VI
A szép szellem


Pajtayné még most is szép asszony.

Arca, termete azok közé tartozik, amik sokáig szépek maradnak. Aztán meg - nincs is egyéb feladata, mint hogy szép legyen.

Nem vesződött soha gyermekkel, nagy szenvedélyei nem voltak; az a vihar, ami annyi embernek ősz hajakat hozott, neki még csak egy álmatlan éjt sem szerze. Vannak olyan boldog emberek, akik önmagukban élnek.

Déli tizenkét órára éppen készen van a toalettjével, s igen meg van elégedve azzal a sikerrel, hogy sikerült két roppant szőrhurkát saját haja mögé elrejteni; én nem tudom, ki hitette el az asszonyokkal egy időben, hogy ez a hajuk közé kevert állatszőr valami szép. Hanem hát Corinna meg van vele elégedve, s nekünk mi közünk hozzá.

Most az udvarlókat kell várni, akiknek szépen fel van osztva az idejük: Nro 1. jön 12 órakor, Nro 2. fél egyre, Nro 3. egy után, Nro 4. két órakor. Ezeket külön kvalitásuk szerint kell fogadni.

Nro 1. Derék falusi földesúr. Törkölyi Tivadar; nem fiatal ember már, de jól bírja magát. Komolyan házasodni készül, s nem megvetendő játszma. (Neológjaink a "partie"-t "játszmá"-val adják vissza, s én különösen tréfásnak találom azt ezen a helyen.)

Törkölyi Tivadar 12 órakor szokott jönni, mert fél egyre már várja az "Arany sasban" a társaság, s azt nem lehet elmulasztani.

Ennélfogva Corinna 12 órakor már felváltja a pipereasztalt az íróasztallal; kiteríti maga elé a nagy számadásos könyvet, s midőn Tivadart meglátja, örvendve kiált fel: "Ah éppen jókor jön; megmondhatja, hogy kel a gyapjú?" Ennyiért kérik, de nem akarja annyin alul adni. Nem tudja. a szeszfőzéssel fölhagyjon-e a nagy akcíza mellett. Panaszkodik a drágaságról, az ember mindig azon töri a fejét, hogy miben lehetne valamit megtakarítani. A nőt mindenki megcsalja, húzza; tudják, hogy nem ügyelhet semmire.

Törkölyi aztán, mikor pajtásaival összekerül, nem győzi eléggé magasztalni, hogy milyen okos, milyen takarékos asszony ez a Pajtayné. kétségtelenül egészen neki való, mintha csak számára nevelték volna.

Amint pedig Tivadar úr behúzza maga után az ajtót, Corinna illatos szappannal lemossa ujjáról a mindenesetre ráragadt tintafoltot, mert hölgyeknél az rendes, hogy betintázzák az ujjaikat, ha tollhoz nyúlnak; s elcsukva a számadások unalmas lajstromát, a divatképek halmazával rakja körül magát; mert akit vár, a Nro 2. az egészen más zsáner.

A Nro 2., Taréjy Nándor, nevezetes férfiú; az urak báljának részvényese. Egy azok közül, akiknek nagy Magyarországon jog adatott azt mondani: mi urak vagyunk. Nagyszerű helyzet ez! Azonkívül előtáncos a cotillonban. Ez sem mindennapi eset. És tökéletes udvaronc. Ezzel ugyan meg nem lehet az embernek unni magát.

- Ah, nagysám éppen divatlapokkal foglalkozik.

- Óh nem, óh nem. Csak a divatképekkel. Nem egyébért járatom őket, mint a divatképekért; pedig azok sem sokat érnek. Már nézzen ön ide, képzelheti e mellé a sötétlila szín selyem mellé ezt a szalmaszín díszezetet. Hisz ez valóságos maskara.

- Nagysádnak igaza van. A szerkesztő alkalmasint valamelyik putzhändler kegyelméből közli ez ingyenképeket, ki rokokó ruháit akarja a közönségre kötni. Így csak Szalmaváryné fogna öltözködni.

- Hahaha. (Ez jólesett.) Én valóban kénytelen vagyok bálruháimat Bécsben készíttetni. Az itteni szabóknak nincsen semmi ízlésük. - Pedig vannak, akik még ebből is hazafiságot akarnak csinálni.

- Nevetséges! Egyébiránt nagyon jó nagysádtól, ha a divatlapok tartalmát nem olvassa, mert legalább nem jár úgy, mint én a minap, nem akarom megmondani - hol; egy hölgytársaságban, ahol malapropos valaki belekeverte a társalgásba az irodalmat; azután szó volt az írónőkről; egyszer csak egy delnő interpellál, hogy mit tartok "Paradisa" legújabb verseiről, amik a "Holdsugár" című lapban megjelentek. Én erre azt feleltem, hogy biz én az egész Paradisa neve alatt, modoráról ítélve, nem sejtek mást, mint egy nagyon bagariacsizmás fűzfapoétát valahonnan az alföldről. Erre a delnő nagy kegyesen meghajtja magát: "Köszönöm a bókot, az a bagariacsizmás fűzfapoéta én vagyok."

- Hahaha, hahaha! Ki volt az? Mondja meg.

- Nem, nagysád, azt már nem tehetem.

- Ugye báró Királyváryné? Nem? Ne tagadja. Vagy gróf Zajtayné. Hiába tagadja, úgyis megtudom; ez nagyon mulatságos. Hanem már most jöjjön, mondja el, ki hogyan lesz öltözve az első urak báljában. Mit tudott ki Baltánszkyéknál? Kivel készíttetik a ruhákat? Az enyim még titok. Önnek megsúgom, de tovább ne adja. A pipereárusnőnek megparancsoltam, hogy fejékemet senkinek se mutassa meg, különben sohasem vásárlok nála. De ha ön meg akarja tekinteni...

Hogyne akarna ilyet Taréjy Nándor? Persze, hogy el van a finom ízlés által ragadtatva. Ezt bizony nem is igen utánozhatná minden ember. Csupa gyémánt szoliterek a virágok kelyhében, ez hódító hatást fog elkövetni este lámpafénynél.

- Ez még eredetibb ötlet a minapi ékszernél, mely csupa régi pénzekből volt összerakva, kisebb-nagyobb aranyakból. Soha érdekesebb numizmatikai gyűjteményt nem tanulmányozott még a fiatalság, s mindazok közt nagysád arca volt a legvalódibb királynőkép; valamint e mostani ékszernél is csak nagysád szemei fogják a többi gyémántot felülragyogni.

Ilyen hiábavaló beszédek tetszenek az asszonyoknak.

Félóra múlva Taréjy Nándor is átengedi a tért másnak, s siet a tizenharmadik párbajt megvívni azon téma fölött, hogy az idei farsang bálkirálynéja Pajtay Corinna és senki más.

Következik a Nro 3.

Corinna most már a divatlapok nyomtatásos részét rakja az ölébe, mert a Nro 3. poéta.

Nro 3.-nak a neve Fellegormi Danó. Látnivaló, hogy csinált név. Így ismerik őt mindenütt, ahol szívesen látják; az igazi nevét csak hitelezői szokták látni váltóikon.

- Nagysád a közelgő farsang éldeletein merengeti lelke sugarait - szólt Fellegormi Danó.

- Óh nem - sóhajt Corinna. - Lelkemet nem érintik a hiúság repke vágyai; egy költeményt leltem itt: a "Harmathoz". Mily gyöngéd eszme, mily jólesik rokon érzelmekre találnom. Álnév van aláírva; és én azon gondolkodom, ki lehet ő.

Tudja nagyon jól, hogy az az "ő" Fellegormi Danó.

Nro 3. fülig pirul, s azon észrevételt teszi, hogy milyen boldogok a költők, kik azon szerencsében részesülnek, hogy szellemeik minden szép szellemmel szellemi összeköttetésbe jöhetnek.

Az ám; valóságos szellemi török basák.

- Vajon nem ismerne hasonló hangokra nagysád e költeményben? - szól Danó, elővonva félénk szemtelenséggel kebléből egy aranyszegélyű papírkát, s elszavalva belőle szörnyű émelygős modorral egy döcöngős költeményt, melynek címe: "A fogoly madár"; nem valami "rebhuhn", hanem egy madár, mely fogva van. Nemigen lehet kivenni az értelmét, hogy gyermekvers-e, vagy aesopusi mese, vagy szerelmes allegória, vagy pedig hazafias költemény.

Corinna a legutóbbinak veszi.

- Mintha összebeszéltünk volna. Nézze ön, én éppen hasonló költeményt írtam.

- Hogyan? Nagysád költeményt írt?

- De kérem, ne mondja senkinek. Csak önnek szabad hallani.

- Engedje látnom.

- Nem. Magam olvasom fel. De meg ne ítéljen, tudom, hogy gyönge: "A leláncolt sas".

Ez már valóságos politikai költemény. A leláncolt sas egy fogoly ifjú, kinek a repüléshez a hiányzó szárnyakon kívül még az a gátló akadálya is van, hogy porkoláb vigyáz a lépéseire.

- Remekmű! Klasszikus költemény! Engedje nagysád, hogy ezt elvigyem a "Holdvilág"-nak.

- Óh nem, nem, nem. Erről nem szabad senkinek tudni. Egyedül ön hallotta ezt. Majd később.

- Óh mi kár annyi lángoló honszerelemnek önmagába temetkeznie!

A balga! Hogy tud honszerelemről beszélni valaki előtt, akinek körül van a homloka huncutkákkal rakva!

Eredj már Isten hírével Nro 3.; várnak az ebéddel; hadd jöjjön már a Nro 4.

A Nro 4. senki más, mint - doktor Grisák. Nagy tévedés és százados félreértés gyászos jelensége azon sajnálatra méltó körülmény, miszerint a regényírók a legújabb időkig azon balfelfogásban voltak, hogy a "doctor juris"-okat nem lehet szerelmes szerepekben applikálni.

E nézet amennyire ellene küzd a kor szabadelvű irányának, annál is jobban megcáfoltatik az empíria konkrét felfedezései által.

Óh igenis: tudnak udvarolni, még táncolni is a doctores juris, tudnak konzultációkat tartani szép szemek bírói széke előtt minden honorárium nélkül, szellemi cselszövényeket szőni, törvényes és törvénytelen úton, sőt ami legvakmerőbb állítás, még arra is képesek, hogy egy bíró elé bocsátott ügyet siettessenek: a nősülés ügyét.

Miért ne udvarolhatna doktor Grisák Pajtaynénak?

A jogalap megvan hozzá: az ő eszességének köszönheti, hogy a vitalitiumképpen bírt jószágrész tulajdonává lett, s azt eladhatta. Ezért neki hálával tartozik. Egy életrevaló doctor jurisnak már aztán könnyű dolog a hálatartozásból, ügyvédi fáradság s egyéb expenzák hozzáadásával szerelmi keresetet indítani meg, s azt mint házasságot egzekválni.

Tehát jogalap van.

De ok is van hozzá.

Doktor Grisák maga legjobban tudja, hogy Pajtayné birtokviszonyai a legjobb alapon nyugszanak. A vételár szolid státuspapírokban van elhelyezve, amik ez idő szerint 7 percentet jövedelmeznek, s Jove favente 8-at is hozhatnak. Ebből "méltóságosan" lehet élni.

Tehát ok is van.

És végre kedvező körülmények is vannak. Az asszonyság elég szép és fiatal, s úgy látszik, maga is hajlandó a doktor úrhoz. Igaz ugyan, hogy több udvarlója is van, de azok fölött a doktor úr van par excellence kitüntetve, ő csaknem mindennapos nála, s rendesen ott szokta magánál marasztalni ebédre. Dr. Grisák eddig is úgy érzi már magát a szép özvegynél, mintha otthon volna.

Aztán a dolog természete is úgy hozza magával, hogy Corinna kénytelen a doctor jurist legbizalmasabb titkaiba beavatni. Természetesen. A tolvaj védője is azt mondta védencének: "Barátom, nekem mindent mondj el, ami igaz; majd ami nem igaz, azt hozzáteszem én."

Egy idő óta pedig sajátságos megbízásban kelle eljárni a doktor úrnak.

A szép özvegy azt bízta rá, hogy egy fiatal embernek, ki politikai vétségért hosszas börtönre van ítélve, lehető korábbi kiszabadulását meg kell akadályozni.

Ez a fiatal ember Garanvölgyi Aladár.

Az öreg Garanvölgyi Ádám bizonyosan minden követ megmozdít, hogy a még hátralevő tíz évet kedvenc unokaöccsének elengedjék.

Ezt ellensúlyozni kell.

Adatokat kell rá szerezni, hogy Ádám úr most is annyi rossz dologban töri a fejét, mint hajdan. Fel kell fedezni, hogy tervei vannak, miknek kivitelére öccsét múlhatlanul fel kell használnia. Egyszóval meg kell akadályozni Aladár megkegyelmeztetését.

Hiszen doktor Grisáknak nagyon helyes volt ez mind. Mindjárt detasírozott is egy keze ügyében levő embert, ellátva illő utasításokkal; bizonyos Straff nevű egyéniséget, kit már egyszer hallottunk említtetni.

Már most tehát tudjuk igazi nevét.

Tehát az ál-Petőfi és a többi, amivé átváltozott egész Bogumilig, Straff Péter, senki más: és ez doktor Grisák bérence Pajtayné bizományában.

Hanem azt az egyet mégis szerette volna tudni doktor Grisák, hogy tulajdonképpen mégis mi indok lehet az, ami e szép, ragyogó szemű és mosolygó szájú asszonyt arra bírja, hogy ily kegyetlenül bánjék egy emberrel, aki fiatal? Mert ha az csupán atyafiságos gyűlölet, akkor igen szép; de hátha sértett szerelmi bosszú?

A legközelebbi alkalommal meg is indítá a nyomozást, félig bizalmasan, félig hivatalos tudnivággyal.

- Ugyan mondja meg, nagysád, mi oka van azt a Garanvölgyi Aladárt ily kíméletlenül sújtani? Hogy nagy okai lehetnek rá, arról nem kétkedem.

- Lássa ön, azt a világon senkinek meg nem mondanám; de önnek kell, hogy fölfedezzem, nehogy "valami rosszat" gondoljon felőlem. Midőn férjem meghalt, az öreg Garanvölgyi Ádám addig mesterkedett, míg keresztülvitte, hogy engemet Aladár öccsével eljegyezzen. Pedig nagyon sok bajába került, mert Aladár megholt férjemnek közel rokona lévén, a házassági engedély megszerzése sok időt és utánjárást vett igénybe. Az öregúrnak egyenesen az volt a célja ezzel, hogy ha én Aladárhoz megyek nőül, annak magának is saját szerzett birtoka lévén, az özvegyi jogon bírt jószágrész Ádám úrra visszaesik. Óh, az öreg nagy mester, igen ravasz róka; ahol lehet, berántja az embert.

Doktor Grisákot rávitte a lelke, hogy ráhagyja, hogy "úgy van".

- Hanem én voltam oly előrevigyázó, hogy mielőtt kezemet odaígértem volna, egy móringlevelet, egy kölcsönös szerződést kötöttem Aladárral, melyben minden vagyonunkat közös birtoknak nyilatkoztatjuk; ami az övé, az az enyim, ami az enyim, az az övé. Aladár könnyelmű ember volt, könnyen ráállt. Nekem tulajdonképpen nagyon kevés birtokom volt akkor, mert anyai örökségem csőd alá volt kerülendő; ezt ő bizonyosan nem tudta. Mielőtt azonban házasságunk végbemehetett volna, kiütött a háború; Aladár egy ízben elment a vörös pántlikásokkal, mint nemzetőri százados; én Pozsonyba futottam, később aztán hallottam hírét, hogy a huszársághoz lépett át; mindenben részt vett, ezredes is lett a magyaroknál; ebből megítélheti ön, hogy micsoda könnyelmű ember volt. Én azalatt várhattam a menyegzőre.

- Hallatlan szeleburdiság.

- Egyszer aztán vége lett az egész tréfának. Aladárt befogták; nem tudta magát kimenteni, mint más okos ember, inkább a más hibáját is magára vallotta; ebből láthatja ön, hogy milyen haszontalan ember.

- Pedig jogot is végzett!

- Ebből aztán az lett, hogy elítélték fogságra. Ez még hagyján; de minden vagyonának elvesztésére.

- Ahá! - szólt doktor Grisák térdére csapva.

Most kezdett már előtte világosodni a tájék.

- Mármost, ha ő hirtelenében kiszabadul, a birtokviszonyok meg vannak fordulva; akkor ő volt gazdag, én voltam csőd alatt; most én vagyok gazdag, ő most koldus. Szerződésünk pedig kezében van. Az a szerződés pedig saját gondoskodásomból, úgy összevissza van kötözve vinkulumokkal, hogy amelyik fél fel akarja bontani, nagyon nagy eret vág vele magán. Érti ön már most a dolgot?

- Tökéletesen.

Doktor Grisák el volt ragadtatva e nő bölcsessége által: hiszen ebben egy doctor juris utriusque veszett el! No de amit a természet mostoha intézkedése megtagadott tőle, azt helyre lehet hozni azáltal, ha doctor jurisné lesz belőle; soha jobban összeillő kedélyek egymással nem találkozhattak.

- Kedves nagysád, én egészen helyesnek találom aggodalmait; szerencsére törvényeink az itt említett esetre nézve igen üdvös jogorvoslatokat rezerváltak. Legelső teendője nagysádnak következő ediktális idézést köröztetni hírlapok útján, persze hivatalosan: "Garanvölgyi Aladár, kinek tartózkodási helye nem tudatik, ezennel felszólíttatik a házassági szerződések értelmében keletkezett kötelezettségeinek teljesítése végett alólírt helyen megjelenni, mit ha egy év egy nap alatt megtenni elmulasztana, minden az idézett kötvényekből származó kötelezettségek in contumaciam semmiseknek és felbontottaknak nyilatkoztatnak."

