az események folyamához, s siettek ajtót tárni, - amidőn is a legbátrabbak legelöl, úgymint a kulcsárné és szobaleány, hátrább a férficselédség, eléje somfordáltak, s kézcsókolva erősíték, hogy ők éppen nem okai semminek.
Ankerschmidt szigorú tekintettel nézett széjjel a remegőkön, s mennydörgő hangon kiálta reájok:
- Ördög, mennykő! Ti semmirevalók! Azt mondom átkozom a lelkit, hogy ez többet meg ne történjék!
Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába. Megengedte neki, hogy segítsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki, hol járt, mi sikerrel. Milyen kegyetlen szívű embert szabadított ki.
- Most már édes leánykám, így vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, aki terád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire vigyázz. Egyik leányom férjét a cabinet noirból kapta, s ez nekem elég gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondhatná, hogy másik leányom meg egy gazdag ifjút szabadított meg a börtönből azért, - hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem, ugye?
- Értelek. - Nem fogok vele találkozni soha.
- Parolát rá...
Eliz kezét nyújtá atyjának, a hadastyán megszorítá azt, mint valami komoly nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, ahol akarsz.
Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arcát mindkétfelől; óh, neki sohasem lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi szívfájásba kerül.
- Aztán még egyet, leánykám - szólt Ankerschmidt. - Engem nagyon keserít a múlt; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, ami tegnapi arcomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ezután "Erzsikének" foglak szólítani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a gazdasszony.
A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.
- Erzsike! - hangzott utána Ankerschmidt szava.
A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.
- Jól van - szólt tréfálózva Ankerschmidt. - Csak azt akartam tudni, hogy érted-e már?
Erzsike vidám arca aztán egy perc alatt megédesíté az egész háznép kedélyét.
George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá a meleg vízzel, s igen rövid idő múlva jött vissza bögréstől együtt a konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az úr így szólt hozzá: "Mi kell Gyurka?" - Jövök borotválni méltóságod." - "Nem engem többet, ebben az életben!" - felelt az úr.
A méltóságos úr szakállt akar ereszteni!
... Az ember meggyűlöli a múltat; meggyűlöli még azt a tükröt is, amely tegnapi arcát mutatta; és ilyen - nagyon sok van a "mi" életünkben.
Corinna megtudta doktor Grisáktól a Jób-hírt, hogy vőlegénye
kiszabadult.
Ez rettenetes csapás!
Hogy nem lehetett megelőzni, az nagy baj; de már most gondoskodni
kell felőle, hogy utólagosan el lehessen venni a veszély fullánkját.
Corinna azt hivé, hogy Aladár ezóta már otthon van. Nem képzelheté,
hogy valaki, akinek azt mondják, hogy szabad, jobban ne siessen, mint
az, aki kiszabadította. Ha Ankerschmidt megjöhetett Pestre, Aladár
bizonyosan otthon van már nagybátyjánál.
Mit gondolt ki a furfangos asszonyi ész?
Corinna egyedül bezárkózott szobájába, s leült levelet írni -
Garanvölgyi Aladárnak. Különös módja az írásnak! Corinna ezúttal
nyomtatási betűkkel írt. Ez arra való, hogy az írásjegyekről ne
lehessen a kézre ismerni, mely azokat írta.
"Kedves barátom Aladár!
Vigyázz magadra, hogy egyik rabságból a másikba ne essél. Nem
tanácsolom, hogy a régi menyasszonyodra, Corinnára gondolj. Ő nem
az, akinek te képzeled. Ő egy csélcsap, kacér teremtés; aki minden
udvarlót elfogad. A minap is azzal dicsekedett, hogy a gavallérjaiból
ötös fogatot csinál. Nagyon meg volnál vele átkozva, ha elvennéd. Azt
se hidd, hogy gazdag, mert nagyon sok adóssága van. Higgy nekem, aki
régi jó cimborád vagyok, hogy sokkal jobban teszed, ha összetéped
házassági szerződésedet, s elfelejtkezel a csapodárról, mintha lánc
helyett láncot cserélsz. Hidd el, hogy sokkal szebb a független élet,
barátom; majd ha feljössz Pestre, milyen jól mulatunk. Itt a sok szép
táncosné, minek kötnéd le egyhez magadat? Ne házasodjál meg barátom!
Ki tudja, micsoda szerencsét tehetsz még.
Igaz hű cimborád. Ne tudd ki."
Ezt a levelet azután borítékba zárta, s hogy még a pecsétről se
jöhessenek szerzőjének nyomára, kámeával nyomta le a spanyolviaszt.
Azzal szinte nyomtatás-betűkkel odarajzolta a címlapra Aladár nevét
és lakását, s rábízta az inasára, hogy ezt a levelet adja fel a
postára és rekomandírozza.
Alig két héttel azelőtt lépett életbe a postáknál az a sajátságos
intézkedés, hogy ha valaki ajánlási vevény mellett akar levelet
bízni a postára, az a küldő nevét is tartozik feljegyezni a levél
hátuljára a pecsét mellé jobb oldalra keresztben, amit ha valaki
elmulasztott, a "grimmiger schalterlöwe" visszadobta a levelét, s
jól összeszidta hozzá, s hazakergette a levélhozót, hogy írja fel
otthon, amit elmulasztott. Mert azt a státusnak kell tudni, hogy ki
küldi a levelet a saját postahivatala által; s a státus éppen nem
teheti föl, hogy akadhatnak maliciózus levélírók, kik a saját nevük
helyett Cornelius Nepost vagy Bar Kochbát írhatják kívül; hiszen
megesküdni nem kell rá.
A postai oroszlán megfogja a ketrecébe dobott levelet, megméri,
megvizsgálja, jó helyre van-e ragasztva a postabélyeg, egyik
jobbról felül, másik balról a behajtásra; illetékes bélyegek-e
lat és mérföldtáv szerint.
- Hát a név mért nincs ráírva? - förmed rá egyszerre a hozóra.
- Hiszen rajta a név - felel az ártatlanul.
- De a másik név?
- Hiszen kérem csak egy embernek szól.
- Micsoda? Te szamár! A küldő neve: aki küldi. Ide kell írni. Mars
vissza! Vissza kell vinni és ráírni.
A jámbor cseléd addig szabadkozik, hogy ne küldje vissza azzal a
levéllel a nagyságos úr, messze laknak, sok lépcsőt kell szaladni,
hiszen írja rá inkább maga, ott a toll a keze alatt, nem kerül az
nagy fáradságba; míg a levélketrec oroszlána meg hagyja lágyítani
kőkemény szívét, s elkapja mérgesen a levelet, no hát hogy híják?
- Nagyságos!...
- Mit? Majd én még neked titulust is írok? Nevét?
- Garanvölgyi Corinna.
- Áron Löwi Khorin?
- Nem. Nem zsidó az. Asszonyság.
- Óh, ördög bújjék beléd. Majd én még silabizálok itt neked. Nesze
a toll, írd rá magad.
Az inas aztán marokra a fogja a tollat, s olyan szépen odakanyarítja
verébfej nagyságú betűkkel úrnője nevét az "anonim" levél hátuljára,
hogy abból egy betű sem marad ki, így aztán felveszi a posta, s
térítvényt is ad róla.
Már most aztán Corinna meg lehet arról nyugodva, hogy anonim levele
okvetlenül kézhez fog jutni, s hogy aki azt kezéhez veszi, okvetlen
elébb fogja tudni, hogy ki írta a levelet, mint azt, hogy mit írt
benne.
Kampós uram pedig ugyanezen a napon érté meg Bräuhäusel úr szájából,
hogy az egész elővizsgálati ügy kegyelem útján meg levén szüntetve,
ezúttal minden komolyabb következések nélkül hazamehet. Ha valami
észrevétele volna, azt mondja meg; majd protokollumba veszik.
Kampós uram köszönte a protokollumot, de nem él vele; majd csak inkább
hazasiet már.
Nem is soká késedelmeskedett, hanem kimenvén a hetivásárosokhoz, ott
lelt mindjárt a falujából való embert, azzal megalkudott, s amint ez
a libáit eladta, mindjárt útra is kelt.
A megyei székvárosban megállt a posta előtt egy szóra, hogy nincs-e
az úrnak szóló levél. De bizony van. Azt tehát magához vette és vivé
haza.
Az öreg Garanvölgyi kandallója előtt olvasgatá Tacitusát, midőn Kampós
uram exiliumából megérkezék.
Nagy zajjal jött a derék úr, mint illik honfimártírhoz, ki négy
hétig lakta meg az untersuchungshaftot, s hált a priccsen és evett
porkolábkosztot.
Tudott is a jeles honfi polgártárs annyi adomát és megtörtént dolgot
e négy héti fogságban létéről egy lélegzet alatt elmesélni Garanvölgyi
úrnak, amennyit Aladár hét évi terhes dolgairól nem fog élete fogytáig
közrebocsátani.
No de nagyon örült az öregúr mégis, hogy ismét láthatá hű és kedves
emberét. Nagyon nélkülözte már, hogy annyi idő óta nem hallá nemes
alapú hazafi-dicsekedéseit.
Milyen boldog ez most, hogy négy hétig fogva volt, s erről most vég
nélkül beszélhet. Milyen könnyű az embernek "apró örömöket" szerezni.
- De nini! Majd el is felejtem. Egy levelet is hoztam a postáról
Corinna őnagyságától.
- Hogy tudja, hogy tőle jön?
- Rá van írva kívül a borítékra. Most ez az új rend.
- Szép rend. Mutassa hát.
Amint az öreg megnézi a levelet, fejet csóvál.
- Hisz ez Aladárnak van címezve.
- Hadd lám. A biz a! Bizonyosan tévedés lesz. Az asszonyságnak Aladáron
jár az esze, s rá szaladt a keze. Nagyságodnak szól az bizonyosan.
Hisz akkor nem küldte volna ide a faluba, hanem egyenesen K*steinba.
- Talán azért küldte ide, hogy majd én elküldöm neki.
- Nem úgy lesz az. Világos, hogy nagyságodnak szól. Hiszen az van
odaírva, hogy "teljes tisztelettel". Már pedig ha Aladár úrnak
írna, akkor csak azt tenné oda, hogy "szeretettel". Nem igaz? Aztán
meg az is itt van nagy betűkkel, hogy "sürgős", három felkiáltójellel.
- No Aladár úrnak csak nem írhatja valaki a levélre, hogy "sürgős",
mert azzal ugyan nem fognak azért jobban sietni. Nagyságodnak szól
ez.
A legutóbbi ok Garanvölgyit is meggyőzte afelől, hogy a menyecskének
csakugyan ővele van valami sürgős elintézni valója, s úgy siettében
vétette el a keresztnevét, Aladárét szalasztva ki a tollból. No hát
lássuk, mit ír?
Garanvölgyi minél tovább olvasta a levelet, annál jobban bámult rajta;
majd a borítékot nézte, majd megint a levelet kezdte újra; de nem
tudott belőle kiigazodni.
"Egyik fogságból a másikba?" - Mit akar ezzel? "Mondjon le
menyasszonyáról." Arról ugyan szépen lemondhat, mikor még tíz
esztendeje van várakozni való. "Egyik láncot a másik után?" -
Aztán az anonim aláírás; kívül meg a küldő neve. Bolond ez nagyon.
Utoljára is az öregúr vállat vonított; valaki valami ügyetlen tréfát
akart tán csinálni; csak azt tudná az ember, hogy mi benne hát az élc?
Ezzel a gondolattal rendén a kandalló melletti fáskosárba hajítá a
levelet; jó lesz majd reggel alágyújtani vele.
- S már most beszéljen, Kampós barátom, tovább, hogy mit mondott
Bräuhäusel úr. Nem adják vissza a szekrénykémet? Csak legalább
az arcképet adná haza, a helyébe aztán csináltathatna tükröt, s
használhatná borotválkozáshoz.
- Én is kértem, de azt mondta, hogy nem adhatja ide, a "belég"-ek
felküldettek Bécsbe.
