És ha az élők el akarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a ravatalon feküdt már.
Olyan könnyű azt kimondani: "elűzlek kitagadlak, elfeledlek!", hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: "feledj hát!" akkor nehéz azt elviselni.
Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyítja azt az ész, hogy a vádlott hibázott, vétkezett, méltó volt a bűnhődésre: nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, - de csak nehezen fekszik az emlék a szíven örökké, s évek múlva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyű elmúlni, mint meghalni.
Szemébe mondja az álmodó az álomképnek: "te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni"; nem ügyel az arra; újra eljön, tesz-vesz, mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.
Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.
Éjjelét, nappalát ez foglalta el.
Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket kik sírboltot építsenek neki; míg az el nem készült, addig nem lesz temetés.
Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készített a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré.
Mikor a sírbolttervet elkészíté az építész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni.
Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, ahol a fűzfák úgy szeretnek egymással susogni. A szomorúfüzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dúdolni az örök álomdalt az aluvónak.
Amely nap a sírbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja.
Elmondta a kegyes férfi, amit Isten rábízott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, amiért urasága küldé.
- Nagyságos uram, a tekintetes Aladár úrfi köszöntésével jövök.
- Köszönöm.
- Tetszik tudni, hogy az Aladár úrfi indzsellér...
- Tudom.
- Ő ezt az egész határt összevissza mérte egy időben, csak úgy mulatságból, úgyhogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hosszant.
- Úgy?
- Az ám... Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos úr kastélyának az erkélye éppen egyenlő magas vonalban esik az öreg úr pádimentumával.
- Szép.
- De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomorú alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképpen a nagyságos úr kriptát méltóztatik építtetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára, s tudtára esett Aladár úrfinak, hogy a patak mentében tetszik építkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a víz, s a drága hamvakat el fogná seperni.
Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.
- Mikor a Tisza kiönt?
- Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.
- De hiszen most új védgátaink vannak.
- Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk... Elég az hozzá, az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sírboltnak való.
Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvenc eszméje volt az. A lombos fűzfák a hűvös parton.
- Azért a tekintetes úr azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sírboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyírdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sírboltja van építve. Az egészen száraz, vízmentes hely, s olyan szép ott a szomorú nyírfák alatt.
Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.
Tehát a szomorú nyírfák alatt!
A domb egyik fele a régieké; a másik fele az új földesúré. Ugyanazon fehér levelű fák susognak az ő halottja fölött, amik a régen alvók szellemeivel már ismerősek.
Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.
Egy hét múlva ment végbe a temetés. Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó címerek; csak a könny telt ki hazulról.
Ankerschmidt katonaember volt; katonának sírni emberek előtt nem szabad.
Az ő szaván nem volt szabad megérezni annak, hogy e hang most temetésre vezényel.
Mikor a gyászmenet a sírbolt elé ért, mikor a koporsót leeresztették az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsátották az üreg nyílására, mikor az utolsó ámen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sírdombra hajítsa.
És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább. Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, aki még ezt nem értette.
E naptól fogva Ankerschmidt lovag bárhová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, amit meghalt leánya sírjára hajított.
Az életben maradt leány öröklé testvére részét - nemcsak vagyonban, de
atyja szeretetében is.
Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha
nem csalódunk, a legőszintébb könnyeket sírta a halott felett; s
azon tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiúsítsa. Ha nőül megy, akkor
is viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.
Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, éppen feketekávé után
ellátogatott Kampós uram.
A hőkeblű férfiú élénk piros arca szokottnál hevültebb, üstöke a
rendesnél borzoltabb volt; valami nagy sietségben jöhetett.
- Fogadj Isten, jó barátom! Mi jót hozott? - köszönté Ankerschmidt.
- Hogy van inspector úr? - kérdezte doktor Grisák.
- Köszönöm. Csak kasznár vagyok - felelt két oldalra meghajtva magát
Kampós uram, s sietve húzott elő egy levelet viktóriája zsebéből. -
Engedelmet, méltóságos úr, Aladár úrfitól kaptunk most egy levelet,
mely igen sürgetős; az ifjú teins úr azt írja, hogy e levél tartalmát
tudassuk méltóságoddal is; amit különben is megtettünk volna, mert ez
ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.
- Mi lehessen az? - kérdé doktor Grisák kíváncsian orrára csíptetve
lornyonját.
- Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: "Kedves
bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósítások
szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira
nő, a füzesi töltést éppen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a
zsilip addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert cölöpök.
A mi vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagykunság felől
a túlparton erős védgátak vannak emelve, s így a Tisza arra nem
önthetvén ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, amik még
sohasem láttak árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják.
Ha pedig e gáton áttör a víz, bátyám szérűskertjéig meg nem áll; még
egy láb emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással
a szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyúlni.
Szerencsére a szérűskert erős fecskerakással van kerítve, s a ház
előtti kőkerítés is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás
körös-körül visszatartja az árvizet. Efelől rögtön intézkedni
tanácsos, mert ez a mi védgátunk nagyon rosszul biztat. A kapukat
trágyatöltéssel eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, amikor már
híre fut a gátszakadásnak. Kérem efelől a szomszéd urat is rögtön
tudósítani, mert az ő kastélya éppen hetedfél lábbal fekszik
mélyebben, mint a bátyám laka, s neki sokkal több oka van az
önvédelemre."
Doktor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen.
- De ide van írva, kérem alássan - bizonyítá a kasznár, végigsimítva
tenyerével a levelet. - Itt van.
- Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz.
- Micsoda? Hogy Aladár úrfi ne mondana igazat? - szörnyedt fel Kampós
uram. - Ah, tekintetes úr, akkor nem tetszik őt ismerni.
- Én nem mondom, hogy készakarva ír valótlanságokat, de csalódhatik,
mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?
- Hat mérföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mérföldnyire van, azért
mégis megmondja Aladár úrfi, hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja
magasabban a tenger színénél. Aladár úrfi kitanult mérnök, kérem
alássan. Első hónapban ezernyolcszáz forint fizetést kínáltak neki a
Tisza-szabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árvíz lesz a falunkban,
hát akkor az lesz; mert Aladár úrfi azt érti.
Doktor Grisák egyszerre mérnökké lett rossz kedvében.
- Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás. Nálunk Csehországban
is vannak árvizek.
Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti
büszkeségét.
- Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad,
ha nagy zápor esett, s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint
helyére megy. Mi az egy magyarországi árvízhez képest! Azt tessék
megnézni, mikor minálunk árvíz van! Tenger az, amin gályázni lehet.
Aztán akkor tessék beszélni csehországi árvizekről.
- Óh, édes tiszttartó úr, világért sem akarom elvitatni ezt a
dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy
állhat egy folyó vize hat lábbal a tér felett, melyet átszel, ha
a gátak erősek, semmi veszély sem támadhat.
- Igen, de éppen az a baj, hogy az új gát nem erős, a pilóták máris
ingadoznak.
Itt Ankerschmidt is közbeszólt dr. Grisákhoz fordulva.
- Azon védműveket pedig az ön védence készítette.
Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által
érintve.
- Azok bizonyosan elég jók is - sietett bizonyítani a doctor juris
azon jeles jogmaxima szerint: "si fecisti, nega." - Tudja, édes
kasznár úr, a mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját
mindig ócsárolja. Még sohasem találtam olyan indzsellért, aki az
előtte ottjártnak a munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.
De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve
hajtogatá össze a levelet, s eldugta zsebébe.
- Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális úrral disputálni. Én csak
méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest.
Ha méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a
dolga. Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem
kell még a tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.
- De csak nem oly sürgetős tán a baj? - kérdé Ankerschmidt, ki maga is
nagymértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, ami
most is virágosan, tarkabarkán terül, amerre a szem lát, pár nap alatt
tengerszínné válhasson.
Kampós uram vállat vonított.
- Egyébiránt - biztatá Ankerschmidtet Grisák úr - egy ilyen kastélynak,
mint méltóságodé, még az árvíz sem ártana meg. Egészen más az olyan
ős paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból építettek; azok
persze mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi építész emelte, ezt nem
ingatja meg minden kis tréfa.
Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés.
- Már hiszen fiskális úr, a mi házunkat az igaz, hogy csak idevaló
pallér építette, nincs azon semmi cifra kívül; de azt mondhatom,
mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porcelán, csak
úgy pengett; a vasat sem kíméltük annál, s a javát válogattuk hozzá
a fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a híres bécsi architektus ezt
a kastélyt emelte; láttam, micsoda téglákat égettek hozzá; láttam,
hogyan rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam, milyen
keveset ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert
alatta homok van; s azt mondom, hogy árvíz napján nem laknám egy
óráig ebben a kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek
méltóságodtól, hogy így kimondom az igazat.
- De ispán úr! - pattant fel dühösen dr. Grisák.
- Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólít -
mondá felcihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért
Ankerschmidtől, ki szépen megköszöné a hozott tudósítást, s azt
mondta, hogy majd személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély
mekkoraságáról, s még ma ki fog kocsizni a Tiszára.
Grisák úrnak erre a hírre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe
jutott, hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten.
Ankerschmidt nem is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat
még egy ideig leánynak, nem oly sürgetős az a fiúvá létel.
A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még
Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt
reked.
Ő azonban csak délfelé szánta rá magát, hogy lekocsizzék a Tiszára;
ami jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.
Midőn az országútról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát,
messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát
tolva, rőzsecsomagokat cepelve, több helyeken karóütő bakok működnek
ütenyre hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt
szekerek hordják a töltéshez valót egymás után.
Amint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállíttatá hintaját,
s becsülettudó szóval tudakolá tőle:
- Mit tetszik itt akarni?
Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellációért, hanem felelt
rá illően:
- A munkát akarom megnézni.
- Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen vagy túl?
- Innen.
- Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném?
- Szívesen. Én vagyok Ankerschmidt.
- Úgy? Az az úr, aki Garanvölgyi úr szomszédja. Akkor leszállhat, a
kocsi itt marad; annak nem szabad a töltésre jönni.
- Kinek a parancsa ez?
- Az ifjú Garanvölgyi úré, az itt a mérnök; most annak fogadunk szót.
Mert most nagy úr ám a Tisza! S ha megharagszik, annak a generális se
parancsol, hanem az indzsellér.
Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon
okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a
mérnök vezényszavát fogadja minden ember; - s amint az új töltésre
felhágott, kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy
úr.
A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult
nyílsebesen gátjai közt alá.
A töltésen kívül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye
látszott már ki a vízből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány
nap alatt áradni.
A nagy száguldó víz színén egyetlen hajót, egy járművet sem látni,
máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, amik sorjában, mint
vadludak az égben, libegnek a kék víz fölött; terhes hajókat vontatnak
máskor alattságra fogott lovak; míg vízmentében mármarosi oláhok
tutajai szoktak csendesen vízmentén szállani; közben egy-egy könnyű
gőzös füstje is jelt ád a távolból, míg a part mentében halászcsónakok
vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasan áll ki fanyelével a
vízből; - most mindez eltűnt. A malmok összezúzva, letépve láncaikról,
a járművek partra vontatva, az egész víz színe járatlan, még csak az
egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a víz erejével.
A kötél feszesen megdagadva húzódik egyik parttól a másikig; a varjúk
százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán
ottan. Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között
valami fekete, ami a vízből kétes alakú félrésszel kilátszik. Az ember
találgatja, mi lehetne az: darab fa, házból elhozott bútor vagy holt
ember?
És a parton mindenki úgy dolgozik, úgy izzad mintha táborban hányna
sáncot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sírása, csattogó
sulyokbak pufogása több az emberzajnál, aki mind nem ér rá most a
beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.
Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka
legsürgősebb része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely
nem látszik eléggé biztosnak, hátulról húzott másodgáttal kerítsék
el; s e gát már annyira is ment, hogy csak a rőzseborítékot fonják
még oldalára.
- Ott jön a mérnök úr maga - szólt a gubás ember, egy szemközt jövő
alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ezúttal
Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki
volt az forgatva minden úrias alakjából a sok nap és éjen át rajta
száradt sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzseemelgetéstől,
kalapja formátlan az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.
Kevés asszony szeretne ez emberbe, ha így látná; - de aki egyszer
már szereti, az még jobban megszeretné.
- Jó estét, méltóságos úr! - üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet. -
Kegyed nem hitt levelemnek, ugyebár, s eljött személyesen meggyőződni
a baj felől. Tehát tessék körülnézni.
- Fogadj isten - szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyűjét,
hogy az ifjú feltört tenyerét ne kesztyűs kézzel szorítsa meg. -
Úgy hiszem, hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?
- Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a túlsó parton gátat kellett
szakítania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.
- S az ránk nézve könnyebbség, ha a túlsó parton ronthat gátat a víz?
- Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint
amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.
- Tehát eszerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram
Isten, vidd a bajt a másik partra!
- Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk.
- Iparkodunk megerősíteni töltéseinket.
- Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb
munka, meggyöngíteni az átellenes part védműveit. - Nem vette észre
méltóságod, hogy kiállított őreim feltartóztatták?
- Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és
azt, hogy innen lakom-e vagy túl.
- S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét.
- Itt egészen táboriasan megy.
- Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem
emberekkel is. Mind az innenső, mind a túlsó parton százezrek egész
évi keresménye, háza, birtoka, mindene van kockára téve. A veszélyt
egy hosszú földsánc választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsáncot
valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot
énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán
milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rossz tanácsadó.
- Csak nem tart ön attól, hogy a túlsó partról átjöjjenek, s gátjaikat
elszakítsák?
- Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállítva, mint
rendes harc idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz
lépésnyire őrtűz ég, s puskás őrök cirkálnak a gáton, ameddig
felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a
legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni.
Majd egy gazdag úr jön elénk, ki fényes pénzösszeget kínál, titokban,
bizalmasan s nem kíván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy
ott, ami hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árvíz
kitör, azt mondják, szerencsétlenség; ki bizonyíthatja be, hogy azt
a mérnök előre látta? Ki vizsgálhatja a szívek és vesék titkait?
Ha az ily csábítót elutasítjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a
járatlan mérnököt úgy elámítják, úgy tévútra vezetik, hogy egészen
másutt erődít, mint ahol szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket
kergetni a tanyámról. Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a
veszély rosszá, ravasszá teszi az embert, ha valami féltője van.
Hála istennek, nekem semmim sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.
- De miért nem erősítik meg inkább a zsilipeket, mint hogy új töltést
hánynak föl mögötte? - kérdezé Ankerschmidt Aladártól.
- Ezt már sokan kérdezték tőlem, mégpedig hivatalosan. Íme itt
feküsznek a partra kihúzott pilóták, amik mindent megmagyaráznak
helyettem.
E szóval Aladár mintegy négy-öt cölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket
puskás ember őrzött.
- Tessék ide nézni. E cölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból.
Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszúság: négy öl, három láb. Most
vegyük az ölmértéket, s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak
három öl négy lábat. Ebből az a tanulság, hogy a zsilip cövekei öt
lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint a tervben határozva
van: itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése
most az, hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna
minden erősítés felülről, a pilótákat a mostani vízárral megerősíteni
nem lehet. Ezért vagyok kénytelen egészen új töltést húzatni azon a
vonalon, amelyen e takaros munka tart; különben ott ázunk meg, ahol
legjobban védve hisszük magunkat.
Ankerschmidt bosszúsan sodorgatta bajuszát e tudomásra, s több ízben
dörmögte magában: "ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védence
készítette."
- Én is úgy gondolom, hogy még másoknak is fő emiatt a fejük, mint
akik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberekről is kelle
kísérteteket kiállanom, akiknek tulajdonképpen semmi közük a
vízépítéshez. Többek között valami Mikucsek úr járt már itt
egypárszor.
- Ah! Ismerem. S mit akart az?
- Semmi egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát, s más fenyegetett
pontokat menjek védelmezni.
- S hogy szabadult ön meg tőle?
- Igen egyszerűen; nem feleltem semmit a szavára, s úgy tettem, mintha
nem hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor
látta, hogy minden ember az én rendeleteimet teljesíti, megharagudott
és elment.
- Nem ígérte, hogy visszajön?
- De nagyon fenyegetőzött.
- Hát csak hadd jöjjön, majd én is itt leszek.
- Nagyon köszönöm e segítséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy
szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll,
melyből ott, ahol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.
- Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen
hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk,
könnyen eltöltjük az éjszakát.
A hadastyán könnyű léptekkel követte a mérnököt a leköltözött fasinákon
keresztül rőzsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett fűzvesszőkévére
mindketten letelepedtek.
Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről
nádasaikba, s a távoli falvakból méla estharangszó tévedezett a
Tiszáig; a töltés mentében bükkfakéregtülök messzehangzó szava adott
jelt mérföldről mérföldre, hogy a nappali munkának vége van; akik
reggeltől napestig dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli
munka; mert a fáradságos küzdelem éjszaka sem szűn meg: pihent kezek
veszik át a letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb
hold-, aztán fáklyafénynél.
- Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni
- szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szúrt szalonna zsírját
csepegtetve a ropogó tűz mellett pirított kenyerére.
- Közös az ellenség - felelt rá Aladár.
- És közös a féltenivaló.
- Nem minden értelemben. Nekem az, amit védek, csak hazám; de nem
birtokom.
- Ez vágás akar lenni ellenem, hogy nekem meg csak birtokom, de nem
hazám. Lássa ön, fiatalember; önnek nincsen igaza.
- Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás
fölött; ha így árad a víz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen
lesz: a tenger fenekén.
- De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: szíveinkben - mondá rá
Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak
mondva voltak, hogy az nem légre bízott frázis.
Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyította azt, hogy a
földnek vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehelne a
"magyar földnek" oly specifikus vonzereje, mely oka a szívek "pondus
specificumának"?
A két férfi abban egyezett meg, hogy az éjjel felváltva fognak
őrködni. Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dűl le pihenni; amint
a hold lemegy, felkölti Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az
virraszt.
Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot, s köpenyébe burkolózva
lefeküdt a puszta földre, fejét a rőzsekötegre nyugtatva, s alig
kívánt jó éjszakát társának, már elaludt.
Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tűzre,
hogy folyvást lángja legyen; hogy folyvást világítson, hogy ő folyvást
láthassa az alvó arcát.
Nagy tanulmány egy alvó ember arca; minden vonás megtér akkor a maga
eredeti kifejezésébe; az alvó arc nem tud tettetést.
Néha a szél lekapta a köpenyt az ifjú melléről; Ankerschmidt
mindannyiszor gondosan betakarta újra, s zavarta a tűzben az
üszköket.
A félhold éjfél táján aludni ment már, az ezüst csónak a széles
folyamárban látszott libegni, míg a habok egész az innenső partig
elhozták hosszúra nyúlt fénybarázdáját; Ankerschmidt azzal a
szándékkal volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt
ifjút, hanem virrasztani fog helyette, míg magától föl nem ébred,
s akkor azt fogja neki mondani, hogy éppen most ment le a hold.
Az ezüst csónak már meg is merült a vízben, már csak fele állt ki,
mint az égő promontor csúcsa; majd az is lejjebb, lejjebb süllyedt;
utoljára csak egy szikra volt már, a félhold hegye, aztán az is
elmerült a habon túl.
Abban a percben talpra állt az alvó ifjú, s jó reggelt kívánt
Ankerschmidtnek.
- Ah, ön fölébredt!
- Most ment le a hold - szólt Aladár a még fénylő égre mutatva,
melynek glóriája jelölé a sírt, melybe az égi vándor egy perc
előtt temetkezék.
- S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? - kérdé Ankerschmidt
bámulva.
- Gonosz alvó volna az - felelt Aladár -, aki meg nem érezné álmában
a percet, melyre kötelezve van fölébredni.
A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyulladt a töltés mentében,
a munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést
igazgató vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.
- Ha az ember behunyja a szemét, azt képzeli, hogy nappal van, a
munkazaj miatt - monda Ankerschmidt, Aladár elhagyott fekhelyére
leheveredve. - Tudott ön aludni a kallózuhogástól?
- Óh igen jól. Az úgy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a
föld szívét hallaná dobogni.
- Éppen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre
hívja.
- Valóban, nekem úgy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból.
- Csak a füle cseng önnek; ennyi taligarívás közül ki ismerné fel a
távoli harangszót?
Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, ahol
az éjjeli őrtűz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott
valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.
- Úgy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni.
- Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom.
- Amott, a part mentében, ahol a lebotolt fűzfák kiállnak a vízből.
Most mindjárt eléri a fűzfákat.
- Valami tuskó lehet.
- De én látom az evező nyomát a vízen, az valami csónak. Az őrök
bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek.
Nehány perc múlva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan
csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit,
s a töltésen a közeledő csónak elé mentek.
A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni.
Kevés idő múlva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne, s két
evezővel hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.
- Hahó! Ki vagy? Hová? - kiálta rá Aladár fegyverét lövésre emelve.
A csónakos visszakiáltott:
- Ne legyen az úrnak baja azzal, hogy én ki vagyok, hanem gondoskodjék
szegény életéről, míg van ideje; átszakították odafenn D-nál a töltést.
- Átszakították? - kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján.
- Úgy segéljen, át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét.
- Ki volt?
- Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó
dolga lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott
volt, ahol annyian mások; de ha én tudom, hogy ki volt, abból halál
lesz. Jó reggelt, ifjú úr!
- Megállj! - kiálta rá Aladár. - Fordulj ide: köss ki a parton. Ha
tovább mégy, lelőlek.
- Csak tessék - monda a csónakos, s azzal végigfeküdt csónakában. A
kis lélekvesztőt nyílsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei
elől. Hasztalan lett volna minden rálövöldözés.
Aladár neszelve fogá meg Ankerschmidt kezét.
- Uram, most jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember
aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy perc elveszteni
való idő sem; ha D-nál keresztülvágták a gátat, úgy az árvíz hamarabb
lehet az ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.
- Hát ön?
- Én itt maradok, míg valami tennivaló lesz; ámbár itt nem segít többé
senki, a víz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni,
mihelyt e hírt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja,
gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő.
- S hát ön hogyan fog később menekülni?
- Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok, s megyek torony
irányában. Isten önnel.
Azzal megszorítá a lovag kezét, s puskáját szíjra vetve, abban az
irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde
haladni.
Ankerschmidt sokáig ott maradt állva, és utána nézett mindaddig, míg
egyszer Aladár visszatekintett, s kezével újra inte a lovag felé.
Akkor azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.
Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még
a töltésen dolgozó nép között semmi nesze nem volt a vészlármának;
a sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part
mentében.
Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe
a gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával.
Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a
vészfenyegette háznál.
Az országút és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen
levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben; a hajnalcsillag is feljött
már az égre, mire Ankerschmidt az országútra tudott vergődni.
Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a
kavicson hazafelé rohanni.
Egy-egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést,
időt vett magának széjjeltekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem
jön utána.
Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg.
A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállítá
fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy amíg
azok nehány percig szürcsölnek, a hídról széjjeltekintsen a vidékre.
Még minden zöld volt.
A rétek sárga és lilaszín virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek
mindenféle színárnyalatú zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt
fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.
S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a fűszálakon, s
amint az ember árnyéka messze elnyúlt, körülötte fénylő nimbusz támadt
a harmatos fűben.
Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mindez
egy nap, fél nap alatt elmúljon, semmivé legyen, hogy ami most
boldogság és poézis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár
és kétségbeesés?
Pedig az így volt már egyszer megírva.
Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hídon túl negyedórányira,
midőn ismét egy hídhoz értek, mely valami ér fölé volt építve; amint
a hídon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a
patakra.
- Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most visszafelé folyik.
Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban úgy tetszett neki is,
mintha a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vízzel és
fordult irányban haladna.
Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az út mellett
levő árkok mind tele vannak vízzel, amik hogy nemrég telhettek meg,
látni való volt a nem vízben élő virágokról, mik az árkok fenekét
megtölték; az apróbbak már mélyen elmerülve, míg a szálas kórók,
mik magasan kiálltak a vízből, bámulva tekintének le a lábaikat
mosó elemre, mely gyökereiket fogja ölni, s más vegetációt honosít
meg helyükben.
Egy újabb negyedórányira az árkok már az út melletti réteket is
elönték, a sekély víz itt-ott csillámlott a zöld vetés között.
Odább haladva már itt-amott az úton is átért a víz, s ott némi
lefolyás látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől.
- Siessünk, jobban siessünk! - nógatá kocsisát a lovag, s folyvást
aggódva nézte szekeréből, hogy húzódnak az égen egész falkái a
vadkacsáknak és liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb
megtelepülni e tájon.
Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt.
Sem szekeres, sem gyalogos nem látszott az út hosszában sehol, mintha
valahol elfogdosnák őket.
Egy helyütt már egész tó állta útját, mely fodrokat verve a szellőben,
terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a
töltésről, mely közbe esik.
- Vágj neki! - parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vízbe,
a lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztülcsapott;
eltartott kétszáz lépésnyire, míg ismét szárazra lehetett érni. De
szerencsésen átgázoltak rajta.
Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a víz, ott egy
kis erdő feküdt az út két oldalán; az erdő zengett a csalogánydaltól,
rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat, az ákácok
illatától át volt fűlve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt,
hogy mi van az erdőn túl.
Alig értek ki a sűrűből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy
új táj nyílt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt.
Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban
csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az út jobb oldala hosszú
vonalban tengerpart volt már, széles vízártól ostromolva; az erdőn
túl alig ezer lépésnyire mintegy harminc ölnyi szakadás volt az
úttesten keresztül, melyen zuhogva omlott át a túlnan jövő özön.
E szakadáson túl az egész út el volt lepve keresztbe, hosszába
forgatott szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő
asszonyok, gyermekek s kiabáló férfisereg; magával jóltehetetlen
nép.
Amint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem
találkozott eddig szemközt senkivel. Az elöntött falvak menekülő
népe nem tudott az akadályon keresztül jönni.
Egypár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve,
tanúsítá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtani a
keresztülomló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni;
minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután
mindig odábbszaggatta a töltést.
- Nem lehet-e itt átmenni? - kérdezé Ankerschmidt a túlnan révedezőktől.
- Örüljön az úr, hogy odaát lehet! - kiálta át valaki mogorván; - (nagy
veszélyben az emberek nem udvariasak.) - Köszönje, hogy jó dolga van!
Egy kaputos ember azonban ráismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben
kezde beszélni.
- Veszedelem van a hátunk mögött, uram; megkerült bennünket az árvíz;
menekednénk, ha volna hova?
- Mit tudnak B*falváról? - tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt.
- Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly
hirtelen jött a víz, hogy arrafelé lehetetlen volna menni.
- Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom.
- Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza,
míg szinte ide nem reked, s valamelyik Tisza-melléki állomásról jöjjön
vissza dereglyével, s adjon hírt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig
el nem söpör bennünket innen az isten haragja.
Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az
átszakított töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árvíz,
sebesen terülve szét a túlsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább.
Megígérte a szorongatott embereknek, hogy nemsokára csónakokkal fog
értük visszajönni, s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon
vissza, és hajtson újra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben
fog eljutni az árvíz.
Tehát vissza ugyanazon az úton, amelyen jött. Most már a virágos
kórók az út mellett, a nagy királydárdák sárga virágaikkal, mik
elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak gyűrve; most már a
kocsiderékig érő pocséta az úton felvett lovat és szekeret, úszva
kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag árpavetésnek csak a
kalásza ingott ki a vízből, s ahol félnap előtt sárga és lilaszín
virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vízszíntől visszatükrözve
látszott meg az ég, mindenütt az ég!
Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon, hanem
bömbölve futottak mind az út felé, s a dűlőutaknál porfelleget vert
a szekerek szakadatlan sora, mik a közelebbi falvakból menekvőket
hozták, s hordták minden irányban tova.
A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja,
honnan jön a veszedelem, merre kell előle menekülnie.
A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből
az ezernyi vízi szárnyas rekedt, zajgó hangja, a földről az a
megnevezhetlen aggasztó hangzűr, mikor ezernyi ezer ember kiált
segítség után.
Egy-egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt
már véve vízzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s úgy lobogtattak
fehér kendőkkel a menedéktelen távolba.
És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő gyermeke is így
áll a vészkörnyezte ház ablakában és kiált segítség után, és lobogtat
fehér kendőt; és nincs, aki megmentésére tudjon menni.
Pedig mindezt megmondta neki az a bölcs ember, akit azért, mert olyan
becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem
hitt neki; ahelyett, hogy rögtön éjjel-nappal sietett volna házát
körülsáncolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, amit el
kellett volna hinnie.
Pedig az a keményfejű ember, a kasznár, még azt is mondta, hogy az
egész úri kastély rosszul van épülve; ha az árvíz nekijön, Isten
legyen irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.
És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna a házát, midőn
segíthetett volna a bajon, most aztán az a büntetése, hogy mindent
hisz, és maga előtt lát, midőn nem fordíthat el semmit!
Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt
ott egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai s a készen tartott
dereglyék legénysége. A többi menekült, amerre látott.
Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat
észrevenni, éppen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat
a pilótákat, miket a víz eddig abból a bizonyos zsilipgátból
kiemelgetett.
- Bocsánat, uram, rögtön szolgálatára állok, csak ezeket a
"dokumentumokat", miket magammal nem vihetek, teszem addig
biztosságba, s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre
induljon, hogy a legnagyobb veszélyben levőknek legelébb
nyújthassunk segélyt.