- Lehető volna ez?

- Óh, van rá több eset. Hasonló úton házasságok is bontattak már fel.

- De hiszen mi tudjuk, hol van Garanvölgyi Aladár.

- Nem tartozunk tudni. A domicílium kérdése nem a beperlő dolga. Hogy a megidéztetés helyére meg nem jelenhet egy év és nap alatt, az az ő hibája; mi nem tartozunk felőle értesülve lenni, s a törvény előtt az nem kifogás. És akkor egy év múlva, hogy minden további alkalmatlan kötelezettséget elhárítson nagysád magáról, leghelyesebbnek ajánlanám a rögtöni férjhezmenetelt, így nagysád egészen biztosítva volna.

Corinna szeme közé akart nézni e szóra a doctor jurisnak; de nem tehette, mert hisz az szemüveget hord; hölgyeknek nagyon alkalmatlan gát ez a szemüveg; nem olvashatnak a férfi szemében, ahelyett saját miniatűr arcképeiket látva meg az üveg tükrében.

No de a dolgot megérteni nem is igen mély vizsgálódás kellett. A doktor úr a megírt receptet mindjárt maga is kész volna bevenni. Majd meglássuk.

- Ezt mégis nem szeretném - szólt Pajtayné, húzódozva a bölcs ajánlattól. - Bizonyos tekinteteket kímélni tartozom.

- Bocsánat, tisztelt nagysád, én sokkal jobban kímélve látom Aladár urat az én ajánlatom által. Ez esetben neki csak egy évig kellene azon gondoskodásban részesülnie, hogy mostani tartózkodása helyét el ne hagyhassa; egy év múlva, ha egyéb akadálya nincs kiszabadulásának, nagysád érdeke nem álland útjában, míg így kénytelenek vagyunk őt szomorú sorsában továbbra is megerősíteni.

- Nem őt értettem, kérem. Saját magamat. Igaz, hogy ez ránézve kisebb baj volna, de nagyobb lenne énreám. Önnek nincs fogalma arról a türelmetlenségről, amivel az embernek itt minálunk minden tettét bírálgatják. Minden magánügyből politikai kérdést csinálnak. Ha egy kivándorolt honvéd menyasszonya máshoz megy nőül, kígyót-békát kiáltanak fejére; ha valaki pénzét nem hagyja egy bujdosónál ott veszni, azt mindjárt hazaárulásnak mondanák. Ha rólam valami nyilvános fellépés elárulna e kérdésben valamit, a legvakmerőbb rágalmaknak tenném ki magamat. Aztán tudja kegyed, az ember a jó hírét szereti.

- Azonban végtére is - nagysád nincs ehhez a koronaországhoz kötve.

- Arról magam is töprengtem már; de még nem határozhattam el magamat. Hagyjuk ezt későbbre. Most egyelőre maradjunk annál, amire kértem. Este el fog ön jönni teára hozzám?

Ez azt jelentené, hogy most ebédre nem marasztaltatik.

- Igen sok dolgom van - magyarázá az özvegy. - Leveleket kell írnom mindenfelé.

- Nagysádnak oly nagy korrespondenciája van, hogy már azért magáért megérdemelné férjhez menni.

- Csak nem képzeli ön, hogy férjemmel íratnám leveleimet?

- Nem; hanem a levélírások elmaradnának.

- Óh ne képzeljen ön szerelmes leveleket. Akit én szeretni akarok, annak azt nem adom írásban.

Grisák úr ezt nagyon okos szónak találta, mely eléggé indokolva van, ha az embernek már egyszer az írásban adott szerelmi kötelezettség ennyi fejfájást okozott. Míg aztán a lépcsőkön lement, végigfutott azon levelek lajstromán, miket őhozzá küldött a szép özvegy, s úgy találta, hogy csakugyan nincs azokban semmi szerelmi nyilatkozat. Márpedig ha valaki, hát ő...

Alig húzá be maga után az ajtót doktor Grisák, midőn Corinna ismét íróasztalához ült, s egy finom illatos lila szín lapocskára, csipkenyomatú szegéllyel, írni kezde:

"Kedves barátom!"

A többi titkos jegyekben van írva.

A levél borítékára ez jön: Straff Péter úrnak, Kápolnán, poste restante.

Straff Péter úr, "kedves barátom". Szép konstelláció!

Doktor Grisák bürójába visszasietve, egy látogatójegyet talált asztalán, melyen Ankerschmidt lovag nevét olvasá, nehány plajbászvakarítással, melyből az sült ki, hogy a lovag úr délután öt órakor el akar jönni.

- Aha! A yorkshire-iek végett! Még most is azt képzeli, hogy itt ezen a világon ügyvédnek, bírónak semmi egyéb dolga nincs, mint ha valami jámbor farmernek elveszett a lábas jószága, az után szaladgálni. No ez járhat, míg itthon talál.

Hanem a sors ezúttal megbüntette gonosz akaratú szándokaért, mert amint a vendéglőbe benyitott, ahol az elegáns világ szokott dinírozni, hát éppen annál az asztalnál, ahol ülni szokott, találta letelepedve Ankerschmidtet. Az már akkor a desszertnél volt.

- Éppen méltóságodat kerestem! - szóla doktor Grisák, helyet foglalva a lovag úr mellett.

- Bravó, hát akkor nem is kell önhöz fáradnom.

- Óh kérem, de legyen szerencsém. Itt nem végezhetünk ügyleti dolgokat.

- Nemigen sokat kell magyaráznom rajta, amiért önhöz jöttem.

- Értem. Tudom. A yorkshire-iek.

- Ördög, mennykő! Ne hozza ön a yorkshire-i históriát elő - kiálta haragosan Ankerschmidt; s jó szerencse, hogy indulatát leöntheté egy pohár ruszti máslással. - Az is bolond volt, aki elkezdte az ilyen tréfát. No de vége. Erről egy szót se többet. Másban járok. Egy folyamodásra van szükségem. Valami szépre.

- Készen vagyok.

- Mikor nyugdíjaztattam magamat, azt mondták odafenn: bizonyos lehet ön afelől, hogy akármikor kérni fog valamit, kérelme azonnal teljesíttetni fog. No hát most fel akarom használni ezt az ígéretet. Arra kell egy folyamodás. Írásban. Mert szóval majd elmondom én azt magam.

- Értem - szólt bizalmas suttogással hajolva közelebb Ankerschmidthez a doktor. - Talán valami rendjel ügye?

- A mennykőt! Most is annyi van, hogy nem tudom hol viselni. Aztán kinek mutassam? A parasztjaimnak otthon? Mást akarok én. Valami fogolynak akarok kegyelmet eszközölni.

- Ah, ez igen szép, ez igen nemes. Tán financiális botlásért van elítélve?

- Nem. Politikai vétség miatt.

- Ah! Bizonyosan az aula tagja!

- Nem. Magyar katonaember.

- Tán egy hajdani tiszttársa nagyméltóságodnak?

- Éppen nem az. Nem ismerem. De fel akarom használni minden befolyásomat érte. A neve Garanvölgyi Aladár. Annak a Garanvölgyi Ádámnak az öccse, tudja? Nos, mi a patvar lelte önt?

- Semmi, semmi. Egy halszálka akadt meg a torkomon.

- Halszálka? Mennykőt. A borjúkotlettből. No ilyen rajtam sem történt még, pedig hat esztendeig éltem a menázson!

Doktor Grisák csúnya kelepcébe került; két kliens közé, akik közül az egyik igen jó jövedelem, a másik pedig igen jó kilátás.

- Szabad megtudnom méltóságodtól, mi oka van az érintett urat pártfogolni?

- Az nem tartozik a dologra. Azt nem is szükség híresztelni, hogy én ebben lépéseket teszek, miután amint vége van a dolognak, elfeledjük. Én Garanvölgyi Aladár urat nem ismerem most, nem fogom ismerni azután. Ezt tessék az én részemről úgy venni, mint magán mulatságot. Nem is akarok én semmiféle színpadi szerepet játszani, hogy énnékem tapsoljon a galéria valami nagylelkűségért, vagy tudja patvar miért. Csak a tényt akarom elérni, minden további vonatkozás nélkül. Akarom, hogy Garanvölgyi Aladár otthon legyen, aztán semmi közöm hozzá. Ha találkozunk az utcán, jó napot kívánunk, s odább megyünk. Azért nem is az a tervem, hogy magam folyamodjam kiszabadításáért, hanem valaki más; én majd ezután csak a harmadik személy folyamodásának akarok sikert szerezni azzal a befolyásommal, ami illető helyeken számomra fenn van tartva.

- Úgy? Értem. Az öreg Garanvölgyi lesz a folyamodó?

- Az öreg Garanvölgyi? Ah, barátom, akkor ön nem ismeri az öreget. Az nem folyamodik semmiért.

- Úgy tudom, hogy nagyon szerette unokaöccsét.

- Szerette, de azért nem folyamodik érte.

- Sőt lényeges szüksége is van rá, mert ő maga, sok hóbortja mellett, egészen tönkrejuttatja nagy gazdaságát, amit a jól képzett fiatalember igen jó karban tartott.

- Az mind meglehet. Hanem azért az öreg szomszédnak hamarább nyakába szakad a háza, hamarább lerágják a lábáról az egerek a csizmát, mint ő egy folyamodásnak aláírja a nevét. Ezt én jobban tudom. Valakinek másnak kell föllépni. Más közelálló rokonnak.

Doktor Grisák kíváncsian kezde egy fogpiszkálóval működni; vajon ki lehet az?

- Nos; nem találja ön el, hogy kinek kell folyamodnia?

Doktor Grisák rázta a fejét; ő ki nem találja.

- No hát ne találja ki. Hanem hát készítsen el egy szép folyamodást; de szép legyen; ne valami száraz stílus, mint ha privilégiumot kérne valaki újon feltalált csizmakenőcsre; hanem illő, méltóságteljes; majd én aztán gondoskodom, hogy az illetővel, akinek folyamodnia kell, aláírassam: azután majd én felviszem azt Bécsbe. Azért csak siessen ön azzal a kompóttal, nem szükség minden szem cseresnyéről külön lerágni a magot. Mikor én olyan idős voltam, mint ön, minden cseresnyét magostól ettem meg. Tehát csak iparkodjék, én megvárom, s együtt elmegyünk az ön szállására. Önmaga megírja a folyamodványt, ezt a segédek kezébe sem szabad juttatni; én zsebembe teszem, s aztán megyünk együtt az aláírást megszerezni.

Doktor Grisák jobban megfőtt e szavak alatt, mint a roastbeef, amit elköltött. Ez szép lesz. Az ő saját kézírása menjen fel, mint folyamodás, a lovag által pártfogolva; holott Pajtayné éppen ellenkező megbízással terhelé meg! Hogy ő maga írjon szívreható esedezést annak az embernek a szabadsága érdekében, aki éppen azt akarja nőül venni, akit ő is áhít.

De nem lehetett Ankerschmidttől szabadulni; csak meg kellett inni a feketekávét szaporán, s igyekezni vele haza a szállásra, ott leülni, s addig föl nem kelni, amíg a kívánt okmány szerkesztve nincsen.

A doktor úrnak az a ravasz ötlete volt, hogy majd ő olyan sok ákombákomot fog ebben a folyamodásban csinálni, annyi törlést beleigazítani, miszerint szükséges letisztáztatni. De csalódott. Amint a lovag végigolvasta a fogalmazást, szépen összehajtotta és a zsebébe tette.

- Kérem alássan, majd egyik írnokommal letisztáztatom.

- Nem szükséges. Jó ez így.

- Csak nem gondolja méltóságod így brouillonban beadhatni?

- Nem bizony. Hanem magának a folyamodónak kell ezt sajátkezűleg leírni szóról szóra.

- De az nem fog elmenni rajta.

- Én el tudok rajta menni, s lediktálom neki magam.

Ezt már nem lehetett megmenteni. A lovag úr kezébe fogta, s azt többé tőle semmi rohammal visszafoglalni nem lehet.

Mármost legsürgetősebb feladat e váratlan fordulatról Corinnát értesíteni. A veszély sürgetős; ezt valahogy paralizálni kell.

Szerencsére a tábornok végezve az ügyet, nem akar tovább időzni, hanem rögtön veszi kalapját, s indul dolga után. Doktor Grisák maga is sietős útban van. Neki természetesen Pajtaynét kell minél elébb felkeresni. Az ugyan csak teára várja őt, de ily rendkívüli esetben nem várhatja az ember az audiencia rendes óráit, midőn minden perc rohanó veszély.

A kapu alatt doktor Grisák sürgős indulnivággyal vesz búcsút Ankerschmidttől, s miután kölcsönösen kezet szorítottak, s egymásnak jó éjszakát, sok szerencsét kívántak, és egymást biztosíták afelől, hogy milyen nagy szerencse volt rájok nézve e találkozás, akkor - úgy tapasztalák, hogy mind a ketten egy felé akarnak menni.

- No ez derék, tehát ismét egy úton megyünk.

A Kristóf téren ismét búcsút vettek egymástól, ismét kezet szorítottak.

- Sok szerencsét.

- Isten önnel.

- Merre tetszik tartani?

- Én a Váci utcának.

- No én is arra megyek.

S a másodszori búcsúzás után is megint csak egy úton haladtak. Nagyon nevettek ők ezen.

Végre aztán egy kétemeletes ház kapuja előtt véglegesen megállt Ankerschmidt.

- De már itt csakugyan búcsút kell vennünk. No kedves doktor, a viszontlátásig.

- Igen örülök - szólt a doktor.

S azzal mind a ketten majd odaszorultak a kapuhoz, ahogy egyszerre akartak belépni rajta.

- Mi az ördög? Hát ön is ide tart?

- Hát nagyságod is ide törekszik? No ez rendes.

- S mi olyan szépen elbúcsúztunk már háromszor egyhuzomban.

- Pedig nem is vagyunk egymásnak adósok.

- Micsoda ismerője lakik itt önnek?

- Nekem? - szólt dr. Grisák tétovázva. - Én őnagyságához, Pajtayné asszonysághoz megyek bizonyos ügyekben.

- Bravó! Ez derék. Hisz én is oda megyek, ön legalább már tudja, merre nyílik az ajtó, bevezethet; én csak a ház számát tudtam. 'Sz én is éppen ide indultam. No ez derék véletlen.

Azzal megfogta a lovag a doktor karját, s tolta őt nagy nyájasan maga előtt; az pedig szerette volna őt lehajítani a lépcsőn, ha meg nem lett volna győződve afelől, hogy a lovag hamarább le fogná őt hajítani, ha a "jus fortioris"-ra kezdenének apellálni.

Dr. Grisák egy csínyt tett kis diák szívdobogásával engedé magát Ankerschmidt által kísértetni, mint akinek valami gonosz sejtelem azt súgja, ha a preceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró pej!

Ankerschmidt pedig szívesen látandott vendég lehetett Pajtaynénál a legelső adás-vevési viszony óta; mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyán szeretetre méltó tulajdonairól.

Igen is: "szeretetre"-méltó tulajdonairól. Mert ne is hízelegjetek magatoknak azzal, ifjú felbodorított hajú polgártársak, mintha az asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki, s minket ősz, szürke, félig és egészen kopasz "meglett" ifjakat észre sem vennének.

Valóban igen szívesen is fogadák a lovagot. A háziasszony csupa figyelem volt iránta. Őt tünteté ki legjobban vendégei között; tőle kérdezte meg, hogy mit zongorázzon; mellé ült a teázás alatt, s engedte a társaság egyéb alkatrészeit ott, ahol nekik tetszett, csoportosulni. Pedig jelen voltak az előtáncos, a gazdász, a költő s egyéb imádók is, azok Corinna nőismerőit mulattatták, ki itt, ki amott telepedve le, míg Corinna maga a lovagot tartá legérdemesebbnek apró udvariasságok alkalmazására, amiben őt életrevaló tisztelői nem is akadályozták.

Csak dr. Grisák iparkodott untalan úgy ejteni a dolgot, hogy "harmadik lehessen a szövetségben", mindenféle apropos-kkal au courant tartva magát a két kliens párbeszédének folyama körül.

Fölösleges aggodalom volt. Csupán csak szépségeket mondogattak egymásnak, ahogy szokás a világban.

Később aztán gyérülni kezdett a társaság. Igen dicséretes bevett szokás szerint, minden oltározó úgy osont el, hogy azt senki se tudja; nem mint falusi estélyeken, hogy elébb felveszi a bundát, meg a botosokat, s azután sorban búcsúzik a háziaktól, meg az ott maradó vendégektől. Itt legfeljebb az inas tudja meg, hogy eltávozott valaki, midőn a felöltönyt felsegíti rá. Dr. Grisák is nézegette már egypárszor az óráját, idestova éjfél lesz; mindenki takarodik már, csak Ankerschmidt nem akar még mozdulni az elfoglalt pozícióból, s már a hetedik csésze teát issza; még meg találja ütni a guta!

Most végre egypár női vendég közbejötte háborítja meg a társalgást, kik mulattatóik elosontával szintén fölkerekednek, s kocsijaikat előrendelik. Már ezek búcsúznak a háziasszonytól. Az kikíséri őket. A lovag állhatatosan ülve marad, mint az ezeregyéjszakai kőlábú herceg.

- Ugyan késő már az idő - szól dr. Grisák, kényelmetlenül feszengve.

- Az ám - helyesli Ankerschmidt -, önnek korán kell felkelni. Miért nem megy haza?

- Megvárom önt, hogy együtt menjünk. Én kocsit rendeltem ide.

- Fölösleges volt. Egyébiránt várjon meg, hanem akkor még töltsön magának egy csészével, mert ráér.

(Üm. Ennek ugyan megtetszett itt.)