- Ne mondja! Tán éppen a londoni műkiállításra?
- De kérem alássan. Hogy azokra ott nagy szükség van. S még majd
később lesz eredménye.
- Kiadják tán - mint nevettető olvasmányokat "für die reifere Jugend"?
Aladár agara ezalatt ott feküdt Garanvölgyi úr lábánál a medvebőrön,
s úriasan keresztbetett két első lábára fektetve előkelő tartású
fejét, angol nyugalommal hallgatá a rá nézve közönyös beszédet.
Valami szekér robogott be az udvarra.
Az agár hirtelen fölemelte karcsú nyakát, s elkezdett kérdőjel alakú
farkával csendesen csóválni.
- Valami ismerős jön. A Cicke előre érzi - figyelmezteté Kampós
Garanvölgyit e tüneményre.
- Unja magát a Cicke idebenn, s azt hiszi: a vadász jön, s viszi az
ugarra.
A Cicke azonban felugrott helyéről, megrázta az örvét a nyakán,
fölemelte magasra fejét, egyik fülét hegyesen feltartotta, s elkezdett
azon a nyafogó, kényeskedő hangon szűkölni, amivel hasonló lelkes
állatok, miktől a természet megtagadta az érzés mellé a beszédet,
szokták tudtul adni, hogy ők tudnak valamit, amit még senki sem tud.
Perc múlva elnyiffantotta magát, s Garanvölgyi úrra ugrott, két első
lábával oldalba taszítva gyöngéden, aztán a másik nyiffantással meg
Kampós úrra, de ennek már a nyaka közé, s röptében végignyalta az
ábrázatját; azzal aztán az ajtóhoz szökött, s elkezdte azt fél lábával
kaparni, s míg az urak felé visszaforgatta a fejét, úgy látszott rajta,
mint igyekszik agárpofájával kifejezni a kacagást.
- Ugyan kinek örülsz olyan nagyon, szolgám? - szólt Garanvölgyi
szomorúan. - Ki neked olyan jó embered?
Azonban már léptek is hangzottak a folyosón, s most már Cicke teljes
erejéből elkezdett csaholni. Hiába csitította, hajszolta Kampós,
Cicke annál jobban adta a hangot.
Aztán kinyít az ajtó, s belépett a vendég.
Az volt - Garanvölgyi Aladár.
Nem ahogy a színpadon szokták, előbb hátraesni, aztán azt kérdezni:
"Te vagy? Igazán te vagy? Nem csalnak szemeim? Álmodom-e, vagy ébren
vagyok? Tündérek játszanak velem?" Hanem amint meglátják egymást,
odarohannak, átölelik egymást forrón, szorosan; nem szólnak semmit,
csak sírva borulnak egymás vállára, és úgy maradnak hosszasan,
boldogan. Ki tudna ilyenkor szólni?
Hanem Kampós uram, az meg van bolondulva. Ugrál, táncol, kacag;
s minthogy szemközt nem férhet Aladárhoz, ott csókolja, ahol éri,
a vállait, a hátát, a fejét, ahogy az agár példaadása után látja;
azután meg kirohan az udvarra, a pajtába, az istállóba, hirdetve
embernek, asszonynak, gyereknek, utoljára a paripáknak is: "Megjött!
Itthon van! Hazajött! Te bolond! Láttad? Nem láttad? Odabenn van!
Kiszabadult! Úgysegéljen itthon van! Uram s én Istenem!" Öt perc
alatt beszaladgálta az egész falut, s nem nyugodott meg addig,
míg visszakerülve a nagy híresztelési hevélyből, egy szemközt jövő
béresnével nem találkozott, ki messziről kiabált eléje: "Nagy uram!
Kasznár uram! Nem hallotta még? Megjött az Aladár úrfi!" Így kerüli
meg az embert a tulajdon újdonsága.
Csak e sokszoros kiürítése után a hírmondás és öröm elektrikus
batteriáinak volt nyugalma Kampós úrnak a kastélyban megint
megjelenni, ahol már akkor a két rokont egymás mellett ülve s
nyugodtan beszélgetve találta.
- Tudtam én, hogy megjön ma Aladár úrfi! - szólt ott nagy triumfussal.
- Mondtam én a nagyságos úrnak. Vagy legalább akartam mondani.
Megéreztem.
- A Cicke érezte biz azt meg elébb, kedves Kampós - szólt tréfálózva
az öreg Garanvölgyi, míg Aladár szívélyesen nyújtá kezét a buzgó
férfiúnak.
- Lám, a nagyságos úr nem akarja megengedni, hogy én hamarabb
megéreztem a hazajövetelét, mint a Cicke - szólt elszomorodva Kampós
úr, az agárra tekintve féltékeny szemmel, mely már elégülten fekteté
szép okos fejét Aladár térdére. - Pedig azért is igaz, hogy én éreztem
meg elébb! Hát nem hoztam-e levelet Aladár úr számára?
Az öregúrnak csak most jutott eszébe a levél, mit a fáskosárba vetett.
- Igaz biz az! Neked valami jóakaród már levelet is írt Pestről;
keresse csak össze Kampós, ott lesz a lom között.
- Ki írhatott?
- Majd meglátod. Bizonyosan valaki, aki előbb megtudta szabadulásodat,
mint megérkeztél. Eddig nem értettem, de most már egészen értem.
Olvasd el csak.
Aladár végigolvasta a levelet, azután - megsimogatta a kutyája fejét.
Cicke nem ilyen levelet szokott írni.
- Mit szólsz hozzá? - kérdé Garanvölgyi. - Érted?
- Nagyon értem. A sógorasszony megijedt, hogy el találom venni.
Erre aztán mind a négyen nevettek. - Az agár is.
- Itt van bátyámnál az a házassági szerződés? - kérdé Aladár.
- Híven megvan.
- Küldjük vissza szegénynek; ne nyugtalankodjék miatta.
- Jó, nagyon jó. Ezt szeretem. A comitivát csak bízd rám. Nagyon
nehezemre esett volna, ha nekem kell Corinnáról lebeszélnem téged;
de miután saját maga beszél le, igen jól történik. - Ritka eset,
hogy egy asszony saját magát szólja le vőlegénye előtt, s hogy ez
neked jutott, az nagy szerencse. Két kegyelem egy nap! Egyik húsz
évi, másik életfogytig való "nehéz" fogságot enged el.
Az első nap a viszontlátás csendes örömei között folyt le Garanvölgyi
házánál; másnap Aladár azzal lepé meg nagybátyját, hogy ő Ankerschmidt
lovagot kívánja meglátogatni.
- Elmehetsz hozzá, az derék ember.
- Ő is meglátogatott engem K*steinban, ezt vissza kell adnom.
- Annyival inkább.
Aladár csodálta nagybátyjánál ez engedékenységet, az pedig nem adott
neki bővebb magyarázatot hozzá. Engedte menni.
Ankerschmidt lovag tudta már Aladár megérkeztét, s sejtette, hogy
az udvariasság tartozását az sietend leróni; mégis erősen meg volt
lepetve, midőn az előleges hírnök kérdezősködött a másik faluvégi
kastélyból, ha itthon lesz-e Aladár számára a lovag úr.
Ezen pedig át kell esni, és azután végét szakítani.
Erzsike ez órára szobájába konszignáltatik, hogy még csak véletlenül
se láthassák meg egymást.
Helyesen is; mert Aladár, amióta a szabad levegő csókolgatja arcát,
még szebb fiú, mint a börtönben volt, s jobban is ügyel magára. Azt
Ankerschmidtnek is el kell ismerni, midőn kezet szorít vele, hogy a
légváltoztatás igen javára szolgált.
- Uram, most jövök önnek megköszönni, hogy múltkori magányomban
meglátogatott.
- Semmi köszönni való rajta - szólt a lovag nyers hangon, széket
mutatva a vendégnek. - Kíváncsiság volt tőlem, semmi egyéb. Óhajtottam
látni azt a vakmerő fickót, aki negyvenkilencben éjfélkor az ágyamból
kiugratott, majd elfogott az ezredem közepén.
- Hogyan? Ön lett volna az?
- Persze. Ha tudtam volna, hogy ön csak egy szakasz huszárral jön,
majd elfogtam volna én önt, hanem hát a vakmerőség sikerült. - Ebből
láthatja ön, hogy mi régi ellenségek vagyunk.
- Igen hosszú fegyverszünetre.
- Az igaz. Verekednünk nem szabad, hanem egymásra duzzognunk
akármennyit.
- Azt is csak hatósági engedély körén belöl. Egyébiránt nem sok
alkalmunk lenne egymás iránti duzzogásunkat kifejezni, miután én
nehány nap múlva innen odább megyek, s azontúl aligha fogok egy
helyben maradni.
Ankerschmidt sötétborúsan nézett az ifjúra, s csendes hangon, melyen
a jóakarat lágysága keresztülérzett, szólt feddőleg:
- Fiatalember, valami új bajba ne keverje ön magát. Kár volna érte.
("Kiért"-e, vagy "miért"?)
- Ah nem - szólt nevetve Aladár. - Ne gondolja ön, hogy az egy helyben
nem maradás alatt azt értem, mintha gerillának mennék a Bükkbe, vagy
járókelő emisszáriusnak; hanem azt, hogy látok valami munka után,
amiből megéljek.
- Micsoda?
- Természetes. Fekvő vagyonom konfiskálva; kapitálisom sohasem volt,
az meg nem gusztusom, hogy valami úri házhoz beálljak lengyelnek.
- De önnek nagybátyja gazdag, s önt nagyon szereti: azt tudom
bizonyosan.
- Éppen azért nem maradhatok nála. Mit gondol ön uram, ha nagybátyám
rokonai azt mondanák felőlem, hogy én nem szeretetből vagyok
nagybátyám körül, hanem örökséghajhászásból?
No, ez az én emberem - gondolá magában Ankerschmidt -, dölyfös, mint
magam.
- Aztán, uram, minket úgy neveltek, hogy amikor semmink sincs a
földön, a fára kívánkozzunk. Megélünk a jég hátán is. Ha elvesztettük
nagy hivatalunkat, jól van, hazamentünk szántani, nem sírtunk utána;
ha elvették a földünket, tanultunk valamit, leszünk ki prókátor, ki
mérnök, ki bányász. Én részemről okleveles mérnök vagyok; értek a
mesterségemhez úgy, mint sokan nem; itt van a Tisza-szabályzó társulat
ott van a számomra egy szerény kis üres állomás, azt sietek minél
elébb elfoglalni, s ez a helyzet hozza magával, hogy egy helyben
nemigen maradok, mert biz ott mindig járni kell.
Ankerschmidt sokat törülgette ősz üstökét; félni kezdett, hogy
nemcsak a leánya, de ő maga is nagyon bele fog még egyszer ebbe
a fiúba szeretni.
- De az nagyon sok viszontagsággal járó hivatal.
- Sőt inkább! Nagyon kedves hivatal. Még csak helyhez sincs kötve -
sem gazdához.
A függetlenség édes érzete ragyogott szemeiben. Ankerschmidt látta
azt jól.
- De már most mondja meg ön - szólt a lovag, bizalmasabb mosolygással
-, hogy fog egy ilyen szüntelen távolba hívó állapot tetszeni majd egy
fiatal menyecskének?
Most már aztán Aladáron volt az elkomorodás sora.
- Az nekem nincs.
- No de csak nem lett ön máltai lovag? Fiatal, harminc éves ember.
Aztán nem is titok előttem, hogy önnek igen érdemes, szép, fiatal
menyasszonya van, kit személyesen van szerencsém ismerhetni.
- Elmúlt dolog az már - szólt Aladár könnyű vérrel.
- Csak nem szakadt félbe a viszony?
- Nem szeretek erről beszélni.
- De én meg szeretek. Gondolja meg ön, hogy én házasulható ifjú
vagyok, özvegy ember, nagyon érdekel tudni, hogy hol támad megürült
állomás számomra, egyik-másik fiatal hölgy szíve éppen vacantiában
van-e, vagy nincs.
Aladár mosolyogva fogadta a tréfát.