A csónakok és dereglyék csoportja nemsokára Aladár rendeletére
minden irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen
küzdve, s a félig zöld, félig kék síkon tekervényesen haladva a
fenyegetett falvak tornyai felé.
Ankerschmidt ezalatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton, s hosszú
bajuszát sodorgatta aggodalmában; mintha az volna mindennek az oka.
Nemsokára visszatért hozzá Aladár.
- Most már rendelkezésére állok, uram: ugyebár, nem lehetett többé
kocsin hazamenni? A jegenyési erdőn túl már eléje került önnek az
árvíz.
- Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.
- Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen
bizton eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.
- De én haza akarok menni. Mi van otthon? Otthon!
- Tudom, hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény
bátyámhoz. Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig
nem tehetünk jobbat, mintha vízbe haló lakosokat halászgatunk ki.
- De ön minden dereglyét elbocsátott már.
- Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már
el lehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni,
kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyű alkotmánnyal.
- Alkotmánnyal?
- Ne tessék megijedni! Nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis
sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, éppen csak annyi emberre
való; s az a jó benne, hogy ahol szárazföldet érünk, az ember vállára
kapja, s elviszi odáig, ahol megint következik a víz.
Valóban furcsa kis "alkotmány" volt az: egyetlen faderékból vájt
csónak, egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az
ilyen alkotmányt.
Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.
- Úgy hiszem - szólt Aladár -, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy
minél előbb ott legyünk, ahol valakink van, akinek életéért aggódunk:
kegyednek leánya, nekem nagybátyám.
Furcsa fiú! - gondolá Ankerschmidt - nagybátyja életéért remeg, akinek
vagyonát örökölni fogja!
- Márpedig, ha torony irányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk
bevárni, amíg egy sík tenger lesz előttünk a róna, ami holnapig
meglesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz
minket, hol mi azt. Tehát, uram, ha van önnek kedve rám bízni a
lelkét, a gőzhajó fűtve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.
- Mordkerl! - dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát
a lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifjú
segélykezét, kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek
haragja sem bírt kiforgatni.
A hosszú, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár
kezébe vette a csáklyát, s megindítá a járművet, csak arra az egyre
kérve útitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.
Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzáértő
kezében. A kis csónak madárkönnyűséggel siklott végig a víz tükre
felett, nem mindenütt az út mentében haladva, hanem keresztülszelve a
réteket, miken az ifjú mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni
magát, s úgy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti
tér, mik mellett az imént kocsin jött el, így csónakon sokkal rövidebb
volna.
Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyúlni.
- Sokkal gyorsabban nő a víz, mint gondoltam, s még mindig szemközt
megyünk neki - szólt Aladár, erősen feszítve a lapátot.
- Ön talán fáradt? Felváltsam?
- Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk
a Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél
távolabb, annál régibb a veszély.
Ankerschmidt szomorúan nézett le a vízfenékre. A víz színe alatt,
melyen a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a
búzavirág még ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a
hajladozó kalászok, a kék búzavirágok és piros pipacsok között ott
vickándoztak a tiszai apró halacskák százai.
A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok úszni látszottak az
árban, mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az
most ezúttal igazi tenger volt.
Egy-egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem
veréb- és seregélyhad, hanem ürge-, patkánysereg foglalta el minden
ágát, mely úszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez úszó
fejecskéket, amint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.
Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé
tartott; amint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban úszni
a csónakkal, piciny orrát magasan feltartva a vízből, gömbölyű füleit
hátrahúzva s nagy terebély farkával kormányozva a vízben, s eközben
oly kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.
- Ez ártatlan minket megmentőinek néz - szólt Aladár mosolyogva,
s azzal nyugalomba hozta az evezőlapátot, s odatartotta a kis
menekvőnek.
Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután
meg-meggondolt rohammal felkapaszkodott annak rúdján, onnan
átcsúszott a csónak párkányára, s ott mind a négy lábát elnyújtva,
fáradtan lehasalt.
Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! - elmélkedék magának
Ankerschmidt.
A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos
szemeivel folyvást Aladárt nézve, mintha mondaná: te nem vagy az, aki
engem meg fog enni.
- Ez a jámbor fickó csakugyan utasszállító gőzösnek nézett bennünket
- szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét, s ráveté a fekvő
állatkára, hogy ne dideregjen olyan nagyon; amit az hálás köszönettel
el is fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a
világban; s mint aki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja
volt, hogy toalettet csináljon; parányi tenyérkéivel százszor megmosta
furcsa füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve
hátán és oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszú lombos
farkát kerítve előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután
megint újra kezdve a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült
s ürgék szokása szerint elkezdett szorgalmatosan fonni.
- Az én barátom, úgy látszik, hogy egészen itthon találja magát -
szólt Aladár, túlsó oldalra fordítva az evezőt, hogy el ne riassza
vele az ijedős természetű állatkát.
Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha
valamit keresne, s azt a sajátszerű cincogást hallatta, ami olyan,
mintha titkos hegedűt hordozna magával.
- Az én barátom, úgy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. - Azzal
előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret - tegnapi vacsora
maradványát - s abból morzsákat tördelve, odahinté a pici állat elé.
És ez elfogadta a kínálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket
külön két kézre fogva s úgy költve el, azután elégülten bújt a sátorba
vissza, melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.
Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, aki
útjába esik a szánakozónak.
- Mikorra reméli ön, hogy hazaérünk? - kérdé saját gondjára térve.
- Most délre jár, a jegenyés erdő fele út, s már közel látszik; ha
odáig eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az útnak három alatt
bevégezzük, mert a szakadáson túl nem ellenünk, hanem utunk irányában
fog folyni a víz.
- Vajon mi történhetett azóta azon emberekkel, akik ott az útra
kiszorulva várták a szabadulást?
- Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének
híre sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.
- De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadíthatunk annyi
száz embert.
- Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az
embernek, mikor nagy szüksége van rá.
Azzal derült arccal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának
veszi a veszélyt.
Félóra múlva elérték a jegenyés erdőt, ahonnan Ankerschmidt
visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vízből;
legszélső fái már a vízben áztatták lábaikat.
Amint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami
határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint
távoli népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorúbb annál. A sík
kitárultával új színhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott
út töltése most már mind a két oldalán sík tengertől volt ostromolva,
a hab széles fodrokban jött felé, mindig új meg új rohammal s
elsepréssel fenyegeté az egész ellenálló gátat.
Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vízből,
s melyről előre- vagy hátramenni már akkor sem lehetett, mikor
Ankerschmidt először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz
meg száz szekéren jajveszékelő nők, síró gyermekek csapata tördelte
kezeit; férfiak magas póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt,
szabadulást kiáltott minden torok. A víz nőttön-nő; ha az éjjel meg
nem szabadulhatnak onnan, a reggel nem fog ott találni sem embert,
sem szekeret, sem töltést.
Ilyenkor, mint gúny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő,
midőn dereglyére lett volna szükség.
Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait
megérthették, nekiereszté hangját.
- Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszéljek
vele, a többi meg fogja be a száját.
Erre csakugyan elhallgattak s akadt egy ősz hajú ember, aki levette
kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.
- Nem kell jajgatni, hanem segíteni magunkon! - szólt Aladár, közelebb
húzva csónakát. - Mire való ott az a jegenyés erdő? Oda kell menekülni
mindenkinek.
- Oda ám, uram - szólt fejét vakarva az öreg -, de úszni nem tudunk; s
ha tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.
- Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok? Azoknak is át kell jutni. Én
persze ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az
három napig tartana és addig a víz nem vár; hanem ha tízszer fordulok,
átvihetek tíz markos legényt, aki azután hevenyében ledönt nehány szál
fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az
erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a víz, míg érte jönnek.
A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre
ugrottak ötvenen is, hogy készek átmenni a tutajkészítésre.
- Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos úr kiszáll, mert
hárman nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud
minden ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felfordítja, akkor
aztán mind itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél
megállanánk.
- Ott nem használhatok - szólt Ankerschmidt -, hasznosabbnak látnám
itt szállni ki a nép közé, legalább lenne, aki rendet tartson.
- Az még jobb lesz. - Aladár nem is vesztegetett több szót,
nehány evezőnyomással parthoz állítá a csónakot, s ki hagyta lépni
Ankerschmidtet. - Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy amit a méltóságos
úr parancsolni fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok
száz élet forog kérdésben, aki szót nem fogad, azt teketória nélkül
főbe lövöm.
A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s
Ankerschmidt kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt,
kit Aladár legelőbb szállítson az erdőig.
Öt perc alatt kellett oda- s visszatérni.
Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidttől, hogy viseli magát a
publikum a kivételes törvények alatt.
- Mint bölcs emberekhez illik.
- Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem
idejében kiabáljon.
- De mikor úgy retteg a cselédség ettől a nagy víztől - jegyzé meg az
ősz földmíves.
- Micsoda nagy víz? Hát a tenger nem nagyobb víz? Hát még ha az
megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyullad a hajó a
tenger közepén, száz mérföldnyire a parttól, mit csinálnak azok?
No, majd elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg, öcsém,
ott a ladik orrában, s ne félj addig, míg engem látsz!
Öt perc múlva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig,
míg a harmadik legény elhelyezte magát.
- Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállítja
az asszonyokat, gyerekeket, aztán a férfi utasokat, azután az
élelmiszert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután
hagyja el a hajót maga a hajóslegénység, s aki utoljára távozik el,
az maga a hajóskapitány.
- Jól van, uram - szólt az öreg -, én leszek hát az a hajóskapitány
itt ezen a vízen.
Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy
szálas jegenyefák egymás után omlottak a földre, mire a tizedik
legényt is átszállítá a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy
két tutajt össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta,
hogyan kell, mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az
ilyen munkában; készített nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan
kell a tutajt a fahengereken a vízre ereszteni, s azután két legényt
maga mellé véve, csónakát a tutajhoz köté, s átkormányozta azt a
töltésig.
Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelítő járművet, mint
e szerény úszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő
napjait megtartva; annyi szem lett nedves e látásra.
- Atyafiak! - szólt Aladár a parthoz érve. - Most már csak rendet
kell tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony- és
gyereknépet kell átszállítani, akik legjobban félnek, s szaporítják
a bajt. Azután megint egy csoport erős fiatalt, akik még egy nagyobb
tutajt készítsenek, utoljára maradnak az öregek, akiknek legtöbb
eszük van. Egyszerre harmincnál több embert nem szabad fölvenni.
Mikor minden ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas
jószágért, csak a tutaj mellé kell kötni, az átúszik, ha van mihez
ragaszkodnia. Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett
állapotban. Nem fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig,
hogy a tutaj bal szegletét a víz folyása ellen tartsa. Holdvilággal
minden elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?
Az öreg elöljáró megtörlé veresre sírt szemeit inge ujjával, s
megcsóválta fejét.
- Igaz, tens uram, hogy az életünk ekképpen mentséget talál, de ha
elnézem ezt a gyönyörű síkságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még
mind zöld vetés volt, olyan, mint az áldás! S ma már víz alatt van;
lehetetlen, hogy ki ne essék a szememből a könny.
- Jaj, öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában sohase viszi el
az árvíz. Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: "él a szegénységnek
zabkenyerével." Kendteknek pedig idelenn a síkon ötven esztendeig jó
dolguk van; ha egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik,
azért a magyar ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van
nagy jószágom, nem egy napja, hanem nyolc esztendeje már, hogy rajta
van az árvíz, nem is megy le róla soha; azért mégsem pityergek, hanem
látok dolog után. Kiteremti az Isten; kinek mire szüksége van; nem hal
meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.
Az öreg meggondolta a dolgot, s azt mondta, hogy "biz igaz a!"
- No nem sírunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad
megtudakolnunk becsületes nevét, mondaná meg, hadd hirdetnénk az
ismerőseinknek, ki szabadított meg e mostani szorongattatásunkból;
hogy még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg,
amidőn az új házak mestergerendáin olvasni fogják az "építődött
Anno Domini hányban a nagy árvíz után!"
Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár
megnyomta útitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva
e nevet mondá:
- Az én nevem Weltumsegler Jonatán.
Az öreg megcsóválta a fejét, s azt jegyzé meg:
- No, ez sem igaz ám, tisztesség nem esik mondván.
Aladár pedig a vízbe nyomta a lapátot, s a parton állók üdvriadala
mellett vágott neki ismét az özönnek.
- Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi - feddé az ifjút a
lovag úr -, hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt, akik
valóban oly hálaérzettel kérték azt.
- Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája
eljár, s így azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem
a bezirksvorstandok is.
- Ah! Igen? Ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes
tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos
lapban nyilvánosan megdicsérik. Már így értem.
- Dehogy érti. Attól tartok, hogy amint lefut a víz, meglátják a
sok levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek "wegen forstfrevel",
s úgy rám olvassák a paragrafust, hogy meg sem moccanhatok ellene,
márpedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restellnék most megint
alsóbb fokozatú fegyencházi fogságba kerülni.
Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.
- Siessünk hazafelé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával
kell helyrepótolnunk.
- Ön kifáradhatott.
- Még nem érzek belőle semmit.
- Szívesen felváltanám.
- Kardot, evezőt sohasem adok ki a kezemből. Különben most már
könnyebb munkánk lesz, a vízfolyás mentébe jutottunk.
- Nem látni még a falu tornyát?
- Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék, hát
még fényes holdvilágnál.
A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem
tiszta, átlátszó vízen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág
fölött; hanem rút, szemetes habarékban, amint az egyenesen jött a
Tiszáról, felszíne ellepve nádgyökérrel és réti szénával.
Valami távol vadaskert lakóit felverhette a víz, azok ott úsztak
végig a csónak előtt hosszú sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni
kellett, míg a hosszú konvoj elhalad előttük; a pompás szarvasok
ágbogas agancsai, az őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek az
emberi közelléttől, s a szarvascsorda közepén ott úszott nagy
lubickolással - egy csikasz farkas.
- Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma
vadpecsenyéjük, s két hét múlva bűnvádi perük - vadórság miatt.
A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya
látszik már a tenger látkörén.
Hanem még az nagy messzeség. A síkság optikája csalárd.
Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert
beletelik három óra, amíg kastélyát megpillanthatja; addig sokkal
jobb lesz, ha végigfekszik a csónakban, s megkísért egyet aludni,
amire nagy szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.
Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állítá,
hogy azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, amint a fejét letette,
csakugyan rögtön el is nyomta az álom.
S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi
Aladárnak, úgy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.
Azt az időt, ami alatt a csónak a lakóhely felé közeledik. Hogy ne
lássa percről percre közeledni azt a képet, mely a fényes holdvilágnál
oly kísértőn emelkedik ki a vízből; egy összeomlott kastély képét.