A lovag hozzáfogott, hogy rumot égessen cukorral a teás kanalában.

Corinna visszajött, s újra letelepedett mellé; dr. Grisák oldalvást ült le, nagy kedvetlenül könyökölve egy kis etazserre.

- Nagysád vendégei már elmentek mind? - kérdé Ankerschmidt.

- Óh az nem tesz semmit - sietett őt megnyugtatni Corinna.

- Sőt nagyon szeretem, hogy valahára egyedül szólhatok nagysáddal.

Corinna kétkedő szemmel inte dr. Grisák felé.

- Óh, a doktor úr előtt lehet szólanom - szólt Ankerschmidt, lassúdan csepegtetve az égő rumot kanalából a teába. - Ő be van avatva.

Mi lehet ez? - kérdezé magában Corinna, míg dr. Grisák kényelmetlenül feszengett helyében.

- Nagysád, mint tudom, menyasszony - szólt Ankerschmidt, nyájas bonhomiával tekintve Corinnára.

- Óh nem, óh nem - szólt ez fülig elpirulni akarva.

- De én úgy vagyok értesülve.

- Óh kérem, énnekem semmi szándékom férjhez menni.

Így védik magukat azok, akik azt akarják, hogy megcáfoltassanak.

- Tudom, tudom. Egy kellemetlen körülmény. Nagysád mindenkit visszautasít, és ennek senki sem találja ki az okát. Én már tudom azt. Ne tessék zavarba jönni. Kegyed jegyese fogva van. Én tudom jól. Mégpedig olyan hosszú időre, hogy mikor ismét maga előtt fogja látni, már akkor egy elmaradt ifjúság alkonyán nyújthatják egymásnak kezeiket. És nagysád titkolja bánatát, s azt mondja, nem megy nőül soha. Én ezt nagyrabecsülöm. Én meglehet, hogy ellenség voltam, amíg verekedtünk; de minek üldözném azt, aki már nem is védi magát? Én azt mondom, hogy nagysádnak rövid időn boldognak kell lenni, mégpedig az által, akit oly messze elveszettnek gondol.

Corinna meglepetve nézett Grisákra, ki minden lehetőt elkövetett, hogy inggallérát oly magasra felhúzza, hogy egészen elrejthesse magát mögötte.

- Kereken kimondva - szólt Ankerschmidt lovag - én intézkedni akarok, hogy egy megkegyelmezési folyamodvány a legjobb helyre legjobban ajánlva eljusson, s kezeskedem a sikerért, hogy két hónap múlva Garanvölgyi Aladár itt lesz nagysád lábainál.

Doktor Grisák szükségesnek találta e szavaknál egy pohár vizet okvetlenül meginni.

Corinna zavartan és közönyösen hebegé:

- Nem értem.

- Óh pedig ez nagyon egyszerű.

Ankerschmidt zsebébe nyúlt, s doktor Grisák kétségbeesésére a sokszor említett fogalmazást vonta elő.

A doktor érzé, hogy el van veszve.

- Ez egy igen szép folyamodás, melyet nagysád tulajdon szép kezecskéjével fog letisztázni. Kell, hogy lássék rajta a szerető kéz reszketése. Ha egypár betű kimarad is belőle, annál jobb; arról fog látszani az érzelem valódisága. Ezt nagysád aláírja, s aztán együtt felmegyünk Bécsbe. Én személyesen elkísérem mindenüvé, ahol megjelennie kell, s biztosítom felőle, hogy ha valami, úgy ez a kérvény nem fog tagadó válasszal visszajönni.

Doktor Grisák úgy érzé, hogy két éles nyíl ahhoz a fotöjhöz szegezi, amelyben összeroskadva ül; e két éles nyíl Corinna két szeme.

Megismerte a fogalmazáson a doktor írását. Vége neki!

Corinna ereiben forrt a méreg. Ez az együgyű vén ember ahelyett, hogy kapna az alkalmon, amidőn egy szép szalmaözvegyet, egy "res nullius"-t lát maga előtt, micsoda zavart akar előidézni; s még azt kívánja, hogy ezt mint nagylelkűséget írják fel az árjegyzékébe.

De az a másik! Az a törvényes ember, aki mindent jól tud. Nem tudta lebeszélni e balga szándékáról a hadastyánt? Még ő fogalmazta számára azt a fatális kérvényt.

És ezt ő sajátkezűleg írja le!

És ő maga járjon utána annak, aminek bekövetkezésétől retteg.

Óh, ezek a férfiak érdemesek volnának mind arra, hogy egytül egyig mind be legyenek zárva föld alatti börtönökbe, ahol halálra epedjenek egy óhajtott asszonyi hang hallhatásaért.

A lovag csak kavargatta csészéjében az égetett cukrot. Egészen meg volt elégedve a theater-couppal, s semmit sem várt kevesebbet, mint hogy a szép özvegy sírva fog vállára borulni, s kezét megcsókolni törekszik, amit ő telhetőleg meg fog akadályozni.

Corinnának most hirtelen egy státuscsíny ötlött eszébe, jellemző arra nézve, mennyi erő s mennyi gyöngeség tud párosulni egy asszonyi szívben.

A kérvényt összehajtá, s visszatette a lovag elé. És azzal hideg hangon, de tört lélegzettel mondá neki:

- Uram, mielőtt önt ismertem volna, kész leendtem e lépést megtenni; de most, "aki önnek ellensége, az nekem is ellenségem".

Ez vallomás in optima forma! Nem akarom régi vőlegényemet kiszabadítani, hogy "önnek" útjában ne legyen.

És ez egyúttal aztán kosár is doktor Grisáknak.

Ankerschmidt összeszorítá ajkait, nagyot nézett azok alul a sűrű szemöldök alul Corinnára; azzal csendesen visszadugta mellékzsebébe az iratot, s begombolá kabátját.

- Késő az idő, doktor úr. Mehetünk.

- Nem issza meg teáját? - szólt marasztaló hangon Corinna.

- Köszönöm. "Elég volt."

Minden elég volt már a lovagnak.

Egy hideg főhajtás után búcsút vett, és eltávozott. Doktor Grisák leforrázva ment a sarkában.

Ott nem maradt volna ezúttal egy másodpercig egy miniszteri tárcáért.

Elébb végig kell otthon gondolni, hogy micsoda paragrafusokkal védelmezze magát Corinna megtámadásai ellen, hogy kerüljön felül incattusból actorrá; most pedig csak az a feladat, hogy retirálhasson el szerencsésen a hadastyán fedezete alatt.

Ankerschmidt egy szót sem szólt a lépcsők aljáig. Ott, amíg megálltak, doktor Grisák bérkocsijának előjártára várakozva, rátevé kezét a doktor vállára.

- Hallja, doktor úr. Látta ön már, mikor egy kutyának hat kölyke van, aztán csak egyet akarnak belőle megtartani, amelyik legkövérebb, a többit pedig elássák elevenen?

A doktor bámulva néze rá e kérdés után; mit akar vele?

- No hát azt mondom önnek, hogy olyan elevenen elásott fölösleges kis kutyának lenni sokkal kegyelmesebb fátum, mint lenni azon asszonyság vőlegényének. Jójcakát, doktorkám.

Azzal otthagyta őt kocsijába szállni, ő maga gyalog ballagott haza. Ő nem félt gyalog járni egyedül a barbárok fővárosában.



VII
Az a másik


Ankerschmidt fényes új kastélya, mely reneszánsz stílben* épült, az út felől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak amidőn az ember a házat megkerülte, tűnt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenyefáktól környezve, mik tetején körül összehajlottak, mintha ők vállalták volna magukra, hogy majd védeni fogják a viharok ellen. Hasonló szívességgel volt a megkoppadt téglafalakhoz a zöld folyondár, melynek repkényindái az ablakok közeit egész a tetőig befutották, míg tőszáraik olyan bolyhosak voltak már, mint egy őzláb.

A ház környékét egész a fák tövéig szépen körülnőtte a fű, addig volt az Garanvölgyi birtoka, azon innen be volt hintve kaviccsal a tér, ez már Ankerschmidt lovagé volt. Ankerschmidt még korlátokkal is elkülönítteté az idegen tért, nehogy valami szekérrel vagy lóval rátévedjenek.

Az ó kastély környékén tehát akkorát nőhetett a fű tavasztól őszig, amekkorát akart, azt se nem aratták, se nem taposták.

Hanem négyszer egy évben, rendesen elválasztott időszakokban el szokott oda jönni Kampós uram, egy csomó kulccsal; felnyitogatta az ajtókat, kiszellőztette a szobákat, odabenn tett-vett, ki tudja mit; félórai motozás után ismét bezárt maga után mindent s eltávozott.

Hogy e rendes negyedéves megjelenés az ócska házban fel ne ötlött volna Straffnak, akit most már csak nevezzünk a maga nevén, alig föltehető.

Straff csakugyan ott maradt a lovag családjánál, zongoratanítói hivatalos minőségben. Mint tudjuk, igen jól tudta játszani a zongorát és a lengyel menekültet, aminek őt utoljára maga Ankerschmidt is hitte.

Egy ilyen negyedév-fordulati napon Straff, amint megsejté Kampós uram közeledtét, utána osont, s míg az maga után bezárta a ház ajtaját, addig ő egy orgonabokor árnyában elbújva, rálesett azon szoba ablakán át, amelybe az ajtók nyitása után hallotta őt bemenni.

Kampós úr a szobába lépve, elébb körülnézett, hogy jól be vannak-e vonva az ablakokon a függönyök. Az kikerülte figyelmét, hogy az egyik ablak ónkarikája ki van esve, s azon keresztül egy benyúló szalmaszálacskával valaki a függönyt annyira felemelheti, hogy a nyíláson át megláthassa, a bennlevő mit csinál.

Kampós uramon nagy ujjas csurapé volt, ami igen alkalmas volt arra, hogy tárgyakat láthatókká és láthatlanokká tegyen, mint az ezermester japonicája.

Egyszerre csak egy kis négyszöglábnyi szekrényke látszott a kezében. Honnan vette elő, azt nem lehetett jól észrevenni. A szekrényke ébenfából volt. Legalább fekete volt, annyi igaz.

Kampós uram egy kis kulcsot vett elő mellényzsebéből, s azzal a szekrénykét felnyitotta. - Kár, hogy úgy állt vele, miszerint a szekrényke felnyílt teteje egészen eltakarta azt, ami benne lehet.

Pedig valami nagy dolognak kell benne lenni, mert Kampós uram sokáig nézeget a szekrénybe, mindaddig, amíg a szemei meg nem telnek valami nedűvel, akkor kezével megtörli két szemét, s azután ökölre szorítva markát, csúnya fenyegetőző mozdulatokat tesz a levegőben.

Hát aztán mit csinál tovább?

Azután iratokat vesz elő bekecse zsebéből, s azokat a szekrényke fiókjába elhelyezi.

Igen gyanús manipuláció!

Azután gyertyát gyújt, spanyolviaszkot keres elő, lehúzza ujjáról pecsétnyomó gyűrűjét, s a ládikót lepecsételi.

Legfőbb mértékben gyanús működés!

Akkor ismét felveszi a ládát, egyet kerül-fordul; s végre elhagyja a szobát. Letette-e a szekrénykét valahová, vagy elvitte-e magával, azt a bűnrészes csurapé miatt nem lehete kivenni. Annyi bizonyos, hogy amint a házat ismét elhagyta, nem látszott, hogy vinne magával valamit.

A corpus delicti tehát okvetlenül itt "loco" maradt.

Ez nagybecsű fogás lesz több oldalra. Ilyen felfedezésekért sokat adhatnak a "kommittens"-ek.

Levél íratik rögtön Bräuhäusel úrnak; extrapostának adatik; sietség ajánltatik.

A sietség ellen nem is lehet panasz.

Éjfél után két órakor a legnagyobb csendben megérkezik Bräuhäusel úr, titkárja, írnoka, biztosa és megfelelő fegyveres asszisztencia kíséretében, melynek egy része, miután az ócska kastély kijárásaihoz állomásoztaték, más része magával a hivatalos személyzettel a főcinkos, Kampós kézre kerítésére indul.

Sikerült őt megelőzni a netaláni menekülésben. Egészen öltözve volt már, s az istállók felé menni készült.

- Megállj! - riadt rá Bräuhäusel. - Hová?

- Az istállóba - felelt rá Kampós uram ártatlanul.

- Mit keres ön ott késő éjjel?

- Gazdatiszt vagyok. Oculus domini saginat boves, ezt tetszik tudni; most pedig nincs már éjjel, mert reggel van.

- Micsoda reggel? Éjfél után három óra.

- Hát hiszen ez a reggel. Parasztembernek ez a büróba menés órája.

- Semmi élceskedés. Ön jön velünk. Hozza magával a puszta kastély kulcsait. Mikucsek úr két legénnyel kísérni fogja.

Mikucsek úr sovány, vékony nyakú egyéniség volt, szűk, tubákszín télikabát verte az inát, amiben nagyon fázott volna, ha egy nagy tarka szőrkendő nem lett volna védelmére; így is azonban alig tudta összefogni a száját az éjjeli dértől.

- No csak jöjjön utánam, amice - inte neki Kampós uram, kinek végtelen kedve volt e percben éppen pipára gyújtani s tűzkővel kicsiholni hozzá. - Hadd álljon addig a fagyon a sok nagyságos úr.

Mikucsek úr azonban sarkában volt mindenütt. Egy kézi lámpás segélyével előkeresték a kulcscsomagot, azzal az egész konvoj ment az ő kastély felé: elöl Bräuhäusel úr, közepén Kampós uram a didergő Mikucsekkel, körös-körül fegyveres csendőrök.

A régi kastély elé érve, Kampós uram hivatalosan felszólíttaték, hogy haladéktalanul nyissa fel a zárt ajtókat.

Kampós uram engedelmeskedett a hatósági rendeletnek.

- Két legény az ajtónál marad, és senkit se ki, se be nem ereszt! - hangzék Bräuhäusel úr parancsszava. - Előre ön azokkal a kulcsokkal!

Kampós uramnak nem mondta senki, hogy mit keresnek, ő pedig nem kérdezte, hogy mit akarnak megtalálni.

Azzal aztán megindult a rendszeres kutatás.

Első rendben jött a szobák padlója, azt falmentében szálanként nagy műértelemmel fölbontogatták, s vizsgálatot tartának rejtekeik fölött. Titkos menetű egér- és patkánylyukak labirintjai jöttek lámpavilág elé, miknek felriasztott lakói szétfutottak a motozók lábai alatt, s nem álltak helyt a kérdőrevonatásnak; ott tűnt ki a szögletben a világtól megvált özvegy prücsök tanyája is, meghordva rágott szalmával, s a százlábú titkos tenyészverme, és a pinceászka agglomeratív telepei; de azokon kívül semmi titokszerű sem fedeztetett föl.

Ezután került a sor a kemencékre.

Itt már elemében volt Mikucsek úr; neki is vetkőzött. Mint nagy praktikus talentum, jól tudá, hogy a kemencék, kályhák, kandallók üregei nagyon alkalmasak titkos rejtekhelyek képzésére. Azok tehát egyenkint szétszedettek, darabjaik megvizsgáltattak, egypár urna alakú díszítmény, melybe szűk volt a bejárás, oldalán be is lyukasztatott. Nem volt bennük semmi; azaz, hogy nagyon is sok korom volt, amitől Mikucsek úr rövid időn olyan lett, mint egy céhbeli kéményseprő.

Sokkal tisztább munka volt már a folyosók márványkockáinak felszedése; az csákánnyal mehetett végbe, s nem piszkolta össze az embernek a kezét.

Ott sem találtatott semmi. Az albiztos úr kénytelen volt kalamárisa tetejét ismét felsrófolni, s a protokollumot oldalzsebébe dugni minden feljegyezhető adat nélkül; míg Bräuhäusel úr személyesen világított oda a kézilámpával, nehogy valami csempészet mehessen végbe.

Innen lemenének a pincébe. Néhány üres hordó állt még ott korhadt ászokgerendáin, azoknak fenekei felnyittattak, s belsejük hivatalosan igen dohosnak és azonkívül egészen üresnek találtatott.

Hanem Mikucsek úr praktikus ember. Pincéket nem így szokás motozni. Parancsára egy üres hordót odafenn megtöltöttek vízzel; azután lehengergették, s akkor fenekét beütve felfordították, hogy a víz egyszerre szétömöljön. Ez azért történik, hogy ha valahol el van ásva valami a pincében, a víz ott gyorsan összefut, s a taposott földről a porhanyóbb felé siet, s így a rejtekhelyet elárulja.

A vizsgáló bizottmány ezalatt az ászokra állt fel, nehogy az özönvíz bemenjen a lábtyűje torkán.

Kampós uram, két legény közé fogva, csak nézte mosolyogva ezt a furfangos műtételt.

Íme azonban egyszerre elkezdett a víz éppen azon a helyen, ahol Kampós uram állt az ászokgerendán, gyorsan összefutni, s egy nyilván besüppedő mélyedésbe sebesen eliszamodni.

- Ott van! Megvan! - kiáltának egyszerre hárman, s Mikucsek úr buzgalmában akkorát lépett, hogy bokáig esett a tocsogóba. - Félre innen! Ide az ásókkal!

Az a "félre innen" nyilván Kampós uramnak szólt, ki nagymértékben gyanússá tette magát azáltal, hogy éppen a veszélyes hely fölé állt, mintha testével akarta volna azt eltakarni.

- Ásókat ide!

Az ászokgerendákat félreháríták, s gyorsan ásni kezdtek. Mikucsek úr a struflijait is legombolta, hogy jobban hozzáférjen.

Valami csörrent!

- Aha! Itt van valami.

Kampós uram maga is kíváncsi volt megtudni, vajon mi lehet ott elásva.