- Uram. Ön azt mondta, hogy mi régi ellenségek vagyunk. No hát én
legalább bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok az. Ne vegyük el mi
egyikünk se az én menyasszonyomat.
- Van önnek oka azt mondani?
- Van.
- Mivel sértette önt meg?
- Ilyesmit férfi, ha egy cseppet hiú magára, nem vall be.
- Rágalmazták ön előtt?
- Óh senki sem.
- Összeveszett ön vele?
- Még nem is láttuk egymást.
- Úgy hát csak levélben történt.
- Igen.
- No, ifjú barátom, ez nem elég ok a szakításra. Az írott betű sokszor
ad félreértésre alkalmat. Egy levél miatt nem kell egy egész életet
elrontani. Menjen ön hozzá és beszéljen vele maga. Én nem szólok önnek
magánügyeibe, azokba semmi jogom avatkozni; hanem én csak az ön jogérzetére
apellálok; önök magyarok nagyon híresek a jogragaszkodásukról, s önnek
tudnia kellene, hogy még egy váltóhamisítótól is megkérdezik elébb: te
írtad-e ezt, mielőtt elítélnék. Annál kevésbé hiszem, hogy gyakorlatban
legyen Ó-Magyarországon valakinek elítélni a menyasszonyát, mielőtt
kihallgatta volna.
- Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád. Különben önnek mégis igaza
van, uram. Nekem el kell hozzá mennem; különben ő lesz a sértett fél -
s azt nem szeretném.
- No ennek örülök. Tehát az első asszónál mégis én győztem meg önt.
- Valóban ön maradt a téren; én kapitulálok és magamat ajánlom.
Kezet szorítottak s azzal egyik sem mondta a másiknak, hogy
"viszontlátásig".
Aladár gondolta magában, midőn távozott, ez kellemetlen ember, mert
titkaimat tudja, ide nem jövök többet; Ankerschmidt pedig gondolta
magában: ez kényelmetlenül érezte itt magát, ez nem jön ide többet.
Az pedig igen jól történt, hogy e találkozás végbement, mert Aladár
nagy veszedelemből szabadult ki ezáltal; ahogy a következés majd
igazolni fogja.
Aladár másnap bement Pestre, s minthogy egy nap kétszer nincs
délelőtt, megvárá a másnapi illemlátogatás óráját, akkor kereste
fel Corinnát.
A szép özvegy idegeit nagyon meghatotta Aladár látása.
- Ah! Ön az? - Megbocsát, de olyan szívdobogást kaptam egyszerre.
Aladárnak oda kellett hozzá sietni, hogy egy székbe vezesse. A delnő
közel volt az elaléláshoz.
- Ez a meglepetés! Ah, én olyan ideges vagyok. Minden úgy hat rám.
Aladár kérte szépen, hogy csak engedjen magának időt a magához
térésre, s ha van repülősó a háznál, alkalmazza erősítésre.
- Ah, ön nem képzeli, mennyire meg vannak gyengülve az idegeim,
mióta önt utoljára láttam.
- Ön sokat aggódott miattam.
- Óh igen sokat - sóhajta a delnő, nem értve el az iróniát. - Higgye
el, Aladár, hogy valahányszor leültem önhöz levelet írni, mindig oly
szívnyomás fogott el, hogy nem bírtam azt véghez vinni. Ha el kellett
gondolnom, hogy ön micsoda helyzetbe jutott. Ah! - Itt igen kedélyesen
tudott összeborzadni az asszonyság, ami neki igen jól illett. Ezt
Rachel sem csinálta jobban.
- Nem volt ám az olyan rossz, mint gondolják; látja ön, meg sem
őszültem bele.
- Ah, de mennyit kellett önnek nélkülözni. Ha rágondolok. Ismét ez a
szívdobogás.
- Semmi nélkülözés. Minden két napra egy prófunt, nem elég az egy
embernek?
- Ah! kérem. Ne tréfáljon ön. Ez nem szép tréfa. (A delnő válogatni
látszott nevetés és sírás között.)
- Éppen nem tréfálok. Nagyon jó, hogy így szoktattak; mert ennek
legalább most hasznát veszem.
- Hogyan? De kérem ne tréfáljon. Az engem nagyon izgat.
- Nem tréfálok. Nagyon komolyan beszélek. Minthogy újra kell kezdenem
az életet, bizony eleinte alig tudok magamnak egyebet ígérni a puszta
kenyérnél. Jószágaimat nem kaptam vissza.
- De talán.
- Nincsen semmi "talán", mert én nem kérem; helyembe pedig nem küldik.
- De hát miért nem kéri?
- Mert ellehetek náluk nélkül. Van már hivatalom, amiből megélek.
- Hol? Micsoda?
- Nem éppen vasúti kalauzság, de nem is sokkal több; egy kis mérnöki
állomás a Tisza-szabályozásnál.
- De hisz az nagyon fáradságos.
- Az biz a. Többnyire halászgunyhókban, meg deszkabódékban kell laknom.
- De hát miért nem marad nagybátyjánál?
- Azért, mert az ember szeret maga ura lenni; arra is kell gondolnom,
hogy valaha megházasodom, s a feleségemet mégis csak inkább vihetem a
deszkabódéba a tiszai töltésen, mint a nagybátyám házához.
Erre a szóra, ha Corinnának szíve lett volna, nem kellett volna azt
mondania, hogy iszonyú szívdobogása van, hanem azt, hogy "íme barátom,
amim nekem van, az a tied is; és én magam is az vagyok ráadásképpen,
maradj itt, ne menj tovább; élni fogunk boldogan"; hanem annál
természetesen sokkal jutányosabb a szívdobogásra és ideggyöngeségre
hivatkozni.
Corinna azt várta, hogy most mindjárt elő fogja hozni Aladár azon
régi viszonyukat, melyek egyúttal szerződésileg is meg van kötve;
erre az alkalomra tartogatta, hogy egy rögtöni elájulással véget
vessen a kérői merényletnek.
Aladár azonban nem hozta azt elő.
Megkérdezte tőle, hogy jár-e színházba, micsoda új operák vannak
azóta, amik tetszenek. Micsoda új neveket tanult meg azóta a kedvenc
papagája? Szokott-e lovagolni, megvan-e még a hóka paripája? S
számtalan efféle hiábavalóságokat.
Mikor aztán már nagyon kezdett Corinna szívdobogásáról panaszkodni,
akkor felkerekedett Aladár; szívélyesen tanácsolta menyasszonyának,
hogy ne engedje erőt venni idegein a bajt, hanem iparkodjék minél
előbb Emsbe vagy Ostendébe, s azzal szépen megcsókolta a kezét és
eltávozott.
Ez volt az utolsó kézcsók, amit Corinna kapott Aladártól.
Aladár megnyugodhatott felőle, hogy biz ennek a szerelemnek,
"qua" szerelemnek már vége van; s ilyenformán jó lesz azt, "mint"
szerződvényt is in optima forma felbontani.
Azt már tudta, hogy doktor Grisák Corinna ügynöke, tehát egyenesen
azt kereste fel.
Doktor Grisák nagy előzékenységgel fogadta a jelentkezőt, mint szokás
fogadni azt, akitől az ember fél, és akit nem szeret.
- Igen rövid ideig akarok önnek terhére lenni, uram - szólt Aladár a
jogtudorhoz. - Nekem egy szerződésem van özvegy Garanvölgyinével, ki
önnek védence.
- Tudom, ismerem azt a szerződést.
- Annál jobb. Nem kell hosszasan magyaráznom a dolgot. Én nem vagyok
jelenleg abban a helyzetben, hogy egy asszonynak, ki nőmmé lesz,
fényes állást biztosíthassak.
(Ah! Ez a vinculumért jön - gondolá doktor Grisák.)
- Beszélt kegyed az asszonysággal?
- Találkoztam vele, s úgy vettem észre, hogy ő sem óhajtja e viszony
folytatását.
- És kegyed?
- Én a világért sem veszem neki rossz néven. Nagyon kevés poéta
szorult belém; házassági ügyekben igen toleráns vagyok. Neki teljes
joga van szakítani.
- De már most a szerződések?
- Hiszen éppen azért jöttem önhöz, mert ezt egy ideggyönge nővel nem
lehet elvégezni. - Azokat a szerződéseket meg fogjuk semmisíteni.
- S mik önnek a feltételei?
- Az enyémek? - Hát egyszerűen az, hogy adja vissza Garanvölgyiné az
én írásomat, s én visszaadom az övét.
- S ön nem akar semmi igényt támasztani azon jogokból, amiket önnek e
szerződvény nyújt?
- Erőszakkal csak nem kényszerítek egy nőt arra, hogy feleségemmé
legyen?
- De a vagyonra nézve?
- Ah! Hogy jószágot kapjak menyasszony nélkül? Nem, uram, az nem az én
mesterségem.
- Uram! - szólt dr. Grisák felkelve székéről s meghajtva magát Aladár
előtt. - Ön valóban nemes ember.
Aladár vállat vonított.
- Azért, hogy nem lopok, nem rablok?
- Így nagyon röviden áteshetünk az egyezkedésen. A kérdéses szerződvény
nálam van. Elhozta kegyed a párját?
- Itt van az is.
- Szíveskedend ráírni, hogy semmi e szerződésből támadható jogokra
igényt nem formál.
- Nem írok biz én semmit, hanem az én írásomat, ha megengedi, elégetem
itt a kandallóban; kegyetek is tegyenek az enyimmel hasonlóan, s azzal
legyen belőle hamu.
- De miért nem akarja kegyed ezt ideírni?
- Azért, mert nem akarok Garanvölgyiné asszonyságnak bizonyítványt
adni arról, hogy én őrá, utolsó találkozásunk óta, egy percig is
gondoltam. Ha nem tetszik önnek, ügyvédemre bízom, s végezzenek
együtt.
Dr. Grisák nem bocsáthatá ki körmei közül az alkalmat, s ismét
leülteté Aladárt, beleegyezve, hogy tehát egyszerűen cseréljék ki
a kötvényeket, s ő egyszerűen vesse a kandallóba a magáét.
Miután a doktor elzárta biztos helyre a visszanyert szerződés
példányát, mit Aladár átadott, nyájasan mosolyogva lépett hozzá,
s titkolódzó szemhunyorítással súgott neki.
- Uram. Ön ma igen generózus és nagylelkű volt oly ügyben, ahol a
törvény menthetlenül kezébe adta önnek ellenfelét. E tett jutalma
nem fog elmaradni. Emlékezzék meg ön, hogy doktor Grisák, az a
pápaszemes doktor Grisák, akit Garanvölgyi úr, önnek nagybátyja, a
birkafejő székre ültetett le, mondta önnek legelőször, hogy ön, tán
hamarább, mint gondolná, ismét oly gazdag lesz, mint volt, s nem
fogja megbánni, hogy nagylelkűen kiadta kezéből azt, ami a másé.
Aladár nagyot nevetett e beszédnek, s az ragadta meg a figyelmét
belőle, hogy: csakugyan a birkafejőre ültette le a doktor urat az
öreg?
- Oda, uram, és azt akarta hogy oltsam be neki a himlős birkáit,
ha doktor vagyok. Hanem én azért nem haragszom rá, világért sem
haragszom.
S hogy bebizonyítsa, mennyire nem haragszik, egész a lépcsőig
kikísérte Aladárt, ki még ott sem bírta elfojtani derültségét,
hogy a doktort mint ültették a fejős székre. A többit, amit
mondott, régen elfelejtette már.
- Apácskám, nekem mégis bajos így egyedül lenni a háznál.
Így szólt egy napon Ankerschmidt leánykája haragos apjához.
- Hát mit gondolsz?
- Kellene valami asszonyfélének lenni körülöttem, akivel a házi
felügyelést megoszthatnám, s okos dolgokról beszélhetnék vele.
- Igazad van. Valami társalkodóné?
- Az ám. Valami csendes, okos nő, akinek már megjött az esze.
- No, olyan asszonyra én is szeretnék akadni. De hát hol vesszük azt?