Aladár látta ezt már, oly messziről, aminőre jó szemei elláttak, hogy
Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült; minden evezőnyomás, mely
közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást; már a dűlt
ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott
szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitűntek, s Aladár örült
nagyon, hogy egyik evezőnyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt
közelebb jönni, úgy, miként ő.
Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend,
ami az ébrenlevő lelkét megnépesíti bántalmas gondolatokkal; az
elhagyottság csendje.
Pusztító elem foglalta el az egész síkot; a láthatáron két hold
látszott egymás felé közelíteni; egyik az égen, másik a vízen.
E szomorú világításnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre
az Ankerschmidt-kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban
kitüntetve düledékeit. A félrecsúszott ablakok, a lefordult tető
felmeredő szarufái, a szétvált nyílás a tűzfalon, a magára maradt
kémény, egy-egy meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az
estderűnél. Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vízár a földszint
ablakain át hatolt be, amint a csónak végighaladt a homlokzat előtt,
amint a kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mintegy
perspektívben meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem
omlott össze.
Aladár kétszeres igyekezettel feszíté a lapátot, s tekintetét le
nem vette az alvó útitársról. Az volt a szándéka, hogy nem költi őt
fel; elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor
fogja őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan
megfogadta a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak
hallani a kastélyban voltak sorsa felől.
De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit, s az álmodók
megérzik, ha közelít az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti,
s éppen úgy látja most Ankerschmidt a csónakban végigfekve, azokat
a halomra dűlt köveket, azokat az összereccsent gerendákat s a házán
keresztülomló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy
ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete
vízárban amint annak szép hosszú selyemhaja végig-végigúszik. Az alvó
homlokán nehéz veríték gyöngyözött alá, s szaggatott lélegzetében
tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.
Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dúlt kastély előtt, s
már-már sikerült azt elhagynia, midőn az utcából, melynek végén a
kastély állt, egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól
eddig nem lehetett látni.
A holdvilágnál épp oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban
Kampósra, mint az őreá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon
veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy
arra minden alvónak fel kelle riadni.
- Hahó, ifjú ténsuram! Hahó! - kiálta a lelkes úr csáklyája végére
tűzve kalapját.
- Csitt, az istenért, ne kiabáljon... - dörmögé Aladár a házsorba
igyekezve jutni.
Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s
amint szemeit felnyitotta: a legelső kép, amit meglátott, összeomlott
kastélya volt. Talán ugyanazon látás, amiről folyton álmodott, testté
válva.
Néhány percig mereven, jégszemekkel, halott arccal nézett a rémképre;
azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangán kiálta fel:
"Leányom!"
Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vízbe esik.
- Leányom!! - ordítá magánkívül a hadastyán.
- Ott van nálunk! Nincsen semmi baja! - lármázott Kampós uram, ki most
észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott
minden tőle telhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni,
erősen szerencséltetve azt a felborulás minden esélyével.
Ankerschmidt arca e szóra egyszerre kacagásra vált, kacagott, mint
egy gyermek, mint egy őrült.
- Igazán? Igaz-e az! Megszabadították? Semmi baj sincs? - Mely
kérdések mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyítá
Kampós uram; oly pazarul bánva az úgysegéljenekkel, mintha nagy
rablásért vallatnák.
- Nincsen semmi baj, méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a
gonosz veszedelem, éjnek idején; mégsem történt semmi szerencsétlenség.
Amint a harangot meghúzták, az öreg úr egyszerre talpon volt; kijött
hozzám, kérdezte mi baj. Én mondtam, hogy a görgítői csőszök lóháton
nyargalva jöttek, hogy már a határban a víz. No hát akkor be kell
tömetni az utolsó kaput. Amint ez megvolt, már jött nagy harsogással
az alsó utca végén, éppen a méltóságos úr kastélya felől az Isten
haragja, a házak az utcán végig mind el voltak már töltésekkel
rekesztve, hanem az utca egyszerre víz alatt állt, s ma estig az
ablakok aljáig emelkedett, de azokon felül nem. A mi töltéseink úgy
állják körös-körül, mint egy vár. Amint a víz csónakázható lett, azt
mondta az öreg úr: "No Kampós, mit csinálnak most Ankerschmidték?
Azok nem fogadták meg az intést."
- Erről beszéljen, erről - sürgeté őt a lovag, kit éppen csak leánya
érdekelt.
- Igenis. Tehát mondám, hogy azok bizonyosan úsznak. No hát akkor le
kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte
Aladár úrfi!) "Majd én magam kormányzok!" - monda az öreg úr, s ekkor
törte meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolc esztendő
óta. Magam, még egy evező legénnyel, egy hosszú kötéllel, egy lábtóval
megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a
nagyságos úrnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyezzék
a fejét. Amint a pince megtelt vízzel, egyszerre félrement minden
boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül
lehetett rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokon,
s senki sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek.
Mint később megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy
egy nagy zongoratokot lehozasson a padlásról, abból valami dereglyét
készítendő, de senki sem fogadott szót, hogy fölmenjen a padlásra,
mind attól félt, hogy a lépcső leomlik s ő ott reked. Az öreg úr látva
a veszedelmet, nekitámasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva
rajta, belépett az ingadozó házba, s a sok rendetlen futkosó cselédet
jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; ami bár
nehezükre esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyújtá kezét,
s lesegítette a csónakba. Utána a többi leánycselédet, meg a kis
Gyuszit. Akkor engemet ott hagyott, s ő maga a házáig kormányozta
a csónakot. Ott elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet, megint
visszatért a férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle
kenyérvesztegető csónakra rakatott; ő ekkor maga maradt hátra
két lovászlegénnyel. Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az
ajtóragaszték alá, ha félnek a házomlástól. Hogy harmadszor is
visszatértem a csónakkal, akkor azt mondá: "No Kampós; ez a ház
nem állja sokáig, ha ledűl, kirabolhatják. Innen tehát minden
szekrényfélét, ami be van zárva, át kell szállítani az ócska
kastélyba; azt nem viszi el a víz." Azzal ő maga minden szekrényt,
ládát gyűrűjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott állnak
a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos úr. Mikor ezzel
is elkészültünk, akkor az istállóból kivezetteté a paripákat, s
azokat a csónak után kötve átúsztattuk a magunk házáig; ott azután
egy lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, úgy ugrattuk be az
udvarra a töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.
Míg Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni,
azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely mint kis
sziget a tenger közepén, feküdt az árvíz lepte téren. Az ősi vert
falnak most tűnt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla; még három
lábnyira állt ki a vízből.
Az emlékezetes óltetőből készült híd szolgált állomási kikötőül, azon
lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.
A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánnyal, már ahogy
tudniillik színpadon történt volna, általános egymás nyakába borulást
szcénázva impromptu; aminek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron
belöl folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá
az embereket. A roppant húsz holdnyi tér, melyet az udvar, park és
szérűskertek képeztek, mint egy körülkerített sziget a tenger közepén,
el volt lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról ide
hajtottak a víz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával
foglalkozott, más része a cselédségnek rőzsekötegekkel erősíté a
töltést, ahol félteni lehetett; jóformán észre sem vette senki a
vendégek érkeztét, az ispánon kívül, kinek erősen lelkére köté Kampós
uram, hogy a csónakokat lakatra kösse, s a lakatkulcsot a zsebébe
tegye.
- Csakhogy itthon volnánk! Mármost méltóságos uram, leszek oly bátor,
a kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában;
ifjú tensuram maga is odatalál azalatt az öreg úrhoz.
Ankerschmidt kezet szorított Aladárral, s a folyosón kétfelé válva,
egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.
Az öregúr is ébren volt még, midőn öccse benyitott szobájába, s
örvendve jött eléje.
- Hozott Isten! Hogy jöttél ide?
- Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.
- Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsírja magát apja után; azt
meg én hoztam ide. Fáradt vagy ugye?
- Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem
találtam vizet, pedig rajta jöttem.
- Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.
- Hogy vártak vele ily későig?
- Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol
veszedelem a faluban.
- Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából
Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, míg kastélya
romjait megkerültük, s nem látta sokáig azt a pusztulást.
- A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál.
Itt a szobád kulcsa.
- Egy perc múlva készen leszek - szólt Aladár, s az ismerős szoba
kulcsát átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Úgy tett, mint aki
tudja, hogy otthon van.
Aladár, míg bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá
magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor
egy embert minden porcikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyűrtek,
eltettek, megtépáztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső
ellenségét, akit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig
izzad vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már
fáradtan éhesen, szomjasan szeretne végignyúlni a legelső szalmaágyon,
akkor még szépen frakkot kell húznia, hogy az ellensége leányától
megkérdezhesse: - Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?
Aladár semmi rosszat sem kívánt a kisasszonynak magában; de azt
csakugyan nagyon szívesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy
nem jöhet a vacsorához, mert migrénje van, vagy már lefeküdt.
E várakozás azonban meghiúsult; nemsokára hallá nagybátyja szavait,
ki őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek híva vannak.
Jól van, tehát essünk át ezen is.
Az öregúr megrázta Aladár vállát, s azt dörmögé neki:
- Képzeld, mintha abba a dalidóba mennél, amelyben a branyiszkói nap
után reggelig táncoltál.
- Lehetett akkor - súgá vissza Aladár.
Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül
lehetett mind a két szárnyról jutni. Itt történt, hogy csaknem az
ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.
Ilyen szűk helyen sokkal kevesebb ceremóniát lehet az embernek
egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal;
de meg a dolog természete is úgy hozza magával, hogy a bemutatásokon
hamar át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.
Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szívélyesen
nyújtá Garanvölgyinek, s megrázta azt emberül.
- Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?
- Semmi többet, mint amennyit ön tett volna énértem hasonló helyzetben.
- Én gyermekemet köszönöm önnek.
Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s amint
e percben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a
természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyújtá kezét Aladárnak, s
e szókat rebegé:
- Én pedig önnek atyámat köszönöm.
Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek
igaz búbájából nem értett volna az ifjú valamit, úgy nem érdemelné,
hogy egy ilyen tündértitkú könyv még valaha nyitva legyen előtte
feledve.
A másik percben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni
magát, s félénken húzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet
fölemelni azon arcra, melynek képe oly régóta él már szívében.
Szerencsére az estebéd zaja s Kampós uram kínálgatási kedve hamar
más irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nemsokára jó kedvet
kapván, kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most
duplán.
- Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár úrfi nem volt itthon a
veszedelemkor.
- Miért, öreg?
- Hogy maga szabadíthatta volna meg a kisasszonyt. Ez már úgy illett
volna. Én azt regényben mindig úgy olvastam. Hiszen mink öregek...
Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni,
belevágott a beszédébe.
- Óh azért én is követtem el útközben hőstetteket amikről valaha
regényt lehet írni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a
végső pillanatban.
Ankerschmidt gondolá magában: No ez a fiatalember szereti itthon
elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha
szereti, hát tegye.
- Hol? Kit? - kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy
Aladárnak egyszer már a saját szájából autentice hallhatja egy hős
kalandját.
- Hát a jegenyésen túl - egy ürgét - szólt Aladár mosolyogva.
- Ah! Óh! - hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga
Ankerschmidt is megrestellte a dolgot, s sietett helyreigazítani a
tudósítást.
- No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg
vagy ezer embert szabadított meg egy erőfeszítéssel és egy jó ötlet
által.
- Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! - szabódék
Kampós úr, nagyon rajtaesve a hallottakon.
(Dehogy, nem - gondolá magában Ankerschmidt, majd itt a leányom előtt,
hogy még jobban beleszerelmesítsem; már akkor csak inkább beszéljünk
az ürgéről.)
- De vajon hova is lett a kis ürgénk? Egészen elfeledkeztem róla a
nagy hevélyben - kérdezé Aladártól.
- Ott alszik a köpenyem zsebében most is - szólt Aladár. - Menjen
Kampós úr, hozza el.
- Mit? Én? Egy ürgét? - kiálta felugorva a puritán férfiú. - Mondja
tekintetes úr, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölénybikát: elhozom;
de egy ürgét! A nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahhoz
fogható utálatos állat a nap alatt.
- Óh ne mondja - könyörge érte Erzsike -, én olyan szépnek találom.
- No lássa - biztatá Aladár -, a kisasszony szeretné látni.
Csúnyának már nem merte ezután állítani Kampós uram; de ráfogta,
hogy harap. Hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutrális;
de őtet megismeri, mert ő díjt tűzött ki az ürgefamília kiirtására.
Őtet harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától
meghal.
- Jól van no, hát majd érte megyek magam - szólt Aladár, és rögtön
felugrott az asztaltól, s két perc múlva visszatért.
- Aha! - kiálta Kampós uram nem látva a visszatérő kezében a fertelmes
fenevadat - nincs meg ugye? Elszökött azóta, lyukat fúrt a ház alá,
abba elbújt, már most az ott el fog szaporodni, s alámínázza az egész
kastélyt.
- Itt van biz az a kabátom ujjában - szólt Aladár, s elővette az ott
magát rögtön elhelyezett állatocskát, s tenyerébe fekteté. - Ni, hogy
bámul a gyertyába.
- Óh be gyönyörű kis állat - monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a
tréfás állatocskán - milyen szép fekete szemei vannak!
Aladár aztán odavitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megcirógatta
azt sima kezecskéjével.
- Hozzá ne nyúljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár - óvá
a gyanútlan lelket a tapasztalt férfiú, Kampós. - Jaj, ha énhozzám
olyan közel volna, engem a láz futna végig.
Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein a
közelléttől, - de nem az ürgétől.
A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a cirógató kézre
kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó muszlinon, fel
egész a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyű elefántcsonthalomra
leült; be jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.
Kampós uramnak valóban halvány lett az arca e látványra, míg Erzsike
gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve
nézett oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már,
hogy ezt a témát elő találta hozni.
- Megeszi-e a kenyeret? - tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve
számára.
- Meg bizony! - erősíté kasznár úr. - Egész famíliája a kenyerünkön
osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kínáljuk vele; elébb eszik
belőle, mint mi magunk.
A kis kenyérpusztító el is vette mohón a falatot, s a szék támlájára
szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát, s
elkezdett a kezéből enni, hogy azt még az öregek is megnevették.
- Adja ön nekem ezt a kis jövevényt - könyörge Erzsike Aladárnak.
- Szívesen.
- Hanem jó erős kalickát csináltasson neki nagysád - sürgölé Kampós úr
-, mert ez keresztülrágja a tölgyfát is.
- Ah! Ki tartaná kalickában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.
Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.
- Gondold meg, leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s amit
úgy hínak, hogy "nálunk", az a víz alatt van.
- Óh nem, uram! - igazítá őt helyre az öreg Garanvölgyi. - Az én
vendégem otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják
magukat nálam mindaddig, míg a kastélyukat újra fölépíthetik. Tanyám
elég tágas, s én úgyis egyedül vagyok.