- Csak csendesen, vigyázni kell. Óvatosan. - Mikucsek úr kezével hárítgatá félre az iszapos göröngyöket a gödörből. Végre kezére akadt valami; kihúzta; mi volt az? Egy üres palack. Semmi sem volt benne. Tovább. Aztán megint egy üres palack. És azután még egy. És azután még vagy tizenöt palack, mindenféle alakú, kisebb-nagyobb, iccés, messzelyes, kék üveg, zöld üveg, sárga üveg; tokaji, ménesi, pezsgő; de mind egymással megegyező abban a tulajdonságban, hogy semmi tartalom bennök nem találtatik.

A vizsgáló urak megakadva néztek egymásra. Mit jelent ez?

Kampós uram csak hallgatott. Nem kérdezték. És ő hallgatott. Pedig ő mindjárt kitalálta, hogy volt egyszer a tekintetes úrnak egy részeges hajdúja, akit aztán el kellett bocsátani; ennek a révén sok palackokra elrakott bor elpusztult a pincéből, miket Ádám úr csak kedves vendégei számára tartogatott; bizonyosan ez a kópé volt az, aki a pincemagányt arra használta fel, hogy bűntette néma tanújeleit, a már élettelen palackokat, azoknak gyilkos kiürítése után az ászok közé elássa. De hát Kampós uramtól ezt nem kérdezte senki, s ő bizony ráért elnézni, hogy ülnek neki a vizsgáló urak, s egy hordófenéken illő buzgalommal beírják a protokollumba, miszerint egy nagyon gyanús föld alatti üregben találtatott egy rendkívül rejtélyes gyűjtemény, tizenhét darab üres palackból, melynek összefüggése leend később kiderülendő eseményekkel, a palackok hivatalosan lepecsételtetvén.

Eközben megvirradt; világos lévén, most már a padlást lehetett vizsgálat alá venni. E helyen nagyon meggyűlt a baja Mikucsek úrnak a denevérekkel, akik sehogy sem akarták az ő hivatalos küldetését elismerni; minden zugból, repedésből a szemének repültek, s ha valami rejtélyes odúba bedugta a kezét, megharapták az ujjait.

Pedig olyan szép hely volt ez az ősi padlás egy motozó bizottság számára, keresztbe rakott gerendák, amikre fel lehetett kapaszkodni; szűk léckorlátok, ahová csak hason lehetett bebújni; omlatag tűzfalak, miknek tátványai mindmegannyi kész rejtekhelyek összeesküvők és vércsetojások számára, ócska bútormaradványok, miket összerágott a szú; minden padlásablaknak külön házikója, amit külön ki lehete kutatni; azután ki lehetett bújni a szelelőn át a háztetőre, bele lehetett nézni a kémények lyukaiba felülről, nincs-e ott a keresett tárgy. Sőt Mikucsek urat annyira vitte az elismerésre méltó buzgalom, hogy egy helyütt meglelve a kandalló kürtőjét, derekára kötött zsinegen lebocsáttatá bele magát, s úgy jött vissza onnan, telepókhálózott arccal, mint egy második Klimius Miklós, Kampós uramnak rettentő mulatságára.

Pozitív eredményt a padlás sem nyújtott.

Innen a kamarákba tértek vissza. Itt egy festett deszkaláda vonta magára a figyelmet, mely színültig volt ócska papirossal. Lehetett az, szerényen megbecsülve, három mázsa.

- Micsoda iratok ezek? - kérdé Bräuhäusel úr visszaborzadva, Kampóstól.

Kampós uramban volt annyi malícia, hogy vállat vonítson s azt felelje:

- Biz én nem tudom; tessék megvizsgálni.

Átkozott feladat! De hátha éppen itt van, amit keresni kell?

Nagy fanyarodtan nekiálltak a vizsgáló férfiak, s elkezdék a fakó iratok fülledt boglyáját széjjelszedni, egyik levelet a másik után felbontogatni, megnézegetni: ha nem ez-e az, amit meg kellett találni. Dehogy volt az. Mind két-háromszáz esztendős dolgokról tudósítottak azok, olyan emberek által aláírva, akik régen porrá váltak, s olyan tintával, ami régen megveresült.

Ez már keserű munka volt.

Éppen délre harangoztak, midőn ötvenedrészével elkészültek a rettenetes talált kincsnek.

Bräuhäusel úr készen volt arra a gráciára, hogy ha Kampós uram kérezkedni fog, hogy már ebédelni kellene menni, nagy nehezen megengedi neki, hogy őrizet alatt hazamehet, s addig majd bezárják a szállást, s ők is felmennek a kastélyba ebédelni; azonban a praktikus férfiú egészen meghiúsítá e szándokát azáltal, hogy amint a déli harangszót hallotta csendülni, felült az ablak hídjára, kihúzott a bekecse zsebéből egy zsíros papirosba csomagolt valamit, s azt kibontva, nyilvánvalóvá tette, miszerint alkalmasint a tanyákra készülve, egy nagy darab kenyérrel és sonkával látta el magát, melyet is az éhen-szomjan kutató társaság láttára nagy lelki nyugalommal fogyaszta el, csizmaszár mellől előszólított bicska segítségével.

Miután pedig az utolsó falatot is legyűré, Kampós uram nagy lelki nyugalommal ismét visszabocsátá kését a csizmaszár mellé, s azután egy kis szalmás butykost vonva ki másik zsebéből, jót húzott belőle; tenyereiről leverte a morzsákat, s szépen zsebbe dugta a kezeit, s nézte tovább, hogy vizsgálnak egyik paksamétát a másik után a nagyon tisztelt urak.

E gonosz flegma kezdte kihozni türelméből Bräuhäusel urat. Ez nagyon is természetes. Egy csoport éhező, dolgozó, turkáló ember közepett látni egyet olyat, aki csak néz és néz, és falatozik hozzá, anélkül, hogy a dolgozóktól azt kérdezné, hogy miben fáradnak; a kutatóktól azt, hogy mit akarnak feltalálni; vagy valamelyiket megkínálná, hogy "nem tetszik egy korty ebből a szilvapálinkából?"

- Fel kell fordítani az egész ládát; úgy könnyebben megtalálhatjuk! - rikácsola Bräuhäusel úr, méregtől veresen, jól látva, hogy így levelenkint nagyon soká lesznek készen, s néhány férfi mindjárt neki is veté a vállát, hogy kiteremtse a földre az egész ócska levélhalmazt.

Kampós uram, amint e veszedelmes vállalkozást meglátta, mindjárt tudta, hogy mi lesz ennek a legközvetlenebb következése, s nagy hirtelen felszedte a lábait; miket eddig kedélyesen himbálva lógatott alá, az ablak hídjára magához, mely elővigyázati rendszabálya, hogy nem volt indokolatlan, az a következő percben mindjárt bebizonyult.

Ugyanis, amint a roppant láda papírtartalma kiömlött a téglázatra, abban a pillanatban egy légiója az ifjabb és idősb patkánynemzetségnek, mely azt már évek óta elfoglalva tartá, s magát benne egészen etablírozta, e sürgős birtokháborítási tényre vijjogva riadt szét ősi fekhelyéből, s vaktában iramodott holt és eleven tárgyaknak, nem válogatva, hogy asztalláb-e vagy emberláb, bútor-e vagy nadrág, amire felszalad. Lett iszonyú csata és tombolás; csizmasark, székláb, puskaagy pufogott, recsegett, ropogott, ember káromkodott, a künnlevő strázsák azt hitték, haramiabanda tusáz a bennlevőkkel, s rohantak segítségökre, amint aztán az ajtót nyitották, a patkányok vert serege iramodott a támadt nyíláson kifelé, hátrahagyva halottait és sebesülteit és menekülve mindenféle lyukakba odakünn.

A mi részünkről nem esett más kár, mint hogy egy puskatussal Mikucsek úrnak úgy meg találták ütni hátulról a bal szemét, hogy mindjárt feldagadt a képe; a zsebkendőjével mindjárt be is kellett kötni azt a szemét, s már most csak egy szemmel folytathatta a vizsgáló motozást.

Kampós úrnak olyan nagyon tetszett ez a mulatság, onnan a biztos páholyból nézve, hogy most már ő biztatta a tisztelt urakat, hogy van ám még itt egy irtóztató lomtár, amihez még ő is csak elszánt pillanatokban mer közelíteni, abban lehet még csak valami!

Bräuhäusel úr gyanús szemmel nézett az indítványozóra. Azt nem gondolhatta, hogy a veszélyben forgó férfiúnak ily komoly helyzetben holmi tréfálkozási viszketeg csiklandja a bőrét. Sőt sokkal helyesebben úgy fogta fel az ajánlatot, mint a nyomozó bizottmány figyelmének félrevezetésére intézett kísérletet, melyet csak azért sem kell elfogadni.

Bizonyosan közel vagyunk a rejtekhelyhez, azért akar bennünket másfelé elutasítani, vigyázni kell, nagyon vigyázni.

A felturkált papirosok közt már látni való, hogy semmi gyanúra méltó nincsen.

- Topp! Megvan - kiálta fel hirtelen Bräuhäusel, Mikucsek barátom vállára ütve, mint kinek egyszerre villámlott keresztül agyán a felvilágosító eszme. - Menjünk vissza a legelső szobába, a kasznárt két legény kísérje. Gyerünk a legelső szobába.

Azzal Bräuhäusel úr bal kezét kabátja szárnya alá dugva hátul, jobbjába pálcáját ragadva, maga legelöl megostromolta újból a felszedett padlójú szobát.

Annak a közepén állt egy ódon íróasztal, melynek olyan furcsa ki- s behúzható tetője volt, mint amilyen egy kínai ablakernyő, apró lécekkel összecsatolva, mik a lezárás pillanatában egy domború tetőt képeznek, s ha feltolatnak, valami nyíláson bemennek az asztal belsejébe.

Bräuhäusel úr maga körül gyűjtve személyzetét, diadallal állt meg az asztal előtt, melyből minden fiók ki volt már szedve.

- Látja ön ezt az asztalt? - szólt Mikucsek úrhoz intézve szavait.

- Igenis látom - szólt az, félszemével intve. A másikkal nem láthatta, mert az be volt kötve.

- Ugye ezt már megvizsgáltuk?

- És nem találtunk benne semmit.

- Semmit?

- Éppen semmit.

- Még gyanúra való okot sem?

- Azt sem.

- Mikucsek, Mikucsek! Ön tapasztalt ember; de látni fogja, hogy a vén róka mégis tovább lát. Ide nézzen.

Mikucsek úr annyira szubordinálta magát, hogy még a kendőt is fölemelte szeméről, hogy jobban lásson.

- Látja ön ezt a gömbölyű ernyőfödelet? Most ki van húzva.

- Igenis.

- Mostan pedig be van tolva.

- Az igaz.

- De hát hova lett most ez a födél?

Mikucsek úr megnézte az asztalt kívül, belül, alája bújt, ott sem látott semmit.

- Eltűnt valahol a deszkák között.

- Ugye hogy eltűnt a deszkák között? Eszerint ennek az asztalnak van olyan rejteke, ahova a födél eltűnhet. Ahova a födél eltűnhet, oda más is eltűnhet.

- Ez valóságos igaz! - kiálta fel Mikucsek úr, tiszteletteljes bámulással főnöke leleményessége fölött.

- Ennek az asztalnak a hátulsó deszkáját fel kell feszítenünk - monda Bräuhäusel úr, minden szónál, mintegy taktusra, egyet ütve tenyerével az asztalra.

Mikor már Kampós uram látta, hogy de most mindjárt szétszedik ám azt a tisztességes ócska bútort, nem állhatá tovább, hogy meg ne kérdje:

- Ugyan, tisztelt uraságok, nem mondhatnák meg, hogy mit akarnak itten találni?

Bräuhäusel úr, látva, hogy áldozata már meg nem menekülhet, s kénytelen megadni magát, megfogá annak bekecsén az egyik leffentyűt, s így horkanta reá:

- Azt a bizonyos ébenfa ládikót, amibe ön szokott leveleket rejtegetni.

- Hisz uraim, az itt áll az önök szemei előtt, csak hogy meg nem szólal.

A keresett szekrényke valóban ott hevert az asztal emelvényére téve, két kötet ócska kutyabőrös corpus juris között; ott senki sem kereste.

Bräuhäusel úrnak az orra szemlátomást megnyúlt e fölfedezésre. Ők reggeli három óra óta délutáni háromig kutatnak égen-földön valamit, ami nyíltan ki van téve az asztalra.

Hogy emberi tévedését álcázza, hirtelen rárivallt Kampósra:

- Mi van ebben a ládában?

- Tessék megnézni. Itt a kulcsa.

- Miért van e szekrényke lepecsételve? - kérdé szigorú szemölddel Bräuhäusel úr.

- Azért, hogy valamit bele ne tegyenek, amit nem én tettem oda.

- Mit tartalmaz e szekrény?

- Azért van uraságodnak a kezében, hogy nézze meg.

- Kinek a tulajdona? Miért van ide rejtve? Mi titka e dugdosásnak?

- Már megbocsásson, tisztelt uraságod, ezek olyan kérdések, amikre, ha kell, akármely törvényszék előtt megfelelek; de most, és itt, ennyi szájtátó embernek azt az orrára nem kötöm.

- Úgy? Nem akarja megmondani. Őrmester! Ez ember itt e perctől fogva fogoly.

Kampós uram egy cseppet sem volt megrémülve; amint a csendőrtiszt odalépett mellé, Kampós, mint ki a szabályokat legjobban ismeri, egyetlen fegyverét, a csizmaszárba dugott fehérvári bicsakot elővoná, s rendületlen nyugalommal és elszántsággal nyújtá át fogságra vetőjének:

- Fogja ön.

Azáltal, hogy bicskáját önként átszolgáltatá, elég biztosan fejezé ki, hogy védelmezni nem akarja magát.

- Ön be fogja ez embert szállítani a városba, s ott őrizet alá teszi.

- Ráérek; majd kieresztenek - szólt szelíd daccal Kampós uram. - Gyalog menjünk-e, vagy befogassak?

Bräuhäusel úrnak már a nyelvén lebegett az a bosszútöltő szentencia, hogy gyalog kísértesse be a refraktáriust; de azután eszébe jutott, hogy ezt a mulatságot a kísérők nem köszönnék meg, annálfogva megengedé Kampós uramnak, hogy a tiszti lakba izenhessen, hogy a kocsis a lovakkal és a csézával rukkoljon ide; azután lelkére kötve az őrmesternek, hogy minden vagyonával felelős ez emberért, hóna alá vevé a szekrénykét, s indult volna kifelé, ha Kampós uram egy szerény ellenvetéssel még egyszer meg nem állította volna.

- Hát azután engemet azért méltóztatik elfogatni, ami abban a szekrénykében van?

- No, és?

- S hátha abban a szekrényben semmi sincs?

- Semmi?

- Azért adtam oda a kulcsot, hogy bontsák fel; s ha már most uraságod ezt a szekrényt hazaviszi felnyitatlan, engem törvényszék elé állít, ott felnyitják a zárt, és találnak benne egy nagy ürességet, majd meglássák az urak, hogy milyen nagy lármát csapok én ottan!

- Hát mit gondol ön?

- Azt gondolom, hogy elébb nézzék meg az urak, hogy van-e abban a ládában valami, amit nagy triumfussal elvigyenek, vagy nincs; mert ilyen ládát kapni ám az esztergályosnál Pesten sokat, s nem hiszem, hogy ennek a puszta fájáért fáradtak volna ide.

Ez bizony igaz.

Nosza feltörték tehát a pecsétet, fölnyiták a zárt, s feltárták a láda tetejét hivatalosan.

Akkor aztán megtudták, hogy van abban egy arckép, mely egy fiatal huszárt ábrázol, ez a láda tetejére van belül illesztve, a fiókban pedig találtatik mintegy húsz darab levél.

- Kinek a képe ez? - kérdezé Bräuhäusel úr.

- Ez Garanvölgyi Aladár, Garanvölgyi Ádám úr fogadott fia és rokona.

- S micsoda levelek ezek?

- Azok Aladár úrfi levelei, miket minden évnegyedben ír Ádám úrnak *steinból, ahol státusfogoly. Tetszik a levelek borítékán látni, hogy azok mindennemű ellenőrségen keresztül érkeztek ide. Először elolvastattak a *steini várkormányzóság által, azután felküldettek Bécsbe a főrendőrséghez, ott megvizsgálták kritikai és kémiai úton, nincs-e bennük titkos célzás, kulcsos kriptográfia, vagy láthatlan tintában írt sorok; ezek nem találtatván, visszaküldettek ismét *steinba, onnan leküldettek a magyarországi főrendőr-igazgatósághoz, s az által kézbesíttettek az illetőnek; mindezek megpecsételve és vidimálva láthatók a leveleken.

Valóban Bräuhäusel úr és vizsgáló társai egy betűt sem találtak a leveleken, mely gyanúra adhatott volna legkisebb okot.

- De hát minek volt akkor az a titkolódzás? Minek dugdosták önök ide ezen leveleket?

Kampós uram vállat vonított elmosolyodva.

- Hát tetszik látni, hogy ezek a levelek valami idegen nyelven vannak írva, minthogy másképpen nem lehet. Az én uram pedig azt mondá, hogy ő ilyen formájú betűkkel egy házban nem hál; elégetni pedig nem akarta, mivelhogy az öccse írta; tehát azt, parancsolá, hogy dugjam el azokat valahol a házon kívül. Én eszerint, valahányszor az érkezett levél tartalmát elmagyaráztam előtte, mert ő kezébe nem fogta, mindjárt hoztam ide, s tettem a ládába. Gondoltam, itt senkinek sem akadékoskodnak.