- Majd én utánajárok.
- Te jársz utána? Nohát csak szerezz egyet.
Pár nap múlva Erzsike folytatta a felvett tárgyat.
- Apácskám, találtam már olyan nekünk való asszonyt.
- Már találtál? Hol vetted?
- Egy barátném, akit Bécsben ismertem, ajánlott egy nagyon jó nőt.
- Jót? Csodálom, hogy Bécsben meg nem tartották.
- Szerencsétlen nő, szegény, apja akarata ellen ment férjhez, aztán az
apja kitagadta.
- Azt - elhiszem.
- A férje pedig semmirekellő volt, aki csak azért vette el, mert azt
hitte, hogy sok pénzt fog vele kapni.
- Hát'sz ez mindig úgy történik. Hát újság ez? Hogy ezt minden asszony
csak akkor tudja meg, amikor már megtörtént rajta.
- A férje azután pört indított az apa ellen neje hozománya végett,
hanem a törvény előtt kiderült, hogy az apának joga volt neki semmit
sem adni, s elvesztette a keresetét.
- Elhiszem azt! Másutt is van az embereknek eszük. Ezt nem akarják
hinni a fiatal gavallérok. Azt gondolják, hogy mihelyt valaki
öregember, már lába szárába szállt az esze.
- A csúnya rossz ember aztán afölötti dühében elkezdte a feleségét
kínozni, ütötte, verte.
- No, de azért csak ne fakadj ríva! Hiszen nem téged vert.
- De mikor az olyan cudarság: egy asszonyt megverni!
- Már az igaz. Hanem ha te minden megvert asszonyt el akarsz siratni,
akkor korábban kelj fel, mert nem jössz ki az idővel.
- Igen, de még nem volt elég, hogy megverte; az asszony azt eltűrte
volna, hanem egyszer hogy részegen jött haza...
- Még az is?
- Igen a korcsmából, ahol a felesége utolsó ékszerét is elkártyázta,
akkor az asszonytól azt a gyűrűt kérte, amit az anyjától kapott, s
hogy ezt nem adta neki, kitaszította az ajtón az utcára, s a szegény
asszony ott virradt meg a küszöbön fekve.
- Ejnye, az akasztófáravaló!
- Ugye? A szegénynek aztán nem volt hova lenni. Ismerőihez menni
szégyellt; apja házához visszatérni nem mert; kénytelen volt
szolgálatba állni.
- Látod, ez a jutalma a könnyelműségnek.
- Az én bécsi barátném nagyon ajánlja nekünk ezt a szegény nőt
társalkodónénak, kit a sors így megtört, s aki bizonyosan nagyon
háladatos lesz, ha egy ily nyugalmas házhoz juthat, mint a mienk.
- Igen, de nem valami rossz természetű asszony-e?
- Óh, a legszelídebb a világon, maga a türelem.
- Te már arról is jót mersz állani? Honnan tudod?
- No, úgy következtetem, hogy annak kell lennie, miután annyi
bántalmat szótlanul ki tudott állni.
- Hja, az egészen más, azt te nem érted. Még aki a férjétől meg
hagyja magát verni, lehet valóságos hárpia.
- No ez nem az, ez nem az. Ugye beleegyezel, hogy ide fogadjuk?
- Jól van, jól; nem bánom. De meglásd, hogy ha tejbe, vajba mártod
is itt, mégis visszaszökik a férjéhez.
- Tehát nem bánod? Írhatok dr. Grisáknak, hogy küldjön neki
útiköltséget?
- Írhatsz, írhatsz.
- Nem tekintesz e nőnek a születésére?
- Bánom is én, akárminek született! Csak tisztességes emberek voltak a
szüléi.
- Óh nagyon tiszteletre méltó emberek voltak. Az anyja régen meghalt,
hanem az atyja igen derék, kedves ember.
- Úgy találod? Dacára annak, hogy a leányát kitagadta?
- Hiszen még kiengesztelődhetik iránta.
- Ha én volnék a helyében, alig hinném.
- Tehát megengeded, hogy ide fogadhatjuk. Köszönöm, ezerszer köszönöm.
Erzsike annyiszor megcsókolta apja kezét, hogy az utoljára kénytelen
volt meggyőződni felőle, hogy az a bizonyos szegény asszony teljes
mértékben megérdemli azt a jó elővéleményt, mellyel őt leánya oly
buzgón igyekszik behízelegni.
Nehány nap múlva Erzsike levelet kapott Pestről. Midőn azt
magánszobájában elolvasta, sok idő kellett hozzá, míg apjához
ki mert jönni, nehogy az észrevegye szemein, hogy sokat sírt.
Nehányszor megindult már, de megint csak vissza kellett térnie,
s újra egy verset sírni magában, mert nem bírta elfojtani.
Hanem mire apja elé ért, mégis oly tökéletességre vitte a tettetést,
hogy az öregúr azt kérdezte tőle:
- Nos, miért van oly jó kedved?
- Hát az a bizonyos szegény asszony.
- S mi történt azzal a bizonyos szegény asszonnyal?
- Megérkezett már Pestre.
- Hozta Isten. Majd érte küldjük a kocsit.
- Ugye a fedett kocsit?
- Már minek volna neki fedett kocsi? A biz eljöhet a neuditscheinin
is.
- No, de engedd hát, hogy a fedett kocsiba fogassunk.
Erzsike olyan szépen megcirógatta az apja arcát, melyen már akkor
az új szakáll hüvelyknyi tarlót eresztett, hogy ez kénytelen volt
átlátni, miszerint minden udvariasság és bevett szokás ellen volna
egy újon érkező társalkodónét nem a fedett hintóval hozatni el.
Legyen hát az is. Kell-e még valami?
- Igenis, kell még. De ne húzd össze a szemöldöködet. Azt írja a
barátném, hogy annak a szegény teremtésnek még csak tisztességes
öltözete sincs, amiben nálunk megjelenhessen.
- Teringettét! Ez hát ugyan könnyűszerrel utazott. Hát pénzt is
küldjek neki, ugye?
- Nem; minek? Én azt gondoltam, hogy úgyis annyi ruha van itt nálunk,
ami Hermine-től ittmaradt, abból küldhetnénk eléje; én sem viselhetem
azokat; itt csak elpusztulnak magukban.
- De hiszen, kedves jószágom, te nem ismered annak a jámbor személynek
a termetét, hátha valami vaskos perszóna?
- Óh dehogy az.
- Honnan tudod te?
- Aki annyit szenvedett, az nem lehet kövér; az bizonyosan igen
sovány.
- De hátha valami alacsony termetű? Tudod, hogy Hermine magas volt.
- Azon majd tud ő segíteni. Ez nők dolga; nem érted te azt, apácskám.
- Nem bánom én, hát küldj neki, amit akarsz.
Erzsike aztán nem is mondatott magának többet; futott, bőröndöt,
kalaptokot keresett, összepakolt mindent, mi egy női öltözék
tökéletességeihez szükséges, Hermine ruhatárából a legapróbb
alkatrészekig, amiknek múlhatlan egybefüggése csupán női szívek
előtt ismeretes titok; aztán befogatott; a kocsisnak sokáig
magyarázott valamit, s végül egy pohár bort is adatott néki,
hogy tisztábban felfoghassa feladatát; s aznap aztán későn estig
kimagyarázhatlan jókedve volt; mikor nem sírt, akkor mindig
nevetett.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt egész nap vadászni járt; kezdődött a szalonkaidény.
A vadásza pedig azt jövendölte, hogy e tavaszon nagyon bő
szalonkaszüret lesz, mert nedves esztendő van.
Igen későn este jött haza a cserkészetből; volt is diadala, nem
kevesebb, mint öt darab áldozat ékesíté vadásztáskája hurokjait.
Erzsikének meg kellett tudnia minden egyes szalonka esetének
történetét, mit a leányka, nagy figyelmes szemeit le nem véve atyja
hevült arcáról, olyan részvéttel tudott hallgatni, mintha ő értene
ahhoz legjobban.
- Pedig még egy hatodikat is meglőttem; de csak szárnyazva volt a
kópé, s mire fel akartam venni, úgy elment a bokrok között, hogy rá
nem bírtam találni, pedig mindaddig kerestem, míg csak a hold le nem
ment. No, holnap majd megtalálom.
- Holnap is el fogsz menni?
- Hajnalban; még te akkor alszol.
- De ebédre hazajössz?
- Az ebédet viszem a tarisznyában.
- S megint ilyen későn jössz haza este?
- Valamivel még későbben, mert a hold utóbb megy le.
- Ah ne maradj olyan későre.
- De kedves madaram, akkor húznak a szalonkák legjobban.
- Igen, de azalatt meg fog érkezni az a szegény asszony.
- Az a "bizonyos szegény asszony". Teringettét! Azt a szegény asszonyt
itt találom én holnap is, meg egy hónap múlva is, de a szalonka
odébbmegy, mert az vándormadár. Ugye pedig magad is szereted a
szalonkát? Mikor olyan kicsi gyermek voltál, valahányszor a puskát
megláttad vállamon, mindig azt mondtad: papa, aztán lőj szalonkát!
- Hát tudod mit? Amit nekem szántál, azt hagyd estére, aztán mikor
az én részemre kerül a sor, azt ne lődd meg, azt hagyd ott, és gyere
haza.
- No már ilyen ceremóniával egy hercegasszonyt sem vártak még, mint
ezt a te bizonyos szegény asszonyodat. Jól van no; hazajövök kilenc
órára.
- Óh nem, nem; hétre kell hazajönnöd.
- Szent Hubertre mondom! Nem jövök haza hamarabb fél kilencnél.
- No még azt a kis félórát engedd le.
- De mikor már szent Hubertnek adtam szavamat.
- Ki tudja, hallotta-e? Aztán kipótolhatod holnapután.
- No legyen meg, hát hazajövök nyolcra. Ha egypár perccel el találnék
maradni, abból aztán szemrehányás ne legyen. Teringettét! Mennyit
kell nekem egy szegény asszonyért szenvednem, akit sohasem láttam
életemben.
- No látod, milyen jó atyuska vagy te.
Ekként kiérdemelve leánya dicséretét, Ankerschmidt lovag oly módon
iparkodott magának kárpótlást szerezni, hogy másnap reggel egy órával
hamarább kiment a cserjére. Hanem szent Hubert mégis bosszút állt
rajta, amiért neki adott szavából le engedett alkudni, mert délelőtt
nem kapott puskavégre két szalonkánál többet; azok közül is az egyiket
mérgében úgy szétlőtte, hogy nem volt érdemes a földről felszedni,
délután öt óra tájon pedig oly zivatart küldött rá, amilyent még a
legelvetemültebb kalendáriumcsináló sem mer ilyen kora tavasszal
megjövendölni. Csupán annak köszönheté, hogy szárazan megmenekült
előle, mert útban találta egyik hazatérő szekerét, amivel különben
nem valami sokat törődött volna. Az ő csontjai nincsenek cukorból,
ázott ő eleget.
Éppen csak azt várta az eső, hogy ő belépjen a kapuján, amint rákezdte
egyszerre önteni szapuló számra a záport, mennydörgéssel, villámlással
vegyest.
Erzsike aggódó arccal futott eléje.
- No te, rossz leány - szitkozódék mérgesen a lovag te ugyan a nyakamba
imádkoztad a garaboncás diákot. Valld meg, te boszorkányfajta, hogy
imádkoztál érte, hogy ez a zivatar rám jöjjön, s hazakergessen.
- Óh dehogy - rebegé reszketve a lányka. - Dehogy imádkoztam ezért,
dehogy. Istenem, Istenem. Ő az úton van; mi történik vele ebben az
iszonyú viharban?
- Ő? Kicsoda "ő"?
- Ah, az a szegény asszony.
- Az a "bizonyos szegény asszony"? Mennykő áldotta! Ennek semmi gondja
arra, hogy az apja nem ázik-e meg, mint egy ürge; hanem hogy "az a
szegény asszony" nem lesz-e nyavalyás féltében a fedett hintóban? -
Ördög látta kölyke!