E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra, s e szóra nagy
elhallgatás történt.
Az ilyen percekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, akik úgy
elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.
Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.
- Igen köszönöm önnek szíves ajánlatát, s nehéz volna okot találnom
rá, amiért visszautasítsam. Erzsike úgyis "bácsi"-nak híja már önt.
- Óh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletű.
Én Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg
engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy vajon érdemes leszek-e rá.
- Mi volt az? - kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.
- Óh semmi. Tréfa - rebegé a gyermek szépen elpirulva.
- De rám nézve komoly dolog volt az - monda Garanvölgyi.
- Hogyan, uram? - szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével,
hogy Kampós uram orozva tele ne tölthesse. - Ön emlékeznék még ama
bohóságra?
- Óh igen, még most is megvan nálam a levél, melyet először nem
akartam elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le
akarta vágni a fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárcámban
hordozok.
Azzal, hogy állításáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi
bőrtárcáját, s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi
álltak: egypár magyar feliratú bankó anno elmúlt jó időből, egy
kopott arckép, egy selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan
vette elő a gondosan megőrzött levélkét, melyet a gyermeklyányka
írt hozzá titokban, hogy őrizkedjék a házi árulótól.
A levelet Aladárnak nyújtá, a többiek úgyis tudtak felőle.
Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél írásáról rá
fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást
írta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.
Aladár minden csepp vérét szívéhez érzé tódulni, midőn e levelet
megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is,
de nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik
gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától
is elhagyott, elfelejtett, veszendő fogolyért.
Tehát ez a kéz, ez a szív volt az, mely csak tenni és érezni tud,
de nem enged magára találni? Tehát nem akik úgy mosolyognak már
messziről, hanem aki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja,
az volt a valódi?
- Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyv nélkül
tanulni? - kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.
- Azon gondolkozom, hogy ez írás úgy hasonlít - más valakinek az
írásához.
E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a
megdöbbenést, mellyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt
és leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg
Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.
- Hjah, öcsém - szólt Garanvölgyi visszatéve a levélkét ereklyés
rejtekébe - egyforma kézzel írnak sokan; egyforma szívvel kevesen.
Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap
fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre,
amit mindenki búcsúvételre használt, s nehány perc múlva mindenki
szobájába sietett.
Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon rosszul volt gondoskodva
ama levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint
átaludta.
Ki tudja, tán van valami abban a babonában, mit fiatal lyánkák
tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megfordítják
a vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni.
Az álom tündére bűbájos tündér.
Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen
lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül
juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő, s már akkor
Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.
- Hát te már fölkeltél?
- Igen; jókor el akarok menni.
- Menni? Hová és min?
- A lélekvesztőn, amin jöttem; valahová, ahol hasznomat vehetik.
- De hát miért ily sietve?
- Menjünk szobájába, bátyám. El fogom mondani.
Az öregúr visszament Aladárral szobájába.
- Nos, mondd el hát, ki kerget?
- Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levélkét megmutatta, én annak
vonásaiban ugyanazon írásra ismertem, melyet azon ismeretlen
folyamodáson láttam, ami szabadságomért sikeresen esdett.
Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.
- Eszerint e leány írta volna azt is?
- Igen. És én mármost többet tudok, mint amennyire szükségem van.
- És most azért el akarod hagyni a házat?
- Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, akinek
szíve van. Ha öregasszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám
neki: "Édesanyám!", s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép,
okos, értelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?
- Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek,
elveszed s neked adják.
- Jó bátyám; én szegény legény vagyok, fáradsággal keresem a kenyeret.
Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok, ahol nem őrajtuk áll, hogy
engem elfogadjanak-e vagy sem, midőn az árvíz őket éppen hozzánk
kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasítsanak, hanem
kényszerítve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak
látni, nem akarnak hallani, még csak azzal sem segíthetnek magukon,
hogy itt hagyjanak, mert körös-körül tenger van; és ha én mégis
felhasználom ezt a szomorú helyzetet és itt maradok, nem jutok-e
egy erkölcsi értékbe azzal a Karib-szigeti indiánnal, ki a hozzá
menekült hajótörteket megeszi?
- Igazad van, eredj.
Az öregúr megszorítá öccse kezét, s még egyszer azt mondá neki:
"eredj"; azzal karjába fogódzott, s kiment vele az udvarra további
intézkedéseket tenni.
A cselédek tudósításai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette
a töltéseket.
Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet megraktak kővel,
oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt, melyen a hullám
rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a reggelizés ideje;
s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak Ankerschmidtékkel.
Aladár, minthogy szökve nem mehetett el a háztól, búcsúzás fejében
megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet,
felevez Tiszadobig, ahol a romlás eredete van.
- Mit használhat ön ott most? - kérdé tőle Ankerschmidt, hogy
ellenkezzék vele.
- Semmit; de legalább tanulmányozhatok.
- Én pedig arra számítottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a
külső tanyákra.
Ez marasztalás volt in optima forma, amit nem lehetett elutasítani.
- Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.
Az öregúr puskát is akart magával vinni, jó alkalom kínálkozván
vadászatra, de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? Vagy magát, vagy
"valakit" meg találna még vele lőni.
Aladár körülhordta a csónakot ezúttal az omlott kastély mellékén, mely
bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankerschmidt káromkodott
mindenféle nyelven, minden "teremtette" és "kreuzsakerment" után
bocsánatot kérve útitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta,
hogy csak tessék, az tisztítja az embert; azért a magyar ember
kedélye olyan traktábilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja
sokáig.
- No, csakhogy magunk megvagyunk - szólt végre a hadastyán
megnyugodva. - Menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.
Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött, mely alkalommal Aladár
észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már
kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz
az.
- Ez a csomó, amit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb,
amint Grisák barátommal összejövök annak a hajába kapok, s megkérdezem
tőle, miféle derék emberrel építtette fel a kastélyomat. Ez a másik
csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában
a múlt éjjeleken. Ez a harmadik Bräuhäusel úr számára van kötve. No
iszen azt a spektáklit kell majd megnézni, amit én ott csinálok, ama
bizonyos protekció útján készült zsilipért.
A negyediket elhallgatta.
- Hát a negyedik?
- Az? Azt csak úgy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.
Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő
meglátszott a vízben, ott Ankerschmidt megjegyzé: "itt kezdődik
az én földem."
Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt
ki a tengerből, ottan kikötött Aladár.
A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait
már kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. -
Azon elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld.
Ankerschmidt azt állítá, hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidtének
mondta.
- Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy íme zöldet láttunk,
mint a Noé galambjai.
Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett
kilenc szálat, s a kalapja mellé tűzte.
- Tenger biz ez - szólt a lovag, széttekintve a sík víz felett. -
És most elmondhatjuk, ifjú barátom, mindketten, hogy birtokaink egy
helyen vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.
- Minden hasonlítás sántít.
- Az enyém nem sántít. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez
homogén eset; amikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá
fog jutni a magáéhoz.
- Hogy érti ön ezt?
- Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem útján vissza fogja kapni
elkobzott jószágait.
Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.
- Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem
e nem remélt kegyet: kérem, adja át neki e forró kézszorítást.
Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni,
mint amennyit akar, s sietett hevesen tiltakozni.
- Ifjú barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet
ön, akitől jön. E leckét éntőlem, mint vén katonától, vegye jó néven,
s ne keressen titkos pártfogókat, amik önnek nincsenek.
Aladár megköszönte a tanítást, eleget tudott már. E hír új eszméket
öntött szívébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár, mint minden igaz
gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak kötelezettség, s aki
éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura, annak kötelessége
megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb foglalkozás is
valóban szinekúra; hanem boldoggá tette az a gondolat, hogy többé
nem nevezheti senki önzésnek azt, ami szerelem.
És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztüllátott egy család
jellemén, melyet eddig nem ismert.
Egy gyermek, angyali részvétből nem érdekből, nem is női hajlamból,
hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők
felé hajlítja, megóvni igyekszik egy öreg embert, akkoriban nagyon
járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki
státusbörtönben sínylik, kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg
maga nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az
idegen úr gyermeke titokban folyamodást ír érte, az apa nem haragszik
ezért, maga eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott
gorombáskodik vele, nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása
olajágát; itthon elzárja előle leányát, nehogy megszeressék egymást,
s valaki azt mondhassa, azért esdett a trón előtt, ősz érdemeire
hivatkozva, egy elítélt vagyonának visszaadásáért, hogy azt saját
leányának szerezze meg. Ezért utasítá el a látogatót az első
találkozás után, s óvakodott vele összeköttetésbe jönni.
S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, hacsak
a romboló árvíz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.
Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a víz felszínét,
mint eddig.
Mit nyom az mind, ami a földön elveszett, ahhoz mérve, amit a szív
nyert?
Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hírrel
fogadá őket, hogy míg odavoltak, azalatt az ár két hüvelyket apadt.
Aladár nem örült már annak, s még beleveszett a kasznárba, hogy mit
tud ezen úgy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy
másutt új gátat szakított az ár, s más vidéket is elöntött.
Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta
meg az akolban, s onnan atyja karjába fűződve, ment fel a lakházba.
Fején rózsaszín szalagos szalmakalap volt vadrózsabimbókkal, miket a
kert sövényéről tépett.
Garanvölgyinek mindjárt feltűnt, hogy Aladárnak jobb kedve van, mint
reggel volt. Ahelyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol
járt s miket látott, kinn maradt a folyosón, s mintha se árvíz, se
veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg, és nem borzad a
Karib-sziget lakójának étvágyától, ki a hozzá menekült hajótöröttet
megeszi.
Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja
az árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi
megszámlálta az árpaszálakat, kilencen voltak; a rózsákat is,
az hét volt.
Nemsokára Erzsike atyjához távozott, s azután Aladár is csak
felkereste nagybátyját, s a csengettyű szavára mind a négyen
összetalálkoztak ismét az ebédlőben.
Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: - csak nyolc volt,
aztán a rózsabimbókat, - csak hat volt már. (Ezek már egymást
lopják! - gondolá magában az öregúr.)
Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike
imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárcájában lehet megtalálni.
Amint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele,
amit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.
- Sajnállak érte, szegény fiú - mondá rá az öreg keserűen. - Milyen
szépen meg voltál már abban nyugodva, hogy "volt, nincs". - "Több
is elveszett már Buda alatt." Sok ilyen példabeszéd van a magyarban.
Tudom, hogy keveset álmatlanított az a gondolat, hogy hátha még
egyszer lenne! Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted
vele. Helyben találtad magadat ez új életben, s hozzászoktál, hogy
ami nincs az nem kell! - És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát!
Kasznárom ott járt három ízben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy
miket tapasztalt. - Nyolc év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak;
mind a négy azon volt, hogy a jószágot elpusztítsa; három megszökött,
anélkül, hogy az államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a
büdzsében ott figuráltak a tételek. - Szép mürzthali tehenészeted,
merino juhnyájad, vérlovaid még az első bérnök elprédálta, a második
elprédálta gonddal ültetett erdődet, parkodat kimérte ölfának;
az utolsónak már nem maradt más, mint a házon levő redőnyöket
eladni. Ez az élelmes ember még az üvegházakon levő ablakokat is
értékesítette. Mikor Kampós legutoljára ott járt, persze ugar sem volt
már hagyva, s a halomra gyűlt trágyát éppen akkor adta el a bérlő
szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék nem volt,
amire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egérlyukkal minden
szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak lyukakból
a patkányok, úgy megszerették a helyet, s a címertermed plafonján
keresztülcsurgott az eső. Most ezt a "prérit" átveszed; mely mikor
elvesztetted, megért beruházásiddal háromszázezer forintot, most
is megér kettőt. Van rajta húszezer forint adósságod, annak nyolc
esztendő óta persze senki sem fizette a kamatját. Legelső dolgod
lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, aki megszán, s keresztyéni
harminchárom percentre honorálja váltóidat vagy tízezer forintig.
Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb: szántó-vető
állatokat végy-e, a házadat tatarozd-e, vagy a kamataidat törleszd,
nehogy a tőkét felmondják. Azért még egyszer, kedves öcsém, fogadd
őszinte sajnálkozásomat.
- Nem az itt a főkérdés - szólt Aladár vállat vonítva.
Persze, hogy nem az volt a főkérdés, hanem az, hogy ha fáradni és
küzdeni kell, lesz hol, és lesz kiért.
Tudta ezt az öregúr maga is. Úgy olvasott ő Aladár lelkében, mint a
kinyitott könyvben.
Aladár aznap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?
Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak
itt-ott engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából;
délután eltölt az idő szelídebb tracírozással. Két szív összeköttetési
vonalainak előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről
nyerendő helybenhagyás hiányzott még.
Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jólesett volna neki, ha
valaki marasztalta volna; hanem ahelyett nagybátyja szüntelen azzal
a szarkazmussal faggatta, hogy "Mikor indul már a vízár pusztításait
tanulmányozni? Várja-e, míg érdekesebb lesz a stúdium?" Legfeljebb
Erzsike ejtett olyan célzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon
életveszélyes lehet.
Három nap múltán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután
kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha
szavainak hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este
tehát kijelenté bátyja előtt, de úgy, hogy mellesleg a többiek is
hallhatták, hogy holnap reggel csakugyan útra kel, csak egy evező
legényt visz el magával.
Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az útra
pogácsát.
Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit
összekapcsolta, úti köpenyét nagy osztentációval kiporoltatá,
mire az öregúr előjött szobájából, s tréfásan szólítá meg:
- Hát indulsz már? No, kész számodra a pogácsa.
- Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek néhány szóval búcsút.
- Jól teszed; azután is ráérsz tőlem.
Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget
követé el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, ami
nem úgy illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle,
hogy Erzsike már rég kész a toalettjével.
A leányka nem tudta elrejteni arcán, hogy várt reá.
- Kegyed tehát már indul? - szólt jobbját az ifjú elé nyújtva.
- Rég itt vagyok már.
- Hiszen itthon van.
- Óh nem, ez nagybátyám háza, ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti
a henye embert.
- Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz
ez, vagy nem?
- Igaz.
- Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.
- Parancsoljon velem.
- Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; óh, én kegyetlen vagyok
ahhoz, akinek parancsolhatok: - az nem önnek való. Én csak kérek,
folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik
tekintetbe venni.
- Alá van írva in bianco. Mi az?
Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahúzta magát félénken,
mintha attól tartana, hogy kérelmének az a színe lehet, hogy az
"erőszakos körülmények" között adatott meg.
- Arra akartam önt kérni, hogy - maradjon itt még egy nap.
Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.
- Mondtam, hogy látatlanul alá van írva: - maradok.
- Ah - szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tűzben
játszottak szemei, aminek ragyogása túltesz minden gyémánton. - Most
már bánom, hogy nem kértem - egy hetet.