Bräuhäusel úr átkozottul dühbe jött e magyarázatra. Aki csak távolról is hallott valamit a vén kuruc makacs szeszélyeiről, ezt a magyarázatot a legfőbb mértékben természetesnek fogja találni.

- Hallja az úr - rivallt Bräuhäusel, most már komolyan sarkára állva Kampós uram ellen. - Ha az urak bolondok, ne tartsák bolonddá a hatóságot. Mit csinálnak az urak misztériumot ilyen hitványságokból, s ide fárasztanak bennünket, és engednek kutatni reggeltől estig, étlen-szomjan. Ez nem tréfa! Ilyen enyelgések nagyon közel zsurlódnak a hatóságok tekintélye ellen intézett törekvésekhez. Azért ezennel komolyan és hivatalosan megintem önöket, hogy jövőben minden olyan működéstől óvják magukat, mely a közigazgatás intézményeire zavarólag hathatna, s az államföltételek legfelsőbbikét, a minden állampolgárnak együttes hatását a közrend és csend megszilárdítására, ellenállhatlan előrehaladásában akadályozná; s ha ezúttal önök és vonatkozólag ön maga, minden egyéb tényleges és tettleges következményei nélkül a magukra idézett felsőbbségi szigor meghiúsítási törekvésének, bocsáttatnak el a magányéletbe: ezt vegyék úgy, mint a hatalom kifolyásának azon kettős célú irányát, mely amíg egyfelől a bűntettek megtorlásában, úgy másfelől, a megtérés bánatának szemléleténél, jól gyümölcsöző kegyelmezésben is nyilatkozik.

E cifra mondásból Kampós uram annyit értett, hogy:

- Eszerint tehát nem vagyok többé fogoly?

Bräuhäusel úr néma leereszkedés mozdulatával inte, hogy fel van oldva.

- Tehát fel vagyok oldva minden vád alól?

Mikucsek úr nagy bosszúsan csapta hóna alá a protokollumot. Ezért ugyan érdemes volt akkora ütleget kapni a szemére.

Mikor már indulófélben voltak az urak, Kampós utánuk kiálta:

- Kérem uraim, még egy szóra.

- Nos, mi tetszik?

- Önök látják, hogy én már veszélyen kívül jutottam; a láda kezemben, semmi vád nem terhel, semmitől sem tarthatok. No hát már most tudják önök meg, hogy igenis van ebben a ládában valami, amit még nem láttak.

Azzal egy sarkát megnyomva a ládafödélnek, hirtelen fölpattant az arckép porcelánlapja, s mögötte volt látható néhány sűrűn beírt vékony szalmapapírlap.

Mikucsek úr megint nagy örömmel vette elő a protokollumot.

- Mik azok?

- Mik? Tud valaki itt magyarul? Nem! Annál jobb. Mármost csakugyan mégis be kell engemet kísértetni a városba, mert én itt el nem fogom mondani, mi van e levelekbe írva. Én akarom, hogy ezt minél magasabb urak megtudják. Hol van az az őrmester? Barátom, itt a szekér, van-e kézre való vas? Kössön meg szaporán, aztán menjünk.

Kampós úrnak értésére adatott, hogy nem fog ugyan megvasaltatni, de aztán el ne szökjék; ő pedig csak arra kérte még a nagyságos urakat, hogy a kályhákat megint rakják össze, s aztán mindent jól bezárjanak, a kulcsokat adják át a kulcsárnak; azzal kísérőit felszedve magához, a szekérrel sok szerencsekívánás közben eltávozott.

- Ördöngös fickó! - dörmögött utána Bräuhäusel úr. Ördöngös fickó! - Az lett volna még nagyobb ördöngösség, ha érteni lehetett volna, hogy miért jelentette fel azokat a már megmenekült rejtett iratokat; meg, hogy mi lehet azokba írva? - Hanem hát Bräuhäusel úr annak oka nem volt, ha a világ folyását intéző bölcsességnek úgy tetszett, hogy a Bábel tornya építésekor a pallérok a kőművesek nyelvét ne értsék.

- Ördöngös egy fickó!

Hanem mármost csakugyan ideje volna, ha az ebédre gondolna valaki, mert idestova este lesz.

Óh, van gondoskodva efelől!

Ankerschmidt maga ugyan nincs itthon, de missz Natalie tudja, mivel tartozik a ház hasonló helyzetben ily ünnepélyes vendégeknek, valamint azt is, hogy a Hof-Schematismus szabályai szerint kit miféle kanál illet meg. Annálfogva a kis Gyuszi (mert a vadászt magával vitte a lovag) már tizenegy órakor (staatsvisit órája) e következő utasítást kapta: "lemégy az ócska kastélyhoz, ahol az urak vannak, azt az urat, amelyiknek három csillagja van, meghívod ide fel a kastélyba ebédre; a másik két úrnak, akiknek egy csillaguk van, tudtára adod, hogy az inspektor úrnál van számukra terítve; a csendőröknek is megmondod, hogy majd az ispánháznál kapnak enni."

Le is jött Gyuszi az üzenettel a motozott házig legalább tízszer, de az ajtóban állt egy mérges fegyveres, akinek az volt adva utasításul, hogy egy lelket se bocsásson se ki, se be, s az Gyuszit is léleknek nézve, mindannyiszor rárivallt keményen: "Curukk!" s előkészületeket tett rá, hogy közelítés esetében arra a hegyes vasra felszúrja, ami a puskája végén van, mire aztán Gyuszi legelőször is megfutamodott, hazaszaladt, s elmondta, hogy őt nyársra akarták húzni.

Missz Natalie másodszor is visszaküldé azon paranccsal, hogy ha az őrhöz ér, tegye magát állásba, sipkájához a kezét, s mondja el neki, hogy miért jött, majd akkor beereszti.

A világ folyását rendező hatalmak azonban úgy intézék a dolgot, hogy az őrt álló csendőr ne értse azt a nyelvet, amin Gyuszi beszél, levén ő becsületes cseh ember; azért is ez azt most már kémnek gyanítva, nagy toporzékolva kergeté el újra:

- Nem takarodol innen, te spion!

Már harmadszor, ahogy messziről meglátta Gyuszit, előre fenyegette ököllel, hogy "gyere csak közelebb".

A negyedik visszajövetelnél nekitoporzékolt, úgy kergette el.

Az ötödik kísérletnél ravasz fogást tett, meghúzta magát az ajtó mellé, s amint Gyuszi jött az ebédre hívással, hirtelen nyakon ragadta, jól felpofozta, s megtépte az üstökét.

De azért a kis Gyuszinak még vagy négyszer meg kellett kísértenie a vizsgáló urakhoz való juthatást. Egyszer a ház háta mögé került, hogy majd az ablakon kiált be nekik; az őr onnan is elkergette; majd meg azt gondolta ki, hogy felmászik egy gesztenyefára s onnan mondja meg, hogy miért küldték. De már ezen rajtakapatva, csakugyan megtelt a mértéke; a haragos vitéz lehúzta a fáról, s gallérjánál fogva bevitte a nagyságos urak elé, jelentve, hogy itt fogott egy veszedelmes kémet, ki már tizedszer akar áttörni a vesztegzáron. Gyuszi rugdalódzott kézzel-lábbal.

- Hát te, gazember, mit akartál? - förmedt rá egyszerre mind a három úr.

Szegény kis Gyuszival jó, hogy valami nem történt, amint három ilyen kerékbeforgó szempár vette kereszttűzbe, s minden oldalról azzal biztatták, hogy megeszik. Szerencséje, hogy eszébe jutott, amiért jött.

- Az urakat kell ebédre hívnom.

Óh, egyszerre milyen gömbölyűre nyílt mind a három haragos ábrázat; hogy megcirógatták a kis fickó pofácskáját mindnyájan: "Derék kis fiú! Hisz ez a lovag úr kastélyából való cseléd."

Azzal aztán egyszerre mind a hárman neki az ártatlan csendőrnek, ki még egyre fogta a fiú gallérját, annak aztán volt mit hallani "ügyetlenségről, eszetlenségről stb."; szerencséje hogy nem értett belőle semmit. Az szegény tán maig is töri a fejét, hogy mi megoldása lehet e rejtélynek.

- Megijedtél kis fiacskám? - szólt Bräuhäusel úr, ismét Gyuszihoz fordulva, kinek arcán barázdákat vont a sírás, mint a záporpatak az agyagföldön. - Megijedtél nagyon?

- Az ám.

- A nagyságos úr küldött?

- Nem a küldött, mert a nincs itthon, hanem a missz küldött, hogy nem akarnak-e ebédelni?

- Óh igen. Csókoljuk a kezeit, kisfiam, mondd meg, mindjárt megyünk.

- Az ám. De hát melyiknek van három csillaga?

A vizsgáló urak tudniillik a nagy munka után, hogy torokgyíkot ne kapjanak, sáljaikat nyakukra tekergették, s így az eltakart gallérokról Gyuszi nem tudta elintézni, hogy kit hova hívjon.

Bräuhäusel úr elértette a kérdést. Óh Bräuhäusel úr nagyon tapintatos férfiú, s mindjárt tekintélyes előlépéssel mondá:

- Én vagyok a chef, fiam, én vagyok.

- Hát a másik kettő az egycsillagos, ugye? Ezek meg a puskával a csendőrök. No hát, tiszteli alássan a csendőr urakat a missz, hogy számukra a kastélyban van a diner szervírozva; az egycsillagos urakat szívesen látják az inspektornál ebédre, maga meg azzal a három csillaggal, ha éhes, hát elmehet az ispánhoz.

- Hehehe, te kis szamár; megfordítva izenték: engem híttak a kastélyba?

- Igenis, hiszen úgy mondtam.

Ezzel Bräuhäusel úr elosztva az illő utasításokat alárendeltjei között, engedett kit-kit saját útján távozni a természet kívánalmainak kielégítési célja felé, míg ő maga a kis Gyuszi által vezetteté magát a kastélyba, útközben a kiállott szenvedésekért megajándékozva a hű apródot egy újdonatúj, a pénzverdéből éppen most kikerült fényes krajcárral.

Amin azután Gyuszinak sok bámulni és észlelni valója maradt, sehogy sem bírván azt megegyeztetni magában, hogy miféle csodálatos pénz lehet az, ami kicsiny híja, hogy aranyból nincsen, aztán mégis az van rá nyomva, hogy "egy krajcár".

Bräuhäusel úr a szalonba lépve, a túlsó ajtón szemközt jönni látá missz Natalie-t és a két házikisasszonyt. Bogumil vagy Straff nem volt jelen; ő még tegnap elment a Tiszára vadászni, hogy jelenléte által semmi ismerős viszony közte és a vizsgálók között még csak gyanúba se jöhessen. Bräuhäusel úr is úgy tett, mint aki e jeles férfiú világonlétéről még eddig értesülve nincsen.

- Ezer engedelmet kérek nagysádtoktól azon eredeti quiproquoért, ami a kis apróddal történt - kezdé a bevezetést Bräuhäusel úr, igen mulatságos témája levén hozzá. - Az őrök kémnek nézték szegénykét, s elébb elkergették, azután meg elfogták; szerencsére, hogy interveniáltam, különben még ő is elővizsgálati fogságba kerül.

- Reménylem, hogy küldetése mentségül szolgált - folytatá a kegyes enyelgést missz Natalie.

- Arra a küldő neve is elég volt - bókolt vissza Bräuhäusel úr, udvariasan elfoglalva helyét, jobbról missz Natalie-val, balról Eliz kisasszonnyal, szemközt a levessel és azontúl Hermine kisasszonnyal levén határos.

Legkellemetesebb szomszédság! Főleg az apró kolbászkás és gombóckás leves. Ez a szakács jól látszik tudni, hogy milyen levest kell olyankor főzni, mikor házmotozó főnök jő hivatalos ebédre, aki hajnaltól estig nem nyelt mást, mint port és gorombaságot.

- Kellemetlen foglalkozás az ilyen? - kérdé missz Natalie a derék urat, midőn az letevé kanalát, s száját megtörülte.

- Óh én már szokva vagyok hozzá. Ilyen országban, mint ez, elkerülhetetlen; mindennapi dolog. Nem a fáradság a fő itt, hanem az örökös vigyázat, ezeknek a furfangja által tévútra nem vezettetni, leleményes ravaszságukat hasonló leleményességgel lefegyverezni, keresztkérdésekkel a legmakacsabból kivenni a valót. Óh ez valódi szenvedély! De azután talentum kell hozzá! Igazi specifikus talentum, amilyen keveseknek van. Óh nagyon keveseknek!

A ragyogó arc mondani látszott: de én azon kevesek közé tartozom.

Bräuhäusel úr igen természetes óvatosságnál fogva, a kérdéses szekrénykét ide is magával hozta, nem bízhatá másra; egy főnöknek gyanakodónak kell lenni szubalternusai ellenében is. A csinos faragványú ládikó természetesen nagymértékben magára vonta a hölgytársaság kíváncsiságát, ami a főnök úrra nézve nem is kellemetlen, sőt inkább alig várta, hogy valaki által e tárgyban interpelláltassék.

A várt felszólítás nem maradt el.

- Tán e szekrényke is a fölfedezésekhez tartozik? - kérdezé missz Natalie, a székre tett tárgyra mutatva, melyhez oly figyelemmel viseltetett Bräuhäusel úr, hogy szinte megkínálta a kezében levő mártással: "Ne adjak előbb önnek?"

- Óh igen. Igen. Éppen azt kerestük, s nagy fáradságba került megtalálnunk. Valóban furfangosan volt elrejtve. Nagyon fortélyosan. Hanem végtére is "Árgusnak száz szeme van!"

(Bizonyosan Mikucsek úr is ugyanezt mondta ezalatt odalenn Maxenpfutschéknál, csakhogy őnála 99-et a százból kiütöttek, mert csak egy maradt.)

- Veszélyes tartalmú iratok bizonyosan? - kérdezé missz Natalie.

- Azok is, és egy veszélyes ember arcképe.

Veszélyes arckép!? De már ezt mind a három hölgy látni akarta; s valóban nemének nagy megtagadása lett volna mindháromnál, ha nem akarta volna.

Bräuhäusel úr lekötelezni vélte házi kisasszonyait, ha kívánatuknak enged, s felnyitá előttük a szekrénykét.

- Ah! Nem rút fiatalember! Csakhogy kissé dacos kinézése van. - Ez a nagyon sűrű szemöldök valódi bandita kifejezést ad ez arcnak. Nekem valóban félelmesnek tetszik.

Ez észrevételeket összevissza a missz és Hermine tették; Bräuhäusel úr mind a kettőnek igazat adott.

- És e levelek itt?

- Ezek nem valami különösek. Ezeket az úrfi írogatta valami nagyon biztos helyről, ahol jó gondviselés alatt van. Hanem ami legfőbb mértékben veszélyes, az ez arckép alatti rejtekben van. Ha az ember itt megnyomja, az arckép kiemelkedik, s találjuk alatta e levélkéket finom papírra írva; az aláírott névből látható, hogy az öreg Garanvölgyi Ádám sajátkezű iratai.

Bräuhäusel úr legkisebb kétséget sem tartogatott, hogy e jó érzelmeiről ismert családnál azon gyanús iratokat kíváncsi hölgyeknél kézről kézre engedje járni; hisz úgyis idegen nyelven vannak írva, nem értenek belőle semmit.

Mit tudhatta ő, és mit tudhatták a ház őrei mind, hogy van egy tagja a lovagi családnak, ki aratólánykákkal a mezőkön, kertészlányokkal a kertben, parasztasszonyokkal az udvaron azon merényletes törekvésben működik régóta, hogy e nyájas, barátságos idegen nép nyelvét megértse, hogy Eliz kisasszony másfél évi ittlét alatt már magyarul ért.

E veszélynek teljes tudatlanságában senki sem ügyelt arra, hogy azalatt, míg missz Natalie oly hosszasan magyaráztatja magának Bräuhäusel úrral, hogy akadtak rá e rejtekre, hogy nyitották fel, hogy kapták rajta ezen és amazon Kampós uramat; mi lesz már ebből; lehet-e félni valami nagyobb kraváltól; jó lesz-e Maxenpfutsch urat felrendelni éjszakára a kastélyba puskával; nagy szerencse-e, hogy e kabale felfedeztetett; hogy e kedélyes rémledezés alatt Eliz egyet azon teleírt vékony levélkék közül olyan soká elnézeget. Ki sejtette volna azt, hogy ő e levél sorait is érti.

Nem, nem ügyelt rá senki. A gyermek bámészkodik. Az pedig, amit a gyermek olvasott, ez volt:

- Kedves, szeretett, felejthetetlen fiam! Mire te ismét meglátod a szabad eget, én már akkor régen nem látok a szemfödelen keresztül semmit. Ha rajtad kívül és azon, kit megbíztam, más valaki meglátná e leveleket, azt mondaná: bolond vagyok; egy öreg ember, ki szerelmes leveleket ír - egy arcképhez, s elküldözi leveleit - egy arcképnek! Ki értene meg engem? Élő testedhez írjak-e inkább levelet, amit elébb mindén porkoláb elolvas, úgy adják kezedbe? Írjak-e bele dolgokat, miket megírnom szabad volt; vagy veszélyeztessem azt, hogy görcsösült kezem rászalad egy keserű szóra, ami láncodat még nehezebbé teheti, vagy eláruljam feljajdulásommal, hogy én vagyok benned százszorosan büntetve, hogy együtt ülök veled fogva, hogy ami neked hiányzik, magamtól is megtagadom, hogy amikor te egyedül vagy, én is egyedül vagyok, de lelkemben ott ülök, melletted, hideg fekhelyed előtt s láncod egyik végét én hordozom? Nem szabad ezt megtudni senkinek, még neked sem; csak majd akkor, ha vége lesz. Te már akkor ősz ember, én pedig hideg por. De azért meg kell tudnod akkor is, mennyire szeretve voltál. Rendelkezéseimet, mik javadra vannak, ide rejtém. Titkolnom kelle azokat és dugdosnom, mert ha magam körül tartanám, az atyafiak, kik már életemben örökséget, osztályt csináltak vagyonaimból, ezeket okvetlen elsikkasztanák, mihelyt szememet lehunytam; e levelekből megtudsz mindent, ami téged érdekel. - Ezalatt én számlálom a napokat: azoknak vége túl van azon a határon, ameddig az én életem terjed; a hajótörött a tenger közepén tudja, hogy ezer mérföld a part, hanem azért átöleli a tört deszkát és úszik..."