A megharagudott vadász iszonyú dühvel vágtatott fel saját szobájába,
amit mindenki jogosultnak fog találni, ha elgondolja, micsoda
válogatott szerencsétlenség az az életben, mikor az ember ugyanazon
a helyen, ahol tegnap hat szalonkát lőtt, ma csak kettőt kapott,
azok közül is az egyiket úgy szétlőtte, hogy vadászhasé lett belőle;
akkor meg a zivatar hazakergeti, s itthon a tulajdon gyermeke nem akar
bánatot érezni apja szerencsétlensége fölött. Ilyen szívtelen a világ
a vadászok szenvedései iránt! Ott azután duzzogva járt alá s fel
egyedül, haraggal eltelve szerencsétlensége közvetett és közvetlen
okaira: a puskára, mely nagyon összehord; a szélre, mely elhajtja a
vadat; Hubertre, ki oly bosszúálló; az esőre, amire semmi szükség,
s arra a bizonyos szegény asszonyra, akit most hoz a tatár a házhoz.
Szép kis beköszöntője lesz!
A vihar még egyre töltötte kedvét, midőn az ablakon át megpillantá
hazaérkező hintaját. No, a szegény asszony hát itt van; de a szegény
lovaim! Annak csak nem történhetett semmi baja; de a lovaimat
bizonyosan agyonhajtotta most az a gazember kocsis. Ha kérdőre fogom,
azt fogja mondani: nem ő, lépésben jöttek idáig; aztán most meg sem
jártathatja ebben az esőben.
Ankerschmidt bosszúsan vetette magát végig pamlagán, s föltette
magában, hogy sztoikus lesz, semmivel sem fog törődni; a világot
úgysem lehet megjavítani.
Egyszer hallja, hogy valaki nyitja az ajtót csendesen. Ez Erzsike
lesz. Persze, hogy az volt.
Félénken dugta be fürtös fejecskéjét a félig nyitott ajtón, s apját
kereste szemeivel.
- Haragszol? - kérdé gyermeteg siránk hangon.
- Haragszom! - szólt mogorván a lovag.
- No hát ne haragudjál - szólt szelíd engesztelőleg a leányka, s
odament apjához, és tréfásan enyelgésre akarta fordítani a dolgot,
apja keze után nyúlva.
- Ejh, takarodjál! - kiálta mérgesen Ankerschmidt, elkapva kezét
hevesen, mire a leányka egyszerre odaomlott melléje, s arcát
eltakarva, elkezde oly keservesen zokogni, hogy apja ijedten ugrott
fel: - Hát ezt mi lelte? Hát miért sírsz most olyan nagyon? No látott
már valaki ilyen vékony porcelánt életében, ha erősen rákiáltanak, hát
eltörik. Hát bántottalak én? Hát mivel bántottalak? No ne sírj, no.
Hiszen nem haragszom már. Még megszakad a szíve az ostoba gyermeknek,
úgy zokog. No hát mondom már, hogy nem haragszom, nem is haragudtam,
csak tréfáltam. Kelj fel, no. Ülj ide mellém. Hát ilyen érzékenynek
kell lenni? Hát teveled már tréfálni sem lehet? Jól van no, csókolj
meg szépen, aztán ne sírj többet.
Erzsike megfogadta a szót, s apja nyakát átfűzte karjaival, aztán meg
is csókolta, hanem a sírást nem olyan könnyű megállítani; ahhoz még
idő kellett; utoljára is Ankerschmidtnek tréfás nevettető mondásokat
kellett előhoznia, hogy Erzsikét a rendes életre térítse, amikor aztán
a mosolygás úgy tört keresztül az utolsó könnycseppeken, mint felhőből
a szivárvány.
- No hát most mondd el, hogy mit akartál mondani?
- Itt van már. - Megérkezett.
- Az a bizonyos szegény asszony? No hála a Mindenhatónak! Csakhogy már
egyszer itt van, hogy nem kell rá várni. Hát már most semmi baj sincs?
- Óh, dehogy nincs - sóhajtá a leányka. - A szegény asszony nagyon
beteg.
- Hát le kell fektetni; herbatét kell neki főzni; bizonyosan meghűtötte
magát az úton.
- De nem haragszol?
- Már hogy haragudnám?
- Megteszed, amire kérlek? Csak egyet.
- Meg no; ugyan mire kérhetsz?
- Az a szegény asszony elébb szeretne téged látni, mielőtt lefekünnék.
- Kíváncsi rám? Úgy a kíváncsiság nagyobb nála, mint a fejfájás, ez jó
jelenség; hát más kabátot vegyek rám ugye?
- Óh nem, így is jó: még jobb.
- Így is jó? Hát nem valami kényeskedő dáma? Hát odamenjek? Jó estét
kívánjak neki? Nem fogja magát zsenírozni?
- Éppen nem: gyere oda.
- No, ha csakugyan az kell a meggyógyulására, hogy engem lásson, hát
isten neki.
Ankerschmidt rászánta magát, hogy felkeljen a pamlagról. Erzsike
átölelte mindkét kezével karját, úgy vezette őt azon lakrészig, hol
az ő szobája volt.
Az első szoba az volt Hermine egykori lakása, ott állt a fehér
függönyös ágy még azóta felvetetlen.
Az ágyhoz vezette Ankerschmidt lovagot kisebbik leánya.
Ott félrehúzta a fehér függöny egyik szárnyát, s ott azokon a fehér
vánkosokon látta Ankerschmidt lovag fekünni betegen, eszméletlenül,
beesett szemekkel, viaszsárga arccal, forrón lihegő ajkkal azt a
"bizonyos szegény asszonyt" - tulajdon édes leányát -, a szerencsétlen
Hermine-t...
... - Kocsis! Fogj a hintóba újra, s vágtass a városba vissza
orvosért! - hangzott Ankerschmidt szava a tornácon.
- Azokkal a fáradt lovakkal?
- Igen. Azokkal a fáradt lovakkal!
- Ebben a zivatarban?
- Igen. Ebben a zivatarban!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt házában nagyon hosszúk az éjszakák e nap óta. Beteg van a
háznál; olyan beteg, aki éjente nem alszik.
Ankerschmidt lovag és kisebb leánya felváltva ott ülnek a beteg ágya
mellett, néha együtt is, egymás kezét szorítva, s virrasztanak
fölötte.
A beteg mindig arról álmodik, hogy ő most menyasszony. Beszél
suttogva titokban imádott kedveséről, akit szeret, akitől
bálványoztatik. Elmondja, hogy milyen legyen menyasszonyruhája,
milyen legyen a koszorú: mirtusból, fehér rózsából. Elbeszél a
násznépről, mely az oltárhoz kíséri; ott körülállja, a pap milyen
szépen kérdezi: szereted-e? Szeretem. És te szereted-e? Szeretem.
Elbeszéli, milyen szép a vőlegény kis háza, hova menyasszonyát viszi;
van körüle kis kert, udvarán galambok, ablakán téli zöld, odabenn
énekelnek a jókedvű cselédek. És utoljára mindig visszatér őreá
magára, aki oly délceg, oly szeretetreméltó, majd boldog, majd
szenved, majd hős, majd üldözött. De ő mindenütt vele van, vele
érez, vele él. Az nem járhat ott, ahol ő ne látná, nem jelenhet
meg úgy, hogy ő ölelve ne tartaná; egyedül ővelük kettőjükkel van
tele a világ.
És ez így megy egyik éjjel, mint a mással.
Azt tartják az álomjósok, hogy amely leány halva álmodja magát a
koporsóban, az menyasszony fog lenni nemsokára; hát aki menyasszonynak
álmodja magát, arról mit mondanak?
És azután, mikor fölébred, mint irtózik attól, amit álmodott, hogy
panaszolja el testvérének a kísértetlátó borzadályával, minő szörnyű
álmai voltak! Ismét őt látta, őt szerette!
Szereti álmaiban azt, kit ébren gyűlöl, utánamegy lelkével, felkeresi,
boldog utána, kitől eszmélve irtózik, kire gondolni fél.
Egy gondolat kínozza különösen. Mikor már amaz ember kínzásaitól
testileg, lelkileg össze volt törve, az egy törvénykönyvet mutatott
neki sok szakaszokkal, s egyet azok közül ujjával megjelölt: "Nézd,
ha engem el találnál hagyni, s apádhoz visszaszöknél, én ezen törvény
hatalmánál fogva kényszeríteni foglak téged, hogy a te uradnak
küszöbéhez visszatérj! Mert ha én nem akarom, engem soha el nem
hagyhatsz: ha én azt mondom a bírónak, hogy én szeretlek, az visszaád
birtokomba, mert nem elég, hogy te azt mondjad: gyűlölsz!"
Ez a fenyegetés üldözi egész napon át, amíg ébren van; ezt beszélte
százszor atyjának, testvérének, s nem hisz nekik, midőn azok biztatják,
hogy olyan törvény nincs a világon; óh ő látta, olvasta azt! Nem lehet
attól menekülni. És aztán mikor ismét aludni kell menni, hogy fél a
bekövetkező álomlátásoktól!
- Ébressz fel sokszor! - kéri testvérét -, ne engedj mélyen aludnom;
amint látod, hogy nyugtalan vagyok, szólíts meg, attól magamhoz térek;
ha beszélek álmomban, rázz fel, ne engedj álmodnom. Óh az rettenetes,
hogy mindig álmodni kell!
Az orvos, ki gyakran kijárt a városból, azt mondá, hogy mélyen
elhatalmasodott idegbaj vett erőt rajta, melyen csak egy kedvező
kedélyváltozás segíthetne.
Legtanácsosabb volna, ha férjétől törvényesen elválasztanák, s azután
a világban keresne szórakozást.
Ankerschmidt is gondolt ilyesmire, s elhatározá, hogy a válóper
megindítása végett tanácskozni fog dr. Grisákkal.
Egy kiválóan szép tavaszi délután annyira magához tért már Hermine,
hogy szabad volt neki egy órára a kertbe lemenni, s Erzsike karján
a friss pázsiton sétálni.
- Ez a meleg napsugár, ezek a zöld füvek meggyógyítanának engem -
szólt Hermine testvére vállára dőlve -, csak egy gondolatom ne volna.
- Majd elmúlik.
- Nehezen múlik, s mikor az elfog, akkor sárgának látom a füvet, s a
napsugártól fázom.
- Nézd, az ibolyák már nyílnak - szólt Erzsike, hogy testvére
eszméinek más irányt adjon, s azzal lehajolt a fűbe, s nehányat
leszakasztott e szerény gyermekeiből a tavasznak, s Hermine-nek
nyújtá. - Milyen pompás illatuk van.
Hermine megszagolta a nyújtott ibolyákat, s azzal undorodva veté el
magától.
- Pfuj! Éppen olyan szaga van, mint azoknak a szivaroknak, amiket ő
szítt.
Erzsike csodálta azt nagyon. Azokat a kedves ibolyácskákat ilyennel
még nem rágalmazta senki. Nem mert aztán többet leszakítani.
Leültek Hermine-nel egy kerti padra, Hermine folytatá töprengéseit.
- Pedig sokkal jobb volna, ha meg nem gyógyulnék. Most, hogy beteg
vagyok, kíméletből nem tesz senki szemrehányást, de ha semmi bajom
sem volna, atyámnak eszébe jutna, amit ellene vétettem.
- Rég megbocsátott ő neked.
- Tudom, hogy te addig nem nyugodtál, míg azt nem mondta neked,
hogy nem haragszik rám többé; de nem felejthette ő azt, valamint én
nem bocsáthattam meg magamnak soha.
- Nézd, éppen itt jő felénk, látod, hogy mosolyog rád, most is.
Ankerschmidt éppen akkor jött feléjük egy útkanyarulatnál.
- Éppen nem látom, hogy mosolyogna; én azt látom, hogy haragszik.
- Azért látod úgy, mert a nap ellen van fordulva.
Pedig ezúttal csakugyan Hermine-nek volt igaza; Ankerschmidt arca
nagyon borult volt.