- Jó - szólt Aladár. - Tehát itt maradok egy hétig.
- Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkű kedélyhangulatban van,
azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.
Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott, s
nem parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan
melegen szólni, amint szívéből eredetileg fakadt.
- Itt maradok hát egy hónapig - kettőig, egy évig.
A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s
megragadva két kezével az ifjú kezét.
- Maradjon ön itt örökre!...
- ... Bizony örökre - viszonza Aladár kebléhez ölelve gyengéden a
kedves gyermeket.
A lányka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifjú őt magához
ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár
sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve,
megcsókolá kedvese kezét szemérmesen susogva: "én uram".
Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét
- mind a kettőt - százszor egymás után: nem hozhatta azzal helyre,
hogy egy nőnek megengedte kezét csókolni, aki szeret, imád, tisztel
vég nélkül, megmérhetlenül; s ki mindezért - előre bocsánatot kér.
- Jöjjön, jöjjön! - szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte
őt magával atyja szobájába.
Az öreg Ankerschmidt, ki, ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján
keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be
hozzá.
- Nézd, atyám - szólt a gyermek -, én megkértem őt, s ő elvesz
engem.
- Ezt gondoltam - szólt az öreg, kezét nyújtva Aladár elé, s midőn
ezt megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifjú arcát
és gyöngéden súgá: "Kedves fiam. "
Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, aki gondolatait
fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga
van őt fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az
újrakezdettet.
És ez a másik élet - jól kezdődik.
A politikai látkör cudar, a közélet szomorú; boldogság van ilyenkor
ott, ahol egy édes női szellem mindent megaranyozó bűvköre kis világot
képez a nagy világban, s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen
planétán élünk.
Sok szép van az életben, amiről még nem írtak vezércikkeket.
Aladár egészen ottfelejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem
is csoda: hiszen mennyi újat, mennyi megbámulni valót talált ez
új világban! Lehetséges-e, hogy ily pici parányi kezek legyenek a
világon; s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák bírjanak erővel
belenyúlni a sors ércgépezetébe; onnan kihúzni egy összemorzsoltatásra
szánt halandót? Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a
világon, miken a fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül
olvasható? Lehetséges-e, hogy egyetlenegy angyal magával hozza le az
égből az egész mennyországot?
És ha a némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt,
hogy e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté,
akkor erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszú évek sora
egyenlítendi ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető
kezén éktelen mennyiségű nagy adósság!
Az öreg Garanvölgyi megsokallta utoljára, hogy öccse olyan sokáig
búcsúzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egypár óra is elmúlt már
azóta, hogy tőle eltávozott, s utoljára rávette magát, hogy maga
átmenjen a vendégeihez.
Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott
Aladárt Erzsike mellett látta ülni, kinek Ankerschmidt éppen akkor
magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlít a házasság a
várfogsághoz, amit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el
senki.
Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a
dolgot.
- Csónakod készen áll...
- Már nem megyek sehova - szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló
kedvesét.
- Mi itt marasztottuk őt - minálunk - szólt Erzsike, vőlegényéhez
simulva szerelmesen.
- Pedig én már idehozattam csónakodat - a folyosóra - szólt jószívű
szarkazmussal az öreg.
Ankerschmidt felkacagott rá.
- A folyosóra csónakot!
- Tudtam én, hogy ez lesz a vége - szólt az öreg. - Erről a
házasságról elmondhatjuk, hogy nemcsak az "ég" akarta, hanem még a
"víz" is így akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiúságát erősen hűteni
fogja az a gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni,
mint egy puszta szigeten, ahol rajta kívül nem volt házasulandó férfi.
- Au contraire! - ellenkezék nevetve Ankerschmidt - lányomasszony lesz
az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni,
mint hogy egy halálra ítélt rabot váltott meg kezével, mint valami
francia regényben olvastam valaha.
A két kigúnyolt szerető pedig e kereszttűz közepette olyan boldognak
érzé magát, egymást átölelve.
Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezésé szakítá félbe, ki nem
találva a többi szobákban senkit, s azt hallva, hogy az urak mind
Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hírrel botlott
be, hogy a víz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.
- Nem bánom én már - szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett -, ha
egészen elapad is.
- Nem "bánja"? - szólt elbámulva Kampós uram, hanem azután egyszerre
vége lett a bámulatának, amint Erzsike jókedvűen kacagva tette kezét
Aladár vállára, s arcával odafeküdt kedvese karjára. Most derült fel
egyszerre a derék férfiú agyában! - Áh há! hát azért haragudott a téns
úr, mikor tegnapelőtt azt mondtam, hogy a víz apad. No ez...
De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz
illik, tettekben akará nyilvánítani; ugyanis azon törekvéssel járult
úrfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de
azt Erzsike semmiképp nem engedte megtörténni, akként hiúsítva meg a
merényt, hogy mindkét kezét eldugta Aladár karja alá, s nagy leckét
tartott igen komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen-igen
nagy és hatalmas urak engedhetik meg igen-igen alárendelt szolgáiknak,
hogy nekik kezet csókoljanak.
Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélegezni, és viselni
magában, mint lelket!
Annyi változást azonban mégis okozott a kedélyekben Kampós uram
hírhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását
megtekinteni.
Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott, oly sík
volt, mint a tükör.
- Menjünk csónakázni - indítványozá Garanvölgyi. - Mienk ez a víz!
Az indítvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a
vízre tették, abban ő maga ült, Erzsikét, mint könnyű bokrétát emelve
át átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öregúr foglaltak
helyet. A lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát
vették, hogy nem fordítja fel a csónakot.
- Merre evezzünk? - kérdé Aladár.
- A régi kastély felé - válaszolt Garanvölgyi.
Aladár igen rosszul tudott irányt tartani ma, és igen lassan evezett;
hiszen nem is tehetett másképp, mikor maga előtt látta azt a két
szemet, amikbe nézni élet és álom együtt.
Hja, biz az ócska kastély még most is áll.
A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik
magukat megrendíteni.
Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva
patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szú;
csak egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon, s megadja
magát a mulandóságnak: és íme, az új építmény hamarább összeroskadt,
s az ócska ház még most is dacol az elemekkel, tanúságot téve róla,
hogy a hajdankor emberei nem úgy építettek, hogy csak "tessék-lássék".
Garanvölgyi felnyitá a rozsdás lakatokat, s bebocsátá vendégeit a
kastély tornácába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony
iszapréteget hagyva maga után.
- Kedves nászuram! - szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába
értek, melyben Bräuhäusel úr Aladár arcképét meglelé. - Évek előtt ön
ezt a kastélyt meg akarta tőlem venni, minthogy útjában volt; akkor
azt mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát
szabhatom. Odaadom e kastélyt - s az ára, mint a népdal mondja: "egy
kemence kalács s egy szép leány."
- Meg van adva! - szólt kedélyesen kacagva Ankerschmidt, s a két
öregúr hosszú kézszorítással erősíté meg az alkut.
- E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most, mert addig, amíg úri
kastélyát fölépítteti, összeszorítkozhatik benne, s innen legalább
szeme láttára vezetheti az építkezést.
- Én nem azt gondoltam. Az összedűlt kastély helyébe én másikat nem
építtetek - őszintén beszélek. Engem ez árvíz százezer forinttal
szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam;
vagyonom egy része státuspapírokban feküdt, azokat most kénytelen
vagyok vásárra vinni, s gazdálkodást kezdeni ott, ahol szomszédaim:
megfogni az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátaná,
én ezt fogom felépíttetni, új tetőt rá, új pallókat, szőnyegeket belé,
az ablakokat kissé magasabbra, s itt fogunk együtt lakni az én kedves
fiammal.
- Ohó, lovag uram! - szólt Garanvölgyi; - ebből az sül ki, hogy ön
a házat is meg akarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a
házat "szép leányért" adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony
énnálam fognak lakni.
- Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim
sincs kívüle.
- Hát nekem van Aladáron kívül valakim?
- De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.
- Annál több ok, hogy most nálam legyen.
- Lássa ön - szólt Ankerschmidt, kérésre fordítva a dolgot -, ön
jó gazda, én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, aki
gazdaságomra felügyeljen.
- Inkább odaadom Kampóst.
Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tensúrtól, ha
kiverik sem megy sehova, még a muszka császárhoz sem.
- De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden percben átjöhet hozzánk.
- Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, amíg Magyarországon más
világ nem lesz, ki nem menni a házból.
- Ah, de e fogadás már meg van törve e percben, hisz ön íme itt van!
- Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem
kocsizom, ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki
nem csónakázom. Márpedig ez a víz holnapután nem lesz itt többé, s
én ismét magányomba vagyok zárva. Ebből mármost ön világosan láthatja,
hogy nekem előnyöm van ön felett azt követelni, hogy az ifjú pár az
én házamban legyen otthon.
Ankerschmidt még nem adta fel a partit.
- Táblabíró úr, ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk,
nélkülünk. Mi itten az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?
- Igaza van. Ők adjanak véleményt.
- De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?
- Akkor "accessorium sequitur suum principale", a férj a fő, a nő
"elhagyja apját s követi férjét", ezt mondja az írás.
- Óh nem! A "votum Minervae" asszonyi szavazat és az dönt.
A két öregúr a nagy disputában a szobákon végigjárva, észre sem vevé,
hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.
A szekrényke, mit a bíróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak,
most is ott állt az íróasztalon. Erzsike rögtön ráismert, s arra
vezeté Aladár figyelmét.
- Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e
kastélyban, ezt foglalták le a bölcs urak.
- Úgy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.
- Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, amik
önhöz voltak írva.
- Ah!
- Én kíváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?
- Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné
hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből.)
- Pedig az sok érzéssel volt írva. Aki azt írta, az önt nagyon
szerette.
- De talán nagyon régen lehetett az.
- Sőt még most is nagyon szereti.
- Azt mondani könnyű.
- Ne hirtelenkedjék! Aki önhöz azon leveleket írta, az önnek kedvesebb
még, mint én.
Aladár nyugodtan tette szívére kezét: "az én lelkem nem tud arról
semmit." (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó. )
- De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt,
hogy ezeknek írója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse, akkor
is elhagyná-e őt énértem?
Lehetett-e e kérdésre mást tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét
szívéhez szorítani, s e szívére tett ereklyére esküdni, fogadni,
hogy elhagyna őérte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is
nőve.
Ezalatt visszaérkeztek az öregurak.
- Kedves bácsi, jöjjön ide - szólt enyelgő mosolygással Erzsike
Garanvölgyihez -, s legyen tanúja annak, amit Aladár nekem e percben
fogadott.
- Nos, mi az?
- Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket írta,
énértem el fogja hagyni.
Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz.
- S te megígérted azt?
Aladár patetikus arccal készült felelni, amit Garanvölgyi nem
állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:
- No, akkor öcsém, vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben
mesterünkre találtunk mind a ketten.
Azzal elővevé az óraláncára csatolt kulcsot, s kinyitá vele a
szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arcképe volt, és alatta a
levelek.
- Ezeket én írtam hozzád.
Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek,
de amint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést;
egy fájó, szerető szív sorai voltak azok; nem lehetett ebben
ellentmondani.
Erzsike a diadal első percében, pajkos kacagással tanúsítá jókedvét,
hanem amint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könnyel, egyszerre
heves zokogásra változott jókedve, odaborult Garanvölgyi keblére,
és bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett
ellene.
Aladár az első levél olvasta után némán szorítá meg nagybátyja kezét,
ki az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy "ugye öcsém, milyen
bolond az ember, mikor maga van".
Hetek múltak el ezután: az árvíz lassanként visszatért medrébe;
először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák
itt-amott a termőföldek közepén, miket majd csak a harmadik nyár
fog tökéletesen kiszárítani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, amire
utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.
Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak
miatt, mikről a hidakat mind elhordta a víz, és Ankerschmidt nem
sietett Bräuhäusel úrnak a "fekete levest" csinálni.
- Ha ez az árvíz nem lett volna, sohase kerültünk volna össze.
Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni, az
első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt
az öregeknek a fiatalokban újra élni.
Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére tűzött
bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak
a negyedik maradt meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit
tartogatni tovább. Tudnak mindent.
Nemsokára kapott is egy levelet doktor Grisáktól, melyben az érdemes
férfiú nagy prosopopoeiával előadja, mily szigorú vizsgálat tartatik
illető helyeken afelett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e
több millióra menő kárt; a bűnös példásan fog lakolni. Az eddigi
nyomozásokból azonban az tűnik ki, hogy "egy kis félreértés" okozta
az egészet, mely Mikucsek úrral történt, ki rosszul értette át
megbízatását; azután az ő utasításait is rosszul értették meg; tévedés
volt az egész, ami annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek úr
időközben Galíciába tevődött át, s hogy konfrontáltathassék, elébb
a külön helytartóságok útján a minisztériumot kell megkeresni, és
végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak,
testén, lelkén, meg az esernyőjén kívül semmije a földön; majd
kiheveri ezt is az ország, mint mást stb. stb.
Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna
már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség;
elég, hogy megvan.
Hanem eközben valami történt, amit doktor Grisák nem tudott.
Mikucsek úr csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem
amint a kocsi Forrónál a lejtón fölfelé csendesen haladt éjszaka, egy
lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje
egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyű lyukat ütött
rajta, mintha csak papír lett volna. Négyen ültek a kocsiban, s a
négy közül Mikucsekot találta a lövés; rögtön halva maradt.
A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön úgy
eltűnt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai
törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül
gyanúval terhelteket.
Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél,
hogy ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.
Elmondta, hogy bosszúból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült;
leírta körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira
sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajította el a
pisztolyt, hol húzódott meg az árokban. Teljesebb vallomást kívánni
sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden bíró a halált.
Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a
miskolci törvényszék előtt jelent meg, s ugyanazt a történetet saját
magával ugyanazon szavakkal mondá el, azt állítva, hogy ő volt a
gyilkos.
Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál:
testvérek voltak.
De már most melyik volt hát az igazi gyilkos?
A törvényszék szembesíté mind a kettőt; mind a ketten álltak elébbeni
vallomásuk mellett.
Ha kérdék tőlük, miért állítja a másik ok nélkül, hogy ő követte el
a bűnt, az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját
magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.
Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is
kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.
Valakit el kelle ítélni, s valakit fölmenteni; csak azt nem lehete
földeríteni, hogy kit.
Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást
kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan
vétket, amit nem követett el. Majd meg vitatkozni kezdtek, egymást
keresztkérdésekkel faggatták: hogyan volt ez, hogy történt ez, de
mindabból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak
elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő.
Végre Bárd Péter, hogy a bírákat meggyőzze, utoljára tartogatott
eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanúi vannak,
Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyítani
fognak amellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.