- Szabad kérnem azt a levelet, Eliz kisasszony - szólt Bräuhäusel úr.

- Óh kérem.

A felrezzent leányka kiejté kezéből az iratot.

- Oly figyelemmel nézte, mintha olvasna belőle.

- Olyan különös írás.

- Nagysád könnyezni látszik.

- Óh nem; valami esett a szemembe. Bizonyosan egy szem porzó pattant bele erről az írásról.

- No az talán nem lesz mérges. Kár volna ily szép szemekért.

Pedig bizony e szép szemekben már azon írás mérge kárt tett.

Ki gondolt volna arra?

Bräuhäusel úr megszámlálá a leveleket, ha megvannak-e. Egy sem hiányzott, s azután jónak látta azokat ismét visszatenni rejtekhelyükre s a ládikót elzárni.

Hanem már ezután kénytelen volt balfelőli szomszédnéja helyett is maga enni, mert annak semmi sem ízlett többé; - hogy olyan nagy baj a szemben az az egy szem porzó!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Most nézzünk egy percre Kampós uram után. Ráértünk addig, amíg tisztelt uraink ebédjöket végzik.

- Igen! Könnyű nekik! Ők leülnek a kész ebédhez. A szegény embert meg dolgára küldik, azt se kérdik tőle, hogy falt-e már valamit. Egész nap szaladni, mint a kutya, este meg lefeküdni étlen, mint a ló, éjfélkor megint felkiabáltatni, mint a bagoly!

Ez érzékeny panaszhangok azon emberséges csendőrkáplár ajkairól fakadának, kinek feladata volt Kampós uramat in flagranti beszállítani a székvárosba.

Kampós uram csendesen pipázva hallgatá a panaszt, és nem talált számára vigasztaló szókat.

Annál inkább helyeslé azt másik két útitársa, kik szintén erősen állíták, hogy mikor az ember reggeltől estig nem eszik, akkor hadi lábra állított napi zsoldot kellene húzni.

Kampós uram nem szólt bele a beszédbe.

- Hát maga nem éhes? - szólítá meg a kasznárt végre elhatározott hangon a káplár.

Kampós uram értette a kérdést.

- Van ám itt az út mellett egy csárda, ahol kapni egy pohár bort, meg egy kis paprikást.

- De nem árulja el valaki?

- Én tudom, hogy nem.

A példálózásnak utóbb is az lett a vége, hogy amint a "Megitató" csárdához értek a szekérrel, káplár uram széttekintett, senkit sem látott; megállíttatá a kocsit, s azt az indítványt tevé, hogy ha Kampós úrnak nem volna ellenére, talán betérhetnének ide egy ital borra.

Kampós úr engedett a közóhajtásnak, s betért három kísérőjével a csárdába.

A nagy ivóteremben, a hosszú asztal végén ült egy kondás viseletű ember, ki egy öticcés kulacsból iszogatott, s falatozott paprikás szalonnát a szűre ujjából.

Mi már láttuk egyszer ezt az embert. Maxenpfutsch úr aligha rá nem ismerne benne arra a bizományosára, aki azóta is mindig jön a yorkshire-iekkel. Valószínűleg az a darab szalonna is azokból való.

Káplár uram előtt gyanúsnak tetszett ez az ember. Mikor egyszer lehajolt, hogy elejtett kését felvegye, a káplár inte két legényének, hogy fegyvereiket tartsák kéznél. A kondás azonban lehajoltában folyvást feléje sandított, s észrevevé az intést.

Láthatta, hogy itt most bajba jutott.

- Isten jónap, vitéz uraim! - szólt rájuk köszöntve a kulacsot. - Hallották-e kegyelmetek Szemes Miskának a hírét?

- Nagyon is!

- No hát az a Szemes Miska én vagyok! - szólt a kondás felállva egész magasságában a lócáról. Majd a mestergerendát érte a süvegével.

A csendőrök fegyvereiket emelték. A szegény legénynél nem volt egyéb egy baltánál, azt is kihúzta a szűre szíjából, ahol lógott, s ledobta az asztal alá.

- Ne tessék ellenem készülni. A vége felé vagyok már. Meguntam a világkerülést! Eddig is csak attól féltem, ha megkapnak, sok időre becsuknak; de a héten olvastam, hogy ki van hirdetve a statárium, már most megadom magamat, mert tudom, hogy könnyen elbánnak velem. Mennyi díj van a fejemre téve, káplár uram?

- Halva kétszáz, élve ötszáz forint.

- No hát káplár uram, ötszáz forint nyomja a markát! Pedig ha akarnám, még a szalonnaevő késemmel átmetszhetném a gégémet, s háromszáz forintja bánná. Hanem hát tegyen már most annyit értem, ha már annyi pénzt nyer rajtam, töltesse meg a korcsmárossal a kulacsomat; nézze, milyen száraz már az istenadta, egy csepp sincsen benne.

S a felfordított kulacsból csakugyan cseppenve sem jött elő semmi.

- Legalább iszom addig, amíg ihatom; leiszom a magam bőrére vagy egy forintot. Tizenkét krajcárost mér a csárdás, öticcés a kulacs, ez éppen egy forint. Ugye káplár uram, azt az egy forintot nem sajnálja egy szegény legénytől, aki egy ötszáz forintos fejet ad a markába ingyen?

A káplár átlátta, hogy igen jámbor ördöggel van dolga, aki már meg akar halni, s veszkődtében humorizál, ahogy azt anekdotás könyvekben sokszor olvashatni.

- Jól van! Korcsmáros! Töltse meg e fickó kulacsát!

A korcsmáros szemük láttára tölté egy bádogtölcséren keresztül a kancsó bort a kotyogó kebelű kulacsba, mely is száján túlbugyborékolván, Szemes Miska felkapá azt, s olyat húzott belőle, hogy megfogyott húsz percenttel.

- No káplár uram, igyék hát ebből kegyelmed is egy szegény veszendő betyár lelkéért egy tust! - szólt Miska, megtörülve a kulacs száját s odanyújtva elé.

A káplár vonakodott.

- Vagy úgy? Az urak nem isznak a kulacsból, hanem klázliból.

Azzal mind a háromnak szépen kitölté a poharakba a bort; ugyanabból a kulacsból, amiből maga is ivott, azután megint megtörlé a kulacs száját ingujjával, s Kampós uramnak is tölte:

- Kegyelmed is igyék egyet szegény lelkemért, nagy uracskám; ugye, maga komiszárus?

(Pedig tudta jól, hogy kasznár.)

És azután ismét ivott a kulacsból, annak bizonyságára, hogy nincs benn méreg, sem altató.

Azután nagy rezignációval kérte a csendőrök egyikét, hogy mármost hát húzza rá a kesztyűket a kezére; értette alatta a kézbilincseket, miket a megszólított a káplár egy intésére elő is vett tarsolyából. Szemes Miska aztán keresztbe tette két keze csuklóját, s engedte kegyesen összecsatoltatni; csupán arra kérve feldíszítőjét, hogy majd aztán, mikor megszomjazik, akkor itassa meg.

Káplár uram öröme most már határtalan volt e jó fogás következtében: a kitűzött díj, a dicsőség; gradus ad majora, érdemrend, hivatalos újságban s aztán Európa-szerte hirdetés, hogy ő volt az, aki a hírhedett Szemes Miskát elfogta. Ki volna az, kit ennyi fény el ne szédítene?

Minélfogva káplár uram nemcsak a kulacsba töltetett bort, hanem az egész vendégséget mind saját erszényéből fizeté ki a csaplárosnak, sőt vége felé annyira vitte a generozitást, hogy fagylaltot is parancsolt, de ami szerencséjére nem volt a csárdában.

Ilyen jó fogással szaporodva, félórai időzés után visszatértek a szekérhez, s most már hatan ültek rajta: elöl a kocsis és egy csendőr, azoknak háttal a megvasalt betyár és egy másik csendőr, a hátulsó ülésben Kampós uram és a káplár.

A kocsis lovai közé vagdalt; esteledni kezdett az idő, a láthatár lila színbe borult már; sűrű köd kezdett kelet felől terjengeni; melyben mint ezüst erdők maradoztak el a zúzmarás ligetek, az égen lármás varjúcsoport vonult a város felé.

- Károg a holló, káplár uram! - dünnyögé Szemes Miska; káplár uram pedig nem felelt rá, hanem dülöngélt Kampós uram vállára, mint aki nem bírja a fejét.

Hasonlóul cselekedett a másik két csendőr is a betyár és a kocsis mellett. Mire a mezőn kinnjártak, aludt mélyen mind a három.

Szemes Miska ekkor szép csendesen kihúzta a két kezét a béklyóból, mintha csak téli kesztyű lett volna az rajta, s amint egy hídhoz értek, megszólítá a kocsist:

- Állítsd meg a lovadat, öcsém. No nagyuram; köszönöm, hogy idáig elhozott, már most innen majd odábbtalálok magam is. Aluszik ám ez mind a három. Dupla odúja van a kulacsomnak: valahányszor megtörlöm a száját, egyet fordítok a csapján, úgy adom másnak. Nagyuram velem ivott, a többiek az altatóból. Csendes jojcakát kívánok.

Azzal keresztülvetette magát a lőcsön, s egy perc múlva eltűnt az útárok rekettyéi között.

Kampós uram vállat vonított; nem volt rábízva, hogy utána szaladjon.

Nem is tett egyebet, mint hogy a köpenyegébe húzta magát, s oldalt feküdt a saraglyában, s gondja volt rá, hogy mikor a csendőrkaszárnya udvarán megállnak, ő legyen az utolsó, akit álmából életre tudnak ráncigálni.

A felocsúdott káplár és a két közvitéz elébb bámulva nézett körül, hogy hova lett Szemes Miska, azután az előbbi erszénye tartalmát kezdte számlálgatni. Biz abból hiányzott az a forint, amit Szemes Miskáért kifizetett a "Megitató" csárdában.

A vakmerő gazember még arra vetemedett, hogy az üldöző hatalommal fizettesse ki a borát.

Annyi életfilozófiája mind a háromnak volt, hogy egy szóval sem hozta elő Szemes Miskát.

A jószágára hazatérő Ankerschmidt éppen szemközt találkozott a már visszatérő vizsgáló küldöttséggel.

El is bámult nagyon a nagy fegyveres kíséreten, mely Bräuhäusel et consortes postakocsiját követé; de különben is kénytelen volt megállítani lovait, mert a tisztelt urak, messziről megismerve fogatát, szintén megállapodtak, s leugrálva kocsijukról, odajöttek Ankerschmidt hintajához megköszönni a szíves fogadtatást, melyben házánál távollétében részesültek.

- Mi a gutát? Uraságtok hajtóvadászatot tartott a faluban?

Első gondolatra azt hitte, hogy a lengyeléért jártak ilyen erővel.

- Igen is, és teljes sikerrel. Méltóságod nem is sejté, milyen veszélyes titkokat rejtett a kastélya melletti ócska épület.

- Ah dehogy! Garanvölgyi volna tán kompromittálva?

- No iszen majd ki fog derülni. Eddigelé csak a kasznárja tétetett vizsgálati állapotba.

- Jól van; örülök, hogy szerencsém volt, magamat ajánlom.

Ankerschmidt bosszúsan veté magát hintaja ülésébe, s tovahajtatott. Ha az ócska házban motozás történt, úgy azt feladásnak kellett megelőznie. Feladó pedig csak egy ember lehetett: a jöttment. Ankerschmidt igen kíméletlen szemrehányásokat tett magának, amiért ezt az embert az első bemutatás után rögtön el nem pusztította a háztól, hanem még odafogadta zongoramesternek. Mikor az asszonynép úgy pártfogolta.

Már most ebből mi lesz? Ha az öreg Garanvölgyi valami ügyetlenségbe belemártotta magát, azáltal fogságban ülő öccsének sorsát vetette hátra. Süljön ki rá valami összeesküvésféle, akkor aztán rossz idő lesz a folyamodásra.

Különben is elég keserű tapasztalás, hogy éppen azok hagyják el a szerencsétlen embert, akik hozzá legközelebb állnak. Ez az asszony, az eljegyzett mátka, nem akarja a vőlegényeért tett folyamodást benyújtani. Az ember nem hinne ilyesmit, ha nem tapasztalta volna. Mármost mit csináljon a lovag ezzel a folyamodással a zsebében? Kivel adassa be? Még ha az öreg Garanvölgyi rávehető volna is, várhatna-e attól sikert éppen most, midőn maga is vizsgálat alatt van?

És akkor aztán a lovag nem bírta elhatározni magában, hogy nemes méltatlankodását mily mértékben ossza fel Pajtayné és Bogumil között; mert ha az egyikre kidühöngte magát, akkor igazságtalanságot vélt elkövetni a másik ellen, hogy arról azalatt megfeledkezett.

Alig várta, hogy hazaérjen.

A legelsőhöz, aki poggyászáért kocsijához jött, az volt az első szava:

- Itthon-e a zongoramester?

Miután megtudta, hogy az ifjúúr a vadászatról ma reggel megérkezett, sietett fel szobájába.

Még le sem rakhatta úti öltönyét, midőn a kis Gyuszi jött hozzá azzal a kéréssel, hogy tiszteli a missz a méltóságos urat, ha érkeznék egy igen komoly szóra a terembe jönni.

- Mi a patvar komoly szava akar lenni a missznek? Komoly szó? Mintha én valami tréfás ember volnék, aki mindig humorizál. Majd nagyon is komolyan fogok beszélni, attól tartok.

A teremben egyedül várt az érkező lovagra a missz, kinek ez ünnepélyes alkalomra à l'anglaise fürtei voltak, hogy arca még hosszabbnak és tragikaibbnak lássék.

- Mi tetszik missz Natalie? Mi közleni valója van velem?

- Lovag úr - szólt a missz baljóslatú hangon, minővel a hajdankor pythonisszái zendíték meg dodonai körmondataikat. - Legyen ön készen egy igen rossz hírre, mely kegyed nemes szívét nagyon meg fogja háborítani.

- Nos, mi az? Csak egyenesen rohamra! Nem szeretem a hosszas tiraillírozást.

- Házánál egy áruló van.

- Tudom, az ördögadtát! Ne is mondja tovább. Mindenről értesülve, vagyok. Az útban megtudtam.

- Lehetséges-e? Én titkolni akartam.

- Azt elhiszem; hanem majd dobra ütöm én, ne tessék félni.

- Uram, gondolja meg ön, hogy családjának jó híre megőrzendő.

- De isz azt meg is fogom őrizni. Azt ugyan nem engedem mondatni, hogy Ankerschmidt házánál olyan ember vehet lélegzetet, aki titkos áruló.

A missz kérleléshez fogott.

- De uram, mégis gondolja meg, ön családjának tagja.

- Nem tagja e perctől fogva, esküszöm, nem tagja. Elkergetem még ma. Kiadom a parancsot, hogy, ha még egyszer az udvarba jön, ostorral verjék el.

- Az Istenért, uram, önnek kedvence!

- Nem az én kedvencem! Ördög teremtettét! A ti kedvencetek! Én régóta tudom, hogy csal, de elnéztem a ti kedvetekért. Hanem már most idáig vagyok vele. Ebben az órában el fogja hagyni a házat; majd megmutatom én, hogy micsoda statárium tudok én lenni a házamnál, ha azt valaki meggyalázza!

- No uram, felhevült állapotban mégis ne tegyen semmit.

- De pedig ebben a helyben állva fogok tenni mindent, ebben a pillanatban. Héj Gyuszi!

A missz erre a szomszéd szobából segélyül hívta Hermine kisasszonyt, hogy az is segítsen a papa indulatját lecsendesíteni.

- Kímélje uram. Gondolja meg...

- Ne féljenek olyan nagyon. Nem verem pofon, még csak meg se szidom. Nem én, még csak egy goromba szót sem szólok neki; de már azt csak engedjék meg excellenciátok, hogy ha valaki érdemetlenné tette magát arra, hogy velem egy födél alatt lakjék, annak nagy nyájasan megmondhassak annyit, hogy "édes lelkem, ott az ajtó, künn a hintó, karsamadiner". Gyuszi! Küldd ide a zongoramestert!

- Hogyan? Őelőtte? - kérdé a missz.

- Őelőtte, hát persze, hogy őelőtte. Nem szoktam én az ilyesmit levélben elvégezni. Nem beszélek én senkiről rosszat titokban, hanem, ha mondok valamit, tudja meg minden ember. Azért adott az Isten akkora hangot, hogy az utcára is kihallik. Jön-e már az a zongoramester?

Jött már.

Straff úr mosolyogva lépett be a szobába, mint aki semmit sem gyanít, s örvendeni kezdett a hazaérkezett lovag láthatásán, aminek azonban egyszerre véget vetett Ankerschmidtnek egy borzasztó kiáltása, mintha egy en carrière vágtató lovasezrednek kiáltaná a vezényszót:

- Megállj!

Erre csakugyan meg kellett állni, mert a lovag a kezét is kinyújtotta, mégpedig ökölre fogva.

- Hallod-e te - ember! Tegnap Garanvölgyi házában hivatalos motozás történt. A feladás a te munkád volt. Én feladóval egy házban nem lakom. Jobbra át! Indulj!