Olyannak látta azt Eliz is; de nem akarta.
- Gyere csak, papa - kiálta elé, csengő vidor csevegéssel -, mi itt
vitázunk Hermine-nel, ő azt állítja, hogy te haragos vagy, én pedig
azt, hogy mosolyogsz.
- Hó? Persze, hogy mosolygok - szólt Ankerschmidt odalépve hozzájuk;
és megtette, hogy jó kedvet mutatott.
- De csak most kezdte - súgá Hermine Erzsike fülébe. (Még apjához
egyenesen nem mert szólni, mióta hazajött).
Ankerschmidt meghallá e súgást, s sietett őt megnyugtatni.
- Igen, egy kicsit rossz kedvem volt, mert éppen valami pörös ügyről
értesítettek, ami miatt el kell mennem Pestre, s az tett rosszkedvűvé,
hogy itt kell benneteket hagynom.
- Látod, hogy nekem volt igazam - suttogá Hermine.
- A fű is sárga olyankor, mikor én annak nézem.
- Ne búsulj leányom; amíg én Pesten leszek, addig megkérem az orvost,
hogy maradjon idekinn.
Hermine ismét súgva szólt Erzsikéhez:
- Kérd meg atyánkat szépen, ne küldjön ide orvost. Én szeretek beteg
lenni.
- Miért gyermekem? - kérdé aggódva Ankerschmidt, s megsimogatá Hermine
homlokát. - Miért mondod ezt?
Hermine megint csak testvérének küldé a feleletet.
- Azért, mert addig, amíg beteg vagyok, atyám nem haragszik reám.
- Óh édes gyermekem - monda Ankerschmidt, magához karolva elveszett
gyermekét -, mit irtózol te apád haragjától? Az apa haragja méz és
balzsam a sors haragjához képest, s te elébb érezted ezt, mint amazt.
Hermine megkapottan tekinte e szókra atyja szemébe, s megragadá két
kezével annak kezét.
- Igaz, igaz - rebegé halkan, és azután lecsüggeszté fejét -, és mi
olyan későn tanuljuk ezt meg!
- Hanem gyermekeim, nekem rögtön utaznom kell, mert ez ügy igen
sürgetős.
- Óh atyuskám! - szólt bele Erzsike. - Hova indulnál estefelé? Mi
nem eresztünk.
- Teringettét, nem fogadok ám szót. Holnap reggel Pesten kell lennem,
ha törik, szakad.
- Éjszaka rossz az út.
- Dehogy rossz. Hát a posta? Egész éjjel megy. Nem első utam ez éjjel.
- De hát miért sietsz úgy?
- Mért? Mért? Mit értenéd, ha megtudnád is? Úgy mondják diákul, hogy
"periculum in mora". Látod, már a kocsi is előjárt. Menjetek fel
szobátokba. Vigyázz Hermine-re, ha rossz idő van, ki ne jöjjön.
- De hát útravaló ruha, s egyéb?
- Semmi sem kell, minden van már - sietett röviden végezni Ankerschmidt,
s azzal mind a két leányát megcsókolva, felugrott a nyitott kocsiba,
mely elé négy csikóparipa volt fogva, s nagy sebesen elrobogott.
Hermine ott állt a bejárat lépcsőinél, s cl nem mozdult onnan mindaddig,
míg egy porfelhőt lehetett látni a távolban, melyet a távozó szekér
maga után fölvert.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt azon porosan, ahogy a szekérről leugrott, sietett fel dr.
Grisákhoz.
- Tetszett a levelemet venni? - kérdé a jogok matadorja.
- Az hozott ide.
- Megértette méltóságod a bennfoglaltakat?
- Tökéletesen. Azon ember tehát pört akar indítani, hogy eltávozott
feleségét hazatérésre kényszerítse.
- A polgári perrendtartás, az osztrák törvénykönyv...
- Nem kérdeztem, mit mondanak? Mit akar ez az ember azzal?
- Világosan beszéljek?
- Nagyon kérem.
- Tehát én megvallom őszintén, hogy én e lépésben semmi egyebet nem
látok, mint hogy Straff úr pénzt akar méltóságodtól kicsikarni.
- Nagyon örülök, hogy ön ezen a véleményen van.
- Straff komisz fráter, ezen nincs mit tagadni; nagyságod igen
derék ember. Straff éppen úgy meg van győződve az elsőről, mint a
másodikról, s erre alapítja egész számítását. Nagysád kezében semmi
olyan bizonyíték nincs, ami a törvény előtt indokul szolgálhasson
arra, hogy egy nőt férjétől elválasszanak. Anélkül pedig, tetszik
ismerni nagyon morális kormánynézeteinket, nőnek férjétől külön élni
nem szabad. Válóperben mind a két félnek engesztelhetlen gyűlölséget
kell bevallani a bíróság előtt. Mindaddig, amíg Straff úr azt mondja,
hogy ő a feleségét szereti, nem fogunk ellene semmire mehetni.
- Tehát kell, hogy megvegyük tőle azt a szót, hogy "gyűlöli" nejét.
- Valóban - ez így szokás.
- Nagyon jó, mi lesz az ára?
- Azt még előre nem tudhatom, de úgy sejtem, hogy tízezer forintot
rá kell szánnunk az egyezségre.
- Megadatik. Indítsa meg az ügyet doktor úr azonnal; amint a válóper
részünkre kedvezően dűl el, ön szolgálati díjául szinte tízezer
forintot fog tőlem kapni. És most adjon papírt és tollat, hadd írjak
utalványt bécsi bankáromnak, s kötelezvényt önnek. Tessék diktálni,
hogyan írjam.
Doktor Grisák e rá nézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső
gyorsvonattal sietett fel Bécsbe.
Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált;
Maxenpfutsch úr volt ott.
Doktor Grisák amint az előszobába lépett, már akkor mindjárt az első
tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog; tudniillik a
bútorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak
alkalmazva, ami annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.
Már az ajtón kívül hallá Grisák úr, hogy odabenn két ember nagyon
lármáz, mégpedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett
vitatkoznak, amiről annál jobban meggyőződhetett, amint az ajtót
kinyitá, s tanúja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős
oly közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő feltette volna
magában, hogy ellenfelének coůte gue coůte, az orrával kell azt
meghallani, amit mondanak neki.
- Ah, uraim, miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? - kérdé
tréfásan doktor Grisák a láttára széthökkent veszekedőktől. - Mi a
kétséges tézis? Nem segíthetnék megoldani?
Míg a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni
méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonítva dugá kezeit
lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt:
- Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a
váltótörvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta
le legkorábban a bútorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező
bebizonyította azt, hogy ezek a nőm bútorai voltak, s a váltóján
a nőm neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.
- De ördög, pokol! - ordíta közbe Maxenpfutsch. - Ez nem tréfa!
Tessék nézni doktor úr, itt vannak a váltók, amikre én ennek az
embernek tízezer forintot adtam.
- No, no, csak ötezret, hanem mindig kétannyit íratott.
- Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tíz darab, per ezer
forint. Mit érnek nekem ezek a rongy bútorok?
- Hát hisz én is azt mondom.
- De így én ruinált ember vagyok!
- Hát én nem az vagyok?
- De én meg nem foghatom ennek az úrnak a jókedvét! Nekem minden
pénzemet kölcsönveszi; nem tudja visszafizetni és még kacag!
- Kérem, kérem - szólt dr. Grisák -, engedjenek engemet szóhoz jutni.
Hátha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff úr
Maxenpfutsch úrnak?
- Higgye el, doktor, csak ötezer forint volt.
- De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?
- No hát az ipam ellen indított peremre. Abba is maga vitt bele,
doktor; nem tudta megmondani, mikor elutasított, hogy azért nem
vállalja el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot
élet és halál fölött?
- No de arra csak nem költhette el mind?
- Óh, hagyja el! Ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak
csak köszön is az utcán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut,
csak annyit mondjon: "perem volt", igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz
illően élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy
olyan embernek, aki egy méltóságos úr leányát vette feleségül? Tehetek
én arról, ha a méltóságos úr nem adott semmit?
- No meg egy kicsit kártyáztunk is, ugyebár?
- No az is. Hát ki nem kártyázik? Szeretnék olyan embert ismerni. Jó,
hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.
- De ne az enyimből szivarozott volna ön! - ordítá közbe mérgesen
Maxenpfutsch úr, kit csak az bosszantott leginkább, hogy adósa most
is kabanoszt szí.
- Kérek egy kis csendet, uraim - szólt csitítólag doktor Grisák. -
Engedjenek engem szólni. - Hátha lehetne ez ügyet szép barátságosan
elintézni. Maxenpfutsch úr úgy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve,
ha az ötezer forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.
- Mit nevez ön törvényes kamatoknak?
- No - teszem fel: tíz procentot.
- Vagy úgy! És mint gondolja ön, doktor úr?
- Az egészen tisztelt barátomtól, Straff úrtól függ. Legyen szíves ide
figyelmezni, barátom uram. Engem Ankerschmidt úr őméltósága megbízott,
hogy kezdjek válópert ön ellen.
- De abból semmi sem lesz, mert én az asszonyt haza kívánom.
- Haza kívánja! - üvölte Maxenpfutsch fejét dühösen rázva. - Hisz
nincs önnek egy széke, amire leültesse.
- Majd lesz, ha ő eljön.
- Nem fog eljönni, uram - szólt nagy malíciával dr. Grisák. -
Ankerschmidt önnek azon esetre, ha e válóperben akadályokat nem
tesz, igen csinos kerek összegecskét ajánl kiegyenlítésül.
- Hallja ön! Hallja ön! - lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.
Straff pedig csak úgy félvállról kérdezé:
- Mi az a kerek összegecske?
- Megérdemli, hogy összegnek neveztessék - szólt dr. Grisák, mellét
előre vetve s kigombolva kabátját. - Itt az utalvány nálam; tessék
olvasni: "tízezer forint pengő pénzben".
- Hallja ön! Hallja ön! - nógatá Maxenpfutsch Straffot. - Tízezer
forint. Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.
Straff pedig hidegvérrel gúnyosan felelt neki:
- Fogadjam el ugye? Aztán mindjárt adjam oda az egész tízezer forintot
önnek? Csókoljon meg hát legalább "a conto" ezért a bolond gondolatért.
- Nem, nem, nekem csak a magam ötezere kell. Még a kamatokat is
elengedem, uram! Tehetek-e többet?
- Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! - szólt Straff, eltolva
magától hitelezőjét, s azzal összefont karokkal doktor Grisák elé
állt, s nagy lélegzetet szíva, beharapott ajkai között így szólt: -
Doktor úr! Ez ajánlatára számítottam. Tudom én azt jól, hogy ennek
így "kell" következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem
vagyok az a bolond, aki a mai verébért odaadja a holnapi túzokot.
Elébb szükséges, hogy ez az egész "affér" a lehető legkellemetlenebbé
váljék Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok afelől, hogy ha ma
tízezer forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy
hónap múlva húszezeret fognak kínálva kínálni: erről asszekurálom önt.
- De uram! - kiáltá egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.
- És most vége minden értekezésnek; velem nem lehet többet beszélni.
Én hazárdjátékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a rulett
tábláján: áll a tízezer forint! Dupla vagy semmi! Húszezeret akarok
kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzék velem többet,
mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites vos jeux,
messieurs!
- Kérek egy szót - könyörge még Maxenpfutsch úr összetett kezekkel.
- Semmit többé. Be van zárva a bolt!
- Ön egy kiállhatatlan ember!
- Tudom. Éppen arra számítok.
Maxenpfutsch úr kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők
alján megállt, megtudni dr. Grisáktól, hogy vajon lehet-e reménye
ennek a hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot
is meghozza az ő infámis két szép szeméért.
Doktor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.
- Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most
olyan alkalom van a kezünkben, amit elhalasztanunk ostobaság volna.
Ankerschmidt bizonyosan szép honoráriumot kötelezett önnek azon
esetre, ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha
az egyezség az én ajánlatom szerint fogadtatik el, én is kötelezem
magamat kegyednek az alkudott összegből tíz procent remunerációt adni.