A törvényszék felhívatá a két urat, kik éppen nem tudták elgondolni,
hogy kerül az ő tanúskodásuk a kriminálitásba?
Bárd Péter azt kérdé, midőn tanúival szembesíték:
- Emlékeznek-e uraim, mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka,
hogy egy csónakos jött el előttük, akivel szóba eredtek?
- Az én voltam! - vágott bele Bárd Pál.
- Te voltál? - szólt fejcsóválva Péter -, még ez is te akarnál lenni?
Hát ha te voltál, mondd meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az
uraknak?
- Hát én hoztam hírül, hogy a d...i gát át van törve, s én mondtam,
hogy valaki meg fog halni.
- Akkor ott hallgatóztál valahol, mert a csónakos én voltam.
- Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.
- De uraim! - kiálta fel kétségbeesetten Péter. - Én esküszöm, hogy én
voltam a csónakon.
- Én is esküszöm.
Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágosítást adni;
sötét volt, mikor az emberrel beszéltek, arcát sem vehették ki, a
mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni.
Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt,
az csakugyan nem tűnt ki.
A törvényszék kénytelen volt őket újra visszakísértetni börtönükbe.
Mikor elvitték őket kétfelé, Bárd Péter felemelte láncos kezét, s
ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá
hozzá:
- Bátyám, bátyám, te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de
meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.
Este írószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének
akar fontos fölfedezést tenni. Adtak neki.
Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél
fogva.
Az asztalon hagyott levélben ez volt írva:
"Méltóságos uraim!
Azt mondják, hogy amely tanúvallomásra halál következik, az olyan
erős, mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat
megerősítem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter."
A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett
tényt. Aki meghalt, az volt a bűnös, aki meg élt, az az ártatlan.
Ez értelemben adatott ki az ítélet. Igazságos volt-e? Azt egyedül a
szíveket látó Úr tudja.
Bárd Pál, mikor meghallotta öccse halálát s saját fölmentését,
könnyezve mondá, hogy pedig mégsem ő volt a gyilkos.
Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki
két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát
ismerje el, hogy ártatlan.
Beszélték azután egy ideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett
Péter ugyanaz volt, aki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi
csínyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról
többé semmit sem lehetett hallani.
Ki tudja ezt is? Ilyen monda mindig van elég.
Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte
után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól
megszabadítsa.
Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.
Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahhoz értő embereknek való.
Dilettánsok itt rosszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden
ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbízott könnyelműséggel mondá, hogy
erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentúl mint tőkepénzes
fog élni.
A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy
valakit, aki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába,
ahol megtanítják rá, hogy de bizony nincs.
Egy év alatt az ügyetlen spekulációk oda vitték (persze mindig
rosszkor ugrott át hol a hosszra, hol a besszre), hogy vagyonának
csak töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.
Másik dolog, amit megtanult, az, hogy meglett korú politikusoknak
ugyan lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakítani;
de hölgyre nézve a harminc éven túli korszakban már erősen kockáztatott
vállalat a korábbi ismeretségeket mind dezavuálni, mert már ekkor az
új pártalakítás erősen megnehezül.
Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint "vissza ismét, az
imádott hazának szentelni életünk pillanatjait".
Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek
jobban örül, hogysem mint kilencvenkilenc igaznak, akik sohasem
tévedtenek.
Tehát egy szép napon elhatározá magában a szívdús honleány
(ahogy őt a báli referensek szokták címezni), hogy a fürdői
idényt Balatonfüreden fogja tölteni.
Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek
betegsége van, amit a világ minden fürdője meg nem gyógyíthat,
egyedül Balatonfüred. Az ember nem játssza ezért a bűnbánó megtérőt;
csupán ásványos vízre volt szüksége, azért került vissza; azalatt
aztán, míg az ember az Anna-báli kúrán keresztülesik, hozzászoknak
a látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz fűzi,
a fürdőidény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe;
annyi szív marasztásának meghódolni asszonyi erény: tán valami liezon
is megerősül, s akkor aztán meghozza az ember "szerelmének" azt az
"áldozatot", hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.
Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesíteni kell az
illetőket, hogy a megjelenés napján Balatonfüreden ők is ott
legyenek. Ez pedig nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósítani
egy levélkében, és kifejezni találkozási óhaját.
Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban
írjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.
Corinna reggeltől estig mindig írt, s csak akkor lett készen leveleivel.
Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végigolvasta.
Nro 1. szólt a falusi földesúrnak.
"Kedves barátom!
Orvosaim rendeletéből az idényt Bfüreden fogom tölteni. Azért is szeretem
inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon megnézem,
hogy hová teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toalettben járhat; a
fesztelen magyar kedély nem ítéli meg érte, míg Ischlben hercegnőkkel
kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy vigaszomra szolgálna;
tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt fellengzését;
rettegek, ha az a szegény poéta, aki Szellemfi név alatt úgy fel
szokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit nevettünk
együtt a jámbor verseményein; ,együtt!' de ,külön' megszökném előlük.
Azért jöjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.
Corinna"
A nro 2. szólt annak a bizonyos poétának.
"Kedves Szellemfim!
Orvosaim azt állítják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni
lég orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szívemben, s azt
csak forrón imádott hazám lege gyógyíthatja meg. Azóta nincs nyugtom,
nincs örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni
kényszerítének; s nem vágyom egyéb után, mint hogy poraim egykor
hazám földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott
találnám. Ezt annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint
biztosan tudom, - az az ember, kit én nem kevésbé gyűlölök, mint ön, s
kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni.
Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam, ezúttal
tán nem lesz álom.
Corinna"
A nro 3. németül volt írva dr. Grisáknak.
"Kedves barátom!
Orvosaim tanácsából Balatonfüredre megyek; az nem messze van Pesttől;
ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell
önnel beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek
is találna valami processzusa lenni, cserében én is elvállalom az
ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég
szakítottam, most tudatom, hogy a táblabírónak is kiadtam az utat.
Jöjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év
alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.
Corinna"
A 4. szám alatti íratott Ankerschmidt lovagnak.
"Kedves barátom!
Szívem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára
mért; engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könnyeit az önéivel
egyesítse. Hisz ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb
tagját elveszíté, mint az, ki maga is mindent veszített és mindenről
lemondott. De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami
boldogság. Ha ön üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen
sebet ütött, én megmondhatom, hogy hol van. Ha találkozni kívánna
ön velem, e hó folytán Balatonfüreden leszek, hova orvosaim küldenek.
Sok mondanivalóm van, amikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja
a távolban, ki mindennap önről gondolkozik.
Pajtayné"
Az ötödik végre szólt Aladárnak.
Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, miképp Pajtayné
már hallotta említtetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni
jószágait.
Tehát eszerint:
"Kedves Aladár!
Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derít fel. Az én
éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére, hogy ön gondot nem
fordított, az lesz az én halálom. A külszín, a látszat sokaknak
megásta már sírját, kik leszálltak oda, anélkül, hogy megértettek
volna. Ön férfi, ön heves vérű, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám
jobban illik, hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után,
mely bennünket elválasztott, kimondjam e szót: ,bocsánat'. Ha tudná
ön: titokban mit szenvedett önért e szív, mit gondolt önért e lélek,
mit tettek önért e kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén
Balatonfüreden leszek; ha egy percre megjelenne ön ott, még egyszer
láthatná azt a nőt, ki ide jött - az ön közelébe - meghalni - és
elfelejtetni; s kinek egyedüli óhajtása az, hogy egykor ön meg fog
állani elhagyott sírja előtt; s azt fogja rebegni: ,E szegény nőnek,
ott a porban, én megbocsátok'.
Corinna"
Így ni! Ez is jól ütött ki.
Mármost csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt
borítékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már
vígjátékokban látta az ember; ahol valaki a leveleket meg a
borítékokat elcserélte. Az szép lenne, ha például minden ember
a másiknak szóló levelet kapná meg.
Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélborítékokra előre mind
ráírta a címeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi,
hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy
meggyőződjék, nem cserélte-e el, azután rögtön saját maga lepecsételé
azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt
az osztályozásban.
Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva, vivé fel a
postára a leveleket, s maga bocsátotta be azokat a gyűjtőszekrénybe. S
azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei
jó útban vannak.
De hátra volt még a "cabinet noir".
Öt levél, mely egyszerre csúszik a ládába, hasonló kézvonásaival
címzetén, s hozzá még oly gyanút gerjesztő címekkel, mint egy elítélt
s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most
magyar földesúr; egy ügyvéd, egy zsurnalista s egy zúgolódó táblabíró,
akárki előtt is szemet fogna szúrni. Nevelné a gyanút még az, hogy e
levelek mind Bécsben keltek, s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanús
közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni,
mert ez legalábbis valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.
A cabinet noir, már tudjuk, hogy micsoda intézmény.
Straff úr, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda.
Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava.
Egyikünk így szerzi a kenyeret, másikunk amúgy; szégyen csak az
éhenhalás.
Aztán, ha az ember utcasepréssel keresi a kenyeret, akkor besározza a
ruháit, s annálfogva komisz ember; míg ha csak a jellemét sározza be,
azért lehet gavallér és gentleman.
Tehát Straff úr, régi ismerősünk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott
szeme a kéz vonásain megismeri azoknak íróját. Valaha hozzá is érkeztek
levelek ily kézírással. Mikor még azok írónéjának szüksége volt a
titkokra, mikért Straff úr magát külön is megfizetteté.
Azonban az ő dolga vizsgálni és értesíteni, tehát szóljanak a lezárt
ajkak.
Straff úrnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetűzése.
Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor
egyedül van és sohasem kinyitott szájjal, mindig csak az orrán
keresztül.
Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! Mindenkinek
ínylése szerint választja a tálalást, s mindegyiknek "nesze semmi,
fogd meg jól". Vagy talán szeretné valamelyiket definitíve megfogni?
Az is meglehet.
Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez írt levél.
Míg az elébbenieket csak úgy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely
támad olyan titkok megtudásakor, amikből az érdekelteknek veszedelme,
a távol nézőknek nevetsége ígérkezik: addig az utolsó levél ördögi
dühvel önté el epéjét.
"A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb
portékának, akit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből
megérkezik. Hohó, asszonyom! Harapós majmot választott ki a
menazsériából! Ez még megkörmölheti útközben! Tehát ő elárulna
engem? Velem akar versenyezni az árulkodásban? Hahaha! Hahaha!
No, majd meglássuk, melyikünk ért ehhez a mesterséghez jobban?"
Majd meglássuk.
Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, amíg egy izzó
lámpalemezen megszárítá a lágy matrice-ot, mely a levelek újra
lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság
lesz annak a vége.
Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket újra visszarakta
borítékaiba, először is a táblabírónak szólót, mely Szellemfi
poétát ócsárolja, az utóbbinak rendelt borítékba pecsételé le.
A zsurnalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen
lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélborítékába.
A német nyelven írt levél, melyben kontesztáltatik, hogy az
anyanyelv elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas
társalkodó jelenléte: ez a vad táblabíró levélcíme alá került.
És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerűen megcseréltettek.
Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegyben járó ifjút hűtlen
menyasszonya hogy iparkodik visszacsábítani; Aladár pedig mulassa
magát azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint
valahai vőlegényének napává lehessen.
Igen tréfás gondolat volt ez!
Két héttel a levelek útbaindítása után alkalmasnak vélte az időt
Pajtayné a balatonfüredi megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta
érkezését mindennap, s készen tartják a színházi vokálkvartettet
megérkezése estéjén adandó szerenádra.
Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy aki
legkevésbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.
Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár
van. Az ember Bécsben sohasem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt
pedig elkezdve attól, amikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát
egyebet, mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros
úton ázott szűrű parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a
felső szoknyájukat a fejükre kerítették.
Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott
várnák is a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem
támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este
lesz, senki sem lesz a fürdőudvaron más, mint a savanyúvizes emberek,
kik akkor dugaszolják a palackokat.
Egészen így történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig
csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokallta az áldást, mely
onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijjebb az eresznél.
A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváth-ház udvarára.
Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb,
ami Füreden kapható; következőleg a legdrágább is.
Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek
lajstromát fölkeresse.
Annyi száz nevet végigfutni nem csekély munka, s nem találni közte a
keresettek közül többet egynél; nagyon szerény nyereség.
Az az egy volt Szellemfit, a rímkészítő.
A többi vajon hol késik?
Bizonyosan levelet írtak, melyben tudatják, hogy már útban vannak.
Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon
este fölkeresteté a postakiadót, hogy ha számára levelek érkeztek,
adja ide mindjárt.
A füredi postakiadó igen jó fiú; éppen tánc volt a vendéglő termében,
éppen a csárdást járta, mikor az atilláját rángatni kezdték, hogy
valakinek gyors segélyre van szüksége, aki meghal reggelig, ha netalán
érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifjú,
megértve a veszedelmet, nem késett a "három a tánc" végét abbahagyni
s leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság
nevére szóló leveleket; valának pedig szám szerint öten. Azzal ment
megint vissza a táncterembe.
Corinna dobogó szívvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett
válaszolni. De vajon miért a verstakács is, ha személyesen itt van?
Alkalmasint a levele korábban érkezett.
Melyiket bontsa fel elébb?
Ankerschmidt írásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partik
közül.
Amint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból
kihullani.
Hogyan? Visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!
Mit írhat mellé?
"Tisztelt asszonyság!
Máskor, ha egyszerre két embernek ír kegyed levelet, vigyázzon rá,
nehogy eltévessze a borítékokat.
Ankerschmidt"
Egyebet semmit.
Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a borítékból, melyre
világosan Ankerschmidt neve volt írva s ijedten ejté ki kezéből.
Ez az Aladárhoz írt szöveg volt.
Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is hozzá intézett saját
levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kísérő
észrevételt sem írt mellé.
Ez a két levél elcserélődött.
Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő
kétszer is megnézte, hogy jó helyre teszi-e.
Ejh! Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok
voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni, s ők maguk gondolták
ki ezt a tréfát, amivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár
ötlete, mert ő gonosz szívű és gunyoros hangulatú. Tőle telhetett ki
ilyen!
Ezzel megvigasztalta magát, s feltöré a harmadik levelet. Ez a
táblabíróé volt.
Mintha kígyó esett volna ölébe! E borítékból a doktor Grisákhoz írt
levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.
A táblabíró felelete masszakrírozó volt. Németül felelt.
"Also gnädiger Frau! nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen,
vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen!"
Volt ott még több is, de az nem ide való.
Corinna az ájuláshoz volt közel.
A negyedik levél feltörésénél úgy reszketett a keze, majd elhullatá
azt.
Hogy eszerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott, az kétségtelen.
S ha éppen a divaturacshoz intézettet kapta, melyben róla van szó...?
A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé
vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő címe alatt a Szellemfihez
írott volt.
Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan, "sebzőn".