Mint kik villámcsapástól szédültek el, úgy meredt el minden jelenlevő e katonás napiparancsra. A két hölgy egymás kezét kapta meg ijedtében, míg Straff mellére tette tenyerét, s ujjait esküre emelve, valami rettenetest akart mondani.

- Zsinórra a kéz! - ordítá rá a lovag, mikor látta, hogy ez esküdni akar. - Mit mondtam? Jobbra át!

Straff átlátta, hogy nincs haladék, azért hirtelen abbahagyott minden védelmet, s most már csupán azon volt, hogy a hölgyektől vehessen búcsút áhítat- és lemondásteljes hajlongással; keserű sóhajt fojtva vissza keblébe.

- Indulj! Indulj! Mondtam már! Semmi egyéb! - kiabált türelmetlenül a lovag; mire Straff csakugyan jónak látta az ajtóig hátrálni; ott azonban még egyszer visszafordult, s fenyegető gúnnyal intézé e szavakat Ankerschmidthez:

- Ezért még meg fog ön engemet emlegetni.

E szóra Ankerschmidt, amint a düh tetőpontján állt, hirtelen visszanyerte hadvezéri flegmáját, s önfeltaláló humorral fordult az ajtófélnél álló kis apródkához:

- Gyuszi! Lökd ki azt az urat az ajtón.

És Gyuszi, ki mindössze csípőjéig ért annak a nagy magas úrnak, erre a szóra, mint azok a kis oroszlánforma ölebecskék, amiknek mind alakjuk, mind bátorságuk oroszláni, csak éppen termetük miniatűr hozzá; gyorsan rohant neki Straffnak, s nekifeszítve két kezét amaz hátának, bámulatos precízióval hajtá végre a parancsolt műtételt. Magánybosszú is dolgozott nála.

Valamivel jobb kedvű nézőközönség ezt a jelenetet bizonyosan megtapsolta volna.

E jelenet alatt Hermine kisasszony elfutott a teremből; érzékeny szíve lehetett, mely nagyon megsajnálta a más megaláztatását.

Hanem missz Natalie ott maradt. Arca még halaványabb volt, mint egyébkor, elkékült ajkait összeszorítá, s oly dühvel nézett Ankerschmidtre, mint egy mérges kígyó, mely harapáshoz készül.

- Méltóságos úr - szólt, dühét nehezen tiporva vissza. - Ön csalódni méltóztatott. Az árulás mélyebben gyökerezik ön háza szentélyében, mint hogy azt ilyen könnyen kitéphetné.

- Kedves missz, ne beszéljen virágnyelven, hanem mondja meg, ha jobban van értesülve: ki volt hát az, aki Garanvölgyit feladta; mert csak ettől a háztól adhatta őt fel valaki. S ha nekem bebizonyítja, hogy nem ez a csavargó volt az, hát én utána megyek, s bocsánatot kérek tőle: "Ne haragudjál, barátom csavargó!"

- Nem az a kérdés uram: ki adta föl Garanvölgyi Ádámot, ki nem.

- De az a kérdés! Hát mi volna a kérdés?

- Mi köze ön házának Garanvölgyi nevéhez?

- Mi köze? Az a köze, hogy ő politikai és csatatéri ellenfelem; s én nem engedem, hogy azt mondhassa felőlem, hogy én kémnek jöttem ide mellé lakni.

- Még gonoszabbat is fognak ön felől mondhatni, méltóságos úr. Azt, hogy azért jött ide mellé lakni, mert összeköttetést akar vele kezdeni.

- Nem értem. Miféle összeköttetést? Konspirációt ért?

- Óh nem.

- Van talán leánya az öregnek, akinek udvarlok, hogy elvegyem?

- Neki nincs, de van önnek.

- S valaki arra a gondolatra fog jönni ugye, hogy valamelyik leányomat az öregre akarom erőtetni feleségül?

- Óh nem, méltóságos úr, de Garanvölgyinek van egy fogadott fia, ki mint státusfogoly börtönben ül.

Ankerschmidt azt hitte, hogy a hír gyorsabb volt, mint az ő lovai. Ezek itthon tudnának már valamit az ő szándokáról, amit a fővárosban csak tegnap mondott el másnak?

- Honnan tudja ön ezt?

- Igen egyszerűen. Bräuhäusel úr a női kíváncsiságnak engedve, felnyitá előttünk a szekrénykét, melyet Garanvölgyi titkos irataival lefoglalt. Azon szekrényben volt egy arckép, mely egy csinos fiatal férfit ábrázolt, és idegen nyelven írt levelek.

- Micsoda idegen nyelven?

- Magyarul.

- Úgy?

- Méltóságod azt hiszi, hogy családjának tagjai nem tudnak magyarul? Csalatkozik. Eliz kisasszony már ért e nyelven.

- Az nem csoda, két esztendő alatt ráragadhatott; én is csak így szereztem.

- Jól van. Már most olvassa méltóságod ezt az írást. A missz egy hosszú, hivatalosan összehajtott iratot vett elő, s a lovagnak nyújtá.

- Ez Eliz írása.

- Tessék elolvasni.

Ankerschmidt a bámulat, meglepetés, öröm és bosszúság visszásan váltakozó érzelmei között olvasá azt az írást.

Mi volt az?

Mi volt? - Egy folyamodás a legmagasabb helyre, melyet egyszerű, nemes szív mesterkéletlen szavakban sugallt a toll alá, melyet gyöngéd gyermeteg kéz leírt; egy naiv, őszinte folyamodás egy szegény elítélt fogoly ifjú megkegyelmeztetéseért.

- Mit akarhatott ezzel? Mit mondott?

- Fel akarta küldeni Bécsbe.

- Mi úton?

- A postán.

- A balga! - Hol van most?

- Házi fogságban, szobájában.

- Küldje őt hozzám, egyedül akarok vele beszélni.

- Íme, uram - szólt Natalie rejthetlen diadalérzettel -, ez azon árulás, amit ön nem sejtett előre, s mely az én éber szemeim nélkül gyógyíthatlan sebet ejtett volna ön hírnevén, nem pedig az, amiért ön annyira el hagyta magát indulatai által ragadtatni.

- Jól van, jól, majd erről máskor filippikázzunk; most csak küldje hozzám a leányt.

- Nem kívánja méltóságod, hogy én is jelen legyek?

- Nem. Ha egyedül van velem, akkor sokkal őszintébb; hamarább megvall mindent.

- Ahogy parancsolja ön.

Ankerschmidt nem adott alkalmat további párbeszédre, mert eltávozott szobájába.

Ott pedig leült az asztalhoz, s maga elé téve a lyánka folyamodását, újra meg újra elolvasta azt.

Milyen igaz, milyen mesterkéletlen mondások ezek!

És azután mellé tette a doctor juris által fogalmazottat, s összehasonlítá vele. Micsoda eszmeszegény, nyaktekert, legalázatosabb, legszárazabb és legunalmasabb alkalmatlankodás volt ez amahhoz képest!

És amíg a fogoly menyasszonya nem akarta azt leírni, nem akart vele elmenni a kegyelemosztás zsámolyáig, azalatt egy gyermek, kinek azon ember senkije, semmije, kigondolta maga, hogy mit kellene tenni egy szegény szenvedőért, ki ifjúsága virágát hármas zár alatt hullatja el.

Az ajtó nyílt, s a vádlott belépett rajta.

Tudta már bűnének súlyát, tudta, hogy bírája elé idéztetik; nem is védelmezte, hanem szépen megadta magát, odaborulva apja lábaihoz s piruló arcát annak térdére fektetve.

Ankerschmidt pedig kezét folyvást amaz iraton tartá, s nézett hol arra, hol gyermekére.

Így hallgattak egy jó félórát együtt.

Akkor Ankerschmidt rátevé kezét leánya fejére, s megsimogatta hajfürteit.

Eliz aztán két kezével ajkaihoz vonta apja kezét, és ott tartotta ismét sokáig, és ismét sokáig hallgattak együtt.

Végre mégiscsak meg kellett szólalni.

- Kis leánykám, te írtad ezt itt?

- Én.

- Azt nagyon jól tetted és nagyon rosszul. Jól tetted arra nézve, aki fogoly, de rosszul tetted magadra nézve, mert ezentúl te vagy a fogoly. Én magam fogom átadni egyszerű soraidat ott, ahova azok intézve voltak, s bízom a jó sikerben; de te e perctől fogva foglya vagy ennek a háznak, mert nem szabad annak megtörténni, hogy te azon embert valaha meglásd, akit megszabadítani törekedtél.

Ankerschmidt gyöngéden fölemelé leánya gömbölyű állát, hogy szeme közé nézhessen.

- Értesz engem? Az, aki most fogoly, ki fog szabadulni és hazajön. Te pedig attól fogva rab vagy és házamból ki nem léphetsz; nehogy megtörténhessék az, amiért Ankerschmidtnek szemére vethesse valaki, hogy önérdekből járt ellenségének fogadott fia után, s midőn nemes tettet vélt elkövetni, akkor spekulált, mint egy börzeüzér!

- Értelek, szót fogadok.

- Tehát soha nálam vagy nevelőnéd nélkül sehová nem fogsz menni.

- Megfogadom.

- Azt is megígéred, hogy amíg én a birodalmi fővárosból visszatérek, e ház kerítésén túl sehova nem mégy.

- Nem megyek.

- Így, jól van; már most kelj fel és csókolj meg. Arról, ami kettőnk közt mondva volt, ne szólj senkinek soha.

Azzal megfogta a kezét leánykájának, s kivezetve őt a terembe, e szókkal adá át a missznek:

- Missz Natalie, a delikvens mindent megvallott. Én elítélem őt férjhezmenéseig tartó házi fogságra. Tessék rá szigorún felügyelni.

("Tehát mégis meglakolt a kis lázadó" - triumfált magában missz Natalie.)

Ankerschmidt pedig azzal a keserű örömmel tért vissza szobájába, hogy íme, amit "az egyik" elhajított, azt felemelte "ez a másik".


[*] Nyelvújítóink ezt "irálynak" nevezik, minthogy "építésről" van szó. (J.M.)



VIII
Bosszú a maga módja szerint


Ankerschmidt másnap korán reggel elutazott hazulról; mindenkinek a háznál azt mondta, hogy Pestre megy, csupán Eliznek súgta meg, hogy másfelé viszi az útja.

Azt senki sem tudta; nem is volt szabad tudni, mennyire szereti a katonás ember rebellis leánykáját.

- Önre bízom, missz, hogy a kimondott házi fogságot szigorúan fenntartsa - így szólt, mielőtt a kocsiba ült volna; a missz és Hermine lekísérték odáig; a fogolynak csak az ablakból volt szabad utána nézni és csókokat hányni felé, de amiket a kegyetlen apa észre nem akart venni. - Önre hízom a szigorú felügyelést. Felruházom önt teljes szülői hatalommal, úgy bánjék vele, mintha édesanyja volna.

A missz nem értette az élcet. Több kell ahhoz, mint "english spoken".

- Te is, Hermine, vigyázz Elizre; te már nagyobb vagy, mindig okos voltál. Téged sohasem kellett dorgálni, soha figyelmeztetni arra, hogy mit tégy, rendes, figyelmes voltál kisgyermek korod óta. Őrködjél testvéred fölött; tudod, milyen szeles; jó szíve van, de nem lánynak való. Az ördögbe, ha fiú volna, tábornagy lenne belőle. Minden jó tulajdonság megvan benne, amiért a fiúkat megdicsérik, a leányokat pedig megróják. Bánj vele nyájasan, szeretettel, akkor talán megszelídül és eltanul tőled sok jót, amit te bírsz. No már most ölelj meg, aztán vigyázzatok itthon, valami gyászra ne jöjjek megint haza.

Ankerschmidt kocsijába ült; a hölgyek visszatértek a kastélyba. Eliz még egyre hányta a csókot kezeivel a távozó hintó után, nem bánva, hogy senki sem ügyel rá. Egyszer aztán Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s látva, hogy a többi kíséret eltávozott az udvarról, kivonta fehér zsebkendőjét, s ő is visszainte egy búcsú- és bocsánatadó üdvözletet. Arra aztán becsukódott az ablak.

Alig verte el a szél azt a port, amit a lovag hintaja vert fel a falu végéig, midőn Maxenpfutsch úr bekocogtatott a honn maradt hölgyekhez.

A tisztelt férfiúnak fehér mellénye és fehér nyakravalója volt, s a szokott vadászkalap helyett simára kefélt cilinder a hóna alá kerítve, s nagy kaliberű nyílásával előrefordítva, mint egy ostromágyú. Mindezekből előre lehet gyanítani, hogy a tisztelt úr nem tréfál.

- Alázatos szolgájuk, kisasszonyaim, alázatos szolgája, missz Natalie. Csókolom a kezeiket, hogy méltóztattak aludni?

- Jó reggelt, Herr von Maxenpfutsch, foglaljon helyet. Már el is felejtettük, hogy aludtunk, olyan régen volt. Minek köszönhetjük a szerencsét?

- Én pedig azt hittem, hogy nagyon korán jövök, missz; úrnők sokáig végzik a toalettet.

- Sietnünk kellett, mert a lovag úr elutazott.

- Értesülve vagyok, missz; éppen azért is voltam bátor. missz, ilyen korán alkalmatlankodni. Óh én tudom, hogy mi a staatsvisitek (jó lesz "államlátogatás"?) órája.

- Ön itthon van nálunk, direktor úr, a házhoz tartozik.

- Nagyon kegyelmes. - Éppen ez buzdított e bátorságra, mert valóban sürgetős ügy, amiben járok, missz; nagyon sürgetős.

Natalie e szóra letette a fehér hímzést, melyen eddig nagy gyorsasággal öltögetett, igen nagy és fontos életfeladatnak tartván, nagy mennyiségű lyukat varrni egy batisztszegélyre.

Maxenpfutsch úr most térdei közé fogta cilinderét, s mintha annak fenekéről olvasna valami szerepet, kezdé mesterséges akadozással:

- Igen, missz; azonban, missz; kissé titkos misszióban jövök, missz; ha talán szíveskednék egyedül kihallgatni. Az ügy kegyedet személyesen illeti.

Missz Natalie Elizhez fordult, s édesanyai nyájassággal szólítá fel:

- Kedves Elizem, legyen oly jó a zongoraóráját nehány perccel hamarább elkezdeni a szokottnál. Tudja, tegnap elmulasztotta az egészet.

Eliz értette, mire való az. Eltávolítani, de azért mégis biztosítani jelenlétéről, s olyan dolgot adni, melynek zajától lehetetlenné legyen minden hallgatózás. Engedelmeskedék.

Maxenpfutsch úr most már megfordítva tette térdére cilinderét, s öt ujjával kecsesen dobolgatott annak arravaló tetején.

- Igen missz; hm, hm, missz; és Hermine kisasszony?

- Óh, őelőtte nincsen, nem lehet titkom, uram. Ő valódi testvérem, lelkemnek fele; mi annyira egyek vagyunk; mint egy hímzésnek két oldala.

Missz Natalie igen költői hasonlatot talált ki; de ő fehér hímzést értett alatta, míg Maxenpfutsch úr olyan prózai ember volt, hogy tarka hímvarrást értett a hasonlatban; egyik oldalán a képpel, másikán a kuszált tűzésekkel, s mosolyogva mondá, hogy "az igaz".

- Tehát beszélhetek a kisasszony előtt bátran. Hol is kezdjem? Igenis. Bogumil úr az éjet nálam tölté.

- Ah! - szólt a missz érdekelten, míg Hermine egy regényt vett elő, s azt affektálta, hogy ő most abból olvasni fog.

- Bogumil barátom mindent elmondott előttem, missz; mindent. Hogy a lovag úr őt házából kiutasítá azon ürügy alatt, mintha őrá volna gyanúja a Garanvölgyi-pajtában történt motozás miatt. No ez csak ürügy, azt mindenki látja. Bogumil barátom nekem őszintén megvallá az igazi okot, mely e sajnos eseményt előidézte; kimondjam?

- Nagyon kérem.

- Megvallá, hogy ez semmi más, mint az, hogy a lovag úr észrevevé, miszerint az én Bogumil barátom missz Natalie-val benső viszonyt kötött.

- Ah! - sóhajta megszégyenülten Natalie, s szemérmes arca elé kapta a hímzett batiszt szegvényt, mely elég lyukacsos volt arra, hogy keresztüllásson rajta.

Hermine éppen lapot fordított a könyvben, nem ügyelt oda.

- Kérem missz, én tiszteletre méltó viszonyt értettem, s meg vagyok felőle győződve. Bogumil barátom előttem mindent felfedett. Ő kegyedet, missz, nőül akarta venni.

- Ah, uram.

- Fait accompli, missz; én tudom. Zsebében van a diszpenzáció; nekem megmutatta, minden rendbe volt hozva: nehány nap múlva a szertartásnak meg kellett volna történni. Azonban valaki a háziak közül árulkodást tett, hamis értelemben a lovag úr előtt. Ő a házában szőtt viszonyt botránynak találá, s azért elűzte a fiatalembert; s hogy őt kegyedre nézve is imposszibilissé tegye, még meg is alázta szemei előtt. Így volt-e missz? Én úgy mondom, ahogy tőle hallottam. Nem tettem hozzá semmit.

Missz Natalie lesütött szemmel sipogá, hogy mind úgy van.

- Tehát jól van, missz. Mármost az a kérdés, akarja-e kegyed e szegény, földresújtott fiatalembert rehabilitálni.

- Mindent akarok uram, de nem tudom, hogy mit.

- Majd azt is megmondom, missz; kegyed csak feleljen rá, hogy "igen". Ez eset által sértve van az ő becsülete és a kegyedé.

- Óh nagyon! - szólt fájdalmasan elforgatott szemekkel, s szívére szorított kézzel Natalie.