Tehát húszezer forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorárium
egy ilyen rövid regényért.
Doktor Grisák látta, hogy praktikus emberrel van dolga, aki érti
a maga mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor
elváltak egymástól, még kezet is szorított vele; azt mondva, hogy
"no majd meglássuk".
Odalenn a lépcsőknél a rá leső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doktor
urat, s korlátozhatlan tudnivággyal tudakolá tőle, vajon lehetséges-e,
hogy úgy megdupláztassék az önkéntes kölcsön; mire dr. Grisák, hamisan
hunyorítva szemével, olyasmit mondott, hogy csak őrá kell azt hagyni,
majd jól lesz minden.
- Óh, ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doktor
úr, az egész kamatot önnek engedném, higgye el.
- Ötszáz forint? Az is csak pénz.
Doktor Grisák ezt az ajánlatot is regesztrálta. Még aznap visszautazott
Pestre.
Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá,
miképpen járt el, hogyan találkozott Straff-fal, ki úgy látszik nincs
pénz dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, amennyit
csak kíván; ezért igen is erősen tartja magát, s nem akar egyezkedésbe
ereszkedni húszezer forinton alul.
Ankerschmidt a szemét sem hunyorította meg e szóra. Íróeszközöket
kért, s még egy utalványt írt másik tízezer forintról.
- Tessék doktor úr, adja meg neki, amit kívánt.
Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén, s még
az éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.
Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, míg visszajön;
ne időzzék, ha lehet, sokáig.
Doktor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hírvivésben. Nagyon
sietett Straffot az eredményről tudósítani. Persze, nem úgy mondta
el, ahogy történt:
- Nos uram - szólt belépve hozzá -, mondhatom, ez kemény munka volt.
Az öreg dühös volt, mint egy róka! Fuchswild, ahogy mi mondjuk.
Szitkozódott, majd megvert.
Straff nagyon egykedvűen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel az
egyik szék támlájának dűlve.
- Mondhatom, hogy nehezen tudtam kapacitálni - szólt a doktor, levetve
magát egy bíróilag lefoglalt székre.
- Igazán?
- De végtére mégiscsak engedett.
- Úgy?
- Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam,
hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen bosszúálló természetű,
egyszóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.
- Köszönöm.
- Bizony köszönheti is, mert így értem el, hogy az öreg kiizzadta azt
a másik tízezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.
- Szép.
- Nos, mit mond ön ehhez?
- Semmit.
- Semmit? - kérdé doktor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy
jobban megbámulhassa ezt az embert. - Semmit sem mond arra, hogy én
önnek megnyerem a hazárdjátékát, s a feltett tízezer forint tételt
kétszerezve hozom vissza?
Erre Straff odalépett doktor Grisákhoz, s miután ily konfidens lábra
álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, amint a széken ült,
így szólt az orra alá:
- Azt mondom, doktor, hogy ahol húszezer forint volt, ott harmincezer
is van.
- Micsoda? - kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről,
mintha titkos rugók vetették volna fel.
- Ott harmincezer is van - ismétlé hidegvérrel a kalandor.
- Meg van ön őrülve?
- Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön
doktor? Mikor egy üzlet ily nagyon is "kulánt", ki fogná azt akkor
berekeszteni, ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb
folyásában van?
- De uram! - kiált doktor Grisák, egészen magánkívül ragadtatva a
bosszúságtól -, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását!
- Minek? - szólt a kalandor cinikus gunyorral. - Hát ennek a neve
"archimedesi csavar"; - nincsen vége. Sohase haragudjék, kedves
doktor; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek
sem lehet rám semmi panasza; ma kétezer forintot kapna tőlem, nehány
nap múlva fog kapni hármat.
- No - ön ördöngös egy fickó. Már én nem merném így túlfeszíteni
a húrt. Azonban én megkísértem még egyszer Ankerschmidtet
engedékenységre hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy
már most nem ád semmit, tessék utána menni Ameríkába, ha ő elviszi
a leányát oda, vagy legrosszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt:
engemet ne okoljon ön.
- Óh az öreg fogatlan oroszlán, egyiket sem fogja tenni: nem utazik,
nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincezer forinttal, s
kvittek vagyunk.
- Én csak annyit mondok önnek - szólt dr. Grisák -, hogy imádkozzék,
nehogy ma látott légyen utoljára.
- A viszontlátásig, édes doktor! - szólt kezet szorítva Straff
Grisákkal, s még csak ki sem kísérte az előszobába.
Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.
Doktor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.
Azon kezdte, hogy rágyújtott szörnyen gazemberezni azt a rafinírozott
zsebmetszőt.
- Ne beszéljen felőle - kérte őt Ankerschmidt. - Mondja el röviden,
mit végzett vele.
- A gaz szemfényvesztő, amint látta, hogy készek vagyunk húszezer
forintot megadni neki, vérszemet kapott, s ismét feljebb csigázta
követeléseit; most már harmincezer forintot kér.
Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárcáját.
- Előre tudtam. Gondoskodtam újabb utalványról, mely tízezer forintról
szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószínűnek találom, hogy
amidőn azt fogja ön mondani, hogy íme harmincezer forintra is ráállok,
akkor meg negyvenezret fog kérni, tehát elővigyázatból még egy negyedik
tízezer forintos utalványt is adok önnek. Elégítse ki teljesen.
Doktor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember praktikus és egyúttal
szentimentális; "praktiko-szentimentális".
Szépen rembursírozta a két új tízezeres utalványt, s most már egy
metodista komolyságával állítá, kinél a mondott szó esküvel egyértékű,
hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kívánt eredmény.
- Hát csak tessék sietni vele.
Doktor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt,
mint a vagonban; hanem ahol ügyletről volt szó, ott ő nem sokallta
a fáradságot. Biztosítá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a
legközelebbi telegram, amit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb
sikerről fogja tudósítani.
Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt, s hazautazott családjához.
Doktor Grisák pedig harmadszor is felrepült a rezidenciába.
Ezúttal első gondja volt asszisztenciát venni maga mellé: elébb
felszedte Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hírrel,
hanem az egyiptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával
kapacitálgatá, hogy érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki,
ha azt megkaphatja, ő aztán viszont magára vállalja, hogy Straffot
inszinuálja a kontroverzia komplanálására.
Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy írásba adja, miszerint kész
felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.
Ekkor fűzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még
nem tudott semmit az archimedesi csavarról, mely húszról harmincezerre
emelte a követelést.
- No, ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyence! - E szókkal tárt ajtót
Straff barátjára doktor Grisák. - Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban
született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csípne
el.
Straff látva Grisák ragyogó arcát, maga sem tartóztatta magát egy
önelégült mosolygástól.
- Óh a nagy lutrin csak az együgyűek nyernek, én ott játszom, ahol
okos embereké a szerencse. Mi jót hoz, doktor?
- Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harmincezer
forintból?
- Harminc... - vakkant fel e szóra Vendelin úr, de a torkán akadt a
többi.
- Egy fillért sem - válaszolt szilárdul a rendíthetlen férfiú.
- Nem tréfál ön?
- Én a teljes harmincezer forintot kérem.
Maxenpfutsch úr még csak most lett harcképessé a nagy ijedtségtől,
nekirohant Straffnak, s átölelte nyalábra.
- Mit gondol ön, barátom? Hisz a minap csak húszat kért! Ne kötekedjék!
Fogadja el! Én mondom, hogy fogadja el!
- Ejh, ne beszéljen ön az én ügyeimbe. Hagyjon békét. Az egészet vagy
semmit.
Doktor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.
- S ha én önnek itt huszonkilencezerkilencszázkilencvenkilenc forintot
és két húszast letennék az asztalára, nem fogadná el ön az egy húszas
híjával?
- Nem.
Maxenpfutsch úr kétségbe volt esve.
- Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok
hozzátenni azt a hiányzó húszast.
E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelkűségnek
homéri hahotára egyesíté a két másik férfiút. A tréfa tökéletes volt,
Vendelin úr nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik úrnak akarta
markába nyomni azt az egy húszast, mely egyedüli differencia volt már
közöttük. Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van
fejezve.
- No hát uram - szólt doktor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól
kimulatta magát -, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincezer
forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön mégsem fog harmincezer
forintot kapni, hanem - negyvenezret.
Ezzel diadalmasan vágta ki a tárcájából elővont négy utalványt az
asztalra.
Maxenpfutsch úr arca e látványra egyszerre galvanikus mosolyra
torzult, ami azután nagyon mulatságos fenomenon volt, ha valaki
vigyázott rá, hogy e gömbölyű torzmosolygásból hogy nyúlt le négy
másodperc alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott
eszébe, hogy: "De ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem,
hogy tízezer helyett ötezerrel érjem be?"
Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doktor úrtól, hogy ha látja,
miszerint Straff harmincezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a
negyedik utalvánnyal is, amit csak szükséges árverés esetére bízott rá
védence; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja
az áldozatokat, márpedig eszélyesség azt gondolni, hogy mikor Straff
tíz procentot ígér, azt harmincezertől fizesse-e vagy negyvenezertől?
- Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? - kérdé fensőbbség
érzetével doktor Grisák Straff urat.
- Parancsolhat ön velem - szólt ez minden szolgálatra készen.
- Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön
elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik;
vele élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.
- Tegye ön fel, doktor úr, ahogy legjobbnak látja, én aláírom.
Doktor Grisák leült és extempo fogalmazott.
- Helyesli ön így?
- El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.
- Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, amik önt a törvény
előtt gyűlöletes színbe állítanák, s még jobban indokolnák a nő
gyűlöletét?
- Óh igen szívesen, csak tessék, írni Elismerem először is, hogy őt
verni szoktam.
- Mivel, kérem?
- Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal
ütöttem.
- Ah, ez erős.
- Azután. Bezártam reggel, s estig nem adtam neki enni.
- Ez is igen jó.
- Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét, s szeme láttára a
szobaleánynak az ujjára húztam.
- Ah. No elég lesz már.
- Ha tetszik, akár még erősebbeket is diktálhatok.
- De már ez elég erős. A többit bízza ön rám. Majd lefestem én önt
úgy, hogy maga is megborzad tőle.
- Kétlem.
- Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat; mi ketten előttemezzük
Maxenpfutsch úrral, erre aztán akár felakasszák önt.
Straff úr olyan hidegvérrel diktálta ez infámiákat saját magáról,
mintha csak egy harmadik, jelen nem levő embert kellene rágalmazni;
még egy szivart is kiszítt mellette.
Legelébb doktor Grisák írta alá az okmányt mint tanú, azután
Maxenpfutsch úrnak adta kezébe a tollat, hogy írja ő is oda a
nevét. Az is megtörtént.
Akkor aztán átengedte a széket Straff úrnak.
Straff nagy lanyhasággal letette magát a székre; közelebb húzta az
asztalhoz, végigfutotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből-hatodából;
azután rábillentette a fejét, mint aki helyesli az egészet. Akkor
kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e
kis pihe rajta? Belemártotta a kalamárisba, s megpróbálta neutrális
papírszeleten, hogyan fog. Akkor aztán nekifogott; nagy kanyarítást
mért a tollal a légben, a kezdőbetű rajzolásának indulva. Ott
megállapodott. Megint nekihajolt, megint meggondolta magát. Utoljára
lecsapta a tollat és felugrott.
- Ejh, nem írom alá!
- Mit mond ön? - kiáltának rá egyszerre két oldalról.
- Most már nem írom alá - hatvanezer forinton alul!
Azzal ízekre tépte az okmányt, s elszórta széjjel a szobában.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt oly jókedvű volt odahaza, hogy "madarat lehetett volna
vele fogatni", ahogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.
Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a
leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah, e gondolatban
volt foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai
szeretete, ebben összpontosult mindaz, amit fájdalomban, szégyenben
és megbosszulhatlan haragban érzett. És íme mindettől megmenekült
potom negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, aki ért hozzá.
Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi
azt minden cseléd, mindenkire elterjed az.
De legbámulatosabban látszott e szimpatikus hatás a család betegén.
Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki
megcsodálta.
Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott,
hogy őkörüle forognak az eszméi.
- Hiszen semmi baj sincs már - mondá reggelenkint, midőn leányát
szobájában meglátogatta. - Ne félj leányom, levetjük azt, ami
bennünket bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet.
Egy nap, két nap múlva olyan örvendetes hírt fogunk hallani, hogy
ünnepet tartunk bele. Táncolni fogunk! Igenis. Muzsika lesz a háznál.
Cigányokat hozatok, a legjobb bandát. Az fogja húzni és megvendégelek
minden embert, még akikre haragszom is! Nem, azon naptól nem lesz
kire haragudnom. Pfuj! Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki.
Csak te gyógyulj meg akkorra, mert táncolni kell azon a napon minden
embernek.
Az öregúr azt is közölte leányaival, hogy egy telegramot vár Bécsből,
doktor Grisáktól, ami azt az örvendetes hírt fogja hozni.
S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle
szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike
legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyezségről van szó,
melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől
törvényesen elválasszák.
S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szívtelenség lett
volna tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Hermine-nel; úgyhogy
elvégre a két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s
éppen olyan nyugtalansággal vártak az érkezendő telegramra, mint ő;
annyival kevésbé segíthetve magukon, amíg atyjuk mindennap kétszer
eléje lovagolt az érkezendő telegramnak, hogy azt még a stafétás lovas
tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni,
nehezen fékezhető türelemmel.
Úgy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász,
ki el-elhagyogatja leshelyét, s éppen akkor nincs ott, mikor a vad
megjelen. Valahol az útban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról
érkezett, s midőn a nehezen várt telegram megérkezett a kastélyba,
akkor ő éppen nem volt honn.
Aki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség
van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása
műtételében. Egy rejtélyes izenet, aminek tudása oly sürgetős volt,
hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósítás, mely a
légen keresztül jött; mellyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet,
nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.
Kinek ne reszketett volna a keze, midőn az első telegram borítékját
felszakítá? Ki ne félt volna először beletekinteni?
No, de e sürgöny nem az, amitől félni lehet. Ez örömhírt hoz, mely
előre tudva, jósolva van már; ez az, amire vártak napokon át; ez,
amivel egy család boldogsága újra vissza lesz adva!
Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett
írni, mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány percre
érkezett meg; mennyire igyekezett sietni a rábízottal; ez az ő
érdemeinek a versenytere. - A vevényt tehát atyja honn nem létében
Hermine-nek kelle aláírni; a sürgönyt ő vette át.
Hogy dobogott a szíve, hogy kigyulladt az arca, midőn azt kezében
tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát visszaadja; ebben van
megírva, hogy őneki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!
Ki venné rossz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hírt
minél előbb óhajta olvasni?
A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e ezt nekik
atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?
Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy
büntetést szab: de másfelől meg valószínű, hogy Ankerschmidt nem
fogja őket e kriminalitásért törvény elébe állítani.
Hisz a titok úgysem titok már; s ha valakit érdekel, hát az
legelsősorban bizonyosan maga Hermine.
Erzsike ugyan azt az ókonzervatív észrevételt tette, hogy ámbár a
levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán mégis meg kellene várni,
míg azt a papa alkotmányos úton maga át fogja nekik szolgáltatni; de
Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, míg a
papa megérkezik.
Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen
óvást tett, hanem azért mégis odakölcsönözte hímzőollóját a
pecsétfelmetszési államcsínyhez.
Furcsa levél! Egészen kék plajbásszal van írva; mintha azt akarná
mutatni, hogy a telegráfos oly sietségben van, miszerint nem ér
arra sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.
Hermine reszkető kézzel tárta fel a sürgönyt, s beletekinte.
Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne:
"Straff nem enged. Újra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit
csinálni.
Dr. Grisák."
Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s
látta, hogy Hermine arca e pillanat alatt hogy válik halálra; mintha
egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arcáról az élet minden
színét.
Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajítá. Késő volt: a méreg
szívig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan
lehanyatlót karjaiba foghassa fel.
A hazaérkező Ankerschmidtet, amint lováról leugrott, azzal a hírrel
fogadták, hogy leánya ismét beteg lett, elájult, még most sem bírták
eszméletre hozni.
A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték.
Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő
ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.
Erzsike, apja lépteit hallva, eléje sietett.
- Mi történt? - kérdé az apa remegő ajakkal.
Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:
- Ő olvasta ezt.
Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután
összegyűrve azt markában, csüggedten sóhajtá:
- Akkor meg van ölve.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Straff úr a múltkori scéna után csaknem összeverekedve doktor
Grisákkal és Maxenpfutschcsal, azt gondolta ki, hogy két napig nem
ment haza a szállására.
Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor
kereste azóta Grisák és Maxenpfutsch úr.
A doktor úr kereste azóta nyolcszor, Maxenpfutsch úr pedig minden
félórában, még éjfélkor is.
Ezt gondolni lehetett.
Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni.
Pedig már az elmúlt két éjszakát is egy sörkorcsmában a padon hálva
tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.
Egész diszponibilis kasszája áll egy legújabb divatú negyedrész
bankóból, melyből nemigen futja ki vacsorára egyéb egy pár
kreuzerwirstlinél, obligát seres stiblivel együtt.
A kalandor nevette magában a dolgot, amint az utcán végig lőgérezett.
"Nincs több egy felnégyelt bankótöredékemnél s azon gondolkozom,
hogy két pár krajcáros kolbászt hozassak-e és egy pohár sert, meg
egy stinkadorest, vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi
stinkadorest?"
"Pedig csak ki kellene a kezemet nyújtanom, hogy rögtön negyvenezer
forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe, s
olyan traktát csaphatnék, hogy híre menne."
"Negyvenezer forint szép pénz."
"De ha négyezret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat
Maxenpfutschnak, ezerötszázat apró-cseprő hitelezőknek, harmincezer
sem marad belőle."
"Hanem az mégis szép pénz."
"Még azzal is megnagyságosuraznak akárhol."
"De hátha még várunk, s engedjük nőni a füvet."
"Az az archimedesi csavar szép találmány."
"Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engem
Ankerschmidt."
"Óh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a
hatvanezer forintot kidobta is."
"A leányát pedig nagyon szereti."
"Ha már valaki kétharmadát megtette az útnak, valószínűbb, hogy a
harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen."
"És hát legrosszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van;
azért csak az üres tárcát kell kinyitni, hogy berepüljön."
"Tehát csak az a kérdés még: vajon még ma kreuzerwirstli-e és
hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?"...
No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni, tehát a sors
kegyeskedett segítségére jönni egy nemtő alakjában, akit mi
Maxenpfutsch név alatt ismerünk.
- Megkaptam önt valahára! - kiálta egyszerre valaki félöröm, féldüh
hangján az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiú hátratekintett
Vendelin barátját látta maga előtt. - No csakhogy ráakadtam! Kerestem
önt mindenütt; minden korcsmában, minden kávéházban, ahova járni
szokott; lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? Hol rejtőzött?
No mármost nem szabadul tőlem, amíg doktor Grisákkal ki nem egyezik.
S menten alá is dugta kezét Straff úr karjának, ekként bizonyítva be,
hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.
- De uram - pattogott Straff -, mit erőszakoskodik velem? Ön nekem
nem gyámapám, hogy oda vigyen, ahova nem akarok menni.
- No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni,
hogy mije vagyok én önnek.
- Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a
fenevadaknak. Pereljen ön be.
- Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt
a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tíz váltót Ankerschmidtnek. Ő
majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon
velük. Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet-egyet; ön
sohasem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van
önt egy évig saját költségén csukva tartani. Egy év múlva bepereli önt
a másik váltóval, akkor önt megint becsukják és így tovább. Tíz évig
van ön biztosítva koszt és kvártély felől, ha addig meg nem unja.
Mégis csak vagyok én önnek valamije, ugyebár?
Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés
kivitelére, ahogy a szemei forogtak.
- Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni.
Lehet ön felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják
a feleséget a férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem?
Hee?
- Majd meglátom.
- De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én missz Natalie férje
vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön
bosszút nem állok.
Ez csakugyan erős indok volt. Akit otthon oly veszedelem vár, az nem
gyakorolhat az utcán irgalmat.
- No - hát, az ördög nevében - menjünk!
- Végtére! Hanem én nem tágítok ám öntől.
- Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák?
- Az "Arany báránynál".
- Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk.
- Nagyon jó, legalább annál kevésbé szökhetik ön el tőlem.
- Van önnél pénz?
- Óh, igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint.
- Valóban?
- No, de nem bánom, ha megfelezzük.
- Hahaha! Megfelezzük? Alig hiszem, hogy nálam kifussa.
- Hát mennyi pénze van?
- Egy firtli...
- Egy firtli? Semmi több! És nem akar negyvenezer forintot elfogadni?
No ön csakugyan ördöngös egy fickó! Az utolsó garasig hagyja menni a
játékot.
- Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy
ne jöjjön be velem ezúttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga
spíszburgeres mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik,
úgy kell tennie, mintha nem volna szüksége arra, amit követel. Ön
képes volna kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még
lealkudtatna az eddig megajánlott összegből.
- No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkísérem, amíg belép;
mert én már mindent fölteszek önről.
- Hanem már most kínáljon meg egy szivarral, mert nekem nincs.
Nehány perc múlva az "Arany bárány" fogadó előtt szállt ki a
bérkocsiból Orestes és Pylades.
A kapus, Vendelin úr örömére, mondá, hogy a doktor itthon van; éppen
most kapott egy telegramot.
Fel is kísérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor
nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a
bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját,
míg kijön.
Straff úr doktor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki, úgy
látszik. nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utcai
lámpásokat nézegesse.
- Szép jó estét, doktor! - köszönt az érkező.
Grisák a vállán keresztül nézett, s azt mondta rá, hogy:
- Szervusz!
(- Üm, be nagyra tartja magát.)
Straff úr nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra, s diskurzust
kezdett.
- Nos doktor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? Széna-e vagy
szalma? - Negyven-e vagy hatvan?
Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeiből kikelt
szemekkel meredve a kérdezőre förmedt rá:
- Elmehet már ön zabot hegyezni Sziléziába! Nem kell már önnek sem
archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven rézkrajcár.
Ma reggel meghalt önnek a felesége.
Azzal odaveté eléje a telegramot.
"Hermine éjfél után 2 órakor meghalt."
Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás
a doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott így
magának megrendelésre?
Ennélfogva mosolyogva kérdezé:
- Nem lehet ez tréfa, doktor úr?
De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt:
- Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett
őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, ami
már benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló stb. stb. stb.!
Hallott ugyan már Straff úr hasonló hízelkedéseket másutt is; de
oly kompakt tömegben, mint ezúttal, még soha.
Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potenciázta doktor Grisák
tetterejét, hogy midőn a frázisokból kifogyott volna, nehogy azokat
elöl kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s
úgy kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.
Straff úr, e barátságtalan expedíció után, amint a lökés közben
félszemére csúszott kalapja alól előre tekintett, amint két keze
ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta, elmosolyodva mondá magában:
"Eszerint mégiscsak a kreuzerwirstlinél kell maradni!"
Azzal fütyürészve haladt le a lépcsőn.
Amint Vendelin úr megpillantá, ugrott ki a kocsiból, s sietett eléje.
- Na? Na! Megvan?
Midőn e kétségbeeséssel és reménnyel torzított arcot megpillantá
Straff úr, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kacagjon. Megfogta
a két vállát a bámuló férfiúnak, úgy kacagott a szeme közé:
- Hahahaha, hahahaha! Ön nagyon mulatságosan járt, kedves barátom.
Az éjjel meghalt a feleségem. Agyiő negyvenezer forint. Már most
fiákereztessen, ahova akar.
X
Különböző fogadtatások
XI.
Az a bizonyos szegény asszony
XII
Mit neveznek archimedesi csavarnak?