Egy ív kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról
pontra kimutatta, dátum szerint, mikor, hányszor és mennyi ideig volt
látogatáson a nagyságos asszonynál; a végén összeadva, summa summarum,
ennyi meg ennyi "ügyvédi konzultációért" per tíz forintjával,
kér magának egy kerek summácskát megtéríttetni; ellenkező esetben
kénytelen levén per útjához folyamodni.
Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött tête
à tête óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!
Pedig, ahogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja
fizetni.
Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá
vált.
De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja, az íróféle tán mégsem oly
engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák "genus irritabile vatum"-nak.
Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humorisztikus
hajlam.
A feltört levél csakugyan más variációt mutatott, mint az előbbi
négy.
Ebben egy irtóztató csúnya paszkvill volt küldve. Paszkvillról elég
annyit mondani, hogy paszkvill. Tovább nem kell beszélni róla.
Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó.
Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a
sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az
egész környéken.
A nevetséget mindenki tudja már, egész a pincérekig és fürdőszolgákig.
Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő,
akivel ilyen gonosz tréfa történt?
Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, amelyben érezte,
hogy van szíve.
Hiúsága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma
alá nem menekülhetett többé.
Künn a felhők felszakadtak, szép, tiszta éjszaka lett; a csillagfényes
Balatonon jókedvű társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni;
a tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelódiáknak, mik
együtt teremnek a dallal, mint virággal az illat.
És őneki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is éppen így csónakázott
késő éjjel zivatar után, víg társaság közepett, azzal az ifjúval, ki
őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején ily hidegen
elárult.
Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó kvartettből
felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve, amint a hajót
kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti
szellő.
És most egyedül ő volt az, aki levelét válasz nélkül küldte vissza.
A többiek mind gyöngébben-erősebben sérteni törekedtek a felfedett
árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az
eltévedt levelet.
S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele
szenvedni, várni és szeretni!
S milyen szerencsétlen most, amidőn senkije sincs, akire gondolnia
édes, és senkije, aki őreá szeretve gondol.
Egy óra hosszat töprenge így, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete
tükrét, amelyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok
visszképei; melyen tűzkígyóként úszott tova a fáklyás csónak, énekes
hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna
az eget mutató víztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó
fényeknek, mik sötét éjszakákon a víz fölött a szellő elől
végigfutnak.
Ez volt egyetlen órája életének, melyben szívével beszélt.
Nem volt utolsó órája ez.
A csónak megfordult, az énekhangok újra közelíteni kezdtek; Corinna
bezárta a Balaton felőli redőnyöket, s amint a csábító kép ki volt
zárva a sötét éjszakába: elhallgatott a szív beszéde is.
A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy
sokáig lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett,
tisztességesen el lehet tengődni.
Cselédjét szólítá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló
gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni
fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.
A leveleken kívül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon
lap volt ez, melybe Szellemfi szokott írni, ki Corinnának küldözé
tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utána talált.
Felbontotta, hogy unalmát elűzze.
Az újdonságokon kezdé - szokás szerint. A legelső sor, ami tekintetét
magához vonta, ez volt:
"Hír szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi
Aladár, e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és
szellemdús leányát, Erzsikét. - Százszoros áldás és üdvkívánás kíséri
az ország minden részéből e valódi ,belle alliance'-ot."
Ez volt az utolsó ütés kőszívére.
Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe
juttatá, hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja
tartani, ha egykori udvarlásának megújíthatására tér nyíland; egy
ember, ki hű, mint az eb, okos, mint a róka, nem szentimentális,
erősen praktikus jellem; aki nagyon jól tudná kezelni uzsorára
kiadandó összegeit, egzekválni szökevény adósokat, utánajárni, ki
mennyit képes fizetni, ki mennyire van megszorulva; amellett csinos
ember, az utcán büszkén lehet vele karöltve sétálni egy delnőnek;
szóval egy egészen férjnek teremtett ember, kinek csak a kisujját
kell mutatnia, hogy fogva legyen.
Ez a jeles utolsó férfi "in petto" - Straff úr.
Gratuláljunk hozzá.
Négy órakor reggel még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a
gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne
egy halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen, s ma már -
egészen kigyógyulva tér ismét vissza.
Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szívük nem szokott sokáig
fájni.
A medve igen nagy filozóf.
Míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni
kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni
az erdőre, mint a farkas, nem megy szolgálni, mint a kutya, hanem
behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik,
s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passzív
ellenállást: ő-e vagy a tél?
Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen
elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott.
Néha vannak igen hosszú telek, de az a medvét nem konfundálja; tudja
jól, hogy azért mégis csak el kell annak múlni; ha nagyon csípősen
fú be odújába a szél, nem ír hozzá szelídítő brochure-öket, hanem
betartja a hátával a nyílást, s akkor csak azon az egy helyen fázik.
Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve.
Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a
természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy
gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni
a világban.
Azt nézi, milyen idő van!
Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég
tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt
tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból,
melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a
medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja
az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél
kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program
mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút,
zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák
sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg,
mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél
megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük
árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült,
nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! -
Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít
az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és
kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt
jókedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét.
Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban
erőteti haragját, annál hamarább vége lesz.
S a medvének mindig igaza van.
Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti kontemplatív
irányeszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar
időjárási észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.
Hiszen ha eddig el tudott remetéskedni, ezután már könnyen
folytathatta, mindig volt körülötte olyan arc, amelyikre azt
mondhatta: ezt szeretem látni.
Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre, mert
azért, hogy ismét földesúrrá lett, a munkavágyó ifjú hivatását,
hivatalát el nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s
az öregurat mindennap jobban meggyőzé afelől, hogy Aladárnak igen
boldognak kell lennie. Ami pedig Ankerschmidtet illeti, az többet
volt nála, mint otthon.
A hadastyán belekóstolt a politikába, mint minden ember, aki tíz
esztendőt töltött ezen a mi földünkön.
Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, akiket
"szangvinikus"-oknak szoktak nevezni. Akik mindent közel látnak,
minden csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, ami az
újságban van.
Garanvölgyi csak mosolyogta a vén újoncot.
"Gyertyaszentelői napfény ez mind."
Ankerschmidt pedig minden momentumot megragadott, mely a "mi sorsunk"
változását jelezni látszott.
Mert ez úgy van.
Az idegen, a megtelepült tíz év múlva már a "mi sorsunk"-ról beszél.
És ez természetes.
Nem varázslat ez, nem ördögi mesterség: igen egyszerű következmény.
Azt, aki maga is nemes szívet, lovagias szellemet hozott magával ide,
magához ragadja az új honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös
szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódít mindenkit a
közös remény egy közös jövendő után.
És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő
ivadékuk bizonyosan az.
Ankerschmidt úgy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabíró.
Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.
Garanvölgyi pedig nem mozdult az odújából.
Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.
Aközben jött egy förmeteges, havas, zúzmarázós korszak; csüggetegség
köde ült minden kedélyen, fagyva volt minden reménység, korán
kihajtott könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke
ködben csak a vészhollók károgása hangzott: "kár várni, kár
akarni!"
Ekkor egyszer szokatlanul rossz kedéllyel jött az öregúrhoz
Ankerschmidt, s nyomtatott újságban rossz hírt hozott neki.
"Minden kő meg van már bolygatva, ami még hazafireménynek alapul
szolgált, csak egy állta ki a rontás-bontás nehéz időszakát: a
vallásszabadság; most a rettenetes újítók e végső kőnek feszíték
sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. - És az idő nagyon kedvező
rá, mert nagyon sötét van és nagyon hideg..."
Erre a hírre Garanvölgyi közönyös arca kigyulladt.
"Akkor ez az az idő, melyben a medve elhagyja odúját."
- Húzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolcra, - a konventbe.
S a vén táblabíró újra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken,
ahol egy rendületlen bátor szívnek nagy ára volt ez időben.
Zúgott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is - - a medvének
van igaza.
Később bekövetkeztek az összehívott országgyűlésre való választások.
Aki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt
volt.
Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint "1848"-as kokárdákat
hímzett, miket az öreg úr osztott elöl-utol találtaknak; ő maga
kalapján, kabátján viselte, s felfalta az embereket, akik kétségbe
merték hozni, hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.
Aladár váltig csitította, hogy mit izzasztja magát, hisz úgyis
megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kívül nincs egyéb
pártja ellenjelöltjének, azok úgy fognak állni, mint egy a száz ellen;
hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.
- De nem szabad! Száz közül sem szabad egynek kiválni! - hatalmaskodék
Ankerschmidt. - Nem szabad egy hangnak sem elcsúfítani az általános
kiáltást; semmi rancune, semmi malícia, aki látja, hogy nem megy,
pusztuljon, mert én megeszem.
Meg is rágta a vitéz Garanvölgyi ellenfeleit úgy, hogy azokból
választás napjára írmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy
három híres hencegőt kihítt párbajra, azok aztán harmincháromfelé
szöktek előle; utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette
a kaszinóban, s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy
Garanvölgyi ellen föl mert lépni; úgyhogy Ankerschmidt csakugyan
megérte, amiért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott,
s a megválasztottnak ő mondhatá el az ablaka alá vezetett választó
sereg élén:
- Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!
*
És ez nagyon furcsa történet és azt sem lehet rámondani: "régen volt;
talán nem is igaz..."
Egy regényemben sem igyekeztem a kort, melyben történetem meséje
fejlődik, annyira híven ecsetelni, mint "Az új földesúr"-ban.
Azok az alakok valóban mind itt éltek, az a küzdelem valóban itt
folyott le a szemünk előtt, magunk is szerepeltünk benne; ennek
a komikuma és tragikuma mind valóság.
Az egésznek az eszméjét egy nevezetes ötlet adta.
Én láttam egy este Haynau tábornagyot (a nyugalmazottat) magyar
ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a
legkizárólagosabb magyar urak társaságában megjelenni. Még élnek
többen, akik hallották tőle ezen erős mondást: "'wir Ungarn lassen
unsere Rechte nicht confisciren!" Már akkor a nyugalmazott tábornagy
magyarországi földbirtokos volt.
Ehhez a néhány szóhoz is magyarázat kell: "magyar ruhában, széles
szalagú darutollas túri süveggel."
A Bach-korszakban annyira ment az állambölcsek figyelme, hogy még
a magyarok öltözetére is kiterjedt. Miniszteri rendelet folytán
betiltatott a széles szalagú kalapok viselése; de különösen a
tollviselés a kalapok mellett. E klasszikus rendelet végrehajtására
az alföldön éppen egy magyar nemesi családból származott kerületi
főnök vállalkozott, aki sok századon át érdemekkel tetézett ősi
családnevét Bonyhádyra változtatta, s aki az országos vásárokon
szedette le a kalapok mellől a tollakat; amiért aztán megörökíttetett
az országszerte énekelt népdalban:
"Kecskeméten kidobolták,
Hogy a tollat ne hordozzák.
Most a tollat kettő szedi,
Amsli zsidó s a Bonyhády."
Ebből aztán el lehet képzelni, micsoda ellendemonstráció lehetett
az, mikor egy ilyen betiltott tollas süveget egy olyan ismeretes
szakállbajuszos alak nyomott fel a tarkójára, aminő a rettegett
nevű cidevant tábornagy volt!
Mi mindennek kellett történni ebben az országban, ami ezt a pontiusi
alakot a Golgotától a Tábor-hegyéig elvezette - a makkabéusok
dac-váráig?
Ez azonban csak az eszmét költötte; az alak, ki Ankerschmidt
tábornokban van személyesítve, nem ennek a históriai személynek a
képmása: több hasonló ismerősből van az összetéve, ámbár egy-egy
erős vonás, mint a tromfból jóltevés az üldözöttel, ennél is
megvolt.
A börtönből kiszabadított ifjú hősben rá lehet ismerni a szabadságharc
legmerészebb bajnokára, ki egy maroknyi csapattal dandárokat vert ki
állásukból, s tömlöcében is oly csuda jókedvvel viselte magát; későbbi
szabadulási tervekben vezérszerepet vitt, s utoljára a legrejtélyesebb
módon eltűnt: a Duna hullámai vetették ki a szigetparton, keze-lába
összekötözve. Maig is rejtély Beniczky Lajos élete és halála. Tőle
magától hallottam, ami fogságában történt vele.
Az ál-Petőfi alakja, s aztán a bevándorolt hivatalnokcsapat,
kíséretével, az új törvényt és rendet használó juris doctorokkal, a
külhoni gazdászok, kiket a hibás tudományuk és ismeretlenségük jégre
visz, s azok mellett a kárörvendő hazafi, aki szövetséges társának
tartja a szegénylegényt és az elemi csapást, s belekacag a pusztító
zivatar süvöltésébe, mind ennek a korszaknak a jellemalakjai.
Közel negyven éve már annak, hogy ez a regény íródott; a kor, amelyet
lefest, akkor még friss emlékezetben élt, ez magyarázza a hatást,
amit akkor az olvasó közönségre gyakorolt. Nemcsak Magyarországon.
Lefordították legelébb angolra. Minden angol lap a legkedvezőbb
ismertetéseket írta róla; az angolból ment át a svéd, dán, hollandi
közönséghez, finn nyelven is megjelent. Mindenütt megértették ezt.
És ma már szépen kell kérnem az olvasót, hogy higgye el nekem hogy
ez az egész regény, évtizedekkel az ő születése előtt, valóban így
történt meg.
Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelméről -
azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek útjába. Nem különcök
voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése voltak.
Hogy volt egy korszak, amikor áldottuk a sorsot azért hogy semmink
sincs, se vasútunk, se gyáriparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk:
csak az alattunk levő föld, az a mienk; az a mi védelmünk, az, ami
meghódítja a hódítót; amikor a szegénységünk volt a büszkeségünk,
a meztelenségünk a páncélunk, mint a varégerek hadának.
És hogy lehetett egy kormány, mely, miután tabula rasa-t csinált
országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten
áldását is letörülje róla. És véges-végül még az égbejáró utat is
el akarta tőlünk zárni: megtámadva a vallásszabadságot. S hogy ezen
a merényleten összetört a hatalma.
De szép idők voltak! Mikor a protestánsok nagy gyülekezetén
megjelentek a római katolikus egyházfejedelmek, mint jóakaró
hallgatók, s a honszeretet és szabadság szent lángjától áthevülve,
egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével, kitartásra buzdítva őket
mind halálig!
De szép idők voltak!
Hála az Égnek, hogy elmúltak!
1895
Dr. Jókai Mór
XIV
A közös baj
XV
Akik egymást nem ismerték
XVI
Az ócska ház
XVII
Különös pöreset
XVIII
Egy kis tréfa a Cabinet Noirban
XIX
Mikor a medve kijön a barlangjából
Utóhang Az új földesúr-hoz