- Bogumil barátom komolyan gondoskodott a jövendőről. Láttam nála a kineveztetést a budai reáliskolai tanári állomásra. Ha ott megtudatik, hogy innen elűzetett. könnyen diffikultálva lehet az inaugurációja.

- Az égre, uram!

- Itt nincs más mód a baj megorvoslására, mint kegyednek rögtön megesküdni Bogumil barátommal.

- Ah, uram.

- Nem akarja missz?

- De ilyen sietve!

- Hiszen eléggé el volt rá készülve; vagy talán azt gondolja, hogy Bogumilnak elég ideje van várakozni becsülete visszaállítására?

- Nem, nem, uram. Ha az ő becsületéről van szó, akkor mindenre kész vagyok - szólt Natalie, nagylelkűen nyújtva kezét Maxenpfutschnak; s azután lelki támaszt keresve ilyen nagy elhatározáshoz, tekinte Hermine-re, ki most már letevé a könyvet, s hozzá lépett, mire az érzékeny hölgy egyetlen barátnéja vállára borulva elkezde sírni. - Ah, ön nem fogja elítélni boldogságomnak könnyeit.

- No, így jól van, missz. Már így helyesen van; már most csak néhány modalitásról akarnék még szólani, ami a kivitelre szükséges; de addig is magamat ajánlom; ha szükséges lesz, visszatérek.

Natalie értette az intést, s a távozót kikísérve, künn a folyosón hirtelen tudtára adá, hogy Ankerschmidt magaviselete most már egészen tisztában áll előtte. A lovag neje neki, mint egykori társalkodónéjának, ötezer pengőt hagyományozott, úgy, hogy amíg a lovag házánál van, addig annak kamatjait húzza, ha pedig férjhez menne, akkor az egészet kifizessék neki; míg ellenben, ha érdemetlenül viselné magát, azt elveszítse. A lovagtól ez csak intrika, hogy ki ne kelljen fizetnie az apanázst, sőt tán még el is veszíttetni azt az ártatlannal; de rajta fog veszteni, mert az igazság diadalmaskodni fog.

- Ahán! - mondá Maxenpfutsch úr, s most már világosságot érzett agyában afelől, hogy Bogumil miért van úgy beleőrülve a misszbe, amit ez idáig bizonyára nem értett. Tehát ötezer forintot kap, ha férjhez megy. Az sokat szépít a dolgon.

Ő is elmondta aztán a további mondanivalókat. Hogy az esküvésnek még ma éjjel kell megtörténnie Maxenpfutsch úr lakásán.

Azért éjjel, hogy senkinek fel ne tűnjék, s azért ott, mert Bogumil nem jöhet a kastélyba, újabb botránynak téve ki magát.

Tanúkról gondoskodva van. A direktor úr saját kocsiját bocsátá Bogumil rendelkezése alá, hogy azzal a szomszéd faluból elhozza a lelkészt, minthogy a helybeli máshitű, s nem érti a nyelvet.

E végre szükséges missz Natalie-nak észrevétlenül eljutni a direktori lakba; annak pedig ez lesz a kiviteli módja:

A kastélynak van egy hátulsó ajtócskája, mely az angolkertre nyílik. Ez ajtóhoz egy csigalépcső vezet le az urasági lakosztályból. Az ajtónak, betörések elleni biztosítás végett, csak belülről van zárja, kívül minden kulcslyuk hiányzik rajta. Ha mégis valami olyan eset adná elő magát, hogy valaki akkor akarna ott bemenni, mikor zárva van, egy csengettyűhúzó van a falba alkalmazva, mely a cselédszobába szolgál.

Mármost minden feltűnés kikerülése végett missz Natalie, midőn mindenki lefeküdt a kastélyban, ez ajtón át fog kijönni, a kertben várni fogja a direktor, s a kerten túli lakig vezetőjéül ajánlkozik.

Hogy azonban ismét ugyanazon úton visszajuthasson, az ajtót ne csapja be háta megett, mert akkor reggelig kinnreked; hanem hagyja félig nyitva.

- De hátha valami tolvaj talál a nyílt ajtón bemenni?

- Az igaz, erre nem gondoltunk.

- Megtaláltam! Hermine szeret engem, úgy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez; nála fogom a kulcsot hagyni, s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be.

- De hátha elalszik.

- Óh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon, olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való; most odaadom, s biztosítva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette.

- Ez hát jó. Még egy kérdést, missz. Megbocsásson, missz. Egy igen indiszkrét kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek... Van kegyednek... keresztlevele?

- Alkalmasint lesz. Ámbár én úgy hiszem, hogy tévedésből alighanem a nagynénémet írta be a pap; annak is Natalie volt a neve.

- Az igen valószínű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni.

Missz Natalie zokogva bizonyítá, hogy erre az áldozatra is kész.

Vendelin úr aztán csak arra kérte, hogy ne sokat zokogjon, mert gyanút fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen, s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az örömapai hivatás előkészületeihez fogni.

Missz Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról a szobába, ott oly sírást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az alig győzte helyre vigasztalni.

Pedig már ez így szokás.

- Senki sem sejtheti, hogy én mit érzek. Egyedül ön, szeretett Hermine, lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt vérzenék szívem; de ugyebár ön nem ítélne el engem azon esetben, ha a körülmények kényszerítenének, hogy e házat elhagyjam, ha talán azzal, kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene osztanom? Hiszen mi lehet nemesebb hivatás, mint egy nőnek megosztani egy szeretett férj fájdalmait, szenvedéseit! Ez a legdicsőbb feladata egy gyönge női kebelnek, melyben legerősebbnek mutathatja magát.

- Missz Natalie! - szólt közbe egy profán hang.

Az érzékeny keblek szétriadtak. Eliz kiáltott a másik szobából; őt a nagy tervezésben ott felejtették a zongora mellett, s ő már kezdte erősen unni magát.

- Missz Natalie! Engedelmével. Numero Eins várfogoly alázatosan kérdi, hogy hány órai zongora-sáncmunkára van ítélve?

Úgy? Ezt föl kell menteni.

- Eliz kisasszony szobájába térhet és festőállványához ülhet.

Ah, tehát éppen grátia! Eliznek szenvedélye, vigasztalása volt a festés; amellett elült volna napestig, s ha kezébe vehette a rajzónt, reszketett érte, hogy ismét le kell azt majd tenni. Csak azt a sok unalmas mintaképet ne rajzoltatnák akkor is vele, hanem engednék a fejéből alakokat, arcokat, torzképeket előállítani. Ezekért rendesen szidást kap. Legnagyobb engedmény az, ha természet után szabad neki virágcsoportokat, felszelt dinnyéket s más afféle ártatlan tárgyakat lemásolni.

Az bizonyos, hogy mikor rajztáblához engedik ülni, akkor nem kell neki őr. Oda van láncolva.

Missz Natalie egész nap ráért Hermine-nel a tervet jól kifőzni. Hermine gondoskodni fog, hogy a missz észrevétlen kimehessen és visszajöhessen a vakajtón, hogy a háziak semmit meg ne tudjanak, s még az éjjel fog írni atyja után, melyben felvilágosítja őt a történtekről, s engesztelődésre hangolja haragjának tárgya iránt; kinek ily komoly szándékai voltak, se nem titkos kém, se nem nőcsábító, hanem egy félreismert nemes szív.

Soha semmi reakció nem várta nehezebben, hogy sötét legyen. Az estebéd is sokkal hamarább és gyorsabban ment végbe, mint máskor. A cselédeknek meghagyatott, hogy jókor bezárjanak minden ajtót, mert kétszeresen kell vigyázni, mikor a lovag úr nincsen itthon.

Eliznek is elengedék a vacsora utáni fejszámvetést. Minthogy ma jól viselte magát, mehetett korán aludni.

Tíz óra tájon már csöndes volt a kastély, az utolsó lámpafény is kialudt, csak az éji lámpáké világított még a kis asszonyok lakosztályában.

Két egymásba nyíló szoba volt az, melyek közül a folyosóra szolgáló volt Hermine-é és a nevelőnőé, ebből nyílt egy kis szoba, melyben Eliz aludt. Ennek nem volt külön kijárása.

Eliz szobájának ablakán be volt téve a zártábla; a másik, szoba egyik ablakán ezt kinyitották. Ez volt a jel arra Vendelin úrnak, hogy idebenn rendben van minden.

Viszont Vendelin úr részéről az volt az összebeszélt jeladás, hogy általa egy kavics fog a világított ablakra felhajíttatni.

A kavicskoppanás nemsokára hallható volt. A missz arra kérte Hermine-t, hogy tegye a szíve tájára a kezét, mennyire dobog! - ami csakugyan úgy is volt.

Azzal sáljába burkolózva, lekísérteté magát Hermine-nel a csigalépcsőn, s midőn a vakajtóhoz értek, átadá neki annak kulcsát, melyet Ankerschmidt különösen a missz gondjaira bízott, s ott még egyszer megölelve növendékét, a nyitott álajtón kilépett az udvarra. Hermine a gyertyát is eltakarta e percben, hogy fényt ne vessen ki a nyíláson. Azzal ismét becsukódott az ajtó.

- Itt vagyok, missz - susogá Vendelin úr, ki a falhoz lapulva állt, s karját nyújtá az elrablandó hölgynek.

- Óh, mint félek! - sipegé az, finomkodva. - Ilyen sötétben.

- Zsebemben a lámpa; a kertben előveszem.

- Ah, nincsenek kígyók a kertben?

- Dehogy, azok most téli álmukat alusszák.

- Direktor úr - suttogá a delnő, kísérője karját jól megcsípve -, én nem tudom, nem ájulok-e el, ha "barátját" meglátom.

- No afelől legyen nyugton. Ő most éppen távol van.

- Távol?

- De mindjárt hazaérkezik. Hintómmal a szomszéd faluba ment a lelkészt elhozni. Félóra múlva itt kell lenniök. Addig pedig megszokja kegyed az állapotot.

Missz Natalie azonban mindamellett visszavonhatlanul megígéré, hogy amint Bogumil meg fog érkezni, amint ő azt meglátja, azonnal el fog ájulni.

Már diszponálva volt hozzá.

Vendelin úr gondja volt addig tartani benne a lelket, míg e katasztrófa bekövetkezik, ami remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a vőlegény; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi diskurzussal a direktor úr.

Azonban az óra elmúlt és azután még egy óra elmúlt, s a vőlegény mégsem érkezett. Missz Natalie el-elkezdte a sírást, meg-meg abbahagyta, Maxenpfutsch úr pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet ásít. Nagyon hatnak az idegekre azok a percek, amikben az ember egy késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha menyasszony.

Éjfél után járt már az idő, Bogumil mégsem érkezett.

Miss Natalie-nak egy rémgondolatja támadt.

- Uram, ha "ő" valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék, mit mondana a világ, hogy én - és ön - itt - együtt - a kastélyon kívül - egy egész reggelig tartó estét -

Vendelin úr hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatális helyzet volna! Még utóbb neki kellene a misszt elvenni.

- No de az nem lehet - vigasztalá az aggodalmas hölgyet -; az teljes lehetlenség. - Én bizonyos vagyok barátomról. Akit én egyszer barátomnak nevezek! Ő szilárd jellemű férfiú.

- Óh nem is úgy értem, de hátha útközben valami baja történt? Tán a szekér árokba dűlt, s ő szerencsétlenül járt? Hátha valahol rablók támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett? Vagy eltévedt a sötétben?

- Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek. Bizonyosan a papot halálos beteghez hívták gyóntatni, s amiatt késik. Mert tudja kegyed, missz, a papnak elébb való kötelessége a haldoklókat kielégíteni, mint a házasulandókat.

Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy valóban annak, aki meg akar halni, inkább szabad türelmetlennek lenni, mint annak, aki esküvőre készül.

Jaj, de azalatt már el is temethette volna a halottját a tisztelendő úr, amíg azok a hosszú órák egymás után lefolytak; elmúlt egy óra, két óra, három óra éjfél után, a kocsi mégsem jött vissza. Már bizonyosan rablók fogták el!

De ne tessék félni. Kocsirobogás hangzik, most hajt be az udvarra a hintó.

- No, valahára hát megérkeztek! Tudtam én, hogy nem nyeli el őket a cethal! Ugyan megszepegtettek már magamat is. No missz, most már bátorság és erő.

- Uram, én nem állok jót magamról, midőn ismerős lépteit meghallom; ah!

Azonban az ismerős léptek sokáig nem akartak hallatszani, s azt képzelheti mindenki, hogy az ájulás előkészületeit sokáig tartogatni valami kellemetlen.

Elmúlt öt perc, mégsem kopog a folyosón senki. No, mi történik odakünn?

Már csak kénytelen volt Vendelin úr engedelmet kérni Natalie-től, hogy egy pillanatra egyedül hagyja a szobában, mert meg kell már nézni, hol maradnak az illetők.

Vendelin úr kilépett a folyosóra; valakit látott annak végén állani, s messziről üdvözlé:

Alászolgája tisztelendő úr, tessék, tessék.

Csak azután, hogy közelebb lépett hozzá, s szemei hozzászoktak a külsetétséghez, vette észre, hogy saját köpenyegét hívogatja olyan szívesen, mely a porolófán függ száradás végett.

Az udvaron állt az üveges hintó, melynek lámpásaiból már kiégett az olaj, a kocsis járatta csendesen az udvaron a kifogott lovakat.

- No, Anton! Anton!

- Jó reggelt - mordult vissza a vén kocsis.

- Mit jó reggelt, te ostoba, én még le sem feküdtem.

- Én sem, de azért reggeledik.

- No hát mi történik? Mit csináltok?

- Mit csinálunk? Hát én a lovakat jártatom; azok meg velem jönnek.

- Ne bolondulj; hát a többiek?

- A másik két lovat a lovászgyerek járatja.

- Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem.

- Úgy? Hát hiszen azt, ahova tetszett mondani, oda elvittem.

- Nos. Hát aztán?

- Hát aztán? Azt mondta, hogy köszönteti a direktor urat.

- Ott maradt?!

- Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt, s odább ment.

- Postakocsit? 'Sz nincs is abban a faluban postaállomás.

- De nem is a faluban voltam én, hanem a városban.

- Városban? Hát mit mondott?

- Azt mondotta, hogy köszöni a nagyságos úr szíves közremunkálását, mindig meg fog róla emlékezni.

- Közremunkálásomat? De hát a missz? De hát a missz? Mit izent a missznek?

- A missznek?

- Igen, missz Natalie-nak.

- Hogy mit "izent" neki? - Gyü, te fakó! - Azzal Anton továbbvezette a lovakat.

- Megállsz, gazember! - rivallt a távozóra Vendelin úr. - Hová indulsz?

- Eh! A lovak megfáznak az állásban.

- Mért nem felelsz, ha kérdelek?

- Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missznek?

- No hát: vagy valamit izent, vagy semmit sem izent? Harmadik eset nincs.

- De van.

- Mi van?

- Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, akit magával visz?

- Mit visz magával?

- Hát a misszt.

- Micsoda misszt?

- Csak tudom tán, hogy mi az a missz? Csak ösmérem tán azt a zöld selyem fátyolt, amit viselni szokott, hogy a nap el ne süsse; meg azt a pepitarokolyát azzal a zöld bársony tükörrel elöl, meg a sárga virágos kalapját, aztán meg azt a búzavirágszín selyem mantilláját, csak tudom talán, hogy milyen az a missz?

- Szent uram Bajorországban! - kiálta fel, üstökébe kapva Vendelin úr. - Mi történhetett itt? Nem hallottad a hangját annak a személynek?

- Lassan beszéltek előttem és franciául.

- Hol vetted fel a kocsira és mikor, és hogyan, micsoda körülmények között?

- Hát ahogy tetszett parancsolni, én úgy tettem. Azt mondá direktor úr: "Anton, fogj be négy lovat a födeles hintóba, s aztán üresen hajts ki, kerülj le az angolkert ajtajáig az alsó úton, ott várj csendesen. Akkor majd odajön Bogumil úr: az felül, azután majd az megmondja, hogy hova vidd; azután akit még el kell vinned, azt is felveszed; ő megmondja, hogy kit. Úgy tettem. Megálltam a kert alatt, jó sötét volt már, mikor az ifjú úr kijött a kertajtón. A missz kapaszkodott a karjába; ő kinyitotta a hintó ajtaját, s fölsegítette a misszt; én kérdeztem, hová parancsolja: ő felelte, be a városba. A városban a postaház előtt megálltunk, ott az ifjú úr kiszállt, relaist parancsolt; a missz ezalatt ülve maradt a hintóban; mikor aztán előjött a relais, akkor a misszt ismét kisegítette a kocsiból, egy kis útitáska volt vele, amit nem engedett másnak kezébe venni, ő maga vitte utána. Aztán a missz egy ezüst tallért nyomott a markomba, amilyen itt nem jár; az ifjú úr pedig egy papirosba tekergetett tantuszt, amilyennel az urak játszanak. Bizonyosan elnézte, azt gondolta: dupla aranyat ád. Azzal agyiőt mondtak, a posta trombitájába fújt, én meg visszafordultam, s most itt vagyok.

Vendelin úr e szép történet hallása után csak úgy esett be ajtóstul a szobába.

A benn ülő missz a nagy robaj hallatára hátrahajtá fejét a pamlagvánkosra, s éppen en traine volt, hogy Morpheus később született testvérének, az ájulásnak, kit a pogány mitológia az istenségek sorából kifelejtett, illő fenntartás mellett karjaiba dőljön, amint Vendelin úr sipkáját előre elhajítva, berohant, s képéből kikelve ordítá:

- No, missz Natalie, most már én is elájulok! Az a gazember a missz ruháiban elszöktetett egy más nőszemélyt, s rettenetes a sejtelmem, hogy kit?!




Hátra Kezdőlap Előre